BALÁZS BÉLA


ÁLMODÓ IFJÚSÁG


REGÉNY




ATHENAEUM
1946

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-531-5 (online)
MEK-21612



TARTALOM

I. KÖTET
LŐCSE

A LEGENDÁK
(A nagy árvíz - Az idegen országbeli szép leány - Az ismeretlen nagybácsi a falon - A Barnum-cirkusz - Igazságosság)

HAJNALI KÖD
(Metaforikus korszak - Aladin színei - Világosság csatája - Csontember - A hét törpe - Boszorkány - A nagy titok)

LŐCSE
(Rózsák a lőrésekben - Fekete paripák - Az iskolák fellegvárai - Erős várunk nekünk az Isten - A gyűrű a medve orrában)

A VILÁG REJTÉLYEI ÉS A GYÉMÁNTMEZŐK
(Istenkáromlás - A gyors futó - Cédula a nadrágon - Gyémántok - Halál és születés - Lopás)

JÁTSZANI AZ NEM TRÉFA, AVAGY MEZTELEN MELLEL A SORS VIHARAI ELLEN
(Kockázat - Nem lesz belőlem tőkés - Tom Tit és verés - A lebegő érzés)

A VALLÁSOK SZAGA ÉS A GYEREKEK POLGÁRHÁBORÚJA
(Mi és ők - Apám titkos társasága - Kitaszítva - A csavargó a vasrács mögött - A kettévágott hüvelykujj - A nagy bűn)

A SZÉP ÉRZELMEK
(Irma, az ideál - Nem létező regények - Láthatatlan ünnepek - A vadászkastély - A haza és a sportcigaretták - Az arany honvéd)

A KISÉRTETSZIGET ÉS A GYERMEKSÉG ALKONYA
(A fehér mellény - A »Genovéva« legénysége - Az áruló leány)

NAGY BETEGSÉG. NAGY TAVASZ.
(Lorx kisasszony nagy orra - Fájdalmak és mesék - Csurgó ezüst és csörgő levegő - Növevény - Schwester Martha - A gróf cukorkái)

HALÁL ÉS ÚJ KEZDET
(Sült krumpli - Anyám ágyamhoz lép - Ellenszenv - Hét árnyék)

CSEREBOGÁR, SÁRGA CSEREBOGÁR
(Az új legenda - A könyvtár halála - Tilos a kefélés - Konyakos poharak - A halálváros)

II. KÖTET
SZEGED

ISMERETLEN SZÜLŐVÁROSOM
(A nagy rónaság - Ne bomolj Trude - Kutyamosók - A legrégibb barát - Pásztortűz a tutajon)

SZERELEM, HAZUGSÁG, KÖLTÉSZET
(A barátságszoba - Berta néni és a milliomosné - A kovács - Ágota és a cseppkőoszlopok - Hazudott igazság)

SZABÓ ANDRÁS MEGY A RÉTRE...
(Az alvó város - A széttépett nyári este - A hátsó szoba - Karácsonyi ajándékok - A nyakkendő - Éjjeli zene)

»ERRE GYERE, AMERRE ÉN...«
(Az eltakart szem - A gyökerekről - Hol van a nép - Mondscheinné - Álom a hazatérésről)

NIRVANA ÉS A HALÁLOM ÓRÁJA
(Jóérzés - Az ugrások - Darvak - Csibe a teknőben - Élni akarok - A rendőrtiszt - Félórai késés)

FERGETEG!
(Az órarend - Korinthusi oszlopok - Kramer úr - Zenés udvarlás - Bicskey megtérése - A férfitábor - Vívás - A rágalom -
Felállni az istenit neki - A jubileumi óda - Golyó a tüdőben - Modernség a vidéken - Megkapom nevemet)

LÁZADÁS
(Az őrült - Ágota bűne - Rózsa úr visszatér Szegedre, - De a Kovács elutazik)

SZINHÁZ ÉS SZERELEM
(A majomasztal - Marika - Viola - Házassági ajánlat)

FELÁLLNI!
(Honnan jössz - Aratás - Kévék és keresztek - Az az átkozott Árpád - Tizenhét másodperc - A cséplőgépnél - A szénakazal éneke - Hajnalhasadás)






I. KÖTET
LŐCSE



A LEGENDÁK

(A nagy árvíz - Az idegen országbeli szép leány - Az ismeretlen nagybácsi a falon -
A Barnum-cirkusz - Igazságosság)

Ha visszatekintek, multamat valahogy térben látom. Tájképeket, vidékeket látok, utcákat és szobákat. De nem éppen azokat, melyekben multam eseményei valóban lejátszódtak. Mert emlékezésem színjátékainak eme színtereit a rajtuk történő események festik meg. A szobák vagy utcák derűsek, vagy komorak, tágasak vagy nyomottak, a szerint, milyen jelenetet lát emlékezésem bennük. A tájék részese az eseménynek. A vidék is történik. Teszem a szoba csak egy másik arca halott apámnak, aki fekszik benne. Még az elhangzott szavak is csak kiserkednek, kicsapnak túltelített hátterükből. Éppen úgy, ahogy álmunkban is az események és színterük egy ugyanazon anyagból valók.

Korai gyermekkorom színterét például, világos kis szobának látom, melynek ajtaja, ablaka mindig tárva-nyitva volt. Sugaras fények, kósza szelek jártak keresztül rajta és azonfelül az egész mintha valami tutajra szerelve úszott volna velem szabad vízeken valamerre.

Nem emlékszem egyikére sem azoknak a lakásoknak, melyekben korai gyermekségem éveit valóban töltöttem, de jól tudom, honnan származik emlékeim színterének ez a szellős képe. Az eredet legendái azok, melyeket minden gyerek otthon, mint az élet első híreit hallja és ők festik az ébredő öntudat első kulisszáit. A kicsi lábak még nem tudják átlépni a kapu küszöbét, de ama nagy történetek, hogy honnan jöttek apa és anya és hogy mint volt nagyapáéknál, óriás freskókként állják körül a gyerek életét. Ez az ő első környezete, első valósága, az élet, mely gyermekszobájába torkoll. Nos, a családi legendák, melyeket én hallottam, olyanok voltak, mintha nálunk valóban tárt ajtókon és ablakokon keresztül jártak volna ki-be a szabad szelek és mintha bármely pillanatban ránk nyithatott volna bárki és bármi történhetett volna.

Az első legendát »Árvíznek« nevezem. Születésem indítóoka ugyanis egy nagy katasztrófa volt. A háttér ezúttal viharszín sötét. Éjszakai orkán szennyesen tajtékos hullámokat ver beomló töltésen át. Állatok és emberek üvöltenek haláltusájukban. Ferdén zuhanó tornyokban még kong a félrevert harang. (Ki lóg még ott a kötélen? Én látom.)

Szeged városát 1879 március 13-ának éjszakáján elpusztította az árvíz. Mikor tizennégyéves koromban visszaköltöztünk szülővárosomba, sokszor elmeséltettem magamnak a rettenetes éjszaka történetét. Mert volt ugyan elég emléktábla és meg is volt írva az eset hivatalos hitelesen, de érdekesebbek voltak az öregek meséi és az anekdoták, melyek még szájról szájra jártak. Mert, mi tagadás, a szegediek büszkék voltak a »mi árvízünkre«, mely, amint látni fogjuk, kétségkívül az enyém is volt. Némi méltóságot sugárzott a városra mint a hadastyánra a viselt veszedelmek. De Pista bácsi, az öreg tiszai halász, kicsit máskép mesélte a dolgot.

- Én magam is ott álltam, kéröm, a tőtésen a puskával... Savanyúszagú cseréppipájának kurta szárával arrafelé bökött, ahol - mondja - akkor állt. Én évtizedek multán mellette ültem egy partra húzott ladikon és csudálkozva kérdeztem:

- Mért puskával?

- Mért-e? Hát azok a tulsó oldalról ugyancsak lőttek miránk is, ha tőlünk, a szegedi partról próbált átevezni valaki a folyón.

- Miért lőttek? - kérdeztem elképedve.

- Az egyiket, kéröm, magam durrantottam le, amikor éppen dugta volna a petárdát a töltésünkbe. Látni nem lehetett. Nagyon sötét volt. Csak a hang után lőttem, ahogy az evezőcsapást meghallottam. Mög aztán a sikoltását is, meg ahogy a víz csobbant utána. Biztos, hogy onnan túlról a vásárhelyi tanyákról való volt az ember. De két kilométerre, arra feljebb mégis sikerült a túlpartiaknak felrobbantani a mi töltésünket. Sok mezővásárhelyi legény beleveszett a viharos vízbe, míg egyiknek végtére mégis sikerült átevezni az áron. Hát persze ők még nagyobb félelemben éltek mint mi. Mert hogy a töltés az ő partjukon gyöngébb volt, kéröm. Meg Hódmezővásárhelyen sok ház be se volt biztosítva. De még inkább, hogy arra feljebb a legtöbb ház a Magyar-Francia Biztosító Társaságnál volt biztosítva. Az több pénzt ígért, mint a mi biztosító társaságunk. Azért, kérem, odaátról bátrabban merészkedtek. De az a Petri Ádám, aki a mi töltésünket felrobbantotta, semmit se kapott érte. Mert agyonverték őt halálosan a tápéiak. Aztán a disznóknak vetették oda, akiket éppen kifogtak a vízből. A csendőrök még megtalálták a Petri Ádám három ujját. Egy hüvelykujjat, meg egy mutatóujjat, meg ezt ni. De nem szóltak kérem egy szót se.

Hanem aztán átellenben, a túlsó parton, volt is nagy danolás meg táncolás. Csuda nagy vígalmat csaptak. Az én két testvérhúgom is odaát lakik. Azok mesélték, hogy nem mindjárt mertek örvendezni. Csak mikor már áthallatszott a félrevert harangok szava, meg a nagy jajveszékelés, meg amikor látták, hogy alusznak ki nálunk a világosságok egy a más után, akkor lettek csak bizonyosak benne, hogy az ő partjuk megmenekült. Nagy máglyákat raktak az ő töltésük mentén. Idelátszott, hogy ugrálnak, táncolnak a tűzfénynél, mint a bolondok. Hát nekik jutott a szerencse. Egy disznóm döglött bele a vízbe. Volt már mázsányi. Egy kis családom is,- tette hozzá kis vártatva, mert utóbb jutott eszébe. - Nyolc hónapos volt. A bölcső is odaveszett. Szép bölcső. Hét pengőért csinálta egy dorozsmai asztalos.

Az öreg, rozoga ladik hintázott kicsit alattunk és halkan nyikorgott. Igy mondta el Pista bá'. Nyoma sem volt abban haragnak vagy gyűlöletnek. Pista bácsi (fekete posztódarabbal volt beragasztva az egyik szeme és hosszú, kajla, ősz bajusz takarta be keskeny száját) nyugodtan, tempósan mesélt elgondolkodó szünetekkel, úgy ahogy a magyar paraszt mesélni szokott. Hol volt, hol nem volt és az események, ha csak tegnap történtek is, mégis kiváltak már a hétköznapi véletlenségből, nagyságosan és változhatatlanul mint a hegyek a láthatáron. Igy történt. Egyszer az egyiket éri, másszor a másikat.

Hát ott ültünk mint annyiszor, a vén ladik peremén és kinéztünk a Tisza selymes, szürke tükrére, ahonnan rothadt halszag szállongott langyosan. A világ legjámborabb folyója, gondolta már Petőfi is hajdanában. Kicsi folyó és azt hinnéd, hogy áll, amíg nem látsz valamit úszni rajta. El se hiszed, hogy nagy emeletes kőházakat sodort magával. De összesodorta egymáshoz apámat meg anyámat is.

Történt pedig ez ama rettenetes éjszakára virradó reggelen. Ennek a második történetnek neve legyen: »Az idegen országbeli szép leány és a sárga zsebkendők.« Ennek a családi legendának emléke világos, napsugaras háttérrel maradt emlékemben.

Kegyetlenül, kérlelhetetlenül napvilágos kép volt, mely ama reggelen az emberekre derült. Bútorok és hullák úsztak az utcákon házias közösségben, az ár csillogó sodrában mint kísérteties sétálók. Sütött a nap. Inogó háztetőkön félmeztelenül didergő családok kuporogtak és sikoltoztak a csónakosok felé, akik hosszú, kampós rudakkal halászták ki a fuldoklókat, miközben alkudoztak az életmentés árára. Aki sokalta, visszalökték. Sugárzó napfény ömlött mindenekre. Ötven forintba került egy élet.

Egyetlen utcája Szegednek maradt szárazon, mert hogy kissé magasabban feküdt. Senki sem tudta ezt eddig, talán csak a városi főmérnök, az is elfelejtette. Abban az utcában volt egy leánynevelőintézet. Az emelet ablakából a fiatal német nevelőnő nézett le az utcára. Igazi német volt szegény, aki valóban Németországból vetődött ide, nagyon messziről, északi tájakról. Elbingnek hívták ama kis keletporosz városkát, az orosz határ közelében. Ilyen messzire kellett ennek a huszonháromesztendős, törékeny teremtésnek elvándorolnia, hogy kenyerét megkeresse. Nem volt senkije itt és a nyelvet sem ismerte. Az intézetből csupán a növendékeivel járt ki és csak azt a néhány embert ismerte, aki néhanap, ünnepélyes alkalmakkor, a nevelőintézet vendége volt.

Ez a messzi országból való idegen leány csodálatosan szép volt. Szőke, kékszemű és karcsú. Sok esztendő multán, mikor már szegény hervadt, özvegyasszony lett belőle és tizennyolcesztendős fia ajánlólevelekkel jelentkezett Budapesten néhány öreg professzornál, akkor az ifjú diákot több ízben érintette meg furcsán az a látvány, hogy egy közömbös, vén férfiarc hirtelen kigyulladt: »Maga a Bauer Jenny fia?«

És az őszszakállú, vén férfinak szemében nedves fény csillogott és halkan, sóvárgó sóhajtás rebegett hangjában:

- Milyen szép volt a maga édesanyja! Oh, gyönyörű!

Idegen, öreg ember reszkető keze szorongatta melegen az enyémet és nagyon messzi, kerülőúton felém áradó melegség titokzatos és izgató hulláma csapott meg. Rég elült viharok késői-távoli partra verődő utolsó hulláma. Mert az anyám híres szépsége egyike volt életem első legendáinak. Magam a valóságban már nem láttam. De az asszonyszépségnek ez a rajongó dícsérete különösen bizsergett végig rajtam. Hiszen édesanyámról volt szó. Meg nem is egészen igaz, hogy nem láttam. Mert a legenda átsütött a valóságon. Még mint felnőtt fiatalember is, ott láttam ragyogni anyám fonnyadt arcvonásai mögött ama idegen országból jött csodaszép leányt, aki messziről mosolygott felém és aki majd egyszer az én anyám lesz.

Hogy ez a kép édesanyám arcán keresztülszínlett, mint az üvegálarcon, az hogy ilyen mögélátó tekintetem volt, az későbbi időkben is szerencséthozó képességgel ruházott fel engem. Avval ugyanis, hogy sohse zavart meg a külső arc, ha mögötte egy belső arc világítani kezdett.

Jenny kisasszony, a fiatal német nevelőnő, ama napsugaras vasárnap reggelen az ablakban állt és a rettegésben átvirrasztott éjszaka után lenézett az utcára. Az ő gyönyörű szép, ábrándosan huncut, nagy kék szemei kitágultak a fáradtságtól és könnyesen csillámlottak. A szerencsétlenség gyujtott bennük jelzőtüzet, mely levilágított a város egyetlen, járható utcájára, melyen a menekülők tömege gomolygott a pályaudvar felé. Bútorok és háziholmik úsztak ott lent az utcán át az emberáradat tetején, mint a tajtékos áron: a fejek fölé emelt, vállravetett kosarak, bőröndök, csomagok, ágyneműk, gyerekek, széthullott lakásberendezéseknek értelmetlen törmeléke. Magosra emelve hordták, hogy a tolongásban össze ne nyomódjék. A halálos órában is az el nem eresztett tulajdonra sütött a fényes nap, nem az emberekre.

Jenny kisasszony is elkészítette már csekély poggyászát. Még alig hajnalodott, már felmondottak a nevelőnőnek. Végtére is, úgye, be kellett látnia, hogy a nevelőintézetet előre meg nem határozható időre be kell zárni és ezért, ugye, őt se lehet tovább tartani. Mert, ugye, ez nem állami intézet, ahol a fizetéseket azért tovább lehet folyósítani. Ez magánvállalkozás, mely ilyet nem engedhet meg magának. A fiatal, egyedülálló leány, mit tehetett egyebet? - belátta. Nem tudta még, hogy gondosan megtakarított kis pénzecskéjéből futni fogja-e a hazautazásra. Most fáradt szemekkel meredt le a menekülők utcájára és búcsúzott. A boldogtalan idegen lány a boldogtalan idegen várostól. A nap ujjongva sugárzott mindenkire.

És akkor Jenny kisasszony egyszerre csak három fiatalembert látott arra jönni a kavargó tömeg közepében. A tülekedő rémület és zsivajgó kétségbeesés emberörvényeinek közepette olyan szabadon és nyugodtan haladtak csekély, könnyű poggyászukkal, mint három vídám vándorlegény a tágas tavaszi mezőségen. Három fiatal szegedi középiskolai tanár volt. És az egyik, a legkisebbik, aki középen haladt, jobb kezében könyveket és kézíratokat vitt, valószinűtlenül nagy, sárga zsebkendőkbe kötözve, balkezében pedig két hosszú, fekete pipaszárat tartott. Ez volt minden poggyásza. A sárga zsebkendők fehér pettyeikkel nevetve rikítottak a napfényben és a fekete pipaszárak lakkosan, hetykén csillogtak a környező szörnyűség ellenére.

Ama kis tömzsi fiatalember elmenőben felpillantott a leánynevelőintézet ablakaira. Tekintete végigkereste valamennyit és mikor észrevette Jenny kisasszonyt, csak biccentett fejével és mosolygott. Jenny ugyanúgy fejbiccentéssel és mosollyal válaszolt. Mosolygott nagy sivár elveszettségében. És ebben a mosolyban, a környező szörnyűségek ellenére, csak azért is - születtem meg én.

Mert akkor az a fiatalember odalent az utcán megállt. Persze alig egy pillanatra, hiszen tovább tuszkolták, tolták, lökték. Talán meg is fordult mégegyszer? Jenny nem láthatta már. Egy pillanat volt csak és úgy eltűnt, mintha száráról tépte volna le és úgy sodorta volna el a sötét áradat, mely az ő sorsát is elsodorta, az ő nevelőnői állását, kenyerét, terveit és reményeit. A szegedi árvíz.

Ezt a fiatal tanárt a nevelőnő futólag ismerte. Kétszer volt az intézetben valamilyen ünnepségre hivatalos. Mivel kitűnően beszélt németül, vele társalkodott. Erélyes, komoly, szigorú arca nem illett fiatalságához. Nem volt szép. Most látta először mosolyogni és azt sem tudta, hogy hívják. Csakugyan megállt-e? Egy pillanat töredéke volt csupán, de a feltarthatatlanul előre hömpölygő áradatban ez a pillanatrésznyi fennakadás is kiugró, döbbenetes eseménnyé lett. Mert egy szempillantásra azon a helyen tér nyilott az egymáshoz tapadt emberek között. Ott egy pillanatra az utca kövezetéig lehetett lelátni az emberek között. Egy felszakított, mély nyílás támadt, mint egy tátott kiáltás. Ez a pillanatkép örökre megmaradt Jenny kisasszony emlékezetében és ezért az enyémben is.

Az idegen országból jött csodaszép leány még csak nem is sírt, mikor másnap sikerült utolsó pénzéből menetjegyet váltani és elutazott. Hiszen az egész csak valami zagyva álom volt. Csak arra az egy megállásra gondolt ott lenn az utcán és arra a mosolyra, mely olyan csodálatosan derültnek és boldognak látszott a környező szörnyűségek ellenére.

Másfél esztendő mult el. Jenny otthon, Elbingben töltötte a szüleinél. Nem talált azóta alkalmas állást és úgy volt, hogy nemsokára férjhez megy. Még két nővére volt otthon, akik sorukra vártak. Akkor történt, egy júliusi napon, hogy kinyílott az ajtó, mikor éppen apjával, anyjával és nővéreivel az ebédnél ültek. A fiatal magyar tanár, dr. Bauer Simon, az a kicsi, tömzsi, szigorúarcú, belépett a szobába. A sarokba állította esernyőjét és úgy köszöntött mindenkit, akár régi ismerősöket, aztán nyugodtan az asztalhoz ült és még mielőtt a család ámulásából magához térhetett és szóhoz juthatott volna, azt mondotta, mintha csak valami régi megegyezésre akarna emlékeztetni:

- Eljöttem, hogy megkérjem Jenny kisasszony kezét.

Aztán felállt és a sarokba támasztott esernyő belsejéből egy virágcsokrot húzott elő, melyet odarejtett volt, mivelhogy túlságosan nagy feltűnést keltett a kis Elbing kicsi utcáin. Az elgyűrődött bokrétát igen tekintélyes meghajlással és rendíthetetlenül szigorú arccal átnyujtotta Jenny kisasszonynak, aki e pillanatban hirtelen egészen illetlen, hangos kacagásba tört ki.

A rejtélynek, hogy dr. Bauer Simon, magyar tanár úr, hogyan került ilyen váratlanul egy keletporosz városkába, nagyon egyszerű magyarázata volt. Fél esztendővel az árvíz után újra megnyílt az iskola, melyben ő tanított. Visszatért hát Szegedre és másnap látogatást tett a leányintézetben, melyet közben szintén megnyitottak. A tanárnak ugyanis, pedáns ember lévén, az volt a véleménye, hogy egy fél évvel azelőtt, ama kölcsönös pillantással és mosollyal, ott a vasút utcában, kettőjük között minden tisztázódott és hogy közöttük megállapodás és egyezség köttetett.

Mikor Jenny kisasszonyt nem találta meg az intézetben, nem nagyon kedvetlenedett el. Elkérte a címét és levelet írt neki. De a kisasszony nem kapta meg. Utóbb felmerült a gyanú, hogy a tanár úr elfelejtette feladni a levelet. Szó ami szó, feleletet nem kapott. A nyári vakációra még nem tudta az útiköltséget megtakarítani a nagy utazáshoz. De a következő nyáron már együtt volt a pénz. Ennyi az egész. Az apám nyakas ember volt.

Amikor ezt a történetet először elmesélték, - először mondom, mert az ilyen történeteket mint a rituális imákat, bizonyos alkalmakkor mindig el szokták mondani - akkor ama nagy sárga zsebkendők közül kettőt még használtak nálunk. Szokatlan nagyságuk miatt nagy náthák alkalmával kapta az ember. Rendkívüli jelentősége lett annak, hogy az elmult időknek ilyetén emlékei nemcsak szóban és képben éltek, hanem mint megfogható tárgyak is, dokumentumok. Itt úgyszólván a multnak egy csücskét kezemmel megfoghattam és egy legendába fujtam bele az orromat. Testi érintését éreztem ama történeteknek és a zsebkendők kissé érdes vászontapintása bizonyos képzetet társított: ilyen volt a tapintása annak, a mi anyámmal és apámmal egykor történt. Ez lehetett oka annak, hogy számomra az időben muló dolgok mindig testetöltő térbeli dolgokká lettek. Már akkor voltak olyan képzelődéseim, hogy házunk falán valahol valami hátsó ajtó nyílik, amelyen keresztül el lehet jutni az elmult események helyszínére. Valami rejtett hátsó udvarban talán még ott élnek az árvíz, a napsütötte vasut utca és a távoli Elbing és minden egyéb történt dolgok. Oda vannak elrakva, de nem multak el.

Az időnek ilyetén térbeli látása mindmáig tulajdonságom. Semmi sem múlik el, ami volt. Én vagyok az, aki tovább megy, de az események mögöttem, helyben maradnak, mint az elhagyott városok, melyekbe szintén nem térek vissza soha többé. De azért nem mulnak el. Nincsenek is nagyon messze és néha, néha felszínlenek a láthatáron, mint a délibáb. Mintha hegytetőről látnám különös alkonyfényben. És néha hallom is őket, mintha a szomszéd szobában halkan beszélgetnének, régi barátaimat, akik ott visszavárnak engem, ha rég nem is élnek már. De én nem térek vissza.

Anyám képébe később valami gyöngéd rózsaszín keveredett, mely nagy tengerikagylók belsejében pirkad. Meg a borostyánkő hűvös halványszőke színe, melyet később az északi kikötőváros kirakataiban szerettem nézni és a Keleti-tenger sósszagú, ezüstös csillogása is hozzászínlett.

Mert mikor én tízesztendős voltam, anyám rokonaihoz északra utaztunk. »Az én hazámba« - mondotta édesanyám és én a megindultság mély búgását hallottam hangjában, mely belém nyilalt. Mert így nem szólottak még a gyerekhez. Ez a szó, hogy »haza«, mely később olyan sorssal terhes, mázsássúlyú szó lett számomra, akkor telt meg először sajátságos jelentéssel.

Először az a képzetem támadt, hogy mindnyájunk közt csak egyedül édesanyámnak van hazája, mert az egész máshol van, messze. Mert hiszen arról a helyről, ahol amúgy is mindennap él az ember, nem lehet ilyen csodálatos, mélyen búgó hangon beszélni. Pedig csak ez a hang adott ennek a szép és mindig fájdalmas szónak tartalmat. Haza, az valami, ami messze van, az álom és vágy. (Ennek a szónak zengésével kezdődött akkor az én vándorsorsom alapmelódiája). És az én szívem forrón megdagadt attól, hogy az én anyámnak hazája van, mint a mesebeli sellőknek, akik titokzatos mélységekből jönnek fel hozzánk, emberekhez látogatóba, de nem nálunk van hazájuk. Nálunk idegenben vannak.

Volt arról tapasztalatom, hogy abban az esetben, ha valakinek van hazája, akkor avval úgyszólván egyugyanazon anyagból való. Ezt a tapasztalatot éppen meséskönyveim képeiből szereztem. Mert ha én onnan ollóval kivágtam egy alakot, akkor lyuk maradt annak hazájában, mellyel az a tündér vagy manó egy szövetbe volt szőve. Persze nem pontosan így képzeltem, hogy anyám északi hazájában egy megfelelő lyuk vár arra, hogy őt vissza ragasszák. Mégis, mikor a Keleti-tengert megpillantottam, akkor anyám arcának hátterét láttam csak benne. Szövetjüket közösnek éreztem és ebből lett első tájképélményem. Éppen úgy, ahogy nem tudtam elképzelni, hogy az embernek otthon is lehetne hazája, úgy nem vettem észre eddig, hogy környezetemnek fiziognómiája van, hogy a vidékek, melyeken én is járok, tájképek. A tájképek később legmélyebb, sorsomat eldöntő élményekké lettek számomra. De mindig csak akkor, ha bizonyos emberek hazájaként láttam és értettem meg őket.

Mivelhogy éppen édesanyám hazájáról beszélek, még egy körülményt kell megemlítenem, mely, úgy vélem, döntő befolyással volt jellemem alakulására és azért sorsomra is. Jenny kisasszony magával hozott német nemzeti érzése abban nyilvánult meg később főképpen, hogy három gyerekének német keresztneveket adott. Engem Herbertnek kereszteltek. Ez Magyarországon rendkívül ritka és nagyon feltűnő név. Ama két városban, melyben gyermekségemet töltöttem, mindvégig én voltam az egyetlen, aki ezt a nevet viselte. Ez volt magyarázata annak, hogy mindenki inkább jegyezte meg keresztnevemet mint családnevemet. Mindenki csak Herbertnek hívott. Vadidegen emberek is. Iskolában, üzletekben, postán, mindenütt, ahol más korombeli fiúkat már családnevükön szólítottak. Ennek hatásaképpen valami általános bizalmasság látszata keletkezett körülöttem, valami olyan képzet, hogy engem minden ember jól ismer és mindenki jó szívvel van hozzám. Ez később nagy veszedelemmé lett.

A következő történetnek hadd legyen címe: »Az ismeretlen nagybácsi a falon.« Mert hiszen még mindig ott tartunk, hogy ama szellős szobát írjuk le, mely gyermekkorom életterének rendeltetett. Ez az én emlékérzésem azért is fura, mert voltakép nyugalmas és biztosított gyermekségem volt. A sors megóvott nyomorúságtól és kóborlásoktól idegen emberek között. Ama szellős és lebegő szobában is békességben éltünk. De mintha valahol mégis láthatatlan ajtók és ablakok lettek volna nyitva. Csendes élet volt, de mintha nem lett volna kerítése. Valahogy kihántva, pőrén feküdt a nagy ég alatt. Bár évek hosszú során át semmi különös nem történt, ez mégsem altatta el bennem egy percre sem az éber gyanakvást, hogy mindennap valami egészen különös dolog történhetnék.

Teszem, minálunk egy nagy fénykép lógott a falon. Szépen faragott, ovális fakeretben. Meglett, tekintélyes úriember nézett le onnan. Szép hullámos, deres haja volt. Anyám azt mondta, hogy az a bácsi az ő apjának nagybácsija vagy az édesanyjának. Ebben nem volt bizonyos. Azt se tudta, hogy hívják, azt a nagybácsit a falon. De állítólag sok esztendővel ezelőtt Amerikába vándorolt ki és ott sokszoros milliomos lett. Arról se tudott édesanyám, hogy abban a nagy Amerikában odaát hol lakik a mi milliomosunk. De egyszer talán nagyon sok pénzt fogunk örökölni. Mert ha történetesen nem házasodott ott meg a nagybácsi, akkor, bizonyos, hogy halála után európai rokonait fel fogják kutatni. Anyám meglehetős pontossággal kiszámította, hogy abból a három millió dollárból mekkora rész jut miránk. Mert hát legalább is három millió dollárról van szó. De még ha gyerekei születtek volna is közben, az ilyen ember nem felejti el szegény rokonait. A fénykép, melyet még a szülei házból hozott magával, volt édesanyám egyetlen igazolványa, hogy igényjogosult családtag. De mindennap beállíthatott volna a levélhordó egy amerikai levéllel és akkor a mi életünk gyökeresen megváltozott volna.

Én nem emlékszem arra, hogy ez az ovális fénykép apám idejében is ott lógott-e a falon és nem tudom, hogy a szigorú tanár úr hogy viszonylott ehhez a legendához. De hiszen az én anyám is okos és művelt tanítónő volt és mégis különös gonddal törölte le a port mindennap arról az úrról a falon, akinek nevét se tudta. Én ezt a dolgot egészen reális ügynek tekintettem és mindennap vártam egy levelet, mely egész életünket gyökeresen megváltoztatja. Ma is várom.

Kicsi és csendes hely volt az, melyben éltem, de szinte mintha lebegett volna az egész világ kellős közepében és a láthatárok végtelen messzeségben merültek el.

Fehér országút kanyarog az Erdős-Kárpátok között. Egy pólyásgyerek fekszik ott az út közepén. Egészen egyedül és olyan pirinyó kicsikén vinnyogva az óriás hegyek között. Egy zsidó, aki könyveskordéjával jár vásárról-vásárra, éppen arra jön és felemeli az árva jószágot. Megállapítja, szakértelemmel, hogy fínom vásznakba van pólyázva és egy ezüst tallér van ingecskéje alá rejtve. Ez a talált gyerek volt az én dédapám. Honnan származott ide? Én kamasz fejjel gyakran jártam olyan kanyargó kárpáti országútakat és kereső gondolattal emlékeztem erre a legendára. Honnan jövök?

Voltak nekem unokatestvéreim is. Az egyiknek fényképét egyszer megmutatták nekem egy francia ujságban. Híres gordonkaművész volt, de korán meghalt. Azt mondották, hogy hasonlítok reá. És én éreztem, hogy az én arcommal áll ott párizsi termek tapsoló közönsége előtt. Hová indulok?

Egy másik unokabátyám Emil nevezetű, volt is egyszer nálunk látogatóban. Himlőhelyes volt mint jómagam és ügyesen zongorázott, szép, lágy billentéssel. Később hallottam, hogy Emil Indiában lovakat szállít az angol hadseregnek.

Párizs meg India! De a mesebeli messzeségek leghevesebb betörése kicsiny valóságomba mégis Teodor bátyám révén történt, akiről azt tudtam addig, hogy a katonai szolgálat elől (mert megbukott az érettségin) - Amerikába szökött és ott elkallódott. Ezt a történetet nevezzük el hát »Barnum cirkusz«-nak.

Tizenötesztendős voltam, mikor az a híres amerikai cirkusz világkörüli útján, hogyhogynem Szegeden is megállott három napra. Akkoriban a világ legnagyobb cirkuszi vállalkozása volt. Egész várost utaztatott, nagyobbat, én úgy láttam, mint egész Szeged város. Ármádiája a kocsikra rakott csodáknak. Exotikus szörnyetegek bömbölő lavinája árasztott el bennünket. Elefántok, fekete négerekkel a tarkójukon vonultak oszloplábaikkal a szegedi Kárász-utcában. És a háztetők fölé nyujtották ormányaikat, ahol kínai kötéltáncosok köteleket feszítettek a kis terek fölé. Kínai legyezők lebegtek a vén Dugonics bronzszobra felett. Megriadt tanyai libák gágogva, csapkodva rebbentek szét a vágtató indiánus csapatok elől. Oroszlánok és jegesmedvék üvöltése költötte föl a tápéi pásztorok pulikutyáinak vonítását a környék csendes kis tanyáin. Olyan éktelen nagy plakátokat hoztak, hogy csak a városháza falához lehetett odatámasztani. Idegen földrészek zuhantak be kicsi utcáinkba és szinte szét akarták vetni.

A távoli világoknak ebből a vakító, tomboló, roppant viziójából, a csodák fellobogózott kapuján keresztül egy kétfogatú kocsi robogott ki. Fekete hintó, melyet pompás fekete lovak húztak és fekete libériás kocsis feszített a bakon. Abban a nyitott hintóban pedig egy úr ült feketében, csikos nadrággal és hófehér gamáslival lábán. Világos nappal fényes cilinder volt fején és a fekete paripák a lakkirozott hintóval éppen a Dugonics-térre fordultak be, amikor én első emeleti kis erkélyünkre léptem ki. Álomlátás volt. De nem kételkedtem benne egy percig sem, hogy az a hintó a mi házunk előtt fog megállani. És a mi házunk előtt állt meg.

És az az úr, kezében a cilinderrel, amelyben fehér glacékeztyűi voltak, belépett ajtónkon.

- Jó napot! Hogy vagytok? - szólalt meg magyarul, megcsókolta édesanyámat és engemet, meg a testvéreimet és ő volt az én Teodor unokabátyám. Ezúttal éppen a Barnum-cirkusz reklámfőnöke. Csak tíz percig maradt nálunk, de nagyon nyájas volt, a nadrágzsebéből egy marék összegyűrt bankót húzott elő, meg se számolta, úgy nyomta anyám kezébe. Monokli himbált a mellényére kötve. Engemet másodszor is megcsókolt, és a küszöbről még egyszer intett felém:

- Gyere Amerikába!

Azután a lakkírozott fekete hintó megint befordult a sarkon és eltűnt az elefántok, oroszlánok, indiánok, kígyók és kígyóemberek viharzó tarka fellegében. Ám az én Teodor unokabátyám oda, közéjük tartozott, de az én családomhoz is. És azt kiáltotta felém elmenőben: - Gyere Amerikába!

Én sohasem mentem Amerikába, de attól fogva a kis csöndes Dugonics-térről egyenes út vezetett odáig. És még sokkal messzebbre. Az exotikus csodák legtávolibb országaiba is. Mert teszem, ha földrajzkönyvemben nézegettem India térképét (szép narancsvörös színe volt) akkor sötét pálmaligeteket láttam képzeletemben, óriás virágokat és különös madarakat. És az egyik pálmaliget árnyékából zongoraszó hallatszott, szép, lágy billentés. Az én Emil unokabátyám. Talán ő is várt ott énrám. Lovakat szállított az angol hadseregnek.

Ilyenek voltak azok a legendák és képek, melyek gyermekkoromba belevilágítottak. Ám közvetlenül és döntően másféle esemény határozta meg sorsomat. Családom hőslegendája ez. Apám dacos büszkeségéről, tántoríthatatlan igazságérzéséről szól a legenda és a tragédiáról, mely belőle származott. Ezt a történetet, mely az igazságról szól, csak évek mulva hallottam és értettem meg. De lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy később életem semmiféle állapotját nem tekintettem véglegesnek, mert hiszen a robbanó anyag az emberben magában lakozik.

Édesapám, mint már mondottam, középiskolai tanár volt. Tudományos pedagógiai munkái voltak és Leibnitzről is írt tanulmányt. Harmincéves korában, amikor megházasodott, már levelező tagja volt a Tudományos Akadémiának. Sokat vártak dr. Bauer Simontól. Én öt esztendős voltam, mikor szárnyát szegték. Az érettségi vizsgák alkalmával az elnöklő főigazgató, egy Fehér Hippolit nevű cisztercita barát, megbuktatott egy diákot. Az én apám így szólt: - Én négy év óta ismerem ezt a fiút. Ön főigazgató úr, ma látja először. Ez a fiú mindig tehetséges, kitűnő tanuló volt. Én pontosan tudom, mit tud. Nekem ezekre az ostoba érettségi vizsgákra nincs is szükségem. Csak izgalmában akad el most a gyerek szava. Mert nagyon szegény és ha rossz osztályzatot kap, nem folytathatja tanulmányait. Ez az oka félelmének és izgatottságának. Nem szabad őt ennek az egy vizsgának sikertelensége miatt kivetni pályájából.

- Én vagyok hivatva - felelte gőgösen a pap - hogy ezt megítéljem és eldöntsem.

Erre a kis tömzsi embernek fejébe szökött a vér. Halkan, de nagyon érthetően válaszolt: - Sokan hivatalosak, akik nem hivatottak.

Ez szállóige lett még aznap a kis városban, mert nagy lett a botrány. A kis tömzsi ember, miután ezt mondotta, felállt és kiment az osztályból. Megtagadta a rossz osztályzatos bizonyítvány aláírását. Kollégái, akik szerették és becsülték, a lakására jöttek és kérlelték hogy engedjen a vitában.

- Nézd, - mondták - a főigazgató most már kénytelen a tekintélyét megőrizni.

- Igazam van, vagy nincs igazam? - kérdezte apám.

- Igazad van, - felelték.

- Akkor én kénytelen vagyok emberméltóságomat megőrizni.

Egész éjszaka ott ültek nála kollégái és az elhatalmasodó papi reakcióról beszéltek. Édesanyám a sarokban kuporgott. Arca tüzelt szerelmes lelkesedésében. De félelmében sírt szegény. A volt nevelőnő nagyon jól tudta, hogy mit jelent az igazgatói hatalom.

A nyári vakációban valahova nyaralni utazott a család. Mikor augusztusban visszajöttünk és apám bement az iskolába, hogy újra kezdje munkáját, ott tudta meg, hogy büntetésből áthelyezték Lőcse városába. Saját költségén való költözködéssel. Lőcse akkor az ország északi csúcsában feküdt, a Branyiszkó és a Tátra között. Nagy szerencsétlenség volt ez számunkra. Kölcsönpénzzel tudtunk csak átköltözni.

Évekig tartott, míg leróttuk az adósságokat. Két esztendeig ezután bizony csak kávét vacsoráztunk. De nagyobb baj volt, hogy apám budapesti meghívására és tudományos munkásságának folytatására való kilátás nagyon megcsappant. Az Akadémia fiatal levelező tagja evvel el volt rekesztve a szellemi élettől. Nyolc évvel azután meghalt a szigorú és komolyarcú kis ember, akit soha senki nem hallott sem kérni sem panaszkodni. Ott fekszik eltemetve ama gyönyörű kis hegyi városkában, melyet azóta csehek vettek kézhez. Ott az Isten háta mögött, messzi, a városon kívül, egy dombtetőn fekszik, mert ott van a zsidó temető.

A mi Szegedről való elutazásunk első világos és határozott emlékem. Mert ami azelőtt történt, az csak elmosódva, álomszerűen maradt meg bennem. De arra nagyon világosan emlékezem, hogy a vasúti kocsiban utazásunkon való örömömben eszem nélkül ugráltam és apám kedvetlenül és nyersen rámszólt. Nagyon elcsodálkoztam azon, hogy ő szemmelláthatóan nem örvendett az utazásnak és meglepődve vettem észre édesanyám kisírt szemeit. Akkor érintett meg először az a sötét és titokzatos rejtély, hogy az embereknek különböző érdekeik lehetnek.



HAJNALI KÖD

(Metaforikus korszak - Aladin színei - Világosság csatája - Csontember -
A hét törpe - Boszorkány - A nagy titok)

Nem érdemes mindent elmesélni, amire az ember gyermekkorából emlékezik. Nincsen banálisabb a kedves gyermekanekdótáknál, melyek szükségképen mind egyformák. Hiszen bájuk a tudatlanság ártatlanságából, tehát tulajdonságok hiányából ered. Holott tudások és vétkek azok, melyek a lelkeket egymástól különböztetni kezdik. Ezért csak ama gyökérélményeket fogom felidézni, melyek ébredő gyermeki öntudatom alapanyagává lettek és később is mindig fellelhetők voltak mélységeim fövényében. Bájnak nyoma sincs ezekben. Az ősrettegés roppant árnyéka vetődik reájuk. Ime megnevezem alapélményeimet. Az álom - az érzéklés - a félelem - a titok.

Velük lépjünk be most gyermekségem hajnali ködének terébe. Térnek mondom, nem időnek és nem kornak. Mert emlékezetemben ezeknek az esztendőknek eseményei nem sorakoznak az okozatiság egymásutánjába, mint valamely történet dolgai. Gomolygó, lobogó, színes ködben, minden egyszerre van ott együtt. Nem látom emlékeimet reális színtereken lejátszódni, sem egymástól és tőlem értelmes konturokkal különválni. Holott emlékszem szobákra, udvarokra, utcákra, arcokra és eseményekre. De emlékszem azokra is, melyeket álmaimban láttam épp olyan élesen. Egyformán messzi és egyformán közel vannak. A különbség jeleit álom és valóság között nem látom.

Akkor a valóságnak és a képzeletnek dolgai még egymásra színlettek, mert túlközel voltak egymáshoz. Mintha a belső és a külső képek egyugyanazon anyagból lettek volna. A mesék ugyan nem voltak igazán, de miért ne lehettek volna? És hogy lehet azt tudni, hogy mikor álmodik az ember?

Ez a gyermeki ősállapot elmúlik. De ha emléke is elmúlnék, soha a művészet belső érzést külső képpé kivetíteni, soha külső valóságot belső képpé felérezni nem tudna.

Kezdetben volt az álom. Az én kezdetemnél a szó szoros értelmében állt ott. Mert legmesszebbre visszanyúló két emlékem két álmot őrzött meg.

Közönséges félelemálmok voltak. Kilépek az utcára egyedül. A sarkon éppen bekanyarodik egy ló. Vágtatva rohan felém. Nem tudok elfutni, nem tudok kiáltani. Mondhatatlan iszonyatban dermedt meg minden tagom. Rohanva jön a ló. De mégse közeledik. Az iszonyat időtlenségbe nyúlik.

A másik álom, mely gyermeköntudatom kezdetén áll, szintén nagyon egyszerűnek látszik. Kis kertben állok és kis falovacskát tartok pórázon. Este van. Kerek, sárga nagy hold csüng a sötét fák fölött. A szomszéd ház kéményéből szikrák szállnak fel és kavarognak a szélben. Semmi más. Ám annak a holdnak, azoknak a szikráknak és különösképpen annak az alkonyi égnek egészen sajátságos színe van. Ez a szín, ez okozta ama leírhatatlan félelmet, mely megdermesztett és melyet mind máig nem tudok elfelejteni.

Ezekről a színekről és arról a lóról, mely felém vágtatott és mégse jött közelebb, mert nem mozgott velem közös térben, hanem egy másik dimenzióban, ezekről megpróbálok pontosabbat mondani. Ha nem sikerül, akkor úgyis minden hiába. Mert ez talán leglényegesebb élményem, gyermekségem hajnali ködében és azt hiszem az ébredő gyermeki öntudat egyik titkának nyitját rejti.

Az álombeli események és jelenségek ugyanis nem valószínűtlenségük, nem fantasztikumuk okából voltak álomszerűek. Vannak féktelen képzelgések, teszem mesék, melyek cseppet sem álomszerűek. Viszont néha elég, ha egy közönséges tájkép, melyben valóságos egyszerű vidék jelenik meg és íme, nyugtalan rémülettel ismerünk rá. Mire? Arra, hogy valami egészen más rejtett világ dereng fel. Ráismerünk az egészen más szubsztanciára, arra a lebegő, átvilágított, kettős értelmű valamire: az álomra.

Teszem álmomban egy ismerősömet látom, de tulajdonképpen nem ő az, hanem más valaki. Vagy valami erdőben járok, de az erdő voltaképpen az én szobám: a szobám másik alakja. Vagy vízben úszom, de az a víz nem nedves. Az a víz tulajdonképpen nem víz. Az álombeli dolgok alakja, mintha csak álarc, illetve álalak volna, melyben valami más is rejtőzik. Minden dolog és jelenség egyúttal még más valami is. Talán, ha a gyermek álmodik, öntudatának egyik, nem egészen alvó része lehasad az álmodó részről és a kettős öntudat okozza a dolgok ilyen kettős látását.

Az álomdolgoknak ez az átszínlő, mást is jelentő benyomása adja sajátos, fenyegető, (mert rejtőző) jellegüket. Fenyegető jelentőségnek nevezem azt a nyugtalanító, érthetetlen értelmességet, mely már az álom puszta színeiben, formáiban megvan. Azért tud egy álombeli ég violazöld színe olyan vérfagyasztóan iszonytató lenni, mert mintha más valami volna benne, ami voltaképpen nem is szín, hanem valami értelem és szándék, olyan mint egy tekintet, mely rám szegeződik, mint egy szólítás, mely engem hív és tőlem akar valamit. Mintha olyankor olyasmit látnék, ami voltaképpen nem látnivaló. Mintha valami idegen, nem a szemnek szánt dolog erőszakosan hatolt volna be tudatomba, szememen keresztül, mert más utat törni magának hozzám nem tudott.

Ez a gyermek metafórikus kora. Talán az első öntudat hajnali ködében még nem váltak külön végérvényesen tudatunk kategóriái és a dimenziók sem. Mindenesetre a kisgyerek nem pontosan azt látja és hallja, ami később a szemnek és fülnek kizárólagosan kiutalt része lesz. Ám amit a felnőtt is megért, mint eszmetársítást, mint hasonlóságot, mint szimbólumot a metafórákban, azt gyerekkorában közvetlen, érzéki benyomásként, valóságként élte át.

Nem tudja-e mindenki, hogy vannak »világos« hangok, »zengő« színek, »nehéz« illatok? Nem tud-e minden ember ébren is érzéki benyomásokról, melyeket mintha egy érzékszerv teljességében felfogni nem tudna s azért a szomszéd érzékszervre is áthatnak? Az ilyen benyomások talán olyasvalamit tartalmaznak, ami egy érzékszerv szférájába nem fér bele maradéktalanul. Nem ez-e a poézis területe? A metafora és a hasonlat, a költői képek - a gyereknek közvetlen tapasztalatai. Ő még nem osztotta fel végleg érzékei között a világot.

Ellenem fogják vetni, hogy már hatesztendős voltam, és több is abban az időben, amelyről most mesélni fogok. Nem tudom, hogy egészen normális voltam-e, mindenesetre annak látszottam. Mert ilyen élményeket a gyermek nem szokott közölni. Mégha találna is kifejező szót rájuk. Vajjon megértenék-e a felnőttek? Hat éves gyerek már szégyenli és titkolja az ilyen oktalan gondolatokat. Ne bízzatok benne. Az álmok megőrzik az öntudat ama ős színeit és néha váratlanul és alattomban belekeverik a felnőttek nappali képeibe.

Huszonhétesztendős voltam, mikor egyszer barátaimmal a Dolomitokat jártam. Megmásztuk a Monte Pianót. Este érkeztünk a tetőre, mert azt hittük, hogy túristaházat fogunk ott találni. Puszta ormon, szabad ég alatt kellett meghálnunk. Barátaim aludtak. Én virrasztottam a csillagos ég alatt, a telihold alatt, olyan helyen, mely, úgyrémlett, ilyen órában nem halandó emberek számára rendeltetett. Egész messze odalent, végtelen messzeségben pislákolt valami pici fény, az utolsó emberi telep félénk lángocskája. És ennek a magányosságnak feneketlen csendjében megindult fejem felett a sötét, örök hegyóriások társalkodása.

De nem ez volt az, ami lélekzetemet elállította. Hanem szemközt a völgyön túl, mint valami kép az állványára feltámasztva, egészen a csillagok közé, ott ágaskodott előttem a Monte Cristallo roppant gletcsere, violazölden szikrázva a csattanóan rikító holdfényben. Ez a szín volt az, amitől égnek borzadt a hajam. Megismertem benne gyermekkorom legelső színélményét, ama violazöld színét az álomégnek az álmodott kert fölött, melyet legrégibb álmodott emlékemben láttam.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy nem az a szín volt az, mely valamilyen misztikus okoknál fogva rémületet keltett gyermeki kedélyemben, hanem, hogy fordítva, félelmem keveredett ama színben, mint árnyalat. Kivetített félelmem nézett vissza rám a színből, mint »fenyegető jelentőség«.

Az álomban, ahol nincs objektum, látomásaim színe az én kivetített, láthatóvá lett érzéseim, melyek leváltak rólam és visszanéznek rám. Azért olyanok, mint az értelmes pillantás, mint a hívó kiáltás és a szándék, mely engem illett. Álmomban, ha tolongó tömeggel álmodom is, mindig egyedül vagyok.

Az ilyen jelentéssel terhes kettős értelmű transzcendáló álomszínekre (melyek »igazában« félelmek, »voltaképpen« meserévületek, »tulajdonképpen« boldogságok stb.) pontosan emlékszik a gyermek és ébren is látja őket, ébredő öntudatának hajnali ködében. Ama ködöt ezek a színek festik meg.

És félelem, az a szívet fojtó, bénító, huzamosan tartó iszonyat, az csak az álomban van. Ijedtség és rettegés, melyet a megismert és felfogható veszedelmek okoznak, egész másfélék és nem hasonlíthatók ama félelemhez, melyet éreztünk, mikor a ló vágtatott felénk és nem közeledett, mert nem velünk közös térben mozgott. Ez a felénk hengeredő megsemmisítő szándék tértelen és időtlen szakadatlanságban, ez álomi állapot, és a hajnali ködnek egyik színe. Én ezekre az álomjelentőségű színekre jól emlékszem. Nemcsak Monte Cristallo holdfényes gletcseréről néztek a szemembe, hirtelen fátyolt emelve valami arc elől. Hiszen minden mozdulat, melyet megrögzít a művészet, ilyen időtlen szakadatlanságú mozgás. Ha később alakok jelentek meg a költő előtt, álomgesztusokkal közeledtek feléje, melyek nem múltak az időben.

És a valóság színei vajjon másfélék voltak-e? Valami hív engem most, hogy leszálljak újra gyermekségem Aladinbarlangjába. Ezt nem hasonlatképpen mondom. Nem azt akarom evvel mondani, hogy első színélményeim hasonlóak voltak az Aladin csodalámpája fényében csillogó, tarka drágakövekhez. Éppen fordítva, azt gondolom, hogy Aladin drágakövei gyönyörű színeiket az én képzeletem kincsestárából kapták azoktól a színektől, melyek hajnali ködömet tarkították. Azért voltak Aladin drágakövei olyan gyönyörűek.

Ha csukott szememet ujjaimmal nyomogattam, akkor sötétviolaszín folt jelent meg, melyet narancssárga vagy különös zöld udvar vett körül. Ilyen szabálytalan foltok úsztak el csukott szemem előtt. Ezek is olyan színek voltak, melyeket valóságos tárgyon sohasem láthattam, amiért is úgy tűntek fel, mintha valami más, még pedig tiltott helyekről idéztem volna elő és mintha ez a szemgolyót nyomó játék vétkes lett volna.

Voltak persze valóságos színek is, melyek ama valóságtalanokra emlékeztettek. Azokra a sötétkék és viola vagy violavörös fémesfényű színekre gondolok, melyeket a borospalackok staniol-kupakjain láttam. Aladin legszebb drágakövei onnan kapták titokzatos varázsukat. De némely üvegjátékgolyó bensejében kanyargó színfonalak is csodálatosak voltak, mikor gurította az ember, éppen úgy, mint némely cukorka belső színei. Andalító volt a húsvéti tojások pirosa, a karácsonyfa aranydióinak fénye és a bengáli tűz. Ha a palatáblán krétából és köpésből fehéresszürke vastag nedv keletkezett és az ember ujja hegyével rajzolgatott benne, akkor sajátságosan árnyalt, domborúnak ható alakzatok jöttek létre, melyek mindenféle lényhez és néha még emberhez is hasonlítottak. Az ember színes üvegcserepeket talált a földön és ki tudja, hátha valódi drágakövek voltak? Néha a nyugvó nap utolsó sugarában aranyvörösen lángolt fel egy ablak, szikrázva csillogott fel a hó és elképzeltette a briliánsokat, melyeket sohase láttunk. Mindezeket a színeket nemcsak szemével észlelte az ember, hanem egész testével érezte.

Ha azt mondanám, hogy az említett színek különösképpen tetszettek nekem, hamis volna. Mert nemcsak esztétikai gyönyörűség volt. A dolgok színei, teszem a virágoké semmit sem jelentettek számomra. De ha az ember sírt és könnyes szemmel a lámpa lángjába nézett, akkor onnan sugarak nyúltak feléje, mint hosszú, egyenes tűk. Ha hunyorgatott az ember, akkor megnőttek ezek a sugarak és szinte a szemig értek. Evvel lehetett észrevétlenül foglalkozni, anélkül, hogy a sírást abba kellett volna hagyni, ha célszerűbbnek látszott továbbsírni. És kellemes volt, ha a lámpa sugárcsápjait felém kinyujtotta: mint a vigasztalás gyöngéd mozdulata, olyan volt. Ez a titkos egyetértés a lámpával, melyet saját módszeremmel hoztam létre, az én titkom volt. Sok ilyen titkom volt nekem.

Legfontosabb titkaim egyike volt a sötétség és világosság közötti nagy csata, mely sötét hajnalokon a szoba falán tombolt, ha Marinka reggel hét órakor tüzet rakott a kályhába. Világot nem gyujtott, mert még aludnom kellett volna. Hiszen még sötét éjszaka volt. Az udvaron még csörgött a háziúr borzasztó nagy kutyájának lánca. (Cézárt éjszakára elkötötték ugyan, de hosszú láncát magával vonszolta, nyugtalanul futkosva az udvaron.) Még aludnom kellett volna és nem árultam el, hogy ébren vagyok. Mivelhogy jogosulatlanul tilos szférába hatoltam be túlkorai ébredésemmel. Tehát amit láttam, nem az én szememnek volt szánva. Vagyis ez volt a titkos és rejtett valami, ennélfogva a tulajdonképpeni igazi valóság, mely a nappal világos képei mögött rejtőzik. Az asztal, a szekrény és a székek éjjel levetették álarcukat, mint én ruháimat, most megmutatják tulajdonképpeni sötét árnyékarcukat. De Marinka is közéjük tartozott. Lám, halkan lépett ki a sötétből, de mégis a sötétben maradt, otthonosan az éji birodalomban. De most rajtakaptam, most meglestem Marinkát. Egyetértésben volt ő a sötét dolgokkal. (Nekem még aludnom kellett volna.) Fekete, nehéz félelem feküdt mellemre, hidegen.

Marinka nem gyujtotta meg a petróleumlámpát, csak a kályhába gyujtott be. Ott kuporgott előtte, sötét tömeg a sötétben és belefújt a parázsba. Hirtelen fellobogó homlokának és orrának vörös rajza jelent meg a visszfényben.

Azután kezdődött a falon a nagy csata. Arany lobogással nyomultak előre az első fénysávok. Hősiesen ugrottak előre, majd egyesültek és mélyen behatoltak az árnyékhad fekete tömkelegébe. Harciasan pattogott és nyikorgott hozzá a kályhában a fa. Aggodalommal és reménységgel, lélekzetfojtva követtem a harc ide s oda hullámzását. Sohasem tudott a fény egészen diadalmaskodni. De nem győzött a sötétség sem.

Eleven mítoszt éltem át. Az nem volt játék. Én valóban hittem, hogy ott a falon eldől valami, amitől az én sorsom is függ. Szobám falán valóban a sötétség hatalmait láttam harcolni a világosság hatalmaival. Dobogó szívvel, lélekzetfojtva és az izgalomtól és feszültségtől kimerülten húnytam be szememet, mikor anyám bejött végre az égő lámpával: - Felkelni!... Kezdődött a nap.

A félelem. Öntudatom hajnalának vezető motívuma volt. Semmi köze sem volt ijedtséghez vagy gyávasághoz. Hiszen különben bátor, sőt vakmerő fiú voltam és virtusból sok esztelen merészséget követtem el. Különben! Mikor a veszedelem látható és felfogható volt és mindenekelőtt világos nappal. Ám az embert gyakorta láthatatlan és ismeretlen dolgok vették körül és a sötétség iszonyatos volt.

Óh, ez a fojtogató rettegés a sötétben, mely után minden hajnali pirkadást könnyekkel köszöntöttem! Attól a jegesen beleimbe markoló rettegéstől később sem tudtam szabadulni. Röstelltem és keseregtem miatta és titkoltam is, de csak húszesztendős koromban sikerült legyőznöm. Ezért sok szó lesz még elbeszélésem során éjszakáról és sötétségről. Most csak a félelemnek néhány arcát akarom leírni, mely ama hajnali ködben megjelent.

Gyakran láttam könyvekben a kaszás halált mint csontvázembert ábrázolva. Egyszer a város természettudományi múzeumában láttam egy valódi csontvázat is. Első benyomásom csalódás volt. Mert tekintve nagy jelentőségét, túlkicsinek és igénytelennek tetszett. Mégis az a csontváz sokáig nem hagyott békében.

Minden éjszaka vártam a csontembert. Ha anyám eloltotta a lámpát és halkan kiment a szobából, hideg csurgott végig ereimen. Az ajtóra meredtem és vártam őt. És az ajtó nagyon lassan, úgy hogy más talán még észre se vette volna, nyílni kezdett. Lassan nőtt a fekete nyílás és a fekete nyílásban ott állt a csontváz. Rám nézett üres szemüregeivel. Egy darabig ott állt mozdulatlanul. Visszafojtottam lélekzetemet. Talán nem látott meg a sötétben? De íme a csontváz egyet lépett, azután még egyet és lassan egész lassan elindult felém. Ebben a lassúságban volt valami abból az időtlen szakadatlanságból, melyet álmomban éreztem egykor, mikor a ló rohant felém. Hanyatt, laposan feküdtem, lábaimat össze, kezeimet oldalamhoz szorítva. Egész közel volt már. És akkor irtózatos félelmemben, az önvédelemnek valami kétségbeesett akaratával, egy mágikus varázslatot cselekedtem. Ugyanis páncélvértet tudtam magam köré varázsolni. Valami engem teljesen takaró boltos fedelet, mely alatt mint valami teknő alatt meghúzódtam. No most azon nem tudott a csontember keresztülhatolni. Biztonságban voltam. Csakhogy a páncél fedelén, éppen a fejem felett, egy kis lyuk volt. A csontember már az ágyamnál állott, kotorászott a páncélon, nyílást keresett. Megtalálta a lyukat, keresztüldugta egyik csontujját, de nem ért el. Laposan, hanyatt, dermedten feküdtem ágyamban. Akkor a csontváz benézett a kis lyukon és rám meredt. Két arasznyira volt szemürege az én szememtől. Hanyatt feküdtem, lelapulva, lélekzetfojtva, a hideg verejték csorgott rólam, úgy néztem a gonosz árnyékszemekbe. Úgy rémlett, szinte egész éjszaka. Hajnal felé váltott meg az álom.

De soha ilyenkor a halál, a meghalás gondolata nem merült fel. Nem a meghalástól féltem. Arról, hogy ez a csontváz mit cselekedne velem, ha hozzám férne, nem volt határozott képzetem. Ennek a félelemnek nem volt tartalma. Névtelen volt és kimondhatatlan.

Ha visszagondolok erre a látomásra, azt kérdezem magamtól, mint rendező: honnan jött ez a kísérteties ritardandója a mozgásnak? Mi az eredete annak a lassúságnak, amely a legiszonyatosabb, hogy úgy mondjam, leghatásosabb volt abban a vízióban? Mi fejeződött ki benne? Miért volt éppen az a tempó olyan félelmet keltő? Minden rendező tudja, hogy ez így van, hogy ilyen tempókkal ilyen hatásokat lehet elérni. De mi a magyarázata a hatásnak magának? A rendezők ezt csak tapasztalatból tudják, magyarázatát nem ismerik. De már a gyerek tapasztalta ezt ilyen hallucinációk alkalmával.

Mondottam már, hogy félelmeim voltak, holott nem voltam félénk. A Marinka, teszem, akiről már elmondtam, hogy a sötétséggel kapcsolatban gyanús volt nekem, falusi tót parasztlány volt. Egyike azoknak, akik újév napján a lőcsei piacon álltak, a tehenek és a disznók mellett, és magukat árulták. A lőcsei polgárasszonyok végigmentek a leánysoron, nézelődtek, válogattak és egyet hazavittek. Egész esztendőre szólt az alku. Hamarább nem lehetett felmondani.

Irni, olvasni nem igen tudtak ezek a tót parasztlányok, de mesét, mesélni annál csodálatosabban. Azért, mert maguk is hittek benne. Ilyen hátborzongató rémhistóriákat, ilyen démonikus vad képzelgéseit az iszonyatnak azóta se hallottam vagy olvastam sohase. Marinka maga is sápadt volt és remegett, mikor mesélt.

Egyszer egy gyerektársaság volt nálunk és szüleim valahol látogatóban voltak. Marinka ott ült velünk és mikor alkonyodni kezdett, szándékosan nem gyujtottunk világot. Szorosan összebujtunk egy sarokban, hogy Marinka meséljen.

Tudtuk, hogy borzalmas lesz és Marinka tudta, hogy maga is reszketni fog félelmében. De olyan volt ez, mint valami kísértő bűn, melynek nem tudott ellentállni az ember, valami titkos, tiltott ritus volt, mely hatalmába ejtett. Suttogva beszéltünk, tágra nyílt szemekkel, várakozva néztünk egymásra, felkészültünk a borzalomra.

Marinka egy boszorkányról mesélt, aki gyerekeket fal fel elevenen és szájából, szeméből tűz lövell ki. »Nem!« - sikoltott a gyerekek egyike rémületében. Ösztönös önvédelem volt ez és valami bénító varázs tört meg. - Nem igaz, hazugság! Butaság! - kiabáltak a többiek is és vége volt a bűnös borzalomnak.

- De igaz! - mondotta Marinka haloványan. - Én magam láttam azt a boszorkányt.

- Hazudsz!

Akkor Marinka szó nélkül kiment a sötét szobából. Mi gyerekek mozdulatlanul kuporogtunk a sarokban. Rosszat sejtettünk.

És akkor megjelent az ajtóban az iszonyat. Fehér lepedőben négykézláb mászott be valami a szobába. Nagy, síma arca volt, orr nélkül, fül nélkül, haj nélkül. Két nagy szemüregében és ormótlan szájában tűz égett. Igazi lánggal.

A gyerekek sikoltva, sírva, nyöszörögve szorultak még jobban össze. Én nem kiáltottam. A mondhatatlan iszonyattól nem jött ki hang a torkomból és a lángoló szemű szörnyeteg, négykézláb mászva, éppen felém tartott. És akkor (ez csak valami végső kétségbeesés reflexe lehetett) rávetettem magam a kísértetre és ütni-verni kezdtem mind a két öklömmel és rugdalni és karmolni és harapni, eszeveszetten. És most már kiáltottam is, artikulátlan, vad ordítással.

A kivájt tök, amelybe Marinka szemeket és szájat faragott volt, már rég összetörve feküdt a földön. Az égő gyertya, melyet mögötte tartott, már kihullt a kezéből. De én ütöttem, rúgtam, haraptam tombolva, eszeveszetten. Marinka már rég ledobta magáról a lepedőt és mindenki láthatta, hogy ő az. Kiabált fájdalmában és bizonygatta, hogy ő csak a Marinka.

De engem nem lehetett most már olyan könnyen meggyőzni. Mert aki boszorkány, annak egyszer tűz lövell ki a szeméből, másszor meg magára öltheti Marinka alakját és arcát. Hiszen már rég gyanús volt nekem a sötétség miatt. A többi gyerek már megnyugodott, de amíg én eleresztettem a sírva rimánkodó Marinka haját, az még eltartott egy ideig.

Ha visszagondolok erre a történetre, hát érdekesebbnek találom Marinka esetét a magaménál. A babonás tót parasztlány hisz boszorkányokban és kísértetekben és azokat, akik nem hisznek, meg akarja téríteni. Ezért csalással kelti látszatát annak, aminek valóságáról meg van győződve. Hazudja az igazságot meggyőződésből, fanatikus hitében. Mi művészek és költők nem ugyanezt cselekedjük-e? Nem ezt teszik a papok is?

És evvel elérkeztünk gyermekkorom legalapvetőbb élményéhez, ahhoz a legbelső lényegemhez tartozó gyanakváshoz, mellyel környezetem felnőttjeit néztem. Mert ott valami nem volt rendben. Semmi sem volt igazában az, aminek látszott. Minden dolgok mögött valami mást is sejtettem. Teszem azt hittem, hogy Marinka, azonkívül, hogy a mi Marinkánk, még valami más is. Van neki valami egész más funkciója és állapotja is. Egy másik országban ő talán hercegnő? Az ilyesmit előttem titkolják, mert egészen más életkörbe tartozik, mely egyelőre el van zárva előlem. Ott minden dolgok és emberek egész mások és egészen máskép vannak kapcsolva egymáshoz. Ott nagyon jól ismerik egymást olyanok, akik most itt úgy tesznek, mintha idegenek volnának egymásnak. Csak én vagyok egyedül, aki nincs még beavatva.

Igy volt az édesanyámmal is és a karácsonyfával. Azt mondják, hogy a tudás ellensége a hitnek. Nos hát mondhatom, hogy az én esetemben a karácsonyfa akkor lett csak igazán titokzatos, mikor rájöttem a titkára.

Nálunk sem volt szabad persze a gyerekeknek tudniok, honnan kerül a karácsonyfa szép dísze. Én is úgy álltam, várakozva a sötét szobában, mint milliónyi más polgárgyerek, amíg a Jézuska az erre a célra nyitva hagyott ablakon berepül a kész karácsonyfával és megszólal a csengetyű a másik szobában. Onnan már gyertya- és fenyőszag szüremlett be és a kulcslyukon keresztül beizzott hozzánk a sötétbe az égi fényesség. És egyszer nem tudtam türtőztetni kíváncsiságomat és átkukucskáltam a kulcslyukon. Édesanyám vesződött éppen a tavalyról megmaradt gyertyákkal, melyek nem akartak egyenesen állni. Skatulyákból szedett elő aztán egyéb karácsonyfadíszt is, melyeket tegnap hoztak a Braun boltostól. Ám ez a tapasztalat egyáltalában nem szüntette meg a karácsonyfa bűvös voltát. Hát jól van, - gondoltam - talán nem is a Jézuska hozta, hanem anya maga diszíti a fát. De kinek a megbízásából? Kivel egyetértésben teszi ezt? Nem a karácsonyfa vesztette el a varázsát, hanem édesanyám került bele ama bűvös körbe. Ő is oda tartozott, oda, a másik oldalra. A Braun boltos bácsinál vásárolta az ezüstszálakat és az aranyfüstöt? Hát akkor a Braun boltos is benne volt abban a titokzatos szövetségben. Ők valamennyien ezen az életen kívül, melyet velem együtt éltek, még valami más életet is élnek, ahol ők is egész mások. Valamennyi felnőtt. Gyöngéd tekintettel néznek rám, és szelíden gúnyos mosollyal, mintha mondanák: - Várj még egy kicsinyég, nemsokára te is megtudsz mindent. Egész gyerekségemben és ifjúságomban szakadatlanul titkosan égett bennem a vágy és a remény, hogy egyszer majd felgördül valamilyen függöny és akkor minden egészen, de egészen más lesz.

Egyszer - roppant nagy eset - gyerekszínielőadás volt Lőcsén. Hófehérkét és a hét törpét játszották. És az izgalmat végsőkig fokozta, hogy azok a gyerekek, akiknek a hét törpét kellett játszaniok, nekem barátaim voltak.

A Hajnóczy-fiúk résztvettek a dologban és engem mindenbe beavattak. Ott lehettem, mikor álluk alá kötötték nagy fehér szakállukat és a magas, hegyes süvegeket fejükbe nyomták. De hát azért ők mégis a Hajnóczy-gyerekek maradtak, amíg ott a szobában voltak.

Ámde azután én ott ültem a nézőtéren, a titokzatos függöny előtt, amely halkan dagadt a légvonatban, mint valami vitorla. És mögötte volt a csudaország. Mikor a függöny suhogva szétvált és arcomba csapott az a hűvös, kissé porszagú légáramlat onnan felülről, amely mindmáig a poezis illatát jelenti számomra, akkor ott - hiába tudtam eleve mindent - megnyílt a másik világ. És mikor ott fent bejött a hét törpe, kis lámpásokat lóbálva, libasorban tipegve, akkor hiába volt, hogy rögtön megismertem közöttük a két Hajnóczy-fiút, akiknek átöltözését magam láttam. Ott, ők mégis a hét törpe voltak. Lehetnek ők otthon a Hajnóczy-fiúk, de egyúttal vannak nekik egészen más, titkos vonatkozásaik és olyan dolgokat művelnek, amelyekről én semmit sem tudok. Mert én csak az egyik oldalát látom a kettős életnek, melyet rajtam kívül talán mindenki él. De előlem eltitkolják.

Amiket most elmeséltem, azok, hogy úgy mondjam, egyes esetek voltak, de volt énnékem egy állandó küzdelmem is a nagy titokkal, mely láthatatlanul körülvett. Szakadatlan rejtett harc volt ez, mely szinte két évig tartott, életre-halálra.

Ugyanis meg voltam róla győződve, hogy nem a szüleim gyereke vagyok. Nem tudom, hogy került belém ez a gondolat. Hiába próbáltam később forrását megtalálni. Az bizonyos, hogy nem azért, mert nem szerettem szüleimet. Nem is azért, mert azt gondoltam, hogy talán ők nem szeretnek engem. Nálunk otthon igazán gyöngéd, nyájas szeretet honolt és szüleim hozzám volt szeretete még ebben az én mániámban is fontos szerepet játszott. Mert, bár azt gondoltam, hogy apám és anyám nem édes szüleim, egyúttal azt gondoltam, hogy én reájuk vagyok bízva és ők gondomat viselik, óvnak és őriznek a veszedelmek ellen, melyek környékeznek. Mert titkos hatalmak törnek az életemre és meg akarnak mérgezni. Az én szüleim aggódó gondossággal mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák. De hiába védenének, ha én magam nem volnék résen.

Én védekeztem a szakadatlan veszély ellen, szakadatlan figyelmes pontossággal. Ez sokféle és gyakran eléggé bonyodalmas varázsmozdulattal és szertartással járt. Reggel, ha a mosdóhoz léptem, a szájmosó poharat, mielőtt használtam, háromszor megfordítottam. A fogkefét is előbb a balkezembe vettem, csak azután a jobba. Mert csak így lehetett a méreg erejét elvenni. Senki sem vette észre, ha az ebédnél a kést és a villát háromszor oda-vissza cseréltem a tányér két oldalán, mielőtt evéshez láttam.

Szüntelen védekezés háborújában éltem, melyet a mágikus rituálék egész nagy rendszerével viseltem. Arról az ellenségről, amely engem fenyegetett, nem volt határozott képem és nevet sem adtam neki. Kétségkívül különös jelentőségű valakinek tartottam magamat, jobban mondva különös jelentőségre szánt valakinek, akit éppen ezért óva őrizni kell. De hogy micsoda az, amire engem szántak, azt nem tudtam. Mert az én képzeletemben, melyben szüleim nem voltak igazi szüleim, más valódi szülők nem fordultak elő. Nem is kívántam magamnak másokat. Alighanem árva gyerek voltam.

Az üldözési mániának egy fajtája, de nagyon sajátságos fajtája volt ez, mert én nem voltam bizalmatlan senki iránt, akit ismertem. Meg voltam győződve róla, hogy mindenki, akit ismerek, és környezetemben látok, jószívvel van hozzám, engem óvni és menteni akar a nagy veszedelemtől. Mert nemcsak szüleim, hanem ők mindnyájan tudták azt a nagy ellenséget, mely csak nekem volt ismeretlen, mindnyájan tudták az én sorsom rejtett értelmét, melyet előlem elhallgattak. A veszedelem, mely engem fenyegetett, nagyon messziről jött.

Már ezt az én korai gyermeki élményemet is egy melancholia árnyéka borította: a magányosság. Hiszen kétségtelenül a magányosság érzése volt, ha azt hittem, hogy legközelebbi hozzátartozóim saját szüleim nem azok, akik, és én valahová, egészen máshova tartozom, magam sem tudom hová. Meg, hogy nem tudnak engem megóvni, akárhogy szeretnék is, mert az én sorsom nem az ő kezükbe van letéve. De főképpen az, hogy ők nem is sejtik, hogy én mindezt tudom. Milyen benső idegenség, milyen magány!

De egyszer úgy hittem, le lesz győzve az ismeretlen ellenség és minden megvilágosodik. Akkor sem akartam én elhagyni szüleimet. Ők meg fogják kapni jutalmukat hűséges szeretetükért.

Hittem benne, hogy minden ember, akit ismertem, jó szívvel van hozzám. És bár szakadatlanul az ismeretlentől való félelemben éltem, és valósággal üldözési mániám volt, mégis feltétlen bizalommal voltam mindenkihez, akivel találkoztam, az együgyüségig. A legfájdalmasabb csalódások sem tudtak kigyógyítani ebből a tévhitből. Nem volt meg bennem a képesség, a megfelelő szerv sem, hogy emberi idegenséget egyáltalában elképzelni tudjak.

Ha olyanokkal találkoztam, akiket azelőtt sohasem láttam, akkor úgy rémlett, mintha az ismeretlen arc maszkja mögül valamelyik régi ismerősöm hamiskás szeme mosolyogna rám. Mert álöltözetben egy régi barát követett engem, hogy védelmemre közelemben legyen. Szorongó perceimben mintha vadidegen arcok mögül is hallottam volna: Ne félj, itt vagyunk melletted, mi régiek! Mindig magányos voltam, de sohasem elhagyatott. Ilyen volt a hajnali köd, amely ébredő öntudatomat takarta.

Azt a gyermeki öntudatot, mely még nem határolja el az álmot és nem különíti egymástól a dolgokat, melyek még önmagukkal nem azonosak. Egy közeli szomszédos, egészen más világ állandó érzésével éltem, gyanítván, hogy abban kívülem mindenki más részesedik és csak én egyedül vagyok az, aki a titkot nem tudom. Előttem rejtik, mert engem fenyeget a veszedelem és még nem jött el az én időm. Igy éltem én sóvárgó várakozásban, valami kinyilatkoztatást várva, ismeretlenektől való nagy félelemben, láthatatlanoktól féltem és egyben határtalan bizalommal voltam mindenhez, amit láttam és mindenkihez, aki ismerősöm volt.

Régen volt ez. De a hajnal ködei sokkal későbbi tájak rejtett zúgaiban ott lebbennek még. Rájuk fogunk ismerni.



LŐCSE

(Rózsák a lőrésekben - Fekete paripák - Az iskolák fellegvárai - Erős várunk
nekünk az Isten - A gyűrű a medve orrában)

Visszatekintek és látom, hogyan lebben hajnalom köde és emelkedik hirtelen, mint mikor a reggeli friss szél tépi szét a völgy páráját és a vidék nedvesen csillogó arca kiragyog a fátyol alól. Úgy jelenik meg előttem hirtelen és átmenet nélkül gyermekségem színhelye, üvegfényű világos színekkel: gyönyörűszép Lőcse városa.

Immár érzem a talajt lábam alatt, ismerem az utcák bádog esőcsurgóit, a boltos kapualjakat, ismerem a réteket a völgyben, pillangóival, bogaraival és békáival, és ismerem a sötét fenyvest a hegyen, ahol gyanta csurog a repedt muharos törzsekből, ahol madarak suhognak a fákon és állatok zörögnek a bozótban. Élesen megrajzolt valóságos dolgok vesznek körül átlátszó levegőben. Az álomnak és a félelemnek sötét titkai visszahúzódtak a bozontos hegyek mögé és ama rejtett szögletekbe, ahol nyirkos, dohos, savanyú szag terjeng, korhadt hordók körül. Bennük poshadt fekete vízen gyalog futkosnak a pókok és vékony lábaik behajlítják a fekete víz színét.

Ha csak a Kloster-Gassera (mert németül nevezték még akkor az utcát) léptem ki, zörgő iskolatáskámmal hátamon, és papirosba csomagolt vajaskenyeremmel zsebemben, ha, - mondom - csak a kapu küszöbét léptem át, már a nagy világban álltam. Mert a Kolostor-utcán végigtekintve, a régi városfal fölött elláttam a Szenes erdőig és túl az Őz-hegyen, a láthatáron ködlő Magas Tátra havas ormáig. Nagy, zengő, világos, kerek világ kellős közepében álltam, melyet most már magamnak kellett kitapasztalnom, megértenem és megpróbálnom. Türelmetlenül zörögtem iskolatáskámmal. Hívtak a kalandok.

Köszönöm a sorsnak, hogy megadatott nekem, kiemelni ennek az elsüllyedt városnak szépségét multam mélyéből. De csak félénken és nem minden aggodalom nélkül vállalkozom rá. Mert elvarázsolt helyről kell beszélnem, meseszigetről, mely, mintha tértől és időtől elkerítve álmodott volna a Kárpátok rengetegeiben - Lőcséről.

Az a régi városka dombtetőn állott, mégis mintha tengerfenékre süllyedve kísértetéletet élt volna, kívül minden eleven életen. Valóban alig hihető, hogy még a mult század kilencvenes éveiben Lőcsére csak a vár mély árkán keresztül, hídon és ódon várkapun át lehetett bejutni. Mert az én időmben még magas bástyák zárták körül azt a kőfészket, habár széles árkaiban már nem víz, hanem gyümölcsfák fehér és rózsaszín virága habzott. A lőréseken át vörös futórózsa csurgott ki.

IV. Béla király a XIII. században építette ezt a várost a tatárjárás után. Illetve építették azok a szászok, akiket az országba hívott és odatelepítette Lőcsére. Ezek a kemény német mesteremberek eljöttek szerszámaikkal és hellebárdjaikkal a vad erdők közepébe, ahol farkasok, medvék és rablólovagok tanyáztak. Ők voltak Magyarország első polgárai. Nem mindig volt könnyű megvédeni jussukat a környező ormok lovagvárai ellen. Nem mindig rózsák pirosa csurgott a lőcsei bástyák lőréseiből. A király jussát és az utazó kereskedőket védték. Szabad királyi város voltak.

Lőcsét nagy vastag várfalai olyan szoros fűzőbe szorították, hogy hét századon keresztül megakasztották növekedését. Az én időmben a város még nem terjedt túl almafákkal és cseresznyefákkal zsúfolt várárkain. Nagy mészkőkockákkal kirakott négyszögletes tere várudvarhoz volt hasonlatos. Négy oldalával párhuzamosan két-két utca és a tér négy sarkáról a kapuk felé sugárzó négy út, ime az egész város. Azontúl már bástyafalak, árkok, kertek, káposztaföldek. Alig ötven évvel ezelőtt egy középkori várnak lőréses bástyái néztek le a Lőcse-hegyről a völgybe, ahol a polgárok veteményeskertjein túl, messze, a vonat füstje lengett a láthatáron. Gúnyos füttyel zakatolt el a vén Lőcse mellett, az ország belsejéből a német határ felé. Fitymálva ment el a mi csendes, elvarázsolt várunk mellett és robogása is csak akkor hallatszott, ha arrólfelől fújt a szél.

Igló volt a legközelebbi vasútállomás. Milyen szánalmasaknak és megvetendőknek tűntek nekem azok a triviális vakolatházak, melyekből nem dudorodott ki faragott terméskő, boltos kapualjuk se volt, se kiszögellő pillérjük és a másfél méter vastag falak nem őriztek nagy vasgolyókat, - régi ostromok büszke emlékeit. Nem voltak Iglón dohos, kanyargó toronylépcsők és sötét földalatti alagútak sem. Igló nem is állt magasan hegytetőn, hanem csak poros síkon lapult, mint valahogy véletlenül és pőrén kerítés és keret nélkül kallódva. Iglón gyárak és rongyos szegény emberek lármáztak.

Minálunk, Lőcsén azonban egyetlenegy gyár sem volt akkor és nem volt vasút. Magas bástyafalainkat még magasabb hegyek állták körül, melyek, mint bozontos óriások kandikáltak be, háztetőink fölé hajolva, utcáinkba. Viharos időben a környező fenyvesek zúgása behallatszott a városba, mint ahogy kis szigeten hallik a nagy tenger harsogása. Mert Lőcse csendes városka volt. Ha a görgői országúton, mely lisztfehér a gránitkő porától, az ifjú Csáky Gyuri gróf úr négy tajtékos fekete paripájával behajtott a közeli görgői kastélyból, akkor dübörgött a hintó a nagy kassai várkapu alatt és csattogtak a lovak patkói a nagy tér faragott kövein. Meghallotta azt az egész város. Mindig kétszer hajtott körül a téren, ezüsttel kivert gígjén, a promenádé, a katolikus templom, az evangélikus templom, és a városháza körül, melyek mint a város legnemesebb belső szervei, szabadon álltak a nagy tér közepén. Csak azután állt meg Csáky Gyuri négyesfogata a megyeháza előtt. Mindenki ismerte fehér ostorának csattanását.

Igló volt a nagyobb város. Már hogy lakosa több volt. De ugyan miféle lakosok voltak azok? Nekünk, igaz, négyezer se volt egészen. De mi voltunk az urak. Lőcse munkásmentes és parasztmentes város volt, régi szabad királyi város! Mi voltunk Szepes megye székhelye. Nekünk volt főispánunk a nagy megyeházában, aki az iglóiaknak is parancsolt. Sujtásos mentéjű hajduk állottak nagy kapuja előtt. Minálunk Lőcsén volt a bíróság, meg a tábla is, ide kellett bejönniök az iglóiaknak igazságért. A mi vén bástyáink között székelt a hatalom.

A környék nemesi kastélyaiból fínom hintókon jártak be az urak és maguk hajtottak vagy hölgyeik. A libériás kocsis a hátsó bakon feszített. A vármegyeház nagy sárga boltívei alatt ott ült a vidék dzsentri-társasága és aranyzsinóros hajdúk igazították a székeket meg a padokat alájuk. Divatos budapesti, sőt bécsi toilettekben ültek a járdán, csevegve, nevetve, cigarettázva, mint valami hegyi szálloda terraszán és úgy néztek le Lőcse nagy piacterére, mint az ő golfterükre. A járókelőknek a megyeháza előtt le kellett lépniök a járdáról. Ez az urak vármegyeháza volt.

Gyárunk, vasútunk ugyan nem volt, de viszont volt három nagy középiskolánk, egy leányinternátusunk és egy minorita-kolostorunk. Lőcse az úri közigazgatásnak és az úri nevelésnek fellegvára volt. Messze vidékről, az egész országból küldték oda a nebulókat német szóra. A lakosság felének fontos jövedelmi forrása volt a szobakiadás. Hogyha a megye urai és hölgyei derült mosollyal elnézték a népet, amely kíváncsi és félénk tisztelettel lépett le előlük a járdáról, akkor nem láttak egyebet, mint hivatalnokot, honoráciort, a jognak, az orvostudománynak és elvétve a filozófiának is doktorait, meg diákokat és megint diákokat és sok katonatisztet. Mert egy k. und k. gyalogezred is állomásozott Lőcse városában. (Iglón nem!) De közkatona nem volt látható a városban, legfeljebb tisztiszolga. Mert a kaszárnyák a város árkain túl voltak és a legénységnek tiltva volt a város területére lépni. Úri város voltunk. Csak a tiszturak csörtettek délben és este fel és alá a megyeházánál kezdődő korzón.

A város őslakossága, a szász polgárok nem voltak láthatók. Otthon tartózkodtak öreg házaikban, melyeknek tulajdonosai voltak és egyszerű kertjeikben, melyeknek tulajdonosai voltak. Nagy és tiszta műhelyeikben tartózkodtak és a boltokban, melyeknek mindnek tulajdonosai voltak. Hangyaszorgalommal dolgoztak a hegy aljában terülő veteményeskertekben, melyeknek mindnek tulajdonosai voltak. A szepesi polgárok nem nagyon mutatkoztak az utcán. Nem szerettek lelépni a járdáról és köszönni se szerettek. Az ő feleségeiknek nem voltak toilettjeik, melyekben a korzón páváskodhattak volna, de valójában a város az ő tulajdonuk volt és olykor pénzt adtak kölcsön a hencegő hivatalnok és tiszt uraknak szigorú kamatra.

Ámde vasárnap délelőttökön előtüntek valamennyien együtt tömör tömegben az evangélikus templom dísztelen padsoraiban. Az aranycsillagokkal kivert kék kupola alatt, a hideg és világos, dísztelen falak között, megelevenedett Dürer-képekként álltak, széles, kopasz koponyákkal, mellet verő szakállakkal, csontosan, vállasan, cserzett komolysággal mozdulatlan arcukon és dörögve énekelték harsogó orgonaszóhoz: »Erős várunk nékünk az Isten.« Színtelen fahangon, de sohasem hamisan. Konok ökleiket egymásba fonva, úgy álltak ott, mint hajdanában erős váruk lőrései mögött és így álltak ott immár hét század óta. És ott voltak láthatók halvány szőke és sápadt szép asszonyaik és leányaik is, csökönyös szelídséggel és lappangó hallgatagsággal. Persze jól meg kellett őket őrizni a diákok és katonatisztek jöttment léha népsége elől és a hivatalnokok is csak amolyan áthelyezhető, gyökértelen fajta voltak.

Lőcse szepesi polgárai nem nyüzsögtek hangosan, de a városházán ők voltak az urak. Ama XIV. századbeli szép városházán, mely az én időmben még büszkén viselte homlokán a német felírásokat és vasas kapuja felett a pallos képét. Mert pallosjoga volt a városnak hajdanában. És a tanácsüléseken németül folyt a szó, ama sajátságos, darabos zipszer német nyelven, mely a filologusok számára dús bányája a középfelnémet nyelvészet tudományának.

A szepesi polgárt vendéglőben vagy kocsmában nem látta senki. Nekik más mulatságuk volt. Híres vadászok voltak és a tüzeknél, melyeket az erdőben raktak, szalonnát és húsokat sütöttek nyárson és a sört sem vetették meg. Ha a polgármester, aki már hivatalból is a legjobb vadász kellett hogy legyen, történetesen medvét lőtt, akkor azt a városháza előtt terítették ki, fenyőgalyakkal koszorúzva, hogy a polgárság dicsőségét mindenki lássa. Olyankor bizony megesett, hogy a szepesi polgárok, mikor másnap a városháza előtt gyülekeztek, hogy megcsodálják a trofeumot, hát a medve orrában vasgyűrűt pillantottak meg, amilyent a dobszóra táncoló szegény vásári medvék viselnek. Valaki az éjszaka folyamán tréfálta meg ilyen tiszteletlenül a várost. Ezt persze csak a vármegye magyar urai tehették. Ez volt az általános vélelem. Mert igaz is, hogy a város magyar és német urai között volt némi lappangó villongás, mely főképpen ilyen megtréfálásokban nyilatkozott meg a nyilvánosság előtt.

Lőcse volt az a város, melyben közkatona nem léphetett a piactérre. A munkások és parasztok nélkül való város. A tót parasztság nyomorult falvai hegyek mögött lapultak rejtve, a nemesi kastélyok körül, melyeknek szolgáltak. Csak a vasárnapi templomjárásnál és vásárok napján lehetett őket látni, a hosszúhajú tótokat, görnyedt vállal és hunyorgató szemmel, mint a barlanglakókat, ha napvilágra jönnek. Ők voltak a gyarmati bennszülöttek. A vásárokon cserepet árultak, melyeket hétköznap drótoztak. Szépen faragott fatányérokat, kanalakat és furulyákat hoztak a vásárra, ősrégi szép viseletben. Roppant feltűrt szélű barna bőrkalap nehezedett fejükön mint kerek óriásgomba. Széles rézveretű bőrövet hordtak és fehér halinanadrágot. A hegyek mögül jöttek, mint valami sötét, még fel nem derített földrész belsejéből. Riadtan és mogorván néztek körül, nem tudtak beszélni az urakkal. Bőr és juhsajt szaguk volt és ahogy jöttek, úgy el is tűntek újra a nagy fenyvesekben, ahol farkasok és medvék is tanyáztak.

Igen, onnan felől ömlött ki olykor valami, félelmes sötét hullám, amely világos úri szigetünk partjain megtört. Minden esztendőben kétszer nagy búcsú volt Lőcsén. A tót búcsúsok nem jöttek be a városba, mert az tilos volt. De a Mária-hegyi Kálvária-út ott kezdődött közvetlen a kassai kapunál és kápolnái fel a templomig látszottak a város minden szögletéből, mint valami, a háztetők felett csüggő roppant szentkép. Odagyülekeztek a tót parasztok, százával jöttek, ezrével jöttek, földből burjánzottak. Asszonyok, csipkés fehér főkötőkben, lepedőbe kötött nagy kosarakkal, puttonyokkal hátukon. Jöttek a nagykalapú férfiak, izzadt torz arcokkal, ráncos, fekete nyakkal, lengő templomi zászlókkal, égő gyertyákkal és pálinkás butykosokkal. Nem riadtan, hunyorgatva és hallgatagon jöttek, mint a vásárra vagy a bíróságra, hanem hangos üvöltő zsolozsmákkal, melyek tompán a föld alól feldübörgő fenyegető panaszokhoz voltak hasonlatosak. És az öklök, melyek vadul verték a szőrös melleket, keménycsontú öklök voltak és az üvöltő énekek mint a káromló átkok.

Én nem merészkedtem a közelükbe. Tudtam, hogy ez búcsújárás és vallásos istentisztelet, de megfélemlített, mint sötét hatalmak vulkánikus kitörése. Iszonyodtam a borzasztó nyomorékok láttán, de vonzott is a szörnyűség. A Mária-hegy lábától a tetejéig nyomorékok kuporogtak, hevertek az úton piszkos rongyokba csavarva. Az egész kápolnás út kétfelől szegve volt üvöltő meztelen, alaktalan húsdarabokkal, melyek véres, szennyes csonkjaikat nyujtogatták, feltépett sebeiket mutogatták. És ezek a szennyes, nyitott sebek, véres húsdarabok az éneklő búcsúsok lábai közé másztak. A processzió imádkozva, kereszteket és zászlókat lóbálva gázolt, taposott rajtuk. Mikor később Hussz János és Giskra fellázadt parasztjainak szeges buzogányairól, szekercéiről és kaszáiról olvastam, akkor a lőcsei tótok keresztjeire és zászlóira kellett gondolnom.

Ez a várfalakon túl volt. De a mi magas úri bástyáinkon belül minden világosnak és nyugodtnak látszott. Virágok nyílottak a lőréseken és virágok a vár árkaiban. Én mint kisfiú, olyan helyen éltem és játszottam, amely beleillett meséskönyvem képei közé, ahol az emberek mind ismerték egymást és egymás rangját elismerték. A legszebb és legregényesebb hegyes, erdős vidék közepében nőttem fel, a hivatalok és iskolák fellegvárában, melynek mészkővel kirakott fehér tere mint valami szabadtéri múzeum őrizte középkori épületeit. Én gyermekkoromban történelmen sétáltam. Azokon a falakon mászkáltam, melyeket Béla király épített. Magam tapintottam azt az ajtócskát, melyet a Lőcsei fehérasszony, a szép Korponnayné nyitott ki az ellenséges Andrássy generálisnak. Mikor a gyermek sorsdöntő nagy eseményei történtek velem, tudniillik az első olvasmányok, akkor nem vezettek engem egy másik, egy képzelt világba. Én a valóságban is láttam meséskönyveim képeit, a szédítő lovagvárak romjait, melyek hónuk alá fogják az úszó felhőt. Azt láttam, amit olvastam, azt olvastam, amit láttam. Képzelet és valóság nem váltak el egymástól. Ez később nagy veszedelemmé lett.

Már akkor tudatában voltam kivételes szerencsémnek. Tisztában voltam avval, hogy apámat csak azért helyezték Lőcsére, mert az a vidék a lehető legjobb hely a kisfiú számára, aki először kezd messzebb környéket bejárni, futkározni és játszani a szabadban. Én ugyan megértettem már akkor is, hogy apám számára a Lőcsére költözés nagy csapás volt. De hát én miattam és énértem történt. Minden a világon - úgy éreztem - alapjában véve és eleve feltett szándékkal, miattam és értem történik. Sajnáltam apámat, de mit volt mit tenni. A sors magasabb rendelésének én velem volt terve, tehát ez lett az apám sorsa is. Viselnünk kellett. Nekem is. Ám minden dolgok célja és végső értelme az én sorsomban rejlő szándék volt. Igy éreztem életemet gyakran megrendült áhítattal felsőbb hatalmak kezében.

Abban a városkában éltem mint kisfiú, melyről Jókai Mór legszebb regényeinek egyikét írta. Lőcsén olvastam a »Lőcsei fehér asszony«-t és láttam a város falán azt a kis ajtót, amelyen keresztül a szép Korponnayné titkon a városba eresztette az ellenfelet, mert szerette az ellenséges generálist. Én Korponnaynét magát is láttam, tudniillik festett képét ama kis ajtón, amint fehér hálóköntösben, festett, csalogató pillantással és festett, hívó ujjával intve, éppen beledugná a festett kulcsot a valóságos kulcslyukba. Egy nagy romantikus költemény színterén éltem kisfiú koromban. Talán ez lett végzetem. Gyakran próbáltam festett kulcsokkal valóságos zárakat nyitni.



A VILÁG REJTÉLYEI ÉS A GYÉMÁNTMEZŐK

(Istenkáromlás - A gyors futó - Cédula a nadrágon - Gyémántok -
Halál és születés - Lopás)

Kiléptem tehát a lőcsei Kloster-Gasse-n át a világba. Körültekintettem és hozzáláttam a világ rejtélyeinek felderítéséhez. Ámde az egyes ember eszmélése se kezdődik máskép mint az egész emberiségé. Nem a közeli, hanem a végső dolgok azok, melyek legelőször érdeklik a gyereket. Első problémáim nekem is a következők voltak: Isten, idő, tér, végtelenség, halál és születés, illetve annak titka, hogyan jön a gyerek a világra?

Teszem, fenyegettek vele, hogy Isten mindent tud, mindent lát és hall. Nem maradhat előtte titokban semmi sem. Én is ráírtam kis vonalzómra, melyen centiméterek és milliméterek voltak berovátkolva, a jelszót:

»Isten szeme mindent lát
El ne lopd a léniát.«

De ennek a szakadatlan és titkos ellenőrzésnek tudata izgatott és ingerelt és arra késztetett, hogy próbára tegyem. Mikor este már ágyban feküdtem, anya eloltotta a lámpát és kiment a szobából, akkor felmeredtem a sötét mennyezetre, úgyszólván Isten láthatatlan arcába és ilyeneket suttogtam: »Szemtelen Isten«, »Pimasz Isten«, Csirkefogó Isten« - aztán gyorsan behúnytam szemem és szinte elalélva a rettegéstől vártam a büntető dörgést és villámlást. Sokáig és vágyódva vártam, mert hiszen nekem voltakép nem volt kifogásom Isten mindenttudása ellen. Én csak bizonyosságra vágytam és azért mindent kockáztattam. Vártam, amíg csalódottan és szomorun el nem aludtam. Hitem erősbítésére nem történt semmi.

Pedig az Isten körül való bizonyosságra azért is sürgős szükségem lett volna, hogy az erkölcsi törvényeknek több tekintélyt adjon. Mert otthon is, meg az iskolában is szigorú különböztetés járta jó és rossz között és voltak mindenféle bűnök. Bűn az volt, amiért megszidták és megbüntették az embert. De alapjában véve a bűnök nem voltak ellenemre. Ellenkezőleg: a tiltott dolgokban éreztem csak azt a kísértően édes érzést, hogy szabad és független vagyok, hogy önmagamra utalva eleresztettem valami pórázt, kiálltam valami sorból. Ez a kísértés oly nagy volt, hogy a büntetések, melyeket kockáztatott az ember, az elriasztásra nem voltak elegendők.

Például tilos volt hazudni. De hát meg lehetett-e tartani ezt a tilalmat? Az igazmondással nem vétettem volna gyakorta a barátság ellen? a szolidaritás ellen és ama titkos szövetségek ellen, melyeknek tagja voltam? Nehezebb volt, de becsület dolga volt tagadni az igazságot, mint gyáván igazat mondani. Ami pedig a becsületet illeti, a pajtásság, cimboraság, baráti szolidaritás fogalma korábban és mélyebben vertek gyökeret lelkemben, mint akármilyen más erkölcsi eszme.

Lopni is nagy bűn volt. Mert különös szigorúsággal büntették és a tolvajok nagyobb megszégyenítésben részesültek, mint más vétkesek. De éppen az, hogy olyan veszélyes volt, abban rejlett különös varázsa is. Anyám nyitott pénztárcája, mely az éjjeliszekrényen feküdt, delejesen bűvölő látvány volt, minta kígyó tekintete. Nem a pénz kellett nekem. Nem voltam olyan nagyon cukorkás. A bűn maga volt az, amely kísértett. Krajcárt csak azért loptam, hogy a cukorka ízében a tiltott bűnnek borzongató édességét ízleljem. Bűnbánatnak nyoma sem volt bennem. Éppen olyan kevéssé, mint mikor rablót játszottunk, mely játéknál a »mintha« és az »igazán« közötti határok gyakran eltűntek és mi bizony nem egyszer játszván a rablót, egy igazi idegen kert igazi kerítésén másztunk át, hogy az igazán tilos éretlen almát dézsmáljuk meg. Miegyéb bírhatott volna rá bennünket különben, hogy a savanyú és fanyar vackort megegyük, mint az a tudat, hogy merész kaland zsákmányát vesszük birtokba. És merni, valami veszedelmeset merni, minden erkölcsi tanításnál és törvénynél magasabb rendű emberi értéket jelentett számunkra.

Egyszer loptam csak nem a veszedelem gyönyörűségéért, nem a bűnnek élvezete kedvéért, hanem egész közönséges, alacsony birtoklási vágyból. Voltak ugyanis olyan nagy, hosszúkás amerikai bélyegek, gyönyörű képekkel, melyek Kolumbuszt az indiánusok közt ábrázolták és más hasonló érdekességeket. Az én Márki barátomnak sok ilyen bélyege volt, nekem csak kettő. Tehát az ő bélyeggyűjteményéből kiloptam egy szép nagy amerikai bélyeget. Ám csak két napig bírtam elviselni lelkiismeretem furdalását. Csodálatosképpen éppen azért furdalt a lelkiismeret, mert barátom észre se vette veszteségét, a bélyeget nem kereste és gyanu se hárult énrám. Azt röstelltem, hogy ilyen veszélytelen számomra a dolog. Abban éreztem valami aljasat. Nem akarok túlsokat belemagyarázni, tény az, hogy én, aki másféle bűnöket sohse röstelltem, harmadnapra visszaloptam Márki bélyeggyüjteményébe a bélyegeket, holott a körülményeknél fogva az kockázatosabb vállalkozás volt a lopásnál.

A térrel és a világürrel, valamint annak törvényeivel szintén meggyült a bajom. Főképpen a végtelenség gondolata nyugtalanított. De voltakép a végesség volt az, amit sehogy sem tudtam elképzelni. Hiszen semmi se lehetett olyan hosszú, hogy még egy kevéssel hosszabb ne lehetett volna. Viszont én a végtelenséget is érzékelhetően, úgyszólván megfoghatóan akartam látni. Órákat töltöttem avval, hogy csukott szemmel, teszem, vasúti síneket képzeltem, és fölöttük siklottam repülve tovább és tovább. És mindig voltak még sínek és folytatódtak sínek. De egyszer talán mégis csak végük szakad, ha elég soká követi az ember. Ezt is látni akartam. Evvel szédítettem magam gyakran kábulásig. És hányszor forgattam ki a szememet, hogy ne csak egyenesen, hanem görbén a sarok mögé is tudjak nézni.

Az időre vonatkozó elgondolásaimnak tisztán gyakorlati oka volt. Ha reggel elkéstem az iskolából és a városháza tornya már elütötte a nyolcat, mikor alatta elszaladtam, tehát Ormósi tanító úr éppen belépett az osztályba, akkor azon elmélkedtem, hogy nem lehetne-e olyan gyorsan szaladni, hogy az ember valahogy mégis a tanító bácsit megelőzve jusson be az osztályba. Ezek, hogy úgy mondjam, képzeletbeli kísérletek voltak. Nekem még ötpercnyi utam volt az iskoláig. De nem lehetne elgondolni, hogy talán ezerszer olyan gyorsan tudnék szaladni, mint ahogy tudok? Akkor csak öt pillanatra volna szükségem, Ormósi tanító úr, igaz, már kinyitotta az osztályterem ajtaját. De ha milliószor gyorsabban tudnék futni, olyan gyorsan, hogy mégis elébe kerüljek? Hogy gyorsabban futnék mint az idő? Be jó is volna! Mert ma megint a sarokban fogok állni, mindenki szemeláttára, a lányok szemeláttára. A lőcsei evangélikus iskolában egy osztályba jártunk, lányok és fiúk.

Elkezdődtek felfedező útjaim a valóságos nagyvilágba, túl a város gyümölcsfás árkain. Az első kirándulások és turistautak. Amikor, sok év multán először léptem ázsiai főldre, vagy kiszálltam Afrika partján, hiába mondottam magamban, hogy: nézz körül, másik földrészre léptél. Nem tudtam magamban a kozmikus helyzetnek azt a magasztosan ünnepélyes érzését felébreszteni, mint amilyen akkor elfogott, mikor nyolcéves koromban először hágtam egy hegy tetejére, vagy mikor a magam lábán gyalog nemcsak sétálni mentem, hanem valahová indultam el és oda meg is érkeztem, egy valódi másik helységbe, melynek más neve volt és ismeretlen emberek lakták. Akkor kis lábaim zsibbadt fáradtságában éreztem a távolságot, azt, hogy messzi vagyok most hazulról, idegen csillagok alatt. Igen bizony, ez volt a földgömb, amelyen mi emberek éltünk.

Tudtam én, hogy ezen a világon még nagyon sok fel nem fedezett, ismeretlen dolog vár eljövendő, bátor felfedezőjére, aki aztán olyan híres lesz, mint Stanley, akiről könyvet olvastam, vagy Popper úr, akiről azt mondták Lőcsén, hogy ifjúkorában a dobsinai jégbarlangot fedezte fel és most mint reszketőfejű aggastyán volt látható a lőcsei sétatéren.

Ott, a Kárpátokban ugyanis jégbarlangok voltak és cseppkőbarlangok és legendák vakmerő hegymászókról, akik felfedezték őket. A kalandnak és dicsőségnek ez az álma elérhetőnek látszott. Minden vasárnap reggel kivonultunk fáklyáinkkal, Márki Sándor, Hajnóczy Iván meg jómagam. Mert fáklyák nélkül ilyesmihez nem lehet hozzáfogni. A barlangok mélyek és sötétek és rejtett tavak vannak mélyükön, melyekbe belezuhanhat az ember. Fáklyáinkat magunk készítettük, bicskával vakarván le a gyantát a fenyők repedt, szakállas törzséről. A gyantát bot végére ragasztottuk és papirossal szorosra kötöztük. Hogy ezek a fáklyák égtek, abban nem lehetett kételkedni, mert hiszen istentelenül füstöltek, a lángjuk ugyan alig látszott, de nyilván csak azért, mert nappal kevésbbé látszik a tűz világa. Hanem majd a sötét barlangban elegendő világosságot fognak adni ahhoz, hogy a cseppkőoszlopok és a jégkupolák csodálatos tündöklésben ragyogjanak fel.

El voltunk látva botokkal és kötelekkel is, hogy azokon leereszkedjünk a mélységbe, ha kell. Vajaskenyerekkel és almákkal is elláttuk magunkat arra az eshetőségre, hogy a földalatti barlangok átkutatása huzamosabb időt venne igénybe. Hajnóczy mindig hozott magával papirost és ceruzát, mert a felfedezett barlangban okvetetlenül cédulát kell hagynunk neveinkkel, annak bizonyítékául, hogy mi voltunk az elsők, akik oda behatoltunk. Bejártuk a környék erdőit, ösvényekre leltünk, forrásokat találtunk, patakokat és árkokat, melyeknek még nem volt nevük. Roppant fenyőfákat láttunk, melyeknek görcsösen kígyózó gyökerei félig kiemelkedtek a földből, heves és fenyegető mozdulattal. Darázsfészkeket találtunk és rókalyukakat és hallottuk a harkályok kopogását. Mérges viperák is voltak ám azon a vidéken és láttunk is egyszer egy döglöttet. Minduntalan megéltük annak a szenzációját, hogy valamit először láttunk életünkben. Egyszer egy árnyas helyen egy nagy állat koponyájára akadtunk. A szarvak még rajta voltak a fehér homlokcsonton.

És egyszer, egy vasárnap délelőtt, egy meglehetősen távoleső, elhagyatott tisztáson, hirtelen meredek sziklafalra bukkantunk, amelyen nagy hasadás nyílott.

»Cseppkő!« - kiáltotta Márki, a legszélesebb hasadás előtt egy pontra mutatva. A cseppkő ugyan nem volt egész határozottsággal megállapítható, de hát kételkedni, habozni e percben nem lett volna méltó hozzánk. Hajnóczy, akinek leghosszabb karja volt, belenyult a hasadékba vállig. Mikor kihúzta karját, még mielőtt közölte volna velünk az eredményt, komoly arccal előkotorta a ceruzát és a papirost és ünnepélyesen felírta:

- Ezt a barlangot mi fedeztük fel.

Aztán némán odanyujtotta nekünk a cédulát, hogy mi is írjuk alá. Nem szerette a fölösleges beszédet.

- Fáklyákat meggyujtani! - harsant fel parancsszava. (Hajnóczy két esztendővel öregebb volt nálunk és nagyobb.)

- Te mész elől, - fordult hozzám - mert te vagy a legkisebb és könnyebben tudsz átfurakodni a hasadékon.

Büszkén és boldogan léptem elő. Különösen felemelő volt az a pillanat, melyben a kötelet ünnepélyesen a derekam köré kötötték. Égtem a vágytól, hogy veszedelmekkel birkózzam meg.

Mind a három fáklya parázslott és kormolt és szemetcsípő, köhögtető füstöt okádott. A hasadék elé léptem. Márki fogta az alig két méter hosszú kötél végét. Először a füstölgő fáklyát dugtam a nyílásba, azután utána másztam, fejjel előre. A hasadék keskenyebb volt vállam szélességénél, csak oldalt fekve tudtam nagynehezen befurakodni. Ezt is csak barátaim segítségével, akik kintlógó lábaimat megragadva, minden erővel tóltak, nyomtak, gyömöszöltek be a lyukba, míg végre nemcsak vállam, hanem karom és könyököm is odabenn volt. A többi már könnyű lett volna. Ámde fejem beleütődött a szemközti kőfalba. Körültapogattam a füstben és sötétségben; jobbra is kő, balra is kő, kő köröskörül. Barlangunk csak egy hasadék, egy kis odu volt. Kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak tudtam, hogy ne tóljanak tovább, de, úgy látszik, barátaim nem hallották hangomat, mert taszítottak, gyömöszöltek beljebb, mint valami faltörő kost.

Nem tudom, hogyan vették végül mégis észre, hogy nálam odabenn, a barlangban nem minden felel meg egészen a kívánalmaknak, de egyszerre csak elkezdtek minden erővel kifelé húzni. Márki a derekamra hurkolt kötelet rángatta, Hajnóczy a lábaimba kapaszkodott. Erőfeszítésük eredménye az volt, hogy kabátom feltüremlett a hónom aljáig és a hasadék nyílását végkép betömte. Minden további húzás, cibálás reménytelen volt. A karjaimat a hasadékon keresztül kiszabadítani nem lehetett többé sehogy sem.

Akkor Hajnóczy, aki mindig komoly és szófukar volt, megint elővette ceruzáját és egy darab papirost.

»Ez a Bauer Herbert« - írta a cédulára és egy gombostűvel a nadrágom fenekére tűzte, mely a hasadékból kiállt.

Két barátom aztán elszaladt.

Amíg, ha fájdalmasan is, a húzásban és ráncigálásban éreztem barátaim segíteni kész, biztató közelségét, addig magam is férfiasan tartottam magamat, de mikor az megszűnt, megértettem, hogy lemondtak rólam és elhagytak. Fejem, karjaim a sötét füstös lyukban (fáklyám szerencsére mindjárt kialudt), kapálódzó lábaim pedig egy ismeretlen vadonba nyultak ki egy sziklahasadékból.

Sírtam, hallgatództam, vártam. Aztán megint sírtam, megéheztem, de sehogysem tudtam hozzáférni vajaskenyereimhez, melyek feltüremlett kabátom zsebében voltak. Aztán elaludtam, majd megint felébredtem és sejtelmem sem volt róla, mennyi idő mult el azóta és hogy odakinn nappal van-e még vagy éjszaka. Odabenn az én odumban egyforma sötétség volt mindig. Nehéz, szomorú félelem szorította szívemet. Nem a veszedelem, hanem az elhagyatottság volt borzasztó, az, hogy a kiabálásnak semmi értelme sem volt.

És akkor hirtelen belémnyilalt valami, ami, bár testi fájdalom volt, mégis boldogsággal és újjongással töltötte el szívemet. Erős és meghitten ismerős ütést éreztem testem ama részén, mely odakünn a szabad esti ég alatt ezen felírással: »Ez a Bauer Herbert« mintegy kikészítve domborult a csillagok felé.

Két barlangkutató társam nem merte volt senkinek sem megmondani az esetet. Délre harangoztak, anyám keresett, apám kerestetett. Délután már a fél város tele volt a hírrel, hogy elvesztem. Márkit és Hajnóczyt vallatni kezdték és végül bevallották, hogy milyen állapotban hagytak engem ott a cseppköves sziklafal hasadékába bedugva. Mikor estefelé odaérkezett a mentőexpedició és apám meglátta lábaimat kilógni a sziklából, megismerte őket a rájuk tűzött cédula nélkül is és hátsó felem úgy kézhez kínálkozott, mintha a hegy maga tálalta volna elébe. Nem tudott ellenállni nevelő szenvedélyének és mielőtt még hozzáláttak volna a mentéshez, előbb jól elnáspágolt.

Én pedig már az első ütésnél ráismertem az óvó, védő, jó apai páholásra. A biztonság örömét éreztem a verésben. Csak hadd kézre. Tudtam, hogy meg vagyok mentve és megváltva a félelem kínjától. Apám volt és nem történhetett most már semmi bajom.

Évek multán felfedező utazásaim méretei megnőttek. A földrajzórán már a földrészeket tanultuk. Az iskolatáblán Afrika egy nagy térképe lógott. Alsó végében volt a Fokföld, ahol gyémántmezők terültek, amint a tanító úr mondta és a Fokföldnek szép violaszíne volt.

A térképen minden ország valamilyen színű volt. Már most én soha és semmit sem tudtam véletlennek tekinteni. Az értelmesség volt szemléletem alapformája. Ahogy semmilyen dolgot nem tudunk téren és időn kívül elképzelni, úgy nem tudtam én már gyerekkoromban sem valamit véletlennek elképzelni. Minden dolgoknak és jelenségeknek határozott jelentőséget tulajdonítottam, mégha az a jelentőség nem is volt világos előttem. Azért meg voltam arról is győződve, hogy a térképen az országok színei valamit jelentenek és az ábrázolt vidékeknek valami módon csakugyan megfelelnek. Ha teszem Perzsia világossárga volt, Törökország pedig piros, akkor, úgy képzeltem, hogy a vidékek és városok ott olyan világossárga, illetve piros színben úsznak. No és violaszínt sugárzó gyémántmezők gyönyörű és teljesen meggyőző képet adtak. Mezők, melyeken gyémántok ragyognak, csillognak, úgy mint nálunk a virágok és ibolyaszín sugarakkal szikrázva, tündökölve festik meg a táj levegőjét.

Márkival elhatároztuk, hogy oda elvándorolunk. Mert neki volt egy iránytűje, amelyen látni lehetett, hogy merre van dél. Ez a vándorlás persze sokáig fog tartani és szüleink aggódni fognak. De majd onnan rögtön küldünk haza néhány gyémántot. Hogy fognak akkor örülni szüleink és milyen hálásak lesznek. Könnyel szemükben fogják rebegni: »Oh, mennyire sajnáljuk, hogy előbb nem tudtuk, hogy milyen derék, bátor gyerekekkel áldott meg az Isten!«

Én egy fél kenyeret hoztam hazulról és zsebemet megtömtem almával meg dióval. Nem tudom, hogy Márki milyen titkos érzésekkel indult erre a vándorútra. Ami engem illet, én nem egészen őszintén vállalkoztam rá. Titokban számoltam vele, hogy nem fog sikerülni. Hiszen, ha hősi szándékunk külső akadályokon fog megtörni, akkor azért megmarad a merés nagy érzése, a kaland mámora sőt talán még a dicsőség is és mégis megint otthon volnánk az óvott szülői házban. Tagadhatatlanul spekuláltam.

Tehát nyílegyenest Fokföld irányában indultunk el. Az az irány azonos volt Pálmafalu irányával, mely a szomszéd helység volt, a Kassa-Igló-i vasútvonal mentén. De azért mégis a gyémántmező felé vezető út volt. Az út, melyen Pálmafaluba ér az ember és az, amely a gyémántmezők felé vezet csak látszólag azonos. A helyiérdekű vicinális és az Orient-expressz is egy sínen haladnak. De honnan, hová? Minden az öntudaton és érzésen múlik. Ha Konstantinápoly felé vagy útban, akkor a kutyabagosi őrház is egészen máskép néz ki. Már a káposztaföldeknél éreztem a kozmikus szeleket, melyek a világjáró utazó vitorláit dagasztják. Már az első legelő tehéncsorda olybá tünt, mintha idegen zónák új állatai volnának és mikor egyórai gyaloglás után leültünk enni, holott csöppet sem voltunk még éhesek és kalappal meritettük a vizet a patakból, úgy éreztük magunkat, mintha az indiánusok tábortüzeinél pihentünk volna meg. Mi nem egyszerűen ültünk, hanem táboroztunk ott és ama patak partján valahol kint a nagyvilágban megtelepedtünk.

Újabb másfél óra multán eljutottunk a vasúti sínekhez és egy őrházhoz. A vasúti őr öreg szakállas ember volt, akit már messziről megláttunk. Ő is észrevett bennünket még a mezőben és kiváncsian várt a házacskája előtt, amíg a két kis emberizink a nagy úton végre elébe ért.

- Merre jártok?

Én pirulva sütöttem le szememet, de Márki felelt:

- Iglóra.

- Kihez?

Zavartan meredtem Márkira. Elképzelni sem tudtam, mit lehessen erre felelni. De Márki felelt, tétovázás nélkül:

- A nénikémhez.

- Hogy hívják a nénikédet?

Itt véget ért Márki találékonysága is. Nem jutott eszébe név.

- Hazudtok.

Lehajtott fejjel hallgattunk. Az öreg ugyanis egyenruhát hordott és hivatalos személy volt.

- Van pénzetek?

Maga kutatta ki zsebeinket, aztán lábamhoz nyult és felemelte.

- Finom cipők. Hogy hívnak benneteket? Hol laktok? Mi az apátok? Van neki pénze?

Megszeppenve felelgettünk.

De én már akkor éreztem azt a borongó megnyugvást, mely később is rámszállt, ha valami veszedelmes kaland elmaradt és én ezáltal úgyszólván egy nehéz kötelezettségtől szabadultam meg.

A vasuti őr megvárta még a vonatját, aztán bezárta a bódét, kézen fogott bennünket és a megtalálónak kijáró jutalom reményében haza vezetett bennünket szüleinkhez.

Megint megkaptam a kijáró verést. De nem azért voltam szomorú. Hanem mintha valami belső sérülést hoztam volna haza erről az útról: a vándorlásnak felejthetetlen és veszedelmes ízét, az igazi vándorlásét, mely nem utazás, erre vagy arra a megszabott helyre, hanem nagy élethorgonyokat felszedő kivonulás ibolyaszínben sugárzó gyémántmezők felé, még akkor is, ha csak a pálmafalui úton csak Pálmafaluig jut is el az ember.

Felfedező utazásaim ama korai hőskorában történt a szépség felfedezése is. A természet szépségét meglátni és tudatosan élvezni nem természetes képessége az embernek. Nekem legalább tudatosan iparkodnom kellett, hogy megszerezzem. Mert gyakran hallottam, hogy felnőttek a természet szépségéről beszéltek. Olyankor nagyra nyitották szemüket és széles mozdulattal messzire mutattak, ahol én semmi különöset nem láttam. Otthon és környezetemben azt hallottam, hogy szépséget látni és érezni dicséretes erény. Belőlem hiányzott. Ha teszem könyveimben ilyesmi állt: »Az ismeretlen vadász elbűvölve állt meg a lenyugvó nap szépségének láttán, mely a Sierra Nevada szikláit megaranyozta«, akkor ezt a képet tisztán láttam képzeletemben, mert ama vadásszal azonosíthattam magam. Aranysziklákat láttam és magam is el voltam bűvölve.

Robinzon pálmaligetei és a felkelő nap tűzcsóvái a végtelen pampaszok felett szépek voltak. Egyáltalában voltak szavak, teszem »liget« és »sugár«, melyek már magukban véve is szépek voltak. De Lőcsén nem voltak igazi ligetek és valódi sugarak.

Régi lovagvárakról szóló szép történetekben gyakran olvastam a vár »fokáról«. Az szép volt. De bár magam igazi bástyákon mászkáltam, ilyen várfokot mégsem láttam. És álltam én magam is hegytetőkön, csúcsokon is. De csak az »ormok«, melyek könyvekben fordulnak elő, voltak szépek.

Hanem egyszer megláttam a vár fokát valóságban is. Szobám ablakából mindennap a Lengyel kapú öreg bástyáira láthattam. Éppen ezért semmi nevezetest nem vettem észre rajtuk. Azonban egyszer álmomban láttam azt a lovagvárat, melynek történetét nappal olvastam volt és hirtelen felriadva, tekintetem az ablakon keresztül a holdsütötte Lengyel-bástyára esett és akkor... akkor végre megláttam a »vár fokát«: Hunyad vára fokát, Eger vára fokát, úgy ahogy le volt írva történeteimben. Ki fejti meg a szavak önfényű poezisének titkát? Hogyan keletkezik, hogyan enyészik? Micsoda színeket vet lelkedben?

Ama végső dolgok közé, melyeknek titkai a gyermeket mindenekelőtt foglalkoztatják, tartoznak a halálnak és a születésnek rejtelmei is. Az én halálról való képzetem nagyon határozatlan volt és éppen csak annyi borzalmasság volt benne, hogy játékaimat a régi temető elhagyott sírjai közt izgalmasabbá tette.

Valóban csak állatok halálát láttam és vonzott a borzongó kiváncsiság ellenállhatatlanul. Ha Marinka elvágta a csirkék nyakát és a földre dobta őket, azok véresen és fej nélkül még hánykolódtak egy ideig és fel-felvetve magukat, váratlanul a lábaim közé kerültek. Nem a haláluk izgatott, hanem az, hogy még éltek. Nem a halál és nem az élet, hanem a meghalás pillanata, a kreatúra a lét és nemlét sötét küszöbén.

Ezért sokkal izgalmasabb volt, ha magam öltem: egy békát kővel addig ütni, míg szétmállott és ha mégis és még mindig mozdult, rángott, tovább ütni, eszeveszett vadsággal ütni, ütni, ütni, amíg végtére egészen mozdulatlanul terült el. Nagyon utálta ezt az ember, de valami mélységes félelem hajtotta, hogy abba ne hagyja addig, míg teljes bizonyossága nem lehetett afelől, hogy az a béka többé nem kelhet életre. Nyilván a bosszútól, a büntetéstől való félelem rejlett ebben a vadságban: a bűntudat félelme. Mert ha az a béka még mozdulni tud, akkor majd el is jön feltépett hassal, szétzúzott lábait maga után vonszolva és éjszaka bemászik ágyamba.

Szenvedélyesebben és nagyobb, hogy úgy mondjam, elméleti részletességgel foglalkoztatott bennünket az a kérdés, hogy miképpen születnek a gyerekek. Akkor még semmiféle tudatos nemi izgalom nem járt ezekkel a gondolatokkal. Csupán elméleti tudásvágy volt. Idősebb fiúk már régen kétségeket támasztottak bennünk a gólyalegenda iránt és hogy apának és anyának valami része van a dologban, az is tudtuk. Nyilván tudomásunkra jutott már akkor a valódi tényállás is. Kisfiúk nem szemérmesek. Ha tehát számunkra, kisebb gyerekek számára mégis titok maradt a dolog, akkor az csak azért volt, mert nem akartuk tudomásul venni. Elhárítottuk, kiszorítottuk tudatunkból ezt a tudást.

A nemi aktus magyar nevét és mibenlétét persze tudtuk. Hiszen hallottunk káromkodni minden nap. A magyar káromkodások mithikus fantáziája hozzátartozik a magyar gyerek első istenképzeteihez. Láttunk mi a mezőn gyakran bikát tehénre mászni, kutyák szerelmét is láttuk az utcán eleget. Nevettük és kővel dobáltuk meg szegényeket. De éppen azért lehetetlen volt elhinni, hogy a szüleink is ilyen disznóságokat művelnek. Hát nem maguk a felnőttek nevezték disznóságnak? Soha máskép, mint káromkodásokban, szidalmakban vagy durván csúfondáros tréfákban erről a dologról nem esett szó. Tehettek a mi szüleink ilyet? Lehetséges volt-e, hogy így szülessék az ember? Mi magunk is? Nem!

Ezért a legbonyodalmasabb hipotézisekkel próbáltuk megmagyarázni amit magyarázat nélkül mégse hagyhattunk. De az igazságot elhárító ellenkezésünk olyan erős volt, hogy egyszer Márki barátom sápadtan és sirva jött az iskolába és iszonyatos titkot közölt velem: az éjszaka véletlenül felébredt, besütött a hold a szobába és ő látta, hogy szülei csakugyan azt csinálták. Boldogtalan volt és kétségbeesett. Nem tudott ránézni a szüleire. Soká tartott, amíg sikerült megvigasztalnom, hogy rosszul látott vagy talán csak álmodott. De ezt nemcsak azért mondtam, hogy Márkit megnyugtassam, hanem magam is meg voltam róla győződve.

Ámde egyszer, mikor az erdőben játszottunk, hogy jól elbújjak a törökök elől, messzire mentem a sűrű bozótba. Akkor magam láttam. A cserjés tulsó végéhez érve óvatosan kilestem. Egy kis völgykatlant pillantottam meg és odalent a füvön egy férfit feküdni egy asszonyon. Én magam láttam.

Tehát igaz. Ezt cselekszik az emberek is. Akkor nyilván a gyerek is úgy jön a világra, ahogy a negyedik osztályosok mondják. De legmélyebben az rendített meg és valami áhítatos komolyság érzését az keltette bennem, hogy ellentétben minden eddigi tudomásommal, semmi durvaság nem volt a dologban. Ellenkezőleg. Valami nagyon nagy gyöngédség mozdulatait láttam és értettem meg. Két ember megölelte, simogatta, csókolta egymást és a szeretet legszebb szavait suttogta egymás fülébe. Evvel egy egész új titok állt elém. Ez nem volt disznóság. Nem olyasmi volt, amit rendes emberek nem cselekedhetnek. Ezt szüleimről is feltételezhettem.

Abban a percben mintha évekkel megöregedtem volna. Először ébredt fel bennem a komolyság nehéz és jó érzése. Az a sajátságos érzés, mely sem bánat, sem rosszkedv, de nem is vidámság: a tudásnak vállaló komolysága volt az. Akkor még nemi izgalom nélkül történt ez velem. Megismertem az élet egyik titkát és elgondolkodva szemléltem a felnőtteket és az én szüleimet is, vajjon nem rejtenek-e még más hasonló titkot is el előlünk, gyermekek elől? Ez a tapasztalat nem dúlta fel kedélyemet és nem okozott krizist. Szépet láttam. Nagy szerencsém volt. Sajnos, néhány év mulva egy másik tapasztalat szétrombolta ennek az első megismerésnek jó hatását és olyan lelki törést okozott bennem, melynek következményeit szinte egész életemen át viselnem kellett.



JÁTSZANI AZ NEM TRÉFA, AVAGY MEZTELEN MELLEL
A SORS VIHARAI ELLEN

(Kockázat - Nem lesz belőlem tőkés - Tom Tit és verés - A lebegő érzés)

Teszem, lovacskát játszottunk. Olyankor szerettem magamat lónak befogatni a spárgahámba, mert avval, hogy a lólétbe képzeltem bele magamat, gyökeresebben váltam ki magamból, mintha csak a kocsist játszottam volna. Elszánt meggyőződéssel hagytam ostoroztatni magamat. Mert, ha az ember lovacskát játszik, hát akkor ló. Játékban kapott ütésért nyafogni a legnagyobb szégyen. Véres csíkok maradtak arcomon az ostor nyomán, de én ugrándoztam és nyerítettem. Játszani, az nem tréfa dolog. Egyszer egy ütéstől véresen megdagadt a szemem, skandalum lett belőle otthon és Márkit felelősségre vonták. Én voltam, aki leghevesebben védtem: »De hiszen lovacskát játszottunk!«

A játék egyáltalában csak akkor volt játék, ha egészen komolyan vette az ember. Nem volt annál megvetendőbb és szégyenletesebb, minthogyha valaki nem vette komolyan és nem tartotta be a játékszabályokat. Ezek a játékszabályok a gyermek életében a szociális kényszer első megjelenései. Először vállaltuk egy szabad közösségnek magunkszabta törvényeit és azoknak betartását másoktól is megköveteltük. Hiszen ez volt éppen a játszó társaságnak alapja, minden játék lehetősége. Ez volt az én első megértett és vállalt szociális valóságom.

Hát még azok a játékok, melyeknél nyerni vagy veszteni lehetett! Hát játékok voltak azok még egyáltalán? Márványgolyócskákkal (a mi nyelvünkön glikkerekkel) meg gombokkal csak az játsszék, aki tud vele bánni, mert ott férfi áll ki férfi ellen. Ott nem volt egyikünk se szüleinek őrző védelmében és senkin sem segíthetett felnőtt bátyja. És ha az ember kabátja minden gombját eljátszotta is, hát viselnie kellett sorsát. Kilépett az életbe.

És a szerencsejátékok? Fej vagy írás? Páros vagy páratlan? Húsz meg harminc glikkert nyerhettél egyszerre! Gombokat, zsebekkel teli, csontgombokat, fagombokat, üveggombokat, gyöngyházgombokat, fémgombokat. Vagyont nyerhettél. A te tulajdonmagad szerezte vagyonod volt az, amely fölött nem rendelkeztek a szülők. Zsebedben csörgött első függetlenséged szimboluma, első saját valóságod.

Viszonyom a vagyonhoz és tulajdonhoz, sajnos, már ama gyermekévekben végzetesen kialakult. Egy vasárnapon apám szép kötött kis pénzeszacskót ajándékozott nekem, melyben két krajcár volt.

- Ez a te saját pénzed, - mondta - mellyel tehetsz, amit akarsz, senki se kérdezi. Ezentul minden vasárnap két krajcár zsebpénz jár neked. Ebben a pénztárcában tartsad. Ha nem adod ki a pénzt, hanem összegyüjtöd, akkor nemsokára sok pénzed lesz és valami szépet is vehetsz majd rajta. Minden gazdag ember kezdetben így takarékoskodott.

- Vehetek majd magamnak egy igazi biciklit is? - kérdeztem.

- Persze, ha elég pénzt gyüjtesz össze.

Életemnek hősiesen puritán korszaka következett. Hetek multak, vasárnap vasárnapra. Ott csörgött a vagyon zsebemben, egy krajcárért sem vettem rajta cukrot soha. Volt már nyolc krajcárom, aztán tizennégy, aztán huszonnégy krajcárom. Valóságos saját, igazi pénzem volt az én pénztárcámban és zsebemben, mint akármelyik felnőttnek. Vehettem volna érte medvecukrot, meg ánizscukrot. Vehettem volna érte matricaképeket, meg csokoládét, márványglikkereket, sőt nagy üveggolyókat is. Lemondtam. Zsebemben csörgettem a pénzt, a vagyonnak, a gazdagságnak öntudata dagasztotta keblemet. Huszonhat krajcárom volt.

Akkor elvesztettem horgolt erszényemet egész vagyonommal. Az egész huszonhat krajcárt, mindenestől. Nap-nap utáni hősies lemondásomnak és akaratpróbámnak és erkölcsi erőfeszítésemnek három hónapos gyümölcsét. Egy csapásra veszett oda medvecukor és ánizscukor, szentjánoskenyér, törökméz, üveggolyó: egy elmulasztott élet. A magamtól megvont gyönyörűségek örökre elveszett paradicsoma. Ennek pusztító hatása volt. Azóta sohatöbbé, még csak meg se próbáltam takarékoskodni, pénzt gyüjteni.

Mitévő legyek, hogy ne keltsek nyájas olvasómban olyan benyomást mint hogyha ironizálnám, bár gyöngéd mosollyal, ezeket a dolgokat. Mi, felnőttek gyakran mosolygunk a gyermeknek éppen azon a rettenetes komolyságán, mellyel eseményeit éli.

Komikusnak látszanak, teszem, az én Tom Tittel való élményeim is. Pedig »Tom Tit avagy a száz csoda« volt címe annak az izgatóan érdekes könyvnek, melyben megfelelő ábrákkal ilusztrált fizikai kísérletek és játékok voltak leírva, még pedig olyanok, melyeket otthon megszerezhető eszközökkel, különös nehézségek nélkül, a gyerek maga is megcsinálhatott.

Például: »Tűzijáték a szobában« - volt a címe az egyik ilyen fizikai mutatványnak. Ha az ember staniolpapirost - így szólt az utasítás, - az égő gyertya lángjához tart, akkor abból - igérte Tom Tit - kicsiny rakéták és tüzes kígyók fognak a levegőbe lövellni, - mondotta a könyv - éppen úgy mint az igazi nagy tüzijátékoknál. Ott volt mellette az ábra. Nem férhetett hozzá kétség. Egy másik rajzon gyertya volt látható, mely középen feltámasztva, vízszintesen ingott, mint a mérleg, ha egyforma hosszú volt a két oldala. Ám, ha a gyertyamérleg mindkét vége égett és csöpögött, akkor egyszer az egyik oldala lett egy csöppnyivel könnyebb, azután a másik oldal egy csöppnyivel könnyebb, vagyis egyszer az egyik vége, másszor a másik sülyedt, illetve emelkedett szakadatlanul. Ez volt a perpetuum mobile. Amig csak kétfelől a közepéig nem égett a gyertya. Lehetett-e valami ennél meggyőzőbb?

Ámde legkecsegtetőbb a »Tengeri csata« volt. Előírás szerint fehér krétából kis hajókat kellett faragni és egy ecettel töltött edényben úsztatni. Akkor - mondta be a Tom Tit - az ecet hatása a krétára gázokat fog fejleszteni, melyek a krétahajócskákat heves mozgásba hozzák. Azok azután az ecettengeren vadul összevissza fognak száguldani úgy, ahogy az igazi hadihajók teszik tengeri csaták alkalmával.

Nem folytatom ama csábító természeti csodák leírását, melyeket Tom-Tit szerint mind magunk idézhettünk volna elő; de az igazsághoz híven közölnöm kell az olvasóval, hogy - hónapokon át tartó iparkodásom ellenére sohasem sikerült csak egyet is megvalósítanom ama leírásban és ábrában pontosan megmagyarázott fizikai kísérletek közül. De én nem lankadtam. Bízvást állíthatom, hogy fanatikus kutatóknak ritkán kellett a tudományért annyit szenvedniök, mint nekem. Mert az ezüst staniolpapiros ugyan nem égett, de annál jobban az ablakfüggöny; a gyertyamérleg nem akart mozdulni, de az asztalterítőt telecsepegtette. Hogy fejlődtek-e gázok a krétának meg az ecetnek érintkezése következtében, azt nem tudom. Bizonyos az, hogy valami sűrű pép keletkezett, és mikor én a mozdulni nem akaró lusta hajókat magam tologattam ide-oda, hogy csatázzanak, akkor a harc hevében a krétás ecettenger hullámai tulcsaptak a mosdótál partjain és az ebédlő szőnyegén még évek mulva is meglátszottak természetkutató szenvedélyem nyomai. Kiontott könnyeim nem hagytak nyomot, de tessék elhinni, hogy a kapott veréseknek nem volt se szeri se száma. Lehet, hogy komikus volt, amit műveltem. De nekem egy percig sem volt az az érzésem, hogy játszom. A kiváncsiságnak ama szent borzongásával, mely Faust lelkének legnemesebb része volt, akartam behatolni a természet titkaiba. És áhítattal éreztem ujjam tapintásán, hogy a természet rejtett erőit érintem.

Szenvedtem a tudományért. És ez alkalommal végül is pontosabb felvilágosítást kell adnom azokról a verésekről, melyek mint már több ízben emlegettem, apám pedagógiai eszközei közé tartoztak. Meg kell magyaráznom, miért szerettem és bálványoztam mégis annyira apámat. Nyitjául szolgálhatna esetem a cseppkőbarlanggal, melyet már elmeséltem. Egy körülmény ugyanis mindig nyilvánvaló volt előttem, mert hiszen jóformán szememmel láttam, az hogy ezek a verések szükséges és szerves részei voltak az én megóvottságomnak apám védő szárnyai alatt. Minden ütés fájásában azt az erős kezet éreztem, mely engem megvédett más, fájdalmasabb ütések ellen.

Mert sohasem láttam haragot apám arcán, ha engem büntetett. Inkább valami gondtelt, aggódó komolyság ült rajta. Sohasem hallottam rossz, szidalmazó szavát. Vétkeimet mindig a nekem ártó következményekkel együtt vetette szememre. Csak aztán kaptam meg, némi ünnepélyességgel, a nekem kijáró verést.

Majd mindig olyan kártevésért vertek meg, melyet magamban tettem, úgy mint akkor is, mikor szinte ájultan a kimerültségtől, féltesttel egy sziklahasadékban rekedtem. Mikor egyszer egy magam készítette gőzgép lombikja az arcomba robbant és vér csurgott szememből, akkor még mielőtt az első gyorssegélyben részesítettek volna, arcom egyetlen sértetlen helyére apám lekente az első pofont. Valóban nem anyámasszony katonájaként neveltek bennünket otthon. Viszont megértettem, hogy apám engemet védett, mikor engemet vert, saját féktelen könnyelmű virtuskodásom ellen. Ugy, ahogy hajdanában a megszállottakat korbácsolták, hogy az ördögöket kiverjék belőlük.

Valóban úgy is volt. Mintha valami ördög fészkelt volna bennem. Erről a könnyelmű, oktalan virtuskodásról részletesebben kell beszélnem, mert sajátságos viszonyomba a valósághoz mélyebben világít bele, mint bármi más. Nem felnőttek példáját követtem ebben. Sem apám hivatása, sem más ismerőseim foglalkozása nem nyujtottak alkalmat, hogy testi bátorságukat csodálhassam. Szüleim ellenkezőleg mindig óvtak a legénykedéstől. Igaz, hogy az olvasott történetekben és a köztünk, fiúk között dívó erkölcsök szerint is, legnagyobb becsülete mindenek fölött a bátorságnak volt.

Voltakép nem is mondhatom, hogy bátor voltam. Valójában nem tudom, van-e a bátorságnak valamilyen specifikus érzése, teszem úgymint ahogy van félelemérzés. Én legalább olyant sohasem éreztem. Mégis tele van testem sebhelyforradásokkal, melyeket nem a háborúban szereztem. Szinte valamennyi lőcsei időm emléke. Virtuskodó vakmerőségem oka és magyarázata pedig éppen akkori álmodó természetemben rejlik. Mert, ha nagyon jól tudtam is, hogy fájdalmas sérülés, sőt komolyabb baj is érheti az embert, vállalkozásaimban nyoma sem volt ama sötét pathosznak, amely tudja a veszedelmet és tudva vállalja. Az én bátorságom nem volt erény, hanem valami természetes együgyűség. Vakmeréseim közben valami álmodó bizalom ragadott magával, bizalmam abban, hogy sikerülni fog. Merészségemben nem volt semmi konokság. Nyoma sem volt a csakazért is dacnak. Lebegő érzés volt az, mellyel mosolyogva átengedtem magam a sorsnak, boldog feloldottságban. Ismertem a valóság ellenállását és akadályait, de az volt hitem, hogy én valami külön egyezséget kötöttem velük, engem nem fognak bántani. Mély, szinte vallásos érzése volt ez egy bensőséges, hogy úgy mondjam kölcsönös barátságnak köztem és az engem környező természet között, mely elébem nem fog gátat és akadályt vetni.

A korcsolyázás speciális sportja volt a lőcsei fiatalságnak. Voltak a fiúk között nálam sokkal jobb korcsolyázók, de a kisdiákok akadályversenyét már tizenhároméves koromban én nyertem meg. Mert ha a csillogó jégen siklottam, a repülés mámoros érzésével, akkor egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy engem a hóból rakott akadályok megállíthassanak, vagy hogy megbotoljak rajtuk. Egyszerűen, simán továbbrepültem a gát fölött minden külön nekiszánás nélkül. A többiek előtt az volt az előnyöm, hogy nem ismertem a belső megtorpanásnak azt a pillanatát, azt a szemrebbenésnyi titkos habozást és új nekilendülést az elugrás előtt, mely tempóveszteséget okoz. Pedig többnyire ez dönti el a dolgot: ez a zökkenés nélkül való töretlen belső lendület, ez dönt sportban, harcban, szerelemben, művészetben egyaránt, ez a bízó lebegés.

Egyszer nekem kellett korcsolyán elsőnek leereszkednem a Lőcse-hegy egyik különösen meredek lejtőjén a keményre fagyott havon. Hogy miért kellett? Mert szóba került, hogy lehetséges-e vagy sem és a többiek nem merték és felém fordultak. »Hát te, Herbert, mered-e?« Erre kellett; és nekiindultam. Nemsokára éreztem, hogy a szó szoros értelmében repülök, mint egy elhajított kő és hogy tagjaim, mozdulataim nincsenek többé hatalmamban. Tudtam, hogy zuhanni fogok. De hogy pórul járhatok, annak a lehetősége se jutott eszembe. Mámor volt, amit éreztem. Ama lebegő magamátadását, egész lényem feloldottságát, felolvadását éreztem valamibe, ami tart és őriz engem.

Bezúztam a koponyámat, arcomat, kezemet véresre horzsoltam. Ugy vittek haza. De házunk előtt mindenkit elküldtem, talpra álltam, a vért úgy, ahogy lemostam hóval, azután otthon iparkodtam úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Hiába. Véres sebeim elárultak, de nem akadályozták apámat, a szigorú és kötelességtudó nevelőt abban, hogy engemet azon nyomban el ne páholjon. Közben olyan aggodalmas és gondterhelt arcot vágott, hogy megsajnáltam. Sirtam, mint máskor is, hogy úgy mondjam, udvariasságból, nyugtázandó a büntetés hatékonyságát. Pedig az imént még, mikor fejemet bezúztam, a fiúk előtt nem sírtam.

Virtuskodásomnál persze nagy szerepet játszott a hiúság és a becsvágy. Mert indulatosan megvetettem a gyávaságot és szivem mélyéig éreztem a bátorság önfényű tündöklését olyan erővel, hogy az emberi szépségek eme legszebbike olyankor is elkápráztatott, mikor száz ok lett volna igézetének ellenállani. A lőcsei uszodában a kicsik között én voltam a legjobb ugró. Egy fiatal tiszt tanított a szaltóra. Köröskörül ott álltak a fiúk, vizesen csillogó sovány lábakkal, csöpögő ragadó úszónadrágokban, lúdbőrösen dideregve és vártak az én légi bukfencemre. Egy másik tiszt szemére vetette tanitómnak, hogy kicsi vagyok még az ilyesmire, és veszedelmes dolgot csináltat velem. Az oktatás tehát abba maradt, a tisztek kezdtek felöltözni. A fiúkat nagy csalódás érte. Mégis ott maradtak dideregve a korlát mellett. Ezt követelésnek éreztem. Mintha adósuk maradtam volna. Nagyon resteltem a dolgot. Csak arra akartam várni, míg tanítóm elmegy, hogy ne legyenek miattam gondjai. Akkor a nézők várakozásának kényszere alatt nekifutottam és elugrottam úgy, ahogy a tisztbácsi mutatta és magyarázta. Az ugrás sikerült is, már amennyiben a levegőben teljesen megfordultam és lábbal lefelé estem vissza, ahogy kell. Csakhogy nem elég messzire az ugródeszkától, úgy, hogy esés közben hozzáértem a végéhez és az horzsolta, feltépte az oldalamat. Véres lett a víz körülöttem. A fiúk sikoltoztak, a fiatal tiszt elmenőben még az uszoda ajtajában hallotta, vissza fordult és teljes egyenruhában utánam ugrott. De míg ő a víz alatt keresett engem, én kiúsztam és felszaladtam az ugródeszkára. Muszájt megmutatnom a tiszt bácsinak, hogy nem kell miattam aggódnia és hogy nem tanított hiába meg a szaltóugrásra. Muszájt sikerülnie, mert a tiszt miattam bevizezte szép egyenruháját. Adósának éreztem magam és ugrottam.

Igy sikerült első szalto mortálém.



A VALLÁSOK SZAGA ÉS A GYEREKEK POLGÁRHÁBORÚJA

(Mi és ők - Apám titkos társasága - Kitaszítva - A csavargó a vasrács mögött -
A kettévágott hüvelykujj - A nagy bűn)

A nagy világrejtélyek után, melyek elsősorban érdekeltek és a természet titkai után, melyekbe behatolni iparkodtam, mihamar sor került első szociális élményeimre is. Szagok voltak. Igen, szagok a legközönségesebb értelemben. Az emberi társadalom megosztottságát és ellentéteit szagok különbözőségének formájában észleltem először.

A német evangélikus iskolának, melybe jártam, nagyon határozott, jellegzetes szaga volt. Ugyanaz, mely az evangélikus templom dísztelen fehér falai között is lengett. Világos és hűvös illat volt az, hűvös és józan, mint a friss fehérnemű illata és kissé felhigított. Az áradt ki a fehér falakból, melyektől valami meszes ízt érzett az ember a nyelve alatt. Az lehelt ki a bibliai képek átlátszó akvarellszíneiből és a zsoltárok nyugodt, szigorúan szabatos leénekléséből is. Ebben a légkörben úgy éreztem magam, mint valami jól szellőzött, bár kissé fűtetlen szobában. Ez volt az én iskolám, ezek voltunk mi.

Amazok a katolikus iskolába jártak és a katolikus templomba. Ott egész más szag csapta meg az ember orrát. Fojtott és meleg viaszgyertya és tömjénszag terjengett és a parasztok zsíros csizmáinak kesernyés szaga. Ez a párolgó, vastag illat töltötte meg az öreg gótikus templom homályát, ahol a festett ablakok kék és vörös fényétől a levegő olyan színekkel zsúfolt volt, hogy szinte megalvadt és azt hihetted, nem lehet belélegzeni. Roppant gyertyatartóknak és ornátusoknak nehéz aranyszaga és domborodva csillogó ezüstszaga érintett a rőten pislákoló gyertyalángok sűrűjében a megfeketedett nagy szentképek alatt. És illata volt a vérnek is, mely Krisztus átszögezett lábából és a mártirok nyitott sebeiből csillogott az oltárokon. A panaszos kántálásnak maró szaga volt, mely mint a sebek gőze szállt fel a mélyből, ahol egy arcnélküli, homályos tömeg csúszkált a térdén. De az érthetetlen latin szavaknak titokzatos illata is belekeveredett, mikor szélesen kiterjesztett szótagok szárnyaival, parancsolóan szálltak az oltár felől a hívek feje felett.

Ezek voltak ők. Amazok. Szagukon lehetett őket megismerni. A kíváncsiság vonzott néha az ő templomukba, bár ott szorongás és valamilyen émelyítő undor fogott el, mert rejtett és idegen, homályos és fenyegető értelmet éreztem benne.

A mi iskolánkba főképpen a lőcsei őslakók, a szepesi polgárok gyerekei jártak és a liberális magyar hivatalnokoké. A másik iskolába jártak a környék tót parasztgyerekei, akik minden reggel kívülről jöttek be a nagy várkapun. De odajártak a bigott katolikus hivatalnokok és a dzsentriszülők gyerekei is. Mindebből én csak a szagok különbségét észleltem és fogtam fel. Az pedig ellenséges volt, kérlelhetetlenül.

Magamat tehát az evangélikus eklézsiához tartozónak éreztem egész szívemmel és szenvedélyes pártossággal. El is jártam minden vasárnap az evangélikus templomba. Mivel azonban a padokban nem volt meg a helyem szüleim mellett mint a többi gyereknek, hát felmentem a kórusba és nagy buzgalommal segítettem az orgona fújtatójának óriási gerendáját nyomkodni. Ha nem szabad odalent együtt énekelnem a többiekkel, - gondoltam - hát evvel veszem ki részemet. Az én buzgalmamon ne múljék.

De hiába volt forró buzgalmam, hiába szolidaritásom, mégse tartoztam egészen a többiekhez. Apám, aki különben sohasem járt templomba és sohasem imádkozott, évenként egyszer elvitt valami titokzatos ceremóniához. Kézen fogott, úgy vezetett egy kis házhoz a Lengyel-kapu mellett, aztán egy udvar végéből nyíló egészen közönséges szobába, melyben azonban mégis padok voltak, mint a templomban. Ott csupa férfi volt, akiket nem ismertem és akikkel szüleim se érintkeztek. Fehér lepedőkkel a vállukon jajgatva öklözték a mellüket. De félelmes csak az volt nekem, hogy apám is magára öltött egy ilyen fehér lepedőt, mely fekete sávokkal volt szegélyezve és így mintegy odacsatlakozott, besorakozott egy idegen és titokzatos szövetségbe. Ő ugyan nem verte mellét és az imádságokat olyan gépiesen mormolta, mintha valami hivatalban közölt volna közömbös adatokat. Ám éppen ez volt az, ami valami rejtélyes magasabb kényszer benyomását keltette bennem. Mert úgy látszott, hogy apám kedvetlenül és akarata ellenére kénytelen volt ennek a ritusnak alávetni magát. Azért sohasem beszéltem ezekről a dolgokról se Márkival se Hajnóczyval. Azt hallottam, hogy ez a hosszúnap és a mi legnagyobb ünnepünk, mert mi zsidók vagyunk. Miért vagyunk mi zsidók? Ezt nem egészen értettem. De érdekelt engem, hogy azok a férfiak ott az udvari szobában nagy szegfűszeggel megtűzdelt birsalmákat szagolgattak imádkozás közben, azért hogy a koplalást jobban bírják, magyarázták nekem, mert azon a napon böjtölni kellett. Ilyen birsalmát persze én is akartam és annak a szaga maradt aztán rajta a zsidó valláson és a héber imákon.

Böjtölni okvetlenül akartam. Apám, ha megjöttünk a templomból, asztalhoz ült, mint valaki, aki eleget tett állampolgári kötelességének. De egész nap böjtölni, az nehéz volt, az cselekedet volt, virtus volt, annyira, hogy a gyerekeket el is tiltották tőle. Ez magában elegendő ok volt arra, hogy böjtöljek, mégpedig sportszerűen, eleve megnehezített feltételek mellett, vagyis hendikepelve. Tehát odaültem az asztalhoz és végignéztem a többiek lakomáját és anyám minden könyörgésének ellenállva, egy falatot se vettem számba. Ez volt az erkölcsi hendikep. Hős akartam lenni.

Egyébként egész esztendőben semmin sem vehettem észre, hogy mi zsidók vagyunk. Az evangélikus iskolában zsidó hitoktatás nem volt és apám, aki meggyőződéses felekezetnélküli volt és szabadkőműves nem fektetett súlyt rá. Elkülönítettségemnek és magányosságomnak sejtelme akkor vetette rám először fájdalmas árnyékát, mikor egyszer azt mondták nekem, hogy a hittanórák alatt hazamehetek. Sehogy se tudtam megérteni, hogy én, délelőtt egész egyedül menjek el az iskolától? Miért? - kérdezik majd tőlem mindnyájan csodálkozva. Miért nincs a Bauer Herbert a többiekkel együtt az iskolában? És én éppen olyan csodálkozva és szorongó szívvel felelem majd értetlenül: mert én zsidó vagyok. Sem iskolatársaim, sem szüleim nem értették, hogy miért nem örülök a szabad órának. Nekem azonban nehezemre esett magányos délelőtti csavargásaimról az igazságot bevallani és mindenfélét hazudtam magyarázatul. Később nem is akaródzott kimenni az iskolából. A folyosón ácsorogtam és az osztály előtt vártam, szomorú vággyal szívemben a hittanóra végét.

Egyszer aztán rászántam magam és megkértem a pap bácsit, hogy engedjen az osztályban maradnom, ígérem, hogy jól fogok viselkedni. Már avval is nagyon meg voltam elégedve, hogy ezt megengedte. Pedig elkülönült és magányos maradtam, mert sohasem hívtak fel és nem kérdeztek tőlem semmit. Jobban tudtam a bibliai történeteket és zsoltárokat a többieknél, de a tisztelendő bácsi mindig elment a padom mellett, mintha nem is látott volna. Mégis ki voltam közösítve.

Az, hogy én az egyik közösségből ki voltam zárva, anélkül, hogy egy másikhoz tartoztam volna, az hogy kora gyermekkoromban már minden felekezeten és közösségen kívül álltam, elszigetelve magányos individuumként, ez meghatározta a magatartásomat és sorsomat egész életemre. Hogy ez szerencsém vagy szerencsétlenségem lett-e, az majd elválik életem történetének későbbi folyamán. De ha (mint ahogy ma hiszem,) végül is szerencsém lett, akkor ezért a szerencséért egy hosszú életen át a legfájdalmasabb emberi szenvedéssel, a magánnyal fizettem meg.

Most pedig a mi polgárháborúnkról akarok mesélni. Már említettem, hogy testem különböző részein ma is sebek forradásos nyomai látszanak. Ezek nagyrészt botütések és kőhajítások nyomai. De van köztük bicskaszúrás is. Ezeket Lőcsén, kisdiákkorombeli verekedések alkalmával szereztem becsülettel. Holott igazán nem voltam valami nagy krakéler. Csakhogy, mi gyerekek Lőcsén egy hagyományos vendetta vérbosszúszerű állapotában éltünk. Egyikünk se állhatott félre, nem lapíthatott, ha volt egy szemernyi becsület benne. És ha ezúttal azt mondom, hogy mi, hát nem csak az evangélikus iskola gyerekeit gondolom, hanem valamennyi lőcsei polgárgyereket. Mert mi sokféle ellentétek és viszályok ellenére szilárd egységfrontba tömörültünk a plutzkárok ellen.

Plutzkár, az volt a környékbeli tót parasztgyerekeknek és az inasoknak neve. Plutzkárok voltak a suszter-, asztalos- és lakatosinasok és a többi piszkoskörmű és csirízszagú csőcselék. Szóval a proletár fiatalság - mondanók és tudnók ma. Mi, lőcsei diákok akkor nem tudtuk. Mert a lőcsei reáliskola és gimnázium diáksága, az volt a mi táborunk.

Pontos értesüléseink voltak, az ellenfél erejét és hadialakulatait illetőleg. Hogy miért voltak ellenségeink, arról nem volt tiszta fogalmunk, de nem is kérdeztük soha. Természetes és magától értetődő adottság volt, öröklött ellenségeskedés, időtlen idők óta és azért mindig is volt valami megbosszúlni való, aminek szent kötelezettsége nemzedékről nemzedékre szállt. Szüntelen harci készenlétben éltünk és gyakorlatoztunk a hadi tudományokban és a fegyverismében. Ott kuporogtunk mi, nyolc- és kilencesztendős fiúk a "Hinter der Mauer"-en (közben nyilván hívták már Bástyasétánynak is és ma szlovák neve van, de az én emlékeimben "Hinter der Mauer" marad). Szóval, ha ott kuporogtunk együtt öreg gerendákon vagy téglaomladékokon, akkor órák hosszat tanakodtunk és vitáztunk azon, mik a husánggal való támadás legjobb módszerei és mi a technikája a biztoscélzású kőhajításnak. Szenvedélyes hadi teoretikusok voltunk. Az erdőket járván, sohse felejtettünk el jó, kézhezálló botokat vágni, melyeket biztos helyeken elrejtve, becsületben tartottunk, mint régi hősök nevezetes kardjaikat. De volt közöttünk, vas ütőgyűrű és boxer tulajdonosa is. A boxerbe mind az öt ujját beledughatta az ember és agyon is lehetett valakit ütni vele, ha jól halántékon találtad. Gyakoroltuk ezt az ütést.

Nálunk, kicsinyeknél ez a hadi tudomány többnyire csak elmélet maradt. Mert a lőcsei gyermekpolgárháború, hogy úgy mondjam, két síkon játszódott le. A kicsinyek tizenötesztendős korukig egymás közt verekedtek. A nagy fiúk már olyan komoly csatákat vívtak meg a plutzkárokkal, hogy oda bennünket, kicsinyeket közel se eresztettek. Gyakran még kovácslegények, sőt mészároslegények is jöttek a plutzkárok segítségére. Veszedelmes dolog volt. Ez történt a mult század legvégén Lőcse szab. kir. város vén falai között, a gyár és vasút nélkül szükölködő diákvárosban. Az esti órákban a polgárság ijedten csukta be az ablaktáblákat, mint valami nagy zivatar előtt. Mert már felvonultak zárt sorokban a két középiskola diákjai egyfelől és az inasgyerekek csapatai a másik oldalon. Bejelentett és szervezett ütközetek voltak. Mikor az első kövek a csukott ablaktáblákhoz vágódtak, Lőcse szab. kir. város öt rendőre úgy eltünt, hogy senki meg nem találhatta.

Nyilt osztályharc volt. Polgárháború. Ezeknek a harcoknak meg voltak a híres hősei és nagy vezérei, akiket példaképül tüztünk magunk elé. Olyan dicsőségről álmodtunk mi is, hogy egyszer a reáliskola nyolcadik osztályának élén, egy mellékutcából váratlanul előretörve, ellenállhatatlan rohammal kapjuk oldalba a plutzkárokat, éppen abban a pillanatban, mikor azok a megvert és menekülő gymnazisták után vetik magukat. Én ugyanis reáliskolás voltam.

Nem tudom, hogy tett-e valaha valamit a város és az iskolaigazgatóság ezek ellen a nagyarányú verekedések ellen. Ősi hagyományos szokás volt ez Lőcse városában, melybe, úgy látszik, beletörődtek a város urai. Őrizkedtek attól, hogy a diákság ellen erélyesen fellépjenek. A lakosságnak igen számottevő jövedelmi forrása volt a diákok kosztpénze. Ez volt Lőcse idegenforgalma és a szomszéd városok úgyis elkezdték már a konkurrenciát.

Az apró csetepatékat köztünk, kicsinyek közt senki sem vette nagyon komolyan. Ha én valamilyen horzsolt sebbel jöttem haza (miután megkaptam a kijáró verésporciómat), elküldtek Weisz bácsihoz, háziorvosunkhoz, hogy kötözzön be. Később már magamtól egyenesen hozzámentem, anélkül, hogy előbb otthon jelentkeztem volna. Néha meg-megjelent nálunk egy síránkozó, vagy szitkozódó tót parasztasszony fiát kézenfogva, aki valahol vérzett. »A Herbert verte meg.« Mit lehetett tenni? Az asszony egy cédulával Weisz bácsihoz utasíttatott: kötözze be a plutzkárt a mi költségünkre.

Nemsokára kiderült, hogy édesanyámnak ez a szociális magatartása okozta rossz híremet. Valamelyik újév napján ugyanis, amelyen Weisz bácsi mint rendesen meglátogatott, hogy háziorvosi minőségben egész esztendőre járó honoráriumát megkapja, nagyon aggodalmas arcot vágott.

- Egyáltalában nem a honorárium miatt mondom, - kezdte - de hát evvel a Herberttel csinálni kell valamit.

- Mi történt már megint?

Weisz bácsi előhúzott egy irkát, hogy okmányszerűen igazolja a hihetetlent. Mert hihetetlen volt, ami az irkában gondosan, pontosan feljegyezve mutatta, hogy hány kis tót gyereket kellett neki bekötöznie, mivel, hogy én vertem véresre. Ma már nem emlékszem rá, mennyit, mindenesetre a tőlem telhetőnél sokkalta többet. Úgy hogy a vizsgálatot ebben a dologban meg kellett indítani. Csakhamar kiderült, hogy a környék tót anyái között híre terjedt, hogy akármi baleset éri csemetéiket, a Weisz doktor úrnál ingyen bekötöztethetik, csak azt kell mondaniok, hogy a Herbert csinálta.

Jellemző ebben a dologban leginkább az, hogy a jó Weisz bácsinak a vérengző bűntettek száma fel se tűnt. Csupán morálpedagógiai aggodalmai voltak.

Egészen érdemtelenül keveredtem ilyen rossz hírbe, mert igazán nem voltam krakéler természetű. De ha teszem, Márkival sétáltam és ő kötött bele egy plutzkárba (mert ő kötözködő volt) és a plutzkár szembefordult, akkor a Márki elszaladt. Hát akkor én mit tehettem? Én nem tudtam elszaladni. Képtelen voltam rá. Hirtelenharagú voltam és ha engem fenyegettek, megtámadtak, csúfoltak vagy szidalmaztak, fejembe szökött a vér és dühöngésszerű, eszeveszett állapotba estem, mely veszedelmessé válhatott. Olyankor nem tudtam magam türtőztetni és más is hiába próbált csitítani, visszatartani. Olyankor elindult bennem valami, amit többé megállítani nem lehetett. Nekimentem mindennek. Egyszer, amikor hasonló esetben barátaim erőszakkal fogtak le, őrjöngésemben úgy beleharaptam saját ujjamba, hogy kiserkedt a vér. Pedig alapjában véve jóindulatú, békés gyerek voltam. Sohasem én kezdtem a verekedéseket. De éppen azért tört ki belőlem olyan eszeveszetten a méltatlankodás és felháborodás.

Új korcsolyát kaptam karácsonyra és másnap reggel büszkén mentem le vele a Lőcse patakra. Két plutzkár jött szembe. Nagyobbak voltak nálam, de úgy látszott, barátságos szándékúak.

- De szép korcsolyád van!

- Egészen új, - feleltem büszkén - karácsonyi ajándék.

- Nagyon szép. Mutasd egy kicsit.

Büszkén nyujtottam oda nekik a korcsolyát, mire az egyik kirántotta kezemből és a plutzkárok elszaladtak zsákmányukkal. Idősebbek voltak nálamnál, jobban futottak, nem tudtam elérni.

Sírva mentem haza. Apám feljelentette az esetet a rendőrségen. Én bemondtam a két fiú pontos leírását. Különben sohasem voltam feladó. Ezt még plutzkárokkal szemben is aljas dolognak tartottuk. Gyávaság volt felnőttek elé vinni olyan dolgot, amit elintézhettünk magunk között. Ezúttal azonban annyira felháborított a plutzkárok eljárásának aljas alattomossága, hogy még meg is toldottam az igazságot és azt meséltem, hogy rám támadtak, földre tepertek és kicsavarták a kezemből a korcsolyát. Igen, csak hadd fogják meg őket, hadd büntessék; mert ez aztán mégse járja. Észrevettem, hogy a főrendőr bácsira benyomást tett élénk elbeszélésem és meg voltam elégedve szerzői sikeremmel. Néhány nap mulva egy rendőr kopogott be hozzánk, hogy jöjjek a városházára, megfogták a tolvajt, mondjam meg, hogy ő volt-e az illető? Örömmel mentem vele. Ez elégtétel volt.

De a rendőr nem a hivatalba vezetett, hanem a városháza régi tornyához és a komor terméskőből rakott építmény tövébe érve, roppant nagy kulccsal, reccsenő, nyikorgó vasajtót nyitott ki, mely fehér volt a zuzmarától és ráfagyott hótól. Nagyon hideg volt aznap. Már ott egy kissé elszorult a szívem, mert egy fojtogatóan keskeny, meredek és sötét lépcső kanyarodott fel a toronyba. A falak nagy, nyers kövein jégcsapok csüggtek és áporodottszagú fagyos légvonat vágott arcomba. Elszorult a torkom. Borzasztó hely volt. Ilyennek elképzelni sem tudtam. És ide van bezárva az a fiú? Énmiattam? Mert én jelentettem fel?

Kezdtem félni a szembesítéstől. Hogy ennek okvetlenül meg kell-e lennie? - kérdeztem a rendőrt. - Hát meg kell mondania, hogy az volt-e, aki magát földre teperte és megverte.

Hát még az se bizonyos, hogy ő volt-e a tettes, mégis bezárták már ebbe a toronyba? Talán nem is ő vette el a korcsolyámat, a verés pedig nem is igaz!

Néhány kanyaron mentünk fölfelé, aztán megálltunk és egy keskeny, alacsony vasajtó előtt, mintha valami ketrecnek, vagy ólnak ajtaja lett volna. Lesütöttem a fejem, mikor a rendőr kinyitotta.

- Hát nézze.

Első percben a sötét odúnak csak magas rácsos ablakát láttam. Azután valami árnyék suhant, valami szilhuett a sötétben, amelyik vadállati gyorsasággal a kis rácsos ablakhoz kapaszkodott fel. Rémült menekvésben a vasrúdakba fogódzott mint egy majom. Csak ott fennt volt annyi világosság, hogy megláthattam egy körülbelül tizenhárom esztendős fiút, vékony rongyokban, nem is öltözve, hanem kötözve és mezítláb. Térdein meg vállán kiütközött kékre fagyott csupasz húsa. Csontig soványodott arcából két riadt szem meredt rám. Artikulátlan nyöszörgő állati hang szakadt ki belőle. Sohasem láttam ezt a fiút.

- Nem! - kiáltottam rémülten - nem! Nem ő volt!

De a fiú, aki gémberedett kék ujjaival csimpaszkodott a jeges rácsba, elfulladt rémült hörgéssel felelt. Talán nem jól értette, amit mondottam?

- Nem! - kiáltottam sírva. - Nem ő volt! Eresszék ki!

- Minek kiereszteni? - mondotta a rendőr hülye nyugalommal, miközben engem kitólt a cellából és megint bezárta a vasajtót. Kétszer is ráfordította a kulcsot. Ott hagyta azt a félmeztelen, kiéhezett kékre fagyott gyereket abban a jeges sötét lyukban. És nem bánja, hogy az a gyerek ártatlan. Hiszen plutzkár. Találomra fogták el, mert Bauer tanár úr fiának ellopták a korcsolyáját. Én miattam! - Minek kiereszteni? - mondotta a rendőr. Nekem udvariasan köszönt, mikor leértünk a térre.

Futásnak eredtem. Mintha a félig megfagyott, rongyos fiú futott volna mögöttem, mezítláb a havon nyöszörgő hörgéssel. Sötét félelemmel borult rám akkor valami ismeretlen, nagy igazságtalanság érzése. Egy bűné, amelyik nagyobb volt, mint ama korcsolyák dolga és nagyobb, mint ama toronybeli fiú ügye. Rossz lelkiismeretem félelme érezte, hogy nagyobb.

Nemsokára alkalom adódott, hogy plutzkárokkal ne csak az utcán találkozzam, ahol nyilt és természetes ellenségként álltak szemben; hanem hogy beléphessek az ő birodalmukba, ahol ők otthon voltak, ahol éltek és dolgoztak. És ott, ahol békés szándékkal közeledtem és ők hallgatagon és udvariasan békén hagytak, ott ért a legnagyobb vereség.

Apám, aki nagyon elves nevelő volt, úgy vélte, hogy nekem a nyári vakáció idején valamilyen mesterséget kell megtanulnom. Meg is mondta, hogy miért és én nem felejtettem el szavait.

- Nem az a fontos, hogy úgy tanuld meg a bútorkészítést, hogy ne legyen többé szükséged asztalosra. Ha szellemi munkás vagy, az úgy is keresztülvihetetlen. Minden mesterség tökéletességéhez egy egész férfi egész idejére van szükség. De nem szabad, hogy két kezed olyan tehetetlen legyen mint valami nyomoréké! - Megszégyenítő ha felnőtt férfi a mindennapos és legegyszerűbb igazításoknál és javításoknál olyan használhatatlan, mint egy nagy beteg vagy kis gyerek. Felnőtt ember, aki nem tud maga egy szöget se beverni és ezért minduntalan mások segítségére szorul, nem óvhatja meg méltóságát. Az nem csak nevetséges, hanem ki is van szolgáltatva. Szükséges, hogy a szerszámok kezelésében minimális készségre tégy szert, mint ahogy elvégre megtanultál magad felöltözködni és magad hegyezed a ceruzádat. Ez kelléke az általános műveltségnek. Meg aztán hadd legyen valami mellékfoglalkoztatásod, mely elszórakoztasson. Nincs jobb pihentetője a szellemi munkásnak olyan testi munkánál, mely figyelmét is leköti és buzgalmát is fel tudja kelteni. Hogy az agyveleje közben ne dolgozhasson szüntelenül tovább, mint akkor, ha csak sétál. Sokan csak azért vesznek bele a kártyázásba, mert nincsen műkedvelő foglalkozásuk, mely gondolataikat elterelné.

Harmadik oka pedig (apámnál az okok mindig meg voltak számozva) amiért kívánom, hogy mesterséget tanulj, azt hiszem a legfontosabb ok. Szükség van arra, hogy megértsed a testi munkát. Az, aki soha maga szerszámot nem vett a kezébe, nem tudja és nem érzi, hogy a munka mit jelent. Azt se megbecsülni se értékelni nem tudja. Nagy tökéletlenségünk az nekünk, szellemi munkásoknak, hogy gyakran fogalmunk sincs róla, mennyi fáradság, gond és szeretet, fejtörés rejlik azokban a dolgokban amelyeket készen kapunk vagy pénzért vehetünk meg. Pedig az mind emberi alkotás és csak aki ezt érzi, annak lesz eleven köze eleven dolgokhoz, nem pedig üres és holt tárgyakkal lesz körülvéve mint hullákkal.

Apám szavai mély benyomást tettek rám, úgy hogy emlékszem rájuk, pedig aligha értettem meg őket teljesen. De a gyerek többet ért meg, mint amennyit ésszel felfog. Sok minden hatott ránk helyes jelentősége szerint érzelmileg, amit ésszel csak később fogtunk fel. Éveken keresztül hordtunk talizmánként szavakat magunkkal, melyeket csak sok idő multával tudtunk megfejteni.

Rám bízatott, hogy milyen mesterséget válasszak. Apám elvezetett egy lakatos-, egy asztalos- és egy esztergályosműhelybe. A lakatosságot mindjárt elutasítottam. A kalapácsolt vas lármáját nem bírtam elviselni. Az asztalosműhely jobban tetszett nekem, és ott sok olyan tárgyat láttam, amelyet szerettem volna magam készíteni. Széket, amelyen otthon magam ülhetnék, asztalt, melyen a család ebédelhetne, vagy olyan fortélyos fiókot, melyben elrejthetném holmimat. Mégis az esztergályosság csábított el, művészi hajlatú lekerekített formáival. Az asztalos műhelyben úgy láttam, minden egyenes és szögletes és a simára gyalúlás nem igérkezett olyan élvezetesnek, mintha a lapos vagy homorú véső alatt domborúlatok, rovátkák és lendületesen hajló alakzatok keletkeznek.

Mihamar észrevettem, hogy elhibáztam a dolgot. Láttam, hogy az asztalosság önállóbb mesterség az esztergályosságnál. Az asztalos, ha akarja, mindenféle bútort el tud készíteni egyedül maga is. De az esztergályos többnyire csak kelléket és alkatrészeket készít.

Nem árultam el csalódásomat. De apám valahogy mégis észrevette, faggatott és én bevallottam. Hát álljak be egy asztalosműhelybe, - mondta, ha ott jobban tetszik. Közölte elhatározásomat az esztergályosmesterrel. Másnap már csak azért mentem be a műhelybe, hogy elbúcsuzzam és elhozzam viaszkosvászon munkakötényemet. Maga ez a búcsulátogatás is nehezemre esett. Elhagyni egy helyet és embereket, csak azért, mert máshol jobban tetszik nekem és ezt meg is mondani... Jobb szerettem volna búcsu nélkül elmaradni onnan.

Amikor beléptem a műhelybe, senki se nézett rám. Az imént még beszélgettek egymással és a legény azt a nótát fütyülte, amelyiket olyankor szokott fütyülni, mikor golyót faragott. (Minden formához más-más nótája volt.) Mikor beléptem, egyszerre elhallgattak. Mindenki esztergapadja fölé hajolt és szótlanul nyomkodta lábával a hajtópedált.

- Jó napot! - mondottam elfogódottan.

Senki sem felelt, senki sem nézett rám. Szégyentől forró arccal akasztottam le a szögről kötényemet. Egy örökkévalóságig tartott, míg a halotti csendben megint elérkeztem az ajtóhoz. Akkor megszólalt mögöttem a mester, aki máskor mindig barátságos volt hozzám.

- Hát elmegy az enyvnyalókhoz? - kérdezte keserű megvetéssel.

De már szabadító megkönnyebbülés volt, hogy egyáltalában szólt hozzám. Könnyes volt a szemem, mikor megfordultam és észrevettem, hogy a legény meg a két inas gúnyos vigyorgással kacsintott egymásra, aztán leírhatatlan megvetéssel sandított felém, a dezertáló árulóra.

- Nem - mondottam - nem akarok az asztalosokhoz menni. Csak úgy gondoltam... Csak egyszer meg akartam próbálni, de nem megyek az asztalosokhoz.

Minden arc felderült és olyan nyájas lett, mint soha azelőtt, de aztán se. Igy maradtam én az esztergályosoknál. Mert ha egyszer az esztergályosokhoz ment az ember, akkor maradjon szolidáris, még ha nem tetszik is neki. Mert hűnek maradni ahhoz a közösséghez, melyhez az ember tartozik, ez volt a legszentebb becsületbeli törvény. Gyakran történt meg velem, hogy a szívem odahúzott másokhoz, de megvetettem és elnyomtam magamban az ilyen gyöngeségeket. Természetemnél fogva patrióta voltam és szenvedélyes pártember. Mi minden kellett hozzá, hogy ez megváltozzék!

Apám fizette a mestert azért, hogy engem elvállalt tanoncnak. A feltételek közé tartozott, hogy minden munkát, mely az esztergályossággal velejár, éppen úgy el kell végeznem, mint az inasgyerekeknek. Pontban hat órakor ott kellett lennem, nekem is behordanom a fát a műhelybe. Nehéz nagy hasábok voltak, melyek alig fértek keskeny vállaimra. De nem akartam elmaradni az inasok mögött, akik bár idősebbek és jóval erősebbek voltak nálam, mégis kajánul rámhagyták a legnehezebb darabokat. Csak hadd kóstoljon bele az úrfi. Ingerelte őket, hogy ilyen polgári gyermek csak úgy beállít ide és azt hiszi, hogy az ő nehéz mesterségüket csak úgy mellesleg, mint holmi vakációi játékot megtanulhatja. Az ő keserves munkájuk lebecsülését látták abban, hogy az úrfi sportnak tekinti.

- Maga azt hiszi, hogy ez olyan egyszerű! Próbálja csak meg ifiúr!

Ferkel úr, úgy hívták a legényt, ellenséges kárörömét szigorú méltóság mögé rejtette, de mégis megéreztem valahányszor valamilyen fogást mutatott és ügyességével hencegve, szándékosan olyan gyorsan csinálta, hogy nem tudtam ellesni.

- Ez kunszt kérem. Ez nem olyan könnyű, mint könyveket olvasni!

Pedig igazán iparkodtam. Nemcsak hiúságból, hogy ne nevessenek ki mindennap, hanem azért is, mert tetszett nekem a műhelyi élet. Már az enyvnek és politurának szaga és a különböző fafajtának sokféle illata kellemes volt. Szerettem az »anyagot«. Ezek a tárgyak valóban nem »hideg hullákként« vettek körül. Valami eleven érzéki viszonyom támadt a fafajták egyéni sajátságaihoz. A könnyen hasadó szálkás fenyőfához, melyet csak a legolcsóbb munkákhoz lehetett használni, a keményebb és finomabb bükkfához, a még finomabb nyírfához, mely a legenyhébb nyomásra is lágyan és hangtalanul puha fürtökben göndörödött az olajos véső alatt és a csodajó illatú diófához, amely olyan értékes volt, hogy abból mi tanulók sohse kaptunk esztergapadunkra egy darabot sem.

A műhelyben a plutzkárok se voltak már plutzkárok az én szememben. Megtanultam tisztelni nehéz munkájukat és azt a szigorú fegyelmet, mely a műhelyben uralkodott. Ellenkezője volt az annak az alantas züllöttségnek, melyet mi a plutzkárok lényeges jellemvonásának tartottunk és hogy mitől piszkosak a kezeik és ruháik, azt most láttam. Az olajfoltokat többé nem tekintettem piszoknak. A legjobban azonban az hatott rám, hogy olyan kedvesek voltak egymáshoz. Nyoma sem volt bennük annak az otromba durvaságnak, mely azelőtt hozzátartozott a plutzkárról való képzetemhez. Bizony, szívélyesebbek és segíteni készebbek voltak egymás között mint az én barátaim.

Szerettem volna megbarátkozni velök, hiszen én ragaszkodó, jó gyerek voltam és nehezemre esett hetekig naponta és naphosszat együtt lenni emberekkel, anélkül, hogy bizalmas közelükbe férkőzhessem. Pedig éppen ez bizonyult lehetetlennek és reménytelennek. Amennyire nyájasak, kedvesek voltak egymáshoz, annyira megőriztek a távolságot velem szemben. Valahogy közelebb éreztem magam azokhoz a plutzkárokhoz, akikkel az utcán verekedtem, mint ezekhez az inasokhoz. Ha egymás hajába markoltunk egy kötegben összetartozó ellenfelek voltunk. De a műhelybeli inasgyerekek fagyosan tárgyilagos hangjukkal éreztették idegenségüket és feneketlen megvetésüket. Ez sohase jelentkezett valamilyen szóváltásban, de mindig és mindenütt valami falba ütköztem, ha csak egy lépésnyire is közeledni akartam hozzájuk. Akkor először tudatlanul de érthetően és felejthetetlenül megéreztem az áthidalhatatlan osztálykülönbséget.

Eleinte ez elfogulttá és zavarttá tett, később csökönyössé és dacossá. A dac csak fokozta iparkodásomat a munkában. Néhány hét alatt már tanultam annyit, hogy hozzáfoghattam egy törülközőtartó készítéséhez. Olyat asztalos segítsége nélkül is csupán esztergályos munkával meglehetett csinálni. Ez az önálló alkotás legyen műhelyben végzett munkám igazolása, erkölcsi támaszom.

Ferkel úr azt a nótát fütyülte, mely kételkedésének kifejezése volt. Melódiája azt jelentette: kár a fáért, kár a szerszámért! Az inasok halkan, vihogva, kajánul kacsintgattak egymásra. Ez annyira ingerelt, hogy a mester elé álltam és hazudtam, mondván, hogy az apám kívánsága, hogy egy törülközőtartót esztergályozzak. A mester vállatvont és kiadta a szükséges fát. Persze csak bükkfát adott, holott a nyírfa alkalmasabb lett volna annak a vékony rúdnak kifaragására, melyre a törülköző akasztandó volt. Mindegy! Majd én megmutatom ezeknek a plutzkároknak! Hetek multán most merült föl először újra ez a szó öntudatomban, régi gyűlöletes csengésével.

Szép mintát kerestem ki és hozzáláttam, hogy az éles fejszével kihasogassam a nyers formákat. Ez a legkényesebb előkészítő munka. A hasáb ne maradjon túlvastag, mert kár a sok levágott anyagért, meg a fölösleges munkáért is. De ha, Isten ments, vékonyabbra vágtad a hasábot a kifaragandó forma legszélesebb átmérőjénél, akkor eldobhattad. Bizony nem volt egyszerű feladat. Megint egyszer kihívtam a sorsot.

Jól indult a dolog. Figuráim nem feleltek ugyan meg egészen pontosan a mintának, a domborulatok és kivájt mélyedések nem voltak szimetrikusak, és kissé találomra követték egymást. Ferkel úr a leggonoszabb nótáját fütyülte, ha elment gyalupadom mellett és egy szót se szólt. A mester, aki tanoncságomat egy pillanatig se vette komolyan, nem törődött velem. Lemondtak rólam. Ez lázított legjobban, annál konokabbul dolgoztam tovább és mintha már valóban ki akart volna alakulni valami.

Már csak az utolsó darabot kellett kifaragni, azt az egyenes, síma kerek rudacskát, amelyre a törülköző akasztandó. Tudnivaló, hogy az a legnehezebb: egy egyszerű, vékony, egyenes, síma kerek botocskát esztergályozni, úgy hogy egyugyanazon átmérője legyen mindenütt. Ahhoz mindenekelőtt a hasábot kellett egyenesre és lehetőleg vékonyra hasítani. Ez nem könnyű és nem is veszélytelen.

- Vágja már ki neki, Ferkel, azt a hasábot - szólalt meg a mester félvállról. - Még elvágja a kezét.

Az inasok halkan vihogtak, a legény fütyült és hozzám lépett.

- Adja ide - mondta olyan únottan, kelletlen hangon, hogy inkább ott nyomban meghaltam volna, sem hogy odaadjam neki a borotvaéles fejszét.

- Megcsinálom én magam - feleltem és hangom reszketett a haragtól. Sajnos, nemcsak a hangom, hanem a kezem is reszketett és vörösen káprázott a szemem. Az első ütéssel belevágtam balkezem hüvelykujjába és középen kettévágtam, úgyhogy a vastag hús csak egy kis darab bőrön lógott. Ez az ajtó közelében történt, távolabb az esztergapadoktól, melyeknek e munkám közben hátat fordítottam, úgy hogy egyelőre senki se vett észre semmit. De ne is vegyen észre!

Egy szisszenést se hallattam, öklömmel visszaszorítottam a lelógó húsdarabot a hüvelykemre és az ajtó felé indultam. Az volt a szándékom, hogy Weisz bácsihoz megyek, majd ő beköti. Sikerült is kimennem a műhelyből egész a lépcsőig. Ott a fájdalomtól és vérveszteségtől megtántorodtam és elestem.

Ferkel úr rögtön ott termett és karján vitt vissza a műhelybe. Hüvelykem lelógó darabját visszaragasztották, mint egy lécecskét valami bútorra, aztán leöntötték politurával. Ez irtózatosan fájt, de a vérzést rögtön elállította. Legfájdalmasabb azonban az a bosszús aggódás volt, mely eközben körülvett és amely világosan ezt jelentette: hát kell ez nekünk, hogy ilyen ostoba urfiakkal legyen dolgunk? Csak alkalmatlanság és baj lesz belőle. Lenézően gondos ápolásuk mélyebben sértett, mint az inasok vihogása és Ferkel úr fütyülése.

Nem mentem többé soha vissza a műhelybe. Ám a törülközőtartót egy szép, egyenes és síma rudacskával hazaküldték nekem. Ez volt a legkeserűbb. Tudniillik a rudacska, mely mintha kaján szándékkal, remekbe készült és nagyon feltűnően elütött törülközőtartóm többi alkatrészeitől és azokat úgyszólván kompromittálta. Ez a törülközőtartó még sok évig lógott nálunk a mosdó fölött és bal hüvelykujjam sebhelyével együtt emlékeztetett engem műhelybeli élményemre. De még valahol egy belső sérülés nyoma is megmaradt.

Mivelhogy most abban vagyok, hogy szociális élményeimet meséljem el, nem térhetek ki előle, hogy el ne mondjam gyermekségem legnagyobb katasztrófáját. Csak most, hogy leírom, értettem meg egész nagyságában mint szociális szerencsétlenséget. Még sohasem mondottam el senkinek. Magam is éveken át kiszorítottam öntudatomból és elfelejtettem. De hogyha életem útját, melyet lelkendező rohanással futottam végig, most emlékezve figyelmesen és tűnődve járom újra, most itt is, ott is vérnyomokra akadok, melyek valami be nem heggedt sebet jelentenek. Ezek a vérnyomok kényszerítenek rá, hogy kövessem őket és visszatérjek a tett helyére. Nincs menekvés, muszáj emlékeznem, muszáj vallanom.

Már említettem, hogy Lőcse iskoláiba sok más városból jött diák is járt. Igényes és fizetőképes szülők azon voltak, hogy fiaikat tanároknál helyezzék el, kosztra-kvártélyra. Nálunk is lakott egy ilyen kosztos-diák. Valami szénbányaigazgató fia volt. P. Károlynak hívták. Alig töltötte be tizenhetedik esztendejét, mikor ez történt.

Nyurga, zilált mozgású, tétova fiú volt. Ideges, torz gesztusokkal, szilhuettje olyan sokszögletű benyomást tett, mintha több válla, könyöke, térde volna, mint más embernek. Szórakozott volt és valahogy központ és tartógerinc nélkül való. Képtelen volt egy hosszabb mondatot végig mondani és tekintete is tévetegen csúszott le egyik tárgyról a másikra. Ez a Károly is sok disznóságot beszélt, mint valamennyi nagy fiú, csakhogy ő nem durván és nevetve trágárkodott, mint a többiek, hanem szinte elmerengve, bágyadt mosollyal, félig nyitott, petyhűdt szájjal. Ő nem tréfált olyankor.

Ketten egy szobában laktunk, melynek falait számtani, mértani egyenletekkel és vegytani képletekkel firkálta tele. Fel és alá járkált hosszú léptekkel, karjaival hadonászva, mintha eresztékeiben lazult volt meg és képleteit kereste a falon.

- Sósav? Megint elfelejtettem! Ajajajaj! - és rázta kezét, mintha éppen megégette volna ujját. - Ajajaj! Herbert, nézd csak meg ott a tükör alatt balra. Ott van a sósav.

Tízesztendős voltam. Egyszer vasárnap este szüleim látogatóban voltak valahol, Károly meg én otthon maradtunk. Alkonyodott és én kimentem a folyosóra, hogy azokat a tűzköveket, melyeket délután szerencsejátékon nyertem, a padló kövein kipróbáljam. Sötétben ugyanis jobban látszik a szikra. Marinka közben bement a szobánkba, hogy meggyujtsa a lámpát.

A tűzkövek jók voltak, szépen szikráztak. Lehetett volna kovaköves pisztolyba használni, de akár szalmát is, akár egész házat is felgyujtani velök. Meg voltam elégedve és visszamentem a szobába.

A lámpa még nem égett. De látom a homályban, hogy Károly és Marinka bírkóznak. Károlynak »alsó fogása« volt. Átkapta Marinka derekát. De a húszéves, erős parasztlány derekasan védekezett. A két sötét alak a sötétedő szobában szótlanul, lihegve tántorgott ide-oda. Beleütődtek asztalba, szekrénybe, ágyba. De mintha nem is érezték volna. A székek már mind felborultak.

Én az ágy szélére ültem és nagy érdeklődéssel szemléltem a dolgot. A bíró szerepében éreztem magam és szakszerűen figyeltem minden fogást, minden ellenfogást. Pártatlan ugyan nem voltam egészen. Bár Marinka évek óta a családhoz tartozott és éppen olyan kevéssé tudtam elképzelni, hogy valamikor először jött hozzánk, mint ahogy elképzelhetetlen volt, hogy valaha elmenjen tőlünk. Viszont Károly mindig idegen maradt számomra, ezúttal mégis természetes pártfelemnek, a férfinak pártját fogtam. Hiszen az egész férfinem szégyene lett volna, ha egy leány földretepert volna egy fiút. Ezért nem is tudtam megállni, hogy ne kiáltsak oda Károlynak egy-egy szakavatott tanácsot, hogyan csavarja Marinka kezét hátra és hogyan gáncsolja el. Érdekes sportjáték volt, mint máskor is, vidám bírkózás.

Károlynak sikerült Marinkát az ágyra dobnia. Odaugrottam. Most kezdett a dolog izgató lenni. Hiszen minden viadalban a finish a legizgatóbb. Annál is inkább, mert Marinka most kezdett csak el igazából védekezni. Persze akárhogy hánykolódott és vetette magát ide-oda, mégis »hidat« csinálni, sarkon és fejtetőn állva (amit most minden igazi trenirozott bírkózó csinált volna) hogy vállal ne kelljen a földet érintenie, Marinka nem tudott.

- Két vállal érinti a földet - hírdettem ki hangosan a bírói ítéletet.

De Károly nem eresztette el Marinkát. Most még vadabbul markolt belé. Marinka pedig ököllel az arcába vágott. Károly félig nyitott szája körül megjelent ama téveteg, bágyadt mosoly, mely valahogyan ellentétben volt fokozódó durvaságával. De Marinka is, bár harapott és karmolt most már, nem kiáltott. Szótlanul zihált. - Ohó! Ez már nem volt »barátságos mérkőzés«. Ez már igazi, komoly verekedés volt!

Magában véve ez még nem lett volna szokatlan, mert köztünk, fiúk közt nagyon gyakran fordult elő, hogy játékból, tréfából komoly hajbakapás lett. Az csak még érdekesebbé tette a dolgot. Furcsa csak ennek a küzdelemnek hangtalan némasága volt.

Hát lássuk most már, ki az erősebb? Engem elöntött a forróság, mint mindig, ha a dulakodás vadul zajlott. Oho! Most Károly jókorát kapott a szemire! Most pedig olyat rúgott belé Marinka, hogy térdig csúsztak fel szoknyái. De hát mért hagyja magát Károly verni? És szüntelenül mosolyog avval a bágyadt, téveteg mosollyal!

- Vágd ököllel homlokon! - kiáltottam.

Szívem vad verését halántékomban éreztem. A verekedés forró mámora öntött el, mely gyakran elragadott, hogy üssek, rúgjak, karmoljak, valami elementárisan állati ösztön sötét szédületében.

Ott álltam az ágy mellett és artikulátlan hangon ordítoztam.

- Gyere! - lihegte akkor Károly, de egészen váratlan lágy hangon, mely szinte orvul ütött meg.

- Gyere! - sóhajtotta. - Nem dühösen, nem is harciasan, hanem szinte szenvedőn. - Szorítsd a fejét le, hogy szabad legyen a kezem.

Ez a hang volt az, mellyel hirtelen egy egészen más új izgalom csurgott ereimbe. A verekedésnek, ütésnek, fojtogatásnak, kínzásnak, legyőzni akarásnak iménti mohó szédületéből egy csapásra nemi önkívület lett. De még mindig öntudatlanul. Mert más szándékra, mint Marinkát, a cselédet, egyszer jól elverni, még mindig nem gondoltam. Odaugrottam és Marinka fejét két kézzel a párnára szorítottam. Igy! Nesze! Most itt fekszik! Mozdulni se tud. Legyőzött martalék, Marinka!

Ijedelem cikkázott át rajtam, mikor Károly Marinka szoknyáját emelte és észrevettem, hogy miről van szó. Mégsem eresztettem el Marinka fejét. Fehér combjai világítottak a sötétben. Mint megpattant erekből szakadt ki belőlem az eddig ismeretlen, őrjöngő nemi kívánság, először tudatosan. Egész testem reszketett, sírtam és sikoltottam. Lenyomtam Marinka fejét. Hiszen csak folytatása, legmagasabb felfokozása volt ugyanannak a sötét ösztönnek: verni, ütni, harapni, szétmarcangolni a legyőzött zsákmányt. - Én is! - nyöszörögtem könyörögve. - Én is! - és melléjük kúsztam.

Ám egyszerre elnémultam és eleresztettem Marinka fejét. Egyszerre titkos, névtelen iszonyat markolta meg hidegen szívemet. Mert valami egészen váratlan és rejtélyes dolog történt, ami már nem volt természetes folytatása és fokozása a bírkózásnak. Rémülten láttam, hogy Marinka abbahagyja a védekezést. Úgy, mint mikor valaki meghalt.

Amig vert, rúgott, karmolt, az még mindig harc volt az erősebb minden jogával. Az erőszaktevés is zsákmányolt kéj. De Marinka most egyszerre átkarolta Károly nyakát és magához ölelte. Ez egész másfelől jött. Ha csak kimerülve átengedte volna magát, ha Marinka elájult volna, akkor hát Károly akarata győzött volna. De most történt valami, amit Károly... amit mi nem is akartunk. Nem csak védekezést törtünk le. Akaratot öltünk. Lelket... Valami zavartság és elfogultság, mely fojtogatóbb volt a félelemnél, elnémított. Sötét bűntudat lopódzott belém. Azt éreztem, hogy most, csak most történt valami, aminek nem szabadott volna megtörténnie. A szoba sarkába menekültem és eltakartam arcomat.

Ez történt velem. Tízéves koromban szemtanuja voltam erőszaknak, melyet egy lányon elkövettek. És én magam segítettem benne. Amikor egyszer régebben, hatesztendős koromban nem akartam elhinni, hogy apám és anyám olyasmit cselekszenek, amiről csak vad káromkodásokban és trágár tréfákban beszélnek az emberek, akkor nagy szerencsém volt. Egy szép erdő ragyogó pázsitján szerelmes párt leshettem meg. Amit akkor mint szép gyöngédséget értettem meg, az most visszasüllyedt a legalantasabb, legdurvább ösztönök sötétjébe.

Mikor öt évvel később egyszer imádott »ideálomat« követtem lopva az utcán és egy hirtelen szélroham kissé meglebbentette rövid szoknyácskáját úgy, hogy én egy pillanatra akaratlanul megláttam fehér bugyogójának szegélyét, akkor úgy megdöbbentem és magamat olyan aljasnak éreztem, mintha evvel bemocskoltam volna magamat is, őt is. Sírógörcsöt kaptam szégyenletemben és bűntudatomban. Mert vérem mélyéből valami aljas és sötét indulat lehelt fel erre a látványra.

Igy keletkezett öntudatomban az egészséges harmónikus szerelemnek ama végzetes hasadása. Belső meghasonlás az állati, durva szekszualitás és az álmodó, szellemi, természetnélküli szerelem között, melyek sokáig nem jelentkeztek együtt és szinte mintha szükségképpen kizárták volna egymást. Ez a sok éven keresztül életemnek tragikus bonyodalmává lett és sok lelki megzavarodást, szenvedést és szerencsétlenséget okozott. Igy bosszulta meg magát Marinka...

Talán nem meséltem volna el ezt a megszégyenítő történetet, hacsak későbbi szenvedéseim egyik okára leltem volna benne. Ám azóta tapasztaltam, hogy a polgári férfiak szinte valamennyien hasonló osztálybűnök következményeit viselik. Mert osztálybűnnek vészes következményeiről van szó. A polgári férfiak javarésze lelkileg nyomorék lesz, mert ifjú korában ébredő nemi éhségének szabad martalékul kinálkoznak cselédek és prostituáltak és erkölcsi gátlás nem fékezi őket. Mert a morál és az erkölcs és a szép érzelmek általában csak osztályunkbeli egyenrangúak számára érvényesek. Ezért van, hogy a polgári férfiak legtöbbjében kiütközik ez a végzetes hasadás nemi és lelki szerelem között. Ez teszi olyan ritkává harmónikus teljesedett egyesülésüket választott asszonyaikkal. Viszont bővelkednek a lelki komplexumokban és psychozisokban, melyeket semmiféle Freudizmus meg nem gyógyít, mert az osztálytársadalom következményei.



A SZÉP ÉRZELMEK

(Irma, az ideál - Nem létező regények - Láthatatlan ünnepek - A vadászkastély -
A haza és a sportcigaretták - Az arany honvéd)

A teljesség kedvéért most már az iskoláról is kellene mesélnem. De az új ceruzák szagán és az itatós híján felnyalt tintapocák ízén kívül alig emlékszem az iskola mindennapi üzemére. Nem emlékszem arra, hogy valaha tanultam volna. Múlhatatlanul emlékemben csak egy pofon maradt, melyet a harmadik osztályban kaptam Venczel tanító úrtól. Arra a pofonra is azért emlékszem, mert fájdalmasan megsejttette velem idegen voltomat ebben a világban.

- Mi a Nap? - kérdezte Venczel tanító úr.

Büszkén nyujtottam fel ujjamat feleletre jelentkezvén.

- A Nap egy tüzes bolygó - mondtam hangosan és diadalmasan tekintettem körül, főképpen a lányok padjai felé, ahol Irma is ült. (Néhány nappal azelőtt édesapám a csillagos égről mesélt volt nekem.)

A kövér Venczel úr elvörösödött és odalépett padomhoz.

- Mi?

- A Nap egy tüzes bolygó - ismételtem rendületlenül, mint Galilei.

Erre kaptam ama csattanó pofont. Az egész osztály nevetett. Irma is nevetett.

Venczel úr őhozzá fordult:

- Irma, felelj!

- A Nap egy főnév - csilingelte Irma tiszta üveghangocskájával és szép kék szemei sajnálkozó megvetéssel mértek végig. Megsemmisülten ültem le. Nem értettem többé a világot. Hát nem volt-e tüzes bolygó a Nap? Hát a Nap csak holmi főnév és semmi más? Persze ez a nyelvtanórán történt és Venczel úr azt hitte, hogy én csúfolni akarom. A legkeserűbb az volt, hogy éppen Irma szégyenített meg. Mert ő volt már két év óta az én »ideálom«. Lőcsén minden jóravaló fiú választott magának ideált. Csak az egész butáknak és parlagiaknak nem volt ideáljuk. Az a bon-tonhoz tartozott.

Az ideálválasztás a legjobb barátokkal való komoly tanácskozás eredménye volt és aztán nagy titok lett, melyet senkinek sem volt szabad megtudnia. Sohase neveztük ezt a ritust szerelemnek. Az embernek ideálja volt és rajongott. Barátaival sugdolózva beszélt róla és dolgokat sejttetett... csodálatosakat! Hétesztendős voltam, mikor szerelmi életem Irmával megkezdődött.

Persze mindjárt problematikus lelki meghasonlással kezdődött. Mert az ideálválasztásnál nem tudtam rögtön dönteni. Az osztály legjobb tanulója ugyanis Bahr Margit volt, és bennem már akkor kiütközött elromlott intellektüel voltom, amennyiben csak a legjobb tanulót óhajtottam ideálomul. Irma csupán a második volt, de szebb volt Margitnál és nagyon tetszett nekem. Igaz, hogy rangját még valami más is emelte. Irma a lőcsei polgármester leánya volt, városi előkelőség. Ilyenformán kétféle dicsfény állott szemben egymással és küzdött szívemben az elsőségért, míg végre Irma győzött: a szív szava, a szépség.

Persze ideálomnak sejtenie sem szabadott, hogy milyen forró érzések lobognak bennem. A föld alá süllyedtem volna ijedtemben és szégyenletemben, ha valamit megtudott volna. Illetve, hogy pontosabban fejezzem ki magamat, (mert, úgy-e, ilyen finom érzéseknél hajszálnyi árnyalatokon múlik minden) hivatalosan nem volt szabad tudnia érzelmeimről, de hogy halk gyanúval sejtsen, titkosan megérezzen valamit, az kívánatos volt. Hiszen a kimondhatatlannak és határozatlannak feszültsége volt a legszebb és legizgatóbb a dologban. A gyermek szerelmi élményei nem primitívek. Mondhatom, hogy ama dekadens költők, akiket évtizedek mulva ismertem meg, bárdolatlanok és vaskosak voltak az első elemistához képest.

Irmáék kertjének hátsó ajtaja a vársáncra, ama »Hinter der Mauer«-re nyílott, amely akkor csendes, bozóttal benőtt, kevéssé járt ösvény volt és a lőrések mögött körülvezetett a bástyán. Kedvelt játékhelyünk és csataterünk volt, de azért mindennap adódott alkalom, hogy egyedül lopódzam ama kis kertajtóhoz, és előtte fel s alá járkálván, azt képzeljem, hogy gyönyörű hangom van és ha most énekelnék, óh, de hogy énekelnék és ő a kertben hallaná, dobogó szívvel az ajtóhoz jönne és lassan, halkan, kinyitná és mosolyogva pillantana rám, mosolyogva, de könnyekkel szemében és akkor... tovább nem jutottam képzeletemben, de hát ennél szebb már úgysem lehetett volna semmisem.

A kis deszkaajtón hasadék volt, amelyen keresztül lehetett kandikálni. De mennyivel kevesebb elszántság kellett ahhoz, hogy leugorjak az első emeletről vagy két nagy plutzkárnak egyedül nekimenjek, mint amennyi kellett ahhoz, hogy ama szentek szentjébe belessek. Néha mégis elszántam magam rá, de többnyire hiába. Irma nem volt látható.

De egyszer ott volt. Egész egyedül a kertben és egy vörös labdával játszott. Kis vékony, rövid, szőke copfocskája ide-oda himbált. Borzasztóan izgató volt így észrevétlenül meglesni. Mintha evvel már behatoltam volna legbelsőbb intimitásába. Szekszuális izgalom volt. Lám, tekintetem ellen nem tudott védekezni az édes. Úgy néztem, ahogy akartam. Ki volt nekem szolgáltatva. A hatalomnak és birtoklásnak érzése volt ez és hogy ő maga erről mit sem tudott, az volt a legnagyobb gyönyörűség benne.

A keblem (nem a mellem, hanem igenis a keblem) dagadt a hatalmas, szép érzésektől és mindenre el voltam szánva. Mivel könnyelmű módon nem hoztam virágokat magammal, zöld galyakat törtem le egy bokorról és keresztüldugtam az ajtó repedésén, aztán elszaladtam.

Mikor egy félóra mulva óvatosan ismét arra somfordáltam, a galy eltűnt. Igazán, valóban eltűnt a galy, az én galyam. Irma tehát elfogadta köszöntésemet. Ime, most hát mindent tudott. A kocka el volt vetve. Milyen forró lett a szívem tája! Felnyitottam azt a vastag könyvet, melyet apám könyvtárából magammal szoktam hozni, ha Irmával való találkozásra kellett felkészülve lennem. Isten tudja, milyen könyv volt, talán latin vagy francia, melynek címét sem értettem - de okvetlenül vastag volt és roppant tudományosan nézett ki. Mert egyszer Irma mégis ki talál jönni a kis kertajtón, akkor véletlenül lásson engem meg, amint egy nagy könyvet olvasva, komolyan és magányosan éppen arra megyek. Lássa meg, hogy milyen vagyok igazán. Mert ha ezt a könyvet most éppen nem olvasom is, ez az attitüd fejezi ki valódi lényegemet és most még azért kell így csalnom, mert a körülmények nem engedik meg, hogy olyan legyek amilyen igazán vagyok. Ezért állok ott most is a nagy komoly könyvvel. És íme, most, mikor üzenetemet átvette, hallom, hogy csikorog az ajtó. Most lép ki, most ott áll a küszöbön és kék tekintete rajtam nyugszik. A világ minden kincséért nem mertem volna felvetni szememet. Ráncolt homlokkal néztem a nagy könyvbe és még lapot is fordítottam, miközben lassan elhaladtam. Csak Irma lehetett. Most majd megismer engem, hogy milyen vagyok igazán. A tüzes bolygó és a főnév ellenére és kettőnk között mostantól fogva minden világos lesz.

Az osztályban sem mertem feléje nézni még napokig és rajta se látszott meg nagy kalandunknak nyoma sem. Ezt természetesnek találtam. Nem volt-e elegendő titkos egyetértésünk tudata? Minek ide még integetések és szavak? Ez mély titok volt, kettőnk titka. De egyszer majd találkozni fogunk egy nagy erdő mélyén, egy virágos tisztáson és kinyujtott kezekkel, mosolyogva fogunk egymással szembe jönni. A tisztás szélén köröskörül ott fog állni az evangélikus iskola valamennyi gyereke, szép dalt énekelve tiszteletünkre.

Ez a Hinter der Mauer-beli nagy esemény merészebbé tett és elhatároztam, hogy egy képet veszek Irmának. Reiss bácsinál, a lőcsei könyv- és papírkereskedésben nagyon szép képeket lehetett vásárolni, melyek egy gavallért valóban kísértésbe hozhattak. Nem a matricákra gondolok, melyeknek hátsó oldalát addig kellett nyállal dörzsölni, míg áttevődtek a füzetbe vagy a könyvtábla belső oldalára, mintha oda lettek volna festve. Ilyenekkel a taknyos kicsinyek játszottak. Most már kilenc, sőt tízesztendős volt az ember és igazi aranynyomású anzikszkártyát vásárolt, vagy még nagyobb képeket, melyek csókolódzó galambpárt ábrázoltak nefelejtskoszorú közepében, vagy fényezettszínű rózsacsokrot, mely domborúan volt kinyomva, kártyapapíroson.

Ilyen képeket poesiealbumba ragasztott az ember és szép mondást vagy verset írt alája. A lányoknak valamennyinek volt poesiealbuma és a rokonszenvnek igen nagy megnyilatkozása volt, ha egy leány az ő poesieját, ahogyan röviden neveztük, egy fiúnak adta, hogy írjon bele valamit.

Engem csak ritkán ért ilyen nagy szerencse. Nem volt sikerem a nőknél. Ismeretségem körében legfeljebb két-három leány akadt, aki - attól tartok szülei parancsára - ideadta nekem az albumát. De mindenkor nagy esemény volt. És ha nem is tudatosan, de tagadhatatlanul erotikus izgalommal írtam bele az albumba, azt ami már tízszer is bele volt írva:

»A márvány megreped,
A rózsa lehull.
Az emlék megmarad.
Élj boldogul.«

És egy galambot, mely levelet tartott csőrében, vagy két egymást szorító kezet ragasztottam melléje gummiarabikummal. Ezek a képek csak öt krajcárba kerültek és annyit adott a mama, ha megmondta az ember, hogy mire kell.

De volt Reiss bácsinál egy kép, majdnem akkora mint egy könyvoldal. Éppen ama domború, selyemfényű, vörös rózsacsokor. Annál szebb kép Lőcsén nem volt, de drágább se. Tizenöt krajcárba került.

Ne kerteljünk. Nem én voltam az első, akit a szerelem szenvedélye az örvény szélére juttatott, amennyiben idegen pénzt tékozolt el asszonyokra. Tizenöt krajcárt nem kérhettem anyámtól, főképpen azért nem, mert nem mondhattam meg, hogy mire kell. Hiszen ez volt a világ legmélyebb titka. Ha Irma ideadta volna nekem a poesieját, talán több pénzt is kérhettem volna a képre. Akkor viszonyunk, úgyszólván, legalizálódott volna. De ilyesmi nem jutott Irma eszébe. Szüleink nem látogatták egymást és Irma nem árulhatta el titkos érzelmeit.

Ám egyszer három levéllel küldtek a póstára és én tizenöt krajcárt kaptam kézhez, hogy bélyegeket vásároljak. A megbizatás úgy szólt, hogy a bélyegeket magam nyaljam rá a levélboritékra és mindjárt dobjam is be a postaszekrénybe. De nehogy azt higyje valaki, hogy a tizenöt krajcárt egyszerűen elsikkasztottam. Nem, odáig még nem süllyedtem. A dolog, becsületszavamra, úgy történt, hogy csak miután már bedobtam a leveleket, vettem észre, hogy elfelejtettem bélyegeket ragasztani rájuk. Ilyenformán a hiba már megtörtént, segíteni rajta úgyse lehetett, a kezemben maradt tizenöt krajcár csak tárgyi bizonyítékot szolgáltatott volna ellenem. Apának visszaadni vallomást jelentett volna és az nem volt tanácsos. Tehát a bűnös pénz így is, úgy is kezemben volt. A visszavonulás útja el volt zárva. Megvettem azt a nagy, kártyapapirosból domborított, sötétvörös rózsacsokrot.

Nem volt egyszerű dolog a képet otthon rejtegetni és nem is volt könnyű észrevétlenül magammal vinni az iskolába. De a konspiráció komoly nehézségei csak az iskolában kezdődtek. A domborított rózsákat Irma padjába kellett csempésznem valahogy. De ő az osztálynak majdnem túlsó végében ült az ajtó mellett.

Mondhatom, hogy voltam már azóta egynéhányszor veszedelmes helyzetben, de igazán nem tudom, hogy valaha a kockázat hősibb tudatával fogtam-e vállalkozásba, mint azon a napon. Mert ha ezt az osztály észre vette volna! Azt a csúfolást elviselni ki birta volna? Azt, hogy legszentebb érzéseimet csúfolják ki? És, hogy Irma szemei előtt legyek pellengérre állítva, mint aki elárulta titkos szövetségünket? Tudtam, mit jelent az, kiszolgáltatva lenni csúfolódó gyerekek vad kegyetlenségének! Jól tudtam, mit merészelek.

Persze lehetetlen volt egyedül ilyen vállalkozásba fognom. Kitártam tehát szívemet Lányinak, akivel egy padban ültem s aki legjobb barátaim közé tartozott. Ő megértette a dolog komolyságát. Gondos, pontos tervet dolgoztunk ki. A tízórai szünetben, mikor valamennyi gyerek a folyosóra megy, mi ketten kissé késlekedni fogunk az osztályban, aztán majd a padokon keresztül mászunk az ajtó felé, Irma padján megállunk, mintha dulakodnánk, Lányi engem leszorít a padra addig, amíg nekem sikerül a képet a padba csúsztatnom.

Haditervünket hibátlanul hajtottuk végre. A kép ott volt már Irma padjában, füzetei között, mikor ideálom bejött az osztályba és visszaült helyére. Ormossi tanító úr belépett. Mindkét kezünket a padra kellett tenni, meredeken ülni és tekintetünket a tanítóra szögezni. Mégis észrevettem, hogy mikor Irma kihúzta szépírási füzetét, valami a földreesett. Elállt a szívverésem. Utána hajolt! Elfordítottam szememet. Most történik! De Lányi, az otromba tahó, aki persze szintén kíváncsi volt az eredményre, oldalba bökött és szemérmetlenül meredt Irma felé. Igaz, nem az ő szívügye volt, neki csak holmi huncutság számba ment. Ha az ő ideáljáról lett volna szó, e pillanatban ő is elpirulva hajtotta volna le fejét.

Irma kérdő tekintettel jártatta körül kék szemét az osztályban. Mindenki Ormossi tanító urat nézte. Én a padlót. Csak egyedül Lányi fordult egész nagy, széles, húsos arcával Irma felé és pimaszul vigyorogva nézett rá. Természetes, hogy Irma nem gondolhatott egyebet, minthogy a szép drága, tizenötkrajcáros domború, fényezett képet Lányitól kapta. Fülig pirult, de egy suhanó elmosolyodás jelezte elismerését, mielőtt tekintetét újra Ormossi tanár úr nagy pápaszemeire függesztette.

És nekem meg kellett érnem ezt a pillanatot! Mert ha le is volt sütve szemem, azért mégis mindent láttam. Én igen. De ő! Ő semmit se látott, semmit se érzett?! Ilyenek voltak a nők, ilyenek voltak a barátok!

Lányi, az áruló, még fel is használta ezt a félreértést. Iskola után is ott sompolygott Irma körül, sokatmondó mosolygással. Meg is szólította, amit én soha nem mertem volna. Irma még felelt is neki. És én ott álltam az utcasarkon egyedül és elhagyatva, magányosan. Senki se látott engem. Lányi persze szebb volt, mint én és főképpen nagyobb volt nálam egy fejjel. Hiszen mindig én voltam a legkisebb az osztályban. Azt hiszem fölösleges elmondanom, hogy mit éreztem. És ezért adtam el a becsületemet, ezért tékozoltam el a bélyegre kapott tizenöt krajcárt!

Most tehát az előtt a súlyos kérdés előtt álltam, hogy a hűtlen Irma helyett más ideált válasszak. Végül mégis elhatároztam, hogy hű maradok, mert a boldogtalan, hű szerelemnek titkos szívfájdalma nemes érzelem, talán még szebb is és költőibb is a viszonzott boldog szerelemnél. Hiszen a legszebb dalok és költemények az ilyen szenvedő, boldogtalan szerelemről szólnak. Mintha evvel fölébe kerekedtem volna Lányinak és Irmának és mindnyájuknak, akik vulgáris vidámságban alantasan éltek. Én ezentúl elborult és magányos leszek!

Sorsom akarata volt. Tizenegyesztendős koromban tánciskolába irattak be. Csupa ismerős fiú és lány járt oda és ideálom, Irma is. Nem fogom leírni ezt a tánciskolát, mert sok kitűnő könyvben megtalálható közismert képe. Annak az időnek, úgy látszik, kevés olyan standardizált jelensége volt, mint a tánc- és illemtanár típusa, mely címét és jellegét a miénk megrövídíteni nem engedte. Neki is hatalmas pocakja volt, mellyel mégis oly könnyeden, kecsesen ugrált, mint egy zsírfényű gummilabda. Az ő vörösen duzzadt, bibircsókos arca alatt is tokáját felgyűrő magas keménygallér meredt, melyben feje, akár egy fehér vázában tálalt tök, tündökölt. Ő is olyan páthosszal hirdette tanait, mintha az emberi civilizáció léte vagy nemléte függne tőlük. Attól, hogy egy szoba »elhagyásánál« már kézzel a kilincsen, még egyszer köszöntve, visszafordulunk-e, vagy hogy járás közben lábunkat negyvenötfokos szögben kifelé csavarjuk-e. (Ezt a járásmódot, melyet tőle tanultunk, csak jóval később Charley Chaplinnél láttam meg újra.) Nálunk is a fal mellett, sorban ültek a lányok mamái, készenlétbe tartva a zsebkendőket, a bázisukhoz kipirulva meg-megtérő táncosnők számára. Mi is tanultunk valcert, polkát, mazurkát és francia négyest táncolni és csárdást, körmagyart és toborzót is, holott az utóbbi kettőt soha semmiféle mulatságon nem táncolták.

Én nagyon iparkodtam, mert az volt az általános vélemény, hogy pallérozott, művelt embernek ezeket a dolgokat tudnia kell. Elég baj volt úgyis, hogy megint én voltam a legkisebb és a lányok alig vetettek ügyet rám. Hát legalább jómodor dolgában nem akartam lemaradni és ragyogó táncos akartam lenni. Amit megvont tőlem a természet, azt akarattal és szorgalommal akartam kikényszeríteni. És forró képzelődéseim ígérték, hogy el fog jönni egyszer az a nagy nap, mikor idegen, magasrangú egyének fognak a tánciskolában megjelenni és látni óhajtják, ki a legjobb táncos. A nagyobb fiúk egymásután sorban mind kudarcot vallanak. Én néma daccal egyedül állok egy sötét sarokban. És akkor engemet hívnak, de én nem mindjárt jelentkezem. Aztán keresnek, de nem mindjárt találnak meg. Végre, hogy a tánciskola becsületét megmentsem, keserűen megvető mosollyal előlépek. Minden szem felém fordul. Minden mama és minden leány szeme. Irmáé is, szégyenkezve és szomorúan. Mert nem ő az, akit táncra kérek fel. Nem! Egy idegen és előkelő leányt vezetek kézen és oda se fordítom Irma felé tekintetemet. Felzendül a zene és én lebegek, szállok, gyönyörűen!

Miközben ilyen éber álmaim voltak, elevenek mint a hallucinációk, egy igénytelen és ügyetlen szeplős kis fruskával kellett ugrálnom és látnom kellett, hogy a kacér Irma hogyan fordul egyik fiú karjából a másikéba. Mert csak nagy ritkán szántam rá magam, hogy őt táncra kérjem és ha végül elébe állva, dadogva könyörögtem: Szabad kérnem egy táncra? akkor vállam fölött átnézve, mosolyogva intett egy rohamlépésben közeledő nagy fiúnak:

»Köszönöm, ezt a táncot már elígértem.«

El volt felejtve titkos egyetértésünk ott a Hinter der Mauer-en a bástyán. Irma csak nagy fiúkkal akart táncolni. És mégse tudtam megállani, hogy újra meg újra ki ne hívjam a sorsot. Minden táncórán egyszer »hölgyválasz« volt. Türelmetlenül vártam rá és ha rajtam állt volna, mindig csak hölgyválasz lett volna. Pedig engem csak ritkán kért fel leány s akkor is csak a tánc- és illemtanár úr felszólítására. Többnyire fájó reménykedéssel, egy távoli sarokban, a falhoz támaszkodva álltam, vagy úgy tettem, mintha a lábam fájna és nem is akarnék táncolni. Keserű volt és mégis mindig újra meg újra vágyva vártam a hölgyválaszra. Mert egyszer, igen egyszer mégis el fog jönni egy lány hozzám, saját akaratából és engem fog választani mindenki közül. És ha mindenki gúnyosan mosolyogna is, ő mégis emelt fővel, egyenesen jönne felém és kezét nyujtaná és akkor nem volnék többé magányos és elhagyott. Nem is okvetlenül Irmának kellett volna lennie, csak egy érző szívnek. De hiába vártam. Magányos maradtam.

A »költőiség« ismerős érzés volt. Olyan határozott hangulat, specifikus ízű, mint a szentjánoskenyéré vagy a lóheréé. Minden más érzéstől és hangulattól különbözött és nem mindig jelentkezett, ha az ember szép könyveket olvasott. Sokszor voltak történetek, érdekfeszítőek, sőt izgatóak. De annak semmi köze sem volt ahhoz az édes mámoros állapothoz, melyet olykor-olykor egy mondat, egy szó keltett hirtelen és az ember feltekintett a könyvből és mint valami álomdermedésbe esve, meredt maga elé...

»És néha az éjféli órán, ha a holdsugár a csendes víztükrön csillogott, akkor a magányos halász halk csengést-bongást hallott fel a mélyből: Vinétának, az elmerült városnak harangjai kondultak meg a tenger fenekén.«

Igen, Vinéta. A mélabús boldogságnak mámoros érzése volt ez, melyben az egész világ mintha lebegővé válnék és zene szólalna meg a dolgok mögött. Megríkató szívfájdalom volt, melyet mégsem adott volna oda az ember a világ minden kincséért sem. Ebben a mámoros állapotban minden dolgok és emberek és saját életünk is mesemesszeségbe tolódott, Irma is, meg az érte való fájdalmam is és minden a világon csak szép volt és semmi más.

Gyakran egy mondat, gyakran egy szó elegendő volt ahhoz, hogy ebbe az elvarázsolt poetikus hangulatba hozzon.

»Oh te szegény Fallada!
Oh te királyleányka!
Ha ezt édesanyád látná
Gyenge szíve meghasadna!«

Dalok és versek a legbiztosabban váltották ki belőlem. Ritmusok, rímek és különösképpen refrének. »Cserebogár, sárga cserebogár«. Még ha nem is egészen értette az ember. Olyankor leginkább.

Nekem tilos volt apám könyvtárában turkálni. De a nagy könyvszekrény legalsó polcán jobbra állott az én néhány könyvem. Ott voltak azok a történetek és alakok, melyeket már többször olvastam és hőseiket jól ismertem. Ott voltak bezárva a könyvekbe és ott folytatták életüket és kalandjaikat a polcon és átfolytatták más, szomszéd könyvekbe, melyeket még nem ismertem, pedig bizonyára még sokkal szebbek és érdekesebbek voltak.

Sokszor ültem a könyvszekrénnyel szemben a díványon, mikor alkonyodni kezdett és néztem a tetőig érő polcokat. Nyugtalanítóbb, háborgóbb látványt elgondolni sem lehetett. Mert hiszen ott a könyvek tábláin belül éltek a hősök és cselekedték tetteiket akkor is, ha én éppen nem is olvastam. Ott száguldottak a delawar-indiánok lovaik oldalához lapulva. Bőrharisnya jó fegyvere dörrent és Hagen pajzsa döngött a hunok kardcsapásai alatt. A gyorslábú Achilles futása porzott Trója falai alatt. Dugonics Titusz zuhant le Nándorfehérvár ormáról és Zrinyi Miklós rontott ki Szigetvárából megmaradt, halnikész vitézei élén. Úgy éreztem, hogy a nagy könyvszekrények titkon megremegtek az események viharától. Órák hosszat ültem azon a dívánon és nem egyikére vagy másikára gondoltam ama történeteknek, hanem arra az egész világra általában, mely ott tárul fel azokban a könyvekben, ahol mindez történik, ahol azok az elbeszélések várnak rám, melyeket még nem ismerek és melyek talán még megírva sincsenek.

Azt képzeltem, hogy a különböző könyvekbeli hősök ismerik egymást és ott, ahol, könyv könyv mellett, olyan közel laknak egymáshoz, egymást meg is látogatják. A könyvek fedelén kis ajtók nyílnak és egymáshoz átmehetnek egyik történetből a másikba.

Bőrharisnya egy jól célzott lövéssel leteríti a tigrist, amely éppen Grant kapitányra akarta vetni magát. Aztán együtt ülnek a tábortűz mellett és elbeszélik egymásnak kalandjaikat.

Vagy úgy láttam néha hőseimet elvarázsolt dermedtségben ülni egy nagy asztal körül, mint Arthus király lovagjait, mielőtt elindultak nagy kalandjaikra.

Ilyen módon elválasztottam hőseimet azoktól a történetektől, melyekben megismerkedtem velök, és így kezdtem el tulajdonképpen költeni. Mert azután más kalandokon is résztvétettem őket és mihamar képtelen voltam egy könyv tartalmát pontosan elmondani.

Minden örömeim közt a legnagyobb az volt, ha apám néha magával vitt sétálni, mert olyankor kérdezett ki olvasmányaim felől és azokat elmeséltette magának. Egyszer éppen Mindenszentek estéjén a temető mellett sétáltunk. Az országútról ráláttunk a gyertyákat gyujtogató, imbolygó alakokra a sötét fák között. Ebből a képből is rámszállt ama költői hangulat és bár tudtam, hogy csak a lőcsei temető, mégis egész másvalahol volt ez a kép, lebegő messziségben, éppen úgy, mint a könyvek tájai.

- Mit olvasol most?

- Vas Gereben regényét: »Simonyi óbestert«.

- Nem ismerem. Szép?

- Nagyon szép.

Elkezdtem mesélni. Arcom izzott a hideg szélben. Száz kicsi gyertyaláng lobogott sötét fák alatt, árnyak suhantak halaványan megvilágított sírkövek között, magas fekete jegenyék zúgtak a szélben. Kéz-kézben mentünk apám és én az éjszakában. Vadul vert a szívem és meséltem. Elfogott az az édes mámor. Nem egészen úgy meséltem el a történetet, ahogy a könyvben olvastam. Amikor hazaértünk, büszkén azt mondta apám anyámnak:

- Ez a gyerek egész úton elmulattatott mesélésével.

Véletlenül meghallottam és könny szökött szemembe örömömben. Egyúttal azonban belémnyilalt a rossz lelkiismeret. Mert ott az országúton nem voltam egészen tudatában annak, mennyire hamisítottam meg Simonyi óbester történetét. Hiszen nem szándékosan tettem. De mikor megdícsértek érte, megdöbbentem. Lopva a könyv felé sandítottam.

Másnap visszavittem az iskolai könyvtárba, bár még nem olvastam volt végig.

Nem akartam, hogy apám véletlenül belenézzen és észrevegye, hogy mennyit hazudtam. Én sem akartam többé végigolvasni a könyvet. Jobban tetszett az én változatom. Titkos boldogság volt ez és titkos büszkeség, de némi aggódó nyugtalansággal keverve. Azt éreztem, hogy tilos dolgot cselekedtem.

Az volt első költői műveim ideje. Nem irtam még meg, de már megéreztem őket. Az irásnak az alkotásnak gyönyörüségét.

»Rosamunda, a longobard királyleány« volt szándékom szerint első regényem címe. Különben csak annyit tudtam belőle, hogy Rosamundának apja koponyájából kell innia, amit egy történetkönyvben olvastam. Minden egyéb, ami abban a regényben megírandó volt, homályos hangulat maradt, mely azonban számomra olyan határozott és megfogható tartalom volt, hogy ahhoz szavak hozzá nem toldhattak volna már semmit. A történetet, melyet nem láttam világosan, mintha csupán köd takarta volna el ideiglenesen a szemem elől. Mögötte ott volt az egész regény minden részletével készen és határozott színe volt, mint a térképek színes országainak. A longobárdoké tompa, sötétvörös fényben úszott.

Füzetek cimkéjére legalább tízszer fölírtam: »Rosamunda a longobárd királyleány«. A füzetekbe egy szó se volt beleírva. De betéve gyakran megmutattam Hajnóczynak és Márkinak, sokat sejtető, fontoskodó arccal. Magam is szerettem lapozgatni az üres füzetben és homályos, de mégis szép képzetekkel az a megindultság borított el, melyet érzünk, mikor egy szép könyvet befejezve és letéve nem is részleteire gondolunk, hanem az egésznek utóíze él még bennünk, mint távoli muzsika visszhangja.

De nemcsak könyvek váltották ki bennem a költői hangulatot. A valóságos életben is adódtak költői helyzetek. Teszem az éjfél. Kivált szilveszter-éjszakáján, mely már magában véve is jelentőségteljes esemény volt, úgy hogy már maga a szó mély költői megborzongást okozott. Mikor többrendbeli hiábavaló kísérlet után végre egyszer sikerült éjfélig ébrentartanom magamat, áhitatos megindultsággal léptem a sötét ablakhoz, mint hogyha a földgömb legmagasabb fokára hágtam volna és a világegyetem rejtett szerkezete nyílnék meg e percben előttem. Mikor tizenkettőt ütött a városháztorony órája, kimeredtem az éjszakába és azt hittem, hogy valahol fent a sötétben meg kell látnom azt a nagy fordulást, azt az átkapcsolást, mely e pillanatban a kozmoszban történik. Hiszen e pillanatban kezdődik az új nap. De csak fekete semmit láttam. Ám tudásom belévetítette az érzést a semmibe. Mintha az aetherből halk légvonat érintené az arcomat, az új nap ébredő fénye és csak alig észrevehetően lopódzott belém az üresség mélabúja. Mert mégse láttam meg az éjfelet.

Szilveszter-éjszakáján ólmot öntöttünk. Szüleim vendégségben voltak és én Marinkával a konyhában a tűzhely mellett kuporogtam. Ő egy leveseskanálban ólmot olvasztott a parázs fölött, komoran komoly arccal, mert hiszen kettőnk sorsa az új esztendőben fog most megnyilatkozni. - Most! - suttogta, visszafojtott lélegzettel, ünnepélyesen Marinka és az olvasztott ólmot a mosdótálba öntötte. Sisteregve szállt fel a gőz. Szilveszter-éjszaka volt. Szellemidézés.

Én nem is mertem az ólomdarabokat kivenni a vízből. Marinka holmi titokzatos rituálé igéző mozdulataival nyult utánuk és a fal mellé tartotta, hogy árnyékukat megvizsgálja. Ő az árnyékokban számos dologra ráismert, melyet én sehogyse láttam és mindent meg tudott magyarázni. Az én sorsomat is kiolvasta öntvényem árnyékából. »Nem leszel boldog« - mondta tragikus komolyan.

Meg voltam evvel elégedve. Ám legyen - gondoltam. Egy magasabbrendű sors részesének éreztem magam. Vidámság? Vidám a Lányi meg a többiek majd mindnyájan. - Nem méltóbb-e hallgatagon és haloványan elhaladni mellettük, mikor játszanak és bolondoznak. Igen, ez szebb.

Már másnap reggel a jégpályán kipróbáltam sorsom méltó magatartását. Barátaim hangosan nevetve álltak egy csoportban, mikor megérkeztem és odahívtak. Komolyan és némán mentem el mellettük. Nem voltam boldog. Aztán vártam, hogy majd odajönnek és aggódva kérdik, hogy mi bajom, de nem jöttek. Körbeálltak és vidám játékba fogtak. Nem sokáig bírtam ki tragikus magányomat. Bár szégyeltem gyengeségemet, de mégis lépésről-lépésre közeledtem és végül beálltam a körbe. De röstelltem hitványságomat.

Némely esemény önmagában is költői jelentőségű volt és nagy, szép érzéseket keltett bennem. Május elsejét például Lőcsén ünnepnek ülték meg. Nem munkásünnepnek persze, hanem a szepesi polgárok gyermekünnepének. Reggel hatkor katonabanda járta körül harsogva, dobbal, cintányérral a nagy teret és a négy párhuzamos utcát. Milyen boldogságérzéssel ébredt erre föl az ember! Az öröm úgy cikázott rajtam át, hogy a szívem belefájdult.

Az első pillantás az ablakon keresztül, hogy nem esik-e az eső? Mert az olyan alávalóság lett volna, hogy megrendítette volna az Istenben való hitet. Aztán gyorsan felkelni, hogy az iskola udvarán, ahol gyülekeztünk, még zászlót kaparinthasson magának az ember, mert zászlót vihetni, vörös-fehér-zöld magyar nemzetiszín zászlót, a legmagasztosabb érzések egyike volt.

Elől a zene. Utána az ünneplőbe öltöztetett gyerekek hosszú sora. »Éljen!« kiabáltuk mindnyájan. Az utcán az emberek kiálltak az útunkból és utánunk fordultak. Az ablakokból fésületlen emberek integettek nekünk, gyerekeknek, mert ez a mi majálisunk volt. Értünk és miattunk volt minden.

Boldogan és büszkén haladtam az iskolával és torkomszakadtából szorgalmasan ordítottam: »Éljen!« Rajtam ne múljék az ünnepi hangulat sikere. Én mindent meg akartam tenni, ami erőmtől tellett. Zene és zászlók és virágok és tarka szalagok és éljenek, mintha felkavarva keveredtek volna össze a tavaszi szélben és a trombiták, mint arany pünkösdi rózsák nyíltak és a harmatos virágok, mintha trombitálva harsogtak volna. Kissé dideregtem, mert nem akartam felhúzni felöltőmet, hiszen május elseje volt.

Igy vonultunk ki a Kassai-kapu nagy döngő boltíve alatt, aztán a görgői útról letérve a Drahtfabrik (csak német neve volt) nagy mezejére, ahol régi hagyomány szerint minden esztendőben megünnepelték a szepesi polgárság nagy gyermekünnepét.

»Éljen!« - ordítottuk, ha elhaladtunk az alacsony kapuk mellett, melyeknek árnyékában kíváncsi plutzkárok mutatkoztak és mesterlegények sandítottak utánunk savanyú arccal. »Éljen!« - zengett fenyegetően, mint a csatakiáltás. »Ez a mi majálisunk!« »Éljen!« - ordítottuk üdvözlet és hódolatként, mikor a nagy létrásszekerek zörögtek el mellettünk a nagy kondérokkal, melyekben majd a gulyást fogják számunkra főzni és a söröshordókkal, melyek azonban a felnőtteknek voltak szánva. »Éljen!« - kiáltottuk Springer úr felé, aki Lőcse szab. kir. város mézeskalácsosa volt, ösztövér, magas, szakállas ember és az első létrásszekéren büszkén állva hajtotta papírvirágokkal és zászlócskákkal felcicomázott lovait. Megéljeneztük Hornig bácsit, a hentesmestert, a kicsi, zömök, szakállas embert is a második kocsin, aztán a harmadik szekéren Vorberger bácsit, az asztalost, de különösen Müller urat, a lakatosmestert, aki a negyedik kocsin teljes tündöklő önkéntes tűzoltóparancsnoki díszében, gyönyörű aranysisakkal fején repülni látszott az országút fehér porfelhőiben, mint földreszállott patrónusa, a Szent Flórián. Ők voltak a város tanácsurai és ennek az ünnepnek házigazdái. Valamennyi kocsin hátul három-négy plutzkár kuporgott, fentnevezett mesterek inasai, akik nem ünneplőruhában jöttek, nem virágokkal koszorúzva, és nem is éljeneztek senkinek. Mert őket azért hozták, hogy elvégezzék a mi ünnepünkön a szükséges munkát, azért, hogy mi jobban mulathassunk.

Az erdő nagy tisztásán a mi városból ide kivonult zászlóerdőnket apró lobogók ficánkoló, vidám raja fogadta. Haránt hosszú zsinórokon csapkodtak a szélben. A városi és az erdei zászlók köszöntötték egymást. És volt zsivaj és játék és tánc és száz kislány volt ott, fehér ruhácskájában, tarka szalagokkal a zöld mezőn.

Ám a játék nemcsak játék volt, és ez a tánc nemcsak tánc, hanem egyúttal valami nagy ritus, melyet cerebráltunk, hogy az első májust ünnepeljük.

Roppant rézüstök alatt pattogva égett a tűz. A plutzkároknak szakadatlanul kellett az erdőből hordani a rőzsét. A legmagasabb fenyők tetejéig szállt fel a jó gyantaszagú, szikrás, barna füst. Hornig úr és Vorberger úr és Müller úr, a tűzoltóparancsnok és a többi városi tanácsurak szakállas, kemény arcukon rendithetetlen gotikus komolysággal állottak kondérjaik mellett, evezőlapátokkal keverve a fortyogó gulyást. Aztán a plutzkárok tányérokat és kanalakat nyomtak mindenki kezébe, és mi annyiszor jöhettünk az üstökhöz újra kérni, ahányszor akartunk. Hornig úr, Springer úr és Müller úr változatlan kőarcukkal merítettek roppant kanalakat a vörös gulyáslébe és kockás húsdarabokkal és vágott krumplival egyetemben töltötték tányérunkba. Füst- és fenyőszagú gulyás volt a majális íze, jobb mint bárminek, amit valaha otthon ettünk.

Én mindenütt ott voltam, mindenben résztvettem, még az üstök alá fát hordani is segítettem. Úgy éreztem, hogy a majális még nem kész, még nem teljesült, mintha valamit még el kellene érni, amit még nem sikerült elérnünk: magát a majálist. Mert hiszen mindez nemcsak a mi mulattatásunkra történt, ma május elsejét kell csinálni. Muzsika, játék, tánc, gulyás, ezek mind csak járulékai voltak május elsejének, nem ők voltak május elseje. Én pedig azt, magát az ünnepet kerestem, nemcsak az ünneplést. Nyugtalanul és türelmetlenül kerestem mindenben, ami a mezőn történt.

A nagy gyep közepén egy lehántott és gyalult egyenes árboc állt. Magos tetejét zászlócskákkal megtűzdelt fenyűkoszorú koronázta, azon, - mondották, - egy tányér van, abban kolbász és egy ötforintos. Aki az árbócra felmászik, azé. Májusfának hívták és ez volt a majális különlegessége. Muzsika, játék, tánc és zászló más ünnepeken is volt, de talán itt, a majálisi májusfa körül kell az igazi majálist keresni.

Sokan próbálkoztunk annak az árbócfának megmászásával, de a közepén túl egyikünk se jutott. Fölmerült a gyanú, hogy szándékosan nehezítették meg ennyire a feladatot, hogy mi kicsinyek meg ne szerezhessük a drága ajándékot.

Már ott is hagytam a másjusfát, mikor egyszer csak látom, hogy rohannak a gyerekek arrafelé. Minden tekintet a magasba irányult. Hát ott mászik valaki! Már a közepén is túl van. Pedig még nálam se nagyobb. Egy plutzkár! Egy tíz éves, mezitlábos plutzkárkölyök meztelen talpai között szorítja a fatörzset, mint a kezeivel, akár valami piszkos majom, úgy kúszik már egész fenn.

Visszafojtott lélegzettel nézzük. Hogy mer ez a mi májusfánkra mászni? - nem nagyon lehet tiltakozni, mert a tűzoltóparancsnok engedte meg neki. Nézd csak, úgy látszik kimerült. Erre kirobban belőlünk a káröröm. Gúnyos nevetés, gyűlölködő megjegyzések röpülnek fel hozzá a magasba. Én is nevetek és kiáltok. Hiszen plutzkár! Ellenség! És a májusfa a mienk.

A többi plutzkár, miután a tányérokat és kanalakat elmosogatta, aztán megszámlálva visszacsomagolta a kosarakba, és a söröskancsókat az urak számára kikészítette, félreállt a terepről az erdő szélére és onnan a fák alól csendes, sötét csomóban figyelte a kis plutzkár bátor vállalkozását. Mozdulatlan, komoly figyelemmel nézték.

- Mindjárt leesik onnan - kiabáltuk mi. Remélhetőleg kitöri a lábát!

De úgy látszik, hogy ezek a kiáltások csak ösztökélték a szemtelen kölyköt. Már megint mászik fölfelé. Már eléri a koszorút. De, hogy felnyuljon, egyik kezével el kell eresztenie a fát. Abban a pillanatban egy jó darabon visszacsúszik. Üdvrivalgás tör ki lent a polgárgyerekek között. És akkor az erdő széléről megcsendül egy erős hang:

- Ne hagyd magad Miska! - kiáltja a hang tótul.

Hát ez már több a soknál. Nem elég, hogy egy plutzkár mászik fel a mi májusfánkra, még tótul is biztatják itt! Egy jó célzott kőhajítással le kell szedni onnan. De Müller úr, a tűzoltóparancsnok ott áll aranysisakjában és roppant érdeklődéssel figyeli inasának erőfeszítését. Miska pedig újra nekifog és íme sikerül. Kezében van a kolbász és az öt forint. A tányér leesett.

- Derék kölyök! - dörmögi Müller úr, németül. »Éljen!« - kiabálja a tizenegy plutzkár az erdő széléről, magyarul. Mert, hogy ezt értse meg mindenki. Éljeneztek, de onnan az erdő széléről, mintegy a kerítésen túlról.

Mi némán és megszégyenülve álltunk ott a gyepen, láttuk, hogy Miska villámgyorsan siklott le a síma árbócfán a kolbásszal és az ötforinttal kezében. Aztán mestere elé lépett, és nagy tisztelettel átnyujtotta neki a bankót, meg a négy szafaládét. Müller úr bólogatott aranysisakos fejével, az öt forintot, melyet ő ajánlott fel közcélra, visszacsúsztatta a nadrágzsebébe, de a négy szép szafaládét a bőkezűség nagy és leereszkedő gesztusával inasának adta. Miska boldogságtól sugárzó arccal rohant az erdőszélen várakozó csoporthoz. Nem hiszem, hogy volt még valaki, aki ezt a vereséget, ezt a gyalázatot olyan keserűen, fájdalmasan érezte volna, mint én.

- Ellopta a mi szafaládénkat! - ordított Márki. - Ez a mi májusfánk!

- Hát azért mászhattunk fel mi először rá - mondotta vállat vonva Hajnóczy akinek mindig valami különvéleménye volt. - De mi nem tudtuk lehozni. A tányér Müller úr pénzével úgyis fönt maradt volna.

- De a plutzkárnak csak azért sikerült, mert mezitlábas - szóltam bele én is. - Ha mi levetettük volna cipőnket...

- Persze. Igy nem kunszt. - kiabáltak most valamennyien összevissza. - Úgy mi is fel tudtunk volna mászni! Enyvvel kente be a talpát. Enyvet lopott a műhelyből! Ez svindli! Csalás! Lopás! Mindent vissza kell tőle szerezni.

- Az ötforintost már zsebrevágta Müller úr.

- A szafaládékat már megették a plutzkárok.

Még mielőtt a nyugovóra hajló nap eltűnt a hegyek mögött, elkezdődött az erdőben a nagy verekedés. Mi nagy tulerőben voltunk. Mégse lehetett megállapítani, hogy ki győzött. Én mindenesetre a tarkómon késsel szúrt sebet kaptam és aztán otthon jókora verést.

Az ünnepek ünnepélyes mivolta részben onnan eredt, hogy minden esztendőben ismétlődtek, vissza-visszatértek. Állandó szigetek voltak az idő folyamán. Az ember tudta, hogy elérkezik hozzájuk és nagyjából azt is, hogy milyenek lesznek. Az ember közeledett feléjük, mint utazás közben ismerős állomásokhoz, ahol már máskor is járt, aztán újra távolodott. Mint maradandó szilárd aranyoszlopok tartották a lebegő-idő roppant kupoláját kicsi életem felett. Ez a kupola pedig olyan volt, mint az evangélikus templomé. Égszínkék és arany csillagokkal kivert.

Viszont költői volt a váratlan is, a szokatlan kaland, mely mint az élet nagy országútjáról elágazó mellékösvény más utakhoz, más lehetséges életek partjaihoz vezetett.

Tizenkétesztendős voltam, mikor barátaimmal első nagy hegyitúránkra vállalkoztunk. Három napra terveztük és először volt, hogy felnőttek nélkül, egészen magunk indultunk vándorútra, idegenbe. Vendéglőkben enni, szállodákban hálni, magunkkal hozott utiköltségünket saját belátásunk szerint beosztani. Ez lesz az első szabad, önálló életünk.

Minden pontosan meg volt előre tervezve és a terv felírva, megrajzolva egy-egy példányban ott volt mindegyikünk zsebében. A hátizsákok tele voltak, a kulacsok oldalunkra szíjjazva, cifrán faragott, magas tátrai túristabotjainknak vashegye volt és cipőnk sarkán patkó. Hajnóczynál volt a katonai térkép, melyen útunk pirossal volt megjelölve. Az egyes útrészletek időtartama odaírva. Kézsmárkon keresztül. Oroszin át Barlangligetre kellett mennünk és onnan fel a Tátra bérceire. Kis-Oroszi volt az első állomás, ahol a kocsmában meg kellett hálnunk.

Énekelve indultunk neki. Ez volt a szabadság! A zöld lankás hegyek barátságosan, de kihívó mosollyal néztek le ránk, mint pajtások a birkózás előtt: no majd meglássuk, ki győzi le a másikat. Rettentő erőt éreztünk duzzadni tagjainkban. Még csak az Őz-hegyet másztuk meg és már megvető lenézéssel tekintettünk vissza a völgybe, ahol a kis Lőcse városka vén falaival és zöld várárkaival mint valami történelemkönyv illusztrációja szerénykedett. Számításunk szerint már nyertünk egy félórát. Ha így haladunk tovább, még az éj beállta előtt elérhetjük Barnaligetet és ott hálhatunk meg. Ha bírjuk ezt a tempót, a rászánt időben a tervezettnél nagyobb túrát csinálhatunk. A felnőttek még nem ismernek bennünket. Kurovszky bácsi se, aki utitervünket készítette. Még az ebédpihenőt is sajnáltuk és délután már kétórás időnyereségünk volt. Még ragyogtak a hegyek, az alkonyodó napban, mikor Kis-Oroszi falucskáján átmasíroztunk. Hogy mi itt megálljunk és megháljunk, mikor még süt a nap? Nevetséges! Hiszen már csak három órányira voltunk Barlangliget-fürdőtől.

És még ha ránk esteledne is mire odaérünk! Érdekesebb lesz az ottani diákotthonban meghálni, mint ebben a piszkos faluban.

Szemközt velünk magasodott a hegy, melyet még meg kellett másznunk. A túlsó oldalon van Barlangliget. Ott finom cigányzenés szállodák várnak. Olyat meg nem is láttunk soha. Van-e köztünk, aki fáradt? van-e aki nem mer továbbmenni? Ki vallotta volna be, hogy fáj a lába?!

Az a hegy, mely utolsó akadályként állt célunk előtt, nem látszott sem különösen magasnak, sem meredeknek. Csak vén, régi, sűrű fenyőerdő borította be olyan teljességgel, hogy roppant sörteszőrű állatnak látszott, mely ormányát hasa alá dugta és az erdő zúgása mint ama állat morgása hallatszott le. Sem ösvényt sem tisztást nem látott benne a szem.

- Hát rajta! Meg kell kérdeznünk hol vezet az út Barlangligetre.

- Ott a kocsma előtt áll egy ember, az biztosan tudja.

- Miért biztosan?

- Mert olyan mint egy vadász. Rövid bőrzekét hord, meg bőrkamáslit.

- Meg fajdkakastoll is van kis pörge kalapjába tűzve.

Mind az öten odaálltunk a fiatalember elé, aki a kocsmaajtóhoz támaszkodva, látható kedvteléssel szemlélt bennünket. Cigánybarna arca volt, szénfekete, hamiskásan csillogó szeme.

- Jó napot!

- Jó napot gyerekek.

- Nem vagyunk gyerekek!

- Eltévedtetek?

- Mi kérem, sohasem tévedünk el - szólalt meg Hajnóczy sértett, de mégis hűvös méltósággal és kihúzta zsebéből a katonai térképet. Márki büszkén mutatta meg iránytűjét.

A fiatalember nevetett, nyírott kis bajusza alól fehéren csillogtak ki a fogak.

- Hová készültök?

- Barlangligetre.

- Még az este? - nevetett a fiatalember.

- Igen - feleltem én, némi szórakozott közömbösséggel. Hangomban, jelezve, hogy mi sem természetesebb. Kérjük, hogy mutassa meg, merre visz az út. Barlangligeten fogunk meghálni, fejeztem be kategorikusan.

- Hát azt alig hiszem.

- Azt hiszi, hogy nem birjuk? Három óra az egész.

- Sötétben több.

- De hiszen nincs még sötét.

- Idekinn nincsen, de az erdőben van.

- Kérjük szépen kegyedet, hogy mutassa meg nekünk az utat - vágta el Hajnóczy hidegen a fölösleges viták folytatását. És halk iróniával hozzátette: Ha itt sokat beszélgetünk, még sötétebb lesz.

A fiatalember hangosan kacagott.

- Hát ami azt illeti, az utat megmutathatom. De Barlangligetet el nem éritek az éjszaka.

- Azt tessék ránk bízni - mosolyogtunk büszkén és emelgettük szépen faragott turistabotjainkat.

- Látjátok-e ott az út mentén a kőkeresztet? Hát jobbra tőle a fűzfabokrok mögött a kis hidat? Hát, ha azon a hídon átmentek, akkor már rajta is vagytok azon az úton, mely egyenesen Barlangligetre vezet. De az a hegy ott magasabb mint amilyennek látszik.

Még a keresztig se jutottunk el, amikor kiáltást hallunk:

- Halló! Fiúk, halló!

A fiatalember a kocsma ajtajából integetett felénk.

- Csak időt vesztegetünk - dörmögte Hajnóczy. - Gyerünk tovább.

- Van valami a kezében. Tán adni akar nekünk valamit - vélte a praktikus Lányi.

- Hát fussatok vissza, ha akartok, mi tovább megyünk.

Lányi meg én megint ott álltunk a mosolygó cigányképű fiatalember előtt.

- Idehallgassatok - kezdte. - Én figyelmeztettelek benneteket, nem hallgattatok rám. Hát mindenesetre odaadom nektek ezt a kulcsot. (Szép nagy gyűrűs sárgarézkulcs volt) Ha majd ott fenn az erdőn mégis észreveszitek, hogy nem tudtok eljutni Barlangligetre, akkor menjetek addig az úton, míg egy tüzet láttok az erdőben.

- Tán csak nem rablók? - kérdeztem én, hetykén tréfálva de kissé elfogódottan.

- Csak úgy néz ki. A tűznél egy öreg tót fog ülni, nagy baltával. De ha megmutatjátok neki ezt a kulcsot, nem kell tőle félnetek. Az öreg majd elvezet egy kis házikóhoz, melyet evvel a kulccsal ki lehet nyitni. Ott meghálhattok. A kulcsot pedig reggel visszaadjátok az öreg tótnak.

- Köszönjük - nevetett Lányi és már fordult is vissza anélkül, hogy a kulcs után nyúlt volna. Voltakép én se hittem a meséből egy szót se. De hátha mégis? - Elvettem a kulcsot.

- Megálljatok. Még valamit akarok mondani. Ha az öreg kinyitotta az ajtót és már elment, akkor menjetek be a második szobába. Gyertyát, gyufát találtok az asztalokon. A másik szobában egy szőnyeg van a padlón. Húzzátok félre. Alatta vasgyűrűt fogtok látni. Avval a vasgyűrűvel egy kis csapóajtót lehet kinyitni a padlóban. Ott másszatok be, enni- innivalót találtok.

Lányi már a hasát fogta, úgy nevetett a tréfán. Aztán elfutottunk a többiek után. Én kissé gondolkodóba estem. Mert a fiatalember annyira pontosan mondott meg mindent. Mire én is csatlakoztam a társasághoz, Lányi már mindent elmesélt volt. Nem is beszéltek többé róla. Komolyabb dolgok jártak fejünkben.

Beléptünk ugyanis a nagy fenyvesbe. Mintha valami roppant barlang hűvös árnyékába merültünk volna. A vén, repedezett törzseken halványan derengett a fehér muhar a zöld homályban. Egyikünkön se látszott meg, hogy már e pillanatban némi aggódás szállt meg.

- Hiszen kitűnően látszik az út - kiáltottam én könnyedén.

- A hold is ki fog sütni - biztatott Márki.

- És ha majd nem jól látjuk az útat, akkor a fák közt könnyű lesz kitapogatni - vélte Hajnóczy, aki módszeres gondolkodó volt.

Némán mentünk hegynek fel. Vastag, feketén görbülő gyökerek alól nehéz, nyirkos szag lehellt fel. A fákban olyan erős volt a zúgás, mintha vad hegyi patak harsogott volna fejünk fölött, és mi mély fenekén kúsztunk volna. Egy ideig még láttuk a fatörzseket és az ágak vonalait melyek mint a fenyők kitárt karjai nehezen csüngő sötét függönyöket tartottak. Feketét láttunk feketében, de láttunk. Mihamar azonban egységes rajztalan masszává folyt össze a sötétség és síma, fekete fal zárt körül. Nem derengett fölöttünk a holdas, csillagos ég.

Összeszorultunk, mint a juhok a viharban, hogy érezzük, tapinthassuk egymást, ha már szomszédját se látta egyik se. Hallgattunk. Aztán néma kérdésekre jöttek halk válaszok.

- A faluba visszamenni nem érdemes.

- Lefelé nehezebb az út mint fölfelé.

- Mire a faluba érnénk, úgysem kapunk szállást és nekünkesnek a kutyák.

- Gyertyákat kár volna itt meggyujtani. Alig látnánk pár lépésnyire de mi messzire volnánk láthatók. Talán emberek is vannak az erdőben?

Erre a suttogott megjegyzésre hosszú hallgatás következett. Mindenki örült, hogy arcát eltakarta a sötétség. Hallottuk egymás sebes, ziháló lélekzését.

- Még soká tart, míg hajnalodni fog. De ha itt a nyirkos földre fekszünk le aludni, nagyon meghülhetünk.

Akkor megtapogattam zsebemben a kulcsot, melyről már szinte megfeledkeztünk.

- Gyerünk még egy darabig. Talán mégis eljutunk ahhoz a tűzhöz, ahol az a tót ül a baltával.

- És ha nem is az lesz, hanem egy rabló?

Ez a lehetőség ugyan nagyon ijesztő volt, de nem lehetett a világon olyan rabló, kitől jobban féltem volna, mint a sötétségtől.

Még így is, hogy könyököm barátaim könyökét érte és szót válthattam velük, még így is elviselhetetlen volt a sötétség.

- Gyerünk, gyerünk - unszoltam. - Ott majd én előremegyek a kulccsal.

Ebbe belenyugodtak a többiek és tovább tapogatództunk, kezünket magunk elé nyújtva. Lábunkkal pedig, de néha ujjainkkal is kerestük a fű között, hogy hol a taposott föld. - Néha hozzáértünk valamihez, ami nedves volt, síma és mozgott. Néha beleütődtünk egy hegyes ágba. Mindez annyira igénybe vette figyelmünket, hogy megfeledkeztünk az időről.

- Ott a tűz - kiáltotta elfulladtan Márki. Valóban. A tűz maga ugyan még nem volt látható, de ha fölnézett az ember, vöröses fényben hirtelen kiugrott néhány fenyő sudara a sötétből. Visszafojtottuk lélekzetünket. Égő fa pattogását is lehetett hallani.

Hallgattunk. És megint ki nem mondott kérdésekre jöttek suttogó válaszok.

- Talán ott nemcsak egy tót paraszt, hanem egy egész rablóbanda ül a tűz körül.

Hosszú csönd. Aztán: - Herbert megigérte, hogy előremegy mint felderítő.

Mit volt mit tenni. Pedig a legrosszabb nem is az volt a dologban, hogy egy egész rablóbandára bukkanhatott az ember, hanem, hogy odáig egészen egyedül kellett a sötétségben menni. De hát való igaz, hogy megigértem.

Négykézláb kúsztam előre, óvatosan hajlítva szét az ágakat, úgy ahogy azt indiánus történetekből tanultam. Nemsokára megpillantottam a tábortüzet. Száraz rőzse szórta belőle a szikrát magasra. Egy óriási tót paraszt, ráncos, beretvált arcú, hosszú őszhajú öreg kuporgott előtte és mozdulatlanul meredt a lángokba. Óriási gombaformájú föltűrt bőrkalap a fején, széles, rézzel kivert bőröv a derekán, fehér, szűk halinanadrág és bocskor. Mellette egy fatörzshöz támasztott nagy szekerce csillant meg a tűzfényben.

Az öreg paraszt nagyon borzasztóan nézett ki, de mégse lehetett más, csak az, akiről a fiatalember szólt. Visszakúsztam hát barátaimhoz és jelentést tettem. Haditanácsunk elhatározta, hogy megmerjük a dolgot, ha én előlmegyek a kulccsal.

Úgy is történt. Voltaképpen már nem féltem. De messzire magam elé nyujtottam a kulcsot, hogy az öreg is meglássa idejekorán, mielőtt bántani akarna. Elindultunk. A félelmetes tót riadtan kapta fel fejét. Neszelt. Felemelkedett és a balta után nyult. A vörösen megvilágított fákon egy roppant árnyék emelkedett vele együtt a sudarakig. Lányi fölsikoltott. Hallottam, hogy mögöttem barátaim megtorpannak. Ekkor gyorsan előreléptem és a gyűrűs sárgarézkulcsot megcsillogtattam a tűz fényében.

Az öreg a kulcs láttán mintha egyszeriben megdermedt volna. Azután a földre dobta a baltát, két kézzel leemelte fejéről az óriási bőrgombát, mintha valami roppant koronát vett volna le ősz hajáról, és azt melléhez szorította. Aztán meghajolt előttünk, gyerekek előtt. Mélyen a földig hajolt anélkül, hogy egy szót is szólott volna. Mozdulatai alázatosságuk ellenére olyan ünnepélyesen méltóságteliek voltak, hogy elfogódva egy helyben állva maradtunk és hallgattunk mi is. Az öreg mélyen görnyedve közeledett felénk és kezet csókolt nekünk, gyerekeknek. Aztán megcsókolta kabátunk szegélyét, mint Péntek Robinzonét. Megbénulva hagytuk, csinálhatott volna akármit. Mese volt. Magasra lobogott a tűz csak az óriási fenyőfák inogtak, integettek a vörös visszfényben mozdulatlan dermedt csoportunk körül.

Akkor az öreg némán kivette kezemből a kulcsot és széles, nagy mozdulattal, szótlanul intett, hogy kövessük. Nagy égő hasábot húzott ki a tűzrakásból és fáklyaként emelte magasra, míg előttünk ment az erdőn. Némán követtük. Néhány perc mulva egy kicsi, de takaros, fából ácsolt vadászlakhoz értünk. Ajtaja felett hatalmas szarvasagancs büszkélkedett.

Ezután minden pontosan úgy történt, ahogy azt a falubeli fiatalember megmondotta. Az öreg kinyitotta az ajtót, ujra kezetcsókolt mindnyájunknak ünnepélyes komolysággal, azután visszatért a tűzhöz, anélkül, hogy megszólalt volna.

Mintha bűvölettől szabadultunk volna meg, hirtelen valamennyien nevetni, beszélni, énekelni, fütyülni kezdtünk. Gyorsan meggyujottuk gyertyáinkat, aztán még egy csomó gyertyát, melyet az asztalokon találtunk és körülnéztünk. A tágas szoba tele volt szőnyegekkel és állatbőrökkel. A padló, a falak, a bútorok, minden. De nem ám közönséges állatbőrökkel. Volt ott oroszlánbőr és párducbőr. Volt ott medve, vadkan, vadmacska, farkas. A jól kitömött és kikészített fejek szinte elevenen vigyorogtak ránk. A fenevadak üveg szemei csillogtak a gyertyafényben. Régi fegyverek lógtak közbül, sokkal szebbek, mint a lőcsei múzeumban. Ezüsttel és elefántcsonttal kirakott puskák. Valóságos ezeregyéjszaka volt.

- Hol a másik szoba? - kezdett Lányi kiabálni, még mielőtt jól megnézhettünk volna mindent, mert őt csak az evés érdekelte igazán.

Hát csakugyan volt ott másik szoba is és csakugyan volt ott szőnyeg a padlón és csakugyan volt alatta vasgyűrű, amellyel valami pincébe vezető csapóajtót lehetett felnyitni. Persze, hogy az se lehetett akármilyen közönséges holmi.

Hát találtunk is gyönyörűszép tányérokat, nehéz ezüst evőeszközt és kristálypoharakat. Volt ott sonka, pácolt marhanyelv, pástétomok porcellántégelyekben, sajtok, ezüstpapírban. Találtunk kis, fínom cédrusfa ládikákat, melyek pecsétviasszal voltak lepecsételve, mint a pénzeslevelek. A pecséteken grófi címer domborodott. (Azért grófi, mert kilenc ága van, magyarázta Hajnóczy). Közben Lányi elolvasta a felírást a cédrusskatulyákon és vadul üvölteni kezdett. »Tokaji! Tokaji!«

Nem is kérdezett meg senkit, hanem mindjárt leszedte az egyik skatulyáról a szép pecséteket. Poharat nyomott mindnyájunk markába és töltött. Sűrűn, mint az olaj dőlt az aranyszínű bor a kristályba és az édes, nehéz illat homlokon ütött. Ittunk, ettünk, tobzódtunk. Én köszöntőt mondtam Harun al Raschidra, elénekeltük kedvenc nótánkat: »Ballag már a vén diák, tovább...«, holott ennek a régi körmöczi diáknótának mélabúja sehogy se illett helyzetünkhöz és hangulatunkhoz. Márki ordítva szavalta el a »Talpra Magyart«. És nehéz fejjel tántorogtunk már mindnyájan. A földön is feküdtünk nemsokára szépen egymás mellett és valamennyien egy-egy állatbőrt húztunk magunkra takarónak. A többiek már horkoltak, mikor én is elaludtam.

Hirtelen felriadtam. Iszonyatos sikoltást hallottam. Talán csak álmomban? Nem, a sikoly ismétlődött. Valami szörnyű artikulátlan hörgő üvöltés felelt reá. Rémülten meresztettem szememet és könyökre támaszkodtam.

A gyertyák már kialudtak, de fehér holdfény öntötte el a szobát és halvány fényében egy oroszlánt láttam kúszni és szemközt az oroszlánnal egy farkas tántorgott. Mindakét fenevad rémülten üvöltött egy ide-oda ugráló vadkanra, emberi hangon.

Alighanem magam is kótyagos voltam még, mert égnek meredt a hajam félelmemben. Menekülni akartam, de képtelen voltam talpraállni és négykézláb másztam a párducbőrrel hátamon, amelybe én takaróztam. De az ajtó felől egy bölény jött felém, öklelésre szegzett szarvakkal. Mind az öten, részeg fiúk, állat bőrökbe öltözve, örjöngő rémültünkben mászkáltunk fel-alá a szobában.

Mikor másnap délben a barlangligeti diákszálló német pincérének elmeséltük kalandunkat (bár meg voltunk róla győződve, hogy egy szavunkat se fogja elhinni), az csak vont egyet vállán: gróf Csáky Gyurka volt - mondotta. Az a tót, aki a vadászlakot őrzi, süketnéma, hogy ne mesélje mifélék történnek a vadászlakban. De a Csáky Gyurka gyakran adja oda kulcsot idegen túristáknak is, ha megtetszenek neki, mert híres könnyelmű lump. Egyszer egy színésznőnek, kérem, egy egész társzekér fehér rózsát küldött. Szereti az ilyen tréfákat. De még különbeket is, tette hozzá epésen a német pincér.

- Miféléket?

- Hát az idén is húsvét hétfőn a falubeli parasztlegényekkel ment el lányokat locsolni. Mikor kifogyott a rózsavíz a flaskákból, megfogták a lányokat és mint a zsákokat vonszolták a kúthoz és vödörrel öntötték nyakon. Hármat pedig egyszerűen behajítottak a kis patakba. Locsolódjanak ott maguktól. Az egyik lány bele is halt tüdőgyulladásba. Hát kérem... magyar gróf.

Nemsokára megint találkoztam az én kilencágú Harun al Raschidommal, aki társzekérrel küldi a rózsát.

Egyszer eljött hozzám Hajnóczy és titokzatos arccal egy vörös-fehér-zöld selyemszalagot mutatott, melyet karra kellett kötni. A szalagra aranybetűkkel volt ráírva, hogy »Rendező«. Aztán közölte velem Iván, hogy kinevezték rendezőnek, én pedig az ő csoportjához vagyok beosztva és feltétlen engedelmességgel tartozom neki.

Anélkül, hogy sejtelmem lett volna miről van szó, beleegyeztem. Hiszen nem volt annál szebb, mint beállani egy közösségbe, mely valami eszmét szolgál. Az eszméről ugyan még nem szólott nekem Hajnóczy, de én teljes bizalommal követtem őt.

Csak mikor már a Hinter der Mauer cserjései között a gerendákon ültünk, közölte velem, hogy nagy esemény készül: holnapután Lőcsén képviselőválasztás lesz. Az ő apja is, Hajnóczy főigazgató, kortes, még pedig Prihradny úré, aki a liberálisok jelöltje, nyilván azért, mert Prihradny úr Lőcse legszebb és legnagyobb kertjének tulajdonosa. Hajnóczy azt is tudta, hogy az én apám is a liberálisokra fog szavazni, mert a szabadelvűek azok a szabadságpártiak. Viszont a mi ellenségeink Dravec falu káplánját, Zelenyákot akarják megválasztani. Márkiék is Zelenyák-pártiak. Ők is a csuhások szolgái. Ők is a szabadság ellenségei.

- Márki Sándor is? - kérdeztem megdöbbenve. Egy árnyék hullott szivemre. Márki Sándor legjobb barátaim egyike volt és eddig még sohasem vettem észre, hogy a szabadság ellensége volt.

- Az ő papája Zelenyákra fog szavazni, tehát az ellenséghez tartozik. De mi le fogjuk győzni ellenségeinket.

- Sándort is?

- Ha éppen ott lesz, hát őt is. A klerikálisok megmérgezik a nép lelkét tömjénnel és pálinkával és a szabadság ellenségei.

Ez borzasztó okosan hangzott. Hajnóczy olyan határozottsággal mondotta tételeit, mint ahogy csak betanult szentenciákat lehet mondani. Nyilvánvaló volt, hogy mindent pontosan tud. És ha az én apám is a liberálisokhoz tartozott és azok a szabadságért küzdöttek, hát hogy habozhattam volna csak egy percig is, hogy melyik oldalon van az én helyem?

- Igazán megfogjuk verni őket?

Hajnóczy zsebébe nyult és egy marék kis cédulát halászott ki, miközben néhány sportcigaretta esett a földre.

- Hol szerezted ezeket a sportokat? - csodálkoztam, mert mi ugyan szívtunk olykor-olykor, de csak a legolcsóbb dohányból, hetes pakliból sodort cigarettát. A sportnak két krajcár volt darabja.

- Te is kaphatsz cigarettát, ha a szabadelvűeknek segítesz. Az én csoportomnak feladata, hogy ezeket a cédulákat mindenütt szétossza. Be kell menni a házakba és az ajtó alatt bedugni a lakásokba. Bedobni nyitott ablakokon, a sétatéren a padokon hagyni és mindenütt, ahol csak lehet, hogy minden ember mindenütt olvashassa. Akkor győzni fogunk. Minél több cédulát osztunk így szét, annál több sportcigarettát kapunk.

Én bizonyosan megtettem volna cigaretta nélkül is a magyar szabadságért. De nem láttam semmi szégyelni valót a jutalomban sem. Hiszen a jó bizonyítványért is kapott ajándékot az ember. Jó cselekedetért a gyerekeket meg szokás jutalmazni, ez volt a világ rendje, az volt az erkölcs.

- Nesze, itt vannak a te céduláid és két sportcigaretta. De senkinek sem szabad megtudnia, hogy mi osztjuk szét a cédulákat. Mert az egész nagy titok. Nagyon ügyesen és óvatosan kell csinálnunk.

A cédulára négysoros versike volt nyomtatva:

»Hátrafelé megy a rák
Nem kell nekünk Zelenyák.
Mi előre haladunk
Prihradnyra szavazunk!«

Végre egyszer résztvehettem a felnőttek komoly dolgaiban, és valami szükségeset és fontosat csinálhattam. Apám oldalán fogok harcolni a magyar szabadságért. Talán nem is fogja tudni és csak a diadal órájában fogják megmondani neki és akkor meghatva magához ölel és megcsókol. Hálásan szorítottam meg Hajnóczy kezét, sajnáltam, hogy valami nehezebbet és veszedelmesebbet nem tehettem a magyar szabadságért. Azonban régi barátom ellen, Márki ellen sötét harag gyült szivemben.

Hamar sikerült szétosztanom céduláimat. Amikor másnap »Hinter der Mauer« a gerendákon ülve fegyelmezetten jelentést tettem csoportunk vezetőjének, Hajnóczynak és tőle új cédulákat és cigarettákat kaptam, Márki jött felénk, éppen akkor mikor rágyujtottunk. A hazaáruló közeledett és már messziről integetett, mintha nem történt volna semmi. Hajnóczy gyorsan eldugta a cigarettát és a cédulákat. Én tovább szívtam.

- Szervusztok - mondta Márki és odaült hozzánk a gerendára.

Komoran meredtünk magunk elé és nem feleltünk.

- Honnan van neked sportod? - kérdezte elfogulatlan hangon, mint rendesen.

Hajnóczy, a mi csoportunk vezetője, hallgatott. Én voltam kénytelen felelni.

- Semmi közöd hozzá, te csuhások szolgája.

Márki meglepetve állt föl és csodálkozva bámult rám szép kék hűséges szemeivel, melyekben mindig az igazi barátság jelképét láttam. Ez fájdalmasan nyilalt belém. És hogy az ellágyulás erőt ne vegyen rajtam, ordítani kezdtem:

- Takarodj innen, te papi szolga, szabadság árulója te! Megmérgezed a népet!

Márki még mindig hallgatott, értetlenül mosolygott és szép kék szemei csodálkoztak. Nekem már könny szökött szemembe. Ha abban a percben meg nem ütöm, hát magam fakadok sirva. Ököllel vágtam az arcába. Megtántorodott. Még egyszer vágtam, de már nem értem el, mert elszaladt. A saroknál megállt és visszafordult:

- Büdös zsidó kölyök!

Még sohse mondták ezt nekem. Legjobb barátomtól hallottam először.

Mikor megint Hajnóczyhoz fordultam, az éppen akkor húzta elő zsebéből a még égő cigarettát és nyugodtan tovább szívta. Vártam, hogy egy szót szóljon. Hiszen ő még jobban benne volt ebben a harcban mint én. De ő szótlanul cigarettázott tovább és rám se nézett.

- Akarsz még egy sportot? - kérdezte végre, mikor látta, hogy hull ki az összetört cigaretta kezemből. Nem kellett.

Másnap már kora reggel ott álltam a szabadelvű pártnak kötele mögött. Mert jobbra és balra a vármegyeház kapujától a sétatérig vastag kötelek voltak húzva. A bal kötél mögött a csuhások tábora gyülekezett a jobb kötél mögött a miénk. És a két párt ordító és hadonászó embersövénye között vonultak be a választók a megyeház kapuján és éljenkiáltások fogadták az egyik, pfúj, abcugkiáltások a másik oldal felől. A mieinknek aranynyomású zöld levél volt kalapjukhoz tűzve: Éljen! Éljen! Pfuj! Abcug! - ordítottam én is, ahogy gyerekhangomtól kitelt. Papok szolgái! Néprontók! Éljen a szabadság! És nyujtogattam a cédulákat mindenki felé, küzdöttem, ahogy tőlem tellett. Legszivesebben az ellenség sötét, gonosz tömegére vetettem volna magamat.

Nem jól állt a mi ügyünk. A Kassai várkapun keresztül egyre özönlöttek a falvakból a tót parasztok, zárt csoportokban, papjaik vezetése mellett. Még egy csapat és még egy és megint! Se vége se hossza. Mint a sötét bataillonok vonultak el némán a sátrak mellett, melyeket a szabadelvűek ütöttek fel a nagy téren hosszú asztalokkal, ahonnan habzó korsókat és liberális cédulákat nyujtogattak mindenkinek. Cigány is húzta, aranynyomatú Prihradny - levelekkel a gomblyukban, kiáltottak a tót parasztok felé, csalogatták, fenyegették őket. A liberális asztalokról lecsurgott a sör és szennyes nagy tócsákban állt a kövezett téren. De a parasztok papjaikkal és keresztjeikkel elvonultak a sátrak előtt, oda se néztek. Megmérgezték őket pálinkával ismételtem én is, amit hallottam. És az egész választási küzdelem olybá tünt nekem, mint a klerikális pálinka és a liberális sör közötti nagy viadal.

És amott a cigánybanda mellett megláttam azt a fiatalembert, aki vadászos öltözetben beszélgetett velünk a kis-oroszi kocsmaajtóban s akitől a sárgaréz mesekulcsot kaptuk. Ott állt a mi Harun al Raschidunk. Tehát ő is a szabadelvű párthoz, mihozzánk tartozott. Éljen! Éljen! És most eljön a mi kötelünk mellett éppen előttem megy el. Az én régi jó ismerősöm, akinek még köszönetet sem mondhattam s akivel most egy párthoz tartozunk mi ketten.

Kimásztam a kötél alatt, ami nagyon tilos volt, odaálltam eléje forró örömmel és torkom szakadtából kiáltottam! Éljen a szabadság! Hadd lássa, hogy méltó vagyok az ő vendégszeretetére.

Fagyos tekintet ütött meg, idegenül. Megmarkolta vállamat és visszalökött a kötél mögé.

- Utat!

Még csalódottan és megszégyenülve néztem utána, mikor túlról a klerikális kötél mögül ismerős hang csattant fel, hangosan és nagyon érthetően: - Sportcigarettákat kapott! Cigarettáért adta el magát!

Márki állt átellenben a kötél mögött és ujjal mutatott rám.

- Sportcigarettákat! Sportcigarettákat! - ordította, hogy mindenkinek hallania kellett. És éppen akkor ment el előttem apám a megyeháza felé. Ő biztosan semmit se adatott magának azért, hogy a szabadságért szavazzon. Lehajtottam fejem.

- Sportcigarettákat! Sportcigarettákat!

Hajnóczy sehol sem volt látható. Három nap mulva láttam csak újra. Mi szabadelvűek ugyanis megbuktunk és én annyira el voltam keseredve, hogy az utcára se akartam kimenni. Apám aggódva kérdezte, mi bajom van? De mivelhogy őt a mi vereségünk, úgy látszik egyáltalában nem bántotta, csak nem vallhattam be neki nagy bánatom okát?

Tehát három nap mulva mentem ki először a Hinter der Mauer-re. Amikor befordultam a sarkon, ott láttam Hajnóczyt Márkival együtt a gerendákon ülni. Békésen és kedélyesen üldögéltek egymás mellett és Hajnóczy éppen egy sportcigarettát adott Márkinak. Úgy látszik volt még tartalékja.

Hirtelen megfordultam és elbújtam a kökénybokrok mögé. Ott lekuporodva térdemre eresztettem fejemet és keservesen sírtam. Sokáig sírtam ott és meghallottam, mikor azok ketten nevetve mentek el kökénybokrom mellett. Én sohasem beszéltem többet Márkival.

Hajnóczyt is ritkábban láttam a következő téli hónapokban, mert sokat volt Márkival együtt, amiért voltakép felelősségre kellett volna őt vonnom, mivelhogy egy árulóval barátkozott. De én elkerültem ennek a dolognak firtatását. Mert talán megint szakítás lett volna a következménye. Veszítsem el másik utolsó barátomat is? Az ostoba Lányitól már rég elszakadtam. Nem volt senkim ezen a nagy világon. Irma is hűtlen lett és mivelhogy nem jártunk már egy iskolába és csak ritkán láttam, az ő képe is halványodni kezdett szivemben. Hej, milyen igazat jósolt egykor az a szilveszteri ólomöntés! Nem voltam boldog.

Nem mertem Hajnóczyt felelősségre vonni. Idősebb volt nálam, és meggyőződésem szerint okosabb. Én csak Jókai Mórt és Verne Gyulát olvastam, vagyis regényeket. Ő azonban igazi történelemkönyveket olvasott, meg régi klasszikusokat, sőt ujságokat is, ami nekem szigorúan tilos volt. Azonkívül szófukar, gunyoros módon beszélt és homályos célzásokkal utalt ismeretlen könyvekre és emberekre. Ez roppantul imponált nekem. Az ő érveivel nem szállhattam szembe, pedig forrón éreztem szivemben fájdalmas igazamat. Csak éppen hogy fegyvertelen voltam és azért nem akartam az igazságos ügyet egyenlőtlen harcban kockáztatni. De hallgatásom nem volt őszinte és ez elfogulttá tett. Ő is zavartnak látszott. Valami közénk állt.

Elhatároztam, hogy azon a télen sok tudományos könyvet fogok olvasni, hogy meg tudjam győzni Hajnóczyt. Mert elveszteni nem akartam.

De valahányszor az iskolai könyvtárból két könyvet kellett kiválasztanom (mert többet nem vihettünk haza), akkor rövid és heves belső tusa után mégis csak Jókait és Vernét választottam.

Magányos hosszú tél volt, melyen voltaképp nem is Lőcsén éltem, hanem Strogoff Mihály szánkóján utaztam Szibéria hómezőin, roppant ágyúgolyóval repültem a hold felé és Grant kapitány gyermekeivel hajóztam az Indiai-óceán mélyén. Az volt a nagy tél, melyen Jókai Mór nagy szive gyújtott bennem lelkesedést emberek, eszmék és nagy álmok iránt. Bajazid szultán tarka udvarában éltem, a szép Feriz bég oldalán lovagoltam az éjszakai csatatéren keresztül, Ocskay brigadéros zord kurucaival nyargaltam és egy sorban harcoltam a negyvennyolcas honvédekkel utolsó csepp véremig a magyar szabadságért. Nem! Csak azért sem! Ha akkor a cári hadsereg óriás túlereje le is győzött bennünket, és elesett Petőfi Sándor, most növünk mi fel, akik fel fogjuk emelni a lobogót, és a mi hazánk szabad lesz, nagy és dicsőséges!

Eljött tehát március tizenötödike és a lőcsei diákok hagyományos nagy fáklyásmenete a honvédszoborhoz, mely szemközt a megyeházával, a sétatéren állt. Ott állt ugyanis márványtalapzatán az aranyhonvéd, arany arcával és göndören lobogó arany hajával, szép hős katona aki szorosan testhezálló sújtásos, zsinóros aranyegyenruhájában, baljában aranyzászlóval, jobbjában aranykarddal, jobblábát éppen egy aranykőre teszi, mint egy lépcsőre. A branyiszkói győzelmes hegyi csata emlékére áll ott. Egyszer én is kirándultam Branyiszkóra az iskolával de semmi különöset azon a hegyen észlelni nem tudtam és hiába kerestem a negyvennyolcas honvédek halhatatlan hősiességének nyomát. Elszomorodtam a földnek ilyen hűtlenségén, amely a legnagyobb dolgok nyomát sem őrzi meg. Mit tudják a fűvek és bogarak, hogy ott mi történt?

De mi, emberek, nem felejtünk. Minden március tizenötödikén kivonultunk fáklyáinkkal a honvédszoborhoz. Ezúttal különösen szépen sziporkáztak fáklyáink. Erős szél fújt és Jókai minden hőstörténete ott lobogott a füstölgő vörös lángokban. A házak vörös fényű falai mintha leváltak volna a mögöttük sötétlő városról, mintha éppen most nyomultunk volna be az égő Budavárába. »Éljén!« - kiáltottam a többiekkel. »Éljen« - ordítottam, ahogy csak bírtam, »éljen a szabadság és a haza!«

Akkor azt kiáltotta mögöttem valaki: »Éljen a csokoládétorta!« - kacagva felelt egy másik: »Éljen a májashurka!« Nem nagyon hangosan kiáltották, arra számítva, hogy messzire nem hallatszik. Haragosan fordultam feléjük és egész szívemet belekiáltottam: »Éljen a haza!« »Éljen a szabadság!« - »Éljen Szabó igazgató úr orra!« »Éljen Hauer iskolaszolga baltérde kalácsa!« - hangzott erre a másik oldalról.

Megpróbáltam gyenge hangommal küzdeni ezek ellen az aljas hülyeségek ellen. De fájdalmas kétségek támadták meg szívemet. Hát az én hangom erején mulik-e? Hát nincs ezeknek a szent, nagy szavaknak »haza«, »szabadság« magukban is elég súlyuk, hogy elnyomják ezeket a taknyos kölyköket?

Tűrhetetlen volt és néhány sorral előre tolakodtam. Ott csak »szabadságot« és »hazát« kiabáltak. De nekem úgy tetszett, mintha valami mást is hallottam volna mögötte. Mint a vékony jégkéreg alól a sötét víz bugyborékolását, úgy hallottam még mindig, hogy »csokoládétorta« és »májashurka« és minél gyakrabban és egyhangúbban ismételgettük mindig ugyanazt, annál vékonyabbnak és könnyebbnek tetszettek nekem szavaim: »haza és szabadság!« Nemsokára nem fogják többé eltakarhatni Szabó igazgató úr orrát és Hauer iskolaszolga baltérdét. Mit használ a mi kiabálásunk? A mi éljenünk elrepül, mint a füst a szélben. Mikor már magam is századszor kiáltottam, hogy »éljen«, magam is ugyanazt éreztem, hogy kopik el és vékonyul az én számban is a szó és sötéten bugyborékolt fel már alóla a nevetés.

Egyszer csak megláttam Hajnóczyt. Egy sorral előttem vitt egy fáklyát és mellette ott ment Márki. Hát megint együtt mentek. De észrevettem, hogy nem szóltak egymáshoz, ami jól esett és reménységet keltett bennem. Mit is beszélgethetett volna az okos Hajnóczy az ostoba Márkival? »Éljen a szabadság!« - kiáltottam hirtelen, torkom szakadtából.

Hajnóczy hátrafordult. Megismerte hangomat és barátságosan intett felém. Forró lett a szívem tája. Nemcsak azért, mert barátságosan bólintott, hanem azért, mert ez a bólintás, mintha felelet lett volna hazafias kiáltásomra, mintha jele lett volna annak, hogy Hajnóczy együttérez lelkesedésemmel.

Nemsokára szándékosan elmaradt kissé Márki mellől és mellettem haladt tovább.

Nem beszélgettünk. Egymásra se néztünk egy ideig: de mintha évek multán egymásra akadtunk volna újra. Féltem, hogy az első szavakkal elrontom a gyönyörű hangulatot.

A menet megállt. A fáklyások körülállták az arany honvédszobrot, de Hajnóczy nyilván nem is akart elől állni és az utolsó sorokba húzódtunk ketten, »mert ott cigarettázni lehet« mondta ő. Messze elől a diákok feje felett tündökölt az arany honvéd a fáklyafényben. Onnan hátulról a talapzat nem látszott és azért olyan volt, mintha lebegne a levegőben, mintha szállna az éjszakai égen, arany zászlójával és arany kardjával. És mi a himnuszt énekeltük és imánk egész bizonyosan az arany honvéddel együtt felszállt Isten trónja elé.

Közben Hajnóczy titokban eloltotta fáklyáját. Egy gödörbe dugta égő fejét és addig taposott rajta, míg utolsó parazsa is kialudt. Megfojtotta mint valami embert. Mikor visszajött hozzám, éppen Geyer csengő hangja hallatszott a szobor felől. Szép magas, lelkesarcú nyolcadikos fiú volt. Már a mult március tizenötödikén is ő mondta az ünnepi szónoklatot. Ő maga nem volt látható onnan hátulról és szavát sem értettük, de olyan gyönyörű, érces hangja volt, hogy ha azt mondotta, hogy »jó napot« vagy »add ide a labdát«, az éppen olyan lelkesen hangzott mint, mikor az ünnepen szavalt. Mi Hajnóczyval egészen hátul álltunk a sötétben valamennyi többi között, mi, két barát.

- Kár, hogy nem lehet érteni - kezdtem szándékosan közömbös dologgal.

- Hiszen úgyis csak mindig ugyanazt szajkózzák - vonta vállát Hajnóczy.

Már ezek a szavak is fájdalmasan érintettek, éppen azért, mert volt valami igazság bennök. De ma, éppen ma, ne maradjon ennyiben, ne rekedjünk meg ennél az igazságnál. Hiszen voltak más igazságok is. Mivel azonban nem tudtam egyebet felelni Hajnóczy megjegyzésére, hát összefüggéssel nem törődve, felkiáltottam:

- Nagy Lajos alatt Magyarország akkora volt, hogy három tenger mosta partjait. Athén és Görögország pedig hajdan nagyon kicsik voltak, mégis tőlük tanult az egész világ.

Hajnóczy meglepetve pillantott rám.

- Az régen volt - felelte szárazon.

- De Petőfi és Kossuth az egész világon híresek.

- Schiller és Dumas és Napoleon még sokkal híresebbek - jegyezte meg Hajnóczy hűvösen.

Erről nem sokat tudtam, de ha Hajnóczy mondja, biztosan úgy van.

- Nekünk tetteinkkel kell küzdenünk - kiáltottam lelkendezve. - Ha majd nagyok leszünk, újra hatalmassá és híressé tesszük Magyarországot.

- Matura után kivándorlok Amerikába - közölte velem Hajnóczy, csak úgy félvállról.

Mintha doronggal vágtak volna fejbe.

- Amerikába? Örökre?

- Igen. Van ott egy nagybátyám, akinek gyára van. Ott fogok tanulni, sok pénzem lesz és veszek magamnak egy fehér yachtot, mint egy milliomos.

- El akarod hagyni hazádat? - kérdeztem elszorult torokkal.

- Hát mi lehet itt belőlem? Én mérnök akarok lenni és nálunk nincsenek is nagy gyárak. Carnegie mint cipőpucoló kezdte és most sokszoros milliomos.

- Cserben hagyod a hazádat, mert szegények vagyunk?

Elől az arany honvédnél éppen felzengett a Szózat.

»Hazádnak rendületlenül légy híve, óh, magyar.«

Én nem énekeltem, de hangosan mondtam az éneklőkkel a szavakat, hogy Hajnóczy is hallja és könnyek csorogtak végig arcomon.

»Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell.«

- Hallod, Iván?

- Ez csak egy vers.

Vállat vont és kabátja alatt rágyújtott egy cigarettára.

- Csak egy vers?! - ismételtem elképedve. Hiszen minden jól csengő költemény, minden lüktető ütemű, rímelő versszak úgy hangzott szívemben, akár a kőtáblába vésett törvény. Hiszen még a közmondásoknak is abban rejlett hitelesített tekintélyük, hogy csattanóan, lekerekülve, mintha leváltak volna a véletlen beszélő személyéről és valami független, tárgyszerű érvényességet kaptak mozdíthatatlanul. Hiszen egy vers már nem volt valakinek véleménye és kivált a Szózat sziklaszavait mindig úgy hallottam, mint a megcsendült sorsot. Aki ezt nem érezte, vajjon ember volt-e még?

Még mielőtt magamhoz térhettem volna, Hajnóczy Iván folytatta.

- És olyan mindegy az is, hogy haza vagy nem haza. Mire jó az egész? Olvasd csak el Madách »Ember tragédiájának« utolsó felvonását. A végén kihal a földön minden ember, állat és növény. Hó és jég fog mindent betakarni. A földgömb egy kis vörös halott hold lesz a világegyetemben.

Ezt mondta Hajnóczy Iván és búcsúszó nélkül otthagyott. Odament Márkihoz, aki a közelben egy fához támaszkodva állt. Az eloltott fáklya csonkját már régen eldobta. Utána néztem, hosszú, sovány, kissé hajlott alakja imbolygott a nyugtalan fényekkel zavart sötétségben. Márki alig néhány lépésnyire volt. De nagyon hosszú útnak tünt nekem, melyen Hajnóczy odáig ment. Utána néztem. Sokáig tartott. Aztán még messzebbre ment. Nagyon messzire. Sohasem tért többé vissza.

Előre néztem a fejek fölött lebegő, fáklyafényben lobogó arany honvédre és felette, a fekete égen megjelent a vörös, hideg, halott hold: a megfagyott föld.

Nem! - sikoltott fel bennem valami - akkor sem hagylak el, én szegény hazám.

»A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.«

De hát nem akartam-e én is nagy utakra indulni? Nem akartam-e nagy kalandokat élni idegen földrészeken? Nem akartam-e nagy utazó lenni, világ vándora, sebforradással megbarnult arcomon és egy különös keleti gyűrűvel ujjamon, melyet egy szépnevű indiai barátomtól kaptam? Nem akartam-e magam is fehér yachtot a déli tengeren?

Igen, igen, igen! De mindent oda is akartam adni, ha hazám veszedelemben forgott volna. A Himalája völgyeiből is vissza akartam jönni és váratlanul megjelenni, ha hívott volna az én hazám. Úgy éreztem, mintha az arany honvédet átölelve, ketten röpültünk volna a levegő-égbe és mint hogyha a vörös, hideg, halott hold bennünket is szétzúzna végül. De mi hívek leszünk egymáshoz utolsó csepp vérünkig, rendületlenül!



A KISÉRTETSZIGET ÉS A GYERMEKSÉG ALKONYA

(A fehér mellény - A »Genovéva« legénysége - Az áruló leány)

Eljött a tavasz és a lőcsei várárokban fehér tajték verte ki a bimbófakadásban remegő almafákat. A lőréseken keresztül vadrózsák vére csurgott és kék estéken rajzottak a cserebogarak. Ha egyet cérnára kötött az ember, akkor zurrogva repültek körbe a bot körül. Kijártunk a mezőre ürgét önteni és gummipuskával mókusra vadászni. Lejártunk a Lőcse-patakhoz nyirkos fűzfavesszőkből sípokat faragni. A puha, gyenge héjat óvatosan kellett lehúzni fájáról, akár a harisnyát, hogy meg ne sérüljön. Közben a fa nedvesen, fehéren csillogó húsát, ha fogával fogta az ember, annak kissé kesernyés, tavaszíze volt. A mult esztendőből ottmaradt hervadt lombnak nyirkos, áporodott szaga lehellt fel a földről. És ha kézzel kotort benne az ember, megtalálta az első anemonákat és kankalint. Az első csokrocskát a mamának hoztam, aki boldogan, mosolyogva fordult papához: »Nézd csak, mit kaptam az én lovagomtól.« És én elpirultam.

Újonnan vásárolt hosszúnyelű, zöldhálójú lepkefogóval indultunk a mezőre és megtanultuk a ritkaság értékét érezni. Mert ahol az nem pénzbe átszámítható piaci árat jelent, ott a ritkaság értéke sejtelmes előkelőséget éreztet. Akadt fecskefark, meg citromlepke, meg admirális, találtunk hosszúszarvú, fűrészcincéreket és komor férfiasságú szarvasbogarakat. Jellegzetességük mint jelentős jellemkép élt képzeletünkben. De a legizgatóbb volt éjszaka tolvajlámpával éjjeli lepkékre vadászni. Izgató kaland volt már sötét éjszaka a kertekig lemenni. Hárman-négyen álltunk össze egy expedícióba. Suttogva, komolyan beszéltünk. Hosszú, néma várakozás után, mintha az éjszaka sötétje hangtalanul lebegni kezdett volna, akár egy nehéz, fekete függöny, alig érezhető légvonatban. Aztán hirtelen piciny rovarszemek villantak fel és tüntek el megint a sötétben. Az ember érezte, hogy valami láthatatlan lény sebes körökben jő egyre közelebb. Hirtelen a sötétségből a lámpára zuhant valami, mint az eleven éjszakának egy kitépett bársony darabja. És a városháza tornyán megszólalt az éjjeliőr hosszan vonyító kürtje.

Én mindenben résztvettem. És főképpen a dolog érdekelt. Mindegy volt, hogy kivel megyek. Hajnóczy is velünk volt néha, de a barátság: már nem volt velünk. Barátság az egészen más valami. Olyankor éppen fordítva, mindegy volt egészen, hogy mit csinálunk, hova megyünk, fontos az volt, hogy kivel. Minden vidéken tulajdonképpen a barátság országában jártunk, abban haladtunk egyre messzebbre, egyre mélyebbre, annyira, hogy néha nehezünkre esett visszatérni, mint szép, mély álomból felébredni. Akármit művelt az ember barátjával együtt, tulajdonképpen mindig a barátság volt az, ami történt.

Most már bizony gyakran jártam egyedül, és nyilván ez is egyik oka volt annak, hogy kezdtem észrevenni szüleimet. Mert ha azelőtt Hajnóczyval, Márkival a »Schiessplatz«-on ültem (így hívták a lőcsei várfalakat körülvevő szép fás sétányt) és pontban hat órakor mint mindennap megjelent dr. Bauer Simon feleségével karján, akkor eloldalogtam. Mert még azt is rösteltem, hogy meglássanak. Szégyeltem a dolgot, mert kínos volt, ha szüleim megálltak csoportunk előtt (Márki és Hajnóczy zavartan felálltak) és leereszkedőn megpaskolták arcunkat, ha éppen a legkomolyabb dolgokról beszélgettünk is. Egyszeribe megint kisgyerekké fokozódott le az ember. De ha barátságosan mosolyogva még olyasmit is mondtak: »Hát itt ülnek megint együtt a hű barátok« - akkor valósággal sértő volt, hogy ezen mosolyogtak.

Most már nem volt ok rá, hogy elkerüljem szüleimet. Egyedül ültem a »Schiessplatz«-on (melyet azért hívtak így, vagyis lövőhelynek, mert hajdanában a szepesi polgárok innen lövöldöztek a várost ostromlókra). Mondom, egyedül ődőngtem, és olyankor tiszteletteljes suttogást hallottam a közelemben. »Ott jön Bauer Simon dr. a nejével«. Feltekintettem és kíváncsi érdeklődéssel néztem a kis zömök embert a kékszemű szőke asszonnyal. Az én szüleim! Volt valami különös ingere így messziről szemlélni őket, mikor befordultak a »zöld kapunál«, és tempós lépésben, méltóságos tartással közeledtek.

Apámat mindenki köszöntötte, sokan megálltak és csatlakoztak hozzá, hogy néhány szót váltsanak vele. De mindig mások jöttek oda őhozzá, nem ő ment másokhoz. Mivel a többiek majd mind magasabbak voltak nála, hát kissé meghajolva haladtak mellette, beszélgetvén és nyájasan mosolyogtak. Apám azonban peckesen tartotta magát, ceremóniásan vezette karján nejét és arca változatlanul komoly maradt.

(»Emberméltóságomat kell megőriznem« - mondotta volt egyszer kollégáinak, mikor még egészen kicsike voltam.)

Szüleimet messziről meg lehetett ismerni, mert mások nem jártak mindig karonfogva. Néha úgy láttam, mintha apám és anyám erősen megfogództak volna egymásba, hogy el ne essenek a viharban. (Mint a matrózok a »Genovéva« fedélzetén.) Apám merev tartásában valami nyakas dacot is véltem látni. (Mintha a "Genovéva" parancsnokához hasonlóan a hajóhídon állt volna, mellét a viharnak szegezve.)

Már messziről virított a fehér mellény, mely enyhén domború pocakját kihangsúlyozta. Apám fehér mellényei nagyon kényes jószágok voltak és anyámnak különös gondja volt rá, hogy mindig legyen belőlük ragyogó tiszta a szekrényben. A tanár úr rátarti volt. Azt is megkívánta, hogy ruhája vasalt, cipője fényes legyen. Mikor már halálos betegen feküdt az ágyban és anyám egy átvirrasztott éjszaka után mellette ülve, majd leesett a székről fáradtságában, hallottam apám beteg, már alig hallható hangját:

- »Menj, Jenny, fésülködj meg«. - Amit édesanyám erre felelt, nem értettem, de apám csonttá fogyott arcán bágyadt mosoly jelent meg, a felesége keze után nyúlt: »A sülyedő hajón - mondotta suttogva - a kapitány díszbe öltözik«.

Anyám felállt, kitámolygott a szobából, hogy megfésülködjék.

A könyvszekrény rendjének és az íróasztalnak ráncolt homlokú, szigorú arca volt, mint apámnak. A reggeliknek, ebédeknek és vacsoráknak és egyéb határozott időpontoknak megszabott órái mint valami vasrácsnak elmozdíthatatlan rúdjai állottak napomban és gyakran ütköztem beléjük, mert az én zilált természetemnek nem feleltek meg. Mindezt mégsem éreztem akadékoskodó pedantériának vagy nyügöző kényszernek, mert apám így szólt: »A háborúban mindig rendben legyen fegyvered és fényesre pucolva, mert különben majd nem tudsz vele lőni, ha hirtelen szükség lesz rá.« - Vagy ilyeneket mondott: - »Fogd meg a pulzusodat. Érzed, milyen egyenletesen, rendesen ver? Ha majd egyszer rendetlenül ver, akkor beteg vagy. A betegség rendetlenség, mely gyöngít. Neked azonban erősnek kell lenned, ha őrt állsz a sáncon«. - Hallottam néha, ha anyámmal beszélt, szenvedélyesen kifakadni: - »A legutolsó fellegvár, melyet az ember felad, az saját maga.«

Mindezek a mondások mintha valami láthatatlan szállal egymáshoz lettek volna kötve, mintha egy könyvből kihullott mondatok lettek volna. Valamennyinek sajátságos katonai jellege volt. Olyan homályos képzetem volt, mintha hadiállapotban éltünk volna állandóan és apám, a hajó kapitánya, szigorú őrjáratát végzi, hogy mindenki és minden a helyén legyen. Laza eszmetársításban mellényeinek hófehérje is, a fényesre pucolt fegyver képzetét idézte és ha néha éjszaka felébredtem és hallottam őt szobájában fel-alá járni, mint a virrasztó kapitányt a parancsnoki hídon, akkor mindez mögött sötét fenyegető nagy árnyékok lobogtak.

Most már magam is szívesen csatlakoztam szüleimhez ha találkoztam velük a Schiessplatzon. Egyszer, mikor így hármasban sétáltunk Geyer jött velünk szembe. Geyer László, a nyolcadikos, aki olyan szépen szavalt és az iskola legjobb tanulója volt. Nagy ívben hangosan köszönt és tovább akart menni de apám magához intette:

- Olvastam Molièreről szóló dolgozatát.

Az ifjú szép világos arca elpirult. Kalapjával kezében hozzánk csatlakozott. Sajnos, anyám oldalán mentem és nem mindent hallottam, amit beszéltek. Apám dícsérte tanítványát. Geyer szerényen szabadkozott és olyasmit mondott, hogy forrásművek hiányoztak munkájához. Hiszen Lőcsén nem lehet hozzájutni a szükséges irodalomhoz. »Ebben az elátkozott fészekben« - mondotta a szolidaritás tiszteletteljes mosolyával, melynek értelme ez volt: »ez a mi közös szenvedésünk«.

- Nem olyan borzasztó - felelte apám meglepő melegséggel és kezét Geyer vállára tette. A fiú iparkodott a kéz elibe hajolni mert jó fejjel magasabb volt apámnál. - Még egy rövid esztendő és Budapesten lesz az egyetemen és a főváros minden nagy könyvtára rendelkezésére fog állani. Maga dolgozhat majd kedvére. Maga még fiatal még előtte van élete nagy útja. - Mintha halk, fájdalmasan velerezgő hangot hallottam volna a szavak alatt és mintha elsuhanó keserű mosolyt vettem volna észre mikor hozzátette: Nekünk öregeknek már bele kell törődnünk ebbe az elátkozott fészekbe.

Másnap, mikor lent a Lőcse-pataknál jártam hogy megnézzem a rákokat, melyeket Feiksz egy helyen a fenék fövenyében látott, hát váratlanul megpillantottam Geyert. A fűzfák alatt feküdt a fűben, egészen egyedül és egy ideig észrevétlenül megleshettem. Feltámasztott fejjel, tágranyitott merengő szemekkel nézett le a völgybe. Arca fájdalmasan szomorú volt.

Geyernek már kis bajuszkája nőtt és pofaszakálla is sarjadt. Voltakép már felnőttnek volt tekinthető. De ilyen leplezetlen, meztelen kifejezést, mint ezt a fájdalmasan elmélázó vágyakozást felnőttek arcán mi gyerekek sohasem láttunk. Nekünk nem mutatták. De most Geyer arckifejezése mintha közel eresztett volna.

Geyer különben is nagyon tetszett nekem. De most szenvedélyes vonzódás fakadt fel bennem. Ez a meglesett kifejezés mint egy hirtelen feltárult, hozzá vezető bejárat nyílt meg előttem, ilyen pillantással énrám is rámismerne, a megértő barátra, habár ő már bajuszos, nagy fiú is. És apám nem tette-e kezét vállára, mint annyiszor az enyémre? Ez is valami kapcsolatot teremtett közöttünk, szinte mintha rokonság lett volna.

Nem akartam váratlanul kilépni a fűzfabokor mögül és mindjárt közvetlenül előtte teremve hozzá tolakodni. Kerültem egyet és a másik oldal felől közeledtem, hogy messziről megláthasson, és felkészülhessen a találkozásra. Ott ődöngtem össze-vissza, mintha nem vettem volna észre. De közben fontolgattam, hogyan kezdjem a beszélgetést. Talán Molière-ről akiről csak annyit tudtam, hogy régi francia író és semmi egyebet?

- Herbert! - hallottam szép érchangját.

A meglepettet játszottam de alig tudtam rejteni örömömet, hogy odahívott. Boldoggá az tett, hogy ama fájdalmasan szomorú kifejezés megmaradt arcán. Nem rejtette el a gyerek előtt. Mintha evvel mindjárt beeresztett volna magához, legbelsőbb, legmeghittebb szobájába.

- Ülj le - mondotta komolyan, mintha már sokszor beszélgettünk volna, és én már régen mindent tudnék.

Boldog voltam és büszke erre az első közösségemre egy nagy fiúval, egy fiatalemberrel. Némán hevertünk egy ideig a fűben. Nem emlegettem a régi francia írókat. Éreztem, hogy komolyabb dolgokról lesz most szó. Méltónak akartam mutatkozni barátom szótlanul megnyílt szívéhez és azért magam is fájdalmas bánattal néztem a távolba.

- Tudsz te titkot tartani? - fordult felém végül ragyogó kék szemével.

- Igen - feleltem ünnepélyesen.

Geyer öt ujjával átfésült haján.

Olyan szép, göndör fürtjei voltak mint az aranyhonvédnak. Aztán felült és egészen felém fordulva, halkan mondta:

- Kezet rá. De jól vigyázz, lehet, hogy két emberélet függ tőle.

Némán nyujtottam a kezemet, úgy meg voltam rendülve, hogy szólni sem tudtam.

- Ismered Haitsch Gretét?

Bólintottam: - Az öccse jó barátom.

- Tudom, hogy gyakran jársz hozzájuk.

Kissé elcsodálkoztam, mert én még sohasem láttam őt Haitschéknál de már hallottam valamit suttogni, hogy a mi Geyerünk udvarol a szép tizenhétéves lánynak. Hol, mikor, hogyan, arról sejtelmem sem volt, de egy valódi, felnőtt szerelem forró lehellete csapott meg. Egy idegen sorsfolyó sodrába kerültem.

Geyer levelet húzott ki zsebéből.

- Ezt a levelet titokban kell átadnod neki. Senkinek sem szabad észrevennie. Nagyon óvatos legyél. Kivált, ha Pekár ül megint nála. Akkor hozd inkább vissza a levelet.

- Milyen Pekár? - kérdeztem meglepetve - A mi tanárunk? Pekár tanár úr?

- Igen... Az! A tartalékos főhadnagy úr! - Ez az »az« tőrként villant meg a levegőben és én egyszeriben egy új, ismeretlen érzésre döbbentem rá. Való igaz, hogy Irmáért is szenvedtem egykor, de keserű féltékenységet most éreztem életemben először: az ő... illetve a mi féltékenységünket.

A kapualjban nagy mángorló állt, melyet sötét sziklatömbök nehezítettek. Ott mindig keményítő és nedves vászonszag terjengett, mert Haitshéknak mosodájuk volt. Különös csend uralkodott a házban, mintha egészen elhagyatott lett volna. Benyitottam az első szobába. Üres volt és nesz se hallatszott a lakásból. Hát senki se volt otthon? Hiszen az ajtók nem voltak zárva.

- Rudi! - kiáltottam, kissé bizonytalanul, barátomat híva. Se felelet, se visszhang. Már esteledett. Nedves fehérnemű szaga terjengett a levegőben.

Ha nem lett volna ilyen rendkívül fontos megbízatásom, alighanem megfordultam és elmentem volna. De ezt a levelet át kellett adnom mindenáron. Lehet, hogy két emberélet függ tőle.

Kopogtam a következő ajtón. Senki sem felelt. Óvatosan léptem be a másik szobába. Egy lélek se. Tudtam, hogy ott tovább van még egy harmadik szoba is, de latolgattam, ne hívjak-e elébb valahonnan segítséget? Talán történt valami? Mert hiszen igazán furcsa, hogy senki sincs otthon, holott az egész lakás tárva-nyitva van?

Kissé habozva indultam az utolsó ajtó felé. Akkor hirtelen gyors, könnyű lépteket hallottam a harmadik szobában. Az ajtó felcsapódott és Grete Haitsch állt a küszöbön.

- Te vagy az? - kérdezte fojtottan, hamis hangon és az arca izzott.

Én pedig ott állottam a szoba közepén, mintha gyökeret vert volna lábam és még jónapot mondani se tudtam, mert az a Haitsch Grete, aki a küszöbön állt és elállta az ajtót, nem a Haitsch Grete volt. Egy ifjú hölgy állt előttem, hosszú szoknyás, fűzős, divatos puffosújjú hölgy. És amit eddig még sohasem vettem észre, a fűző felemelte és ruhája alatt kidomborította dagadó melleit. Egy nő! A felnőttek idegen testén keskeny, finom, és szép arca, mintha száráról letépve és elhurcolva, idegen fogságból nézett volna rám.

Mint villám járta át szívemet a megértés: ime itt áll előttem az áruló! Elállja az ajtót, hogy ne lássak be a szobába. Ott benn ül Pekár, a tartalékos tiszt. Mintha kardcsördülést hallottam volna.

Az alkonyat, mely közben megsürűsödött, mellemre nehezedett. Nem is az, hogy Grete a szegény Geyert ilyen hűtlenül elhagyta, nem is az volt a legkeserűbb. Ennél több történt: bennünket hagyott el. Elhagyta a fiatalság táborát, elhagyott és elárult bennünket gyerekeket és átment a felnőttekhez. A Haitsch Grete, aki még egy héttel ezelőtt rövid szoknyában és mezítláb ugrándozott, mikor együtt lapdáztunk a kertben ott állt most hosszú, sötét szoknyában, füzőben, puffosújjakkal és frizurával és mögötte a szobában rejtőzött a tartalékos főhadnagy. Alig öt lépésnyire állt és mégis milyen messze, a másik parton.

- Rudi nincs itt - mondotta zavartan. - Azt hiszem a kertben van. Menjen oda.

Hogy én a kertbe menjek! És magázott az áruló. A levelet persze nem tehettem most szóvá, mert Pekár a másik szobában biztosan fülelt minden szóra. De ilyen könnyen és kényelmesen ne szabaduljon a kisasszony! Féltékenység és gyűlölet dúltak bennem. Némán elővettem Geyer levelét és meglengettem a levegőben, mintha bosszuló tőrt villogtattam volna meg feje felett. Aztán zsebembe csúsztattam megint és szó nélkül kimentem.

- Menjen a kertbe! - hallottam még a hangját. Ez már nem türelmetlenül és elutasítóan volt mondva, hanem szinte könyörögve.

Rudi persze nem volt a kertben. Már úgy volt ez rendezve, hogy ezek ketten egészen egyedül maradhassanak a házban! Mégis beültem a lugasba, mert nem kételkedtem benne, hogy Grete oda jön. Szép és kemény szavakon törtem a fejem, amelyekkel pörölyként akartam lesújtani hűtlen szivére. De semmi sem jutott eszembe. Mikor végre meghallottam lépéseit a kavicsos úton, úgy dobogott a szívem, hogy szinte meghasadt. Hiszen mégis csak szerettük mi őt. Mindennek dacára.

Már majdnem besötétedett, mikor megjelent a lugas bejáratában. Karcsú alakjának fekete szilhuettjét a vadszöllő árnyékká feketedett girlandjának szilhuettje vette körül. A puffosújjak hegyes szögletben különös élességgel váltak le a háttérről.

- Rudi nincs itt? - kérdezte képmutató csodálkozással és egy tányér süteményt tett az asztalra. - Almásrétes. Délről maradt. Nem akar?

- Nem! - feleltem keserűen. - Nem kell! - ismételtem hevesen, mintha nagyon kínálta volna.

Azután kínos pauza következett. Most mondhattam volna mindenfélét. Szépet, fájdalmasat, kegyetlent, de nem volt bátorságom. Ő pedig némán várt és a kertajtó felé nézett.

- Rudi mindjárt jönni fog - mondta halkan és mintegy figyelmeztetően.

Megértettem. Elővettem a levelet és megvető mozdulattal az asztalra dobtam, ami körülbelül ezt jelentette: nesze! Pedig nem érdemled. És ha rajtam állna...

- Tőle. - Mondottam halk szemrehányással.

Nem mindjárt vette el a levelet, előbb az újja hegyével idegesen ide-oda tologatta az asztalon. Aztán felugrott és úgy látszott, el akar futni a levél nélkül. A lugas ajtajában megállt és két kézzel a faragott ajtófélfába kapaszkodva fordította vissza fejét. Ziháló lélekzete hallatszott. A fekete szőllőlevelek rebegtek körülötte, halkan, zizegve a szélben.

- Mire jó ez? - suttogta gyötrödötten. - Mire jó ez?

Aztán hirtelen az asztalhoz ugrott, elkapta a levelet és elszaladt, még mielőtt megmondhattam volna, hogy feleletre várok.

A lakásba nem mehettem utána, talán ott volt még Pekár. Vártam hát a kertben, míg csillagos lett az ég. Ha most az öreg Haitschék hazajönnek és megkérdik, hogy mit csinálok a sötét kertben, mit mondjak? Végre mégis rászántam magam, hogy elmenjek avval, hogy majd holnap hozom el valahogy a választ. De mikor a sötét kapualjban a lakás ajtaja mellett akartam nesztelenül elosonni, a sötétben hirtelenül kéz érintett meg, hogy majdnem fölsikoltottam. De mindjárt levélborítékot is tapintott a kezem. Aztán nyikorgott a lakásajtó. Egy hosszú szoknya suhogott a padlón.

Este otthon sokáig kerestem alkalmas rejtekhelyet, hol másnap reggelig titkon megőrizhessem a levelet. Egyébként nem nagyon törődtek velem otthon, mert éppen francia »szerkl« volt azon az estén nálunk. Igy hívták a hetenként kétszer nálunk összegyűlő társaságot, melyhez vacsora után két néni és két bácsi jött el és sokáig ültek együtt szüleimmel az ebédlőben, tizenegy óra utánig is. A lőcsei leányinternátus igazgatónője, Saffáry kisasszony és Lorx kisasszony, a zongoratanítónő (két vénlány) aztán Travnicsek bácsi egy öreg agglegény és Pekár tanár úr, éppen az a Pekár, aki mától fogva ellenségem lett. Ő volt az egyetlen fiatalember a társaságban és apám mondta is neki néha tréfásan, hogy bizonnyal csak addig fog megmaradni az öt vén kisasszony körében, amíg menyasszonyt talál magának. (Elgondolkoztam rajta, hogy miért számította a vénkisasszonyok közé Travnicsek bácsit, anyámat és saját magát is?)

Szüleim tehát az ebédlőben szoktak ülni a vénkisasszonyokkal és Pekár úrral és az ebédlő ajtajának üvegje csúnyán eltorzította a kerek asztal körül ülő alakokat. Egyik este franciául, a másik este angolul folyt a torzfigurák társalgása. Közösen előfizettek egy angol és egy francia folyóiratra, közösen olvasták és tárgyalták meg.

- Miért csinálják ezt? - kérdeztem már régebben apámtól.

- Hogy ki ne essünk a gyakorlatból és el ne felejtsünk franciául és angolul beszélni.

- És mért ne felejtsetek el? - kérdeztem tovább ahogy gyerekek furják a felnőtteket szakadatlan kérdésekkel.

Akkor apám és anyám pillantást váltottak. Azt is észrevettem, hogy apám szája körül megjelent ama futó, keserű mosoly és anyám vállára tette kezét, mintha csittítani akarná. Aztán felelt csak apám nehéz sóhajjal: - Erre a kérdésre édes fiam, bizony nem tudok neked mit felelni. - Aztán felállt és bezárkózott szobájába.

Azon az estén különösképpen érdekelt engem a szerkl. Tudniillik az, hogy el fog-e jönni Pekár tanár úr vagy se. Mert ha nem jön, akkor az kétségkívül azt jelenti, hogy talált menyasszonyt.

Valóban ott ült már valamennyi vénkisasszony az asztal körül, Lorx kisasszony hangosan olvasott valami francia elbeszélést és Pekár tanár úr még nem jött meg. Egynéhányszor odasompolyogtam az ajtóhoz és benéztem a görbe ablaküvegen keresztül. Roppant, szörnyű fejekkel és pirinyó testecskékkel ültek a torz figurák a kerek asztal körül és teáztak. A csészék az asztalon picikék voltak, de a szájakhoz emelve óriássá megnőttek, aztán megint összezsugorodtak, ha visszatették őket. Mindenki Lorx kisasszony nagy, csunya orrát nézte, csak apám tekintett fel a szobatetőre és füstkarikákat eregetett a levegőbe, mintha oda se hallgatott volna. Talán nem is hallgatott oda. Pekár tanár úr nem jött, tehát menyasszonyt talált. Csak én tudtam ki a menyasszonya.

Annyira izgatott voltam, hogy még nem aludtam el, mikor a vendégek távoztak és félig csukott pillák alól láttam, hogyan kísérte őket apám az ajtóig, aztán az ablakhoz lépve, kimeredt az éjszakába. Fáradt és nagyon levert volt az arca. Anyám, aki az előszobában elbúcsúztatta a vendégeket, visszajött, apámhoz lépett és karjába öltötte karját. Úgy álltak ott némán, az ablakon kinézve, párhuzamos arcéllel, mint király és királynő domborművei régi pénzeken. A »Genovéva« matrózai - suhant át álmos, tétova gondolataimon.

- Kísértetek vagyunk mi - szólalt meg hirtelen apám, mély, nehéz lélekzettel.

- Ugyan ne beszélj így - kiáltott fel fájdalmasan anyám és ura vállára fektette arcát. - Nem magad mondtad-e mindig, hogy az ember sohase adja fel magát. Hiszen te olvasod rám mindig, hogy saját legmagasabb fokunkon kell tartanunk magunkat, mert hogy csak az fagy meg, aki elalszik. Nem mondtad-e mindig, hogy nem szabad lefeküdni, mert befújja az embert a homok? - Nem láttam anyám arcát, de a hangja könnyeken keresztül rezgett.

Apám simogatta anyám haját és nem mindjárt felelt.

- Nem meséltem még el neked a kísértetsziget történetét? - kérdezte kisvártatva, anélkül, hogy feltekintett volna. Aztán még kisvártatva a sötét ablak felé fordult arccal és elkezdte:

- Kurovszky mesélte egyszer ezt a történetet, nem tudom, honnan szedte:

- A múlt század elején történt, hogy egy angol vitorlás hajótörést szenvedett valahol a korallszigetek táján. Csak négy ember vetődött élve egy ismeretlen kis sziget partjára. Két házaspár. Körülbelül egykorúak voltak, úgy a negyven körül. Az elsülyedt hajó roncsaiból még sok mindent vetett partra az ár. Akadt ott szerszámosláda, élelmiszer is bőven az első időre, sőt nagy bőröndök, teli szép ruhákkal. A kis szigetecske teljesen lakatlan és veszedelmes ragadozóállatoktól mentes volt.

Annál több majom ugrált a pálmákon. Nem volt nehéz megélnie a négy embernek. Megépítették a kunyhóikat. Élelem is termett bőven, halat és jó csigát is halászhattak. Hát berendezkedtek és a sziget közepén emelkedő kis dombon tüzet raktak, melyet sohasem hagytak kialudni, hogy ha arra találna jönni valami hajó, meglássa a füstjelet és tudja meg, hogy emberek vannak a szigeten. Angolok.

Arra a hajóra vártak. Voltakép nem is csináltak egyebet, nem éreztek egyebet, nem álmodtak egyebet, nem beszéltek egyebet, csak a hajót, hogy visszavigye őket Angliába, Európába, az emberi civilizációba és kultúrába, el innen a majmok szigetéről.

A két házaspár elhatározta, hogy bármilyen sokáig tart még amíg innen megszabadulnak, ők európaiak és civilizált angolok fognak maradni. El voltak rá szánva, hogy nem adják fel egy percre sem kultúrájukat és nem hasonulnak a pálmákon süvöltöző és kókuszdiókkal játszó majmokhoz.

A négy angolnak volt egy kalendáriuma, amelyben minden vasárnap és ünnepnap meg volt jelölve. Ezeken a napokon díszbe öltöztek, válogatott angol eleganciával. A bőröndökben minden megvolt, ami hozzá kellett. Ezeken a napokon a két házaspár krinolinban és csipkés napernyővel sétált, korzózott a pálmák alatt fel és alá, karonfogva. Négy angol... Két férfi és két nő. Ha szembejöttek egymással, mosolygó bókokkal köszöntötték egymást. A majmok süvöltöttek a pálmák tetején.

Múlt az idő. Évek, évek, évek. Akkor sem voltak már fiatalok amikor a szigetre vetette őket az ár. Azóta nagyon meglátszott rajtuk a kor. A kalendárium is régen nem volt érvényes már és ők nagyon jól tudták, hogy a tengeren túl a vasárnapok és ünnepek már régesrég más napokra esnek. De mégis minden vörösbetüs napon felöltötték krinolinjaikat, csipkés kézelőiket, magas cilindereiket, keztyűiket. Mert ha mégis egyszer kitalálna kötni egy hajó az ő szigetjükön, akkor európaiakra, angolokra bukkanjon itt. De ha nem is jönne többé hajó erre soha, ha nem is jönne, ők mégis európaiak, angolok, kultúremberek akarnak maradni mindhalálig.

És egyszer hajó közeledett a sziget felé. De a másik oldalon, nem ott, ahol a két házaspár kunyhói állottak. Az angolok nem vették észre. A vitorlamesternek úgy rémlett, mintha füstöt látott volna azon a kis szigeten, mely még a térképen sem volt megjelölve és csónakot bocsátott vízre, négy emberrel, hogy nézzék meg, mi van ott. A négy matróz a túlsó, bozótos parton szállott ki. Nem ott, ahol a két házaspár kunyhói álltak.

Amikor a tengerészek magukat a folyóindák sűrűjén áttörték egyszerre csak megálltak. A négy marcona, sokat próbált kemény férfi arca elsápadt. Elsápadtak a matrózok attól, amit a bozótból kilesve megpillantottak. Négy emberi lényt vagy ahhoz hasonlatosat. Négy egész öreg, megrokkant alakot, ősrégi furcsa, komikus viseletben, krinolinban, cilinderrel, lakktopánkákkal, keztyűben, csipkés napernyővel. Karonfogva tipegtek fel alá a pálmák alatt és ha szembejöttek, fogatlan szájjal mosolyogtak egymás felé és ódivatú ceremóniával bókoltak. Fejük felett a pálmákon süvöltöttek a majmok.

»Kísértetek!« - A marcona tengerészek vacogó fogakkal vetettek keresztet és menekülve futottak vissza csónakjukhoz. A négy öreg angol, a négy európai kultúrember aztán megpillantotta a láthatáron messze a távolodó és tovatűnő vitorlást. Fenn a pálmákon süvöltöztek a majmok...

Anyám átkarolta apám nyakát és zokogott.

Én pedig ágyamban fekve láttam a négy furcsa öreget, a pálmák alatt: a matrózokat, a majmokat és a láthatáron eltűnő vitorlást. Olyan tisztán és élesen láttam mindent, mint egy hallucinációban, mint mindig, hogyha apám mesélt. Csendesen belesírdogáltam párnámba. Bizony elég okom volt rá azon a napon.

Másnap sikerült Geyerrel beszélnem az iskola folyosóján, de csak egy pillanatra, mert csengettek éppen. Épp csak hogy odaadhattam neki a levelet. Délután öt órakor pontosan megjelentem a megbeszélt helyen. Nem csak kíváncsiságtól. Hát nem volt-e nekem is közöm ahhoz, hogy Grete mit válaszolt nekünk? De hiába vártam ott Geyerre. Mikor elkésve hazaérkeztem már terítve volt a vacsoraasztal, csak apát várták.

- Hol a papa?

- A szobájában.

- Megyek érte.

- Maradj. Egy diák van nála.

Ebben a pillanatban meghallottam Geyer szép érchangját.

- De hiszen ez a Geyer. Az nekem jó ismerősöm. Akkor bemehetek.

- Maradj. - fogott vissza anyám. - Azt hiszem, valami szomorú családi ügyet beszélnek papával. Borzasztóan izgatott volt, mikor jött és sírt az a nagy fiú.

Éreztem, hogy elsápadok. Tehát szerelmünknek vége. Grete elveszett és Geyer azért jött, hogy tanácsot és lelki támogatást kérjen legkedvesebb tanárjától.

Az előszobában tettem-vettem, mintha valami dolgom lett volna és hallgatództam a kulcslyukon. Geyer már nem beszélt, csak apám utolsó szavait hallottam:

- Higyje el nekem, hogy nem kételkedem érzései valódiságában és mélységében és nagyon komolyan veszem a dolgot. De nem maga mondja-e, hogy még öt-hat évig kellene várniok? Ugyanaz az ember lesz maga öt-hat év múlva, ugyanaz az ember akar maradni, mint aki ma? Maga tehetséges és becsvágyó, kikerül a világba; az egyetemre, külföldre, dolgozni fog, látni, fejlődni, nőni, világot, embereket megismerni. Azt hiszi, hogy éppen úgy fog gondolkodni és érezni akkor, mint ahogy hat év előtt ebben az elátkozott fészekben érzett és gondolkodott? Azt hiszi, hogy az izlése nem fog megváltozni? Hiszen ezt maga se gondolja, nem is akarja. Mert az volna életének legnagyobb veresége. Szabad-e magát odaláncolnia egy mai gyerekszerelemhez akármilyen becsületesen és mélyen átérzi is? Én azt mondom magának, hogy örüljön, mert ha az a lány hűséges maradt volna magához, akkor maga lenne kénytelen hűtlenül elhagyni őt, kénytelen volna, mert az ifjúságnak el kell múlnia, ha nőni akarunk. Érett tettek és művek elébe nőni, terebélyesedni...

Eleinte még hallottam Geyer elfojtott halk zokogását. De lassacskán elcsendesedett. Már múlott a fájás. Még ki se lépett apám szobájából már elmúlt, mint ahogy az ifjúságnak is el kell múlnia.

Megint éreztem, mint a Haitschék lakásában, hogy az alkonyat ráhengeredik a mellemre. Apám szavai úgy csaptak le rám, mint valami kérlelhetetlen törvény ítélete. Mert most történt az, ami a legszomorúbb volt. Grete hűtlenségénél is szomorúbb és szomorúbb annál is, hogy Grete elárulta a fiatalságot és átment a túlsó partra, a felnőttek közé. Szomorúbb volt az, ami most, ebben a percben történt: A fiatalság maga vesztette el hitelét. Mert úgyis elmúlik és el is kell múlnia, akármit érzel is, ha meghasad is a szíved bele. Tudod, hogy elmúlik, minden lángja, álma, szépsége és úgy van jól, hogy elmúlik. Gyerek vagy és nőnöd kell. Ezentúl magad se fogod komolyan venni magadat és nem fogsz megbízni szívedben.

Valami alkonyodás borult rám és mintha búcsúzkodtam volna. Őszi szél csapott meg és éreztem, hogyan múlik gyermekségem szép, hajnali kora.

Apám ajtaján lefordult a kilincs. Gyorsan a kabátok mögé rejtőztem. Geyert se akartam többé látni... azt a Geyert, aki már nem sír.



NAGY BETEGSÉG. NAGY TAVASZ.

(Lorx kisasszony nagy orra - Fájdalmak és mesék - Csurgó ezüst és csörgő levegő -
Növevény - Schwester Martha - A gróf cukorkái)

Lorx kisasszonyt nemcsak az ebédlőszoba üvegajtaján keresztül láttam kísértetiesnek. Sokat járt hozzánk, mert zongoraleckéket adott nekem, még pedig, apám iránt való nagy tiszteletből, ingyen. Főképpen ez volt az oka, hogy nem hagytuk abba a nyilvánvalóan reménytelen kínlódást. Ilyen zenei antitalentummal még sohasem találkozott mondotta meg nyíltan. De mint pedagógusnak az volt a meggyőződése, hogy minden emberben akinek egészséges hallása van, nevelhető valamelyes zenei érzék. Szegény zongoratanítónő számára ennek az álláspontnak az volt a haszna, hogy lehetséges tanítványainak számát nem tette azok tehetségétől függővé. Egyébként vágott apám pedagógiai elveihez is, hogy az ember nevelhető és képezhető.

De köztem és a zene között - mely később életem belső részévé lett - Lorx kisasszony kísérteties orra állt. A többi »vénkisasszony« csak a görbe ablaküvegen keresztül volt torzorrú, de Lorx kisasszony orra ablak nélkül is hosszú, vastag és csunya volt és még egy fekete bibircsók is éktelenkedett rajta. Ha mellettem ült a zongoránál és előrehajolt, hogy valami ujjrakást mutasson, akkor az a roppant orr közém és a kotta közé tolódott és széles orrlyukaiba kellett látnom. Ez nyílván nem volt összeegyeztethető a zene lelkével, mert engem annyira undorított, hogy képtelen voltam elmerülni a muzsika világába. Lorx kisasszony eljátszotta néha a feladott gyakorlatot és olyankor dallamok keltek a billentyűkből hirtelen, közelről és mégis messzi távolba hívók úgy, hogy alig volt hihető, hogy ezek ugyanazok a gyakorlatok, melyekkel én kínlódtam.

Az is baj volt, hogy közben megint tél lett és az ebédlőben, ahol zongoránk állott, takarékosság okából nem fűtöttünk. Ujjaim meggémberedtek a hideg billentyűkön, mikor futamokat kellett volna játszanom a krajcárral kezem fején, melyet Lorx kisasszony tett oda és melynek nem volt szabad leesnie.

Ám mindez mégis elviselhető lett volna, ha apám nem mondotta volna egyszer anyámnak, hogy Lorx kisasszonyt az ő csunya nagy orra fogja megölni.

- Mégis csak kegyetlen igazságtalansága az a természetnek - kiáltott fel az én szép édesanyám - hiszen olyan pompás teremtés. Okos, szellemes és művelt. Koncerteken produkálhatná játékát.

- Sajnos, az orrát nem - vetette közbe apám.

- Ott a zene a fontos.

- A szépség benyomása a fontos. Az emberek nem hallgatnak csukott szemmel. A legtöbbjének, aki nem igazán zeneértő, a rút látvány elrontaná annak a szépségét, amit hall.

- Milyen szerencsétlenség! Hiszen az orrától eltekintve még szép is. Karcsú, magas, hajlékony, voltakép gyönyörű alakja van. Kitűnő táncosnő és a legjobb műkorcsolyázó a pályán. Öltözködni is tud, csöppet sem kisvárosi, sőt még az arca se volna csunya. Milyen szép szemei vannak. Csak éppen ez a rettenetes orr! Mintha valami gonosz boszorkány varázsolta volna bele az arca közepébe.

- Saját sírkövét hordja az arca közepében - mondotta apám maga elé meredve.

- Pedig szinte kicsattan szegényből az életkedv és temperamentum. És még ki is nevetik ezért és csúfolják a hülye nyárspolgárok. Igazán bátor teremtés szegény. Szeretne élni és mindent megpróbál. Erőlteti a vidámságot, még kokettál is.

- Az elevensége a legveszedelmesebb - mondotta apám. - A félholt emberek élnek legtovább.

Miközben ez a beszélgetés folyt, én a szoba sarkában kuporogtam Anker-építőköveimmel és attól fogva végkép leszakadt a híd, mely engem a zene birodalmába átvezethetett volna. Mert eddig csak a nagy orr csunyasága akadályozott, de most már ezt az orrot holmi fenevadnak láttam, melyet egy gonosz boszorkány Lorx kisasszony arca közepébe varázsolt. Förtelmes sírkőnek láttam, mely alatt ember fekszik, elevenen eltemetve, aki bátran, de hiába küzködik, hogy lélekzethez jusson. Ezek a látomások annyira megzavartak és gyötörtek, ha Lorx kisasszony orra közém és a kották közé tolódott, hogy teljesen megbénultam. Ilyen hatással voltak reám a szavak.

Magam is rosszaságnak, szívtelenségnek éreztem, hogy ennyire utálkozom, mert hiszen ez csak szerencsétlenség és igazságtalanság. Szégyeltem magam és ha nem láttam Lorx kisasszonyt, nagyon meleg ragaszkodással gondoltam rá, hogy avval is jóvátegyem vétkemet.

Apám születésnapja közeledett, amelyen anyám kívánságára valamit játszanom kellett. A gondosan kidolgozott ünnepi műsor szerint korán reggel, mikor apám még ágyban feküdt, titkon, halkan az ebédlőbe kellett lopódznom, hogy ott váratlanul, egy szép indulóval ébresszem apámat. Anyám szerette ünneppé rendezni az életet, ahol csak lehetett.

Az egész tervet tüzetesen megbeszélték Lorx kisasszonnyal, aki nagykeservesen egy kis indulót vert belém, melyet a születésnap előestélyén anyámnak el is játszottunk. Lorx kisasszony arcán a kétség aggodalma látszott. De anyám elégedetten mosolygott: - Majd megcsinálja. Hiszen ezúttal nem a művészi tökéletesség a fontos.

Másnap, még sötét hajnalban Marinka titokban felkeltett. Szüleim még aludtak, mikor halkan a hideg ebédlőbe lopództam, ahol két égő gyertya állt a zongorán és... a nyitott kották előtt Lorx kisasszony ült. Úgy megdöbbentem, mintha valóságos kísértetet láttam volna. Hiszen éjszaka volt még. Az oldalsó gyertyavilágítás még nagyobbra rajzolta orrát. Némán magához intett, aztán suttogva beszélt: - Gyere, majd együtt játszunk. Szeretném, ha jól sikerülne. Okozzunk örömet édesapádnak. Azért jöttem el magam is.

Suttogó hangjából olyan váratlan, gyöngéd melegség ért hozzám, hogy feltekintettem. Akkor vettem észre, hogy Lorx kisasszony nagyon sápadt és kék karikák mélyedtek különösen ködlőtekintetű szeme körül. Zavartan és habozva álltam. - Gyere, - nyúlt kezem után - ülj le és kezdjük. Veled fogok játszani. Rajta!

Olyan izgatott voltam, hogy reszkettek a kezeim. Nagyon hideg is volt a szobában és a gyertyák olyan hevesen lobogtak, hogy a kották ide-oda ugráltak szemem előtt. Az is zavart, hogy Marinka ott állt a nyitott ajtóban és tátott szájjal nézett bennünket. Teljesen csődöt mondtam.

Akkor Lorx kisasszony, aki a basszusnál ült, hosszú, vékony karjával átnyult kezemen és a születésnapi ébresztőzenét megmentendő, helyettem is játszott. Egyszeriben olyan teli, olyan ünnepies szépségű lett a játék, mint az orgona a templomban és mintha nőtt volna egyre hatalmasabbá. Már nem a kis indulót játszotta az én kottámból. Hátravetett fejjel játszott, félig nyitott szájjal, a tetőt nézte, tágult szemmel, mintha énekelt volna. És áradt a zene és megdagadt, mint a tavaszi folyó és forró szökőkútak lövelltek ki a zongorából és a szoba már el volt árasztva. Marinka az ajtóban felemelte két kezét, mintha valami láthatatlan nagy lapdát akart volna megfogni és a két gyertyaláng vadul lobogott. Lorx kisasszony játszott. Hátravetett fejjel. Nagy orrát a levegőbe nyújtva és a zene ama csunya sírkő alól jajdult fel.

Hirtelen felugrott és futva indult kifelé. Milyen karcsú, - néztem utána - milyen magas, milyen rugékony és milyen szép, könnyű járása van. De a küszöbön megállt és visszafordult. Ujra az orrát mutatta.

- Istenveled, édes fiam - mondta halkan. - Mondd meg édesapádnak, hogy sok, nagyon sok, - és még egyszer megismételte - nagyon sok jót kaptam tőle. Mondd meg neki, hogy köszönöm és te, édes fiam, - megfogta kezemet - mégse hagyd el a muzsikát, mert ha egészen nyomorult leszel is, tisztára mosakodhatsz benne.

Aztán gyorsan lehajolt és megcsókolt. Éreztem nagy, húsos orrát, ahogy arcomra nyomódott. Ez annyira türhetetlen volt hogy mind a két kezemet mellének feszítve, toltam el magamtól.

- Még te se akarod, hogy megcsókoljalak - mondta alig hallhatóan és elment.

Alighogy becsapódott az előszobaajtó, belépett anyám.

- Milyen kedves öntől, Lorx kisasszony... hova lett?

Anyám utánaszaladt a lépcsőházba.

- Lorx kisasszony! Lorx kisasszony! Jöjjön vissza! reggelizzen velünk.

De, úgy látszik, Lorx kisasszony már nem hallotta.

Mikor másnap délután, tornaóra után hazajöttem, anyám a diványon feküdt és zokogott. Apám éppen azt mondotta halkan: - Egy kísértettel kevesebb van a szigeten.

Nem mertem kérdezősködni. Kimentem a konyhába. Ott megtudtam Marinkától, hogy Lorx kisasszony reggel fél kilenc órakor agyonlőtte magát. Egy főhadnagy-úrnak a lakásába ment be és annak a pisztolyával belelőtt a szájába. Az egész feje úgy szétrobbant, hogy semmi sem maradt az arcából. Ha nem ismertek volna rá a ruhájáról, talán nem is tudták volna, kicsoda. Marinka odaszaladt a piacról és a földszinti ablakon keresztül ő is benézett a lakásba. A szoba teli volt vérrel. Tócsákban állt. A díványról csöpögött le. Marinka tudta, hogyan kell ilyen történeteket tüzetesen elmondani.

Másnap volt a nagy jégünnepély a korcsolyapályán és a diákok versenye is. A kicsinyek akadályversenye volt az én biztos első díjam.

Mindjárt az első hógáton fennakadtam és elvágódtam. Azon a napon nem volt meg bennem az a töretlen, belső lendület, az a mosolygó repülő magátátadás, mely az ugrót, maga se tudja hogyan, átemeli a gáton. A fejem úgy odavágódott a jégre, hogy elvesztettem eszméletemet. Hamar magamhoz tértem ugyan és a magam lábán mentem haza. De alig érkeztem meg, otthon okádni kezdtem és újra elájultam. Négy napig feküdtem eszméletlenül. Súlyos agyrázkódást kaptam és annak következményeképpen agyhártyagyulladást, melynek az orvostudományban meningitis a neve. Három hónapig feküdtem közelebb a halálhoz mint az élethez.

A betegségről magáról nem sokat tudok mesélni. Csak egy dolog maradt mint különösen figyelemreméltó az emlékezetemben. Rettentő fejfájásaim voltak. Jajgattam és kiabáltam, ami szinte elviselhetetlen gyötrelem volt szüleimnek, kivált anyámnak, akinek egész naphosszat hallgatnia kellett. Órák hosszat ült az ágyam szélén, szorongatta és simogatta ujjaimat, aztán kezeit tördelve futott fel-alá a szobában, mert mégse tudott enyhülést szerezni nekem.

Ezt láttam és megértettem, hogy kínjaimmal anyámat kínzom. Mégsem iparkodtam fájdalmamat elfojtani, holott különben az ilyesmiben jól edzett fiú voltam. De nemcsak azért eresztettem szabadjára magamat, mert a tűrtőztetés meghaladta erőmet. Volt ott még más valami is. Más, több mint a fájdalom.

Máskor, ha valami sebem vérzett, vagy valami oknál fogva kékeszöld daganatom támadt valahol, azért én mégis teljesen egészségesnek éreztem magamat, mert az maradtam azért, aki voltam. Az én testem fájt, az én testem vérzett, dagadt meg és a fájás énrám utalt, engem jelentett. De most, a láz forró bódulatában mintha kapcsolatok lazultak volna. Mintha alattomban eloldódnék magamtól és valami ár elhajtana önmagamtól idegen sodorban. Az a tompa, féltudatos érzésem volt, hogy elváltozom, hogy lassan, fokról fokra másféle leszek és az a fájdalom, melyet most érzek, már nem az én fájdalmam, hanem idegen valami, ami belémkúszott és éles fogaival belémharapva, most el akar engem hurcolni mint macska a kölykét. El, egészen el... De ha láttam, hogyan szenved anyám az én szenvedésem láttán, akkor az kapcsolat volt őhozzá és bizonyossága annak, hogy ez én vagyok, és még itt vagyok mellette. Ezt akartam én látni, hogy beléfogódzhassak. Szándékosan jajgattam. Lelkem legmélyén megnyugtatott az ő szenvedése, mely engem érzett, tudott és itt tartott.

Ha apám hazajött, anyám elébefutott: Gyere gyorsan! Mesélj neki. Hiszen agyongyötrődik.

Ez volt ugyanis az egyetlen szer és eszköz, mely könnyebbséget hozott nekem. Apám ágyamhoz ült és mesét mondott. Abbahagytam a sírást, a sikoltozást és nem hánykolódtam a párnák között. Csendesen megjuhászodva hallgattam, amig elaludtam.

Nem mondhatnám, hogy fájdalmaim megszüntek vagy akárcsak lényegesen megenyhültek volna. De, hogy úgy mondjam, nem bennem fájtak, hanem mellettem. A fájdalom megbénult, és nem volt azonos többé velem. Egész világosan azt éreztem, azt képzeltem, hogy ketten fekszünk az ágyban, egy forró-lázvert, fájdalmaktól megkínozott test és mellette én, kiemelve a másikból hűvösen, tisztán könnyedén, én aki a meséket hallgatom és látom. Mint a fájdalmat is láttam. Az is valami dolog volt rajtam, melyet elvarázsolt a mesevarázs és engem nem bánthatott többé.

Akkoriban már nem gyerekeknek írt, igazi regényeket is olvastam. Apám eleinte olyanokból próbált felolvasni nekem, de nem tudtam figyelni rájuk. Igy talált rá többféle próbálgatás után egyetlen orvosságomra, a mesemondásra. Észrevette hogy a kevéssé bonyodalmas, de tarka képzeletek képei, melyek mint kifeszített ponyvák álltak meg felettem, erősebben hatottak rám minden más elbeszélésnél, mert fele uton találkoztak lázálmaimmal s így könnyebben tudtak kiszöktetni kínjaim börtönétől.

Sokat ismertem már az apám mondotta mesék közül, de most egész máskép éltem őket át. Rámborultak, mint az álmok, melyek teljességgel körülzárják az embert és valóságától elkülönítik. Forgott a kacsalábon forgó kastély mint a zenés ringlispil és csillogott az üveghegy, szikrázva a táltos gyémánt patkója alatt. Ole-Luk-Oi képes esernyőjét láttam forogni fejem felett. Láttam a findzsaszemű óriás kutyákat. Aladin bűvös lámpáját is láttam és Ali baba, a rabló barlangját. Ezek az átvilágító fénnyel rámboruló képek olyan kettős jelentésűek voltak, mint hajnali ködöm korában éber álmaim. Nyilvánvaló volt, hogy a csillagvirágok földrehullt csillagok és hogy a kankalin melyet németül Himmelschlüsselnek vagyis égkulcsának hívnak, valóban nyitja az ég kék kapuját.

Weisz bácsin kívül más, idegen orvosok is jártak hozzám és néha hárman is ültek ágyam mellett. Volt köztük egy öreg katonaorvos, aki úgy vélte, hogy rajtam már semmiféle patika nem segít és az egyetlen, amit még próbálni lehetne, hogy izzasztanának engem, de úgy, hogy a mérges anyagokat kifacsarni lehessen belőlem mint a lucskos rongyból. Forró fürdőket kell vennem, pakkolásokkal. Persze, kockáztatjuk a gyerek életét, mert már nagyon leromlott, de hát legrosszabb esetben - vigasztalta szüleimet, két halálfajta között választunk.

Schwester Martha fürdetett meg engem minden este. Schwesternek hívták, mert szepesi német, evangélikus betegápolónő volt. Sötétkék, nyakigérő apácás ruhában, fehér kemény kerek gallérral. Fehér fodrsosszélű főkötőt hordott, mely szoros keretként zárta körül mindig mosolygó arcát. Ez a főkötő nem került le fejéről a szobában sem. Egyszer levetette, hogy egy percre megfésülködjék. Egyszeribe ijesztően durva idegen asszony arca jelent meg előttem.

Pedig Schwester Marthának selymes enyhe hangja volt és selymes, enyhe volt a mosolya szakadatlanul. Mintha ez a gyöngéd szelídség lett volna az ő alapanyaga. Mások érintése fájt, akármilyen óvatos volt is. Édesanyám érintése is. Csak Schwester Martha tudta úgy átemelni sovány kis meztelen testemet az ágyból a fürdőkádba és a fürdőkádból az ágyba, hogy ne fájjon. Sőt, ha fáradt fejem vállára hanyatlott, még gyengeségem érzése is kellemes volt. Kellemes volt, hogy Schwester Marthának tartania, hordania kellett engem, édes volt hogy egészen ki voltam neki szolgáltatva, erőtlenül akaratlanul.

- Hiszen ez nem is forró - suttogta édesen mosolyogva ha tűrhetetlen volt a forró víz és én elviseltem.

- Hiszen ez nem is szorít - mosolyogta édesen, mikor a csomagolásban szinte megfulladtam és elviseltem. Schwester Martha sohasem sírt, kezeit tördelve mint anyám és sohasem volt izgatott. Idegeim felitták simogató, puha kezeinek egyenletes enyheségét, mosolyának nyugalmas jóságát. Édesanyámé sohasem volt ilyen jóleső. Be voltam bugyolálva Schwester Martha higgadt gyöngédségébe s fáradt fejem boldog bágyadtsággal csuklott mellére.

Mikor azt mondták, hogy már jobban vagyok, hogy Schwester Marthának nem kell többé hozzám jönnie, nem akartam egészséges lenni. Ha fehér főkötőjével fölém hajolt, a fínom keményítőszagból is valami boldog tisztaság áradt. Megsímogatta hajamat. - Most, hál' Istennek, megint egészséges leszel - mondotta mosolyogva és zsebkendőjével letörölte könnyeimet. Azután ugyanazon a szelid, enyhe hangon, ugyanavval a jóságos szelid mosollyal mondotta meg anyámnak, hogy mennyi honorárium jár neki és gyűrte kék ruhája zsebébe a bankókat. Közben még egyszer felém intett: Kérem Isten áldását rád - mondotta gyöngéden és mosolygó szeretete mint búcsúzó fénysugár hullott rám utoljára.

Azután sokáig nem láttam Schwester Marthát. Hónapok multak el és én megint futkostam Lőcse kövezett terén. Hónapokig élt bennem minden nap elevenen a vágy, hogy valahol szembetalálkozzam Schwester Marthával. Egyszer meg is történt. Hirtelen befordult egy utcasarkon és felém tartott. Szemközt jött velem, nyakig csukott ruhájában, kemény gallérjával és a fehér főkötővel, melyből - tudtam - fínom keményítőszag áradt. Már alig volt tízlépésnyire, mikor anélkül, hogy ügyet vetett volna rám, átment a másik járdára. Gondterhes, kemény arca volt, durvavonású, olyan mint akkor, mikor egy percig levetette főkötőjét és megfésülködött.

Meg voltam bénulva. Csak mikor már a másik oldalon tovább haladt, akkor tudtam elszorult torkomból kierőltetni a kiáltást: »Schwester Martha!« - Megállt és kelletlenül, felriasztva nézett körül. Rámeredtem, anélkül, hogy csak egy szót is tudtam volna mondani vagy csak megmozdulni is.

- Maga szólított meg engem? - kérdezte mosoly nélkül.

Akkor tétova és tehetetlen mozdulattal mutattam magamra:

- Én. Én vagyok a Bauer Herbert.

- Az ám! Valóban! - bólintott akkor. - A Herbert - és kerek arcán megjelent az a kimondhatatlan édes, jóleső mosoly. De csak egy pillanatra és rögtön eltünt. Valóban az a boldogító mosoly volt. Rendelkezésére állott, csak elő kellett vennie. Hivatalos igazolványát mutatta meg és rögtön zsebrevágta. Schwester Martha elfordult és továbbment.

Sokáig álltam ott, anélkül, hogy mozdulni tudtam volna.


Mondottam már, hogy ez hónapokkal meggyógyulásom után történt. De lassú felépülésemnek ideje bizonyára egyike volt életem legszebb, legérdekfeszítőbb és legboldogabb korszakának. Pedig különös eseményekről, melyek akkor történtek volna, hírt adni nem tudok.

Ama felajzott boldogságnak oka nem a gondosság és gyöngédség volt, mellyel körülvettek. Nem is szüleim szeretete, melyet szinte megujhodva éltem át újra. Mintha szüleim túláradóan hálásak lettek volna azért, hogy el nem haltam mellőlük és mikor már bizonyosak voltak benne, hogy a veszélyen túl vagyok, büszkén mesélték nekem, hogy az emberek kilencven százaléka belehal ebbe a betegségbe. Hogy a Grete Bahr, az egyik iskolatársnőm, (aki majdnem ideálom lett), aki ugyanakkor kapott agyhártyagyulladást, mikor én, közben meg is halt. - Az én jó csillagom mentett meg, - ismételte gyakran édesanyám, olyan szenvedélyes hálával, hogy az a jó csillag, mely az én külön engem vezérlő és őrző csillagom, állandó kisérő képzetem maradt egész életemen át. Gyakorta kerestem révedő szemmel az éjszakai égen.

De nem ez volt oka boldog felajzottságomnak, mely akkoriban szép kalanddá varázsolta minden órámat. Ennek oka a már nem beteg, de még felcsigázott idegeim rendkívüli érzékenységében keresendő. Felépülésem a heves érzéklés ideje volt. Színekben, szagokban, tapintásokban tobzódtam. Eleinte el kellett takarni előttem a világosságot, mert vakította túlérzékeny szememet. Nappal is összehúzták a függönyöket és mikor egy reggelen anyám magasra emelt kézzel fogta a sötét, rojtos függönyt és felém fordított, figyelmes arccal lassan hátrafelé lépve, széthúzta, akkor evvel megnyitotta előttem a kojtorgó, sistergő élet kapuját.

Sűrűfolyású, vastag ezüstzuhatag omlott a szobába, melyben milliárd parányi szikrázó, eleven lény táncolt fel-alá szállva. A csodálatos ezüst folyó elborította a szoba padlóját. Anyám sötét alakja körül örvénylett, ezüst hullámaival emelte ágyamat mint ringó ladikot és engem boldogan elringatott.

Elvesztettem eszméletemet. Sokkal később, mikor már kijártam, minden színbenyomást még mindig valóságosan nyomásnak éreztem, mely szemüregeimen keresztül belémnyomódik. A rét ragyogó zöldjét, egy fal világossárgáját, mintha két ujjal betolták volna szememen keresztül, koponyám hátsó falát megérintve. De hogy valóságos testi érzésnek éreztem minden látást, az csodálatos kéj volt. Az volt képzetem, hogy nemcsak szemmel látom a dolgokat, hanem testem, bőröm tükröző felületébe merülnek el képeik mélyen úgy, hogy zsigereimben is érzem. Ezért, a világot nézvén, egész testem szakadatlanul enyhén kéjes borzongás állapotában volt.

Persze ez a felfokozott érzékenység nem volt mindig kellemes. Néha a levegőt valami sűrű anyagnak éreztem, mely hinárként áll ellen mozgásomnak. Olyankor csak lassan tudtam benne gázolni, mint mély vízben. Előrenyújtott kezekkel, mintha átlátszó fátylakat és függönyöket kellene utamból félretolni, úgy túrtam magam keresztül a levegőn. Meg is kellett néha állnom, mert a levegő egész keménnyé dermedt, üveggé vált. Hallottam halk csörrenését az üveglevegőnek és az üvegszilánkok, a levegőszilánkok éles csikorgását. Meg is karcolhattak volna, meg is vághattak volna. Talán nem voltam akkoriban mindig épeszű.

Ezek az állapotok hamarosan elmulottak a háziúr kis kertjében, melybe párnás karosszéket állítottak számomra és ahova édesanyám kis fehér tálcán vajaskenyereket és pohár tejeket hozott. Ott üldögéltem vagy ődöngtem napnyugtáig és láttam a tavaszt. Láttam a tavaszt és hozzája csatlakoztam.

Ezt az élményt most élményeim alatt kell keresnem. Mert felnőtt korunkban már irodalmi szavakká alvadt érzések kérge alatt kell kutatnunk azt az érzékeny és vérzékeny, eleven életet, melyet fiatalságunk mélyéből szeretnénk kiemelni most. Akkor nem volt rá szavunk, most pedig felnőtt szavakat használunk, melyek felnőtt érzéseket kevernek bele. Nagyon sok maradt lenn a mult mélyén, amit éppen azért nem tudunk felnevezni, mert olyan nagyon sok kifejező és fínom árnyalatú szavunk van, hogy kielégít és semmiféle vacuum, semmiféle botlató hiány nem figyelmeztet névtelenül maradt élményeinkre. Pedig emlékezünk elfelejtett érzésekre, pontosan emlékezünk, bár nem tudjuk megmondani, hogy mire és lelkünk sok ilyen vak foltja jelez alvó tudásokat. Magas kort kell elérnünk, hogy ifjúságunkra eszméljünk.

Kicsi, ápolatlan, kócos kertecske volt az. Buja burjánzásban nőtt minden keresztül-kasul a csiklandó tavaszi napban. Furcsa füvek, sokféle növények, pöszmétebokrok, kökénybokrok, meg vadrózsa és elvadult virágágyakon váratlan, eltévedt árvácska nyitotta ki nagy szemeit. Én turkáltam és vájkáltam a szárak, indák, gallyak és levelek között és belefúrtam ujjamat a langyos földbe és tapintottam az egészen kicsike, rostos fehér gyökerek feltarthatatlan és szakadatlan növését és azokét a hajszálvékony zöld szárakét és indákét, melyek nagy kövek alatt másztak át és a deszkakerítés repedésein keresztül tolakodtak, átfurakodtak és amelyeknek cseppet sem ártott, ha elszakadtak vagy törtek. Olyankor valami zöld nedvesség gyűlt meg a törés helyén és folytatódott az élet.

Éreztem a legeslegpirinyóbb termésnek hemzsegő, nyüzsgő, ellenálhatatlan, mindent lenyügöző hatalmát, mely hevesen, izgága mozgással neszelve, szimatolva, tapintva hajszálcsápokkal mindenütt élt, mindenhová élt és elpusztíthatatlan volt, mint a földigiliszta, melyet ásóéllel tíz darabra vághatsz és mind a tíz, elevenen gyűrűzik tovább.

Ilyennek éreztem az én újjáéledt véremet, mely forrón nyüzsgött, pezsgett ereimben csurogva, tolongva, kimondhatatlan kéjérzéssel, feltarthatatlanul, ellenállhatatlanul. Fénylő hernyók vájták be magukat a földbe és nyomukba pici lyukacskák maradtak. A Katica-bogár felkapaszkodott a fűszál legmagasabb csúcsára, ahonnan nincs tovább. Halkan ingott az ő világának végső foka, de ő csak kitárta kicsi piros, kemény szárnyfedőit és alattuk berregni kezdettek gyönge szárnyai és még azok alatt is nedvesen csillant fel a mezítelen Katica-bogár testecske. Milyen picike volt és mégis teljes egész. A hajnalban hasadt bimbóban még álmosan összegöngyölődve feküdt sok kicsi sziromlevélke és az mind még kifeslik, nőni fog, teremni fog, mert tavasz van és minden, a legpirinyóbb dolog is még elfed valamit, ami alatta nyüzsög és terem és türelmetlenül vár az ő életére, feltarthatatlan tolongással.

És ezt a nyüzsgő tavaszt bebocsátottam magamba. Éledő testem érezte, hogy omlik belé a nagy termés folyama. Érezte, hogy nagyon fiatal és nagyon kicsike még és nagyon gyönge, de részese ennek a szakadatlan, feltarthatatlan mindent elárasztó tavaszi fogamzásnak. Hogy ő is megakadályozhatatlan növény.

Megnyilatkozott bennem valami: az, hogy sérthetetlen vagyok. A halálból jöttem, száz közül kilencvenen haltak bele az én bajomba. Grete Bahr is meghalt, én azonban élek, nekem jó csillagom van, mely sugárzik fölöttem és a föld megszámlálhatatlan rostos gyökere és a nyirkos csírák és az alvó sziromlevelek hemzsegnek, nyüzsögnek bennem, legyőzhetetlenül. Igy fogok belenőni, beleteremni az életbe, feltarthatatlanul.

Boldog tavasz volt. Egy este, mikor a szobába léptem, anyám ünnepélyesen felemelt ujjal intett, hogy maradjak csöndben. Az asztal végén ült és nekipirult arccal, csillogó szemmel nézte apámat, aki az asztalfőn kis cédulákról valamit felolvasott, miközben az elolvasott lapokat gondosan egymásra rakta. Lassan olvasott, szüneteket tartott, néha feltekintett, de nem anyámra, hanem körül a szobában, mintha láthatatlan közönséghez szólna. - Gyönyörű! - kiáltotta anyám lelkesen, mikor apám az utolsó lapot is megfordítva a többire fektette.

Megtudtam, hogy apámat nagy tisztesség érte. Persze csak természetes volt - mondta anyám - és már régesrég megillette volna. De anyám már ennyivel is meg volt elégedve, hogy apám holnap este gróf Csáky Zenónál, a vármegyeházán előadást fog tartani. Ez a Csáky Zeno nagybátyja volt az én Harun al Raschidomnak s testvérbátyja ama Csáky Gyurinak, aki négy fekete lován hajtott be mindig a Kassai-kapun Lőcsére. Mert hát a Csákyaké volt Szepes vármegye. Zeno gróf pedig elhatározta, hogy Lőcse város művelődésének emelése céljából kultúrszalont létesít, mely havonként megtartandó felolvasásokból fog állani. Akkor majd találkozik a város intelligenciája. A kultúrszalon megnyitásakor az első felolvasásra apámat kérték fel, mert, amint anyám magyarázta, ő volt a legokosabb, legtudósabb és legszellemesebb ember Lőcse szab. kir. városában. A felolvasás a hires irodalmi szalonokról szólt.

Másnap este ünnepélyesen öltöztettük apámat. Az egész család jelen volt, húgom, Hilda is, meg Marinka is, körülálltuk és anyám nyujtott neki minden ruhadarabot: gallért, kézelőt, nyakkendőt. Az én tisztem volt nadrágtartóját hátul a nadrágjához gombolni. Aztán adtuk rá a térdigérő fekete Ferenc József-kabátot, melyet anyám maga vasalt ki.

- Mindened megvan, ami kell? A kézirat? Még egy zsebkendő? A fehér kesztyű?

A fehér glaszékesztyűt apám nem tudta felhúzni, mert szűk volt, de majd úgy fogja balkézben tartani, mintha nem is akarná felhúzni, mert meleg van. Anyám nagyon izgatott volt. Apámon kevésbbé látszott. Mindnyájan kikísértük a lépcsőházig, Marinka is. Aztán az asztal köré ültünk és azonnyomban várni kezdtük visszatértét.

Mikor felébredtem, apám már a szobában volt és nyilván sok mindent már el is mesélt. Anyám szép arca ragyogott. Apa is nagyon megelégedettnek látszott. Sápadt orcái mintha kissé kipirultak volna, mosolygott is, mégpedig ezúttal ama keserű vonás nélkül, szája szegletében.

Mikor felültem ágyamban, odajött, megcsókolt, aztán mélyen, szinte könyökig belenyult hosszú kabátja hátsó, mély zsebébe, papírzacskóban cukorkákat húzott elő és a paplanomra tette.

- Ezt neked hoztam a gróftól.

Mindjárt utánakaptam, hogy megkóstoljam. Valami egészen különös ismeretlen csodálatos cukrászremeket vártam. Csalódva állapítottam meg, hogy csak egész közönséges cukorkák voltak, amilyeneket a Braunnál is lehetett vásárolni és még csak nem is a drágább fajtából valók. De ez a csalódás nem érintett kellemetlenül, sőt valami öntudatlan elégtételt nyujtott, mert hiszen, ha a grófok is csak ilyen cukorkákat esznek, akkor, hogy úgy mondjam, ők is csak emberek és hozzánk hasonlóak.

- Asszonyok egyáltalában nem voltak meghíva?

- De igen. Az arisztokrata társaság hölgyei. Az ő asszonyaik. Ők valamennyien háziasszonyként szerepeltek. A vendégek, vagyis a város intelligenciája feleségek nélkül jelent meg. Talán nem futotta a tányérból.

- De azt, aki a felolvasást tartotta, azt igazán a feleségével lehetett volna...

- Ugyan kérlek, nagyon meg voltam elégedve, hogy produkcióm befejeztével, nem küldtek a konyhába, hogy ott etessenek meg.

De iróniája ellenére apám mégis szemmelláthatóan jókedvű volt. Még egy cigarettát sodort magának, nem is hagyta, hogy a Ferenc József-kabátot mindjárt lehúzzák róla, melyet pedig anyám rögtön el akart akasztani. Apám mosolyogva, kényelmesen beleült a díván sarkába. Anyám még harmadszor is, meg negyedszer is tüzetesen elkérdezte, hogyan is volt az, mikor a főispán a felolvasás végeztével apámhoz lépett, kezet nyujtott neki és így szólt: - Köszönöm önnek doktor úr a város intelligenciája nevében ezt a rendkívül érdekes és értékes előadást.

Meg hogy a büffénél még egyszer odajött hozzá a gróf, mondván: - Meg kell mondanom önnek, doktor úr, hogy Lőcse városa büszke lehet rá, hogy ilyen tudós férfit rejt falai között.

Anyám újra és újra elismételte ezeket a szavakat, mintha kívülről akarta volna megtanulni, közben újra és újra megcsókolta apámat: Na látod! - kiáltotta. - Na látod!

Rám az tett különös és mély benyomást, hogy Lőcse város falai közt rejti az én apámat. Tehát engemet is. Ez a rejtés rejtelmes volt.

Másnap délelőtt sok látogató jött hozzánk. Olyanok is, akiket különben ritkán láttunk. Apámnak gratulálni jöttek. Anyám egy konyakospalackot nyitott ki és kis pohárkákat készített az asztalra a látogatók számára. Kínos zavarban volt, mert nem volt a házban sütemény, melyet a konyakhoz kínálhatott volna. Nem voltunk még hírességre berendezve. De ezentúl nem fognak készületlenül érni az ilyen esetek.

Délután a világ minden kincséért le nem mondtam volna róla, hogy apámmal kézenfogva menjek a Schiessplatzra sétálni. Valóságos tolongás támadt körülöttünk. Az emberek mosolyogva jöttek oda hozzánk, szorongatták apám kezét és megpaskolták az én arcomat. Jól esett, de úgy viseltem, kissé unottan mint a hírnévvel járó terhet. Noblesse oblige.

Néhány nappal később egyik budapesti napilapban néhány sor jelent meg Lőcse város kultúréletének felvirágzásáról Csáky Zeno gróf védnöksége alatt. Volt egy mondat arról is, hogy dr. Bauer tartotta a megnyitó előadást. Apám hanyag mozdulattal tolta félre a lapot, de anyám gyorsan kivágta azt a hasábot. Apám aztán elzárta íróasztalába.

Apám beküldte az előadást egy fővárosi újságnak, ahol meg is jelent. Tíz példányt rendeltünk abból a számból. Egy példány mindig, véletlenül, az asztalon hevert, ha valaki jött hozzánk. Az iskolában a nagyobb diákok közül néhányan megszerezték az újságot és a folyosón mutogatták apám tárcáját. Hajnóczy megpróbált megint közeledni hozzám, de én nem hederítettem rá. Anyám ragyogott, mint egy fáklya. - Látod-e, hogy nem vagyunk kísértetek! Pedig ez csak a kezdet! Nemsokára kiszabadulunk ebből az elátkozott fészektől.

Apám komoly, messzire irányított tekintettel nézett ki az ablakon. Nem mosolygott keserűn, mint máskor, ha anyám hasonló szépeket mondott. Két orcája halovány volt és beesett. De szemei mélyén valami reménységféle izzott.

Honoráriumot is kapott a laptól. Az asztalra számolta egymás mellé kirakva a fényes új ezüstkoronákat. Nekem szabadott, egymásra rakva, oszlopokat építeni belőlük. Boldogok voltunk.



HALÁL ÉS ÚJ KEZDET

(Sült krumpli - Anyám ágyamhoz lép - Ellenszenv - Hét árnyék)

Két orcája halovány volt és beesett. Szinte szemmelláthatóan fogyott. Hozzá se jött már Weisz bácsi egyedül. Minek is tartunk ilyen buta doktort - kérdeztem ingerülten - aki nem tud egyedül gyógyítani és aztán csak még drágább, ha más orvosokat is kell segítéségül hívni. Mert anyám szép szemöldökei elkezdtek idegesen rángani, mikor a fehérneműszekrényből, az ingek alól, előszedte a pénzt.

Mindig apám ágya mellett ült, melyet dolgozó-szobájába állítottak be, hogy mi gyerekek ne zavarjuk. - Nagy fájdalmai vannak a gyomortáján - mondta anyám. Nagyon szerettem volna apámnak meséket mesélni, ahogy ő mesélt nekem, mikor én voltam beteg. Akkor már sokkal szebb történeteket tudtam, mint ama Simonyi óbesterről szólót. De röstelltem felajánlkozni.

- Mi a betegsége édesapámnak? - kérdeztem.

- Óh! - intett le anyám türelmetlenül és ingerülten. - Mit tudnak ezek a vidéki doktorok. Semmit se tudnak!

De a betegség nevét nem akarta kimondani. Avval sem akarta lerögzíteni. Apám éjjeliszekrényén orvosságosüvegek és skatulyák állottak, egy pohár víz és egy kávéskanál, amivel a csöppeket és a porokat szedte. A szoba orvosságszagú volt.

Apám halovány és gödrös arca egyik napon mégis kipirult és szemeiben fény gyulladt. Azon a napon, amelyen édesanyám felvitte Budapestre, hogy ott híres professzorok vizsgálják és operálják meg. Mert a vidéki doktorok nem tudnak semmit és ha valójában gyomorrák volna is, akkor is segíthetne még egy operáció.

Apám nem orvosokról és operációról beszélt, habár hirtelen nagyon beszédes lett. Alexander és Heinrich egyetemi tanárokról beszélt, az irodalmi és bölcsészeti katedrákról, amelyeken most az ő ifjúkori barátai és volt egyetemi társai ültek, pedig csak több szerencséjük volt nálánál. Semmi kétség, hogy meg fogják látogatni őt a pesti kórházban. Édesanyámnak az öreg nagy íróasztal fiókjából kellett előkotorásznia a régóta félretett kéziratokat. Apám viaszkezekkel lapozgatta és betétette a nagy kofferbe.

Anyám magához húzott és így szólt: Apáddal Budapestre utazom néhány napra és rád kell bíznom a házat. Nagy fiú vagy már és vigyázni fogsz kis testvéreidre. Marinka tudja, hogy mit főzzön és te ismered a házirendet. Itt vannak a kulcsok és tíz forint előre nem látható esetekre. De ne add ki a pénzt, ha nem okvetlenül szükséges. Ez a legutolsó pénzünk - csuklott el a szava és halkan sírni kezdett. Egész szakaszt kellett váltanunk, hogy apa fekhessen. Őrizd a házat. Neked kell átvenned a felelősséget, szegény gyerekem.

Az ablakból néztem, hogy viszik ki apámat hordágyon az utcára és tolják be hátul egy nagy kocsiba, ahol melléje ült anyám a kis kézitáskával, melyben a sok orvosságos flaskát és skatulyát vitte magával. A nagy sárga koffert, melyben a kéziratok is benne voltak, elől tették fel a bakra. A kocsis, aki nem fért máskép, az egyik sáros, csizmás lábát a tetejére rakta, amit én sértő tiszteletlenségnek éreztem. Apám a hordágyról még felintett hozzám az ablakba. Nagyon örült a pesti utazásnak.

Amikor a kocsi befordult a sarkon és eltűnt, ráncolt homlokkal néztem a város bástyái felett el a hegyek felé. Megnéztem a világot magam körül, melyben itt maradtam egyedül a rámbízott házzal és családdal. Hát ez Lőcse városa, ez pedig itt a Klostergasse és benne a mi házunk, és én itt állok a mi lakásunkban, melyre nekem kell vigyázni. Helyzetemet, hogy úgy mondjam, képszerűen jelenitettem magam elé, hogy jobban érezzem nagy jelentőségét. Mert most magam maradtam parancsnok a »Genovéván«. Ráncolt homlokkal végeztem első őrjáratomat körül a lakásban.

- Mi lesz ma vacsorára? - kérdeztem komolyan Marinkát, a konyhába lépve.

- Majd meglátod - nevetett rám.

De én szigorúan tudomására adtam, hogy most nekem tartozik számadással. Mire ő nagyon megijedt és azt kérdezte, hogy valami baj történt-e szüleimmel?

- Az embernek minden eshetőségre el kell készülnie - feleltem ráncolt homlokkal.

- Sült krumpli vajjal - mutatta meg sírva a tálat és nekem hideg borzongás futott végig a hátamon. Talán beleképzelve magam a tragikus helyzetbe, idéztem azt?

A vacsoránál veszekedtünk a húgommal, mert megköveteltem tőle, hogy egyenesen üljön és a villával ne szurkálja az asztalterítőt. Felügyeltem testvéreim lefekvésére, kis öcsémnek - hétesztendős volt akkor - még egyszer ki kellett szállnia ágyából, hogy ruháit akkurátus rendbe rakja a széken. Éjszaka közepén felriadtam és gyertyát gyujtottam. Felkeltem és a gyertyát magasra tartva néztem nyugodtan alvó testvéreimet. Forró meghatottság öntött el. - Aludjatok csak nyugodtan, - suttogtam - virrasztok felettetek. - Aztán halkan körüljártam a lakásban, megnézni, hogy nincs-e tűz valahol. Másnap reggel az öltözködés ugyancsak szigorú ellenőrzésem mellett folyt le. Én magam sohasem voltam olyan rendes, pontos és jó, mint ezekben a napokban. Minden reggel és minden este megszámoltam tíz forintomat és nagyon sajnáltam, hogy elmult a négy nap, anélkül, hogy alkalom adódott volna nehéz helyzetekben megállni a sarat.

Megint az ablakból néztem ki, mikor a nagy kocsi megállt a kapunk előtt. Megijedtem, mikor anyámat kiszállni láttam. Teljesen elváltozott az arca. Nem szomorúság volt az, nem is gond. A pesti utazás előtt volt ő szomorú és gondtelt. Most keménység, valami fájdalmas keménység volt a kifejezésében, melyet sohasem láttam és valami új határozottság és elszántság. Mindjárt megértettem: most ő vette át a »Genovéva« parancsnokságát, mégpedig végkép.

Apám szeme csukva volt, mikor a hordággyal leemelték a kocsiról. Elbujtam, hogy ne találkozzam vele, ha behozzák a lakásba. Anyámnak hangosan kiáltania kellett értem, amíg előbujtam. Némán szorított magához és elborított csókjaival.

- Nem szabad sírnunk - mondotta, mikor sírni kezdtem és gyorsan maga is letörölte könnyeit. - Nem szabad sírnunk. Nem szabad, hogy észrevegyen valamit.

Mit ne vegyen észre? Hiszen pontosan tudott mindent. A kéziratokat is megint kipakkolták. Nem került rá a sor Pesten, hogy elővegyék a kofferből. Mert mikor nyilvánvaló lett, hogy az operáció is reménytelen, sürgősen vissza kellett utazni. Túldrága volt minden. Apám barátai rá se értek, hogy meglátogassák a kórházban.

Schwester Martha megint megjelent nálunk, ugyanavval a szendén édes mosollyal hajolt apám fölé, mint annak idején énfölém. De ezúttal úgy láttam mosolyát, ahogyan egyszer az utcán, futtában és mellesleg felmutatta. És most, hogy nem énrám mosolygott, most oldalról az álarc alá láttam. Mégis bíztam Schwester Martha hozzáértő derekasságában, hiszen rajtam is segített.

Nem gyakran mentem apám ágyához ezekben a napokban. Magamnak se vallottam be, de húzódoztam tőle. Nem, nem félelem volt ez, hanem valami belső ellenkezés, melyet nem tudtam elnyomni. Ez az ellenkezés nem is a betegség ellen, vagy a halál képzete ellen tolult bennem fel hevesen torkig. Hiszen, ha apám forró pillantással csüggött rajtam, aztán fehér, sovány kezét, mely majdnem olyan kicsike lett, mint az enyém, reszketve nyujtotta felém, akkor mély szégyenérzés fogott el és azt éreztem, hogy nem tudok megfelelni a helyzet kívánalmainak avval, amit most mondani vagy akár érezni is kellene. Túlnagy, túlsúlyos volt számomra ez a szituáció. Erőmet meghaladó lelki feladat. Inkább szerettem volna még olyan kicsike lenni, mint az öcsém, akinek mindezt nem kellett még megértenie.

- Mi lesz belőletek? - kérdezte apám gyakran halkan, gondtelten, mikor anyám fogta kezét, hallgatta tanácsait és a jövőre vonatkozó pontos utasításait.

Anyámnak majd elő kell vennie újra régi tanítónői oklevelét és azt honosítatnia kell. A vizsgája nem lesz nehéz. Igaz, hogy magyar nyelven kell majd letennie, viszont Alexander, Heinrich meg Eötvös Lóránt tanárok tagjai lesznek a vizsgázóbizottságnak. Az ő régi barátai bizonyára meg fogják könnyíteni neki a dolgot. Már csak rossz lelkiismeretből is, hogy jóvátegyék anyámon azt, amit rajta mulasztottak. A könyvtár tudományos részét el kell adni, mert csak annak van értéke. Herbert majd csinál egy katalógust, lemásolja néhány példányban és elküldi a budapesti antikváriusoknak. Az íróasztal, régi értékes bútor, talán kap érte anyám annyit, hogy valamit törlesszen adósságainkból. Semmiképpen ne maradjunk Lőcsén. Utazzunk vissza Szegedre, abba a városba, ahol ők egyszer fiatalok voltak, összeházasodtak, ahol én születtem. Költözzünk vissza az én tulajdonképpeni szülővárosomba, mert ott még vannak régi időből való régi barátaink. A régi barátok a leghűségesebbek.

- Kezdj a gyerekekkel új életet, ne járj mint a kísértet az elmult dolgok árnyékában, - mondta apám. - Helyet változtatni, újra kezdeni! Ne hagyd magad egy kisvárosban deklasszáltatni. Herbert ősgyökeres magyar városban nőjjön fel, ahol anyanyelvét valóban megtanulhatja és magyar talajban verhet gyökeret.

Anyám némán hallgatta és nem sírt. Ama fájdalmas keménység megmerevítette arcát. Nem tudom ma már megmondani, hogy eme szavakat apám szájából hallottam-e vagy anyámtól, de még meg se száradt a föld apám sírhalmán, mikor már az új kezdetnek, újonnan induló életnek, szülőföldnek, anyanyelvnek és magyar talajba merülő gyökereknek képzetei roppant mythikus képekké nőttek előttem.

Egyszer éjszaka anyám felrázott álmomból. - Menj, szaladj Schwester Marthához! Jöjjön rögtön - kiáltotta elfuladva. - Rögtön! Rögtön! - És szaladt vissza apámhoz.

Csak egy sovány gyertya égett a szobában és testvéreim aludtak. Mozdulatlan, mély csend volt a házban. Nem éreztem se félelmet, se valami különös szomorúságot, mert még bódult voltam az álmosságtól. De mintha a sors felém gördülését hallottam volna, tompa dübörgéssel.

Szép csillagos éjszaka volt és éppen a nagy, üres téren futottam át, mikor a városháza tornyán éjfelet ütött a régi óra. Mindenki aludt. Hát senki sem törődik avval, hogy az én apám haldoklik?

Schwester Martha a földszinten lakott. Bekopogtam ablakán. Nagyon hosszúnak tetszett nekem az idő, míg felöltözött. A falhoz támaszkodva néztem fel az égre és tekintetem belekapaszkodott a csillagokba. Az én jócsillagomat kerestem, amelyik engemet már megmentett egyszer. Nem tudna-e apámon is segíteni? De egy csillag se mutatta meg magát. Tul sok volt a csillag. Még sohasem láttam az eget ilyen nagynak, ilyen mérhetetlenül, elkábítóan nagynak. Ilyen kérlelhetetlennek a végtelenséget.

Mikor hazaérkeztünk, sápadt, karikásszemű anyám azt mondta fáradtan: - Te csak feküdj le aludni, fiam. Úgy látszik, hogy kissé jobban érzi magát.

Éles sikoly ébresztett fel. De én még szorosabbra húnytam a szememet. Nem akartam ébren lenni. Hiszen talán nem is igaz? Talán csak álmodom.

Akkor hallom, amint anyám a szobába jön; hallom odajönni az ágyamhoz egészen közel. Nem mozdulok. Érzem, hogy engem néz és hogy felém nyujtja kezét. Schwester Martha már nem volt ott. Anyám egyedül, egészen egyedül volt. Összeszorítottam szemeimet.

- Herbert! - Alszol? - suttogta elfulladtan. - Csak hadd aludjon, szegény - zokog fel egy idő mulva és visszamegy apám szobájába. Nem mozdulok.

Kisvártatva visszajön. Újra fölémhajol. Érzem lehelletét arcomon. Egy könny esik homlokomra.

- Csak hadd aludjon - nyögi.

Háromszor jött az ágyamhoz és állt ott percekig, könyörgő, reménykedő hallgatásban. Olyan elhagyatott volt, egyedül a halállal. Összeszorítottam szememet és nem mozdultam. Mert úgy volt ez, mint mikor apámat visszahozták hordágyon és én elbujtam és úgy, mint apám ágyánál, mikor búcsúra nyujtotta reszkető kezét. Csekélynek éreztem magam és nem tudtam helytállni ilyen nagy szenvedés előtt. Kitértem előle.

Órák multak, amig hajnalodott. A csend mintha egyre nőtt volna és anyám, aki szüntelenül ide-oda járt, valami kapcsolatot teremtett köztem és apám között, mely megéreztette velem a halottat minden falakon keresztül.

Mikor a reggel, mint a fehér tej csurgott a szobákba, melyek telítve voltak orvosság, kiégett gyertya és kisírt fájdalomszaggal, akkor anyám már kimerülten, csukott szemmel ült egy karosszékbe rogyva. Talán aludt. Ezt a percet használtam fel. Halkan, gyorsan felöltöztem. Testvéreimnek is segítettem, hogy gyorsan elkészüljenek.

Marinka nem sírt. Nyugodt, feszes ünnepélyességgel, a természet törvényébe való megnyugvással cselekedte, ami halál esetében tennivaló. Az ő paraszti méltóságából merítettem erőt arra, hogy végre anyámhoz lépjek. Lassan rámnyitotta szemét és egy ideig idegenül nézett rám. Aztán lassan, fáradtan magához vont és bágyadtan mondta: - Újra kezdeni, mondta ő nekünk. Hát próbáljuk meg, édes fiam. Te majd segítesz.

Aztán Marinka kézenfogott és be akart vezetni apámhoz, hogy búcsút vegyek tőle. Marinka volt a törvény őre. De én vonakodtam. Két kisebb testvérem vele ment. Én nem láttam apámat holtan.

Nem láttam, holott a rákövetkező két napon, a temetésig minduntalan felszólítottak, hogy menjek be a szobába. Nehéz és fájdalmas ellenállás volt, mert magam előtt se tudtam igazolni.

- Kemény szíved van - mondotta Marinka, aki különösen konokul ragaszkodott hozzá, hogy kézcsókkal búcsúzzak el apámtól, mert az úgy illik. Lehorgasztottam fejem és hallgattam.

Már akkor kezdett bennem alattomosan egy gondolat alakulni, melyet öntudatlanul védtem avval, hogy nem néztem meg halott apámat.

A temetés alatt nagy kínban voltam, mert nem tudtam sírni. Hiába iparkodtam és erőltettem. Máskor nagyon könnyen elsírtam magam és most, hogy a legfontosabb lett volna, most, mikor az olyan nagy szégyen volt, mintha belefagytam volna valami dermedt csodálkozásba.

Amíg a lakásban voltunk, még sok volt az ember. Sokan jöttek velünk még az utcán is. De az út hosszú volt, hegynek fel kellett menni, köves, árnyéktalan úton a zsidó temetőig és forrón sütött a nap. A gyászoló kíséret gyorsan elfogyott. Anyám keze, melyet fogtam, izzadt. A koporsó mögött kevesen mentünk már: hét ember. Szégyeltem magam. Egy parasztszekér jött velünk szembe, trágyával megrakva. A kocsis hátrafordult és tátott szájjal bámult utánunk. Szégyeltem magam.

Ott álltunk a nyitott sír körül; hét ember: a család, a megmaradt kísértetek és Geyer. Ott állt Pekár tanár úr mellett és mindketten lehorgasztott fejjel meredtek a nyitott sírba, ellenségesség nélkül és olyan közel egymáshoz, mint a testvérek. Én úgy éreztem, mintha Lorx kisasszony is itt volna valahol közel, csak mindig éppen a hátam mögött és azért nem látom.

Alattomban mindenféle jutott az eszembe. Akkor is, mikor a koporsót a kötelekre rakták, hogy leeresszék a gödörbe. Nem sírtam. (Hiszen én nem láttam apámat a koporsóban!)

A kis zsidótemető egy kopár halom tetején volt, mint egy feltálalva, szem elé állítva. Egy roppant üres táj közepében, olyan szánalmasan kicsi volt, mint egy rendetlen, elfelejtett hátsóudvar, melyhez nem tartozik már ház. Láthatóak voltunk, sok kilométernyire köröskörül. Hét ember.

Nem volt abban a temetőben egyetlen sírkő sem, csak fából faragott szegényes törvénytáblák. És ott, ezen a kopár hegytetőn, kezdett el hirtelen énekelni egy kis esetlen zsidó kántor, vállán fekete-fehér lepedőjével. Nagyon messze odalenn, a dűlőúton, egész kicsikén, egy ember jelent meg kutyával. Megálltak és felnéztek a hegytetőre. A kántor éneke nyilván lehallatszott. A kutya ugatni kezdett. Szégyeltem magam.

Erre Marinka hirtelen letérdepelt és keresztet vetett. A kántor, anélkül, hogy jajgató énekét és hajbókolását abbahagyta volna, haragosan, szemrehányó pillantást vetett rá. Travnicsek bácsi ezt észrevette és fejébe tette kalapját, miközben odasúgta Pekár bácsinak, hogy cselekedjék hasonlóképpen, mert ez a zsidó szokás.

Pekár bácsi fel is tette kalapját, de mivel Geyer, intések és jelek ellenére, nem követte példájukat, Pekár bácsi is újra levette. Erre aztán Travnicsek bácsi is levette kalapját. Az összetartozás érzésénél fogva és, hogy úgy mondjam, az általános mozgástól elragadva, én is levettem a kalapomat. Ám a kántor, aki mellettem állt, jobbkezével mellét ütögetve, balkezével a kalapom után nyult és anélkül, hogy az éneklést és az öklözést abbahagyta volna, visszatette a fejemre és türelmetlenül a fülemig nyomta... Általános bizonytalanság és zavar támadt. Szégyeltem magam.

Édesanyám mintha mindebből semmit nem vett volna észre. Eltakarta az arcát. Vajjon ő látta-e apámat holtan? Mert számomra nem volt minden kétségen kívül az, hogy apám csakugyan benne van ebben a koporsóban, melyet éppen most eresztenek le a gödörbe? Hátha üresen? Én nem láttam apámat benne.

Mégis, mikor a koporsó lent, a gödör fenekén odaütődött és a fedele kissé félrecsúszott (mert nem volt odaszögezve) és egy fehérharisnyás láb csücske villant elő egy pillanatra, akkor hirtelen ijedelem nyilalt keresztül rajtam, de úgy, hogy megrázott: hát mégis ott fekszik benn a koporsóban? Ez az ütés váltotta ki bennem végre a könnyeket. Keservesen zokogni kezdtem és nagyon örültem neki, hogy mégse vagyok olyan szívtelen, mint amilyennek már magam is tartottam magam.

Ebben a pillanatban vetette magát rám Marinka, mintha három nap óta csak erre várt volna. Vonyítva karolt át és összevissza csókolt és miközben a kántor még mindig héber szavakat mondott, ő éppen olyan értelmetlen tót szavakat suttogott fülembe.

A nap a Nagykriván mögé hanyatlott már. A kopár halomról lefelé jöttünkben hosszú, nyurga árnyékokat vetettünk a köves, csupasz földekre. Hét hosszú árnyékot, mely messzire látható volt, valamennyi körülálló, erdős hegyoromról. Lőcse városának bástyás falairól is. Én pedig azon töprengtem, hogy az a fehér harisnya valóban bizonyíték-e? Nem volt kényszerítő, teljes bizonyíték. Én magam mégse láttam saját szememmel holtan. Volt egy titkom.



CSEREBOGÁR, SÁRGA CSEREBOGÁR

(Az új legenda - A könyvtár halála - Tilos a kefélés - Konyakos poharak -
A halálváros)

Vártam még két-három napig, amíg a házban enyhült kissé a feszültség, csak aztán léptem be újra apám szobájába. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót. A könyves szekrények elé léptem és megérintettem, megtapogattam őket, ünnepélyes hatalomérzéssel. Most én voltam az ura ennek a végtelen birodalomnak. Találomra kivettem néhány kötetet és lapozgattam. Senki többé ebben megakadályozni nem fog, sem dirigálni. Magam, egyedül, saját kockázatomra fogok bevitorlázni ebbe a tengerbe, ahol annyi felfedezni való új világ vár rám.

Anyám kopogott a bezárt ajtón. Beeresztettem. Csodálkozva és félénken kérdezte, hogy mit olvasok?

- Az Akadémia egy kiadványát - feleltem leereszkedőn és tovább lapoztam. Hiszen ő se igazodott el nálam jobban ezekben a könyvekben. - Még ma hozzá kell látnom - mondtam aztán szigorúan ráncolt homlokkal, - könyveink összeírásához. - Nem apám könyveiről beszéltem, hanem a mi könyveinkről. Szép, öreg iróasztalunkhoz léptem és gyöngéden megpaskoltam, mint a ló nyakát: az én íróasztalom. Most magam fogok rajta írni, felügyelet nélkül. Megelégedetten néztem körül apám szobájában: az én szobámban. Titkom, az én új legendám világos formákat öltött: Apám nem halt meg.

Apám nem halt meg, hanem titokban elhagyott bennünket és elutazott messzire. Igaz, hogy mindenki azt hiszi, hogy meghalt, de az a fehér harisnya a koporsóban lehetett kitömött harisnya is. Apám elment, még pedig énmiattam ment el. Mert jó és okos nevelő létére most szabaddá akarta tenni utamat. Mert most már tizenháromesztendős vagyok és ő nem akart többé nagy tekintélyével rámnehezedni. Hadd fejlődjek szabadon, saját törvényeim szerint.

Ám apám azt is kívánja, hogy ez tulajdonképpeni, igazi magyar hazámban történjék, az Alföldön, melyet Petőfi megénekelt. Talán majd fel is bukkan olykor-olykor apám és el is kísér álruhában titkon egy darabig és figyel engem és vigyáz rám és majd egyszer, sok-sok év mulva, visszatér idegen országokból, hogy meglássa, mi lett belőlem.

Visszaléptem a könyvszekrény elé és ünnepélyesen, ceremóniás mozdulattal átvettem a könyvtárt apám akarata szerint és az ő megbízásából.

Az olvasó talán nem tartja valószínűnek, hogy tizenhároméves, normális fiúban még élhetnek ilyen babonás képzelgések, hogy apám temetése csak színre történt? Csak azt felelhetem olvasómnak, - bár evvel talán teljesen megrendítem bizalmát - hogy ez a mythosz titkosan, féltudatosan, még nagyon sokáig volt eleven bennem. Huszonnégyéves fiatalember koromban egyszer a párizsi Richelieu-könyvtárban ültem egy közös asztalnál. Napsugaras délelőtt volt és bennem az a kéjesen ideges érzékenység bizsergett, mint mikor minden dolgok képét bőröm tükröző felületébe elmerülni érzem. Hirtelen felnéztem könyvemből. A szemközti asztalnál egy öreg abbé nézett engem. Fekete szutánja volt, nyakában a keményített fehér gallér. Őszhajú, okos, szépszemű ember. És minthogyha már régen nézett volna engem figyelmesen, meleg tekintettel.

Rémület dermesztett meg. Elpirultam és lesütöttem szememet. Úgy rémlett, hogy az az ősz ember az apámhoz hasonlít, bár annak egy ősz hajszála se volt még, mikor meghalt. Túlzás volna azt állítani, hogy apámat véltem látni, de eszembe jutott gyermekségem apa-mythosza és az az abbé ott, a szemközti asztalnál olyan kísérteties lett, hogy nem tudtam elviselni és kimentem. Ám a folyosón még egy ideig ott ődöngtem. Irónikus mosollyal és magamon mulatva, de mégis dobogó szívvel. Hátha utánam fog jönni apám?


Anyám kezébe támasztja szép, fáradt fejét és régi iskolásfüzetekbe számokat ír. De csak olyan lapra ír, amelyik már félig tele van, mert az üres lapért kár. Takarékoskodnunk kell. Azt szeretné kiszámítani, hogy mint fizethetné ki adósságait kis nyugdíjából? Egyszerű gyászruháját maga varrta és gyerekes daccal meg se nézte magát benne a tükörben. Mert az ilyesmi most már elmult és most már minden mindegy. És már másnap nem is volt hús ebédre. Mégse futotta a pénzből a hónap végéig. Kezére támasztja szép, fáradt fejét és számol, számol.

- Gyere, Herbert, - sóhajtja - most már segítened kell, hiszen most te vagy a férfi a házban.

De ez csak a gyöngédség kifejezése, hiszen én úgyis csak holmi erkölcsi támogatást nyújthatnék neki, komoly arccal belenézve számoló füzeteibe. De hiába voltak a hústalan napok és hiába rángottak anyám szép szemöldökei, mikor a fehérneműs szekrényben ide-oda tapogatott az ingek alatt, holott tudta, hogy nincs már ott pénz, mégse ébredtem tudatára szegénységünknek.

Azonban egy vasárnapon ki akartam menni a sétatérre és keféltem a ruhámat, melyből sehogysem tudtam kivenni a tegnapi sarat. - Hadd azt a ruhát békében - kiáltott rám türelmetlenül anyám. - Eleget kefélted.

- Még sáros.

Ekkor anyám kitépte kezemből a kefét.

- Hadd abba! - kiáltott rám, fájdalmas ingerülten. - Elkoptatod a szövetet és én nem tudok neked más ruhát venni.

- De ha piszkos!

- Hát legyen piszkos. Nincs már apád, aki gondoskodjék rólunk.

Mintha arcul ütöttek volna. Mert anyám mindig roppant kényes volt a tisztaságra és sokszor szidtak meg azért, hogy nem jól keféltem ki a ruhámat. Az, hogy mostanában csak ritkán láttunk húst, az nem tett rám benyomást, mert nem változtatott általános magatartásunkon. Igényeink az emberekkel szemben nem változtak. Társadalmi helyzetünket nem érintette. De most az anyám azt mondta: - Hát legyen piszkos! - Evvel úgy éreztem, önmagát adta fel. Életelvét és mi lesülyedtünk azok közé, akik már piszkosak a szegénységtől. Pedig ez ellen kellett védekeznünk minden áron.

Hozzáláttam a könyvek katalogizálásához, mert egy budapesti antikváriusnak akartuk felkínálni. - Amit magad használhatsz majd, - mondotta anyám kissé bizonytalanúl - azt talán meg is tarthatnók. De legtöbbjét úgyse fogod megérteni még sokáig.

Nem feleltem, de alattomos gondolatokkal láttam hozzá a munkához. Hiszen már apám is megmondta volt, hogy csak a tudományos könyveknek van pénzértékük. De azokat is előbb magam akartam jól megvizsgálni, mielőtt az én könyveimet elkótyavetyélem.

Igaz, hogy még egy ideig bizonytalanúl, habozva álltam a létra tetején, mielőtt végre rászántam magam, hogy belenyúljak a könyvek közé és az első rést szakítsam a könyvtár évek óta tisztelt rendjébe megszabott faszádjába. Mert számomra ez a könyvtár nem csupán véletlenül egymás mellé került könyvek tömege volt. Hiszen én sohasem láttam őket másként mint ebben az egységben, melyben szervesen eleven és élő egy alak voltak, értelmes kifejezéssel, csodálatos fiziognómiával: nem sok könyv, hanem egy könyvtár. Tátongó seb nyitotta rám kiáltó száját, mikor az első ölnyi könyvet kivettem belőle. Kivert a verejték. Leszálltam a létráról, mintha abból a nyitott nyílásból kiszabadult szellemek rajzottak volna elő.

De ennek meg kellett lennie és én visszamásztam a létrára. Nemcsak a katalógus és nemcsak az antikvárius kedvéért kellett ennek megtörténnie, hanem azért, mert én immár tizenhárom éves lettem és ezek az én könyveim voltak, melyeket most már el akartam olvasni, egyenként valamennyit. Nem akartam többé messziről elnézni mint egy tájat alkonyatkor a díván sarkában ülve, határozatlan ábrándokkal mélázva rajta, mint egy távoli világon. Belé akartam hatolni. Támadtam. Hirtelen valami vadság vett rajtam erőt. Türelmetlenül ráncigáltam, téptem ki a könyveket a szekrényekből. Nem is raktam rendesen egymás mellé, ahogy való. A létra tetejéről hajigáltam a padlóra. A rombolás haragos mámora fogott el, mintha túl akartam volna esni rajta mielőbb.

Felhevülten, izzadtan és porosan, mint valami tülekedés után, álltam végül az üres polcok előtt, zilált könyvhalmok között a porszagú szoba közepében: lábaimnál a megölt könyvtár. Ezek most már csak könyvek voltak, többé nem »apám könyvtára«, mely gyermekségem egyik álomforrása volt. Az egyik nagy varázs megtörött.

Két hónap mulva, mikor Marinkával a postára vittem az antikváriusnak küldendő könyvesládákat, még mindig maradt otthon két szekrényre való.

- Ezért úgyse kapnánk már sokat - vélte anyám, gyöngéden, aggódó tekintettel simogatva a maradék könyvtárat - és ha mégis egyszer neked is szükséged lesz könyvekre, csak drága pénzért kellene újra megvenni.

Igy alkudozott anyám a sorssal és megint számolgatni kezdett, mert sokkal kevesebbet kaptunk az antikváriustól, mint amennyit reméltünk. Hát úgy volt, hogy az íróasztalt is el kellett adni. Nagy szerencse volt, hogy Saffáry kisasszonynak sikerült valami módon a főispán érdeklődését felkölteni a mi legkedvesebb butordarabunk iránt. El is jött a gróf úr sajátmaga és ott ült az íróasztalunk előtt, felöltőben és kalappal kezében. Visszafojtott lélekzettel álltunk a háta mögött, rettegve, hogy meg találja venni. Gyűlöltem ezt a nagy darab embert, nyírott szőke szakállával. Mikor elment és nem vette meg, anyám átölelt és megcsókolt: - A te íróasztalod lesz - mondta sírva és dacosan. Boldog volt.

Egyáltalában kezdtem rájönni, hogy anyám a szegénységet sűrű gondjai és félelmei ellenére sem vette egészen komolyan. Megvonta szájától a falatot és arany jegygyűrűjén kívül valamennyi szerény ékszerkéjét eladta már, de vén zongoránkat, melyen senki sem játszott, nem adta semmi áron. Mert hátha mégis egyszer a gyerekek közül valamelyik játszani fog rajta. Szegény éjjel-nappal számolt, de mindig beleszámolta a »gondviselést«, mely bennünket cserbe nem hágy és azt, hogy »valahogy csak lesz« és még az én jó csillagomat is. És a jó Isten tudja hogyan, végül mégis csakugyan jóra is fordult minden.

Az ebédlőnkben, ott ahol valamikor a kísértetek ültek, a nagy asztal körül, egy nagy »kredenc« is díszelgett. Ez a hatalmas kétemeletes butorépület, mely összes tányérainkat és poharainkat tartalmazta, háztartásunk gócpontja volt. Egy este ott látom anyámat a nyitott felsőszekrény előtt, melyben tányérok és csészealjak közt egy majdnem tele konyakospalack tündökölt és körülötte tizenkét kis kupica poharacska, mint a kis csibék az anyatyúk körül. Ezt a vadonatúj garniturát még annakidején vettük, a dicsőség napjaiban, mikor fel kellett készülnünk rá, hogy sok látogató áll a házunkhoz, akik csak úgy bekukkannak gratulálni és tisztelegni. De nem került rá a sor.

- Ugyan kinek tartogatjuk voltaképpen ezt a konyakot? - kérdezte anyám dacosan. - Úgyse jön hozzánk már senki se.

Lesütöttem fejem erre a szónoki kérdésre. Nekem már rég feltünt ez a dolog, de röstelltem megkérdezni, mert sejtettem, hogy valami szégyelni való van abban, hogy nem jönnek. Mert bizony azóta, hogy dr. Bauer nem jelent meg nejével karján hat órakor este a Schiessplatzon, ahol mindenki levette kalapját előtte, bizony azóta hamarosan nagyon csendes lett a házunk tája.

Most mégis megkérdeztem: - Miért nem jönnek most hozzánk Travnicsek bácsi és Pekár bácsi?

- Mert unalmas egy három gyerekes özvegy panaszait hallgatni, aki, Isten bocsá', régi barátságra való hivatkozással még kérni is találna valamit. Nesze, fiam! - És töltött nekem egy kupicával. Én pedig megláttam szemében a kis kék villámot. - Ha a vendégek többé nem járnak hozzánk, magunk iszunk. Isten éltessen, fiam. - Koccintottunk, megcsókolt és hozzátette: - Ne maradjunk fekve a vérben - mondotta nekünk édesapád. Akkor őbenne, édesanyámban éreztem meg azt a röpülést, azt a mosolygó, önfeledt átadást, amely nélkül ugrás nem sikerülhet.

Az iskolában is csend lett körülöttem. Persze nem voltam már a dr. Bauer Simon tanár úr fia. Se diákoknak, se tanároknak nem volt rá többé okuk, hogy különösképpen nyájasak legyenek hozzám. De panaszra nem volt okom. Sőt eleinte érezhető tekintettel voltak rám. És az a tisztelet, melyet a fiúk nagy gyászom előtt éreztek, magamat is rákényszerített arra, hogy némi tragikus méltósággal lépjek fel és visszavonultabb, zárkózottabb legyek, mint ahogy magamtól lettem volna, ha őszintén, természetem szerint viselkedem.

A temetés után való napokon persze nem mentem ki a mezőre játszani és ha kis idő multán, mintegy véletlenül arra jártam, fekete szalaggal balkaromon, akkor bizonyos távolságban, mintegy véletlenül, megálltam, várva hogy régi pajtásaim odajöjjenek és hívjanak. Akkor némán csóváltam volna a fejemet, szomorú arccal és nem mentem volna játszani. De senki se hívott. A fiúk tovább játszottak, csak valamivel halkabban: - »Add ide azt az ütőt« - mondották, jelenlétemre való tekintettel, szinte suttogva. - »Ez az én lapdám« - mondták komolyan, részvéttel, tompított hangon. Egy ideig nem is gáncsolták el egymást, nem is káromkodtak hangosan, ha jelen voltam. Szigorúan betartották a játékszabályokat. Respektusuk volt a nagy szerencsétlenség előtt, mely engem ért. Néhány napig.

Idő multán közelebb is jöttem. De akkor már megszokták, hogy nélkülem játsszanak. Én valahogy továbbra is kimaradtam a játékból. Nem hívtak és hogy én kérjem őket, hogy vegyenek be, az nem illett hozzám, hiszen még gyászban voltam.

Mondom, nem volt okom panaszra. Csakhogy éppen a társaságom változott meg lassan, észrevétlenül. Az én régi barátaim, Hajnóczy meg Márki, meg Lányi igazgatóknak és a táblabíráknak gyerekei, nem voltak már barátaim. Más fiúk voltak és másfélék, akik most megszólítottak, csatlakoztak hozzám és el is kísértek néha hazáig. Ezek az újak is három év óta egy osztályba jártak velem, de eddig nem közeledtek hozzám. Most valahogy, feltűnés nélkül, benyomultak a körülöttem támadt üres térbe.

- Ha akarod, eljöhetsz az uszoda mögé csónakázni a deszkákon - mondta nekem egyszer Lányi elmenőben. - Ha nem fogsz mindig avval a rongyos kölyökkel járni.

- Melyikkel?

- Avval a Szlavekkel. Hiszen az a sekrestyés fia! Rongyos a nadrágja.

Szlavek kicsi, szelid fiú volt, aki félénken közeledett hozzám és kutyahűséggel kullogott mellettem. Én nem tudtam, hogy sekrestyés a papája és azt se vettem észre, hogy a nadrágja rongyos. De Lányi szivélyes meghívását nem fogadtam el. Később sem. És soha többé nem mentem oda, ahol Lányi az ő barátaival (valamennyi volt barátommal) játszott. Azonban, mikor Szlavek másnap megint csatlakozott hozzám, durván ráförmedtem: - Rongyos a nadrágod, mint egy koldusé.

A vézna, sápadt gyerek fülig pirult és szelíden felelte: - Nem! Az én nadrágom nem rongyos. - Lehajolt és megmutatta fenekét. Valóban a nadrágja akkurátosan meg volt foltozva. Erre én pirultam el és megálltam. Ő akkor már elfordult tőlem, de szintén megállt. Szégyeltem magam, de nem tudtam, mit mondjak. Úgy álltunk ott mindketten egy darabig némán, egymástól elfordulva. Aztán ő elment. - Lányi hazug fráter! - nyögtem ki végre, de Szlavek már nem hallotta.

Mikor néhány hónap mulva készültünk a nagy útra, nem volt már Lőcsén senki, akitől külön kellett volna elbúcsúznom.

Azon az estén közölte velem anyám, hogy jó hír jött Budapestről. Engedélyt kapott, hogy régi tanítónői oklevelét magyar iskolák számára érvényesíthesse, megfelelő vizsgával. Meg is mutatta a könyveket, melyeket e célra Pestről küldtek neki.

- Ezt mind meg kell most tanulnom - vakarta szép szőke fejét. - Borzasztóan félek a vizsgától.

Ezt az új iskoláskönyvet aggodalmasan felmérő pillantást, ezt jól ismertem. Igy néztük mi, gyerekek az új leckéket. De hogy az én anyámnak vizsgafélelmei vannak és drukkol, mint holmi iskoláslány, az egyszeribe magamhoz hasonló pajtásommá tette. E pillanatban elvesztette szülei tekintélyének utolsó maradékát is, de megnyerte egész szívemet.

- Te csak ne félj! - mondottam leereszkedő pártfogással. - Majd én megmutatom neked, hogyan kell rövid jelszavakat egy kis papírosra írni és aztán, ha felhívnak, a markodban tartod így és bele kandítasz, így!...

Anyám nevetett és megcsókolt: - Gyere, fiam, nyissuk ki a kredencet. Van-e még konyak?

Anyám könnyen sírt, könnyen nevetett és lelkében szüntelen felindult és heves volt. A konyak akkor fogyott el, szemlátomást annak arányában, ahogy édesanyám önbizalma és elpusztíthatatlan vitalitása újra ébredezni kezdett. Már a tükörbe is betekintett néha és megigazgatta gyászruháját. Leveleket írt és tanult. Gyakran arra ébredtem éjszaka, hogy anyám mormolását hallottam. Magolt szegény. Ha varrt is, vagy kötött is, ott feküdt a nyitott könyv mellette az asztalon. Ha vasalt, akkor a kávéskannához volt odatámasztva a könyv, a vasalódeszka előtt. Ha a piacon járt-kelt, kosárral karján, akkor a magyar nyelvtan rettenetesen nehéz szabályait mormolta. Én minden este vele tanultam és kikérdeztem. Nem volt ennél kedvesebb mulatságom. Éreztem anyámban azt a belső, könnyed lendületet, mint valami együttröpülést.

Persze, mikor eljött a Budapestre utazás órája, mégis nagyon nagy volt az izgalom.

- Mit csinálunk, ha megbukom a vizsgán? - kérdezte, miközben füzeteit csomagolta.

- Börtönbe fogják akkor zárni? - kérdezte komolyan Marinka, miközben a könyveket adogatta anyámnak. Mert az ő képzeletében vizsga és törvényszék összekeveredtek. Erre megint elnevette magát anyám és kiittuk a konyak utolsó csöpp maradékát a jó szerencsére.

Mint valami fiatal diák, úgy indult el hazulról. Világosszőke fürtjei lobogtak a szélben és nagy kék szeme ragyogott. Negyvenesztendős volt.

A levélhordó engem keresett. Nem anyámat, hanem Bauer Herbert urat. Sürgönyt hozott, személyesen nekem. Alá kellett írnom. Anyám közölte, hogy minden szerencsésen végződött és már állást is kapott a szegedi felsőbb leányiskolában.

Érkezésének ünneplésére egy »Isten hozott!« táblát készítettünk. Ez nem esett meg testvéreimmel való veszekedés, sőt verekedés nélkül. Pappendekliből vágtuk ki a betüket és rózsaszín selyempapírossal ragasztottuk le úgy, hogy csak gyertyát kellett mögötte gyujtani és nagyon szépen világitottak. Marinka és mi, gyerekek hárman magunkszedte virágcsokrokkal álltunk a lépcsőházban. Mindent én magam rendeztem. Egy ujjongó, nevető mamát vártunk, egy diadalmasan hazatérőt. Egy szomorú asszony érkezett meg, keserű vonással szája szegletében. Fátyolos szemekkel jött fel a lépcsőn.

- De hiszen a sürgönyben az áll, hogy minden jól sikerült!

- Nekem minden nagyon jól. Apa volt barátai nagyon kedvesek voltak. Mindjárt megkaptam a szegedi állást. Azoknak az uraknak odafenn az ilyesmi csak egy szavukba kerül - mondotta anyám keserűen. - És most nekem kicsi, ostoba asszonynak majd sikerül az, amit ő hiába remélt egész életében. Én fogok visszautazni Szegedre. Én egyedül. És ő ott marad fekve, fenn a hegy tetején.

Sírt. A még hátralevő időnkben és egész utazásunk alatt hallgatag volt és szomorú. Most, mikor úgy látszott, hogy minden jobbra fordult, ezt, az új életreménységet férjén elkövetett árulásnak érezte. Simon ott maradt a kísértetek szigetén.

Ezeket a dolgokat már naplómban jegyeztem fel. Mert egy idő óta naplót vezettem. Hogy pontos legyek azóta, hogy birtokba vettem az íróasztalt és volt saját fiókom, melybe eldughattam valamit. Az első ösztönzést erre a vállalkozásra egy fekete viaszosvászonba kötött füzet adta, melyet apám írásai között találtam. Mert semmi sem hatott olyan termékenyen és ihletően rám, mint egy szép, tiszta füzet. A fehér lapok üressége szinte felszítta magába öntudatom alatt gomolygó képzeleteimet. Ha üres oldal feküdt előttem, parancsoló kötelezettségnek éreztem. (Ma is úgy vagyok vele.)

A napló voltakép esedékes volt attól fogva, hogy anyám beteg apámmal Budapestre utazott és én egyedül álltam a »Genovéva« kapitányaként. Attól az órától fogva, hogy egyedül, álltam az ablakban és önmagamat jelenítettem magamnak: a tizenkétesztendős fiút, aki, ime, itt Lőcse városában, a Kloster-gasseban, ebben a lakásban, itt az ablakban áll egyedül és mindent magának kell elhatároznia és eldöntenie.

Apám halála után, anyám jelenléte ellenére, a felelős magányosságnak ez az érzése még jobban elmélyült és az első fiókkal, mely az enyém volt, kezdődött életem legszentebb ritualéja: a naplóírás. Harminc évig folytattam szinte megszakítás nélkül, minden világrengés ellenére.

Nehogy azt higyje valaki, hogy finom érzéseket és elmélkedéseket írtam akkor naplómba, vagy azokat a dolgokat és arcokat, melyekről most itt megemlékezem. A legegyszerűbb tényeket jegyeztem fel: »ma tökfőzelék volt ebédre. Én a tökfőzeléket nem szeretem. Ma nem csináltam meg a számtanfeladatomat, de szerencsére nem hívtak ki felelni.«

E. S. ma ott állt a kapujuk előtt. Sokáig néztem és ő nem ment el. Kék szalag volt a hajában.

Itt meg kell jegyeznem, hogy E. S. volt új ideálom, de sokkal kisebb helyet foglalt el életemben, mint annakidején Irma. Immár magasabb érdeklődéseim voltak. Középiskolás voltam, viszont egészen asszony nélkül mégse lehetett élni.

»A Donát az elmult esztendőben még éppen akkora volt mint én és ma már félfejjel nagyobb nálam. Oh, hacsak jobban nőnék. Nőni! Nőni!! Nőni!!!« - A három felkiáltáson kívül sóvárgó vágyam még abban is kifejeződött, hogy betűim egyre nagyobbak és nagyobbak lettek és az utolsó felkiáltójel szinte féloldalt foglalt el. Éppen ilyen lakonikus tárgyilagossággal regisztráltam a családi eseményeket is. Csupán a hazaszeretetnek szenteltem tüzetesebb elmélkedést, melyben Hajnóczyval volt régi vitámat folytattam. Mégis már ennek az első viaszosvászon füzetnek is volt jelentősége életbeli magatartásom számára. Nem az, amit írtam, hanem maga az, hogy naplót írtam, az a helyzet, hogy minden este nagy elszámolás történt. Ez volt a nagy rituálé, mely valósággal beteges szenvedélyemmé nőtt, olthatatlan kívánsággá, hogy mindent mindig jelentsek, tudatosítsak magamban, úgy hogy mihamar egy eleven alter ego-m támadt, amellyel még sok bajom lett később.

Egyszer aztán hirtelen csomagolni kezdtünk. Izgatott örömmel segítettem. Előkerült mindenféle holmi, melyet már rég elveszettnek tekintettünk. Mindenfélét, amit már nem lehetett használni, ajándékul kapott az ember. A tulajdonnak egészen új érzése keletkezett azáltal, hogy ezeket a holmikat magaddal vihetted egy helyről a másikra nem pedig egyszerűen ott voltak a lakásban. Sátorfánkat szedtük fel és a felvert por íze nagy kalandokat sejtetett.

Egy cseppet sem sajnáltam, hogy búcsúzni kell. Barátaim már régebben elmultak mellőlem és mivel éppen nyári vakáció volt, úgy elutazhattunk volna, hogy észre se vette volna senki, ha Saffáry kisasszony nem jött volna fel hozzánk véletlenül. Nagyon fel volt háborodva, az emberek érzéstelenségén és illetlenségén, akik így hagynának elmenni bennünket búcsú nélkül, és szerteszaladt a városban, hogy felrázza az emberek lelkiismeretét. Másnap megjelent nálunk valamennyi bácsi és néni, akiket hónapok óta nem láttunk. Kényelmetlenül és zavartan ácsorogtak a ládák és bőröndök között és rendkívül nyájasak voltak. Valamennyien megigérték, hogy kijönnek a pályaudvarra. (Egy év óta vasútja volt Lőcsének.) Reggel hatkor indul a vonat? Olyan korán? No, sebaj. Feltétlenül kijövünk.

- Meg vannak hatva - mondotta anyám, hogy elutazunk anélkül, hogy pénzt kértünk volna tőlük kölcsön. - Aztán leült egy ládára és elcsodálkozva tekintett körül. - De Istenemre, magam se tudom, hogyan sikerült megúsznunk ezt a dolgot.

A bútorokat már elszállították, a bőröndök le voltak zárva, eljött a draveci kocsis is, hogy elvigye Marinka kosarait. Annakidején egy kosárral jött hozzánk, azóta négy lett belőle, mert Marinka örökölt meg mindent, amit anyám nem akart magával vinni. Idetartoztak a hibás tányérok meg csészék is. És Marinka az utolsó napokban szokása ellenére nagyon ügyetlen volt. Úgy hozta mindennap a frissen letört fülű csészéket és megmutatta, mint az érett gyümölcsöt, mely a fáról hullott: - Ez is az enyém.

Marinka elhatározta, hogy visszatér Dravecre, falujába, mert az a négy kosár elegendő volt ahhoz, hogy férjhez menjen. Dravec a zsidótemető hegye mögött fekszik a Szenes-erdőben, úgy hogy ha délután valamennyien együtt felmegyünk a sírhoz búcsút venni, ő onnan egyszerűen tovább mehet.

Ezúttal sokkal szebb volt az út a magányos kis temetőhöz, fenn a köves, kopár hegyen. Augusztus vége volt, hervadt leveleket sodrott már a szél és gyülekeztek a fecskék a kristálytiszta levegőben. Senki se sírt. A halom körül a fűbe telepedtünk, mint valami kiránduláskor. Kinéztem a messzi távolba, a Lőcse-hegyre, Lőcse városára, vén bástyáira és zöld várárkaira.

Megint jelenítettem és tudatosítottam magamban, hogy mi van: íme ott éltem nyolc esztendeig és nagyon szép volt. Nagy szerencse számomra és ezért, az én sorsom kedvéért helyezték át annakidején apámat Lőcsére. És éppen úgy az én sorsom kedvéért történt, hogy apám most elment tőlünk, hogy szabaddá tegye utamat vissza szülővárosomba, szülőföldemre. Ime itt fekszik előttem Lőcse, az alkonyodó napsugárban. Mintha már réges-régen elutaztam volna innen és most csak visszatértem volna apám sírját látogatni. Minek is megyünk mi még oda vissza a városba?

Hanyatlani kezdett a nap, elbúcsúztunk. Anyám egy kis elefántcsontskatulyát töltött meg apám sírhalmának földjével. Marinka kezet csókolt neki is, meg nekem is, keresztet vetett ránk és tótul kívánta, hogy az Isten megáldjon és Szűz Mária mindig fölöttünk lebegjen. Aztán az utolsó kosarával, melyet maga vitt a hátán, leereszkedett a hegy draveci oldalán. Mi pedig visszafordultunk Lőcse felé. Én még láttam Marinkát fehér kendőjével, fehér kosarával hátán, amint elmerült és eltünt a nagy sötét erdőben, melyből hozzánk jött.

Késő este mégegyszer lementem a nagy térre. Kihalt, üres volt. A városháza tornyán tizenegyet ütött az óra. Búcsút akartam venni a régi házaktól, kiszögellő pillérektől, boltívektől. De nem jutottam messzire. Hirtelen borzongó rémület fogott el, mintha az üres és néma városban minden ember meghalt volna. Mintha mind holtan feküdnének házaikban valamennyien. Az a heves ellenszenv, mely megállított, hogy apám halottas ágyához menjek, ugyanaz a csömörös ellenszenv gyült föl most a torkomig és visszatérni kényszerített.

Hat óra reggel persze tulkorai idő volt. Lőcsei barátaink közül egyetlenegy se jött ki a pályaudvarra. Örültünk neki. Mikor a vonat elindult anyám szép nedves kék szemei azt a kopár hegyet keresték, ormán a négy omladékfallal. Én azonban egy sarokba húzódtam. Látni se akartam Lőcsét, a halottak városát. Hegyeket se akartam többé látni, fenyveseket se. Szülőföldem hívott engem a tágas magyar alföld, a rónaság, melyet sohasem láttam még és melyet mégis olyan jól ismertem szivemben: Petőfi költeményeinek tájait.

Behunytam szememet és dalolni kezdtem:

»Cserebogár, sárga cserebogár
Nem kérdem meg tőled, mikor lesz nyár.«

Aligha tudtam volna, ha kérdik, megmagyarázni, hogy a cserebogárnak meg a rózsámnak mi köze van azokhoz az érzésekhez, melyek a szívemet nehéz, fájó boldogsággal töltötték szinültig, hogy mázsásan édes súllyal húzott le a föld felé, a magyar földre, az Alföldre, mely mint a tenger, kezdett megnyílni Kassa alatt, laposan, szélesen.

»Cserebogár, sárga cserebogár...«

Mikor déltájban elmerültek az utolsó hegyek is, az ablaknál álltam. - Gólya - kiáltottam ujjongva. Fenn a hegyek közt elevenen sohasem láttam gólyát. Haránt fekve a levegőben vitorlázott fekete-fehér szárnyaival egy kis zsuppfedél körül. Előre nyújtotta két hosszú vörös lábát, mikor leereszkedett a kócos nagy fészekre a kémény tetején. És fordítva hajtotta be a térdét, hátrafelé!

Könnyek csurogtak végig arcomon.

»Nem kérdem én tőled, sokáig élek-e
Csak azt mondd meg, rózsámé leszek-e.«

Akkor hallom, amint anyám megszólal:

Énekelj csak fiam, énekelj!

Németül mondta, hiszen az volt az anyanyelve.



II. KÖTET
SZEGED


ISMERETLEN SZÜLŐVÁROSOM

(A nagy rónaság - Ne bomolj Trude - Kutyamosók - A legrégibb barát -
Pásztortűz a tutajon)

A rónaság nagyobb a legnagyobb hegynél. A kerek földnek széléig ér, mint a tenger és bármerre nézel a világürbe tekintessz ki. A föld golyóját látod, melyen úgy állassz, mint a cirkuszi golyón futó az ő nagy lapdáján balanszírozva és bármilyen csekély törpe vagy is, meredeken nyulsz bele a világürbe. Bele is szédülsz néha. Ha lenyugszik a nap és vérvörösen merül alá, a föld rőt, poros gőzkörébe és aztán lassan sülyed a sötét földgömb mögött, akkor két égitestet látsz elúszni egymás mellett mint két hajót és átköszönsz. Ám a kis egérke a lábad mellett és a pintyőke madár, amelyik szárnya alá dugott csőrével tetvezi magát, sőt még az a tetű is ezen a planétán vannak, mint jómagad és veled együtt utaznak el éppen most a másik égitest mellett. Útitársai ők is és részesei ennek a mérhetetlenségnek.

Este volt, mikor a vonat befutott Szegedre. Tizenhárom esztendős voltam és nem ismertem szülővárosomat, hiszen ötéves koromban kerültünk el onnan és régebbi emlékeim elhalványodtak. Kiváncsian nagy várakozással tekintettem körül ismeretlen szülővárosomban.

De a róna, melyet már a vasút ablakából órák hosszat néztem volt éhes szemmel, valahogy nem mult el szememből a város láttán. A kőházak és utcák nem tudták eltakarni a puszta képét. Átütött rajtuk, mintha ezek a földszintes vagy egyemeletes házak menthetetlenül hozzá volnának tapadva a roppant lapályhoz és csak nagy nehezen alig-alig tudnák csak ennyire is a magasba emelni zsindelyes tetőiket. Hanyatt terült utcákkal, aléltan elnyúlva, nehéz álomban fekszik a város, forrón, porosan és mintha félig már befutotta volna a pusztai homok. Foglya a földnek. Itt a rónaság uralkodik és örök.

Az óriási napkorong bíborvörösen csüggött a láthatár porába, mikor ismeretlen szülővárosomba megérkeztünk.

Készen hoztam magammal az érzést számára mint valami virágcsokrot. Talán úgy, mint az elhagyott gyerekben is felgyülhet a vágyakozó szeretet ismeretlen anyja iránt, az el nem használt ragaszkodásnak természetes ösztöne és szükséglete. A tárgy, amelyre vonatkozik, csak kevéssé befolyásolhatja. Mindenki úgy szeret, amilyen ő maga. És talán éppen evvel talál rá biztonsággal azokra az objektumokra, melyek számára rendeltettek.

De vannak tájképek, melyekben valami egyebet, többet is látunk szépségnél. Úgy hatnak ránk, mint fiziognómiák, határozott kifejezésük van, mely valamit jelent és akar. Nem azokra az általános hangulati tartalmakra gondolok, melyeket hol kedvesnek, hol zordnak, mélabúsnak vagy heróikusnak szoktak nevezni. Ezek csak a dekoratív szépség különböző vállfajai. Ám az az »egyéb«, melyet meglátni vélsz némely tájképben, az onnan visszanéz tereád, mintha ismernének téged és ezen a helyen vártak volna rád, hogy végre eljöjj erre a vidékre. Az ilyen táj mintha megérintene, hozzád nyúlna, sziven szúrna. Itt nemcsak szépségről van szó.

Azok a tájak, melyek ilyen módon megszólítanak, kétfélék. Van olyan, melyben hirtelen az a fájó érzés fog el, hogy messze, messze idegenben vagy (ennek sincs semmi köze se földrajzi távolsághoz vagy exotikumhoz). De vannak tájak, melyekre ráismerni vélsz, holott még sohase láttad. Rájuk ismersz mint tulajdonképeni otthonodra. Nem mintha szebbek vagy kellemesebbek volnának más tájaknál. Egyáltalában nem. Gyakran a lemondás bánata keveredik ebbe az érzésbe. De úgy érzed, mintha kikötöttél volna és valahol nagy kapuk csukódnának rád és nincs tovább: itt vagy otthon. Nagyon sajátságos az, hogy mindakét féle táj szívfájdító és a két féle fájás mélységesen rokon. Hiszen ama messzeség, idegenség, az se véletlen hely, hanem a te messzeséged, ahol te vagy idegenben. Az is a te sorsod.

Forró, poros, szürke, álmos városba érkeztünk. A piszkos pályaudvar büdös volt. Rothadt dinnyeszag, csípős lóhúgyszag keveredtek körülötte. De bár nem volt látható, ott is a roppant róna közepében éreztem magam, menthetetlenül és végérvényesen. A piszkos és rosszszagú kis pályaudvar elmerült benne. Csak a tájat éreztem, az örök tájat, omló vakolatú szürke házakon keresztül is. Eleve kész érzést hoztam volt magammal ismeretlen szülővárosom számára. Fájó szívvel ismertem rá.

- Isten hozott, Jenny! - kiáltotta egy kövérkés, pápaszemes hölgy anyám felé. - Hát itt vagy megint? Itt van a Trude, ne bomolj!

Meglepően és furcsán hangzott ez a kislányos, pajzán hang az őszhaj és a nagy pápaszem alól. És amikor a testes, idős hölgy csintalanul anyám karjába csípett és hátát öklözte, akkor az én anyám is egyszeribe csak Jenny és Ne bomolj Trude lett. Mert ezek ketten még egész fiatalon, ama leánynevelőintézetben, még az árvíz és apám előtt barátkoztak össze és az árvíz óta se látták egymást.

- Bizony pompás fiú volt! - törölt ki Berta néni a barátnő egy könnyet szeméből. - Emlékszel még a Téryre, a Margitra? Hű, de bele volt bolondulva. Két évvel ezelőtt halt meg, képzeld. Fenegyerek volt. Nagyon is kirugott a hámból, azután, hogy ti elutaztatok. Pompás fiú volt a »Simon«. - A fiún apámat értette.

Úgy beszélt, mintha mindez tegnap történt volna. Közben meg-megállt, mert elakadt asztmás lélekzete és sipoló zihálással igazgatta pápaszemét. Fáradt és hervadt arca volt, fínom vonású és halkbánatú kifejezés ült rajta. Bizony nem volt szegény egy cseppet sem rakoncátlan. Hangja, mozdulata halk volt, mintha egy régi zenélőóra menuettemuzsikája kísérné. Harmadik unokáját várta.

De ha ez a két idős asszony egymásra tekintett, valami huncut mosoly pattant, mint a szikra pillantásból pillantásba, mely sokkal fiatalabb volt náluknál. Barátságuk fiatalsága volt az, mely annyi év előtt hirtelen elszakadván, változatlanul megmaradt. Izgató meglepetés volt számomra az anyámat így látni, Jennynek és bomló Trudenak, aki még nem rendelte volt magát alá apám tekintélyének: ficánkoló csikónak, akin még nem volt kantár. Igen, itt van a mi régi hazánk, itt fogunk mi élni és majd megálljuk helyünket!

Simán is ment minden. Apámnak igaza volt. A régi barátok a hűségesek és megbízhatók és Szegeden anyám nem csupán dr. Bauer Simonnak felesége volt. Kis kétszobás lakásba költöztünk. Az első emeleten kis erkély is volt, mely a Dugonics-térre nézett. Onnan éppen Dugonics piarista páter szobrának fekete bronzhátára láttam. Kissé meg voltam később sértve hogy az irodalomtörténet csak rövidke fejezetben emlékezik meg róla. Sebaj! Ő is szegedi fiú volt mint én és lám itt magasodik a szobra.

Az íróasztal, a zongora és a két megmentett könyvszekrény megint ott álltak a szobában. De azelőtt a lakáshoz tartoztak, annak voltak alkotórészei, most útitársaknak éreztem őket, hozzánktartozóknak, akik velünk jöttek hűségesen és megosztották a mi utazásunkat és sorsunkat velünk, lakásról lakásra.

Új, magyar Marinka is akadt hamarosan. Julis volt a neve és egyáltalában nem hasonlított a lőcsei Marinkához. Nem volt már nagyon fiatal, tul volt a harmincon, szikár, magas, meredek alakja, felvetett fejű rátarti és büszke, parancsoló tekintete volt.

- Julis a nevem - mondotta kurtán az anyámnak. - Hogy hívják magát? Hogy hívják a gyerekeket? Mennyi hópénzzel kell gazdálkodnunk? - folytatta a kihallgatást.

- Jól van - bólintott rá. - A tejet ki nem állhatom. Előre megmondom, hogy tudja és idegen mosónék az én konyhámba be ne tegyék a lábukat, hogy elpusztítsák a drága fehérneműt.

Attól a perctől fogva anyámnak nem sok szava volt a háztartás dolgában. De jó volt az úgy. Julis összeszorított keskeny ajkakkal, szigorúan járt-kelt a házban és soha többé semmit se kérdezett. Rögtön általános szőnyegporolást rendelt el, mert hogy az utazásban nagyon elporosodtak a szőnyegek és az udvaron egy porolórudat fedezett fel.

- Nem fogja egyedül bírni - vélte félénken anyám.

- Én? - csodálkozott Julis. - Hiszen láttam itt elég kutyamosót a házban.

- Azok csak nem fognak nekünk dolgozni?

- Nem-e? Azt szeretném én látni!

Egy félóra sem telt el, hát két jól megtermett tisztiszolga verte egy idegen özvegy szegény tanítónő kopott, kesett szőnyegeit.

Ám egy másik hatalom is jelentkezett, még ugyanaznap lakásunkban, hogy engem birtokba vegyen. Már az előszobából behallottam a sötét és vastag hangot:

- Otthon van Herbert?

- Mit akar a fiatalúrtól? - kérdezte vissza gőgösen Julis.

- Én vagyok a Perl Ödön, az ő régi barátja. - hangzott a válasz olyan kategórikusan, mint mikor valaki a teljhatalom igazolványát mutatja fel.

- Hazudik maga. A fiatalúr csak éppen tegnapelőtt érkezett Szegedre és még itt senkit se ismer. - Ez meg úgy hangzott, mint mikor valakinek az orra előtt becsapják az ajtót. Nem voltunk már kérem védtelenek ebben a házban.

- De én még akkorról ismerem őt, mielőtt Lőcsére utaztak. Akkor, mikor egész kicsi volt még, mindennap járt hozzánk az udvarba játszani. Én vagyok ebben a városban az ő legrégebbi barátja.

Igazolta tulajdonjogát. Pedig én nem tudtam semmit róla. Ha úgy volt, hát teljesen elfelejtettem.

- Maga Perlék szalámigyárából való? - Ez már kissé békülékenyebben hangzott.

- Igen. Paprikával is kereskedünk.

- Tudom. A maguké drágább mint a Kotányi-paprika.

- De sokkal jobb - csattant vissza az önérzetes felelet.

- Talán ha maguknál a gyárból vesszük, akkor olcsóbb?

- Nem.

- Ha maga a fiatalúr legjobb barátja, akkor se? Mi nagyon szűken vagyunk.

- Talán majd lehet valamit tenni - hangzott bíztató leereszkedően a felelet.

- A fiatalúr benn van a szobában.

Egy körülbelül tizenötesztendős fiú lépett be. Még mielőtt külsejét egyáltalában észlelni tudtam, máris heves ellenszenvet éreztem és olyasvalamit, mintha nyomás feküdnék rám. Csunya volt. Nagyobb nálam és erős alkatú. Valami durvaság volt egész megjelenésében. Feje kerek mint a golyó, rövidrenyírt fekete sörtehaja mélyen behúzódott alacsony homlokába úgy, hogy majdnem a szemöldökét érte. Széles nagy szája, duzzadt ajka, vastag, húsos krumpliorra, fekete szemei közel egymáshoz mély üregből szúrtak ki. Egyszin feketéjükben nem látszott pupilla. Belőlük jött az a nyomás, mely kényelmetlenül nehezedett mellemre. A tizenötéves fiú, mintha ismerte volna ezt az erejét és úgy nyult tekintetével az ember felé, mint nagy vaskos kezével.

- Szervusz Herbert! Én vagyok a te legrégibb barátod a Perl Ödön.

Nem. Semmire sem emlékeztem.

- Akkor buta vagy. Hét évvel ezelőtt mindennap eljöttél hozzánk az udvarba. Akkor még hátulgombolós nadrágot hordtál és nagyon féltél Freckitől, a mi buldogg kutyánktól. Hangosan sírtál, mikor rádúszítottam, hogy ne menj még haza.

Semmire sem emlékeztem.

- Nekem jobb emlékezőtehetségem van, mint neked. Nekem nagyon jó emlékezőtehetségem van. Az egész iskolában senkinek sincs olyan jó emlékezőtehetsége, mint nekem. Most is éppen olyan vagy, mint akkor voltál, ma is csak egy kis vakarcs vagy, és csúnya, himlőhelyes az arcod.

Ezt jóindulatú mosollyal mondotta és megelégedetten.

- Most vedd a kalapodat és gyere hozzám.

- Majd holnap megyek, talán. A könyveket kell elrendeznem a polcokon.

- Most veszed a kalapodat és hozzánk jössz. - Sötét hangja és fekete tekintete rámfeküdt... Én vagyok a legrégibb barátod.

- De... -

- Hol a kalapod? Az előszobában? Tessék, itt van. - Behozta és a fejembe nyomta a kalapot.

- De én...

- Te vagy az én legrégibb barátom. - Karonfogott és erőszakkal húzott magával.

Tágas, vöröstéglával kirakott gyárudvar volt Perlék udvara és hússzaga volt. De hátul, az udvar végében, az emeletes gyárépület egyik sarkában volt egy kis aszfaltozott pinceszerű helyiség, melyben csak deszkák és üres hordók hevertek.

- Ez lesz a mi szobánk - mondotta Ödön - itt fogunk együtt ülni és egymással beszélgetni. Itt senki se fogja zavarni barátságunkat.

Első ellenszenves benyomásom egészen eltünt. Figyelmes gyengédséggel vett körül, amihez nem voltam hozzászokva. Hordókból és deszkákból padot épített. - Ez lesz a te padod. No, próbáld meg. Jól ülsz? Ez lesz mindig a te helyed. - Meleg mosollyal, erőszakosan nyomott le a padra. - Csinálok itt neked szép asztalt is. Igy ni! Látod-e, te rücskös! No, könyökölj rá. - Udvarló iparkodással kedveskedett körülöttem. Sötét hangja forró volt. Futva hozott nekem a lakásból egy nagy vajaskenyeret szalámival. - Nesze, kóstold meg a Perl-féle szalámit. Ez a világ legjobb szalámija. Egy év mulva mi leszünk az ország legnagyobb gyára. Sötét hangjának forrósága elborított és megfogott úgy, mint fekete, nehéz tekintete. Egy szenvedőn szenvedélyes akaratot éreztem benne, mely hatalmába kerített. - Mi vagyunk a legrégibb barátok. Lehetett-e ennek ellenállni? Mikor az ember éppen újon érkezett, messze idegenből, ismeretlenül?

Ödön szemközt ült velem, a mi asztalunknál, melyet maga ácsolt, hogy a keze nyoma se legyen rajta idegennek és amelyhez másnak ülnie ne legyen szabad soha. Alacsony homlokát nagy csontos öklére támasztotta és beszélt:

Kettőnknek egymáson kívül nincs barátunk. Őt is mindenki gyűlöli mert azt hiszik, hogy ő gonosz. Hát az is, ha megsértik. És mindenki megsérti őt azért, mert olyan csunya mint egy majom. Nagyon jól tudja ő azt maga is. Saját nagybátyja a szemébe mondta, és Jászai, az osztályfőnök is mondotta az osztály előtt és igaz is. Nézzem csak meg az orrát meg a száját. Valóságos majom.

Szemei izzottak mély üregükben mint a parázs és önmagát marcangoló keserű vad szenvedély forró lehellete csapott arcomba és lenyügözött.

Egymáson kívül nincsen nekünk barátunk. Mert én is csúnya vagyok. Nevetséges vakarcs és ragyás. Engemet is mindenki ki fog nevetni, de csak hadd nevessenek, nyújtotta felém kezét. Mi csúnyák szövetséget kötöttünk, mi ketten. A többi fiúk, azok a nyeglék, csak hadd tessenek és udvaroljanak a lányoknak, mégis mi leszünk mindenütt az elsők. Amig ők a lányokkal léháskodnak addig mi tornázni és trenírozni fogunk, hogy erősebbek legyünk náluk, tanulni fogunk, hogy okosabbak legyünk és dolgozni fogunk sokat, dolgozni, hogy gazdagabbak legyünk mindnyájuknál. Csak hadd nyegléskedjenek ők és hadd táncoljanak. Közben mi leszünk mindenben az elsők és mienk lesz a hatalom. Majd akkor jönnek hozzánk, de késő lesz.

Megint éreztem azt a nehéz nyomást, mely rám feküdt és védekezni akartam. Mert bár ami a lányokat illeti, nagyon szomorú tapasztalataim voltak nekem is, de azért nem volt még szándékomban végkép felhagyni minden további kísérlettel. De Ödön így határozott és búsan éreztem, hogy nem tehetek egyebet, minthogy méltósággal viseljem sorsomat. Az is túlkorai elhatározásnak látszott, hogy Ödönön kívül más barátom ne legyen. Én sohasem tapasztaltam, hogy engem mindenki gyűlöl. Barátság jó volt, szövetség jó volt és jó volt, hogy az embernek volt egy ilyen barátságszobája, melybe idegen be nem léphetett. De nyugtalanított, hogy most már semmi más ne legyen és hogy ez a barátság így lefoglaljon és birtokba vegyen. Védekezni akartam, de nem tudtam. A fekete nehéz tekintet és a nagy kéz rámfeküdtek és a szenvedő szenvedély lenyűgözött.

- Most mennem kell - szedtem össze magam mégis.

- Maradj!

- Megyek.

- Azt mondom, itt maradsz! Megint ráduszítom a Frecki kutyát. Van egy fiatal Freckink.

Elindultam.

- Hívom a Freckit!

Áthaladtam a nagy vörös udvaron a kapu felé.

- Frecki, fogd meg!

Akkor megfordultam. Egy szélesmellű, csurgónyálú buldoggkutya rohant felém, rekedt ugatással. Hátul, a mi barátságszobánk ajtajában Perl Ödön állt hahotázva. Előrehajoltam és kinyujtott kezekkel készültem hozzá, hogy a rámugró kutya torkát elkapjam. Én gyerekkoromban a lőcsei erdőkben csavarogtam és nem először volt kutyákkal dolgom.

- Frecki, vissza! - kiáltotta Ödön ijedten, mikor a kutya már hozzám ért. Morogva állt meg a buldogg és én folytattam utamat. Ödön utólért.

- Hát te nem félsz?

- Nem. Viszontlátásra.

Ez szemmelláthatólag elkedvetlenítette Ödönt.


Azon az estén végre meg akartam nézni a Tiszát. Már napok óta Szegeden voltunk és még nem mentem ki a Tiszapartra holott lett volna idő és alkalom rá. Csak két utca választott el tőle. De húzódtam előle mint valami nagy belső erőfeszítés elől. Éreztem, hogy nem egyszerű dolog az megpillantani valamit, amiről évekig álmodott az ember. Hát ha elrontom álmom szépségét?

Azon az estén azonban hevesen ösztökélt valami, hogy találkozzam a Tiszával és ez sajátságos módon Perl Ödönnel függött össze. Ő az én legrégibb barátom, mondotta Ödön és még abból az időből ismer engem, melyre én nem emlékezem. Ime az én legjobb és egyetlen barátom birtokba akart venni engem és multam mélyéből, evvel a sötét barátsággal együtt, felszállott valami, ami talajom, gyökerem, kizárólagos honom akart lenni. Pedig egyáltalában nem hasonlított az Alföld délibábos pusztáira, magyar népdalokra és Petőfi költeményeire. Valami más kötöttségnek szükségét éreztem, valami más kapcsolódás kívánsága sajgott fel bennem, hogy ellensúlyozza első szegedi barátságom sötét vonzását, mely ime szabadságomat veszélyeztette. Más talajt, más gyökeret, más szülőföldet akartam érezni. Ismerőseim még nem voltak Szegeden. A Tiszához menekültem.

Nem tudom, hogy láttam-e valóban. Lehet-e egy tájat, egy vidéket, melyről évekig látatlanban rajongva álmodozott az ember, aztán, olyannak látni amilyen valóban? Megláthatunk-e saját szemünkkel, hogy úgymondjam tárgyilagosan valamely tárgyat, melyet nagy művészek festettek meg, írtak meg, énekeltek meg eleve számunkra? Melyekre halhatatlan költőálmok borultak és betakarták egészen, mint az aranyszínű őszi lomb? Bizony ásatásokra volna szükség, hogy Arany és Jókai látomásai alól, a legdúsabb népköltés színei alól, kiássák a Tisza eredeti ősképét.

Először a holdat láttam. Két magas, karcsú jegenye fekete oszlopa között. De az a hold a tulsó part felett volt. Bár vizet nem láttam, éreztem az üres teret a víz fölött. A Tisza közelét éreztem. Még egy lépés. Egy pillanatra megálltam, aztán megpillantottam a Tiszát. Egy háromszor is hajló, szabálytalanul kanyargó ezüstcsíkot. Hangtalanul és mozdulatlanul feküdt a földön és messze, nagyon messze beleveszett a láthatár párájába. A fekete láthatár pedig egyenes, síma volt, mint a gyalult ébenfadeszka és nem emelkedett ki belőle se halom, se torony, se fa. Három nagy uszályhajó volt kikötve a rakodóparton, sötéten gunnyasztottak, aludtak. Rothadt almaszag terjengett, meg barackszag és messzi túlról, Új-Szegedről kutyaugatás hallatszott.

Persze, hogy hallottam a táncoló tündérek ezüstsarkantyújának pengését, persze hogy láttam a Tisza mesebeli márványfenekének halovány derengését, persze hogy éreztem, hogy nincs menekvés, mert »aki a Tisza vizét issza, fáj annak a szíve vissza« erre a fövenyes partra mindétig. De ezt a varázst magammal hoztam ide készen és ezért nem elégített ki. Túlságosan lebegő volt ez a gyönyörű kép, túlkönnyű és álomszerű. Magányos maradtam benne, mint álmomban. De én szükségét éreztem valaminek, ami ellensúly legyen, ami kemény tárgyi valósággal kívülről lépjen elém és legyen szilárdsága és kiterjedése, hogy ne nyelhesse el egy idegen és ismeretlen barátság, mely engemet már megmarkolt.

De amint a hold feljebb emelkedett, az ezüstcsíkos, lapos tájkép egyre áttetszőbb és lebegőbb lett, egyre anyagtalanabb. Gyorsan tovább mentem a töltésen, holott féltem a sötétben. De egy nagyobb félelem hajtott engem, hogy keressek valamit, amiben megfogódzhatom. És akkor tüzet pillantottam meg a vízen. Lobogó kis pásztortűz volt, de mintha a víz tükrén lett volna éppen rajta.

Már ez is jó volt. Az elilló ezüst éjszaka ettől valami központot kapott, mintha valami eleven szeme nyílott volna. Mikor közeledtem, megláttam, hogy tutajok voltak kikötve a partra, az egyik tutajon égett a tűz. Négy tutajos ember kuporgott a láng körül. Vörösen izzó, kemény magyar parasztarcok meredtek a parázsba és olykor-olykor vörösen felvillant egy kéz, ha előrenyúlt a tüzet piszkálni. Akkor füst gomolygott, szikrák szálltak és elvesztek a magasodó sötétségben. A tűz lobogó tükörképe két tutaj között a tintafekete víz színén táncolt. És az egész kép mögött a homályos, párás láthatár nyúlott el egyenesen mint a lénia. Ez volt az egész kerek föld a hold alatt.

Lent a tűz mellett egy őszhajú, nagy harcsabajuszú öregember mesélt valamit. Kis ezüstpitykék csillogtak nyitott mellényén és bő borjúszájú ingujja könyökön túl felcsúszott, ha barnára sült szikár karját kinyujtotta, hogy mutasson a távolban valamire, ami nem volt látható. Csendesen beszélt, alig lehetett szavát érteni. Én a mormolásnak csak a ritmusát fogtam fel. Valami széles, tempós, elmerült ritmust, melyet kevés nagy gesztus kísért és kísérte a három hallgató ember mély komolyságú arckifejezése, mint valami néma kórus.

Ezt láttam és hallottam és nem tudom, milyen sokáig álltam ott fenn a sötét töltésen. De ha évekkel azelőtt egy üres irkában Rosamunda longobard királylány egész regényét benneéreztem, úgy most annak a mesélő öreg parasztnak mormogó, lusta, tempós ritmusában minden, de minden benne volt, amit magányos lelkem azon az estén kívánt.

Itt ezen a tájon nemcsak régről ismerős, régi barátok várnak rám, hanem ismeretlen barátok is, akik mégis rám fognak ismerni ismeretlen szülőföldemen.



SZERELEM, HAZUGSÁG, KÖLTÉSZET

(A barátságszoba - Berta néni és a milliomosné - A kovács - Ágota és a
cseppkőoszlopok - Hazudott igazság)

Másnap reggel már félnyolckor kopogott Ödön az ajtón. Herbert öltözzön fel gyorsan, iskolába kell mennünk. Sötéten, vaskosan állt ott a küszöbön, nem lehetett kitérni előle. Legrégibb barátom volt. Minden reggel eljött értem és elkísért az iskolába, pedig ő másik iskolába járt. Én reálista voltam, ő gimnazista. Minden ebéd után kérlelhetetlenül megjelent, mert ő pontosan és részletesen beosztotta az én napomat. Mi, - tudniillik a csunyák szövetsége - nagyon el voltunk foglalva és szigorú rendet tartottunk életünkben.

A barátságszobában ültünk, mert ott írtuk meg együtt leckéinket, ott tanultunk. Gyüjtöttünk már egy kis könyvtárt is, de fontosabbak voltak a tornaszerek, a súlyzók és buzogányok. Igaz, hogy volt ott egy virágcserép is, sőt valami szőnyeg is, mert Ödön kellemessé és kedélyessé akarta tenni a mi barátságunk meleg fészkét. Az a kis aszfaltos gyárhelyiség úgy teli volt Ödön mohó, sötét, súlyos ragaszkodásával, mint valami ketrec a ragadozóállatok szagával.

Alig tudtam kis időt szakítani magamnak olvasmányaim számára, mert Ödön nem szeretett olvasni. Versenyt kellett vele futnom, amikor is mindig lemaradtam. Súlyzókkal és buzogányokkal kellett tornázni és ő mindennap mosolyogva állapította meg, hogy erősebb nálam. De mintha éppen ezért szeretett volna. Kirándulásokra mentünk együtt, amikor is mindig számolni kellett a kilométereket és órával lestoppolni az időt. Csónakáztunk a Tiszán, nádasokban eveztünk és buksi fűzfák között, melyek térdig vízben álltak; gyönyörű szép lett volna, ha nem lettek volna mindig kitűzött céljaink, melyeket okvetlenül el kellett érnünk. Nem volt szabad időnket fecsérelni, minden órában valamilyen feladatot kellett teljesíteni, mert mi voltunk a »csunyák szövetsége« és nekünk a legelsőknek kellett lennünk és mind a többieket legyőznünk. Főképpen azonban neki kellett engemet legyőzni minduntalan.

De bár sokkal erősebb volt nálam, mégsem sikerült engem mindenben legyőznie. Hosszú távra jó futó volt, konok, szívós, titokzatos akaratereje még félholtan is vitte őt tovább. De nem volt jó sprinter. (Akkoriban csak angol neve járta köztünk ezeknek a dolgoknak.) És a százyardos távon minden fogcsikorgató iparkodás ellenére lemaradt mögöttem. Valahogy belsőleg nehéz volt és a startnál lassan mozdult. Hiányzott belőle a jó startolónak az a magáteldobni tudása, magát fenntartás nélkül belevetése a térbe, mint hogyha valami szakadékba dobná bele magát. És így volt ez a magasugrással is. Hiába trenirozott fáradhatatlanul. A testnek azt az észrevehetetlenül kicsi mozdulatát, mely a levegőben harántfekve, szinte álmában emeli át a lécen, azt nem lehet megtanulni, ha nincs az emberben.

Nemsokára megállapította Ödön, hogy a rövid távfutásnak és a magasugrásnak nincs is semmi gyakorlati értéke és hogy azok csak olyan nyegleségek. Nekünk - a »csunyák szövetségének« - csak hasznos dolgokkal szabad foglalkoznunk. Ödön kézhez vette az én időmet és nekem alá kellett magam rendelnem az ő heves ragaszkodó akaratának és az ő körültekintő, erőszakos gondoskodásának. De viszont az ember védett biztonságban érezte magát.


Hát Szegeden voltunk, új életet, új munkát kezdtünk. Édesanyám mindennap hatkor kelt és kiment a piacra. Félnyolckor az egész család nagy zsivajjal iskolába indult. Julis az ajtóban állva nézett utánunk, amíg valamennyien el nem tűntünk szeme elől. Délben félkettőkor feltálalta az ebédünket, jó zsíros, fűszeres magyar ebédet és ott állt szigorú arccal, ellenőrző szemmel, amíg meg nem ettük. Voltak rendíthetetlen vasszabályok. Hétfőn főtt marhahús volt krumplipürével és paradicsommártással. Pénteken káposzta. De akkor aztán nem lehetett azzal előhozakodni, hogy nem ízlik, vagy nincs étvágyunk.

Anyámnak ebéd után mindjárt magánórákat kellett adnia, angol és francia nyelvórákat adott olyan olcsón, hogy késő estig kellett szegénynek dolgoznia, hogy valami kis hasznát mégis lássa. Vasárnap délutánonként aztán úgy feküdt a diványon, mintha felfordult volna, csukott szemekkel, de mosolyogva. Ez volt a pihenése. De pontban hat órakor a bolond Trude felszökött a pamlagról, hogy Berta barátnőjéhez menjen kávéra. E nélkül nem lett volna vasárnap a vasárnap. Ha este érte mentem Berta nénihez, a nyájas lakószoba mintha színültig tele lett volna már ódon, kedves pletykatörténetekkel, melyek láthatatlanul, libegve szálltak rá a kecses biedermeyer-bútorokra és apró, aranyozott bronzfigurákra. És a két öreg bakfis olyan csintalan mosollyal fogadott engem, mint hajdanában első gavallérjukat. Jó kávét lehetett ott kapni és csokoládégusszos kuglófot.

- Gyere ide, Herbert - hívott Berta néni szelíden és gyöngéden. Oda kellett állnom elébe, egész közel, mert nagyon rövidlátó volt. Akkor elővette nagy, fekete pápaszemét és megfogta mind a két kezem. Előrehajolva nézett az arcomba, sokáig, komolyan és némán.

- Nos, - kérdezte édesanyám - azt hiszed lesz belőle valami?

Berta néni némán bólogatott, anélkül, hogy meleg tekintete eleresztett volna. - Meghiszem azt! - mondotta fínom, komoly mosollyal. - Meghiszem azt.

Tompa, ritmikus dübörgés hallatszott be a csipkefüggönyös szobába, a gőzmalom gépeinek dübörgése, a Back-féle gőzmalmoké, melyeknek Berta néni férje igazgatója volt. Ha az a kis vézna férj néha merészelt megjelenni a két asszony bakfisuzsonnáján, akkor egyszerűen elküldték. Éppen olyan halkan és szelíden beszélt, mint felesége, Berta néni, de gazdája, a Back úr volt akkoriban a leggazdagabb ember. Szeged város milliomosa. Az ő gépei egész éjszaka dübörögtek és felesége, Lili még lánykorában tanítványa volt édesanyámnak és most kegyeletből újra társalgási órákat adatott magának. A kis kerekded Lili asszony elragadóan egyszerű és természetes volt, milliomosné létére, mondotta róla lelkesedve anyám. Anyám sohase ment hozzájuk házhoz, a mindig csukott, titokzatos Back-villába, melynek utcára néző ablakaiban mindig le voltak húzva a függönyök. - »A Lili maga jön a tanítónőjéhez, gyalog, képzeld, egy milliomosné!« - mondotta anyám és tágra nyitotta nagy kerek szemét.

Lili asszony egyszer Berta néninél is volt és együtt jöttünk haza. Éppen a Back-villa előtt anyám rosszul lett a hőségtől. - Rögtön hozok egy pohár vizet! - kiáltotta Lili asszony segíteni készen, mint mindig és otthagyta anyámat a kapu előtt az utcán várni, amíg elragadó egyszerűségével és természetességével mint mindig, maga hozta ki a vizet és sajátkezűleg nyujtotta át anyámnak, aki közben a falhoz támaszkodott, hogy el ne essék. A kapuban állt a feketeruhás, fehérbóbitás komorna, kezében az ezüsttálcával. - Bocsásson meg, - selypítette Lili asszony elragadó, kedvesen - bocsásson meg, hogy nem vezettem be, de a férjem nagyon ideges és nem szabad zavarni.

- Hát nem elragadó? - lelkesedett anyám, mikor továbbmentünk. Én azonban, mikor karonfogtam anyámat, hogy támogassam, elfelejtettem elköszönni a milliomosnétól.

Eljött az első elseje és anyám hazahozta első fizetését.

- Idenézz, fiam, hogy mit keresett az anyád - és mindent leszámolt az asztalra. - Örülne apád, ha látná! De nekünk is meg kell ünnepelnünk, igaz-e? Emlékezel még, hogy álltunk együtt a lőcsei kredenc előtt és hogy ittuk ki apránként az egész konyakos palackot?

Leküldte Julist egy kancsó sörért. De Julis kategórikusan megtagadta, hogy ilyen könnyelmű, züllött életmódhoz segédkezet nyujtson. Sört inni! Inkább rohadjanak le a kezei. Nem vagyunk mi olyan bőven, mint ahogy azt anyánk gyerekfejjel képzeli.

A kovács mosolygott vastag, fekete bajusza alatt és megszólalt:

- Adja ide nekem azt a kancsót, nagyságos asszony.

A kovács éppen látogatóban volt Julisnál a konyhában. Tamás bácsi, a kovács, Julis vőlegénye és földije, mert ő is Kamarásból való volt. Már kilenc esztendeje vőlegénye neki a kovács, aki azonban még egy jó szót Julistól nem hallott. Néha feljött este, kivált, ha Julis felrendelte, hogy segítsen valamit a ház körül, aztán dolga végeztével, kalapjával kezében, még megült ott csendesen szemlélte csizmája orrát és hallgatta Julis zsémbes pörölését. De látszott barna, forradásos arcán, hogy jólesik neki.

Anyám egyszer megkérdezte, hogy miért nem megy már hozzá ehhez a derék, józan emberhez? A kovács már negyven körül jár, Julis is elmult harmincesztendős, meddig akarnak még várni?

- Hát csak várjon a kovács, ha az ő vőlegénye akar lenni. Ha pedig nem akar, fel is út, le is út. Van elég fehérnép, aki fut utána. Már ugyis azt hiszi az a kovács, hogy nincs nála különb ember az egész Alföldön. De ő ugyan nem hal utána, abba ne bízzon. Különben minek gyün egyáltalán, ha nincs kedve gyünni?

Dehogy nincs kedve. Nem így gondolta ő, hiszen nem is szólott a kovács egy szót sem, ott ül most is a sarokban csendesen és a száját se nyitja ki.

- Hát csak merje kinyitni a száját! Van neki öreg édesanyja a faluban, akit neki tisztelni és becsülni kell. Nem pedig, hogy még asszonyt hozzon a házhoz, aki az anyja elől eleszi a kenyeret a születő gyerekeivel. És ha vóna neki olyan szemtelensége, hogy más asszonyt hoz a tűzhelyhez, akkor majd gyün Julis a seprővel!...

De a kovácsnak már kilenc év óta nem volt olyan szemtelensége és hűségesen, szelíden várta édesanyja halálát. Munkába állt a városban, a Back-malomban, ahol Berta néni szelíd férje volt az igazgató. - Embernyúzó az - mondotta a kovács egyszer csendesen, de erősen. - Megkövetem a szóért, de embernyúzó az.

Ezúttal azonban mosolyogva szólt, mondván: - Adja nekem ide azt a kancsót, nagyságos asszony.

- No még csak ez kellett! - Lángvörös haraggal tépte ki kezéből Julis. - Nem sül ki a szeme, ha becsületes kovácsember?! Majd még segíteni fog szegény embereket romlásba dönteni! És én majd nézzem, hogy a gyerekek éhen maradnak. Menjen innen rögtön és be ne tegye ide a lábát.

Julis kitolta vőlegényét a konyhából, bennünket utána és csattanva vágta be mögöttünk az ajtót. Ott álltunk hát a folyosón a kováccsal egyetemben, aki kissé rossz lelkiismerettel, de zavart mosollyal forgatta kezében a kalapot. Anyám az én kezembe nyomta a korsót. - Ez egyszer kirúgunk a hámból, fiam! - mondotta elszántan és én hoztam egy liter sört.

Nem tudom, hogy min mulott, hogy azon az egy liter sörön-e vagy azokon a pompás almásréteseken-e melyeknek Julis mestere volt, de bizonyos, hogy huszadika után egy-két nappal már az első hónapban is, mint valamennyi következőkön - elfogyott a pénzünk. Összeült a családi tanács. Először is kiráztam a cserépmalac hátán levő hasadékból azt a két-három ezüstkoronát, ami addigra összegyűlt benne. (Én is házitanítóskodtam.) De mégis mindig az volt a vége, hogy megjelentünk Berta néninél és öt forintot kértünk kölcsön, hogy a hónapot befejezhessük. Minden elsején hűségesen visszaadtuk és huszonötödikén megint elhoztuk ugyanazt az öt forintot. Már akkor is eltöprengtem ezen a matematikán: nem lehetne-e egyszer adósság nélkül megúszni egy hónapot? Hiszen, ha a visszafizetést leszámítjuk, voltakép nem költünk többet, mint amennyi a jövedelmünk.

Egyszer nagy gyerekuzsonna volt Perléknél, melyre én is hivatalos voltam. Perl Margit lett tizennégyéves, az ő születésnapját ünnepeltük. Margit kínosan hasonlított bátyjához, az én Ödön barátomhoz, csak a bőre volt fínomabb és fehérebb és tartásában, kifejezésében nem duzzadt bátyjának nyers és otromba ereje. De ugyanaz a konok szenvedély izzott szénfekete szemének szomjas kutya bánatában. Csunyaságának tudatában neveletlenül, elutasító és pökhendi volt a fiúkkal szemben. Dölyfös és szigorú komolysággal került tréfát, játékot és nem tudta, mit kezdjen maradt idejével. Nagyon jól beillett volna a »csunyák szövetségébe«, amely ellen való tehetetlen lázadásom öntudatlanul Margit iránt való heves ellenszenvben nyilatkozott meg.

- Ágota is eljön - mondotta Perl Margit jelentős tekintettel, mikor engem az uzsonnára meghívott. Ágota volt az ő legjobb barátnője és én akkor már sokat hallottam Ágotáról. Valóságos legenda volt abban a társaságban. Már nevének is büszke márványcsengése volt és Margit csak alázatos hódolattal ejtette ki, de egyuttal a kiséretbeli udvarhölgyek gőgjével. Mert az ő legjobb barátnője királynő volt. A legszebb és legszellemesebb lány és ráadásul még hegedűművésznő is. Margit sokszor megtépázott női önérzete kiegyenesedett ebben a barátságban. - Mert »mi« - mondotta - ügyet se vetünk a fiúkra, »mi« kinevetjük valamennyit, mi utáljuk a táncolást, az ostoba enyelgést és az érzelgős fecsegést szerelemről, miegyébről, mi oda se nézünk, ha a fiúk futnak utánunk. Mi! Tegnap - mesélte - karonfogva jöttünk a Széchényi-parkból hazafelé, akkor odajött Vermes Sári és titokban egy levelet adott nekünk, hogy senki se lássa, a bátyjától. - Mit akar megint ez a hülye fráter? - kiáltottuk szántszándékkal hangosan, hogy az emberek megfordultak az utcán s akkor - mindenki szemeláttára - összetéptük a levelet és a járdára dobtuk. És a Sári két kezével eltakarta arcát, úgy szaladt el. - Margit sápadt arca izzott, ha ilyeneket mesélhetett. Hogyan töltötte ki szép barátnője az ő bosszúját a fiúkon. Nem mozdult Ágota mellől, ahol ama fénynek sugarában érezte magát, mely belőle nem áradt.

- Ágota is ott lesz az uzsonnán - nézett rám komoly kihívással, mintha azt mondotta volna: készülj sorsodra.

Ödön barátságszobánkban pontosan megállapította volt viselkedésünk, magatartásunk szabályait és tervét. Mert lesznek ott más fiúk is, persze nyegle ficsurak, ostoba, széparcú majmok és ez az uzsonna lesz a »csúnyák szövetségének« első tűzpróbája. Ott kell megmutatnunk, hogy mi egyáltalában nem törődünk a lányokkal, hogy mi sokkal okosabb és komolyabb dolgokkal foglalkozunk mint együgyű társasjátékokkal és udvarlással. Különben az egész nem fog soká tartani, mert Ágota is utálja az ilyen uzsonnatársaságokat, ahol fiúk meg lányok csak játszanak és táncolnak és Ágota csak azért jön el, mert Perl mama nagy súlyt fektet Margit születésnapjának megünneplésére. Ágota hegedülni is fog.

Már ebéd után a zongorához ültem és megpróbáltam Lorx kisasszony fáradozásainak halványodó emlékeit felfrissiteni. Most sajnáltam, hogy nem gyakoroltam szorgalmasabban. Eszembe jutottak különös, utolsó szavai: »A zenében mindig tisztára mosakodhatsz.« Ezt a szép mondást az uzsonnán, jó alkalommal el akartam sütni.

Ha egészen pontos akarok lenni, meg kell mondanom, hogy már szerelmes voltam Ágotába, amikor elindultam ama uzsonnatársaságba: Vajjon hitelét veszi ez érzelmeimnek? Bizonyítéka ez annak, hogy szerelmem csak hamis képzelgés, kiagyalt fantázia, legjobb esetben öncsalás volt? Sok esztendő szenvedése és mély megrendülése következett ama találkozás után. És vajjon a fantázia mindig üres képzelődés és hazugság? Hát nem hallottam én már találkozásunk előtt is sok valóságos dolgot a valóságos Ágotáról? Nem tudtam-e, hogy karcsú és magas, nálam fejjel nagyobb, nem tudtam-e, hogy sötétbarna a haja és roppant nagy ívelt, fekete szemöldökei vannak? Nem mesélt-e el Margit mindent olyan részletesen és pontosan, mintha saját ékszerével dicsekedett volna? Nem volt-e kaján káröröm és gyűlölködő diadalmaskodás hangjában, mikor nekem, a himlőhelyes vakarcsnak ama ritka csodát hirdette, hogy a fekete szemöldök óriás ívei alatt ibolyakék szemek ragyognak, büszke, közelíthetetlen, hideg tekintettel. Nem mesélte-e Ödön, hogy Ágotának azért kissé meredek a tartása, mert voltakép lúdtalpa van, amit azonban nem lehet mindjárt észrevenni, mert az apja híres orvos és külön cipőt talált ki lánya számára, melyet Párisban csináltatnak. Meg a ruháit is Párisból hozatják, mert Ágota mamája nagyon gazdag és három fiatalember is vár már arra, hogy Ágota megérje tizenhetedik vagy tizennyolcadik évét, hogy a kezét megkérhessék. Egyike a három fiatalembernek ama Csányi ügyvéd, szintén ott lesz a születésnapi uzsonnán. Aztán meg nem mesélték-e nekem, hogy milyen tompa-halvány Ágota arcszíne. És nem hallottam-e számos csípősen rosszmájú, de okos és őszinte mondását? Nem volt-e köztudomású, hogy milyen körülrajongott és elkényeztetett lány, aki mindig azt csinálja, ami neki tetszik, akár egy királyné.

Nem. Ez nem volt képzelődés, hanem közvetített valóság benyomása, melyet hallomás útján kaptam és fantáziámban lett eleven alakká, melyet nem zavartak meg nemsikerült találkozások véletlenjei. Ezek a hallomások, hírek, történetek valami lényegképet formáltak bennem, úgy ahogy egy költemény formálja eleven alakjait. Ime a titok nyitja. Mert abban rejlett ennek a szerelemnek fatális elpusztíthatatlansága, mely oly mélységesen nőtt össze egész valómmal, hogy csak akkor eresztett el, mikor magam is gyökeresen változván, más valaki lettem.

Az első, akit a szobába lépve megláttam, Ágota volt. Pedig a szoba teli volt emberekkel és ő a túlsó sarokban állt. Nemcsak megláttam, hanem meg is ismertem, fenékig, legrejtettebb zugáig, pedig csak egy pillanatig láttam, mert éppen átment Margittal a másik szobába. Közben fejének egy negyedmozdulatával kiváncsi pillantást vetett, vállán keresztül, az ajtó felé. Láttam az ibolyakék fény villanását magasívű, sötét szemöldökei alatt.

Mi ketten, Ödönnel külön egy sarokba ültünk és előre megbeszélt terv szerint zord arcot vágtunk. Ödön nemsokára ugyancsak terv szerint hangosan felszólított, hogy menjünk barátságszobánkba. Azonban a társaság hamar megtudta, hogy egy másik, felvidéki városból ujonnan érkezett fiú vagyok, ami általános érdeklődést keltett. Körém csoportosultak, hogy meséljek. Hát lehetett ezt a rendkívül előnyös helyzetet kihasználatlanul hagyni? Nem is tekinthettem ezt szövetségünkön elkövetett árulásnak, mert hiszen voltakép fiúknak kezdtem el mesélni és nem tehettem róla, hogy aztán lányok is jöttek oda. A szomszéd szoba ajtajára sandítottam lopva és Lőcséről kezdtem el mesélni. Persze, hogy a vár bástyái az én elbeszélésemben felhőkig nyúltak és az erdők tele voltak medvékkel. Én magam is láttam őket. Télen pedig az éhes farkasok vonítva jöttek be a város utcáiba és Lőcsén nekünk, gyerekeknek is, mindeniknek volt Flaubert-puskája. Egy farkast én magam is megöltem. Az ablakból lőttem rá, mikor egy asszonyt akart megtámadni.

- Hiszen ez mind hazugság, te ragyás vakarcs, te! - kiáltotta Ödön közbe, mert bosszantotta az az érdeklődés, melyet elbeszélésem keltett. - Ne tartsd bolonddá az embereket.

Sokan vihogtak már, de egyre közelebb tolongtak. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna Ödön beleszólását. Annak a szomszéd szobának nyitott ajtaja mintha szívta volna belőlem a szót, a képzelgő hencegést. Elbeszéléseimmel akartam Ágotát kicsalni abból a szomszéd szobából. Hangosabban kezdtem beszélni és elfogott az a mámor, melyet nagyon jól ismertem még az apámmal való séták óta, amikor mesélhettem neki, amit akartam és ő csendesen, figyelmesen hallgatott, mintha mindent elhitt volna.

Turista kirándulásainkról beszéltem. És Csáky gróf vadászkastélyáról. Abban tódítás nem is volt több, mint az arany tányérok és a rubinnal kirakott aranyserlegek. De már sokan nevettek és nem hitték az igazat se. Ez sértett és a harcos meggyőződés haragjával töltötte meg szívemet. És akkor már a leghihetetlenebb dolgokat is olyan szenvedélyes átéléssel meséltem, mintha csak éppen az imént történtek volna. Meséltem, hogy megmásztam a Magas Tátra legmagasabb csúcsát, a Ferenc József-csúcsot, mely 3500 méter magas.

- Kétezerhatszázhatvan, - szólalt meg Ödön sötét hangja a kályhasarok felől keményen, mint egy ütés. - Pontosan 2660 - mondotta a kályhasarokból, ahova dohogva visszavonult - nézd meg a földrajz könyvben. Haragosan és vádlón ízzottak felém fekete szemei, mintha mondották volna: »Hát szükséged volt erre, te ostoba vakarcs?! Hadd abba ezt a hülye fecsegést és gyere barátságszobánkba.«

Éreztem, hogy igaza van, de nem tudtam többé tartani a gyeplőt. Meséltem. Már körülöttem állt az egész gyerektársaság vigyorgó arcokkal. Csak egy, már felnőtt fiatalember maradt az asztalnál ülve. Mit tolakszik az ilyen felnőtt gyerektársaságba? Az az elegáns, csinos ficsúr, biztosan Csányi ügyvéd, aki Ágotát el akarja venni. A szomszéd szoba ajtaja felé néztem, még mindig nem volt ott senki látható. Hát utánanyomultam szavaimmal, provokáló történeteimmel.

- Hajnóczyval kötélen ereszkedtünk le a Dobsinai cseppkőbarlangba.

- A Dobsinai barlang az jégbarlang! - kiáltotta gúnyosan Ödön.

- Dobsinán cseppkő is van - védekeztem.

Hangosan nevettek.

- Egy korona beléptidíjért kötél nélkül is besétálhat mindenki kényelmesen - mosolygott az elegáns ügyvéd és cigarettára gyújtott.

Az egész társaság nevetve elfordult: - Ilyen hazugságok!

- Mi egy másik hátsó nyíláson ereszkedtünk le! - kiáltottam - fáklyákkal mentünk a csillogó kupolák alatt, az óriási stalaktit oszlopok szikráztak a fáklyafényben és a lehulló kőcseppek csengtek, mint az üvegharangocskák.

- Különböző hangokon? - kérdezte hirtelen egy hang, amelynek mintha színe lett volna, sötétkék színe. Ágota állt a szomszéd szoba ajtajában. Mindenki hangosan nevetett. De Ágota különös, elmélyült, kiváncsi komolysággal nézett rám. Éreztem, hogy ez nem gúny.

Az arcom égett és már valami mámoros részegség gátszakadása volt, hogy tovább meséltem.

- Hajnóczy egy kis kalapácsot hozott magával. Azt kihúzta zsebéből és ráütött egy vékony cseppkőoszlopra. Az vékony, magas hangot hallatott, mint egy ezüstharang, csak sokkal szebbet. És fent, a barlang sötét kupolájában megszólalt a visszhangja. Aztán egy vastag cseppkőoszlopot ütött meg, az mélyebb hangon zendült, mint egy nagy ércharang. Igy kezdett el Hajnóczy kalapácsával játszani a cseppkőoszlopokon.

Prüszköltek és ordítottak nevettükben. Mindenki. - A cseppkőoszlopokon játszott, mint egy cimbalmos!... haha. - Hogy hazudik!

Akkor belépett Ágota a szobába.

- Miért hazudik? - mondta egyszerűen és tárgyilagosan, anélkül, hogy rámnézett volna. - Csak mesél. Mi van azon nevetni való?

Hirtelen csend támadt. Ágota volt itt a királynő.

- Teljesen igaza van - mondotta Csányi doktor, az ügyvéd, édes mosollyal. - Ebből a történetből, a csengő cseppkőoszlopokról egész kedves mesét lehetne írni.

- Talán bizony nem? - kérdezte Ágota kurtán és tüskésen, akaratos fejvetéssel, aztán felém fordult: - Nem akar ideülni? - És a magáé mellett mutatott helyet nekem, melyre éppen Csányi akart leülni. Mikor, szinte dermedten az izgalomtól, oda leültem, meghallottam Ödön fenyegető és jelentős köhécselését. Megszégyenülve és rossz lelkiismerettel sandítottam feléje. Nagy, tüntető zajjal ment ki éppen a szobából. Illetve ment volna, ha nem jött volna szembe éppen a szobalány, aki tálcáján forró csokoládét, tortát, fügét és datolyát hozott. Az elállta Ödön útját. Mikor már a csokoládé csészéket szétosztották, Ödön is megjelent az asztalnál és leült a mellettem balfelől üresen maradt székre. Komoran, köhécselve, anélkül, hogy egy pillantásra méltatott volna, telerakott magának egy tányért minden jóval, fogta a csésze csokoládét és újra felállt.

- Nem akar velünk uzsonnázni? - kérdezte Ágota nagyon nyájasan, ironikus mosollyal.

- Nem - vágott vissza Ödön, nyersen. - Nincs kedvem. - És járandóságával büszkén elhagyta a szobát.

- Haragszik magára? - kérdezte Ágota, csak úgy mellesleg, miközben kóstolgatta a csokoládét.

Elvörösödtem. - Miért? Nem tudom... Ehhez neki semmi köze.

- Mihez nincs neki köze? - kérdezte akkor hirtelen Ágota. A csésze éppen ajka magasságában volt. A csésze fölött vetett rám gyors oldalpillantást, mint valami fedezék mögül.

A csokoládé felakadt torkomban. Hiszen ez provokáció volt. Valamit kérdezett tőlem, amire a felelet meg se volt még. A kérdés gyújtotta fel. A kérdés által lett tudatos bennem. Le kellett tennem a csészét, mert úgy reszketett a kezem, hogy kiloccsantottam a csokoládét.

Itt kellett volna bekapcsolódnom! Most kellett volna feleletet találni, olyat, melyből, rejtve bár, vallomásomat kihallhatta volna, mely alkalmat adhatott volna neki arra, hogy... de semmi se jutott eszembe. Ágota elfordult tőlem és egy szót se szólt többé hozzám az egész uzsonna alatt. Oda se nézett az én oldalam felé, mintha ott se lettem volna. Egyszer szólt csak oda a szobalánynak, aki éppen arra ment a kancsóval, ellenségesen, csúfondáros hangon: - Kérem adjon a szomszédomnak még csokoládét, a felét kiloccsantotta annak, amit kapott. - Hát nem lett volna jobb, ha legrégibb és egyetlen barátommal mentem volna?

Mikor asztalt bontottunk, el akartam sompolyogni, hogy bűnbánóan visszamenjek Ödönhöz a barátságszobába. Akkor Ágota hirtelen utánam szólt: - Nem tud maga zongorázni?

Mintha pányvát hajított volna utánam. - De igen - feleltem olyan nyersen, ahogy csak tudtam és tovább akartam menni.

- Nem akar kisérni?

- Nem - feleltem ridegen és kiléptem az ajtón. Ez sikerült. Ez talált! Rettenetes erőfeszítés árán, de diadal volt. Ödön barátom is meg lett volna velem elégedve.

Ott álltam hát az üres előszobában és nagyon keserű volt az elégtétel, melyet éreztem. Tovább menni, még messzebbre távolodni Ágotától nagyon nehéz volt. Kimenni az udvarra, annak is a hátsó sarkába a gyárig, aztán még be a barátságszobába... nehéz volt és csak lassacskán szántam rá magam. Mikor már annyira voltam, hogy kalapomat is fejembe húztam, egyszerre csak megszólalt a hegedű a szobában, mint egy zengő, fájdalmas kiáltás. A második pányva. Nyilvánvaló volt, hogy ez a dalos hívás nekem szólt. Kétségtelen és félreérthetetlen volt, hogy ez az ő zokogó, forró könyörgése: gyere vissza. - Sírt és dalolt a hegedű gyönyörűen. Fogva voltam, éreztem és nincs menekvés soha többé.

Észrevétlenül akartam visszalopódzkodni, de be volt téve az ajtó és egy kis zaj elkerülhetetlen volt. A sötét szemöldökök alól megütött egy kék villanás. Egy pillanat töredéke volt csupán, de köszöntés volt. Köszöntés volt, úgy rémlett, nem innen, Perlék lakásának egyik szobájából jövő köszöntés, hanem messziről jövő, ennek a zenének hazájából, abból az országból, ahol ő otthon van, ahol engem vár, ahová hív, ezekkel a melódiákkal, melyek az ő anyanyelve. Ez a mi kettőnk társalkodása, melyet senki sem sejt ebben a szobában, legkevésbbé sejti Csányi doktor, ügyvéd úr, holott, úgy látszik, nagyon ügyesen kiséri most zongorán Ágotát.

Az, hogy jól zongorázott, brutális képtelenség volt. Hogy jutott hozzá ez az ostoba, léha ficsúr, hogy ilyen futamok szólaljanak meg ujjai alatt? Miért tudott olyan jól zongorázni, aki közben semmit sem érzett, és nem is sejthette azt a nagy csodát, amely most történt? És nekem hazudnom kellett, hogy zongorázni tudok! Nem volt ez esztelen, fájdalmas igazságtalanság és honnan, mi jogon volt neki olyan lágy, kellemes billentése? Mint lopott, megszentségtelenített templomi kincsek csillogtak meg a hangok újjai alatt.

De Ágota mereven és meredeken állt ott, mint az egész világ törvényszéke előtt. Mert hegedűjátéka volt az ő vallomása. Hangosan és büszkén és szégyen nélkül vallott, mint ahogy egy királyné meztelenre is vetkőzik cselédei előtt. De a vallomás nekem szólt. Vadul kaszált vonója, mint az ostort csóválta és a dallamok mint ostorcsapások suhogtak a lehorgasztott fejek felett. Ágota csak énhozzám szólt.

Egyszer se nézett rám. Tompán halovány arcát olyan mélyen és hevesen hajtotta hegedűjére, mintha belé akarta volna fúrni fejét, alámerülni akart volna valami mélységbe. Mintha át akarta volna magát vágni énhozzám... Igy rémlett nekem.

Hirtelen elhallgatott a muzsika. A Grieg-szonátának vége volt, mégis úgy hatott, mintha Ágota középen hagyta volna hirtelen abba, mert nem hagyta az utolsó hangot kihangzani, hanem, még a vonóval a húrokon, villámgyorsan hátat fordított hallgatóinak, az ablakhoz lépett és homlokát az üveghez szorította, hogy senki se láthasson arcába. Mert csak zenébe burkolva, zenével beborítva mutathatta meg magát ilyen meztelenül.

A többiek persze tapsoltak és hozzá tolongtak. Én mozdulni sem tudtam. Ágota pedig egész megváltozott. Barátságtalan volt a neveletlenségig, idegesen és kelletlenül utasított el mindenkit.

- Most békében kell hagyni Ágotát, - suttogta Perl Margit a vendégeknek - ő mindig ilyen. Nem szereti, ha játékát dícsérik. Muzsikáról csak muzsikusokkal szeret beszélni, szakszerűen.

Kérték Ágotát, hogy játszék még egy darabot. Az ablaknál állt, homlokát az üvegre szorítva, úgy rázta kelletlenül fejét. Aztán magához intette Margitot, aki mint egy kiskutya futott hozzá. Ágota valamit súgott fülébe.

Nemsokára karomon egy érintés riasztott fel álomdermedésemből. Margit állt mellettem és gúnyos, megvető mosollyal nézett rám.

- Jöjjön csak egy kicsit. - A szoba egy csendesebb sarkában közölte velem, hogy Ágota nem fog többé játszani, sőt rögtön haza fog menni, ha én szakadatlanul olyan hülyén fogok rá bámészkodni. Mert »mi« ki nem állhatjuk az ilyen affektált pózokat, mert mi gyülöljük - mondotta Margit a diadalmas szövetséges lenéző pillantásával - az ilyen feltünő, exaltált komédiákat. Viselkedjem normálisan, mint más értelmes ember, mert ha erre képtelen vagyok, jobb, ha inkább hazamegyek.

- Hazamegyek - mondottam lecsuklott fejjel, de ott maradtam még egyideig, mert gyenge volt a lábam mozdulni.

- Talán verseket is ír? - kérdezte most Perl Margit szánakozó gúnnyal. Ennél megvetőbbet nyilván elképzelni se tudott.

- Igen! - feleltem és a szemébe néztem. - Verseket írok. - Aztán az ajtó felé fordultam: - Ajánlom magamat!

Igy vállaltam egy sorsot, dacból vállaltam, egy olyan pillanatban, mikor nem jelentett dicsőséget, hanem inkább szánandó és nevetséges látszata volt.

Próbálkoztam már azelőtt is versírással. De a két első soron túl nem jutottam. Megint hazudtam hát.

Először egyenesen haza akartam menni. De aztán mégis húzott valami hátra az udvarra, a barátságszoba felé. Hiszen nem volt még más barátom és ha ilyen rettentő nagy dolog történik az emberrel, mint énvelem azon az estén, akkor elvégre kellett valakivel beszélni.

Mikor beléptem, Ödön az asztalnál ült, felkönyökölve, sötét, kerek fejét öklei közé szorítva és a kis petróleumlámpa, vörös lángjába meredt. (Két napja szerezte ezt a lámpát nagy nehézségek árán a barátságszoba számára.) Fel se tekintett, mikor beléptem. Lesújtva, némán ültem le vele szemközt. Mennyire igaza volt. Senki se értett meg bennünket. Körültekintettem a hordók és deszkák között, elnéztem a mi szőnyegünket. Igen, itt óvott biztonságban volt az ember és bár szerencsétlennek és megalázottnak éreztem magamat, mégis mintha hazatértem volna.

Sokáig hallgattunk így, míg Ödön nehéz pillantása végre rámfeküdt. Le kellett sütnöm szememet.

- Nagy szamár vagy - kezdte gondtelt szomorúsággal. - És blamáltad magad. Most mindenki nevetni fog rajtad és azt fogja mondani, hogy nagyzoló, hencegő vagy.

Fejem még mélyebbre csuklott és hallgattam. Mit is felelhettem volna? - A legjobban Ágota fog kinevetni, pedig neki akartál imponálni hazugságaiddal. Tudom. - Ödön hangjában valami gyűlölet izzott.

- Hiszen ő volt, aki megvédett - vetettem közbe bizonytalanul.

- És te hiszel neki? Akkor nem ismered Ágotát. Hiszen ő már majdnem nagy lány. Az a Csányi jóformán a vőlegénye. Nagyon jól kereső ügyvéd és Ágotának is nagy hozománya van. Amíg te csak az egyetemre kerülsz, ő már férjnél lesz. Mit törődsz te vele egyáltalában? Micsoda célja és értelme van ennek? Hiszen te ebben az esztendőben először hordasz hosszú nadrágot és egy kis ragyás vakarcs vagy és egy szegény ösztöndíjas diák. Az egész város ki fog nevetni. Még őt is. Te neki csak szégyen vagy. Még ha akarna se érintkezhetne veled. És ha én, a te legrégibb barátod meg akarlak óvni attól, hogy az egész világ előtt nevetségessé tegyed magad, akkor te még belemégy a csapdába és hagyod, hogy Ágota ugrasson és bolonddá tartson és odaülsz melléje és engem elhagysz és elárulsz, engem a te egyetlen barátodat. Hát ma láthattad, hogy rajtam kívül nincs egy barátod se.

Sötét hangjában fojtott megindultság remegett. - Láttam, hogy nincs más barátom - szóltam és a keze után nyúltam. Könny szökött szemembe. Minden igaz volt, amit mondott. Jó szándékú, őszinte baráti szavak voltak. De Ödön, anélkül hogy sejtette volna, valami végzeteset is mondott azt, hogy: »még ha akarná se tehetné«...

Másnap reggel félnyolc órakor megjelent Ödön nálunk és még mielőtt jó reggelt vagy más köszönésfélét mondott volna, rámparancsolt: - Mutasd a verseidet!

- Micsoda verseket?

- Aha! - nevetett Ödön lenézően. - Hát azt is hazudtad, hogy verseket írsz.

- Azt nem hazudtam, az igaz.

- Mutasd - követelte Ödön gyanakodva. És az a lehetőség, hogy a dolog igaz, mintha nem lett volna kellemes neki.

- Most mennünk kell, mert elkésünk az iskolából.

- Annyi idő van még. Mutasd meg a verseket.

- Egész alul fekszenek a könyvszekrényben.

- Majd gyorsan kikeressük.

- Elviszem neked este. Nem is tudom most, hogy hova raktam.

- De biztosan elhozd.

Este nem mentem Perlékhez, hiszen nem volt mutatni való versem.

Vacsora után megjelent Ödön kérlelhetetlenül. - Hol vannak azok a versek? Nem tudod, hova raktad? Gyere, majd megkeressük. Nincsenek is neked verseid. Azt is csak hazudtad Ágotának.

- Ágotának? Hogyhogy Ágotának? - A könyv, melyet éppen fogtam, kiesett kezemből.

- Ágota maga mondta nekem, hogy te verseket írsz, még pedig szépeket.

- Ágota azt mondta!?

- Mert azt hazudtad neki.

És másnap reggel megmutattam Ödönnek első versemet. Három versszakos, népdalformában irt költemény volt, melyben a Tiszán evező halász sírva kérdi a folyót, hogy mért rabolta el tőle szeretőjét?

- Hogyan rabolta el a Tisza az ő szeretőjét? - kérdezte Ödön, aki mindenben nagyon akkurátus volt.

- Hát azt gondolhatja mindenki - feleltem. Ödön háromszor egymás után elolvasta nagyon figyelmesen a verset. Leszámolta ujjain a szótagokat és ellenőrizte a rímek hangzását.

- Jó - mondta mogorván. - Egész jó. És elégedetlenül rázta fejét. - Egy hiba sincs.

Ödön gondosan összehajtogatta a verset és elszaladt vele Margit húgához. Amikor utánamentem, nagy perpatvart hallottam a lakásban. Ödön dicsekedett a verssel. Ha Margitnak olyan barátnője van, aki hegedülni tud, hát van neki olyan barátja, aki verseket tud írni, ami sokkal nehezebb és ritkább és egyáltalában nem nevetséges, hanem nagy művészet.

Mikor nekem visszaadta a verset, félvállról odavetve mondta: - De azt mégis hazudtad, hogy zongorázni tudsz.

- Azt se hazudtam. Majd meglátod.

Azon az estén ezt írtam naplómba: - Kinevettek és kicsúfoltak, mert hazudtam. De én egészen biztosan meg tudtam volna mászni a Ferenc József-csúcsot, ha elvittek volna ilyen hegyitúrára. Attól se félnék, hogy kötélen leereszkedjem egy barlang mélységébe. Csak azért, mert nem volt még alkalom rá, azért kellett hazudnom. Verseket se írtam azelőtt és most már kettőt írtam. Csak igazságot hazudtam előre. És szépen zongorázni is meg fogok tanulni, hogy Ágotát kísérhessem. Még ha akarná se szerethetne engem nyiltan, azért kell szegénynek a világ előtt elrejteni érzéseit és mást tettetni.



SZABÓ ANDRÁS MEGY A RÉTRE...

(Az alvó város - A széttépett nyári este - A hátsó szoba - Karácsonyi ajándékok -
A nyakkendő - Éjjeli zene)

Az volt a legnagyobb baj, hogy nem adódott alkalom soha, hogy az ember megmutathatta volna, hogy kicsoda. Ha háború lett volna, amely próbára tette volna a bátorságot, jellemszilárdságot, hűséget, ha Szeged kikötőváros lett volna, hogy egy szabad tengerre vitorlázó hajóra lopódzkodhattam volna, ha legalább igazi nagy tűzvész tört volna ki, akkor nem kellett volna minduntalan hazudni. Mért nem ért egyszer az a szerencse, hogy valami égő házból egy anya segélykiáltásait halljam, hogy a lángok közé rohanhatnék és a karomon hozhatnám ki az anyát és a gyerekeket? Ágota ott állna a tömegben és nézné. Nem volt kifogásom az ellen, hogy Ödönnek is része legyen ebben a hőstettben. Egy Tiszába fulladó megmentésének dicsőségét is szívesen megosztottam volna kettőnk között, a csunyák szövetségének számlájára írván. De azt a lángnyelvet, mely éjszaka Ágotáék háztetejéből csapott volna ki, azt egyedül én magam akartam észrevenni. Egyedül akartam tűz és füst között a lépcsőn föl előrehatolni egész a szobáig, melyben már ájultan fekszik a díván előtt a földön és bár magamat is fulladás környékez már, magam akartam őt kihozni az égő házból és letenni a kezeit tördelő tömeg elé, aztán eltűnni nyomtalanul. Ágota ne is sejtse, de valami homályos emlékezés kísérje, mintha akkor egy pillanatra a tűzfényben felnyitotta volna szemét és mintha látta volna hogy valaki karján viszi őt.

Órák hosszat szőttem ilyen álmokat és kifestettem minden részletet. Annyira el voltam merülve ezekbe az álmodozásokba, hogy kábultan, ődöngve nem vettem észre, hogy mi történik körülöttem. Órák hosszat jártam a rakodóparton a híd tövében és vártam, hogy valaki beleessék a vízbe. Jó úszó voltam. És hányszor kerülgettem éjszaka Ágotáék házát, arra a lángnyelvre várva, mely majd kicsap a háztetőből. Kicsibe mult, hogy magam nem gyújtottam tüzet. De Szegeden nem történt semmi. Aludt a város, az embert mintha befútta volna a homok - hazudni kellett.

Minden reggel, ha a Széchenyi-téren keresztül a reáliskola felé mentem, azt néztem, lestem, hol nyílik valami lehetőség arra, hogy kiszabaduljak a felnemismertség fojtogató börtönéből. Álmos parasztok ácsorogtak gatyában, pitykés mellényben és nem tudták, ki halad el mellettük. Sült tököt majszoltak nagy karaj kenyérrel és az aszfaltra köpték a tökmagot. Álmosan, porosan fonnyadtak a széles fasor platánlevelei a tér közepén, a város két alvó műkincse között. Mert balfelől ott áll a Lechner-építette gyönyörű városháza, mosolygó magyar barokk, kecses monumentalitással, melynek kanyaros díszei vitézkötésre emlékeztetnek. Jobbkéz felől pedig Fadrusz bronzszobra áll, mely a számos Tisza grófok egyikét ábrázolja, zömök izmos férfit, aki az összegyűrt kalapot markolva, csontos öklével egy botra támaszkodik, olyan heves nehézkedéssel, hogy az ember várta, mikor reccsen a vasbot. Balöklét pedig zsebébe taszítja, úgy hogy kabátja előre rántva, hátán végigfeszített redőt vet mely mindjárt meg fog repedni a viharosan domborodó ércvállakon. Fadrusz kojtorgó, erjedő energiája egy bronztömbbe varázsolva. Két műremeket láttam az alvó Széchenyi-téren elhagyatva, elfelejtve és nemcsak a város közepén, hanem közepében annak az egész nagy, alvó pusztaságnak, mely bennünket itt körülvett menthetetlenül.

Néha ökörcsordát hajtottak keresztül a Széchenyi-tér nagy fasorán. Óriási szépívű szarvak erdeje inogott bőgve, mint lassú szélben, a kecses városháza és ama bronzbéklyókba vert Vulkán között. Az az épület és az a szobor vannak itt ébren és állnak itt őrt. De most egy század huszár lovagol el közöttük. Elől az elegáns fiatal arisztokrata tiszt, pompás lovát táncoltatva, kacéran tiszteleg a korzón elhaladó elegáns hölgynek: »Kisztihand«. A hölgy mosolyogva éppen kissé magasabbra emeli szoknyáját, mert a járdára köpött tökmagokon kell átlépnie.

Minden reggel, ha arra járok, úgy érzem, mintha költögetnem kellene, ráznom a városházát és azt a szobrot, hogy az Istenért, el ne aludjanak ők is, hiszen meddig birják még ébren? Hiszen nem történik itt semmi. Nehéz, ólmos álom nehezedik az én szülővárosomra, szülőföldemre. Nagy elvarázsoltság.

És mit lehetett az iskolában tanulni? Csak annyit, amennyi az iskoláskönyvekben benne volt és amit a tanár esetleg még hozzámondott. És amit a többi fiú is mind megtanulhatott. Persze tiszta jeles bizonyítványokat kellett hazahoznom, különben elvesztettem volna ösztöndíjamat és nem tanulhattam volna tovább, mert anyám nem tudta volna megfizetni a tandíjat. Voltak más ösztöndíjasok is az iskolában, akiknek még jobb bizonyítványuk volt, a legostobább tahók voltak az egész iskolában. Ilyesmivel Ágota előtt nem tüntethettem ki magamat.

Szerb fiúk is jártak hozzánk akik szorgalmasabbak voltak a magyaroknál, és Gruics, aki erősen szerb kiejtéssel beszélt magyarul, a magyar nyelvtant, stilisztikát, poetikát és irodalomtörténetet jobban tudta mindnyájunknál és Hegedűs tanár úr végül mégis kénytelen volt neki adni az első díjat. Hegedűs Pál elfordította fejét, és rágta az ajkát, mikor a karcsú halvány szerb fiúnak átnyujtotta a borítékot benne az öt forinttal. Aztán Dettréhez fordult, egy özvegy tanítónő fiához, aki különös pártfogoltja volt és mérgesen rámordult: - »Neked pedig ezt!« - és fügét mutatott neki. Hegedűs tanár úr akkor is részeg volt.

De mit használt volna nekem az irodalmi díj is? Megmutathatta volna-e Ágotának, hogy ki vagyok én igazán? A nyelvtan meg a stilisztika? Felfedezett volna ez engem? Kiváltott volna az engem az alvó hétköznapok elhantoltsága alól? Hiszen én azt éreztem, mintha saját magamat kellett volna magamról leráznom, mint nyomasztó és fojtó álarcot. Hegedűs tanár úrnak egészen más célokat kellett volna elébem tűznie, nem tudtam milyeneket, de egészen másokat.

A tutajosok tüzét, melyet az első napokban láttam, azt a pásztortüzet a Tisza vízén azóta gyakran kerestem. De nem láttam többet. Gyakran ballagtam a tápéi réten, alkonyattájt és láttam a roppant napkorongot, sötétvörösen elmerülni a földi gőzben, merülni, a roppant lapos kerek, sötét földkorong mellett elsülyedni és olyankor mindig éreztem, hogy itt, itt valahol kell lennie. Minek? Azt nem tudtam megnevezni. Én vagyok itt, árván emögött az alvó, nehéz por mögött, én egyedül minden mögött, ami itt van és történik. Én, aki igazán én vagyok ebben a magyar hazámban, szülőföldemen, honomban, melynek bejáratát még mindig nem leltem meg.

Persze a verseim! Irásuk most már mély gyönyörűséget okozott nekem. De Ödönön kívül nem ismerte még őket senki. Hanem akkor már el volt határozva, hogy sem hajóorvos, sem tengerésztiszt nem leszek, csakis író. De ezt még senki sem tudta.

Egyszer azonban azt mondta Hegedűs tanár úr, hogy látni szeretné hogyan tudunk szabadon írni valamiről, amit magunk láttunk. A dolgozat címe az legyen: »Nyári este egy magyar faluban«. Voltakép Arany János »Családi kör« című versét kell benne feldolgoznunk, de nem akarja megkötni kezünket, ha a magunk élményeit írjuk meg, az még jobb.

Végre megjött a nagy alkalom. Verset még nem mertem mutatni Hegedűs tanár úrnak. De a nyári estémet el kell olvasnia és fel fogja fedezni, hogy kicsoda ül ott az ő osztályában.

Egész új füzet első oldalán fenn kezdtem el. Húsz oldala volt a füzetnek. A huszadik oldal alsó jobbsarkán fejeztem be. Ez persze nem volt holmi iskolai feladat, hanem irodalmi mű. Ezt a dolgozatot Ödönnek nem mutattam meg, mert nem akartam magam megzavartatni józan, kákán csomót kereső, okoskodó megjegyzéseitől. Viszont a legapróbb részleteiben is elképzeltem azt a jelenetet, mikor Hegedűs tanár úr a kijavított füzetekkel hóna alatt be fog lépni az osztályba.

Ünnepélyesen komoly arccal fog belépni, köszönés nélkül, mint olyankor, ha kissé ittas és valami különösen nagy jelentőségű dolgot akar közölni velünk. Szótlanúl, de kifejezően köhécselve ül majd le és szélesre tárt karokkal fogja meg a katedra két sarkát. Ünnepélyesen végignéz rajtunk. Aztán félretolja a tintatartót meg a spongyát, hogy kellő teret teremtsen annak, ami most történni fog. Aztán némán és megilletődve legelteti majd szemét az iskolás füzeteken. Egyet kivesz közülük és azt gondosan félreteszi az asztal sarkába. Eközben ugyan nem szól semmit, de jelentős pillantást vet rám. Valamennyi fiú észreveszi ezt és kíváncsian fordítja felém arcát. Aztán Hegedűs tanár úr csak úgy mint rendesen szétosztja a füzeteket, mindegyiknek külön-külön, hozzáfűzve megjegyzéseit. Az ABC sorrend szerint nekem már rég meg kellett volna kapnom az én füzetemet. Nem lehetett abban kétség, hogy a félretett füzet az enyém. Már az utolsó is megkapta a magáét.

És akkor Hegedűs tanár úr felemelkedik a félretett füzet felé nyúl, nagy mozdulattal, egy ideig elmerülve nézi, azután hangosan szól: - Bauer Herbert!

És ezúttal pontosan minden úgy történt, ahogy előre megálmodtam. Úgy lett egy füzet külön félretéve, úgy kapták mind a többiek előbb vissza füzeteiket, úgy állott be ünnepélyes szünet melyben az egész osztály felém tekintett, mert hiszen tudták hogy kié az utolsó füzet.

Először volt, hogy valamelyik álmomat a valóságban is megéltem. A valóság sugárzóvá és lebegővé lett, mint a vízió. Tudtam, hogy most Hegedűs tanár úr, rekedten a meghatottságtól (mindig olyan volt a hangja, ha ivott) ki fog hívni a katedra elé, aztán némán elém fog lépni és homlokon fog csókolni és abban a percben fognak kinyílni a nagy kapuk, melyek kieresztenek ebből a fülledt, álomba varázsolt életből és elvezetnek az én igazi énemhez, Ágotához és az én igazi hazámba.

Megtörtént ama ünnepélyes pauza is, melyben az egész osztály felém tekintett.

- Bauer Herbert! - szólalt meg Hegedűs tanár úr rekedten éppen úgy ahogy elképzeltem, anélkül, hogy rámtekintett volna. Kezei láthatóan remegtek az izgalomtól. Lángoló arccal léptem a katedra elé és Hegedűs Pál megszólalt:

- Hát mit gondol maga? Maga eszeveszett őrült! Hogy én azért a rongy fizetésért, amit kapok, húszoldalas dolgozatokat fogok javítani? Hogy maguk nekem egész füzeteket fognak telefirkálni, szamárságaikkal? - ordította. - Nesze! - És széttépte a füzetet négy pontosan egyforma darabra és aztán lábaim elé dobta. - Tessék! Aki pedig ezentúl két oldalnál hosszabb dolgozatot merészel írni, az négyest kap. - Ezt mondotta aztán az egész osztály harsogó kacagása közben, kissé támolyogva, kiment.

Én felemeltem »Nyári estém« négy darabját és visszamentem a padba. Csudálatosképpen a fiúk nevetése félbeszakadt abban a pillanatban, mikor Hegedűs behúzta maga mögött az ajtót. Mintha csak a váratlanság csiklandó hirtelensége váltotta volna ki kacagásukat. De mikor a fiúk ott láttak engem padomban ülni, mélyen lehorgasztott fejjel, kezemben a négy darabra tépett füzettel, elcsendesedtek. Szerettek engem az osztályban.

A fiúk hallgatagon és zavartan mentek ki a folyosóra. Én a padban maradtam, mozdulatlanúl. Akkor éreztem, hogy valaki mellém ült.

- Add ide nekem a dolgozatodat olvasni - mondotta egy gyenge, szerény hang. Dettre Janikó volt, Hegedűs kedvence, akitől ő a legtöbbet várta és akit, mint azt gyakran hangsúlyozta, igazi magyar íróvá akart kinevelni.

- Minek adjam oda? - kérdeztem anélkül, hogy szememet felvetettem volna.

- Azt hiszem, hogy szép írás - mondotta Dettre, mellbeteg gyenge hangján és kinyujtott mutatóujja hegyével egész fínoman megérintette kezemet. Nagyon gyengéd gesztus volt és nagyon kedvesen megtisztelő volt, hogy írásnak nevezte dolgozatomat, ahogy divatos irodalmi zsargonnal az igényesebb irodalmi műveket nevezték akkor az újságok. - Hiszen Hegedűs nem is olvasta el írásodat - mondta Dettre - talán egyszer még sajnálni fogja.

Hallgattam. Könny gyűlt szemembe.

- Ne búsulj. Hiszen mindez mindegy. Add nekem olvasni amit írtál. Én jó megérző vagyok.

Ez is olyan jól, olyan gyöngéden volt mondva, olyan igaz hangon, hogy nem mertem ránézni, mikor odanyujtottam neki füzetem négy darabját, mert féltem, hogy egészen összeomlik büszke magatartásom, pedig már csengettek és a fiúk tódultak be az osztályba.

Három nap múlva Dettre Janikó egy füzetet nyujtott át nekem.

- Mi ez? - kérdeztem.

- Nézd meg - felelte Janikó komolyan és szégyenlősen elfordította arcát.

Az én »Nyári estém« volt egy szép új füzetben, újonnan leírva. Tisztán és gondosan, minden bekezdés szépen kicifrázott betűvel kezdődött. Janikónak nagyon szép kézírása volt.

- Miért? - kérdeztem meghatottan.

Janikó elfordított arccal válaszolt halkan:

- Ha majd egyszer híres író leszel, akkor ez a te első munkád emlék lesz. - Aztán anélkül, hogy rámnézett volna, kinyújtott mutatóújjának hegyével halkan megérintette kezemet.

Dettre Janikó valamivel nagyobb volt nálam és pápaszemet hordott. Szűkszavú és halk és a torna alól fel volt mentve. Ügyetlen mozdulatai idegesen óvakodtak. Nagyon érzékeny volt és riadt természetű. Nem is barátkozott senkivel az osztályban. Ritkán nézett a szemébe annak, akivel beszélt.

Nem volt könnyű új barátságomat Ödön elől, legrégibb barátom elől, elrejteni. S egészen nem is volt lehetséges - Ödön sejtette, hogy többet jelent nekem, mint amennyit bevallottam. Tragikus szemrehányásokat és keserű célzásokat kellett meghallgatnom, de közben jobban törődött velem mint valaha. Minduntalan kis ajándékokat kaptam tőle, sőt legszigorúbb elveit, a szövetség elveit is hajlandó volt föláldozni. Hogy jobban magához kössön, sejttette velem, hogy náluk a lakásban találkozhatnék néha Ágotával. Ugyanis közben ránkjött a tél és a mi barátságszobánk a szalámigyár épületében lakhatatlanná vált. Amúgy is a lakásban kellett ülnünk.

De ez hiábavaló volt. Csak ritkán találkoztam Ágotával Perléknél és mindannyiszor mindent elrontottam »lehetetlen viselkedésemmel«. Te jó Isten! Hát miből állt voltakép az én lehetetlen viselkedésem? Csak abból a »szemmeresztésből« melyet elkövettem és affektált szentimentális arcokból, melyeket vágtam, »mint valami beteg borjú« Ágota szavai. De hiszen nem szántszándékkal csináltam, persze nem is rejtettem el erőszakkal érzelmeimet és ha éreztem, hogy egész lelkem hogy szökik fel forrón szemeimbe, akkor néztem rá. Akartam, hogy lássa, mert nem tudtam felhagyni a reménységgel, hogy a szive kérgét egyszer mégis megolvassza.

Ez magában véve nem is lett volna olyan baj, ha a Perl testvérpár nem strázsált volna mindig ott, jobbról és balról, kaján kiváncsisággal lesve, hogy mi történik? Egymáshoz kisértetiesen hasonlító két arc jobbfelől és balfelől, két egymáshoz közelfekvő mély fekete szempár, sötét, szenvedő, sóvár nézés, két duzzadt, biggyesztett száj két rosszindulatú, gúnyos mosoly, jobbfelől és balfelől egyformán. Mert ők, a Perlék sajnálták ezt tőlünk. Margit csufolódásaival Ágotát is csúfolódásra kényszerítette. Mert hiszen »ők« megvetették az ilyen exaltált érzelgősséget. Ők megvetették az ilyen affektált pózolást. Ők. Ödön pedig szándékosan állított pellengérre engem szerencsétlen szerelmemre való otromba célzásaival. Mert ezt aztán Ágota sehogy se türte. Vörös lett a homloka haragjában, csunyán elfintorította arcát és elszaladt. Aztán hetekig nem jött Perlékhez. Engemet pedig egyáltalában nem akart többé látni.

Ha Ágotáról meg szerelmemről Ödönnel akartam beszélni, - mert végre is mért volt az embernek barátja - akkor egyebet se hallottam szemrehányásnál viselkedésem miatt és oktató prédikációkat arról, hogy a mi barátságunk sokkal hasznosabb dolog, mert mi okosabbak, erősebbek, és gazdagabbak leszünk a többi fiúnál.

Milyen más volt a Terka néni hátsó szobája. Egy felsővárosbeli kis kocsma volt az és Terka néninek a kocsmárosnét hívták, egy hatalmasan megtermett parasztasszonyt, aki ha szükséges volt, a részeg vendéget úgy hozta ki az utcára zsírfényű vastag karjain, mint egy rugdalódzó gyereket és úgy is tette ott le a földre, olyan gyöngéden, akár a dajkája, miközben rendíthetetlen szelídséggel csittító szavakat duruzsolt fülébe. Mikor először jártam ott Dettrével éppen egy elegáns urat tett le szelíden az ajtó elé és közben nyugodtan és diszkréten súgta fülébe: »Ne csipdessen engem a nagyságos úr, mert mindjárt olyat kenek le a nagyságos úrnak, hogy a nagyságos úr kidagad a koporsójából.« Eltartott néhány percig, míg felfogtam azt, hogy mi fog történni a pofon következménye és fejleményeképpen. Sajnos, Terka néni szólásainak dús képgazdagsága ritkán bírta el a nyomdafestéket. Mert többnyire a magyar nyelv őspogány sexualmitologiájából merítette fantasztikus képeit.

Kis kocsma volt az a felsővárosban, de nem volt olcsó hely. Cigány is játszott ott esténként. De Bicskey Dénesnek, Terka néni unokaöccsének nem került pénzébe a bor. Felső- és alsóbicskei Bicskey Dénes már hatodik osztályos és tizenhétesztendős volt. Mert az ötödikben megbukott és meg kellett az osztályt ismételnie. Mégis ő volt Dettre Janikó legjobb barátja. Igy barátkoztam meg én is vele és én is elmentem néha, titokban, velük a felsővárosi kis kocsmába, ahol a hátsó szobában ülhettünk, ahova senki se jutott be. Ott kaptuk az ingyen bort.

Bizony nem volt helyes dolog, hogy Terka néni fiatal unokaöccsét és barátait kocsmájában itatta. De a következő okokkal volt magyarázható. Először is Terka néni Dénes anyjával vagyis édes húgával nyilt ellenséges viszonyban volt. Dénes pedig hadilábon állott anyjával, egy falusi jegyző özvegyével, főképpen azért, mert Dénes úr volt, a vérében volt az uraság és az szegény édesanyjának tulsok pénzébe került. Ezért szegődött Dénes Terka nénikéjéhez, aki kocsmájával eleget keresett és támogatta ezt az árulást, hogy Dénest elhódítsa az anyjától. Terka néninek nem voltak gyermekei és a húga csak hadd búsuljon.

Volt annak még egy oka, hogy Terka néni odaszoktatta unokaöccsét a hátsó szobába, az tudniillik, hogy felső- és alsóbicskei Bicskey Dénes, ahogy önmagát szokta néha csúfondárosan titulálni nagyon szépen énekelt. És ott a rejtett hátsó szobába, ha elől a vendéglőben cigány muzsikált valahonnan hátulról gyönyörű öblös baritonhang szólalt meg és valamennyi nóta valamennyi strófáját eldalolta. Ez a rejtett énekszó volt Terka néni kocsmájának legnagyobb vonzóereje és a kocsmárosnénak pénzébe se került, mert ez a tizenhétéves, forró és féktelen, szép és büszke fiú nem gondolt se pénzre se másra, mikor dalolt, homlokát balöklére támasztva és jobb kezével úgy markolta meg a poharat, hogy darabokra törte, vért és bort keverve a sárgakockás asztalterítőn. Mert ha egy kis bort ivott és cigányzenét hallott, akkor kifakadt belőle a nóta szilajon jajdulva, csakazértis és dalolt, dalolt, amíg zokogva az asztalra nem borult a tizenhétesztendős Bicskey Dénes, aki nem tudta megmondani voltakép mi baja. De nem is kérdezte tőle senki. Ki csudálkozik nálunk ezen? Aki nem búsulja így neki magát, a magyar nóta hallatán, az minek is hallgatja? Az idegen.

Minden nóta után taps és éljen hallatszott be az ivóból a kis hátsó szobába. Dénes keserüen legyintett, hiszen úgyse mutatkozhatott volna megköszönni a tapsot, de nem is kívánta. Nem másoknak énekelt. Mert ha odahaza gyakran nem is volt mit enni, azért ő mégis egy felső- és alsóbicskei volt és ha összeveszett is nagyon az anyjával és alighanem megint meg fog bukni az iskolában és egyáltalában nem is tudja, hogy minek él, azért mégis és csakazértis! Tizenhétesztendős volt csak, de már kissé hájas. Dettre Janikó csendesen és hűségesen vele tartott mindig. Lelkileg is vele tartott. Nem vigasztalta, mikor Dénes részegen sírva görgette fejét az asztalon, nem vigasztalta szóval, hanem csak megértően sóhajtozott hozzá és ujja hegyével megérintette barátja kezét. Bólintgatott, ha Dénes elátkozta az átkozott magyar életet, s öklével verte az asztalt, hogy a poharak csörömpöltek. Kísérő apród volt és »jó megérzője« annak, amit mások éreztek. De hogy mi volt az tulajdonképpen, ami kettőjük lelkét és ezért mihamar az enyémet is olyan mélyen feldúlta, azt Janikó se tudta megmagyarázni.

- Igyál, Herbert - tolta elém a poharat - mind a hárman özvegyasszonyok gyerekei vagyunk - mondta, mintha evvel nevezte volna néven sötét és elkerülhetetlen fátumunkat.

Dettre akkor vitt engem a felsővárosi kocsma hátsó szobájába, amikor verseimet mutatta meg Bicskeinek. Az lett az én másik barátságszobám. Ott nem volt pontosan beosztott idő, nem voltak feladatok és szigorúan kitűzött célok, nem voltak versenyek és vetélkedések se egymással, se másokkal. Ott egyáltalában mindegy volt, hogy mások mit csinálnak, hogy élnek. Hát egyáltalában akart-e az ember akarni, ha cigánnyal énekelt? Semmit se akart az ember. Csak feküdni valahol, kinn a pusztán heverni és álmodozva elnézni a csillagos eget. »Ez a mi magyar Nirvanánk« - mondotta egyszer Janikó, aki sokkal műveltebb volt, mint ahogy sejthette volna az ember. És én itt közelebb éreztem magam honomhoz, hazámhoz. Itt, talán itt fogom megtalálni a rejtett bejáratot oda, ahol igazán és végül is otthon vagyok. Elmondhatatlanul jóleső, bénító és veszedelmes méreg volt ez a »magyar bánat«.

Ám ha Terka néni kiskocsmájában Janikó halk, beteg hangjával felolvasta verseimet, akkor senki se számolta meg a szótagokat és senki se firtatta a hasonlatok értelmét. Akkor magam is hittem, hogy a versek szépek. Először történt, ott a hátsó kisszobában, hogy mondották nekem: költő vagy. És ez eldöntötte sorsomat.

És ott beszélhettem Ágotáról szabadon. Nem kellett félnem se gúnytól, se haragtól. Nem volt nevetséges, hogyha sóhajtottam, és szememet meresztettem, mint egy beteg borjú. Ezek barátok voltak, akik velem éreztek és Janikó helyettem is sóhajtotta: - Hej Ágota, te szívtelen Ágota! - És elbúsulva csóválta ritkahajú szöszke kis fejét és hegyes, csücsörített ujjakkal igazgatta meg nagy pápaszemét.

Anyámnak avval magyaráztam estéli kimaradásaimat, hogy mértani rajzokat csinálunk Dettrénél. Sokkal nehezebb volt Julis ellenőrző figyelmét elkerülni. Mikor Dettre Janikó először jött értem, hogy elvigyen magával mértani rajzokat készíteni, akkor előbb haza kellett mennie iskolai bizonyítványáért, hogy igazolja Julis előtt, hogy valóban jeles tanuló és így bizalomra méltó barát. De Ödön gyanakodott. Percekig nézett engem, oldalról, némán, sötét néma tekintete ráfeküdt az arcomra, éreztem, hogy szenved. Mert ha sokat gyötört is engem, mégis úgy volt, hogy rajtam kívül nincs senkije. Nekem nem volt tiszta a lelkiismeretem. És amikor egy este Terka néni egy tányér töpörtyűspogácsát tett elibünk a sárgakockás asztalra és jelentette, hogy egy fekete, majomarcú fiú van odakint és engem keres, akkor kétségtelen volt, hogy Ödön nyomomban van. Terka néninek persze nem szabadott elárulnia semmit. Dénes ki akart rohanni, hogy elpáholja azt a szalámikölyköt. Meg is tette volna, ha én erővel vissza nem tartom.

Másnap Ödön arca olyan volt mint a nagybetegé. Nem tett szemrehányásokat, mint máskor, és nem vallatott. Hallgatag volt és csak arról beszélt, hogy ezek a dzsentri-fiúk, akik cigányoznak meg isznak, műveletlen és züllött adósságcsinálók és váltóhamisítók, és Ágota különösképpen nagyon utálja őket - tette hozzá nagyon nyomatékosan, és még egyszer megismételte, mint legsúlyosabb érvet.

Ez éppen karácsonyestéjén volt és nekünk, anyánknak és a három gyereknek Backékhoz kellett menni az ajándékosztáshoz. Anyám nagyon izgatott volt, mert hiszen valóságosan meg voltunk híva a milliomosékhoz, ami Lili asszony elragadó kedvességének és természetes egyszerűségének újabb bizonyítéka. Julis, aki éppen elkészült volt kis karácsonyfánk díszítésével, mogorván nézte készülődésünket. - Aztán majd nem ízlik a mi kosztunk - mormogta féltékenyen. - Böcsületes, egyszerű népek maradjanak inkább maguk közt ilyenkor. Krisztus nem a milliomosokért jött az égből.

Rosszkedvű voltam. Nem szerettem ezt az egyszerű, természetes, elragadó Lili asszonyt és a milliomost, a főnyuzót, ahogy a kovács nevezte pláne nem szerettem, annak ellenére, hogy nagyon tetszettek nekem a görög szobrok gipszöntvényei, melyeket a szegedi városi muzeumnak adományozott. Anyánk sürgetett, mert Lili asszony nagyon lelkünkre kötötte, hogy pont hét órakor ott legyünk és ne késsünk el. Enyhe passzív rezisztenciám azonban félórás késedelmet eredményezett.

- Hét órakor kellett volna jönniök - mordult ránk a fehérbóbitás, öreg komorna barátságtalanul. - Most aztán nem tudom... Meg kell kérdeznem a nagyságos asszonyt - és ott hagyott állni és várni az első előszobában és elszaladt. Lili asszony rögtön megjelent személyesen, mert hiszen ő elragadóan kedves volt. Csak egy kissé idegesnek és türelmetlennek látszott.

- Nem baj... nem nagy baj... - mondotta bűbájos mosollyal. - Gyertek gyerekecskék, elintézzük mi ezt gyorsan.

Engem kézenfogott és olyan gyorsan húzott magával, hogy futnom kellett mellette. A komorna óriási ajtót tárt fel. Hasonló pompát és ragyogást még sohasem láttam. Egy nagy terem közepén dúsan terített, virággal díszített vagy húsz-személyes asztal. Nagy, emeletes ezüsttálak déli gyümölccsel teli, kevélykedtek rajta. Sietve el kellett mennünk az üres széksorok mellett a karácsonyfához mely hátúl, egy sarokban állott. Szép fa volt, felért a szoba tetejéig és úgy tele volt aggatva ezüstcsillámmal és üvegholmival, hogy zöldjéből alig látszott valami.

- Hát ez a karácsonyfa - mondotta a szeretetreméltó milliomosné. - Szép, úgy-e?

Lili asszony hozzám fordult, de anyámnak kellett felelnie: - Csodaszép! Igazán csodaszép! - mert én makacsúl hallgattam.

- Láttál-e már ekkora karácsonyfát? - kérdezte tovább.

- Ezúttal én feleltem: - Tízszer ekkorákat!

- Ugyan hol? - kérdezte szemmelláthatóan, kellemetlenül érintve mogorva hangomtól.

- A lőcsei erdőkben.

- De, Herbert! Mégis csak más az, mint egy karácsonyfa a szobában! - kiáltott anyám szemrehányóan.

- De hiszen igaza van - vélte Lili asszony savanyú mosollyal. - Csak sajnos, most nem érünk rá.

- Mire? - akartam kérdezni. - A fenyőfákra? - De hallgattam.

A milliomosné hirtelen egy kis doboz után nyúlt és kinyitotta: - Egy kis emlék számodra. Látod: ceruza, melyet az óraláncra lehet akasztani. És ez itt a testvéreidé. Nesze, fogjad. És a néninek - fordult jóságos mosollyal anyámhoz, egy selyemszalaggal átkötött skatulyát nyomott anyám kezébe, aztán megcsókolta két orcáját szívélyesen és gyorsan. Anyám meg volt hatva.

- Nagyságos asszony! - szólalt meg a komorna hangja az ajtó felől diszkréten, de rendkívül érthetően: - Vendégek jönnek!

- Lám, milyen kár, hogy ilyen későn jöttetek. - Lili asszony átölelte anyám derekát és barátságosan tolta az ajtó felé, melyet a komorna szigorúan és jelentőségteljesen még nagyobbra tárt. - Milyen kár! Még kedélyesen elbeszélgethettünk volna. Most már nincs idő. Az uram nagyon pedáns. Nálunk itthon minden pontosan időre van beosztva, mint a gyárban. - Elragadó nyájasan nevetett és máris az előszobában álltunk.

- Jeanette! - kiáltotta akkor a komornának - hozzon gyorsan három narancsot.

Jeanette futva hozta a narancsokat. De az, amelyiket az én kezembe akart nyomni sebtében, leesett, mert nem fogtam elég erősen. A lépcsőházból már beszélgetés és kacarászás hallatszott. Jöttek a vendégek. A narancs elgurult, nem lehetett megtalálni.

- Hozzon hát gyorsan egy másikat! - kiáltotta Lili asszony idegesen, szinte gorombán. És amikor a komorna végre a zsebembe dugta a második narancsot, olyan hevesen tuszkolt ki az ajtón, hogy elbotlottam.

Amikor a lépcsőn lementünk a hallba, a vendégek már jöttek fölfelé. Berta néni jött éppen férjével, a gőzmalom igazgatójával. - Jenny - ragadta meg anyám kezét - te már hazamégy? Miért?

A gőzmalomigazgató, aki sebtiben köszönt volt és már továbbment, néhány lépcsőfokkal feljebb megállt és szelíden köhécselt.

- Megyünk már - mondotta anyám zavartan és elpirult. Berta néni is elpirult és jóságos szemei a pápaszem mögött hunyorogni kezdtek.

- Be kár! - mondotta. - De holnap egész biztosan eljössz hozzám, ugye?

A gőzmalomigazgató hangsúlyozottabban, de még mindig szelíden köhécselt. És akkor hirtelen, úgy rémlett, mintha anyámat duplán látnám. Látnám itt a lépcsőn pirulva lesütni szemét piruló barátnője előtt és egyben látnám kint a ház előtt állni, kimerülve, a Back-villa falához támaszkodva egy pohár vízre várni.

- Gyerünk, mama - mondottam halkan és kisöcsémet türelmetlenül hátba löktem, úgy hogy hangosan bőgni kezdett milliomosék fínom lépcsőházában.

- Az Istenért, mit csinálsz?! - kiáltotta anyám kétségbeesetten.

- Jó estét, Berta néni, - szólalt meg akkor Lili asszony kedves, nyájas hangja felülről - milyen jó, hogy már eljöttetek!

Mi pedig menekültünk hangosan bömbölő kis öcsémmel, ki az utcára. Éppen akkor érkezett meg Ágota szüleivel. Mindjárt megismertem. Ágota szokatlanul barátságosan köszönt. Magas, fehér prémgallér volt a bundáján. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre és tovább siettem. Görcsös öklöt éreztem a torkomban.

Julis nagyon örült korai hazatérésünknek és szokatlanul jókedvű volt. Kócos kis karácsonyfánkon meggyujtotta a gyertyákat és valamennyien körülálltuk. A kovács Julis mellett állt és szakadatlanul azt a kis színes bőrdarabokból varrott dohányzacskót nézegette, melyet Julistól kapott karácsonyi ajándékul. Nézegette, egyre nézegette és meghatottan mosolygott. Ő egy kis kékköves gyűrűt ajándékozott Julisnak, aki el is fogadta szép köszönéssel, de az ujjára húzni nem akarta semmi áron. Anyám is hiába kérlelte, hogy tegye meg. - Eszibe sincs, hogy csudásítsa magát és ilyen fityfirittyet hordjon, hogy aztán utánaforduljanak és mindenki kérdezze és mindjárt elkezdődjék a pletyka...

A kovács már egész elszontyolodott. Akkor én megragadtam Julis kezét és nevetve, erőszakkal ujjára húztam a gyűrűt. Persze, hogy elháríthatta volna, de úgy tett, mintha én sokkal erősebb volnék és aztán szégyenlős mosollyal kötője alá rejtette gyűrűs ujját.

A kovács hálás pillantással símított végig hajamon. Akkor megmutattam a ceruzát is, amit a milliomoséktól kaptam. - Függőnek az aranyláncra - mondtam gúnyosan - és nincs is óraláncom. Hát azt ők elképzelni se tudják - mormogta a kovács mosolyogva.

- Kár, hogy a fiatalúr nem tud valamit a zongorán játszani - szólalt meg halkan Julis. - A kovács hadd daloljon. Nagyon szépen tud ő énekelni, ha én megengedem neki - mondotta.

De a kovács némán csóválta a fejét, hogy nem, miközben két ujjal elkoppantotta a tövigégett gyertyák lángját.

Anyám meghívta, hogy egyék velünk az asztalnál.

- Nem olyan ember ő, kérem - szólt bele Julis. Láthatólag meg volt sértve, hogy ilyesmire képesnek tartottuk. - A kovács tudja, kérem, hogy mi illik. - És kézenfogva kivezette a konyhába. Anyám hallgatagon ült az asztal mellett és szokatlanul fáradt kifejezéssel, elgondolkozva meredt maga elé.

- Mama, - mondtam és megfogtam kezét - megyek sörért!

Rámemelte kék szemét és tekintetünk találkozott. Huncut egymásraismerés volt ebben a mosolyban, igazi augurmosoly volt.

Két liter sört hoztam, hiszen karácsonyeste volt. A gyerekeket lefektettük és mi, anyám meg én, kimentünk a konyhába.

- Vendégségbe jöttünk - kiáltottam rakoncátlan jókedvvel és nagy dérrel-durral az asztalra tettem a söröskancsót. Mintha átragyogott volna rajtuk az öröm, ugrottak fel mind a ketten. Julis a poharakat hozta, a kovács a székeket igazította; Julis megtörölte a székeket, a kovács megtörölte a poharakat. Julis ünnepélyesen felszólított, hogy foglaljunk helyet, a kovács felszólított, hogy emeljük poharunkat és koccintott anyámmal.

- Egészségére! - mondotta, - Ha ebben az országban valamennyi ember úgy dolgozna, mint maga, nagyságos asszony, akkor itt más világ volna.

Velem is koccintott. De szerényen megvárta, míg Julis maga nyujtja felé poharát.

- Na, kovács, - szólalt az meg végül - gyere igyunk egyet!

Úgy látszik, még sohasem tegezte a kovácsot és mosolyogni se láttam eddig soha. - Igya ki fenékig, nagyságos asszony - ütötte poharát anyáméhoz is.

- Most pedig énekelni muszáj a kovácsnak - parancsolta.

A kovács kétfelé kente nagy fekete bajszát, aztán hátrább tolta székét az asztal mellől, aztán lenézett az asztal alá, mintha nagyon figyelmesen vizsgálna ott valamit. Aztán meleg, lágy basszushangon rágyujtott.

Népdal volt. Másféle, mint azok a nóták, melyeket Bicskey Dénes szokott énekelni. A cigány se játszott ilyesmit. Valami szűziesen ridegérzékenységű tremolók és elnyujtott, hangulatduzzasztás nélkül való, egyszerű ének. Gyönyörű. Úgy rémlett, mintha arról a tutajról hallatszanék ide, amelyen az öreg mesélt a tiszai pásztortűz mellett. Még sohasem hallottam ilyen népdalt, mégis megismertem. Azok a parasztok a tutajon bizonyosan így énekeltek. Ez volt az igazi.

Julis kemény komolysággal nézett maga elé. A kovács pedig az asztal alá rendületlenül és énekelt:

»Szabó András megy a rétre.
Vele megy a felesége.
Én lennék a felesége,
Én mennék vele a rétre.«

Szűziesen nyersízű, csodálatosan mélybánatú dallam volt. Julis szemei megnedvesedtek. A kovács köhécselt, anélkül, hogy feltekintett volna. Sohase éreztem még ilyen nagy boldogságot, pedig nem voltam jókedvű.

Akkor Julis mélyet, nagyot lélegzett és megszólalt, anélkül, hogy ránézett volna a kovácsra:

- No, kovács, - mondta - hajtsd fel a poharadat és menj haza. Késő lett.

Másnap történt a szerencsétlenség. Még délután megkért anyám, hogy szaladjak el Berta nénihez ama öt forintért, melyet ilyenkor, a hónap vége felé, mindig kölcsön szoktunk kérni. Megtagadtam. Mikor az okát firtatta, elpirultam szégyenletemben, de hallgattam. Anyám hosszan nézett, csodálkozva, aztán hirtelen ő is elpirult és elfordította arcát. Úgy látszik, hogy megértett, holott magam sem tudtam volna világosan megmondani, miért haragudtam akkor Berta nénire is. Anyám nem kívánta többé, hogy elmenjek hozzá, maga indult el.

Akkor jelent meg Dettre Janikó az ajtóban. Eljött értem, hogy »csináljuk meg a mértani rajzokat« őnála. - De a fiatal úr ne maradjon ám sokáig oda, mint a minap - mondotta Julis. Gyűrűs kezét a háta mögé dugta.

Már kora délutánra meg voltunk híva Terka nénihez és a kocsmában hamarább kezdődött az élet, mint máskor. Ezúttal a hátsó szobában is jól tartottak bennünket; volt sonka, tojás bőven és pompás karácsonyi diósmákos kalács. Volt dió is, meg alma is, meg csokoládécukorkák a karácsonyfa alól. Maga Terka néni is beült hozzánk néhány percre. Egy szép nyakkendőt ajándékozott Dénesnek, aki félóráig állt a tükör előtt, míg sikerült úgy megkötnie, hogy szélesorrú angol cipőinek formájához vágjon, mert hegyesorrú francia cipőhöz - úgymond - máskép kötött kravátli illik. Ehhez érteni kell, komám. Ezen ismernek rá az úrra. Valósággal megrendítettek az új távlatok, melyeket az ilyen megismerések nyomán tárultak fel bennem. Sejtelmem se volt eddig arról, hogy ilyen szempontok is irányítják az életet.

Elmeséltem tegnapi élményeimet. De a szép végével kezdtem és megkértem Bicskeyt, hogy énekelje el nekem még egyszer a Szabó Andrásról szóló szép nótát. Nagyon meglepett, de azt felelte: nem ismeri. Meg voltam róla győződve, hogy Bicskey valamennyi magyar népdalt tudja. Mikor aztán magam próbáltam meg eldalolni, hogy Szabó András feleségével megy a rétre, megvetően nevetett.

- Ostoba paraszt gajdolás. Van ilyen nóta sok. Magyar úriember ilyen vacakot csak akkor énekel, ha meg akarja nevettetni a társaságot. Hát, hogy András megy a rétre, mondod - és véle megy a felesége. Hát aztán? Ez is költészet? Én volnék a felesége, és mennék vele a rétre. Hát persze, hogy persze. Ha Andrásnak fia volna, az is elmenne szüleivel a rétre. Felette szellemdús. Igyunk fiúk és menjünk mi hárman együtt a rétre.

Ez a gúny nagyon megzavart. Mert Bicskey Dénes magyar nóták dolgában legelső tekintély volt előttem és egyáltalában az igazi magyar mintapéldányát láttam benne. Ő volt az első ember, akiben faji sajátosságot véltem meglátni, és azt értéknek tekintettem, csak azért, mert faji sajátosság volt. De ezúttal nem adtam neki igazat. Az első mély benyomást, melyet a dal szövege rám tett, talán elhomályosították Bicskey csúfolódásai. Egy magányosan és szemérmesen szenvedő szerelmét, melyet megéreztem a sorok között. Talán azt gondoltam, hogy csak azért sejtettem azt bele a versbe, mert a kovács énekelte Julisnak. De a dallam borus szépségét, mely olyan mélyen megkapott, Dénes gúnyos nevetése nem ronthatta el. Megpróbáltam ellenmondani, de Dénessel vitatkozni lehetetlen volt. Jobbkarjával átkarolt, baljával szájam elé tartotta a poharat, bájos, kedves, meleg mosollyal:

- Ne beszélj olyan okosan pajtás, hanem igyál. És énekeljük a te nótádat, »Csak egy kislány van a világon...«

Gyönyörűen zengett a hangja. Hátravetett fejjel nézte a mennyezet nyirkos foltjait. Mint a forró vér szökött fel torkából a nóta. Mert persze, hogy nekünk, fiúknak is volt már nótánk, mert hiszen minden felnőtt magyarnak kell, hogy saját nótája legyen, melyet mulatságban megrendel a cigánynál, és melyre résztvevő jóbarátai rágyujtanak, ha eljön a lélek nehéz órája. Minden barátnak, jóismerősnek tudnia illik, hogy kinek mi a nótája. És a barátságnak vagy megtiszteltetésnek kifejezése, ha valaki megértő odakácsintással rágyujt a másik nótájára. Az egyetérzésnek bensőségesebb bizonyítéka ennél nem volt. Minden cigányprímás minden jobb vendégének nótáját tudta és mindjárt ráhúzott, mikor az illető megjelent a vendéglő ajtajában. Ahogy a királyokat nemzetük himnuszával üdvözlik, úgy magyar vidéki városban, akkor magyar urat az ő nótájával üdvözöltek. Szerbeknek, sváboknak, zsidóknak is volt talán kedves daluk, melyet más daloknál jobban szerettek, de nem volt nótájuk, sohasem választottak ki egyet az ő saját nótájuknak, ismertetőjelüknek, mely mint az operai hős vezérmotívuma, mint lényük melódikus varázsformulája szerepelt. Ennek a dal zenei értékéhez, sőt az illető magyar zenei ízléséhez sem volt semmi köze. Csak az volt a vélelem, hogy az embernek valami mély, ki nem fejezhető, se gondolattal megfogható közössége van ama ártatlan kis dallal.

»Csak egy kislány van a világon...«

Az az egy kislány, persze, ki más lehetett volna, ha nekem énekelték ezt a nótát. - Hej Ágota, Ágota! - sóhajtotta Janikó, aki áhitatos tisztelettel az én nagy szerelmem iránt, dúdolta halkan és szerényen az én nótámat, mint ájtatos kórust közös istentiszteletben. - Igen ez aztán valami, ha az ember ilyen nagy, szent lángot hord szívében - bólogatott kis pápaszemes fejével. - Ez költőhöz méltó. Mi csak olyan szegény, pusztává égett, kopárszívű emberek vagyunk - mondotta és tizenötéves bús fejét öklére támasztotta, ahogy azt különböző bátyáknál, sógoroknál, komáknál látta. - De a te szívedben a nagy isteni szerelem ég. A tiszta nagy érzés. Hej, haj! Ezt becsülöm benned.

Akkor már annyira voltam, hogy elmeséltem, hogyan történt a karácsonyi látogatás milliomoséknál. Igaz, hogy kissé átalakítottam a történetet. Az én elbeszélésemben nem Berta néni volt az, aki éppen feljött a lépcsőn, mikor mi lementünk, hanem Ágota jött fel, fehér hermelin palástban és mikor köszöntöttem és kezet nyujtottam neki, gőgösen és hidegen ment el mellettem, mintha nem is ismerne.

Mikor ezt elmeséltem, olyan zokogás tört ki rajtam, hogy egész testem rázkódott bele. Mert a történetet ugyan úgy találtam ki, de szívem keserűsége, melyet tartalmazott, valóságosan megélt, nagy fájdalom volt.

Barátaim még nem láttak engem sohase sírni és nagyon megrendültek. Janikó esküdözött, hogy Ágota ezt csak azért cselekedte, mert engem szeret és attól fél, hogy elárulja magát szülei és az egész társaság előtt. Bicskey kételkedőbb természetű volt. - Az asszony csak asszony - mondotta - La donna e mobile. A milliomos házában bennünket, özvegyek fiait megismerni sem akarnak. - Ilyeneket mondott és olyan haragra uszította magát, hogy többet ivott a szokottnál. - Játszanak a szívünkkel és mérgezett tőrt mártanak belé - üvöltötte olyan hangosan, hogy Terka néni bejött, mert a vendégek az ivóban erre nem voltak kíváncsiak. De hát volt magyar nóta elég, amely éppen az ilyen szerelmes elkeseredést tartalmazta, és még egy liter bor hozzá és még egy liter és szólt a zokogó nóta.

- Megállj csak, te Ágota! - rázta meg öklét Bicskey a levegőben. - A te kemény kőszívedre is lesujtunk egyszer.

- Ha én úgy tudnék énekelni mint te, Dénes, akkor talán meg tudnám egyszer vele éreztetni, hogy mi lángol bennem.

- Dénes énekelje el a te nótádat Ágota ablaka alatt, határozta el Janikó, majd ő érezteti meg, hogy te mit érzel. Hiszen Dénes érzi. Ha majd nem szülei jelenlétében és gazdag ismerősei körében lát meg, hanem álmából riasztja fel a te nótád, akkor majd nem tud alakoskodni. Ha álmos szemmel, csodálkozva húzza félre a függönyt és váratlanul téged pillant meg odalenn az uccán, akkor el fogja magát árulni, és nem tud többé uralkodni szívén. Majd meglátod.

Dénes hősi mozdulattal emelkedett fel. - Megyünk. Most rögtön. Éjjeli zenét adunk. Nincs ugyan pénzünk, hogy cigányt vigyünk magunkkal, de felső- és alsóbicskei Bicskey énekel és ilyen szerenádot nem akárki adhat.

- És ha meglátnak? - mondottam még némi aggodalommal. - Micsoda botrány lesz az iskolában! Elégtelent kapunk magaviseletből. Elvesztem az ösztöndíjamat.

Felső- és alsóbicskei Bicskey Dénes átkarolt, mondván:

- Megmondtam. Punktum. Ezen nem lehet változtatni. Tudod, hogy velem nem lehet okosan beszélni. Öltözködjünk és menjünk.

Én is többet ittam volt már a kelleténél. Bor, könnyek, dal és szerelem forró gőzzel borították el fejemet. Kiléptünk a hideg, szikrázó téli éjszakába. Mikor a hószagú hideg az arcomba csapott, mintha bunkóval vágtak volna fejbe, egyszeriben megéreztem a bor hatását és kissé tántorogni kezdtem. De barátaim közrefogtak, és elindultunk a néma, üres, fehér utcákon keresztül. Még átsuhant a fejemen: hárman megyünk a rétre.

- Senki se fog bennünket feljelenteni - volt Dettre véleménye, - mert rendes emberek ilyenkor nem járnak az utcán, és csak a rendesek jelentik föl az embert.

Megérkeztünk a kis emeletes ház elé. Ödöntől tudtam meg, hogy ott az első emeleten, jobbról a második ablak mögött alszik Ágota. A lehúzott fehér függönyök az utcai lámpa fényében, mint a ház sápadt húsa a falak kemény bőre alól világítottak ki. Nagyon elszorult a szívem, és jobb szerettem volna hazamenni. De bár öntudatom teljes birtokában voltam, nem engedelmeskedett a nyelvem és érthetetlen szavakat dadogtam.

- Értjük pajtás, értjük - felelte Janikó - szent és tiszta oltári tűz ég a te szívedben. Hadd hallja meg Ágota.

»Csak egy kislány van a világon« - zúgott fel Dénes baritonja. Dacosan, hangosan, kihívóan. Gyönyörűen röpült a hangja a hideg, csillagos ég alatt. Ez felébreszti őt és szívét elvarázsolt álmából. Én, én daloltam Dénes hangjában.

- Ott felhúzzák a függönyt - suttogta Janikó izgatottan. Nézd, Herbert, ő az. Ágota lenéz ránk.

De én ezt nem láttam már. Mert ebben a pillanatban, talán a nagy izgalom következményekép teljesen megroggyantak lábaim és mivel Dénes, belefeledkezve danolásába, engem teljesen eleresztett, én elvágódtam és arccal lefelé elnyúltam a havon.

- Herbert! Állj fel! Éppen idenéz!

Hiába, nem hordtak lábaim, pedig világos öntudatomnak teljes öntudatában voltam, mikor barátaim sebtében megragadták két karomat, és mivel talpraállítani így sem sikerült, mint valami teli zsákot, vonszoltak el a havon. Nem voltam eszméletlen. Tudtam, hogy Ágota mindezt látja az ablakból. Inkább mindjárt ott helyben meghaltam volna.

Mikor az első keresztutcához értünk, egy sötét alak fordult be a sarkon. Fekete télikabátjának gallérja fel volt tűrve.

- Jó estét, Herbert! - szólalt meg csúfondárosan egy sötét, öblös, súlyos hang.

- Szalami alejkum - ordította Bicskey, aki szintén megismerte.

Engem elcipeltek egész lakásunk ajtajáig. Ott Janikó zsebkendőjével letörölte arcomról a könnyeket, aztán megtörölte az orromat, aztán megnyomta a villamoscsengőt és elszaladt. Bicskey kissé több méltósággal, de mégis a szokottnál jobban sietve, követte. Julistól mindenki félt.

Másnap reggel valaki egy levelet dugott be az ajtó alatt hozzánk.

»Kedves Herbert! Hűtlen, részeg disznó vagy. Éppen olyan, mint új barátaid. Többé ne gyere hozzánk. Isten veled. Volt legjobb barátod Perl Ödön.«



»ERRE GYERE, AMERRE ÉN...«

(Az eltakart szem - A gyökerekről - Hol van a nép - Mondscheinné -
Álom a hazatérésről)

Otthon nem vettek észre semmit és eleinte nem is tudtak meg semmit. De a következő napok, bár egyformák voltak, mint mindig, mégis mintha alá lettek volna aknázva. Vártam a robbanásra, mely mindent a levegőbe fog röpíteni. Mert, ha elvesztem ösztödíjamat... elképzelhetetlen volt! Valahányszor osztályfőnökünk, Vánky tanár úr belépett, elszorult a torkom, pedig legkedvesebb tanárom volt, és tudtam, hogy engem különösképpen szeret. Az volt a leggyötrőbb: erre gondolni, hogy mégis neki kell majd engem megbüntetnie.

- Senki sem jelenthet fel bennünket - vigasztalt Dettre Janikó - hiszen nem látott senki.

- Perl Ödön látott.

- Semmit se látott. Csak azután fordult be a sarkon, és csak nem fogja feljelenteni volt barátját.

- Haragszik rám a hűtlenségemért.

Igy latolgattuk a következményeket. De mindennek okáról, Ágotáról, egy szó sem esett. Messziről elkerültük még a neve említését is. Eleinte nagyon szerettem volna megkérdezni Dettrét, hogy valóban ott állt-e az ablakban. De éppen erre a jelenetre való emlékezés elviselhetetlen volt, hogy az egészet kiszorítottam öntudatomból. Dettre óvakodott tőle, hogy emlékeztessen rá és minden alkalmat felhasznált arra, hogy halk és szerény részvéttel kis szívességeket tegyen nekem. Bicskey se került szóba.

Nem is volt hatalom, mely rábírhatott volna, hogy a Terka néni kocsmájába elmenjek, vagy akár csak egy korty bort igyam. Beszennyeztem a szent lángot, és Ágota örök megvetését vontam magamra. Naplómban két lapot üresen hagytam, hogy ezt az esetet majd egyszer oda beleírjam. Most még nem volt reá erőm. Kábultan vártam sorsomra.

Egy napos reggelen mosolyogva lépett be Vánky tanár úr az osztályba. Huncutul mosolyogva kacsintott felém már a küszöbön. Mosolyogva nyitotta fel az osztálykönyvet, mosolyogva rakott ki krétát, miegyebet a katedrára. Olyan szugesztív és lenyügöző volt mosolya őszbecsavarodott harcsabajusza alatt, hogy mosolygott már az egész osztály és valamennyi mosolygó arc felém fordult, mert Vánky tanár úr is minduntalan felém kacsintott, mintha valami huncutságra készülne. Engem ez egy cseppet sem nyugtatott meg.

- Herbert, gyere csak ki!

Vánky tegezett engem, mint valamennyi öreg tanár, aki még régen kollégája volt édesapámnak. Elsápadtam, mikor a katedra elé léptem.

Vánky kis ember volt, kúnfejű, kiugró pofacsontokkal, tatárosvágású kis szemekkel, melyeknek kemény és ravasz tekintete rászületett kifejezés volt, a fajtájáé és nem az övé.

Az ő, hogy mondjam személyes jóságos nézése rejtve pislogott ki alóla. Odavaló kiskun származék volt. Szándékosan hanyagul öltözködött. Az volt a híre, hogy különc és nem normális, mert nem viselt inggallért és mulatott az emberek megütközésén. Vánky természetrajz tanár volt és úgy mondotta el a növények és állatok életét, mint mélyértelmű meséket. Egyszerű és világos szavaiban a természet roppant bölcsesége szólalt meg és elbeszélésének parasztosan széles, tempós ritmusában az örök hatalom nyugalma. Én nagyon szerettem Vánkyt, ferde tatárszemeivel, rövidrenyírott őszes hajával.

- Miért félsz te úgy, Herbert? - kacsintott rám hamisan. - Hát mi volt a lecke? Egyszer már csak téged is ki kell, hogy kérdezzelek. Hát rajta!

Betakarta jobbszemét a kezével és a ballal rámtekintett. - Hát felelj!

- Várom a kérdést tanár úr!

- Hát akkor mondd meg, miért látok én most egy szemmel többet, mint te két szemmel?

A mi természetrajzkönyvünkben az ember szeméről meg volt írva, azt én mind tudtam és ráadásul azt is, amit Vánky tanár úr mondott róla. De erre a kérdésre nem tudtam felelni. Vánky egy ideig szemlátomást gyönyörködött zavaromon, aztán megszólalt.

- Én félszemmel a te két szemedet látom, te pedig kettővel is csak egy szememet látod. Menj a helyedre.

Az egész osztály nevetett, de én azon törtem fejemet, hogy mi rejtőzik emögött a tréfa mögött. Kisvártatva, mintha véletlenül, Vánky elment a padom mellett, végigsimított hajamon, és azt mondta:

- Gyere hat órakor a lakásomra.

Akkor tudtam, hogy mindent tud.

Első érzésem megkönnyebbülés volt. Vége lesz a tűrhetetlen, fülledt feszültségnek. Inkább szemébe nézni a veszedelemnek. És ha egész nagy baj lesz is belőle, legalább levezeklem majd, amit Ágota ellen vétkeztem és vezeklésem aztán új utat nyit majd hozzá.

Vánky maga nyitott ajtót. Ingujjra volt vetkőzve és hosszúszárú csizma fényeskedett a lábán. Igazi parasztmódra. Rövidszárú tajtékpipáját nem vette ki szájából, mikor beszélt. Orrfacsaró dohányszaga volt az egész lakásnak. A szobája teli volt kerti szerszámokkal, a középen nagy, gyalult parasztasztal, azon poharak.

- Gyere, ülj le, Herbert. Sohse félj.

Mosolygott és egy skatulya cigarettát tett elém.

- Köszönöm, nem szívok - mondottam meglepetve.

- Igazán nem szívsz? Nekem nem kell, hogy hazudj, fiam, én nagyon szerettem az apádat és téged is szívellek. Azt tudod, igaz-e?

- Igen - feleltem elszorult torokkal. - Én már cigarettáztam néha, de most nem szívok, mert az a tüdőnek árt, és én futásra trenirozok.

- Értelmes beszéd. Én a te korodban már úgy füstöltem, mint a Kató kemencéje.

Vánky az asztal alá nyult, és egy palack bort húzott elő. Előbb magának töltött, aztán nekem.

- Köszönöm, én nem iszom.

- Ugyan ne mondd. Mióta? - kezével betakarta balszemét, úgy kacsintott rám mosolyogva. - Tudod, hogy én egy szemmel többet látok, mint te kettővel.

Sírva fakadtam.

- Annyi baj legyen, édes fiam. Sírásra nincs ok. Senki se tud a ti éjjeli zenétekről rajtam és a névtelen levélírón kívül. Szerencséd volt. Nagy utánjárásomba került volna, hogy kihúzzalak a pácból.

- Sohase teszem többé - zokogtam.

- Ne ígérgess nekem ilyeneket, öcsém. Legfeljebb annyit, hogy óvatosabb leszel ezentúl. S erről az ostobaságról szó se essék többé. Másvalamit akartam én neked mondani. De igyál velem egy pohár bort, az nem árt a futásnak sem.

- De nem kívánom - mondottam őszintén.

- Próbáld csak meg. Mert ládd-e, éppen hogy erről akartam veled beszélni. Sohse tégy semmit megbánásból. Bármit teszel vagy nem teszel, ne az legyen oka sohasem, hogy megijedtél, vagy rossz a lelkiismereted. Ne hallgass te soha a lelkiismereted szavára, ahogy mondani szokás. Mert az esztelen. Figyelmezz a te jó és egészséges természeted szavára, mert az okos. Bűn csak az, ami a természetnek és növésnek árt. A magadénak vagy a másénak. Ennyiből áll az egész morál. Igyál fiam. És ne add búnak fejed. Csak az ellen védekezzél kézzel-lábbal, ami a növekedésedet akadályozhatja. A bor erősít, de a bor gyöngít is. Hanem azok a fiúk, akikkel te most pajtáskodol, azok nem is akarnak nőni. Náluk már a gyökeret marta meg a rothadás: az akaratukat. Ázsiai betegség ez fiam. Téged zsidóvoltod talán megóv tőle. Adja Isten mindnyájunknak jóvoltára. Ezt akartam csak mondani neked.

Felállt és kezet nyujtott.

Ezt a beszélgetést meg se említettem Dettrének. Nem akartam szóvátenni az ázsiai betegséget, bár nem volt nekem egészen világos, hogy Vánky mit értett rajta. Azt se akartam, hogy megtudja Dettre, hogy Ödön volt az, aki feljelentett. Dettre nagyon megvetette volna érte, pedig igazságtalanul. Mert Dettre nem látta Ödönt úgy, ahogy én most láttam, nagyon gyakran, behúnyt szemmel is, és esténként, ha kinéztem az ablakon, egyedül ülni a sötétedő barátságszobában a deszkák és tornaszerek között, mozdulatlanul, komoran, két könyökével az asztalon, kerek fejével a két ökle között, mélyfekvésű, izzó fekete szemével a kis petróleumlámpa lángjába meredni, mert én voltam az ő legrégibb és legjobb barátja, és őt senki se szerette.

Magányos tavasz jött erre a télre. A két barátságszoba nem foglalta le már időmet, és az iskola kevés dolgot adott. Hosszúak voltak a baráttalan délutánok és esték, és sokat ültem naplóm előtt. Ama két oldal, melyet szerencsétlen éjjeli zeném számára üresen hagytam, üres maradt. Más gondolatok foglalkoztattak. Hegedüs Pál, magyartanárunk ugyanis azt mondotta, hogy a mi két legnagyobb költőnk, Petőfi és Arany azért azok, mert költészetük a magyar fajtában gyökerezik. Erre jelentkeztem és azt mondottam, hogy Petőfinek fajtája nem is volt magyar. Mert szerb ivadék, volt apját Petrovicsnak hívták, az anyja Hruz Mária, tót volt, és csak törte a magyar nyelvet. Hegedüs köhécselt, rágta az ajkát és dühösen nézett rám. - De Petőfi költészete mégis a magyar népben gyökerezik, mert mindennél jobban szerette a magyar népet, és szívével annak szívére talált. - Ezen múlik! vágott öklével az asztalra. - Ez az, amiről az ilyen pesti újságíróknak sejtelme sincs - ordította rekedten és úgy vicsorgott rám, mintha magam is ilyen pesti újságíró lettem volna. - Igazi költészet csak az lehet - mondotta, ami a nép talajában gyökerezik.

Ezekkel a kijelentésekkel foglalkoztam naplómban. Apám szavaira emlékeztem, »honi magyar földben kell gyökeret vernem« és Hegedüs szavai, hogy »Petőfi szívével a nép szívére talált«, roppantul tetszettek nekem. »Messzi földről a szepességi Lőcséről, szászok és tótok vidékéről jöttem« - írtam naplómban, »de szívemmel a magyar nép szívére fogok lelni«.

Rendszeresen hozzá láttam a magyar népnek és az ő szívének kereséséhez. Mert valami határozatlan térbeli és tárgyszerű képzetem volt róla, valamilyen felekezetszerű közösségről, mely valamilyen helyen együtt van és arra vár, hogy én egyszer ünnepélyesen belépjek körükbe. Néha már úgy éreztem, mintha egész közel mentem volna el mellettük, mint valami rejtett terem mellett. Közel éreztem magam, ha a Tisza-töltésről a tutajokat néztem, vagy ha Bicskey Dénes olyan jóízű magyarosan - úgy véltem - dalolta nótáit. De ez a közelségérzés elmúlott. Tájak is voltak, melyek előtt hirtelen döbbenéssel megálltam, mint valami festett függöny előtt, melynek halk libbenését észrevettem, és elakadó lélekzettel vártam, hogy most, no most végre felgördüljön. A Tisza-töltésről alkonyatkor kinéztem a tápéi rétre, s mindig vártam a Szezámot. De a barlang ajtaját nem találtam meg. Pedig vártak rám: az én magyar eklézsiám.

A mi Julisunk Kamarás falvából való volt. De ő csak a Julis volt, nem a magyar nép, amelyből ideszakadt. Éppen úgy a kovácsot is csak egy kovácsnak láttam. A pompás piaci kofák is, akik vöröspaprika-zsákjaik és görögdinnye halmaik mögött terebélyeskedtek, öklüket csípőjükre szorítva, és olyan szópárbajokat vívtak egymással, hogy azokban tüzes szikrákat szórt a magyar nyelv, ízes tarkaságával kápráztatva a körültolongó hallgatóságot... Ők is csak kofák voltak. És a kubikosok, akiket órák hosszat elnéztem, hogy tolják, zsákokkal nehezen megrakott, talicskáikat az ingó, keskeny pallón át a rakodópartról a sleppre, és bronzbarna lábizmaikon, mint a selyempihe fénylett a napban fehérre szívott szőr... ők is csak kubikusok voltak. Láttam a halászokat is a hálójukat kivetőket, akik egy evezővel és félkézzel »dalladzva« hajtották a ladikot a végéről, mint valami propellerrel, de szinte sebesebben. Láttam a fehérre meszelt, szalmafedelű kunyhókat, melynek tornácain úgy lógtak a paprikafüzérek, mint a karmazsin függönyök és láttam az asszonyokat is, akik a gyékényt fonták kunyhótól kunyhóig húzva a fonatot. És kerestem a népet.

Mert mindez nem volt sem ünnepélyes, sem poetikus. Ez mind csak közönséges, hétköznapi munka volt, de nép - úgy éreztem - az csak valami lehet, amihez zene szólal meg és nagy, szent áhitatosság veszi körül. Valami, aminek megláttán sírva kell fakadnom a megismerés és végső megérkezés boldogságában.

Vasárnap a korzón, persze, úgy véltem, népet látok. Mert a széles platánfasorba, ama két magányos remekmű közé, Fadrusz szobra és a Lechner építette városháza közé paraszti tömegek özönlöttek be vasárnap délutánonként a külvárosokból és a közeli tanyákról. Olyankor a Széchényi-téri korzón se úr, se polgár, se hivatalnok vagy kereskedelmi alkalmazott, se munkás nem volt látható. Mindent elárasztóan ömlött be ott a városba a falu és négy óra hosszat uralkodott Szeged főterén. Olyan volt, mint valami fenyegető, hatalmas tüntetés.

Ott a népet véltem látni, mert a parasztok ünneplő ruhájukban, hagyományos viseleteikben jöttek el. Ott nem közönséges piaci kofák vagy feltürt gatyájú kubikosok voltak, se kancsós tejesasszonyok, se hálós halászok. Közös viseletük egységes, nagy közösségbe fogta őket, mely nemzeti jegyüket hordta. Nem ezek vagy amazok voltak ezúttal különböző mesterségük szerint, hanem nép. És ünnepélyesen vonultak mint a processzió fel és alá a város közepén és a város hőkölve lapult meg körülöttük.

Ám az a nép, mely vasárnap délutánonként egységes tömegként jelent meg a szegedi korzón, nemcsak magyarokból állt. Négy nyelvet hallottam ott tolongva és furakodva és négy viselet színei keveredtek egy egységes népi ornamentté. Mert ott jöttek a magyar lányok, rövid, tarka szoknyáikban (a dorozsmaiak huszat is húztak egymás fölébe), melyek mint széles harangok himbáltak ritmikusan, ringó, hullámzó, járó, megfordított virágkelyhek. Tizen is kapaszkodtak össze egy sorba ellenállhatatlan falankszja a kacagó kacérságnak. Üveggyöngy csillogott nyakukban és copfjaik rózsaszín selyemszalaggal voltak úgy befonva, hogy a haj nem volt látható. És lábukon ama híres szegedi papucsok kopogtak, hímzett vörös vagy kék bársony icipici papucskák, magos, piros sarkúak, melyekbe a lábak ujja is alig fért bele, úgy hogy csak a jó Isten a megmondhatója, hogyan maradnak meg a lábon. Szegedi titok ez.

Legények nem jártak abban a menetben. Azok csak állva korzóztak a járda szögletein csoportosulva, zsinóros sötét nadrágban, fényesre subickolt csizmákban, rövid, körmöci cseréppipát szopogatva. Cigaretta akkor ott még nem járta. De a magyar lányok csapatai után ott vonultak fel a sváb lányok sorai. Földig érő, hosszú szoknyákban és furcsa fekete blúzokban, melyeknek hátul frakkszerű nyúlványa térdig is leért. Fekete fejkendőt hordtak és aranykeresztes fekete bársonyszalagot nyakukon. Az ő legényeik el se jöttek a korzóra, ahogy a szerb és bunyevác legények se jöttek. Csak a lányok fékezhetetlen hivalkodni kívánó kultúrvágya erősebb volt az öntudatlanul ellenzékien félreálló nemzetiségi dölyfnél. A szerb és bunyevác lányok gőgösen vonultak el hosszú, sötét, merev szoknyáikban, olyan szorosra húzott fűzőkben, hogy a nézőnek is elállt a lélekzete. Arany tallérok sorai lógtak nyakukban. Gazdagok ők és korzóztatják hozományukat. De a leggazdagabbak a bunyevácok. Még a mellük is telisteli nagy aranytallérokkal. Szép, keskeny arcuk fehér puderes, vérvörösre festett ajkakkal, szénnel feketített szemöldökkel és festett viola karikákkal a szemük alatt. Nehéz brokát szoknyájukon mint mozgó talapzatokon ingó bizánci mellszobrok. Dekadens és perverz arcaikra később ráismertem ravennai mozaikokon. Meredek tartással, mozdulatlan arccal, némán vonultak el és csak izzó szemeikben villant fel olykor valami bűnös romlottság tüze.

Ez nép volt valóban, de nemcsak magyar nép volt és különben is megközelíthetetlen, számomra elszigetelt kompaktságában. Az a lassú és egyenletes elvonulása a viseleteknek a Széchényi-téri platánfasorban, mely négy óra hosszat tartott, valami elérhetetlen és távoli valami volt, mint egy látomás.

Ama este óta, amikor a tutajosokat láttam a tűz körül kuporogni, csak egyszer történt meg velem, hogy népet éreztem meg. Akkor, amikor a kovács a Szabó András nótáját énekelte. Sokszor kértem meg azóta, hogy énekeljen, hiába.

- Nincs minekünk kedvünk énekelni, fiatal úr - mondotta olyan komolyan, hogy meghökkentett és elgondolkoztam azon, hogy »mi«. Hát kik a többiek, akikkel együtt nevezte magát. Egyszer azonban Julis meghallotta, mikor kérleltem és ráparancsolt: - Mit kéreti magát? De nagyra van vele. Danoljon és kész. - Akkor énekelt néhány nótát. Nyilván tetszett neki az én tetszésem, de még jobban az, hogy Julis nem ment ki a konyhából, amíg ő énekelt. A világért se mondta volna, hogy tetszik neki, úgy tett, mintha oda se hallgatna, mert még elbízná magát a kovács, hiszen úgyis már... De Julis szemmelláthatóan iparkodott zajtalanul dolgozni és attól fogva a kovács valahányszor jött, két térde közé állított és nagy forradásos kezét vállamra tette.

- No fiatal úr, danoljunk-e megint egy-két nótát? És énekelt:

Csendes és szemérmes lélek csapott meg ezekből a dalokból, mint valami nagyon mélyről fölszivárgó földi illat és a melodiák különbözhettek, mint a rezedának és a kankalinnak illata, mégis egy illat volt bennük, a láthatatlan népé. A Bicskey Dénes duhaj és szilajan búsuló magyar nótái egész mások voltak. Olyanok voltak mint ő maga, hangosak, exaltáltak, csurogtak belőlük a zokogó szerelmes esküvések, a vérző szívek és a halálhívás. De a kovács nótái is olyanok voltak mint ő maga. Az a kazánkovács, aki Kamarásról jött és immár tíz esztendeje vár Julisra. Fojtott volt azoknak a nótáknak dallama is, szövege is, férfiasan szemérmes. Már akkor éreztem a nagy különbséget a kétféle magyar nóta között és gondolkodóba ejtett. Hát kétféle magyar van ebben az országban? Mikor egyszer megkértem a kovácsot, hogy énekeljen el egyet a Bicskey nótái közül és halkan zümmögni kezdtem, azt felelte halkan: - Nem tudok én ilyen nótát. Ilyeneket az urak énekelnek.

Elgondolkodtam én azon is, hogy azokban a szerelmes dalokban, melyeket a kovács a Kamarás-pusztán nagyanyjától tanult, a szerelem szó ki nem mondódott soha. Nem mondja ki a Szabó Andrásról szóló szomorú ének sem. És hogy szerelemről van szó, azt csak úgy gondoljuk, ha halljuk.

»Ki tanyája ez a nyárfás?
Nem hallik be a sóhajtás.
Vagy alusznak vagy nem hallják,
Vagy talán nem is akarják.«

Hát nem nehéz kitalálni. Kimondta a melodia. A kovács mindig a földre nézett, mikor szégyenlősen, halkan, dalolgatott. Julis néha egy tányérral kezében megállt a konyha küszöbén, mint aki elfelejtette, hogy hova akar menni és elfordította arcát. Valami gyönyörű gyengédséget éreztem abban a tapintatos férfiasságban, mely még a saját fájdalmától is óvni akarja kedvesét:

»Ne menj rózsám a mezőre.
Sokat sírtam a zöld fűre.
Szemeimnek könnyharmatja
Gyenge lábad feláztatja.«

Nem volt ám szerelemről szó még a kötekedőn, rátartian nyájaskodó szóváltásban sem:

»Nyisd ki babám zöldleveles kapudat
Vezessem be elfáradott lovamat.
Adjál neki szénát, zabot,
Nem marad itt három napot
A lovam.

Kinyitom én zöldleveles kapumat.
Vezessed be elfáradott lovadat
Adok neki szénát, zabot,
Maradhat itt hat hónapot
A lovad.«

Az ember a csizmája orrát nézi, a lóról beszél és a bajusza alatt mosolyog.

Mint valami mély harang kondult meg bennem a jelzés. Ráismertem. Valami ijesztő boldogságérzéssel halványodtam el. Ráismertem arra a hangra, mely ezeknek a daloknak közös egy hangja volt, egy hangja, melynek tekintete is volt, mintha a szemedbe nézne, melynek fogása is volt, mintha kezedet szorítaná meg, hogy el ne eressze soha többé. Nyilván nem tudtam én, hogy akkor egész életem sorsa eldőlt. Mikor ezekben a nótákban horgonyt vetett és végleg gyökeret vert a szívem. Más talaját nem is leltem meg soha. De akkor a magyar nép hangját éreztem ki belőle. Valami minden mástól különböző hangot, mint valami különlegesen keserű-édes ízt, melyről a gyümölcsre ráismerek. Ám a gyümölcsét ennek az íznek nem találtam meg soha. Ez volt a magyar nép hangja. De hol volt ő maga? A kovács a Kamarás-pusztán tanulta nótáit nagyanyjától? A kovács nagyanyja meghalt régen. De én utána akartam járni, el akartam hatolni odáig a forrásig. Csak a rejtett bejárót kellett volna megtalálni. Azt a nyílást a falban, azt a titkos ajtót, mely a »nép szívéhez« vezetne.

El-elgyalogoltam a Szeged körüli falvakba. Dettre és Bicskey Dénes, akikkel időközben megint találkoztam néha, nem akartak velem tartani. »Hát elment az eszem az árnyéktalan, forró homokon órákig baktatni azért, hogy azokba a büdös, piszkos parasztólakba bekukkantsak? Nép? Miféle nép? kiáltotta Bicskey - szép fejét büszkén felvetve. - Piszkos paraszt. Ez az igazság. A többi csak az irodalomban van. Azok a nóták, amiket a kovács énekel, csak olyan kovácsoknak való nóták. Jóravaló cigány olyat nem húz. Nem úri divat az, kérlek. Jókat káromkodni, azt igen, azt megtanulhatsz ott! Hát még a tápéiak! Azok barmok. Azok csak akkor énekelnek, ha be vannak rúgva. Akkor pedig a legújabb operettek slágerjeit gajdolják. Nem ismered te még azt a népet.«

Dettre sem akart velem jönni. Fáradságos az út - mondotta szerényen - és igazán nem is éri meg. Hiszen majd meglátom magam is.

- Ez a Herbert, ez mindíg akar valamit. Ez egy akarnok, - nevetett Bicskey. - Gyere, Janikó. Mi urak vagyunk, mi nem akarunk semmit. Elmegyünk mi inkább az új-szegedi parkba sétálni. És elnyujtózunk a hűvös árnyékban. Majd mi még utána szaladunk a nótáknak. Szaladjanak ők mi utánunk, ha akarnak.

Tápé volt a legközelebb. Ha az ember a töltésen kilépett Szeged határából, mintha egy tetézett gyümölcsöskosárból hullott volna ki hirtelen száraz homokra. Még az imént a rakodóparton, a halpiacon mentél végig, ahol nyirkos ezüstfényben csillogó, nyüzsgő, vonagló halhegyek tornyosodtak, tátogó nagy halak csapkodtak farkukkal és néha, villanva vetették magukat a magasba, míg nagy nyeles hálókból újabb nyirkos, sikamlós eleven zuhatagokat öntöttek fölébük. Harcsák és csukák hullottak két oldalt le a nyálkás, síkos túlterhelt asztalokról és hánykódva fetrengtek a parti piszokban a járókelők lábai között. Bőség volt. Roppant érett görögdinnyék. Négy krajcár volt az áruk, úgy zúzta szét a paraszt a lépcső kövén, mert egy dinnyéért nem volt érdemes a bicskát előhúzni a zsebből. Aztán egy-két harapásnyit majszolt belőle az ember, a többi ott maradt, vérvörösen virítva a parton, amíg valaki be nem rúgta a Tiszába. Még disznómoslékba gyüjteni sem volt érdemes. Bőség. Embernyi magas zsákokban állt a pattogatott kukorica. Gyerekek rongyos kalapját töltötte meg egy krajcár ára. Zsíros, ragadós, nyirkos, sokszagú bőség. De csak egy lépéssel a körtöltésen túl és sivatagpusztába léptél ki. Se fa, se vetés. Nem nőtt ott még fű se. Csak néhol holmi tenyérnyi gyom, amelyben néhány kósza malac turkált és egy-két sovány libacsalád. Nem legelt arra nyáj se. Hát honnan kerül a városba az a bőség? - futott át néha tétova gondolatomon. De aztán nem törődtem vele.

Tápé akkor egy órányira volt Szegedtől. Régen volt, azóta nyilván közelebb nőttek egymáshoz. De mintha egy másik országba érkeztem volna. Girbe-görbe, bütykös-rücskös falu, meszeletlen, rozoga vályogviskók. Mintha nem is úgy rakták volna építő szándékkal, hanem csak úgy dagasztották volna ki kézzel formálva a földből. Barlangodúk, csakhogy éppen nem a föld alatt, hanem felette. Itt nem csüggtek dús karmazsin függönyei a száradó paprikának, aranysárga kukoricával tarkázva. Se tarka korsók nem voltak a kerítések léceire tűzve, mint a szegedi felsővárosban. Rongyosak és mogorvák az emberek, mint a kunyhóik és kelletlenül tapossák az alaktalanul széles utcák sarát, mely szortyogva felfröcskölt lábujjaik között. Nem jártak subickolt rámáscsizmában, se szép népviseletben. Itt vasárnap is alig volt ilyesmi látható, de az igaz, hogy a szegénység piszkos rongyai közös egy viselete volt magyarnak, meg rácnak. Ez is nép volt.

Szorongva és céltalanul ődöngtem a tápéi utcán, gyanakvó rossz pillantásokat vetettek utánam és minden kuvasz megugatott. Olykor-olykor csendőr őrjárat fordult be egy kerítés mellől, tempós, kakastollas méltósággal haladtak át a csendes falun. Párosával, feltűzött szuronnyal, fekete sturmpánttal álluk alatt. Olyankor az a néhány ember is, aki a kapuban állt, mogorván húzódott vissza a küszöbről. Akadt olyan, aki kiköpött, de csak mögöttük.

Nem. Nem volt költői a hangulat. Ének? Beszédet is alig hallottam, Bicskeynek alighanem igaza volt. Ha itt volt a nép, akkor nagyon el volt rejtve, vagy elvarázsolva, mint a mesében. Ismeretlen és érthetetlen valami hengeredett nehezen a szívemre. Dettrének rösteltem megmondani az igazat, azt hazudtam, hogy a parasztok szép dalokat énekelnek, meséket mesélnek és újra és újra megpróbáltam hazugságomat igazsággá változtatni.

Később nekibátorodtam és meg is szólítottam egyiket másikat. Kurta, elutasító, goromba feleleteket kaptam. Mikor végre sikerült egy jólelkű öreget megkérnem, hogy énekeljen, rámcsodálkozott: hogy ő nem részeg. Ha dalolást akarok hallgatni, menjek a kocsmába, ha kedvem tartja, pénzem futja. Hát én ezt másként gondoltam, de mivel már kezdtem felhagyni a reménységgel, hogy máskép éneket halljak, hát rászántam magam, hogy elmegyek a kocsmába.

Már messziről hallatszott a zavaros, vad üvöltés. Az volt az egyetlen tisztára meszelt, takaros házacska. Zöld cégéren a felírás:

MONDSCHEINNÉ BORMÉRÉSE

Igy hát ama rejtett, misztikus templom, melyben a »magyar nép szívét« kerestem, Mondscheinné asszonyság tulajdona volt. A szemverő napfényből az ajtó üvegjét csörrentve, hirtelen léptem be valami hűvös homályba, melynek locsolt föld - és savanykás borszaga volt. Mert a döngölt agyagpadló lucskos volt a víztől, szódától, bortól. Alacsony, dísztelen szoba volt a Mondscheinné ivója, csak egy nagy fekete tábla volt a söntés mellett a falon, melyre a törzsvendégek tartozásai voltak felírva. A söntés erős lécekből szerkesztett rácsos kalitkájában biztonságban voltak a palackok és poharak. Amögött volt az udvarra vezető hátsóajtó, a biztosított visszavonulás útja, szükség esetére.

A hét asztal szinte egymáshoz ért, úgy megtöltötte az ivót. Öten-hatan könyökölték körül valamennyit, minden asztalnál ordítva énekeltek, minden asztalnál másik nótát, vagy ugyanannak a nótának másik szakaszát. Mikor a fülem kissé eligazodott ebben az üvöltő hangzavarban, rémülten vettem észre, hogy Bicskeynek megint egyszer igaza volt. A legtöbb asztalnál a nekibúsult tápéi legények egy zsidó operett népszerű kupléját cifrázták, melyet a szegedi színházban tanultak. Kivörösödött, izzadt arccal, homlokba csapzott hajjal, mindkét könyökükkel az asztalon, mellüket az asztal szélére nyomva, dagadó erekkel ordították magyar parasztlegények az Alföld kellős közepén, tatáros pofacsontos kiskunok hajtogatták:

»Nem nehéz azt kitalálni
Én vagyok a Goldstein Számi.«

Pedig nekem ezt nehéz volt kitalálni. Nem ez volt a forrás, melyről Hegedüs tanár úr beszélt, melyből Petőfi és Arany merítették költészetüket, és a kovács nótáit itt aligha éneklik.

De ha már egyszer itt voltam, rösteltem mindjárt odébbállni, de meg rögtön előttem termett Mondscheinné asszonyság is, egy kicsike, gömbölyű, kissé zsírfényű zsidóasszony, valószínütlenül kicsi és piros szájacskával, valóban holdvilágszerű, fehér, kerek arcocskájával, mely szép is lehetett, mikor még nem volt így elhízva. Hamisítatlan, legjobb ízű szegedi tájszólást beszélt, bőségében magának tetszelgő színességével a nyelvnek, tudatos örömével a tarka, sziporkázó ősi szólásoknak, mondásoknak. Ritkán hallottam olyan szép magyarságot mint a Mondscheinné szájából. Anyásan mosolygó, kedves érdeklődéssel fogadott és kézenfogva, vigyázó aggodalommal, mindjárt az elrácsolt kármentőbe vezetett, és a söntésasztalhoz ültetett maga mellé. Nyilván féltette ifjúságomat a tápéi legények közelétől. Öt percen belül mindent elkérdezett, amit csak kérdezni lehetett: honnan jövök, hogyan hívnak, mik a szüleim, melyik iskolába járok és persze azt is, hogy mi járatban vagyok itt Tápén? Azt feleltem neki, hogy földrajztudományi célja van vándorlásomnak, és a kocsmába azért nyitottam be, mert már eltikkadtam a szomjúságtól. A kis Mondscheinné nagyon aggodalmasan csóválta kis kerek fejét. Ne járjam én vasárnap egyedül a falvakat, mert olyankor véres verekedések vannak mindenfelé, holott egy-két lövés is eldördül, és leginkább éppen azt találja, aki ártatlanul halad arra. Odaát Kisteleken már három hete tilos a bál, mert megöltek egy legényt, meg egy csendőrt. Öltek volna meg inkább két csendőrt. Az én fiaim - mondotta és anyásan gyöngéd pillantása végigsimított az embertelenül üvöltő, részeg parasztokon - jó fiúk. Meg tisztelnek is engem. Énnálam verekedés nincsen. Nálunk a felvégen egyáltalán alig van, hacsak az alvégről nem vetődik ide valaki az utcánkba. Akkor persze, Isten legyen neki irgalmas.

- Miért haragszanak úgy az alvégiekre?

- Hogy miért-e? - horkant fel erre a kis gömbölyű Mondscheinné háborogva. - Az alvégiek maradjanak az ő mocskos alvégükben - kiáltotta villámló szemekkel. - Nincs itt a felvégiek között egy sem, akinek ne volna még régi számadása valamelyik alvégi pernahajderrel. Még a dédapjukról maradt rájuk a harag. És hogy ezek az alvégi nyámnyila, kecskétől ellett, tejesszájú, félkegyelmű boldogtalanok még a mi lányaink után vetik magukat? A kis kövér zsidóasszony vörös lett a haragtól és picike, fehér, kövér öklöcskéit összeszorította: - Hát mi felvégiek vagyunk, és belénk ne merjen kötni senki!

Ebben a pillanatban elhallgatott az ordítás, mintha késsel vágták volna el. Hallatszott az üvegajtó halk csörrenése. - Jézus Máriám! - suttogta Mondscheinné a halálos csöndben. Aztán felugrott, gyorsan megkerülte a hét asztalt, melyeknél az elnémult tápéi legények fejüket válluk közé húzva, kezüket ökölbe szorítva, meglapultak, mint a megtorpant fenevadak. A kis kövér asszonyka villogó fekete pillantással tartotta őket féken, akár valami állatszelidítő.

- Csend legyen, legények - mormolta félhangon. - Csend legyen! - És az ajtóhoz lépett.

Ott három óriás állott. Egy szép, öregember, hófehér göndörhajú. Ő volt a legmagasabb, legvállasabb a három között, de jól megtermett volt a két fia is. Rendkívül hasonlóságuk elárulta családi összetartozásukat.

- Mit akarnak? - szólalt meg Mondscheinné kissé fátyolos hangja a félelmes csöndben.

- Bort! - felelte az öreg kurtán, szárazon.

Egy darázs zúgott és kopogott a papírral beragasztott ablakon. Mondscheinné körülvágott fekete szemével, mintha helyet nézne az újonjött vendégeknek, de pillantása a legényeknek szólt és azt jelentette: - Nehogy itt valamelyikőtök merészkedjen... Aztán a legközelebbi asztalhoz lépett és parancsolt: - Átültök amoda a másik asztalhoz. - És kis, párnás kezecskéjével, melynek minden ujja tövén gödröcske mosolygott, zsarnoki mozdulattal mutatott a szomszéd asztalra. De fedett hangjából valami bizalmas megállapodás volt kihallható. Öt legény állott föl. Nagyon lassan, kis szemük gonoszul behúzódott a homlokcsont alá. Fogták, de furcsán markolták meg poharaikat, fogták a székeket is de mintha súlyukat mérlegelték volna és átültek a másik asztalhoz. Hallatszott a poharak halk csörrenése. Mondscheinné hozott három új széket. Először a fehérhajú szép öregember ült le, kihívó, önelégült körülményességgel, kinyujtott, szétvetett lábakkal.

- Üljetek le - szólt rá óriás fiaira, akik sötét, gyanakvó tekintettel álltak fel mögéje. - Üljetek le. Mi ott isszuk meg a borunkat, ahol nekünk tetszik - mondta, felemelve hangját. Akkor valami alig észlelhető, hangtalan mozgás futott végig a csendes ivón, mint mikor a könnyű szellő fú rá a kalászokra. Ez sok, kicsi, külön mozdulatból tevődött össze, és mégis egy mozdulata volt valamilyen meglapuló tömegállatnak elugrás előtt.

Mondscheinné villogó szelidítő pillantásával jobbra és balra vágott és közben jeges arccal, fagyos hangon kérdezte:

- Mennyi tetszik?

- Három félliter - nyomta meg a szót az öreg és pénzt tett le az asztalra úgy, hogy lapos tenyerével csapta rá, úgy csattant, mint egy lövés.

Mikor Mondscheinné bejött a kármentőbe a borosüvegekért, odasúgta nekem. - Menjen ki itt a hátsóajtón az udvarra.

- Miért?

- Veszedelmes alvégi ember ez meg a két fia. Nem tudom, meddig bírom még zabolázni az én legényeimet.

Mondscheinné az alvégiek elé tette a bort. Én túlkíváncsi voltam ahhoz, hogy most elszeleljek, meg, úgy látszott, hogy nem is készül itt kavarodás, habár a fehérhajú óriás valahányszor magának és merev mozdulatlanságú fiainak töltött, mindannyiszor elismételte:

- A pénzünkért ott isszuk meg a bort, ahol nekünk tetszik.

Aztán kihívóan vágott körül szemével, a felvégi legények pedig válluk közé húzott fejjel, mozdulatlanul, mint a bálványok néztek poharuk fenekére. De Mondscheinnénak, úgylátszott, nem nagy bizalma volt az ő legényeinek fegyelmezettségében, mert lihegve sietett el mellettem a hátsóajtó felé. - Szaladok, hozom a Szalonnást! - suttogta.

Hogy ki lett volna az a Szalonnás, azt sohase tudtam meg, mert alighogy Mondscheinné behúzta maga után az ajtót, az őszhajú, szép alvégi óriás felállt. Tempós méltósággal emelkedett fel, mintha ünnepi pohárköszöntőt akarna mondani. Aztán, sietség nélkül, megmarkolta a nehéz tölgyfaszék támláját és avval együtt a szoba szögletébe lépett. Ott megállt, nyugodtan, mondhatnám barátságosan, körülnézett és kis szünetet tartott, mintegy a dolog világos érthetősége kedvéért, hogy mindenki ráérjen észbevenni, hogy ő most mit cselekszik. Aztán kinyujtotta karját a székkel és a szék lábával a földes padlón kört rajzolt maga köré. Aztán megint szünetet tartott, körülnézett, mintha kérdezné, látta-e és megértette-e mindenki, hogy most itt mi történt. De a bálványok az asztalok mellett nem mozdultak. Oda se sandított senki. Akkor megszólalt az öreg, nyugodtan és tárgyilagosan.

- Ebbe a körbe pedig felvégi legény be nem lép, azt mondom.

Azt mondta. És abban a szempillantásban ott is termett mellette a két legényfia. De a következő szempillantásban a felvégi legények is odaugrottak mindahányan, ahogy fértek, hegyén-hátán. A harmadik szempillantásban nem ült már senki asztal mellett, de nem is ülhetett, mert nem állt már egy asztal se a lábán és fel volt fordulva minden szék. És ott a szoba szögletében egy ordító, hörgő, vonagló embergomolyag tornyosodott. Tört korsók, palackok, asztallábak röpködtek. Csörömpölt, recsegett, csattogott az ivó. Rémülten húztam meg magam a kármentő rácsa mögött.

Ebbe a pokol lármájába hirtelen belehasított Mondscheinné asszonyság mindent túlzengő, éles hangja. Nem is vettem észre, mikor jött vissza az ivóba. Ám a kis kerek, kövér zsidóasszonyka harsogott, miközben párnás, gödröcskés kezeivel jobbra-balra osztogatta a csattanó pofonokat. Hogy mit kiáltozott, azt nem írhatom le, mert a nyomdafesték is belepirulna. Olyan törzsökös ősmagyar népi káromkodások zivatarja zúdult, hogy minden nyelvésznek és folkloristának csurgott volna tőle a nyála. Mint valami zsírfényű gumilabda ugrott a kis asszonyka fel, újra meg újra a vad, dulakodó legények között, villámgyors pofonait osztva, és pici piros szájacskájából szakadtak a szörnyűséges káromkodások. És azok a tatárszemű, kiálló pofacsontú, veszedelmes kiskunok, akikkel zsandár egyedül szembejönni sohase mer, akiknek zsebében magától nyílik ki a bicska, megtorpantak, mint a megvert kutyák Mondscheinné előtt. Morogva húzódtak vissza és felemelték az asztalokat és székeket. Helyrerángatták megtépett mellényüket, ingüket, letörölték barna orcájukról a vért és kiki bor után nézett. Egy pillantást se vetettek a szoba szögletébe, ahol a három óriás feküdt vérbefagyva. Csak Mondscheinné hajolt föléjük megállapítani, hogy élnek-e még. Kis csücsöri szája még nem hallgatott el, még ömlött belőle a mocskos szitok, tovább, gépiesen. De egyszer csak hirtelen elhallgatott és nagyot fújva, két kis kerek öklét a csípőjébe szorítva, körül nézett, elégedett, gyöngéd mosollyal.

- Disznó betyárok vagytok - mondotta szeliden, nyájasan, melegen. - De, ha én alvégi legény vagyok, hát én is beugrom abba a körbe.

Az egyik asztalnál megint nótára gyujtottak és senki se hederített a vérükben fekvő alvégiekre. Nyilván azt várták, hogy majd felkelnek maguktól és odébb állnak. Akkor megszólalt a szép öregember hörgő hangja:

- Ha itt lelnek a csendőrök, becsukják mind a két kocsmát, az alvégit is, meg a felvégit is. Jobb, ha elvisztek innen a kertek mögött haza, hogy észre ne vegyék.

- Igaza van - mondta Mondscheinné békülékenyen.

Alkonyodott, mikor a Tiszához értem. Leverten és a csalódásoktól kimerülten. Nem mentem még haza. Nem akartam még befejezni, ilyen vereséggel befejezni ezt a napot. Ott kódorogtam a parton a füzesben és néztem, hogy a valóban szőke Tisza hogy alkonyodik violaszínűvé, és hogyan lesz hirtelen fekete, mint a csillogó tinta. Az szép volt. De honnan jöttek a kovács dalai? Hol van a bejárója, hol van ajtaja, kilincse a magyar nép szívének? Hol?

Felhős volt az ég és mihamar olyan sötét lett, hogy mint mindig a sötétben, félelemben szorult el a szívem. Akkor kapaszkodtam csak föl a töltésre, és sietve indultam el a távolban csillogó szegedi lámpák felé. Fekete semmin haladtam, keresztül, mert az üres, mozdulatlan és hangtalan, alaktalan sötétségben a talaj sem volt látható a lábam alatt. Csak néha hallottam egy-egy lépésem dobbanását, hallottam lélegzetem fúvását, és hogy tér van körülöttem azt csak azért éreztem, mert valami hűvös lehellet érintette arcomat, a láthatatlan tápéi rét felől. De ez a hűvös lehellet roppant teret éreztetett, melyben egyedül, egészen egyedül voltam. Féltem. És nemcsak a sötétségtől.

Valami szédülésféle fogott el és valami csiklandó rosszullét a gyomrom körül. Mintha lábaim már nem lépnének szilárd talajra, és alattuk a töltés meghígulna és el akarna ködleni. És akkor, jobbkéz felől, az áthatatlan, kontúrtalan sötétségből egy hang szólalt meg. Világos, egyszerű, kellemes leányhang. Arrafelé a láthatatlan mezőn egy leány énekelt, láthatatlanul a sötétben. Nyilván a mezei ösvényen ment Tápéról Rókus iránt és félt. Azért nótáját mint valami csengő lámpást tartotta maga elé. A kovács egyik dalát énekelte:

Erre gyere, amőrre én,
Úgy tudod meg, hol lakok én.
Erre gyere csak
Majd megcsókollak.
Úgyis tudják, hogy az enyém vagy.

Megálltam mintha gyökeret vert volna lábam. Ez a fekete sötétségből felszóló dal úgy ért, mint válasz fájdalmas holvanomra. Egy hang volt, arc nélkül. Egy dal volt táj nélkül. Hiszen a sötétségből szállt fel. De éppen azért nem egy bizonyos egyén hangja volt, mint a kovácsé, sem több személyé, mint a részeg legények hangja. A rét hangja. A nép hangja. Mély és édes megnyugvás borult rám. És újra éreztem az erős melegszagú Tisza-töltést talpam alatt és nem féltem többé a sötétben.

»Erre gyere, amőrre én...«

Hivogatón, csalogatón csengett a sötétben. Igen. Ennek a hangnak utánaindulni! De ott álltam mozdulatlanul és füleltem és a nóta távolodott, halkult, belemult a végtelen sötétségbe.

»Úgy is tudják, hogy az enyém vagy.« Megint csend lett. Lassan ballagtam a szegedi lámpafények felé.

Otthon kissé pörölt a Julis azért, hogy későn jöttem, de a kovács, aki megint ott volt éppen, védeni próbált:

- Hát vasárnap van. Hát a fiatal úr is egyszer ottfelejtkezett a kocsmában.

- Hát úgy is volt - feleltem kesernyés mosollyal.

- Csak nem?

Elmeséltem kalandomat. Julis fel volt háborodva. És a rendőrségnél akarta feljelenteni Mondscheinnét, hogy ilyen gyereket beereszt a kocsmába. De a kovácsnak az volt a véleménye, hogy már ütközik a bajuszom és hogy csöppet sem csodálnivaló, hogy a tápéi kiskúnok a Goldstein Számit éneklik. Azt kérdeztem tőle: - De hiszen magyar falubeli magyarok volnának. Mért nem énekelnek olyan nótákat, amilyeneket ő hozott Kamarásfalváról.

- Koldusok azok, fiatal úr. Földtelen éhenkórászok - felelte a kovács és komollyá keményedett pillantással nézett ki az ablakon, mintha Tápét látta volna. - Kubikosok azok és messzire elmennek kanálist, vasúti töltést talicskázni, nyáron meg aratni, ha van hol.

- Azért énekelnek ilyen nótákat? - csodálkoztam én.

- Éhes ember csak akkor dalol kérem, ha iszik. És éhes ember nem jókedvében iszik, hanem bújában és dühében. Olyankor köpi ki a piszkot magából. Nem érti azt a fiatal úr. Majd Amerikában talán a tápéiak is rákapnak megint a magyar nótára.

- Amerikában?

- Argentinában egész falvak vannak már. Esténként ottan a falusoron szép régi nótákat is énekelnek talán. Mit gondolsz Julis, talán nekünk is jobb volna ottan.

- Még tán elvinné öreg édesanyját a hajóra, tengerentúlra. És a kamarási házát a szomszédokra bízná, mi? - dörmögte rosszkedvűen Julis, miközben a szakajtót a kenyértésztával elvitte mellettünk.

- Úgy bizony, fiatal úr - veregette vállamat a kovács, mikor elszontyolodásomat látta. - Ha látni akar odakünn a töltésen túl valamit, nem elég, ha egyszer-egyszer vasárnap elsétál arrafelé. A paraszt nem beszédes. Ha velük élne, velük dolgozna, megtudna egyetmást, amiről az uraknak sejtelmük sincs. - Aztán mosolygott hamiskásan - mit danolt az a lány ott a sötétben?

- Erre gyere, amerre én...

- Hát mért nem ment a fiatal úr? - Félrekente bajuszát.

- Most még elrontja nekem ezt a gyereket, maga istentelen - kiáltotta rá Julis. - Itt van! Fogja kalapját és menjen haza.

Még sokáig nyitott szemmel feküdtem az ágyban és felmeredtem a sötétbe, mely mozdulatlan, néma és alaktalan volt, mint amaz a tápéi réten és mintha ugyanannak a sötétségnek egy idenyúló, engemet otthon ágyamban is beborító része lett volna. Hallottam az édes, csalogató dalt: - »Erre gyere, amőrre én.«... És hát mért nem ment a fiatal úr? - kérdezte a kovács. És azt is mondta, ha ott élne és dolgozna velük, megtudna egyetmást, amiről az uraknak sejtelmük sincs. Hát mégis, mégis van ott valami, ami énrám vár. »Erre gyere...«

Azon az éjszakán először álmodtam azt az álmomat, melyet attól fogva heteken, sőt hónapokon keresztül minden éjjel álmodtam. Mindíg ugyanazt az egy álmot, csekély és lényegtelen változatokkal. Szerettem ezt az álmot, habár mindenkor sírva ébredtem belőle. Mikor esténként a fejemet a párnára hajtottam, kívántam ezt az álmot és szememet lehúnyva mintha egy ismerős sötét aknába ereszkedtem volna, melynek tulsó nyílásán már derengett egy honi táj álomfénye. De még mielőtt behúnytam szememet, már sajgott, elébefájt a szívem édes, hívó fájással.

Valami nagy, híres, gazdag ember voltam álmomban. Hadvezér-e vagy tudós, hatalmas miniszter-e vagy világhírű költő, az nem volt világos. Nagy ünnepség volt palotámban éppen az én ünneplésemre. Evvel kezdődött mindíg az álom. Harsogó zene, fényárban úszó termek, roskadásig rakott asztalok, ünneplő tömeg, előkelő és szép hölgyek, pohárköszöntők, éljen és taps. Én kedvetlenül néztem végig a zajgó termen, mert valami békétlenség fájt szívemben: az a messzire hívó fájás. És amíg a zene és ünneplés tovább harsog, senki se veszi észre a teremben, hogy én egy rejtett, hátsó ajtón keresztül eltünök a sötéten suhogó elhagyatott parkon keresztül s a hátsó kerítésajtón kilépek. Tengerpart van ott. A hold ezüstje ring szelíd hullámokon. Egy sötét csónak vár ott kikötve, benne egy sötét alak emelkedik fel, alázatosan köszön és segít beszállani. Némán teríti vállamra a készen tartott köpönyeget és elköti a csónakot. Aztán szótlanul beevez velem és mögöttem elmaradnak a kastély csillogó fényei és az ujjongó zsivaj. Ott engem még ünnepelnek, mikor én már elhagytam a dicsőséget és fényt örökre. Mert nem kell nekem. Nem az volt az, amit én kerestem és fáj a szívem avval a máshova hívó fájással. A sötét, szótlan evezős az én utolsó társam. Változik a kép. És abban még magányosabb vagyok. Üres és néma pusztán lovagolok egyedül, határtalan térben. Borongó őszi este. Távoli szürke láthatáron ismeretlen vándormadarak húznak el és hűvös van. Úttalanul és céltalanul poroszkálok a végtelen alkonyodó pusztaságban és csak az a hívó fájás van velem, mely egyre nehezebb és elviselhetetlenné lesz. Hirtelen valami hangokat hajt felém a szél. Lovam fülét hegyezi és én arrafelé fordítom, amerről idever az a dal, mert ama hívó fájásnak szava ez. Ráismerek. - »Erre gyere, amőrre én, úgy tudod meg, hol lakok én. Erre gyere csak, majd megcsókollak. Úgyis tudják, hogy az enyém vagy.«

Egy mély megnyugvás boldogsága szólal meg a dalban. Pedig nem vidám a dal, mélabús, komoly, nehéz boldogság ez.

Igy poroszkálunk és nemsokára falut pillantok meg. Tápéra emlékeztet, valahogy, de tiszta és csinos. Vörös paprikafűzérek lógnak a tornácokon, a fehérre meszelt házak ajtófélfái, ablakrámái faragott, festett magyar népi ornamentumokkal vannak díszítve. De a falu üres és néma. Nincs egy ember se, egy állat se látható az utcán. Csak a nóta hallható egyre jobban: »Erre gyere, amerre én« - húzza egy vékony hegedű, lassú csárdásütemben. Megismerem a falut, ráismerek a kunyhókra, az ornamentumokra és szívemben a boldogság egyre nehezebb lesz. A dal irányába lovagolok és egy kis kocsmához érkezem. Abból hangzik ki a nóta. A sövényre akasztom a kantárszárat és benyitok. Az üvegesajtó úgy csörren meg, mint a Mondscheinné kocsmájában. A szoba se nagyobb, mint a tápéi felvégi kocsma ivója. De itt nem iszik senki, asztalok sincsenek. A félhomályos helyiségben az egyik sarokban egy vén cigány húzza: »Erre gyere...« Bál van az ivóban, parasztok táncolnak. Szép, tarka népviseletű magyar parasztok. A rövid szoknyák harangjai himbálnak, hímzett papucsok vörös sarkai kopognak a lassú csárdás ritmusában. Ezüst pitykék csillognak a fekete mellényeken. Lassan, komoran, ünnepélyes szigorú arccal táncolnak a párok, némán, egyhelyben, mereven és alig mozognak. Csak derékban hajlanak ütemesen, jobbra-balra ringva, mintha valami ősi szent ritust teljesítenének. Én némán megállok az ajtóban, minden arc felémfordul, de a tánc folytatódik, ünnepi komolysággal, csak a fejek bólogatnak felém, némán, komolyan a tánc egyforma lassú ritmusában. Ismernek itt engem és idevártak, nagyon régóta már. Halk csörrenéssel csukódik be az ajtó mögöttem, végérvényesen. Valahol nagyon messze talán még zajlik az ünnep egy kivilágított kastélyban. De innen oda nincs többé visszatérés. Én hazaérkeztem. A szívem olyan nehéz volt, boldogságában úgy fájt, hogy majd megszakadt.

Valahányszor ebből az álmomból felébredtem, nedves volt a párnám könnyeimtől.



NIRVANA ÉS A HALÁLOM ÓRÁJA

(Jóérzés - Az ugrások - Darvak - Csibe a teknőben - Élni akarok -
A rendőrtiszt - Félórai késés)

Ez a sorozatos álom is megszűnt idővel, mert eljött a nagy nyár. Rámszakadt a nagy nyár és a szívfájások elpárologtak a vakító izzásban. Igy lettem újra hűtelen. Nem kerestem többé népdalokat és nem kutattam a nép szívét. Győzött az uszoda és a huszonötfokos, langyos, csodalágy, kissé rothadásillatú Tiszavíz lelkemből kiöblített minden vágyódást.

Persze az ember érezte, hogy valami árulás van ebben és kissé, inkább féltudatosan, röstelte is a dolgot, mert a fájdalomnál is keserűbb érzés néha, hogy még az is elmúlik. Hervadás az is, ha virágszirmok hullanak, hogy az érő gyümölcs útját szabadítsák. A tavasz hervad olyankor. És a fájdalmatlanság melankóliája mint könnyű ködfátyol száll fel a napfény elé. Az ifjúságnak el kell múlnia, mondotta apám egyszer és én búsultam rajta. És most rámtört a nyár, minden burjánzó, lenyűgöző animális jóérzésével.

Meztelenül elnyujtózni az uszoda nedves és forró deszkáin, amelyekből még valami fenyőszag emléke gőzölög ki. Magunkra borítani a forró ég sötétkék harangját, mikor az ember érzi saját forró bőrét fejtetőtől lábujjhegyig és szagulgatja dióolajjal pácolt húsát, illatos izmainak. És ajkát rászorítja saját, kemény bicepszjére és jó ízét érzi. Órák hosszat mozdulatlanul heverni, belebámulni a felhőtlen kékségbe, mintha a merőleges sugarak felszívnák és szédülve merülni felfelé és zuhanni a magasba a feneketlenül, tetőtlenül mélységes magasságba. Nincsen lelki fájdalom, mely megállhatna ekkora diadalmas vegetáció előtt. Az én lelki fájdalmaim nem álltak meg. Hogy két hónapja nem láttam Ágotát? Az ember ezerméteres úszás után kimászott a vízből és állati kéjjel maszírozta kemény izmait. Akkor annyira telisteli volt féktelen gyönyörűséggel, hogy egyszerűen nem maradt hely benne búsongó gondolatok számára, semmiféle gondolat számára. De a szafaládé és a szalámi sóskiflivel, melyeknek az uszodában, ha kissé megfröcskölte a Tiszavíz, egészen különös ízük volt, olyan tartalmas és értelmes ízük volt, mint a gondolatnak. És ha az ember egylábon ugrált, hogy a vizet kirázza füléből, akkor az a groteszk mozdulat valahogy nem fért meg a »szent láng« magasztos érzésével. Talán annyi csalódás után valami dac is volt a dologban.

Az uszodában mindennap találkoztam Dettrével és Bicskeyvel. (Perlék egy másik uszodába jártak és különben is vakáció idején valahol nyaralni voltak Ágotáékkal együtt.) Mi hárman, özvegyek fiai, ott hevertünk hát a Nirvána-sarokban az uszoda viszonylag legcsendesebb helyén, ahol nem hancúroztak a gyerekek és ahol az ugródeszka zajos üzeme sem zavarta az embert. Én ugyan minden reggel treniroztam az én négy ugrásomat, melyek közül a saltóra voltam legbüszkébb és korán reggel jöttem már el az uszodába, hogy az én ötszázméteres távjaimat megúszhassam, még mielőtt barátaim megérkeznek. Mert ez úgyszólván suttyomban, Bicskey háta mögött történt, akinek gúnyja kegyetlen volt.

- Hiszen ennek higany van a fenekében és úgy ugrál mint egy szöcske.

Bicskey még a nappal se barníttatta magát rendszeresen, mint a szakszerű uszodások, mert még ahhoz is lusta volt. És úszni? Nem elég szégyen-gyalázat, hogy egy felső- és alsóbicskei Bicskeynek gyalog kell járnia? Még a kezeit is használja helyváltoztatásra?

Az én barátaim az uszoda kerítésének árnyékában nyúltak el lepedőiken, törölközőkből kötöttek turbánt fejükre. Minden félórában, ha hangzott el egy szó. Mert aki úr, az nem erőlködik és nem siet. Inkább előkelően éhenhalni, mint tolongani és holmi versenyizzadásba belekeveredni, valami nevetséges és szánalmas sikerért talán?

- Láttad a kultúrpalota kiállításán a Szöry képét? - kérdezte Dettre. És egy nyurga, körülbelül harmincesztendős fiatalemberre mutatott, akit már két hete láttam a mi Nirvana-sarkunkban feküdni, törülköző turbánnal fején, de szavát még nem hallottam.

- Itt fekszik ni. Kérdezd meg tőle, hogy miért fekszik itt, ahelyett hogy festene?

Meglepetve fordultam feléje. Már sokat hallottam erről a festőről. Ismertem és szerettem azt a képet is, a kultúrpalota képtárában. »Kukorica napsütésben.« A milliomos Back vásárolta meg a szegedi képtár számára. (Az volt a híre, hogy ért a képekhez az a »főnyúzó«). Szörynek egy másik képe állítólag díjat nyert Budapesten és a múzeum képtárában lóg. Az volt a híre, hogy nagy tehetség, de keveset dolgozik és el fog zülleni. A fiatalember két hét óta feküdt ott a közelünkben mindennap olyan mozdulatlanul és némán, hogy szinte láthatatlanná vált. Szép és komoly arca akkor se rándult meg, ha légy szállott rá. Elmerülve nézett át a tulsó partra a poros nyomorék akácok felé.

- No Szöry, magyarázd meg ennek az ugrifüles akarnoknak, hogy mért nem festessz? - ismételte Dettre.

Szöry hallgatott és meg se mozdult, mintha nem is hallotta volna, hogy hozzá szóltak. Egy hajót vontattak éppen. A kötelek paskolták a vizet és a tizenkét vontató a túlsó parton előredűlve, térdig süppedt az iszapba. - Hehéééja! - vert át arrólfelől kiáltásuk az uszodába. A vontatóhajó vézna árboca volt az egyetlen fölfelé törekvő vonal ezen a kék és forró, heverő tájon. - Hehééééja!

Figyelmesen néztem a festő finom és komoly arcélét. Le nem vette szemét a túlparti nyomorék akácokról.

- Hagyjad Szöryt békében - dörmögte Bicskey, kerekded pocakját megpaskolva. Nem érdemes az embernek száját se kinyitnia. Nem festett, mert nincs kedve festeni. Punktum. És ne locsogjatok annyit.

Hehéééja! - vert át a hang a beállott szünetben. A festő hallgatott és nem mozdult, a társalgás, úgy látszott, megszűnt.

- Ki mondja, hogy én nem festek? - szólalt meg jóvártatva hirtelen Szöry. Halkan, mintha csak magának beszélt volna. És a szemét le nem vette azokról a nyomorult ákácokról. - Az ember - mondta - nem a kezével fest.

- De - akaszkodtam most gyorsan bele a beszélgetésbe, hogy el ne aludjék megint. - De hogyan akar egy képet elkészíteni ha nem fest a kezével is?

- Ki akar képet elkészíteni? - felelte csak kisvártatva vontatottan. - Én csak festek - aztán hozzátette - néha - megint kisvártatva. - Az ember akkor fest, mikor néz, nem mikor képet készít.

- És mért nem akar képet csinálni?

- Mert nem tudok. Olyat, amilyet látok, ugyse tudok.

- Hiszen díjat nyert Budapesten.

Erre hosszabb szünet következett. A turbános fej barnára sült, szép profilján mintha irónikus mosoly suhant volna át.

- Az is bizonyítja, - felelt percek mulva a kérdésemre - hogy nem érdemes ebben az országban festeni.

- Miért?

- Párizsban az ilyen képért nem kaphattam volna díjat. De ott talán tanulhattam volna még valamit.

- Hát miért nem utazik Párizsba?

- Háromszor kell átszállni és nem vihetem magammal öreg Bodri kutyámat.

Ezekből a halk, lomha szavakból olyan rideg dölyf hangzott ki, hogy elállt a szavam. A hanyattfekvő szép profil végkép elnémult. Akkor megszólalt Dettre:

- Ha az ember lángész volna - mondotta egyszer nekem Szöry, - akkor ötször is átszállna. De hogy csak úgy fessen, mint a többi is valamennyi... akkor már úribb dolog az oleander alatt a gyékényen feküdni és álmodni a képeket. Mert van neki egy kis házacskája, ahol három nagyon szép oleanderfa áll az udvaron.

- Valami igazán nagyszerűért, szépért - szólt közbe most Bicskey, lomhán áthengeredve másik oldalára - vért odaadni, életet odaadni, mindent egyszerre egy hajitással... tessék!

Olyan váratlanul heves mozdulatot tett, amilyen egyáltalán nem illett a Nirvana-sarokba. - De hogy az ember erőlködjön, udvaroljon, tolakodjon, másokat félrelökjön holmi fogalmazói állásokért... vagy segédszerkesztőségért a Szegedi Hiradóban - vetette közbe Dettre.

A Tiszának meleg, rothadt almaszaga volt. A vontatóhajó vézna árboca már messze ingott tétován a nagy térségben, mint valami mutató, melynek elveszett az órája. A magasból búgó madárszó hallatszott. Odafenn, elmerülve a kékségben, költöző szárnyasok V betűje úszott.

- Darvak! - szólalt meg halkan Szöry és valami fájdalmas sóhajtó rezignáció volt a hangjában.

Éreztem: ez volt a magyar Nirvána. Ez volt ama ázsiai betegség, amelyről Vánky tanár úr beszélt. Én akkor még nem tudtam, hogy ez csak egy lecsúszott úri réteg elsatnyulásának jelensége volt. Szorongó félelemmel húzódtam vissza magamba. Én jobban szerettem volna igazi képeket festeni. De valami csábítóan előkelő, bús szépséget is láttam ebben a gőgös rezignációban, mely megbűvölt engem. Persze kényelmes is volt határozatlan álmokba gubódzva a robotoló, küzdő, rohanó emberek felett érezni magunkat. Az ember nem kockáztatott vereséget, ha már eleve feladta a harcot. Nagy kisértés volt, mint az ópium.

Néhány nappal ezután a beszélgetés után nagy szenzációja volt uszodánknak. Dr. Rózsa Jenő, aki a nemzetközi műugrás harmadik díjának nyertese Berlinben és aki Budapesten már nagyon sok úszóverseny díját nyerte meg, Szegedre jött látogatóba és megjelent uszodánkban. Sokan megismerték rögtön, újságokban megjelent fényképei után és aki még kételkedett volna, annak csak egy ugrását kellett megnéznie. Annak más formája volt, mint mikor a mi vidéki varangyos békáink sikongva loccsannak a vízbe. Fel lehetett volna használni ezt a jó alkalmat, hogy tanuljon tőle valamit az ember, ha a Nirvána-sarokban nem nézték volna olyan gúnyos megvetéssel az uszodában kitört nagy izgalmat. Én azonban mégis odasandítottam az ugródeszka felé és mikor egyszer megint korán reggel jöttem le az uszodába, hogy észrevétlenül trenirozzam az én néhány ugrásomat, akkor Rózsa doktor már ott állt a deszka mellett. Vörös-fehér háromszögű úszónadrágján és úszósapkáján klubjának betűi büszkélkedtek. Ennek hivatásosan komoly jellege volt és megszégyenítette vidéki műkedvelésünket. Mintegy szándéktalanul léptem rá az ugródeszkára, mintha csak azért, mert véletlenül éppen erre jártam és legmutatósabb tudományomat mutatva, szaltót ugrottam. Aztán hanyagul, mint aki a legcsekélyebb jelentőséget se tulajdonít a dolognak, elindultam a Nirvana-sarok felé.

- Nem akar még egy kicsit trenirozni? - szólalt meg mögöttem Rózsa doktor udvarias és barátságos hangja. Elpirulva fordultam vissza. A trenirozás szó az ő szájából olyan benfentesen, szakszerűen hangzott, mintha egy sporttársának mondta volna.

- Tudom, hogy rossz a stílusom - feleltem azért, hogy lássa, hogy én is konyítok valamit a dologhoz.

- Önnek nem esnék nehezére megtanulni - folytatta Rózsa olyan lekötelező mosollyal, hogy rögtön megismerni véltem az igazi fővárosit, a nagy társaság elegáns emberét. Aztán elébem lépett, katonás feszesen meghajtotta magát: - dr. Rózsa Jenő a nevem - mondotta és kezet nyujtott. Először életemben volt, hogy valaki nekem bemutatkozott. Én is bemutatkoztam neki és megpróbáltam ellesni az ő modorát, formáját. Aztán megkértem, tanítson meg az ugrások helyes stílusára.

Dr. Rózsa az ugródeszkára lépett. A huszonöt esztendő körüli férfiúnak gyönyörű alakja volt. Nyúlánk, különösen hosszú lábszárakkal. Feszülő barna bőre alatt szakadatlanul játszottak izmok és inak, de szögletesen nem ugrottak ki sehol. Antik bronzszobor a szegedi nyár mély kékségében.

- Mindenekelőtt - kezdte, miközben mosolyogva igazította meg fején a sapkát - nem stílusos a szaltóhoz nekifutni. Mivelhogy fölösleges. Minden stílus voltakép ebből áll. Hogy az ember nem tesz több mozdulatot, mint amennyi okvetlenül szükséges. Tulajdonképpen minden szépség abból áll - tette hozzá. - Zsírdaganatokat, kilógó rojtokat, fityegő cifraságokat le kell szedni minden tiszta alakról. Fölösleges handabandázást, izgága ficánkolást, hiszteriás kapkodást minden mozdulatról.

Már ez a néhány szó is nagy benyomást tett rám. Megéreztem a tudatosságot és értelmességet magatartása mögött.

- Elég három lépés az elugrás előtt. Az első nyugodt és lassú. A távolságot mérlegeljük. A másik kettőt futni és aztán magasba ugrani, hogy teljes súllyal, pontosan az ugródeszka végére essünk vissza, csak kissé behajtott térddel, hogy újra elugorhassunk. De ne rögtön. Előbb éreznie kell, hogy a súlya alatt lehajtott deszka megint emelkedik magával. Akkor ennek az emelkedésnek lendületéhez adja hozzá a maga ugrásának lendületét, még mielőtt a felrúgó deszka magát a levegőbe dobta volna. Nem sietni, ez a fődolog. Minden sportnál azt kell legelőbb megtanulni, hogy milyen nagy időtartama van egy másodpercnek, melyet nyugodtan és meggondoltan beoszthat magának az ember. Roppantul meggyarapíthatjuk létünket, - tette hozzá finom mosollyal - ha megtanultunk a másodperceken belül is élni. Olyan az, mint mikor az ember mikroszkópba néz és nyüzsgő életet fedez fel, melyet nem is sejtett.

Aztán dr. Rózsa ugrott szaltót. Pontosan úgy, ahogy elméletileg megmagyarázta. Nyugodt tudatossága annyira láthatóvá lett, hogy úgy rémlett, mintha gondolatának ereje mozgatná. Úgy emelkedett meredeken a levegőbe, emelte aztán a térdét szinte ülve a levegőben aztán lassú lebegésben megfordulva, esni kezdett, aztán kényelmesen kihúzta magát és szép teste egyenesen, mint a gyertyaszál alámerült a vízbe.

- No, próbálja meg maga is. Jó - mondotta aztán. - Csak kicsit kapkod még siettében. Ráér kérem. Hiszen négy teljes másodpercig van a levegőben. Annyi idő, hogy azalatt matematikai problémákat lehet megoldani. Minek kapkodni, rugdalódzni. Kinyujtott testtel emelkedik a levegőbe és csupán összeszorított térdeit húzza fel. Ez az első másodperc. Közben még ráér körülnézni a vidéken. Csak mikor már megint esni kezd, lefelé, csak akkor veti fejét előre a mellére és két combja mellett lógó öklével hátraüt. És ez még csak a második másodperc. Ettől a harmadik másodpercben nyugodtan megfordul a teste. Vonaglások és görcsös görbülések nélkül. Maga egyebet nem tesz, mint meg akar fordulni, gondolatban. Egyáltalában minden mozdulatot belsőleg kell megtenni, ahhoz, hogy sikerüljön. Csak mikor már egészen megfordult a levegőben és megint látja a vidéket, akkor nyujtja ki újra nyugodtan a lábait. Még egy hosszú másodperce van. Sarkokat össze, mellet ki, hasat be, kezeit a combokhoz szorítva, mintha parancsnok előtt állna, így fog nyugodtan a vízbe merülni.

Amikor az ugrás után kimásztam a vízből, Rózsa doktor tapsolt. - Tökéletes - mondta. - Maga valóságos sporttehetség.

- Én csak jól tudom elképzelni magamnak, amit mondanak nekem - feleltem pirulva - és ön, doktor úr, olyan jól magyarázta meg.

A mesterúszó szeme felvillant. - Valóban az elképzelés dönti el a dolgot. Mert ami az állatnál vagy vadembernél ösztön, az a civilizált embernél a gondolat dolga lett. A kultúra saját testünknél kezdődik. Ezt a görögök megértették. A műveletlen test ocsmányabb a műveletlen szellemnél. Nekem olyan undorító, mintha piszkos volna. - Nyájas arca elfintorodott. Hosszú lábszára, nyúlánk alakja úgy magasodott az ugródeszka orrában, mintha meg kellene fogódznia, hogy magától fel ne repüljön a levegőbe. Mintha jobban lett volna kapcsolva a levegőhöz, mint a földhöz.

Ezúttal gyorsan el kellett búcsúznom, mert barátaim megérkeztek az uszodába. Nem akartam, hogy rajtakapjanak a díjugróval való beszélgetésemben. De másnap kora reggel folytattuk a tréninget.

- Nem tanulhatnám meg az Owerback-ugrást is? Nem túlnehéz az még nekem?

- Nem a bonyolult ugrások a legnehezebbek. A legritkábban egyszerű szép fejest lát az ember.

- De én az Owerbackot voltakép nem is értem. Hogy lehet az, hogy az ember arccal előre ugrik el és a levegőben hanyattfordul, vagyis ellenkező irányú mozgással fejest esik a vízbe.

- Előbb meg kell értenie, akkor majd ugrani is tudja. Hiszen azt már megértette, hogy az ember voltakép gondolatának és képzeletének erejével ugrik - válaszolta mosolyogva Rózsa. - Nem figyelte még meg, hogy a macska hogy méri le mindig a távolságot elugrás előtt? Mit tesz olyankor? Elképzeli magának pontosan az ugrást. Ez az elképzelés mint érzet jelentkezik az izmaiban, mielőtt ugrásra szánja magát. Pontos érzés izmaiban megmondja neki, hogy bírja-e majd. Maga is, ha az ugródeszkán áll, az ugrást egész lefolyásában izmaiban kell hogy érezze. Az ugrás a maga tagjaiban latensen készen van és csak kisül, mint a feszültségből a villamos szikra, ha elugrik. És kifeslik mozdulattá, mint a szirmok a bimbóból. Ugrás közben semmi új nem történik. Az Owerbacknál, teszem, az ember csak látszólag ugrik előre, hiszen ívet ugrik, mely csak előre indul, aztán merőlegesen felhajlik és visszafelé fordul. Ez nem ellenkező irány, hiszen kezdettől fogva ívet gondolt, ívet képzelt és akart a feszültség izmaiban.

Mikor elugrik, körülbelül szemöldökmagasságban ugrólécet képzeljen maga elé, mintha helyből elugorva azt kellene átugornia. Azért emeli fel felrántott térdekkel lábait olyan magasra, hogy feje visszahanyatlik mélyebbre, mint a lába. Ez történik az első félmásodpercben. Akkor már csak még hátrább kell vetnie fejét és egyidejűleg kinyujtania lábát, ez lesz a következő másodperc és a harmadik másodpercben egészen magától fog fejjel lefelé a vízbe esni.

»Egészen magától«, ez volt a refrénje minden tanításának. Az ember tanuljon meg saját teste súlypontjával úgy játszani, mint a labdával - szokta mondani. - Ezt már gyerekkorunkban kellene megtanulnunk, mint a járást. Alig is kerülne több fáradságunkba és megszabadulnánk kissé a homályos, fejletlen elementáris erők bilincseitől. Ezt emberméltóságunk is követeli.

Rózsa doktor néhány napig csak déltájt jött le az uszodába, amikor már a Nirvana-sarokban feküdtem a barátság foglyaként megint. És a további tréningem talán abba is maradt volna egészen, ha egy váratlan esemény nem változtatta volna meg gyökeresen egész elvi magatartásomat. Ez a rákövetkező vasárnapon történt, halálos órám napján.

Ama vasárnapon megint korán jöttem el az uszodába, mert nem hagytam fel a reménnyel, hogy ott találom dr. Rózsát. De üres volt az uszoda, egyedül álltam a korlátnál és néztem ki a nagyon megdagadt Tiszára. Valahol Csongrád körül rettenetes felhőszakadás lehetett, mert feketén és habosan duzzadt fel a víz, s erős északi szél vert rajta olyan hullámokat, hogy víz ellen úszni lehetetlen volt.

Úgylátszik, hogy valahol feljebb ki is áradt a víz és elsodort néhány tanyát, mert a sok kis, szennyes bugyborékoló örvény nem csak szalmát meg macskadögöt forgatott, hanem szitát, fakanalakat, miegymás házbeli holmit. Vízbe fult csirkéket úsztatott előttem az ár.

Egyszer csak egy mosóteknő jött le a vizen, ringva mint egy ladik. Abban egy icipici fehér csibe csipogott félelmében szivettépőn. Olyan komikus volt a látvány, és olyan megható, hogy még mielőtt ráértem volna meggondolni a dolgot, már át is vetettem magam a korláton és utánaúsztam a kis fehér boldogtalanságnak.

Hamarosan el is értem, de mikor utána nyultam, riadtan kezdett szárnyaival csapkodni és kétségbeesésében mindenre elszánva a vízbe akart repülni előlem. Nem volt más módja a mentésnek, mint a tulságosan lenge teknőt óvatosan a part felé tolni, ami az erős sodorban és viharos szélben nem is volt könnyű feladat. Most kezdtem csak elmélkedni, hogy érdemes-e. Visszanéztem az uszoda felé. Már jókora darabon hajtott le a víz. Hogy ilyen árban hogy fogok visszaúszni, nem tudtam. A csibe nagyon szánalmasan csipogott, de az sem tett rám most nagy benyomást. Hanem hogy lemondjak az egyszer már kitűzött célról, akármi lett légyen az, hogy az egyszer elkezdett dolgot, vállalt feladatot félbehagyjam, cserbenhagyjam - az ellentmondott szervezetemnek. Azért nevezem organizmusnak és nem elvnek vagy karakternek, mert nem járt semmiféle meggondolással vagy gondolattal egyáltalában. Talán csak puszta konokság és csökönyösség volt. Egyszóval hiába fontolgattam, hogy érdemes-e vagy se, én a teknőt mellemmel és fejemmel taszítgatva, kihajtottam a partra, és a csipogó boldogtalanságot kitettem egy száraz helyre. De a kis fehér csibe, amelyik az elébb még mentőkezem elől vízbe akarta vetni magát, egyszeribe olyan ragaszkodó lett, hogy mindenáron követni akart, mikor visszaereszkedtem a vízbe. Végül sikerült a szeszélyes kis nyiffogó madárkát egy üres hordóba becsukni, ahol sorsára bíztam. Akkor fordultam csak vissza. Hol az uszoda ahova vissza kell jutnom? Alig volt látható. Nagy uszályhajók voltak közbül kikötve a parthoz.

Az egész darabon ár ellen úszni, lehetetlenség. Tehát vizesen, meztelenül futottam a part mentén felfelé. De aztán egy hajóács telepe, melynek kerítése a vízbe benyult, elállta utamat. Vagy fel kellett mennem a Part-utcába, hogy megkerüljem az ácstelepet, vagy úsznom kellett azon a darabon. Vizes úszónadrágban felmászni a járdára, emberek közé, nem akaródzott. Inkább a vízbe.

Evvel követtem el a végzetes hibát. Mert a víz azon a helyen sima volt ugyan, de a víz sodra még sebesebb volt mint beljebb a hullámos folyón. Rögtön abba kellett volna hagynom az erőlködést. De megint fatális csökönyösségem döntötte el a dolgot. Felhagyni szándékommal, vereségemet beismerni, lehetetlenség volt. Hát ezt a kis darabot egy uszályhajó farától az orráig, ezt csak megúszom? Majd aztán belekapaszkodom a horgony láncába és kifújom magam.

Két orrával egymáshoz kötött uszályhajó között úsztam felfelé, már majdnem elértem a horgonyláncokat. Ki voltam fulladva, de már csak három méter hiányzott és akkor kinn vagyok ebből a sikátorból. De ennél a három utolsó méternél ért a meglepetés. A két összetolt hajó orra között megszorult és megágaskodott a víz és mint valami zuhatag omlott a két fekete hajófal közé. Erőm végső megfeszítésével iparkodtam keresztülvergődni ezen a vízesésen. Lehetetlen volt. Végképpen kimerültem. Elhatároztam végre, hogy visszafordulok és hátulról kerülve meg az uszályt, kiúszom a partra.

Abban a pillanatban valami ragadós érintést éreztem jobbvállamon. Még észbe se vettem, fel se fogtam, hogy mit jelent, mikor már fagyos borzadály futott végig rajtam. A jobbfelől fekvő uszályhajó ért hozzám fekete, szurkos oldalával és nyomott, taszított a balfelől meredő uszályhajó felé. Lassan, taszított csendesen, nyugodtan, ellenállhatatlanul és menthetetlenül. Felnéztem. Jobbról is, balról is kátrányos fekete fal meredt fölém, és nedvesen csillogó sikátorba szorított engem. Már egy pillantással láttam a magasban mindakét hajó párkányát és közöttük az ég sötétkék szalagját, mely egyre keskenyebb lett. Rögtön megértettem helyzetemet. A viharos szél egymásnak hajtotta a két uszályhajót és én közéjük szorultam. Csak a minap hallottam, egy csónakról, melyet ilyen módon lapitott össze, a bennülőkkel együtt két hajó.

Legelső gondolatom az a mélyen megnyugtató megállapítás volt, hogy nem félek. Az a fagyos bizsergése a borzadálynak tisztán idegérzés volt és elmult. De most olyan tisztának éreztem fejemet, mint egy csiszolt csillogó acéllapot. Soha még ilyen gyorsan és élesen nem gondolkodtam. Második gondolatom Rózsa szavaira való emlékezés volt. A másodperc nagy idő, melyet jól lehet beosztani.

Tehát mi a teendő? Előre úszni vagy hátra? A hajók orra egész közel van, de hogy arra nem tudok kijutni, azt már tudtam. Hátra kerülni a kormány felé? Harminc méter a távolság. Késő. Négy másodperc alatt nem érek odáig. Pedig legkésőbb négy másodperc mulva egymáshoz ütődik a két hajó.

Van-e harmadik lehetőség? Víz alá bukni, a hajó alatt átúszni. A hajó oldalára írt római számok mutatják, hogy milyen mélyen jár az uszály. Öt méter víz alatt. Három másodperc alatt - mert már csak annyi maradt, ugrás nélkül ilyen erős sodorban és kimerülten, nem tudom megtenni.

És már csak két másodperc maradt. Ha kitártam két karomat, már elértem mind a két kátrányos, ragadós hajót. A szél is, a nyomás is erősödtek. Az utolsó másodpercben már csak egy lehetőség volt - persze csak egy másodperc idő nyerését jelentő - a hátamat az egyik hajó orrának támasztottam lábaimat a másik ellen feszítettem. De meddig tarthattam így fenn a nyomást? Ha a szél iránya meg nem változik, legfeljebb egy vagy két percig.

Szavakkal alig lehet ábrázolni azt a belső folyamatot, mely akkor bennem viharzott. Tudniillik éppen a gondolatkapcsolások sebessége az, mely szavakba nem foglalható. Mert mégis vagy hárompercnyi idő telt el aztán, melyekben azonban a világos, tisztán rajzolt emlékképeknek és gondolatoknak olyan hosszú sora száguldott át öntudatomon, hogy csak az eszmélés formája szerint jelentek meg egymásután, de voltakép szimultán egység képét tárták elém: egész életem vidékét.

- Hé! - Segítség! Emberek! Segítség! - kiáltottam. De az uszályok fedélzetén nem mozdult semmi. Vasárnap volt, a hajósnép bement a városba. Csak egy kiskutya vékony ugatása felelt, az is mintha oda lett volna láncolva.

A nyomás megint erősödött. Talpaimon éreztem a hajótest roppant tömegét, de még elviselhető volt. Talán alábbhagy megint a szél. Meg kellett találnom a legalkalmasabb helyzetet, melyben a legnagyobb ellentálló erőt fejtettem ki. Lábaimat okvetlenül kinyujtva kellett tartanom, még ha belémtörnek is a csontok. Ha behajtom térdemet, nem tudom feltartani a nyomást.

Hány percem van még? Nagyon fog-e fájni? Szegény anyám... még két gyermeke van... Többet kellett volna velök foglalkoznom... Együtt ültünk mindannyian Marinkával apám sírja körül... Viszont fogom-e látni valahol apámat?... Fehér harisnyája kilátszott a koporsóból. Milyen kis lába volt... Zsidó szokás talán, hogy a koporsókat nem szögezik le? Miért? Hiszen úgyis megfullad az ember a földben... Lőcse... A város falai és bástyái fénylettek az estéli napban... De ugyis minden meghal. Örök hó fogja a megfagyott Földet beborítani... A kihűlt bolygó vörösen repül az aranyhonvéd felé... »Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned-halnod kell.«... Itt? Két ragadó, kátrányos uszályhajó között?... A zászlóval kezemben szabadságharc csatamezején eshettem volna el... vagy Ágotát égő házból kimentve elpusztultam volna a lángok között... Meredeken és mereven áll Ágota, de fejét mélyen hajtja le hegedűjére. Lobogó fény világítja meg... Az a fény a tiszai tutajon lobogó tűz fénye... Az öreg tutajos mesél és Hajnóczy meg Márki, Geyer meg Perl Ödön ülik körül és hátrább, az árnyékban ott kuporog Bicskey Dénes is és Dettre Janikó... Ott ülnek valamennyien és némán bámulnak bele a pásztortűzbe. És hiába várnak engemet De mi van velem? Hát ráérek én most ilyen ostoba, gáttalan ábrándozásokra? - Segítség! - kiáltottam. Hé! Emberek! Segítség! - Hiszen időközben visszajöhetett valaki a hajóra. Hiába. Minden csendes. Érzem, hogy a roppant hajótömeg kinyujtott lábamat lassan beletolja derekamba. Nincs már több, legfeljebb egy percem, aztán vége. - Segítség!

»Darvak!« - világosan hallom a szót, ahogy Szöry, a festő, mondja. Álmodozón, de egyben csúfondárosan hangzik. »Darvak!« Itt fekszik ő mellettem. Hátát az egyik uszályhajónak vetve, kinyujtott lábát a másikra szorítva... törülközőből turbánt kötött fejére... És mozdulatlanul szép, komoly profilja... A szeme le van húnyva. Bicskey meg Dettre is itt fekszenek, csukott szemmel, alszanak vagy talán nem is élnek. Ők is nekivetik lábukat az uszályhajónak, de nincsen abban erő... Már az akaratuk is beteg. Ázsiai betegség ez... Miért nem akarnak ők nőni? De nekem védekeznem kell minden ellen, ami növésemet hátráltatja. Miért heverek én itten a Nirvana-sarokban? Miért alszom itt el az életemet? Mikor pedig minden másodperc olyan zsúfoltan tele van élettel, mint a vízcsepp?... Hé! Hé! Segítség! Segítség! - ordítottam most torkomszakadtából. Mennyi időt tékozoltam el eddig. Az ember műveltsége saját testénél kezdődik. Miért nem mutattam meg verseimet, Hegedűs tanár úrnak? Miért nem iratkoztam be a városi Zenedébe? Zongorán kísérhetném Ágotát... Egy színdarabot akarok írni... El akarom olvasni Goethe Faustját és egy dolgozatban összehasonlítani Madách Ember tragédiájával... Hegedűs összetépte az én »nyári estémet«. De majd még sírva fog bocsánatot kérni tőlem. Túlsok idő vész el az alvással, kevesebbet fogok aludni. Nem fogok többé aludni. Hé! Hé! Nincs senki ezen a hajón? - Segítség!

Voltakép nem fájdalom volt az, amit mereven kinyujtott lábszáramban éreztem. Teljesen idegenekké lettek, mint két hozzámtámasztott bot. Voltakép nem is voltak lábaim. És az a nehéz, nehéz fáradtság, amely rámereszkedett, nem a lábaimban kezdődött, hanem felülről a fejemből csurgott le, lassan, a szívemre és alhatnékom lett, hogy már kiáltani se akaródzott. De képek és képzetek még sebesebben kezdtek el száguldani, mint az elalvó, szétomló tudatában. Nem félek - gondoltam, és ez nagyon boldoggá tett. Előttem a hajó feketén csillogó, kátrányszagú oldala, meredek, fekete, magas fal. Nem látszott, hogy mozog, mintha mozdulatlanul állna, csak én éreztem az ellenállhatatlan nyomást, de nem hirtelen és hevesen, csak úgy, ahogy az idő múlik... A májusi éjszaka is mozdulatlan volt és csak láthatatlanul lebegett, és az éjjeli lepke úgy oldódott ki belőle, mint egy bársonypuha darabja az éjszakának... Ha a fűzfagaly nyírkos kérgét fogaddal lehúzod, keserű íze van... Millió pirinyó, rostos gyökér kapirgál a bőröm alatt... Mind tovább fog élni, ha az én testem összetörik. Talán már el is kezdődött az ő külön életük? Külön cseppenként érzem vérem folyását ereimben... Élni akarok... Látom Marinka combjait halványan remegni a félhomályban... Még sohasem öleltem asszonyt... Élni akarok... Rostos, pici meleg gyökerek kapirgálnak bennem... Mint vastag, csörgő ezüst zuhan be a világosság az ablakon. Nem akarok aludni... Nem kellenek a darvak... Még sohasem öleltem asszonyt... Erre gyere, amerre én... hívogat a dal a sötétből. Miért is nem mentem?... Még elérhettem volna... És ott a sötétben én... Szoknyák legyintését éreztem, forró női testet, forró földön... Segítség! Hé! Emberek a hajón! Segítség! Segítség!... Élni akarok!

Akkor odafenn egy lucskos, komikus gyerekfej hajolt ijedten le a fedélzetről. - Segítség! - kezdett a gyerek is rémülten sikongani. - Eresszetek le gyorsan egy kötelet és húzzatok fel! - mondottam bágyadtan.

A mi uszodánkból való fiúk voltak, akik felhasználták a vasárnapot, és az elnéptelenedett uszályokra mászkáltak. Véletlenül kerültek éppen erre. Egy pillanat mulva az orrom előtt himbált a kötél.

- Ne húzzátok olyan gyorsan - kiáltottam, mert a lábaimmal még el kellett taszítanom a másik hajót, vagyis miközben húztak, jóformán gyalog kellett fellépnem a hajó kátrányosan ragadó, forró oldalán. De a lábaim nem engedelmeskedtek. A talpam pedig bele-beleragadt a kátrányba. Végtére mégis odafenn voltam és elnyujtózva feküdtem a fedélzeten. Türelmesen várva az uszoda mentőcsónakjára, hogy elvigyen.

Legjobban azt sajnáltam, hogy nem folytathattam ugróleckéimet. Az lett volna leginkább kedvemre. De még aznap beszélni akartam Bicskeyvel, hogy iratkozzék be a Zenedébe és tanuljon rendszeresen énekelni. Mert kár azt a szép hangját elinni Terka néni kocsmájában. Ne heverjük el, ne aludjuk el az életünket. Mi nőni akarunk. Együtt fogunk a városi zenedébe járni... És holnap megtanulom a szaltót hátrafelé.

Bicskey goromba lett, mikor azt ajánlottam neki, hogy tanuljon énekelni. Kifigurázta a tenoristák éneklési módját, Szöry, mikor ez a beszélgetés megindult, felállt és szó nélkül elhagyta a Nirvána-sarkot. Vele is beszélni akartam valamelyik nap az ő párisi utazásáról, de attól fogva nem jött le többé az uszodába. Megtudtam később, hogy egy másik uszodába jár. Janikó szomorúan lógó fejjel hallgatta az énektanulást tárgyaló beszélgetésünket.

- Talán igaza van neki - vetette közbe halkan, félrefordított arccal. - Kár a te hangodért.

- Mért volna kár a hangomért, ha értem egészben se kár! - vetette oda dölyfösen Bicskey Dénes. - Hagyj te bennünket itt heverni és álmodni és menj te a budapesti doktor uradhoz szaltókat ugrálni. - Fejedelmi gőgű mozdulattal igazította meg fején a turbánt, felségjogával saját halálos ítéletét kimondva. Aztán elnyujtódzott a nedves deszkákon végérvényesen.

Dettre szomorúan bólogatott. - Látod-e, nem segít már mirajtunk semmi. Eridj, hagyj bennünket itt fekve.

- Te Janikó irodalomtörténész leszel és kritikus, mint Gyulay Pál. Egyetemi tanár leszel.

Dettre hangtalanul nevetett - Segédtanító leszek egy Isten háta mögötti faluban és véresen fogom kiköpni tüdőmet. De te eridj! Neked igazad van.

Néhány nappal előbb még képtelen lettem volna ilyen keserű szavak után barátaimat fekve hagyni a Nirvána-sarokban és egyedül elmenni. De most habozás nélkül elfordultam és elindultam az ugródeszka felé, amely előtt Rózsa doktor úr könnyed, elegáns meghajlással, mosolyogva köszöntött: - Egy kis kalandja volt közben, mi? Ha az ember néha így elugrik a halál mellett, akkor érzi csak igazán az életét.

Szőrtelen, simafényű, barna teste olyan makulátlanul tökéletes, hogy úgy mondjam, korrekt volt, hogy egyáltalában nem tett meztelen benyomást. Rózsa doktor gondosan ápolt izmai a civilizáció termékei voltak, mint akár a szövött kelme és ő beléjük volt öltözve mint egy jólszabott dresszbe a parketten.

Rózsa doktortól úszni is tanultam. Mert - mondta - aki nem tud rendesen úszni, az nyomorék, mint aki nem tud rendesen járni.

Hosszú távon minden erőmegfeszítés nélkül, henteregve úszik az ember. Hiszen a víz maga visz. Nem szabad harcolni a vízzel. Szeretni kell. Kinyujtódzik benne az ember és csak úgy simogatja gyöngéden.

Néha feleveztünk a Körös-torokba, néhány kilométernyire és lassan leúsztunk, lecsurogtunk, ahogy ő mondotta. Kerek ívekben emelkedtek ki karjaink a csendes violaszínben alkonyodó vízből és lomhán nyúltak előre nyugodt, egyforma ütemben. Az első csillagok zöld fénye tükröződött vizes vállunkon, és evező kezeink gyöngéden markoltak bele a víz sötét szintjén csillogó holdezüstbe. Korhadó nádszagot lehelt ránk a part. Intim, szinte titkos illat volt, mint a saját húsunk illata, mert ez a mi elemünk volt és a partonjáró gyalogosok felé úgy tekintettünk, mint a másik idegen ország idegen lényeire.

Szép volt. Erő és könnyűség muzikálisan érzett mozgás, akár a tánc. Nehézségünket győztük le, a fejletlen természet tompa terhétől szabadultunk. Rózsa doktor értett hozzá, hogy tudatosítsa ezt a büszke szabadságérzést és tudatos kéjét az átgondolt erő mosolygó fölényének.

Egyszer doktor Rózsa, miközben elegáns testét dörzsölte és izmait, mintha pontosan számozva lettek volna, vizsgálgatta, így szólt: - az a fontos, hogy a tréning egyenletesen mindenirányú legyen. Evvel tartjuk meg testi erőben is fölényünket a proletár fölött és erősebbek leszünk, mint a parasztok. - Ezt is szivélyes mosollyal mondotta, mint minden egyebet.

- Micsodák a proletárok? - kérdeztem. Akkor hallottam először ezt a szót.

- Munkásokat, szegény embereket és utcai csőcseléket hívnak így. - Nem mondta ő ezt gőgösen, csak úgy, mintha egyszerűen azt mondta volna: szemét.

- Elterjedt - mondta - az a vélelem, hogy erősek, mert testi munkások. De csak egy-két mozdulatra vannak trenirozva, egyoldalúan. Azért csunya a testük is. Egyes túlnagy, görcsös izmok ugranak ki benne. Egészben véve gyöngék, könnyű őket lefektetni. - Ezt is csak úgy mondta, mintha mellesleg megemlítette volna, hogyan kell legyeket agyoncsapni. - Elhiheti nekem, hogy ehhez értek - tette hozzá finom mosollyal. - Rendőrtiszt vagyok.

Ez hirtelen nagyon megzavart. Hiszen én nem akartam fölényben lenni a parasztok fölött, hiszen az a nép volt, melynek szívét kerestem. Aztán meg Rózsa szavai szerint a kovács is proletár volt, pedig én a kovácsot sohasem akarnám »lefektetni«. Ez a gondolat annyira kínos volt nekem, hogy mikor aztán meghívott estére, hogy evezzünk megint fel a Marosba, valami kifogással elhárítottam és mindjárt haza is mentem. Nem világosodott bennem gondolattá ez a kínos érzés, de azóta nem beszéltem Rózsával. Nemsokára el is utazott.

Az uszodából hazaérve, még az előszobában álltam, mikor az ajtó alatt egy levelet dugott át valaki. Miért nem adta nekem át? Látnia kellett engemet, hiszen ebben a pillanatban érkeztem. A boríték nekem volt címezve, megismertem Perl Ödön kezevonását.

»Kedves Herbert, tegnap Ágotáékkal együtt visszaérkeztünk a nyaralásból. És ma este pontosan hat órakor fel fogom magam akasztani a barátságszobában, a nagyszögre az ajtóval szemben, melyet ismersz. Én ma reggel összevesztem a nagybácsimmal. Szemébe mondtam az igazságot, hogy ő egyedül szeretné örökölni az egész gyárat. Erre pofonvágott, erre visszavágtam, erre anyám akart megverni, erre én nem hagytam magam, erre a nagybácsi lefogta két karomat, hiszen öregebb és nagyobb nálam. Úgy fogott engem, míg anyám arcomba vágott. Én már tavaly megesküdtem, hogy felakasztom magam, ha anyám ezt megcselekszi. Tehát most fel kell akasztanom magamat. Pontban hat órakor. Ez búcsúlevél hozzád, mert te voltál az egyetlen barátom. Ödön.«

Az órára pillantottam. Öt óra húsz perc. Még csak negyven perc maradt. Rohantam Ödön életét megmenteni.

Már hónapok óta nem láttam és bizony nem is gondoltam vele. Most ez a levél egyszerre felidézte bennem egész fájdalommal gyűlölő, sötét, izzó, fojtogató ragaszkodását. Egyszerre éreztem, hogy az elmúlt hónapok alatt mennyit kellett szenvednie sérelmében. Rossz volt a lelkiismeretem. Azért, hogy rá se gondoltam és kitűnően éreztem magam.

Meglesz-e most az a megnyugtató befolyásom rá, amilyenre az ilyen elkeseredett embernek szüksége van? Éppen Ágotáék háza előtt futottam el és már csak tizenöt perc maradt. Elképzeltem találkozásunk első pillanatát. Éppen hozzákészül az öngyilkossághoz, hiszen mindenben nagyon pontos és rendszeres volt. Mivel szólítsam meg? Hiszen nem is hívott. Van-e árulásom után, olyan sok idő multán, vajjon van-e még jogom legbelsőbb lelki dolgaiba beleavatkozni? Meg fogom-e tudni akadályozni feltett szándékában? Hiszen Ödön sohase csinálta azt, amit én akartam. Már elvből sem, hogy akaraterejét bizonyítsa.

Most nem szabad egyedül hozzámennem - gondoltam. Csak egy ember van ezen a világon, akit Perl Ödön is respektál némiképpen - Ágota. Emberélet forgott kockán, nem volt szabad időt vesztenem. Ezért tettem akkor, amit különben soha sem mertem volna megtenni: benyitottam Ágotáék kapuján.

Meglepett, hogy milyen egyszerű és közönséges volt ott minden. Nem tudom, milyennek képzeltem Ágota otthoni környezetét, de valóságos csalódás volt számomra, hogy a kapualjból a lakásba vezető lépcső előtt lábtörlő feküdt, beleszőtt német felírással: Bitte! Felkiáltó jel volt utána. Különben a nyíló kapu egy csengetyűhöz ütődött mint a falusi boltokban, melynek szavára maga Ágota jelent meg fenn a lépcsőn. Megint elcsodálkoztam rajta, hogy milyen egyszerűen és magátólértetődően történt minden. Nem ütköztem fagyos ellenállásba, melyet drámai szavakkal kellett volna legyőznöm. Mosolyogva jött le elém és kezet nyujtott.

- Lássa, ez okos dolog. Jöjjön! Az én szobám odafenn van. Hacsak nem a papa rendelésére jött. De mondhatom, hogy egyáltalában nincs beteg szine, hiszen olyan barnára van sülve mint egy néger.

Igy csevegett barátságosan, elfogulatlanul. Hogy-hogy nem mertem én ennek a háznak közelébe se jönni? Még mielőtt szóhoz jutottam volna, megjelent Ágota mamája is, kis csinos asszony, aki nagyon nyájasan invitált be a szobába, leültetett és elkezdett kikérdezni.

Közben elmúlott tíz perc. Ödön felakasztja magát! - kavargott fejemben, de nem jutottam szóhoz. A mamának nem is volt szabad megtudni a dolgot. Mentem volna most egyedül is, de már az is lehetetlen volt. Benyitni, aztán rögtön elrohanni, magyarázat nélkül? Hat óra! Homlokomat kiverte a hideg verejték. Akkor végre kiment a mama a szobából, hogy teát rendeljen. Szó nélkül átnyujtottam Ágotának Ödön levelét.

- Ez a szamár képes és felakasztja magát! - mondotta nyugodtan és az órájára nézett. Negyed hét! Remélem nem késünk el.

Előre szaladt. - Nem kell tea! - kiáltotta vissza a lépcsőről és halkan hozzátette: - Ez a tahó képes és felakasztja magát!

A szalámigyár nem volt messze. Az első sarkon kellett csak befordulni. Jó, hogy senki sem látta meg, hogyan futottunk a vöröstéglás nagy udvaron keresztül. Persze én gyorsabban futottam Ágotánál és hamarabb értem volna a veszedelem helyére. De hogy egyedül hagyjam Ágotát a heverő tégladarabok között deszkákon és gerendákon... ennek még csak a lehetőségére se gondoltam.

A barátságszoba előtt nyilván szándékosan, valóságos barrikád emelkedett. Deszkatorlaszon kellett áthágnunk. Ágota megingott és lihegve kapott kezem után. Mint hűvös virágszárakat éreztem hosszú, vékony ujjainak fogását. Nem volt hatalma a világnak, mely kezemet kezéből kitéphette volna, de ő maga eresztette el. - Törje be az ajtót - parancsolta zihálva. - Hiszen maga erős.

És ha minden csontom beletörött volna! De csak egyszer kellett vállammal nekiszaladnom. A zár engedett és ott álltunk a kis aszfaltozott helyiségben. Az asztal, meg a két pad úgy álltak ott mint régen, ott volt a virágcserép is, habár nem volt benne virág. A földön a régi lyukas szőnyeg.

Legrégibb barátom egy felfordult hordón ült, kötéllel kezében és sötéten meredt maga elé. Feje felett a nagy szög helyén lyuk volt a falban. Ödön nyilván túl nehéz volt és a szög leszakadt. Fel se tekintett, mikor beléptünk. Sápadtan és némán ült ott, mozdulatlanul a kötéllel kezében.

Én mintha meg lettem volna bénulva. Magam se értettem, mitől van az a mélységes szégyenkezés, amely elfogott. Mintha az én barátom valami kínos illetlenséget cselekedett volna s mi most nagyon méltatlan helyzetben érnők. Ágota odalépett hozzá és kivette kezéből a kötelet. Ödön hagyta, mintha észre se vette volna.

- Nem szégyenli magát? - mondta meleg, jóságos hangon Ágota - ilyen butaságot csinál és megijeszti barátait.

- Már fél hét is elmúlt - felelte Ödön tompán, anélkül, hogy feltekintett volna.

- Hát aztán? - kérdezte Ágota meglepetve. De én tudtam, mi következik ezután. Nagyon jól ismertem Ödönt.

- Ezek aztán a barátok! Ha barátaimon múlnék, már egy félórája lóghatnék a falon, ha le nem szakadt volna a szög.

- Arról a maga barátja nem tehet. Annak csak én vagyok az oka, mert sejtelmem sem volt, hogy miről van szó - csattant fel Ágota, haragtól kipirult homlokkal, hátat fordított és kiment a barátságszobából.

Utánamentem, hogy segítsek neki áthágni a deszkákon. Kezemet nyujtottam, hogy megint érezzem hűvös ujjainak folyondárinda fogását. De ő odasúgta nekem: - Menjen vissza, Ödön féltékeny.

- Féltékeny? - kérdeztem megütközve. - Hát ő is szereti magát?

- Ostobaság. Nem énrám féltékeny, hanem magára, mert magát szereti.

- Ágota! - kiáltottam elfulladva.

- Menjen! Menjen!

Mi volt ez? Tudomásul vette szerelmemet, gúny és harag nélkül? - Meredeken és mereven haladt át a vöröstéglás udvaron. Én visszafordultam az öreg barátságszobába.



FERGETEG!

(Az órarend - Korinthusi oszlopok - Kramer úr - Zenés udvarlás - Bicskey megtérése -
A férfitábor - Vívás - A rágalom - Felállni az istenit neki - A jubileumi óda -
Golyó a tüdőben - Modernség a vidéken - Megkapom nevemet)

Ha halhatatlanok volnánk, nem tudnók, hogy élünk. Csak a halál sötét függönye előtt lesz láthatóvá az élet. Csak annak tudata, hogy el is veszíthetjük, teszi értékessé, és mivel veszélyeztetett és esendő, tehát egyetlen alkalomnak kínálkozik, melyet ki kell használnunk.

A halálos percek, melyeket a két uszályhajó között ama vasárnap délelőttön megéltem, az életakarat minden zsilipjét felszakította bennem. A következő két esztendő úgy maradt meg emlékemben, mint valami vad, tavaszi fergeteg, melyben annyi mindenféle kavarog keresztül-kasul, hogy jobb, ha meg se próbáljuk áttekinthetően elmesélni. A lázas zavar hozzátartozott annak az időnek sajátos színezetéhez. Az események akkor mintha nem fértek volna el egymás mellett, hanem áthatoltak egymáson, mint az üvegképek.

Nem tudom, hogy mindjárt ama halálos vasárnapra következő hétfőn volt-e már, de nemsokára rá, órarendet rajzoltam magamnak, mert hogy minden perc élet és nem szabad csak úgy ődöngeni a nappalban, mert sohase lehet tudni, nem utolsó napom-e? Naplómban akkor sokat foglalkoztatott az a kérdés, mit kellene tennem, hogyan kellene élnem, ha tudnám, hogy még csak egy esztendőnyi életem van hátra.

Mondom, órarendet készítettem, mert hogy minden másodperc nagy idő, melyben nagyon sok minden történhetik. Félívnyi papirosra felrajzoltam az órák rácsozatát, mégpedig tussal húztam ki, mint az ábrázoló mértan rajzait, hogy megadjam a módját. Reggel hét órával kezdődött óráim rendje és éjfélig minden percemnek feladata volt. El akartam nyelni a világot. Julisnak félhétkor fel kellett keltenie, kérlelhetetlenül. És éjszaka többnyire ott bóbiskoltam el apám öreg íróasztala előtt ülve.

- Feküdj az ágyba - költött föl csókkal anyám. - Mit alszol itt ülve?

- Nem aludtam - erősködtem és anyám sajnálata felkeltette bennem saját hősiességemtől való meghatottságomat. Szerettem egyedül virrasztani a csendes lakásban. És lenézni az üres Dugonics-térre, ahol a bronzfekete piarista író borongva burkolódzott a borongó sötétbe. Ő is virrasztott talapzatán. - »Csak mi ketten vagyunk ébren« - gondoltam és úgy éreztem, mintha a világnak egyik vártáján állnék őrt. Minden, amit gondolni és írni fogok, ebből a nagy helyzetérzésből fakadjon. Azért maradt a legtöbb élményem gondolatlan, formálatlan, puszta feszültség, mert az ilyen kozmikus mérték pátoszának meg nem felelhetett. De sok éjszakám hasonlított első regényem iratlan, üres oldalaihoz.

Kirobbanó hatalommal vált most bennem tudatossá az élet puszta ténye és annyira túlharsogta konkrét tartalmait, hogy azok elevensége elhalványodott az élet általános mámoros érzésének hevessége mellett. Hányszor ültem tollal kezemben, kedves petróleumlámpám előtt, szinte szétfeszített a feszültség és a vágy, és egyetlen szó, egyetlen kép se akart kialakulni és azt se tudtam volna megmondani, hogy mi hánytorgatott fel annyira, mert nem ez vagy amaz volt, hanem az egész: az hogy élek. A formás állólámpa lángjának melegét éreztem homlokomra sütni, mint egy jóbarát vigasztaló, biztató csókját. »Lásd, itt égünk mi ketten az éjszakában« - mondotta - »s rázzuk a világ kapuját«. Szerényebb szándékom nem is volt.

Sarkantyúzó türelmetlenségtől ágaskodott a lélek, mert minden ott terült szem előtt egyszerre, de elkezdeni mégis csak egy helyen kellett volna. Teszem órarendemben minden napra néhány órát szántam a Somogyi-könyvtár látogatására, habár Schiller vagy Shakespeare színműveit éppen úgy elolvashattam volna otthon is. De hát én nem Don Carlost akartam olvasni, én a német irodalmat, én az egész világirodalmat akartam megismerni és csupán fájdalmas visszásság volt, hogy mégis mindig csak egy könyvet nyithattam fel egyszerre. Ám ha egy nagy könyvtárteremben ültem, ahol létrán kellett felmászni a magasabb polcokhoz, akkor ebbe az óriás könyverdőbe léptem be, ha csak egy kis kötet volt is a kezemben. Minden, amit meg akarok enni, legyen egyszerre a tányéromon. Néha felnéztem a könyvből és körüljártattam szememet a magas könyvfalakon, aztán összeszorítottam öklömet és nekigyürkőzve elszántan tovább olvastam. Este nyolc órakor én hagytam el mindig utolsónak a könyvtártermet és egy percre megálltam az előcsarnokban a Laokon életnagyságú gipszöntvénye előtt. (A milliomos Back ajándékozta volt a kultúrpalotának.) Azután léptem csak ki forró homlokkal a hűs estébe, a kultúrpalota szép korinthusi oszlopai alá.

Mert a szegedi kultúrpalota hellén templomnak volt megépítve, csak morzsolódó homokkőből bár és a Tisza partján a halpiac szomszédságában és a csirkepiaccal meg a falusiak szekértáborával szemközt. A hellén templom körül rothadó halnak és lóganajnak szaga lengett. A korinthusi oszlopok között halászbárkákra és tutajokra lehetett lelátni, melyeken nyitott lángon főzték a halászlét. A bejárat két oldalán szobrok merengtek. Plato meg Aristoteles ült ott, homokkőbe faragva, papirrusztekercsekkel kezükben és gondolattól terhes fejüket lehajtva, néztek le a széles lépcsőre, melyen kubikusok és dorozsmai juhászok heverésztek ingben-gatyában és tökmagot rágtak. Balkéz felől azonban a nagy híd ívelt a túlsó part felé. Eiffel, ugyanaz a híres Eiffel, aki a nevéről nevezett párizsi vastornyot is építette, volt megépítője ennek a karcsú és könnyű, szinte muzikális ívelésnek is, mely a fövenyes ártér nyomorék fűzfái fölött belenyúlt a túlsó part sötétjébe és elködlött benne.

Kiléptem a korinthusi oszlopok alól, mint valami dacosan előretolt végvárból a sivatagban. Sebaj! A magyar nép nem sokáig fogja már aludni álmát. Itt vagyunk már! Rothadó halszag és lóganaj ellenére is itt minden máskép lesz.

Órarendembe be voltak írva zongoraleckéim is, melyeket minden második nap kaptam a városi zeneiskolában. Mert ebben is nagy mulasztást kellett kipótolnom. Amit Perl Ödönnek és Ágotának hazudtam annakidején, az most, hogy újra érintkeztem velük, súlyos tartozásként feküdte meg lelkiismeretemet. Megtudtam azt is, hogy Ágota, bár hegedűleckéit otthon veszi, szintén rendszeresen eljár a Zenedébe, mert ott tanul elméletet és kamarazenét. Még egy házitanítói órát kellett vállalnom, hogy meg tudjam fizetni a zenedei tandíjat meg a kottákat. Ágota utolsó szavai a szalámigyár udvarán, melyekben egész nyíltan szólott hozzám a szerelemről és ujjainak hűvös kúszóinda fogása okozták, hogy én minden második leckén egy új Czerny-etüdöt tudtam eljátszani Kramer úrnak. Mert Ágota gyakran fordult meg a Zenedében és hátha éppen akkor megy el az ajtó előtt, mikor én játszom. Mert mikor az ember játszott, a többi tanítvány ott ült és hallgatta. Ágota már kétszer is bedugta fejét a mi osztályunkba, mindig, mikor éppen én befejeztem a zongorázást. Kramer úr felugrott és sebes, apró lépésekkel az ajtóig elébe szaladt. Kérte szépen, hogy legyen szíves bejönni és legyen szíves helyet foglalni, és széket is hozott neki. Mindezt olyan esetlen lelkendezéssel, habozó és tétova izgalomban, hogy minduntalan leesett a csiptető az orráról.

A legcsodálatosabb a dologban az volt, hogy Kramer úr egyáltalában észrevette Ágota ajtónyitását. Mert a kis zongoratanár, aki alig mult harmincesztendős, de már jóformán megkopaszodott, ráadásul még olyan rövidlátó és nagyothalló is volt, hogy csak közvetlen közelből érintették a benyomások. Különben szinte elzárva élt a külvilágtól. Csendesen és szerényen begubódzva várta, míg egy-egy szó áthatolva süketségén, eljut hozzá, akkor azonban mintha rúgó vetette volna ki egy skatulyából, ugrott fel és buzogva szakadt belőle szó és gesztus hegyén-hátán, összekavarodva. Ha az ember elfordult tőle, vagy látó, illetve hallóhatárán túl eltávolodott, akkor hirtelen lekókkadt, mintha skatulyájába hullott volna vissza, kopasz fejét vállai közé húzta, szemeinek eleven fénye kialudt és elhallgatott. Igy lecsukódva várt türelmesen és szerényen, míg valaki megint felébresztette.

De bármennyire nagyot hallott is Kramer úr, a muzsikát kitűnően hallotta. Zenedisták azt is állították, hogy csak kottákat lát, egyebet nem. A kitűnő zenész Bécsből származott Szegedre és a magyar nyelvet csak törte, mint különben a szegedi Zenedének valamennyi tanára. Egy se volt magyar. Kramer úr nem tudta megmondani, hogy miért jött éppen Szegedre. Azt is rövidlátásával magyarázta. Alighanem - mondotta - tévedésből rossz jegyet váltott a vonaton. Félénken mosolygott. De hogy eredetileg hová is akart utazni, arra se emlékezett határozottan, mert hiszen végül is egyremegy, mert hiszen a zene - mondotta - hálistennek nemzetközi.

Tehát megfoghatatlan volt, hogy a rövidlátó és nagyothalló Kramer úr hogyan vette mégis észre, ha Ágota az osztály rozoga ajtajában megjelent. Izgalomtól kipirulva tért vissza a zongorához invitáló kísérleteinek meghiúsulása után és mellettem elhaladva suttogta: - Micsoda ragyogó tehetség! Vériben van a muzsika!

Kramer úrnak az volt szokása, hogy amíg tanítványai játszottak, zümmögő énekkel kísérte őket. És nem mindig a vezérszólamot zümmögte. Igy szuggerálta a kifejezést, hangsúlyokat és kibontotta nekünk héjából a zene értelmét. Sokat olvasott, literátus ember is volt Kramer úr. És ujjaim készségénél sokkal többet tanultam tőle. Ám különösen azért szerettem nagyon, mert olyan fenntartás nélkül, gátlások nélkül tudott rajongani Ágotáért.

- Hát nem vétek ilyen tehetséget elkallódni hagyni Szegeden? - Kramer úr mindig kérdések formájában beszélt retorikus hevében. - Hát nem kispolgári korlátoltság, hogy a szülők ezt a leányt nem eresztik a fővárosba és egyáltalában féltik a művészi pályától, mert kétségkívül művésznő lenne belőle, ha tanulni hagynák. Hát nem valóságos bűncselekmény ez? - Izgalmában leesett a csiptető orráról. - Férjhezmenni kell neki tizennyolcéves korában! Hát nem vétek ez?

Nekem persze nyilvánvaló volt, hogy ő is szerelmes Ágotába, éppen úgy, mint ahogy a Zenede igazgatója, Kaiser Péter is szerelmes volt belé. Ez a Kaiser Péter is valahonnan Németországból származott ide és mint ahogy Kramer úr bizonygatta - elzüllött zseni volt. A rövidlátó és nagyothalló kis bécsi zongoristát, aki nem tudta, hogyan került ebbe a vidéki magyar városba, éppen úgy nyugtalanította a zeneszerző Kaiser sorsa, mint Ágotáé: - Maga sírna, - mondotta nekem - ha tudná, hogy az a kecskeszakállú púpos, gnómszerű emberke, akinek ferde szájából soha ki nem kerül a virzsinia szivar, milyen nagy komponista. És ahelyett, hogy komponálna, iszik és bordélyházban tölti éjszakáit. Igazán! Én például nem adhatok Szegeden koncerteket és Ágota nem képezheti itt ki magát úgy, ahogy kell, de miért ne komponálhatna nyugodtan Szegeden is Kaiser Péter? Igazán!

A zsidó nőegylet szegedi koncertjei voltak akkor Szeged városának zenei eseményei. Nemzetközi hírnevű nagy művészek léptek fel Szegeden. Számomra ezek a hangversenyek nemcsak a zene ünnepei voltak. Mert Ágota mindeniken ott ült az első sorok egyikében és hátul az állóhelyen vagy az oldalfal egyik oszlopához támaszkodva mindig el lehetett úgy helyezkedni, hogy egész este nézhesse az ember. Úgy, hogy senkinek fel ne tűnjék, úgy, hogy ő se vegye észre.

De mégis akartam, hogy érezze tekintetemet, mintha kiáltottam volna szememmel, mintha a vendégművész hegedűje ott a pódiumon csak az én szószólóm lett volna, csak az én szerelmemet dalolta volna. Akárki állt ottan, Issaye vagy Hubermann, az én szövetségeseim voltak, ők az én bajtársaim, egyetértésben voltak velem, és az én hírnökeim. Ezért jöttek le Szegedre, hogy nekem segítsenek. És ha Ágota halvány, komoly arcán a roppant ívű sötét szemöldökök némelyik hangnál halkan megrezzentek, akkor végigfutott a hideg hátamon.

Mikor évek multán nagy muzsikusoknak, akik barátaim voltak, meséltem ezekről a szerelemtől forró hangversenyekről, lenéző mosollyal mondották, hogy azokon az estéken biztosan nem értettem meg semmit a muzsikából, ha ugyan egyáltalában hallottam. Én pedig azt állítom, hogy azokon az estéken nyílott meg előttem minden zenének lényege, csak avval, hogy egy Beethoven-szonátát, mint az én szenvedélyem kifejezését élhettem át, csak avval, hogy minden dallam, minden összhang, minden zenei figura az én gesztusommá, az én beszédemmé vált, melyet mondottam, egy halovány, komoly szépséghez szólván, aki azt megértette. Persze később nemcsak szerelmi hívás és könyörgés szólalt meg számomra a muzsikában. De hogy én a zenét egyáltalában világos, határozott kifejezésként értettem meg, az ott kezdődött a szegedi Tisza-szálló nagytermében.

Egyszer Kramer úrral együtt jöttünk ki a Zenedéből. És Bicskey ment éppen arra. Azt mondtam Kramer úrnak, jobban mondva azt ordítottam fülébe, hogy annak a szélesvállú, pocakos fiatalembernek gyönyörű hangja van, de nem akar énekelni tanulni és még miegymást, amit Bicskeyről hamarjában elmondani lehetett. A mondatot se tudtam befejezni, mert Kramer úr eleresztette karomat, - szokása volt ugyanis, hogy beszélgetés közben mindig belekapaszkodott az emberbe - és elszaladt sebes, apró lépésekkel abba az irányba, ahol az arramenő Bicskey felé mutattam volt. Persze egy másik urat szólított meg, bocsánatot kért, aztán megint egy másikat szólított meg és csak amikor már egy egész csoport kíváncsian mosolygó ember vette körül és köztük Bicskey is, akkor találta meg végre, akit keresett.

- Igen, bicskei Bicskey Dénes vagyok - felelte ő leereszkedőn. - Mivel szolgálhatok? - Kétszer is meg kellett mondókáját ismételnie, míg az izgatott Kramer úr megértette. Akkor azonban rögtön karonfogta Bicskeyt és barátságosan rámosolygott.

- Én vagyok Kramer, a zongoramester - kezdte fura magyarságával - és azt hallottam, hogy nagyon szép hangja van. Nem akarja, hogy néha együtt muzsikáljunk? Én szívesen kísérném.

Kramer úr komikus magyar kiejtése annyira mulattatta Bicskeyt, hogy nem hagyta faképnél a zongoratanárt, amit hasonló esetben biztosan cselekedett volna, hanem a zenetanár kiejtését utánozva, megkérdezte, hogy hol akar vele együtt muzsikálni?

- Mily pompás hallása van, - mondotta Kramer úr sugárzó, boldog mosollyal - hogy ilyen jól tudja utánozni kiejtésemet.

Belekapaszkodott Bicskey kabátja ujjába, mint mindenkiébe, akivel beszédbe elegyedett, azért, hogy beszélő partnere ne távolodjon el tőle hallótávolságon túl és már húzta is magával nevető barátomat a Zenede ajtaja felé.

- Hát te rendezted ezt a dolgot? - kiáltotta Bicskey, amikor engem megpillantott a küszöbön. - Mindjárt gondolhattam volna. - De végül mégis ott állt zongoránk mellett.

- De hát nem értek én a ti magas művészi muzsikátokhoz - kiáltotta vállát vonva, amikor Kramer úr lelkendezve egy kötet Schubert-dalt rángatott elő a szekrény aljából. - Kottát olvasni nem tanultam én soha. Én csak az én kocsmanótáimat tudom.

- Azok néha nagyon szépek - vetette közbe Kramer úr nyájasan. - Igazán nagyon szépek. Énekeljen nekünk egyet.

- Nem bánom - mondotta Bicskey, mivelhogy én is nagyon kértem. - Hát akkor a te nótádat, pajtás. Ha ugyan még van nótád és van kedved meghallgatni, - tette hozzá keserű szemrehányással - mert én mondom neked pajtás, hogy csak egy szép lány van a világon...

Kramer úr mindjárt kísérni kezdte. De Bicskey, amit sohase hittem volna, kissé elfogultan énekelt. Persze szép hangját az se tudta lerontani.

- Szép! - kiáltotta fel a zongorista lelkendezve. - Nagyon szép, igazán!

Boldog és büszke voltam. És akkor történt a csoda. Hirtelen hegedű szólalt meg a folyosón. Zengő, teli hanggal játszotta: »Csak egy kislány van a világon«... Felfigyeltem. Kramer úr olyan hevesen fordította fejét az ajtó felé, hogy a csiptető leesett orráról és fekete selyemszalagján himbált. De Kramer úr nem hagyta abba a játékot... Bicskey, mintha megihlette volna a hegedűszó, most eresztette csak ki igazán hangját. A hegedű már közvetlenül az ajtó előtt hangzott. Kramer úr izgatottan pislogott felém és felállt, de anélkül, hogy abbahagyta volna a zongorázást. Én az ajtóra meredtem, mely lassan nyílni kezdett. Elsápadtam. Ágota állt az ajtóban, melyet egy kislány nyitott ki előtte. Ágota mosolyogva hajtotta arcát hegedűjére, és kissé a cigányokat utánozva, hajladozva, húzta nagy vonóval:

»Az Úristen, de nagyon szeretett,
Hogy énnekem adott tégedet.«

Játszva és mosolyogva bólintott Bicskey felé, aki feléje fordult és két kezével a zongora szélébe markolva, a lelkét adta bele a nótába. Az ablakok megzörrentek az érces hang erejétől. Nyilván nem volt rajtunk kívül már senki sem a Zenedében, mert különben már megtelt volna az osztályterem.

- Bravo, bravissimo - kiabált Kramer úr, sugárzó örömmel, felugrott és tapsolva rohant Bicskeyhez. - És ez az ember nem akar énekelni tanulni! Vétek! Igazán! Vétek!

- Nem rossz cigánynak méltóztatik lenni - bókolt Bicskey mosolyogva Ágota előtt.

- Jobban hangzott, mint mikor utoljára hallottam - mormogta Ágota hegedűjét hangolva, mintegy mellesleg.

Bicskey vérvörös lett. Én úgy éreztem, mintha bunkóval vágtak volna fejbe.

- Viszontlátásra - mondotta Dénes hirtelen tompán és az ajtó felé indult.

- Ne daloljunk még egy kicsikét? - szólt utána Ágota hamiskás oldalpillantással.

- Köszönet! - felelte Bicskey nyersen. - Elegem volt.

- Nem akar legalább egyet meghallgatni azok közül a műdalok közül, melyeket nem akar énekelni?

- Nem. Nem érek rá.

De Kramer úr a zongorához rohant, megbotlott, felborított egy széket, fel se emelte, állva kezdett zongorázni: »Sah ein Knab ein Röslein stehn«...

Ágota is álla alá szorította már hegedűjét és játszva állta el Bicskey útját. Az hőkölt, felfigyelt, valami rángás vonaglott át arcán, mintha mosolygást nyomott volna el erőszakosan.

- Német nóta, mi? - kérdezte félvállról.

- Egy Schubert-dal - mosolygott Ágota. - Parancsol még egyet a nagyságos úr, instálom? - Levegőbe emelte vonóját, mint a rendelésre váró cigány.

- Nem! - vetette dacosan fejét hátra Bicskey. - Paraszt vagyok én ehhez.

De Ágota már rákezdett a »Pisztráng«-dalra és hegedülve közeledett Bicskey felé. Dallamaival, futamaival, trilláival mintha elborította volna és visszatolta, tuszkolta volna az ajtóból. De Dénes háta mögött ott gyöngyözött, csordult, csobogott a zongorakíséret hegyipatak üdesége. Kramer úr halkan dúdolni is kezdett. Bicskey körül volt fogva és lehorgasztotta elborult, szép arcát. Mint valami bekerített ordas tekintett körül. Én az oldalát álltam el mosolyogva. Mikor vége volt a dalnak, Ágota huncut mosollyal kérdezte:

- No, nagyságos úr, hogy tetszett?

Kisvártatva szólalt csak meg Bicskey halkan, szégyenlősen, anélkül, hogy feltekintett volna:

- Játszák el kérem mégegyszer.

Ágota, Kramer úr meg én diadalmas boldog pillantásokat váltottunk. A Forrelenlied újra felhangzott. A harmadik taktus után Bicskey halkan dúdolni kezdte a dallamot.

- Bravo, bravissimo! - ordította Kramer úr magából kikelve.

Szöveg nélkül, de teljes hanggal, ragyogó biztonsággal énekelte Bicskey a végét.

- Szép dal - mondotta aztán elgondolkodva, halkan... szomorúan.

- Hát talán mégis megpróbálnánk énekelni tanulni? - ugrándozott Kramer úr körülötte.

- Nekem megígéri - nyujtotta komolyan Ágota feléje kezét.

De Dénes nem fogta meg. - Szavamat nem adhatom rá - mondotta furcsa, fáradt szomorúsággal. - Talán megpróbálok tanulni. Nem tudom.

Aztán hirtelen kiment a tanteremből, búcsú nélkül.

- Hát mégis sikerült egy pogányt a zene hitére megtérítenünk! - ujjongott Kramer úr. Én még boldogabb embert annál a zenetanárnál nem láttam. - Szereztünk egy új hívet egyházunknak! - tapsolt örömében.

Ágota egy pillanatig utána nézett Bicskeynek. - Magának csupa olyan furcsa barátja van - fordult aztán hozzám és miközben egy szarvasbőrkendővel tisztogatta hegedűjét, hozzátette, mintha a hegedűjével beszélne: - Maga jól halad a zongorázással. Néha megálltam itt az ajtó előtt és hallgattam. Nemsokára már kísérhet engem... ha akar - tette hozzá huncut mosollyal.

Most. Most lett volna alkalom beszélni. Mindent megmondani. Mindent. De nem jött ki szó a torkomon.

Igy kezdődött Bicskey megtérése. Láttuk arca elborulását, de nem értettük. Nem sejtettük, hogy az út, melyre löktük, milyen közel fogja elvezetni a halál mellett.


Én voltakép még mindig az órarendemet mesélem. Egy példánya rajzszöggel volt az íróasztalomra tűzve, egy másik példánya az ágyam fölé, hogy amint fölébredek reggel, ráessék első pillantásom. Ez az órarend segített benne, hogy Perl Ödön, az újra helyreállt jó viszony ellenére, mégsem tudta időmet úgy lefoglalni magának, mint azelőtt. Nem sok óra maradt a barátság számára. De hetenként kétszer, néha háromszor mégis betértem hozzá. Perl Ödön ugyanis vívni tanult.

A szegedi sportegyletnek, mint akkoriban majd minden magyar városnak, olasz vívómestere volt. A mi maestrónkat Torricellinek hívták. Havi tíz forintba került a tandíj, nem is szólván a drága felszerelésről. Számomra tehát reménytelen álom volt. De Perl Ödön minden vívóleckéje után a barátságszobában megtanított mindenre, amit ő tanult. Két teljes vívófelszerelést kapott születésnapjára.

Már az is nagyszerű volt: a finom penge, melyet nem is érez kezében az ember és mely rúgóként hajlik meg, ha talál a szúrás. A sisak fekete sodronyrácsa mögött villognak a szemek és fogak és a nagy bőrkeztyűkben mindjárt felnőttnek néz ki az ember. Roppantul kedvemre való volt az olasz vívónyelv is. Nemcsak a vágásokat, parádokat, cseleket, lépéseket, ugrásokat neveztük olasz névvel. Teszem, a világért se kiáltottuk volna, hogy »megérintett!« ahelyett, hogy »toccato« vagy legfeljebb »touché«. A kardot csak három ujjával fogta az ember, hogy könnyen vezethesse, mint ecsetjét a festő, ahogy maestrónk mondta és minden a táncos könnyűségen és gyorsaságon múlott.

De egy idő múlva, sajnos, abba kellett hagynom vívóleckéimet Perl Ödönnel. A vágásokat és parádokat, melyeket tőle tanultam, nemsokára gyorsabban csináltam nála, ami veszekedésekre adott okot. Ha túlgyakran kapott vágást, azt mondotta, hogy csalok. Később rájöttem, hogy már nem mutat meg nekem mindent, amit Torricellinél tanult.

Anyámnak otthon gyakran beszéltem rajongva új szenvedélyemről és a porolópálcával megmutattam a tőrvívás cavacióit, valamint az öt kardvágást a megfelelő parádokkal. Anyám el volt ragadtatva. - Milyen elegánsan csinálod ezt, te fiú! - kiáltotta csillogó szemekkel. És a következő születésnapomon egy majdnem teljes vívófelszerelést rakott elém az asztalra. Berta néni ajándéka volt. Anyám pedig, - beiratott a szegedi sportklub vívótanfolyamára. Egy leckével még többet vállalt, hogy megtehesse. - »Az ő fiának«, - mondotta apám fényképére nézve - meglegyen mindene, ami fejlődéséhez szükséges. És talán még megjön az amerikai segítség is - nevetett rá a legendás nagybácsi képére. Aztán egy kottafüzetet adott nekem, mondván: - Ezt is születésnapodra kapod, de ezt voltakép magamnak ajándékozom, mert legyen végre nekem is valami hasznom belőle, hogy zongorázni taníttattalak. - Huncutul mosolygott. »Híres táncok« volt a füzet címe.

Rögtön a zongora elé kellett ülnöm, mert anyám mindjárt táncolni akart és a bolond Trude egyedül valcerezett az asztal körül, amíg bele nem szédült. - Gyere fiam, - húzott el aztán a zongora mellől - most már elég nagy vagy ahhoz, hogy anyáddal táncolj.

- És ki fog zongorázni?

- Majd én énekelek. Julis, hozzon egy liter sört - kiáltott ki a konyhába, tánc közben. - Herbertnek születésnapja van.

A vívóterem kedves tartózkodóhelyemmé lett. Először ott csapott meg a férfiszag. Hímszag is a szó szoros értelmében, tudniillik az izzadtságszag, mely az uszodában persze nem volt érezhető. Az uszodában azonkívül minden embernek, ha százszor ősz haja volt is, menthetetlenül gyerekformája volt. Ott a tízéves kölykök szabták meg az egész társaság kamaszstílusát. És a mi Nirvána-sarkunk, ha gyerekesnek nem is, de férfiasnak még kevésbbé volt mondható.

A vívóteremben azonban férfitáborban éreztem magamat, hímek között. Ott nyers, bajtársias hang járta, megértő elismerése a szakmabeli teljesítménynek, brutális kíméletlenséggel keverve, ha a győzelem kivívásáról volt szó. Nem voltunk se finyásak, se érzékenyek. A bezúzott orrokon éppen úgy nevettünk, mint a szerelmi bánatokon. (Ökölvívás is volt a klubban.) Maestro Torricelli, a nagyhasú, de mégis rugékony, antik szépségű toscanai, aki éppen úgy törte a magyar nyelvet, mint a Zenede tanárai, nemcsak professzora volt a vívósportnak, hanem hívőket toborzó profétája is.

- Jó a vívás, mert nincs semmi gondolás és semmi sírás. Papa meghal, mama meghal, mindegy, nem tudsz gondolni, mert jön prim-terc-prim parad-ripost-parad! Meghalt papának gondolni nincs idő.

Kanok tábora volt. Feleségekről, családbeli nőkről sohase esett szó. Asszonynépről csak úgy általában és lenézéssel beszéltünk vagy trágár tréfákban. A trágárságot nehezen bírtam és mégis éppen ez a durvaság volt az, melyben védve éreztem magam saját érzékenységem ellen. Ebbe a férfifellegvárba vissza lehetett vonulni, ha a szerelem megvert és megsebzett. Vissza lehetett vonulni a dacos durvaságba és - sajátságosan keveredett bele az a másik érzés - a magányosságba.

Szerettem a vívást, melyet most a szép Torricelli mestertől egészen másként tanultam, mint Perl Ödöntől. Most is szeretem még, mert a szellemnek és akaratnak szemmel látható megtestesülése. Hiszen a vívás egész rendszere a természetes ösztönök kikapcsolásán alapszik. Micsoda a csel? Az ellenfél ösztönszerű reakcióját akarom kiváltani, egy természetes védőmozdulatát akarom kipiszkálni, kicsiklandozni belőle egy színlelt támadással. Ha megteszi, ha ösztöneinek enged, vége van. Mert arra a helyre, melyet ezáltal védtelenül hagy, megkapja előre odaszánt ütésemet. A vívó, aki úgy ugrik, hajlik, mint a párduc, egy pillanatig sem mozog természetesen, hanem mindig számítóan, tudatosan, betanultan. Az ujja hegyéig szellembe van burkolva és tudatos akaratba.

Az előbb azt mondottam, hogy az ellenfél védtelenül hagyott testrészére előre odaszánt ütésemet kapja. Mert a vívó mozdulatai olyan gyorsak és eleve beidegzettek, hogy tudatában nem egymásután történnek. Első szabálya a vívásnak, hogy egymás szemét kell néznünk, nem a pengét. Mert ha az ellenfél kardjának ütését már látom és csak akkor gondolok kivédésére, akkor már elkéstem vele. Előre kell éreznem, mi fog történni. A vívás elsősorban az idegek küzdelme: két szenzibilitás áll egymással szemben. Nem a legizmosabb és legegészségesebb férfiak a legjobb vívók. Olaszok és franciák voltak mindig mesterei ennek a sportnak és mi magyarok, magyar zsidók is, ami minden nemzetközi olimpiádon bebizonyosodott. Angol vagy pláne német vívóbajnokokról nem tud a világ.

A vívók egymás szemébe néznek és tapogatva, szinte szimatolva érintgetik egymás pengéit, mint karjuknak előrenyujtott, ideges csápjait, hogy megérezzék egymás szándékát. Nincs szebb, elegánsabb, fölényesebb mozdulat az arret-szúrásnál. Ha az ellenfeled szilaj támadással ugrik rád és te nem is védekezel, csak nyugodtan felegyenesedve, kardodat sietség nélkül, a szellemi fölény preciziójával kinyujtod és ő belészalad, még mielőtt üthetett volna. Mert te pontosan arra a helyre szúrsz, melyről előre tudtad, hogy fedetlenül fogja hagyni. Ezért nem kell sietned és nyugodt mozdulatod egyidejű az övével. Az övé hibás, a tied helyes. Szellemi fölényed van.

Közben az iskolában is izgalmas idők következtek, mert most már tagja voltam az önképzőkörnek, ahol verseket szavalhatott az ember, sőt verseket írhatott is. Jelszóval ellátott, zárt borítékban volt a szerző neve és csak akkor lett ismeretes, ha művét elfogadták. A legnagyobb elismerés volt, ha írását az önképzőkör aranykönyvébe másolták bele. Ehhez persze szükség volt Hegedüs tanár úr beleegyezésére is. Ő volt az önképzőkör vezetője.

Szavalással kezdtem művészi pályafutásomat. Mégpedig nem szerényen és óvatosan. Petőfi őrültjét alakítottam a katedra előtt olyan realisztikusan, hogy üvöltve, hörögve, szememet kiforgatva, végül a földre vetettem magamat. Nem takarékoskodtam magammal. Dettrének nagyon tetszett, de Hegedüs tanár úr, aki ama széttépett »nyári este« óta nem szívelt engem, azt mondotta, hogy ne utánozzuk a ripacsokat, hanem ha szavalni akarunk, mindenekelőtt tanuljuk meg a verset jól kívülről és ne változtassunk meg egész sorokat, mint ahogy azt Bauer Herbert csinálta, mert Petőfi Sándor elég jó költő volt, akit nem kell javítani. Ezen is bukott meg aztán az én szavalóművészi, illetve szinészi pályám. Mert képtelen voltam és ma is képtelen vagyok valamit pontosan kívülről megtanulni. Két-három strófánál tovább nem jutok. A Himnuszból se tudtam többet megtanulni és az Internacionalét se tudom végig elmondani, saját verseimet pedig egyáltalában nem.

Persze felhasználtam a most megnyílt gyönyörű nagy alkalmat, hogy saját költeményeimmel lépjek a nyilvánosság elé. Az osztályban nem volt rajtam kívül költő, illetve volt még egy Tomé nevezetű, aki verseket írt és aki nemcsak ostoba fiú volt, hanem aljas jellem is, amit bizonyisten nem írói féltékenységből mondok most. Ki fog derülni abból, amit elmondandó vagyok.

Borzongatóan édes izgalom volt hallani, hogy szavalja el más az én versemet, hogy hangzik, hogy visszhangzik az én fájdalmam, az én vágyam más ajkáról, mikor a nevem még rejtve van a borítékban, mint a robbanó töltény a fegyverben. Édes volt az első dícséret és ijedelmes boldogság, az első taps. Nem is örömöt éreztem. Mintha tragikus, nehéz jövendő sorsnak szele ért volna. De Hegedüs krákogott és az ajkát rágta. Nem mondott ugyan egy zokszót se, sőt helybenhagyóan bólintott néha fejével. De bár két versemet is bele írták már az aranykönyvbe az ő jóváhagyásával, mégse kaptam tőle egy elismerő szót se. Pedig éppen ez volt főcélom. Iskolatársaim tapsa, az aranykönyv dicsősége hamar unottá lett. Már blazirt voltam. De Hegedüssel külön harcom volt, az eltépett »nyári esté«-ért még elégtétel járt nekem. Különben sokra tartottam ítéletét is. Hegedüs tanár urat le kellett győznöm.

Akkoriban minden forrott, kojtorgott, keresztül-kasul kavargott bennem. Órarendem minden kis négyszögéből egy heves akarat, forró szándék szökött fel, mint egy melódia sugara, és összeolvadt napjaim nagy kórusává, mely éjszaka sem hagyott nyugodni. Kis állólámpám petróleumlángja sütötte homlokomat és Lear bolondjának fájdalmas bölcsesége, Hamlet gyötrő iróniája sötét nagy gesztusokként álltak előttem. Meg sem értve talán, de mélységesen érezve, lobogó nagy árnyak a sovány verssorok fölött, melyeket írogattam. Az első magamjátszotta Mozart-szonátának ritmusai elvegyültek a vítőrpengék csörgésével. Laokoon kígyója, mint egy dallam vonala tekerődzött ki Issaye hegedűjéből, melyet a zsidó nőegylet hangversenyén hallottam. Órarendem rajzolt rácsozata hiába próbálta rendbe különböztetni a viharosan egymásba kavarodó dolgokat.

És mindenütt Ágota! Két nappal azelőtt véletlenül elmentem házuk előtt, mikor éppen kocsiba szállt apjával. Erős szél fújt és kissé meglebbentette rövid szoknyácskáját. Egy pillanatra megláttam nadrágja fehér csipkeszegélyét. Rögtön behúnytam szemem, mintha még ki akartam volna nyomni belőle ezt a képet. Gonosztevőnek éreztem magam és boldogtalan voltam szégyenletemben. De nem tudtam többé szabadulni ettől a képtől. Nem, nem Ágota combjai voltak, melyeket attólfogva fehércsipkés bugyogóban láttam mindenütt és minduntalan magam előtt. Nem! Ágota láthatatlanná lett. Ő kivált abból a poklok füzértáncából, mely attólfogva körüllejtette lámpám fehér porcellánernyőjét. Női lábszárak! Csipkés bugyogó! Rázott a láz. Szenvedtem. Belesírt Bánk Bán, Melindát siratván, harsonáztak Marquis Posa tirádái... asszonycombok, fehér bugyogók... A szekund-parádból suhogva vágtam traverzonékat, Raff Tarantellájának triolái bizseregtek az ujjaimban... »Gondolkodom, tehát vagyok« - mondotta Descartes, Tankred harcol a középkor sötétsége ellen, szabad eszme és Izaura szerelme, és mindig Éva az eszme... és asszonycombok, fehér bugyogók... pokoli füzértánc... Szenvedtem, nagyon szenvedtem. Kéjesen vonagló asszonytestek domborodtak ki szobám homályából. A lámpa sütötte homlokomat. Az üres, sötét Dugonics-téren egy magányos részeg atyafi óbégatott...

Dicsőségképzelődések rajzottak körül. A szegedi városháza dísztermében a Dugonics-társaság havonként egyszer irodalmi matinét tartott, melyen gyakran olvastak fel Budapestről lejött híres írók is. Fantáziáimban én állottam a dobogón, de nem a jövőben, mint felnőtt, hanem most, mint tizenhatéves diák és a padokban előttem iskolatársaim ültek, és valamennyi tanárom, és ami a legfontosabb volt: Ágota is ott ült az utolsó sorok egyikében rejtőzve, hogy én ne is lássam, bűntudatban, lehajtott fejjel.

De mástermészetű dicsőségfantáziáim is voltak. Azokban az ünnepelés nem játszott szerepet. Ezek voltak legkedvesebb képzelődéseim. Olyan híres akartam lenni, hogy minden ember ismerjen és megismerjen az utcán, de nemcsak külső megjelenésemet ismerjék, hanem - és ez volt a lényeges - ismerjék a költőt, aki megérti és szereti az emberek szívét. És ha valahol egy szomorú arcot látok, nyugodtan odamehessek és megszólíthassam az illetőt, ha sohasem láttam is, mert ő tudja, hogy én ki vagyok, hogy senki előtt szívét olyan bizalommal ki nem tárhatja, mint előttem. Mert jobb megértője nálam nincsen. Olyan híres akartam lenni, hogy beléphessek idegen házakba, ismeretlen emberek asztalához odaülhessek és azok elmeséljék nekem, amit különben senki másnak be nem vallanának. Mert az lenne nagy feladatom és hivatottságom: az élet értelmét és nyitját megtalálni, hogy segítsek az embereken. De ezekben a fantáziákban volt valami sajátságos melankólia, az, hogy én az emberek között, akik engem mind ismertek, mind szerettek és mind megbíztak bennem, egyedül jártam mindig, egyforma belső távolságban valamennyitől. Mindig magányosan.

Valamelyik éjszaka két verset írtam. Hirtelen fakadt ki belőlem, és egészen másfélék voltak, mint az eddigiek. Tudtam, hogy sokkal jobbak. Most ezekkel le kellett győznöm Hegedüst.

Az önképzőkörben nagy sikerük volt. Ki se kellett nyitni a jeligés levelet, mindenki tudta, hogy csak én lehetek a szerző. Mikor az aranykönyvbe való felvételre ajánlották a verseket, felállt Hegedüs Pál és halotti csend lett. Először azért, mert ő sohasem szokott volt így beleszólni a dolgokba, másodszor azért, mert aznap részegebb volt, mint máskor, és nem volt bizonyos, hogy meg tud-e majd állni lábán. De megfogódzott a szék támlájába, köszörülte torkát, rágta szájaszélét és megszólalt: - A versek jók. Sőt nagyon jók. Sőt túlságosan nagyon jók. Éppen az. Egy felnőtt, kifejlett, érett írónak is becsületére válhatnának. Hát éppen azért mondom... Azért mondom, hogy lehetetlen... azt mondom, hogy lehetetlen, hogy egy tizenhatéves tacskó írhatta volna őket. Svindli! - ordította hirtelen. Felemelte a széket és odavágta. - Svindli! - ordította. - Plágium! Majd kivizsgáljuk a dolgot.

Meg sem értettem, mi történt. Megdermedve ültem, mint valami üvegbúra alatt, mintha az egész dologhoz semmi közöm se volna. A halotti csendben megszólalt Dettre Janikó mellbeteg hangja:

- Kérem, én láttam, mikor a verset írta.

- Csalás! - üvöltötte Hegedüs paprikavörös arccal. - Lehetetlen. Majd én kivizsgálom ezt a dolgot. - És támolyogva kiment az osztályból.

Akkor Tomé előugrott padjából és utána iramodott. Betegesen sápadtarcú fiú volt, kidülledt szemei alatt mély kék karikák rajzolódtak.

- Tanár úr, én emlékszem, hogy éppen ezeket a verseket olvastam egy folyóiratban.

- Hát itt van! Tessék!

Hegedüs tanár úr és Tomé együtt mentek ki az osztályból, mint szövetségesek és barátok. Engemet sohse hívott magával.

Ez a csalódás még keserűbb volt, mint az, mely a »nyári estével« ért, mert hiszen azt ő el se olvasta. De most, mikor elismerését is kicsikartam végre, most érjen ilyen rágalom? Hát ez is lehetséges volt? Először sejtettem meg a világ rosszaságát. Csak addig tudtam magam tartani, míg Dettrével elértük az első utcasarkot és befordultunk. Ott zokogva omlottam kebelére.

Elégtételemre szolgálhatott volna persze, hogy iskolatársaimnak nagyobb és jobbik része nem hitt a plágium vádjában és az iskolában nagy háborúság támadt ekörül, pártokkal és pofonokkal. Dettre legalább húszszor lemásolta a két verset és a botrány okából sokan elolvasták, akik különben sose olvasták volna.

De én szívem mélyén meg voltam sebezve és nem hittem többé az emberiségben. Nem olvastam és nem írtam többé verseket. Anyám annyira fel volt háborodva, hogy el akart menni Hegedüshöz, de Dettre azt mondotta neki, hogy három hét mulva lesz a Vörösmarty-jubileum, melyre ódapályázat van hirdetve. Ha én azon a pályázaton résztvennék, egészen biztosan megnyerném és avval bebizonyosodna ártatlanságom az egész iskola előtt.

- Mennyit lehet azon a pályázaton nyerni? - kérdezte Julis komoran, aki az imént már felszólította Dettrét arra, hogy mutassa meg neki azt a részeg disznót, mert fog ő még vele egyszer találkozni egy szűk utcában.

- Öt forint van kitűzve - jelentette Dettre.

- A fiatalúr írja meg a verset - parancsolta Julis.

De ezúttal még az ő parancsának sem volt foganatja. Elkezdtem a verset, de nem ment. Meg voltam félemlítve. Mert mihaszna, ha jó is lesz a vers. Minél jobb lesz, annál nagyobb baj nekem.

Azokban a napokban kaptam rá egy szokásra, melyet sokáig megőriztem. Saját gondolataimat mint másokét mondottam el. Idegen cégér alatt kínáltam saját árumat, hogy nevem ne rontsa műveim hitelét. Ha egy jó mondat jutott eszembe és tetszett nekem, akkor mint valami híres írásból vett idézetet mondtam el.

Perl Ödön is fel volt háborodva ezen a rágalmazáson. Hogy az ő barátját így megszégyenítsék! - Megállj csak - mondotta - ezt a Hegedüst megtanítjuk. - Lemásolta és magával vitte két versemet, titokzatos arccal és nem árulta el szándékát.

A zongora mellett töltöttem időmet. Nem gyakoroltam, hanem csak úgy kalimpáltam. Szerettem zongorám hangját. Úgy érintett, mint valami jóbarát meleg hangja. Nem kellett »valamit« játszanom, ha csak megütöttem egy hangot, már »tisztára mosdottam« benne, mint ahogy Lorx kisasszony mondotta volt. Mert a puszta hang elegendő volt ahhoz, hogy a zene szférájába emeljen, egy lehetséges, latens, csak még meg nem szólalt zene szférájába. Mert hiszen zene az nem daloknak, operáknak sokasága vagy összessége volt, hanem nagy, külön világ, amelyről csak hírt hoztak ama szonáták, dalok és operák (néhány véletlen virág a nagy mezőkről) és abban az országban még sokkal több és szebb és egész másféle csodák is vannak. Gyakran elég volt egy hang, elég volt egy szó, egy pillantás, hogy engemet abba az országba emeljen, mely alapjában csak egy bizonyos lelkiállapotom volt.

Még három nap volt hátra a jubileumi óda megírásának határidejéig. Dettre, aki mindennap könyörgött, hogy írjam meg, már egészen elbátortalanodott, mikor az egyik estén Bodnár úr jóvoltából mégis megírtam az ódát.

Ez váratlan dolog volt, mert Bodnár úr mesterségének ugyancsak kevés köze volt a költészethez. Ő volt a szegedi Sportklub ökölvívó-mestere. Oda se jártam el egy ideig, mert semmihez se volt kedvem. Viszont a vívóterem, az izzadtságszagú férfitábor durva tréfáival mégis a legjobb vigasztaló helynek látszott.

Akkor léptem a terembe, mikor Bodnár úr éppen legjobb tőrvívónkkal, Keresztessy főhadnaggyal vitatkozott. Az a Keresztessy alacsonytermetű, filigrán, finom alak volt, valószínütlen vékony, de inas tagokkal. Finom mosollyal mondotta el megint egyszer véleményét az ökölvívó-sport durvaságáról, melyet mészároslegények számára találtak ki, de kultúremberhez nem méltó.

- Hát akkor miért bokszolnak az oxfordi és cambridgei diákok - dörmögte végtére megbosszankodva a különben nagyon hallgatag Bodnár úr.

Mert Bodnár úr már százszor meghallgatta Keresztessy véleményét, anélkül, hogy felelt volna rá. Fizetett boksztanár ne mondjon ellent a fizető klubtagoknak. De különben is hallgatag, látszólag nagyon nyugodt, türelmes ember volt. Beretvált feje, szinte hústalan arca halálfejre emlékeztetett. Ha beszélt is néha, csak dörmögött.

- Hiszen éppen azt nem értem - mondotta Keresztessy - hogy még arisztokraták közt is hagyományos szokássá válhatott, hogy egymás orrát bezúzzák, egymás fogait kiverjék.

- Hát én megmondom, ha megengedi főhadnagy úr, - dörmögte Bodnár - illetve meg tudnám mondani, ha érdekelné, hogy mi a vélemény erről Oxfordban, mert én jártam ott.

- Úgy! - vetette közbe Keresztessy meglepetve, de kétkedő iróniával.

- Igenis. Ott tudniillik az a vélemény, hogy a bokszban nem az orrbezúzás és a fogkiütés a fontos... Az ottani vélemény szerint az oxfordi diáknak, ha bokszolni tanul, nem ezt kell megtanulnia főképen, hanem felállni.

- Mit?

- Felállni - ismételte Bodnár halkan, de valami forróság volt hangjában és a halálfejre valami konok, kőkemény kifejezés ült. - Ha knock out ütöttek és már a földön fekszel, felállni, felállni! Ha két zápfogadat kiverték és a szemedből csurog a vér: felállni! Ha minden lélegzetvétel türhetetlenül fáj, ha ott fekszel, éppen ájulásból eszmélsz és hallod a ringbíró számolását:... három, négy, öt... és úgy érzed, mintha minden csontod darabokra törne: felállni, felállni! Ha fektedben látod fölébed hajló ellenfeledet ütésre kész kesztyűkkel várva első mozdulatodra... mégis felállni... Csakazért is! - ordította el magát hirtelen és vad ütéssel vágott a levegőbe. - Tovább verekedni ütéseket kapni, vérrel elborított szemekkel nem látni többé és mégis tovább verekedni, újra elvágódni és mégis újra meg újra felállni, az istenit az anyádnak! És mindig felállni, ha ördögök hullanak is az égből és megállni és megállni, megállni!

A rekedt halálfej félelmesen fokozódó szenvedéllyel beszélt, úgy, hogy Keresztessy öntudatlanul egy lépést hátrálva, egy kis parádmozdulatot tett.

- Ezt kell a bokszolásnál mindenekelőtt megtanulni, mondják az oxfordi diákok - fejezte be Bodnár úr ismét szerényen, csendesen.

Megkértem, hogy vegyen fel az ökölvívó csapatba és még azon az éjszakán nekiültem a jubileumi óda megírásának...

Be is nyujtottam határidőre, meg is nyertem az ötforintos díjat.

Nincs most türelmem körülményesen elmondani azoknak a napoknak zajló eseményeit. A jubileumi ünnepen magán, mikor kérdezősködtem, hogy mért nem jött el Dettre, megtudtam, hogy Bicskey mellbelőtte magát.

Hegedüs Pál maga olvasta fel ódámat. Hangosan, szépen olvasott. Tudta-e, hogy én vagyok a szerzője? Mikor feltépte a borítékot, összehunyorított szemekkel hallgatott egy darabig. Akkor halkan megmondta nevemet és kiment a teremből. Egy órával később, mikor az ünnepség éppen befejeződött, megint bejött és a közönség sorai között egyenesen felém tartott. Én akkor már az első sorban ültem. A fiúk fölálltak és egy részük a kijárat felé tolongott. De mikor Hegedüst meglátták, megálltak és némán integetve utat nyitottak neki. Könyökkel egymást oldalba bökve, fordultak mind felém, mert Hegedüs Pál éppen elém lépett. Olyan ijedten ugrottam fel, hogy az ötforintot tartalmazó boritékot a földre ejtettem és nagy zavaromban ott is hagytam. Szomszédom emelte fel és adta újra kezembe.

- Én magát igazságtalanul megbántottam - mondotta Hegedüs hangosan és úgy rémlett nekem, hogy haragos pillantással. - Ezennel mindenki előtt bocsánatot kérek magától. - Kezet nyujtott és én kezet nyujtottam. De úgy meg voltam hatva, hogy egy szó sem jött ki számon. - Megvígasztalhatja az a tudat, - folytatta mérges arccal - hogy az én gyanakvásom voltaképpen a legnagyobb elismerésnek tekinthető. Most már csak arra legyen komoly gondja, hogy nyelve magyarosságának tisztaságát tökéletesítse.

- Minden erőmmel rajta leszek - dadogtam.

Hegedüs még egyszer kezet nyujtott, mire az egész terem tapsolni kezdett. Tomét pillantottam meg a közelemben. Ő tapsolt legvadabbul. Dülledt szemei majd kiestek fejéből.

Nem szaladtam haza, hogy anyámat értesítsem a nagy győzelemről. Előbb Dettréhez rohantam, hogy megtudjam, mi történt Bicskeyvel. Sápadtan és reszketve - anélkül, hogy közben egyszer is rámnézett volna - Dettre János a következő esetet mesélte el.

Bicskey Dénes cipője felfeslett. Az anyjához ment, aki éppen csirkéket etetett az udvarban és pénzt kért, hogy új cipőt vehessen.

- Nincs pénzem új cipőre - felelte Bicskeyné - varrass foltot a régire.

- Egy bicskei Bicskey nem jár foltozott cipőben.

- Mint láthatod édes fiam, én mezitláb járok.

- De én nem.

- Ha egy bicskei Bicskey koldulni járhat egy kocsmárosnéhoz - Bicskeyné Terka nővérére célzott - akkor járhat foltos cipőben is.

- De hát csakugyan - szakítottam félbe Dettrét - mért nem kért Terka nénitől, mint annyi másszor.

Dettre elfordította arcát. Kétszer is kellett kérdeznem, míg halkan válaszolt:

- Mert nem jár többé oda a kocsmába. Nem énekel többé a hátsó szobában és azért Terka néni is megtagadta egyszer egy kérését. Azért sohasem kér többé tőle semmit.

- És mért nem akar többé a hátsó szobában énekelni?

- Nincs kedve többé kocsmai nótákat énekelni - mondta - amióta te egyszer becsaltad a Zenedébe. - Ez mind szemét - mondja azóta. - Nem zene. Azóta ő se ilyen, se olyan nótát nem énekel. Kocsmait se, mást se. És különben is egészen búskomor lett.

Sokáig hallgattunk. Jóideig tartott mig magamhoz tértem. - És mi történt azután? - kérdeztem végre.

- Bicskey azért a megjegyzésért meg akarta ütni az anyját. Bicskeyné fia fejéhez vágta az etetőtálat. Erre Dénes beszaladt a szobába, feltörte anyja éjjeliszekrényét, ahol boldogult apja aranyórája volt. Ezt az órát apja neki hagyta örökül és anyja csak a fia számára őrizte meg. Dénes már sokszor követelte az órát anyjától, mondván, hogy nincsen joga visszatartani. Szóval Dénes fogta az órát és zálogba csapta. Abból vásárolt egy pár cipőt, a maradékot visszaadta anyjának.

Bicskeyné azt mondta Dénesnek, hogy betörő és hogy rögtön feljelenti a rendőrségen. Fel is kötötte fejkendőjét és elindult. Akkor Dénes a nyitott éjjeliszekrényből kivette apja pisztolyát és mellbelőtte magát. Az anyja hamar hazajött, mert nem is akart ő a rendőrségre menni, de most mégis odaszaladt, hogy megrendeltesse a mentőkocsit. Dénes nem halt meg. A Rókusban fekszik. De nem szabad meglátogatni.

Kövér könnyek csordultak ki Dettre pápaszeme alól.

- Megnyerted a Vörösmarty-díjat? - kérdezte jóvártatva.

- Igen - feleltem szégyenkezve.

- Bocsánatot kért Hegedüs?

Csak bólintottam.

- Látod-e - mondta Dettre alig hallhatóan, elfordított arccal - már régen megmondtam neked, hagyj te bennünket heverni és menj tovább az utadon.

Most elébe vágok az eseményeknek és elmondom, ami még ehhez a történethez tartozik.

A rendőrségen nem hivattak mentőkocsit, Bicskeyné maga szaladt a kórházba könyörögni. De nem kapott. A bérkocsi meg nagyon drága volt. A termetes asszony hát maga vitte két karjában felnőtt fiát a kórházba. Nem töltött avval időt, hogy cipőt húzzon. Mezitláb cipelte fiát az utcán végig és az embereknek, akik körülsereglették azt mondotta, hogy mindennek ő az oka, megölte a fiát.

A kórházban Ágota apja kivette Dénes tüdejéből a golyót és megállapította, hogy nincsen halálveszedelem.

- Nem is akarta az magát megölni - mondotta később egyszer Ágota félvállról, mikor szóba került a dolog a Zenedében. - Színház az mind.

- Honnan tudja ezt - kérdeztem sértődötten.

- Apám mondta. Azt mondta, hogy meg tudja az ember magát ölni, ha igazán akarja.

Három hétig nagy gondban voltunk, hogy Dénes nem fog többé énekelni tudni. Otthon a csirkeudvarban, ahol mint lábbadozó, egy öreg hintaszékben ült, azt mondta nekem: - Ha nem szabad többé énekelnem, akkor mégis megöltem magam. Másodszor sikerülni fog.

Nemsokára rá Ágota apja megnyugtatta, hogy énekelhet újra, amennyi jólesik.

- Igazán?

- Igazán.

- Igazán, doktor úr?

- Igazán.

- Áldja meg a jóisten a doktor urat.

Még aznap megjelent felső- és alsóbicskei Dénes Kramer úrnál a Zenedében és fülig pirulva mint egy kislány, megkérte, hogy énekelni tanulhasson. Mikor Kramer úr végre megtalálta csiptetőjét, melyet örömében elvesztett, Kaiser Péterhez vezette az új zenedei növendéket.

- Hát maga az? - örvendett meg a zeneszerző. Ugyanis ismerték egymást a bordélyházból.

Amikor a Vörösmarty-jubileum napján a díjban nyert ötforintost anyám elé letettem az asztalra és elmeséltem, hogyan kért tőlem bocsánatot Hegedüs tanár úr, akkor a büszkeségtől sugározva, jelentette ki:

- Hát hiszen muszáj volt neki. - De mindjárt hozzátette meghatott jóindulattal: - De mégis nagyon tisztességes dolog volt tőle. Ma este elmegyünk Berta nénihez. Az aztán örülni fog neki.

Mindjárt el kellett szavalnom az ódát. Julis is meghallgatta rendületlenül szigorú képpel, aztán ide-oda forgatta, gyanakodva vizsgálta az ötforintost és miután megállapította, hogy valódi, megtörtént a legváratlanabb dolog: - Egy liter sört! - szólalt meg szigorúan.

Este feljött Perl Ödön és ezüstpapírba pakkolt egész rúd szalámit hozott ajándékba. Ő is ragyogott örömében és dölyfös elégtétellel mondta: - Ez a Hegedüs talán még azt hitte, hogy az én legöregebb és legjobb barátomat megszégyenítheti az egész osztály előtt. - Aztán titokzatos arccal, mosolyogva a fülembe súgta: - Van még egy szebb meglepetésem számodra.

- Az is ezüstpapírba van csomagolva, - kérdeztem boldogan nevetve.

- Talán ezüstpapirosba lesz - nevettünk. Aztán két könyvet húzott ki zsebéből. Két német Reklam-kiadást. - Ezeket Ágota küldi neked. Megmutattam neki verseidet. Tetszettek neki. De azt mondotta, hogy olvass modern költőket. Ne maradj elavult és vidékies. Igy valahogy mondta.

Mindjárt utána kaptam. Egy kötet Rilke-vers volt és Jacobsen Nils Lyhne című regénye. Aztán hajnalig olvastam a könyveket. Az a megrázkódtatás, mely ezen az éjszakán mintha megváltoztatta volna szellemi és lelki mivoltom halmazállapotát, az nem olyan meghatottságnak avagy lelkesedésnek következménye volt, mint amilyen máskor is elfogott, ha szép könyvet olvastam. Én azt hiszem, hogy akkor vettem észre először az írás művészetét. Mert olvastam én már addig is sok szép történetet és verset. De nem láttam meg bennük külön az egyes kifejezéseket és mondatokat.

Nem tünt fel nékem, hogy mitől szép. A kifejezés szükségesnek és magától értetődőnek tetszett. Legfeljebb rímek és ritmusok okoztak néha külön gyönyörűséget. De ezúttal a hasonlatok és képek szokatlansága és exotikuma okozta, hogy hirtelen az egyes színeket is észrevettem, melyekből összetevődtek. Hogy úgy mondjam, először lett tudatossá bennem, hogy egy költemény nyelve az egyes mondatok és szavak állaga, fémtartalma, amelynek értéke szavakon és mondatokon múlik. Élménnyé lett bennem a szavak merészsége, a mondatok kalandja, a megnevezés bűvös ereje. És az a mámorító gyönyör, melyet egy váratlan dolgot meztelenítő, héjából kifejtő kifejezés vagy hasonlat okoz. Hamarabb éltem ezt át a német nyelvben mint magyarul. A magyar nyelv túlságosan természetem volt, nem volt még elég distanciám hozzá, hogy fellazíthassam magamban, ide-oda forgatva csillogtathassam, levegőbe hajigálhassam a szavakat. Elhatároztam, hogy nem maradok elavult és vidékies - így valahogy mondotta Ágota.

Bódult voltam még, amikor másnap reggel az iskolába mentem. A magyar irodalomóra után magához intett Hegedüs tanár úr. Átölelte vállamat és tegezett, amit eddig még sohasem tett. A folyosó egy ablakmélyedésében megállt velem és így kezdte:

- Ha igazi magyar író akarsz lenni és nem budapesti zsurnalista (ennél megvetendőbb valamit elképzelni sem lehetett), akkor legelőször meg kell magyarul tanulnod. De nem ám azt a budapesti zsidómagyarságot, nem is azt a modern degenerált szókicsavaró műnyelvet, melyet a pesti firkászurak a kávéházakban kotlanak ki, hanem azt a valódi tősgyökeres régi nyelvét a magyar népnek, mely természetesen nőtt, mint a mező virágai. Nehogy azt gondold, hogy az embernek anyanyelvét nem kell tanulnia. A városi embernek bizony kell, kivált, ha német az anyja. De legjobban kell óvakodnia az ujságok rontó befolyásától. Ha meg akarod őrizni magyar nyelved tisztaságát, hogy magyar költő lehess, akkor nem szabad modern szemetet olvasnod, ujságot pedig kezedbe venned sem szabad.

Igy kaptam akkor a másik útmutatást, mely az ellenkező irányba mutatott, de követni akartam ezt is, habár nagy áldozat volt, hogy ujságot ne olvassak. Mert délafrikai búrháborúról volt akkor szó benne és én lelkesedtem a búrok nagyszerű hősiességéért.

Ám nemsokára komoly próbára tétetett az én ujságellenességem. És a zavar fejemben fokozódott. Mert egy reggel levelet hozott a postás, melynek borítékján a Szegedi Napló címkéje volt. A Szegedi Napló szerkesztője, Békefi Antal maga írt nekem és megkért, hogy látogassam meg egy este a szerkesztőségben.

Dobogó szívvel léptem be és csalódásom hasonlított kissé ahhoz, mely Ágotáék lépcsőházában ért. Kietlen, szegényes, takarítatlan, telefüstölt, kispolgári szoba volt, melyben három íróasztal állt, előtte és a fal mellett egy rozoga pad. Egyébb semmi. A padon egy fiatalember feküdt felöltőben, cigarettával szájában és aludt. Az egyik íróasztal előtt ült Békefi, a főszerkesztő és forgószékén felém fordult mosolyogva:

- Tehát ön hazai irodalmunk egének felmenő csillaga, mely ime megjelent a szegedi láthatáron. - Kezetnyújtott. - Üdvözlöm önt kolléga. Magából derék újságírót csinálunk. Magából veszedelmes újságíró lesz, mondom magának. Parancsol egy cigarettát?

Zavartan vettem el a cigarettát, holott akkor sportokokból nem dohányoztam. Békefi negyven körüli jókiállású férfi volt, szürkülő hajjal, melyet, azt mondták, borbély göndörített. Nagy fekete lobogó Lavalliere-nyakkendő volt a nyakában. Kissé parfűmszaga is volt. Békefi úr jónevű író volt. Nekem is tetszettek rendkívül érzelmes és álmodozón poétikus tárcái.

- Foglaljon kérem helyet - mondotta. - Már régóta ismeri Perl Adolf urat?

- Perl Adolfot egyáltalában nem ismerem.

A mosoly eltűnt a főszerkesztő arcáról. Egyszeribe hűvös lett.

- Egyáltalában nem ismeri Perl Adolf urat? Itt valami félreértés fennforgása van jelen.

Az alvó fiatalember a padon hangosan tüsszögött.

- Perl Ödön az én legjobb barátom. Adolf úr az ő nagybátyja.

- Vagy úgy? - mosolygott Békefi úr ismét nagyon barátságosan. Ez aztán már mindegy. Adolf úr tudniillik jóbarátja szerkesztőségünknek. Itt láthatja a Szegedi Napló utolsó oldalán a szalámigyár hirdetését. Szép hirdetés, mi? Ugyanis ő adta át nekem a maga verseit és megkért, hogy közöljem a lapban.

- Perl Adolf úr? - kérdeztem, mintha hideg vízzel öntöttek volna le.

A fiatalember felült a padon és ásítva szólt bele. - A maga verseit szalámihirdetésnek fogjuk kinyomatni.

Békefi nevetett. - Nem, nem. Dehogy - hárította el, mikor kétségbeesett arcomat látta. - Nagyon szépen, vonal alatt fogjuk nyomtatni.

- De mint hirdetést soronként kell megfizetni - nyujtózkodott a fiatalember a padon és új cigarettára gyújtott.

Békefi nevetett: - Sohse búsuljon - mondotta őszinte jóindulattal. - Ne hallgasson erre a cinikus disznóra, fiatal kollégám, hanem húzza ide a székét közelebb hozzám, mert néhány csekély változtatást és rövidítést szeretnék ajánlani magának. Minden újságnál mindent rövidítenek. Erre hamar rá fog jönni.

Békefi elővette verseimet és hirtelen elkomolyodva, nagy figyelemmel olvasni kezdte és egy csomó nagyon szakértő megjegyzést mondott, melyekből sokat tanultam.

- Ügyes kis versikék - csettintett nyelvével. - A vasárnapi számban hozzuk. De mi legyen a költő neve? Engemet is Braunsteinnek hívtak valamikor és a legmagyarabb magyar írónknak, a mi szegedi Tömörkényinknek ifjúkorában Steinschneider volt a becsületes neve. Nos? Szülessen meg a nagy név.

Nem volt kifogásom ellene, de nem tudtam nevet javasolni.

- Balázs Béla - ásított a fiatalember a padon.

- Jó - bólintott a főszerkesztő. - Alliteráció is és eléggé elől van az ABC-ben. Annak is meg van néha a haszna.

- Ezért külön kapok egy rúd szalámit - mondotta a fiatalember.

Igy kaptam meg nevemet. Ezüst staniolpapírba csomagolva.

Mikor vasárnap reggel először láttam meg nyomtatásban verseimet, nagyon furcsán éreztem magam. Mint a boldogság mámoros pillanatára vártam reá. Most mintha valami rejtett szalámiszag csapott volna meg a versekből. Voltakép magam sem értettem egészen csalódásomnak okát és csak túlérzékeny, sértett hiuságomnak minősítettem, mert hiszen verseim, akkor még mélyen meg voltam erről győződve, Perl Adolf nélkül is megjelentek volna. De úgy éreztem magam, mintha valami rosszat ettem volna.



LÁZADÁS

(Az őrült - Ágota bűne - Rózsa úr visszatér Szegedre, - De a Kovács elutazik)

Ez az utolsó esztendő, utolsó évem a középiskolában és utolsó szülővárosomban, Szegeden, a Tisza partján. Van már írói álnevem, bajuszom serked és meghagyom, hogy meglássák rajtam, hogy nem vagyok már gyerek. Mert sajnos, még mindig én vagyok mindenütt a legkisebb. Férfiak között ez nem baj, mert erős és edzett vagyok és testi készségben többnyire fölülmúlom a többieket. De lányok társaságában félénkké és zavarttá tesz. Ez a félénkség egy féktelen hevességgel felfakadt és szinte állandó erotikus feszültséggel keveredik. Forró tiszaháti éjszakákon, melyek szinte eldugulnak az eperfa nehéz szagától, kódorgok elhagyott külvárosi uccákon. Ablaktáblák résein, függönyök szakadásain keresztül beleselkedem a lakásokba. Végnélkül megyek egy asszony nyomában, de megszólítani nem merem. És még hozzá közellépni sem. Álmatlanul hánykódom ágyamban, buja képzeletekkel. Szenvedek.

Az iskolában, ebben az évben mindent ajándékba kapok. Én vagyok a jövendő költő és nem veszik nagyon szigorúan, készültem-e a matematikára vagy vegytanórára. Még ha tanítás alatt könyvet olvasok is, a tanár úr csak mosolyogva legyint elismerés és lenézés egyaránt van a mozdulatban: hadd olvasson, úgyis csak íróféle lesz belőle. Ugyanilyen jóindulatú lenézéssel egyeznek bele iskolatársaim is kiváltságos helyzetembe. Nem vagyok normális, nem vesznek többé komolyan.

Ez az utolsó esztendő szülővárosomban, mikor minden inogni kezd és összedől, ami mérték és érték, törvény és rend volt körülöttem. Ahol összekavarodik és zavarodik minden, ami mint vágy és álom belülről fűtött és emelt. Amikor annakidején elhagytam szép Lőcse városát, halottak városát hagytam el. Szeged is úgy maradt el mögöttem mint romhalmaz.

Ez az iskolában kezdődött. Egy napon avval fogadtak nevetve a fiúk: tudom-e már, hogy Vánky tanár úr megőrült.

- Az istenért, mi történt? És mit röhögtök egy ilyen szerencsétlenségen?

- Ne fontoskodj megint. Te is röhögnél, ha látnád. Ingbe-gatyába jár és mezitláb mint egy paraszt. Kiköltözött Rókus-téri házából, benne hagyta feleségét és két gyerekét és átköltözött az új-szegedi oldalra egy parasztasszonyhoz. A deszki töltésről be lehet látni az udvarába. Tegnap ott voltunk. Hahaha. Gatyában és mezitláb etette a disznókat. De mennyit röhögtünk!

- Nem fog többé tanítani nálunk? - elszorult a szivem.

- Gatyában, mezítláb üljön itt?

- Egy őrült csak nem taníthat a mi iskolánkban.

- Elhagyta a családját és egy piszkos parasztasszonnyal él. Egész nyilvánosan. Ilyen szégyen!

Szerettem volna vitára kelni velük, de úgy látszott igazuk van. Fájt a szivem.

Délután kimentem a deszki töltésre, elbujtam az ákácbokrok közé és lekandítottam a kicsi, tiszta parasztudvarra. Három óra hosszat kuporogtam ott, mig végre megpillantottam. Valóban paraszti viseletben volt. Elpirultam szégyenletemben. Torkom is elszorult. Vánky tanár úr egy talán hatesztendős gyereket vezetett kezénél fogva, és az szakasztott úgy volt öltözve, kis ingecskébe, kis gatyácskába, mezítláb mint ő. Csendesen áthaladtak az udvaron és az egész kép olyan csendes, olyan nyugodt, tiszta volt, mint egy üvegbura alatt lezárt és óvott boldogság, hogy egyáltalában nem emlékeztetett őrültségre. Kétség mardosott.

A következő napokban gyakran mentem végig a deszki töltésen és kerülgettem a fehérre meszelt, nádfedeles kunyhót. Akartam, hogy Vánky tanár úr észrevegyen engem. Ha hívott volna, lementem volna hozzá az udvarba. De magamtól nem mertem. Egyszer este anyámmal és Berta nénivel sétálni voltam az újszegedi parkban. Én Berta nénibe karoltam be és a platánsoron sok ismerőssel találkoztunk. A Perl-család is ott sétált és Ágota is szüleivel. Hirtelen látom Vánky tanár urat jönni. A fősétányon jött a sok úri nép között. A lábaim jegesek lettek ijedtemben. Hajadonfőtt és mezítláb, ingben-gatyában jött nyugodt méltósággal. Néhány elültetni való facsemetével a vállán. Hát mégis őrült volt! Egyenesen felénk jött. Megálltam. A lábaim megdermedtek.

- Mi a baj? - kérdezte Berta néni szelíden.

Görcsösen a másik oldalra néztem, de éreztem az ő tekintetét, a ferde vágású tatárszemek gúnyosan megvető pillantását. Éreztem gyáva árulásomat. Vánky tanár úr elhaladt mellettünk.

Ha egyedül találkoztam volna vele a deszki töltésen, biztosan nem fordultam volna el tőle. Hiszen egyáltalában nem volt félelmes kinézésű. De itt, a sétatér főútján, valamennyi ember előtt, mikor éppen Berta nénibe kapaszkodom be... itt mezitláb, fákkal a vállán, ijesztő volt a dolog. Itt őrültség volt.

- Valami bajod van, Herbert?

- Nem, semmi.

Tovább mentünk.

De Vánky őrültsége nem hagyott nyugton. Ezt írtam naplómba. »Szeretem a magyar népet és a viseletét. Ha nem őrültség az, hogy a dorozsmai parasztok ingbe-gatyába járnak, miért volna őrültség, ha Vánky tanár úr teszi ugyanazt? De az afrikai vademberek meztelenül járnak és ha nálunk tenné valaki, bolondokházába csuknák. Dorozsma persze nincs olyan messze mint Afrika. Olyan nagy ez a különbség?«

De ebben az elmélkedésben valahol hiba volt. Még sokszor kuporogtam abban az ákácosban.

Egyszer kijött a házból, megállt az ajtó előtt, egyenesen felnézett hozzám. Gyorsan visszadugtam fejemet.

- Herbert! Hát gyere már le hozzám! - kiáltotta hangosan, érthetően.

Még jobban meglapultam és nem mozdultam.

- Gyere csak le nyugodtan, nem harapom le az orrodat. Senki se látja most, ha váltassz is néhány szót a te öreg tanároddal, aki téged szeret. Nem kell majd restelkedned miattam.

Ez olyan szomorú iróniával volt mondva, hogy arcomba szökött a vér. Kiléptem a bokrok közül, de előbb körülnéztem, hogy valóban nem látja-e senki. Aztán gyorsan lesurrantam az udvarra.

- Gyere be a szobába - mosolygott Vánky. - Isten ments, hogy valaki meglásson nálam. Hiszen megértem én azt, hogy kínos dolog volna. Megértem én, fiam.

Nagyon szégyeltem magam és szerettem volna mondani, hogy én nem törődöm másokkal. De nem jött ki ez a hazugság a számon. Mert ő egy szemmel többet látott, mint én kettővel.

A szoba, melybe léptünk, mintha valami szép festményből elevenedett volna ki. Vakító fehérre meszelt falak, melyen tarka varrottasok lógtak, szépen festett korsók és tányérok. Hófehér ágy, tornyos párnákkal, szépen faragott asztal, faragott székek, egy tulipános láda.

- Nos hát - kérdezte Vánky elragadtatott tekintetemet követve, - olyan ez a szoba, mint egy őrült oduja?

- Nem.

- Na látod-e? De az én rókusi házam az éppen olyan volt. Te persze csak az én szobámat láttad. Aztán most nézz meg engemet magamat. Úgy nézek én ki mint egy őrült?

- Nem.

- De otthon, régi családomban gyakran néztem úgy ki és mihamarabb az is lettem volna valóban. Még csak annyit akarok mondani, mert nem akarom, hogy éppen neked hamis emléked legyen rólam, hogy én rókusi családomat nem nyomorúságban hagytam el. Mindenemet ott hagytam nekik. Egész nyugdíjamat is. Nem tudom, mit akarnak tőlem. Hiszen én nem akarok senkit gatyában meglátogatni finom lakásában. Nem akarom az utcán se megszólítani őket, tisztességet tudó ember vagyok én.

- Amire én elszántam magam, az nagyon egyszerű dolog. Életem végére más életformát választottam. Egyszerű, természetes, tiszta becsületes életet akarok élni, zavaros, természetellenes, tisztátalan élet helyett, egy szeretetlen házasságban, mely perpatvarral és kaján rokonság megszólásaival van tele. Sajnálom, hogy most nem mutathatom meg az élettársamat. Egyszerű, jó asszony. A piacon van most, tojásainkat árulja. Dolgozunk, magunk sütötte kenyeret eszünk, magunk fejte tejet iszunk. Mit akarnak tőlünk?

- Persze én megértem, hogy a városbeli jó urak miért nyilvánítanak engem őrültté. És valóban hiszik, hogy az vagyok. Ha annak rendje-módja szerint elváltam volna feleségemtől, ha annak rendje-módja szerint a törvényben megszabott gyermektartási költséggel hagytam volna nyomorogni, ha kitettem volna őket a házból és én magam költöztem volna be az új feleségemmel, annak rendje-módja szerint, akkor senki se mondta volna, hogy őrült vagyok. Hiszen ez normális és megesik mindennap. De én nem egy másik asszonyt akartam, hanem egy másik életet. Messzire elutazni, Amerikába, nem volt módomban, hát még messzebbre utaztam el - egy tisztességes paraszttanyára. A tengerentúl talán mégis meglátogathatott volna úri barátaim közül valamelyik, ebbe az udvarba nem teszi be lábát egyik se. Még téged is kötéllel kellett idehúzni. Mert ha egyszer úr voltál és leveted a pantallót és gatyában jársz, akkor átléptél egy másik világba. De hát lásd-e, én éppen ezt akartam.

- A városi urak pedig valóban meg vannak győződve róla, hogy én őrült vagyok, mert kiszálltam a csolnakjukból és átszálltam a rossz paraszttutajra. Pedig ez csak őrültség lehet, úgy-e? De én azt mondom neked fiam, az úri csolnakon lék van, el fog sülyedni nemsokára.

- Úgy, most pedig haza mehetsz megint és csak gyere el hozzám nyugodtan, ha kedved tartja. Vén tanárod mindig örülni fog neked. És nem kell olyan rettentően megijedned mint a minap a platánsétányon. Nem szólítalak meg, ha az urak látják. És nem is köszönünk egymásnak. Mert ott messzebb vagyunk egymástól, mintha én a tengeren túl, Amerikában volnék.

Sokáig nem mentem el újra Vánky tanár úrhoz, pedig sokszor gondoltam arra a szép, tiszta parasztszobára. Ám az nem volt már titok számomra és megfejtendő probléma, mely ellenállhatatlanul vonzott engem. Más problémák másfelé tereltek. De erősen elhatároztam, hogy a legelső alkalommal, mikor Vánkyval nyilvános helyen találkozom, csakazértis tüntetően köszönni fogok neki. Egy hónap mulva a vásáron láttam, tejet és vajat árulni. Többedmagammal voltam és a fiúk nevetve mutattak rá. Ha most odamegyek, - gondoltam - feltűnés és botrány lesz belőle és csak Vánky tanár úrnak lesz kellemetlen. Nagyot kerültem, hogy ne kelljen elmennem mellette. De rösteltem gyávaságomat és nagyon szerencsétlen voltam miatta. Tanáraim erkölcsi tekintélye és valamennyi úré, akik az úri csolnakban együtt voltak, megrendült. És nemsokára még jobban, egészen összedőlt maradék tekintélyük is.

Már néhány hete észrevettem, hogy Kramer úr a zongoraórák alatt ideges és levert. Többször és hosszabb ideig maradt begubódzott állapotában, kopasz fejét vállai közé húzva, némán és mozdulatlanul. És nagyon erős benyomásoknak kellett reá hatniok, hogy kiugrassák elkülönítettségének skatulyájából. És akkor sem szökött ki már olyan hevesen pezsegve, mint annakelőtt. Fel-felsóhajtott néha és szomorúan csóválta fejét.

Egyik napon hiába vártuk az osztályteremben. Egyik tanítványa azt állította, hogy látta a Zenede épületében és engem küldtek az igazgatói irodába, hogy kérdezősködjem. Mikor benyitottam az igazgató előszobájába, nagy kiabálást hallottam. Kaiser úr és Kramer úr egyszerre kiabáltak.

- Önnek meg kell őríznie a városi zenedei tanári méltóságát - dörgött a pupos zeneszerző basszusa.

- Maga meri ezt nekem mondani? - csipogott bele a zongoratanár vékony fisztula hangja. - Mindenki tudja, hogy ön hol tölti éjszakáit.

- Azt is tudja mindenki, hogy mindennap az árnyékszékre járok. De mégis nyilvánosan nem szabad csinálnom.

- Lelkiismeretem szavára hallgattam.

- A társadalom fütyül az ön lelkiismeretére. Az ön dolga és kötelessége, hogy intézetünk méltóságát megőrízze.

- De ön... mint ember, mint művész...

- Én nem vagyok itt sem ember sem művész, hanem igazgató.

- De én ember akarok maradni.

- Ember vagy állat, bánom is én, éjszaka, kérem szépen tessék! Az magánügy. De nappal ön tartozik zenedei tanárnak lenni.

- De az embertelenség.

- Maga szamár!

- Maga disznó!

Ezután a duett után ütés ütésre csattant parad-riposzt-parad mint a maestro Torricelli vívótermében. Aztán felrántották az ajtót, Kramer úr rohant ki és szaladt el mellettem apró lépéseivel, csiptetője himbált a fekete szalagon. Nem látott se engem se mást. Kaiser Péter igazgató dördítve csapta be maga mögött az ajtót. Ettől kiesett a kulcs a zárból, könnyű koppanással a földre. Egy pillanat mulva kinyilt az ajtó, Kaiser úr jelent meg a küszöbön, égő, hosszú virzsinia-szivar a szájában és teljesen nyugodtan megkérdezte: - Nem esett ki a kulcs?

Megtalálta, felemelte a kulcsot, nyugodtan visszadugta a zárba, mintha egyáltalában semmise történt volna.

De Kramer úr, mellén a himbáló csiptetővel kirohant a Zenedéből és majdnem nekiszaladt egy kocsinak. A kocsis, akinek vissza kellett rántania a lovakat, ijedtében, dühében, végigvágott Kramer úr kopasz fején, de Kramer úr tovább rohant, vissza se nézett és sohatöbbé nem jött be a Zenedébe.

Egy órával később megtudtam, hogy mi történt. Kramer úr elvette feleségül a cselédjét.

»Hogy egy intelligens, művelt finom ember ennyire megfeledkezhet magáról!« - Ez volt az egyöntetű vélemény Berta néni vasárnap délutáni kávéceremóniáján.

»Egy cselédet feleségül venni! Egy műveletlen, durva perszonát, akivel ezelőtt viszonya volt. Azt mondják, írni-olvasni se tud. Azt mondják, még csak nem is csinos. Hogy ember ilyen mélyre süllyedjen!«

Nekem is érthetetlennek látszott a dolog, főképen azért mert meg voltam róla győződve, hogy Kramer úr Ágotát szerette. Azért tartottam gyalázatos árulásnak és saját érzelmei beszennyezésének, hogy nyilvánosan vállal ilyen házasságot. Vánky tanár úr esete egész más volt. De a zongoratanár története mégsem hagyott nyugodni. Mert a dolog egyáltalában nem hasonlított hozzá. Kramer úr valóban finomérzésű ember volt, aki nem ismert nagyobb értéket a kultúránál. Szerettem volna vele egyszer beszélni a dologról. Hiszen tőle nem féltem. Egyszer befordultam abba az utcába, melyben ő lakott, és találkoztam vele. Mindjárt belémkarolt. Akkor se tudtam volna megszabadulni tőle, ha akartam volna, olyan görcsösen kapaszkodott belém.

- Milyen jó, hogy találkozom magával. Már régen szerettem volna beszélni magával. Meg is akartam már látogatni, de haboztam, mert ha az embert úgy kiközösítik mint engemet... akkor egész riadt lesz. Kérem jöjjön néhány lépést velem. Nekem oda kell mennem a boltba. Kenyeret és hagymát vásárolni feleségem számára, kissé gyöngélkedik ma. Oh Istenem, hiszen tudja persze, mi történt. Illetve hiszi, hogy tudja. De nem volna igazságos, ha nem akarna engem is meghallgatni. Igen elvettem feleségül a cselédemet. Igen, szegényke nagyon műveletlen és primitív teremtés. Hát tarthat magának egy zongoramester finom, művelt szobalányokat? De ítéljen maga, cselekedhettem-e másként. Teherbe esett tőlem. Csak négy hónap mulva vallotta be nekem. Az operáció már nagyon veszedelmes lett volna. Az én körülményeim között különben is lehetetlen. Tehát gyerekem volt tőle. Avval fenyegetett, hogy öngyilkos lesz, mert a szégyent nem tudja elviselni. Talán ez tulzás is volt. De hát ki kellett volna tennem az utcára gyerekkel? Nem voltam felelős érte? Itélkezzék maga. Én tudom, hogy maga emberséges és van szive. Én tudom, ha ezt megtettem volna, most is köztiszteletben állnék a város polgársága előtt, mint Dobrovszky kollegám, akinek már két anyától származott két törvénytelen gyermeke csavarog valahol. Az ilyen alávalóságot a társaság fel se veszi. De ha egyszer valaki ki mer táncolni a sorból és osztályon kívül mer házasodni, osztályán alul, akkor az mesaliance és sérti osztálygőgjüket.

- Micsoda osztály? - kérdeztem. Először hallottam ilyen értelemben használni a szót.

- Oh Istenem, osztály! kivánom magának, hogy majd ha iró lesz, sohse tapasztalja saját bőrén, hogy az mit jelent. De hiszen tudja hogy királyokat és magas arisztokratákat kizárnak az öröklésből, ha rangjukon alul házasodnak. Nem olvasott még elég rémregényt száműzött királykisasszonyokról, akik egyszer szegény embert mertek szeretni? Hát ezek a főúri osztályok korlátjai és előítéletei. De, hogy ilyen filisztrózus, korlátolt, tökkelütött előítéletei vannak a polgári osztálynak is azt az én esetemben a maga szemével láthatja. És csak kissé lapoznia kell művészek életrajzában. Hipokrizis, csupa hipokrizis. Hiszen én senkitől se kivántam volna, hogy érintkezzék a feleségemmel. De a társaság maga tartja ezt kötelezőnek a maga számára, ha törvényes feleségről van szó. Mert a társaság meg akarja tartani játékszabályait. Ezek a filiszterek! A bordélyházak meg vannak engedve, csak beszélni nem szabad róluk hölgyek körében, mint az árnyékszékről. Hanem egy szegény, védtelen leány becsületét visszaadni, helytállni azért, amit cselekedtünk... Abban a pillanatban Ágota jött szemközt velünk. Rövidlátása ellenére hamarabb ismerte meg nálam, eleresztette karomat, hogy eltávolodhassak tőle, ha akarok. Nem tettem. Dac és düh kojtorgott fel bennem. Hirtelen és csakazértis belekaroltam Kramer úrba, aki gyors, hálás pillantással nyugtázta, aztán mindaketten megemeltük kalapunkat. Ő szótlanul, én azonban hangosan köszöntem.

- Jó napot kívánok!

Ágota mereven, némán vonult el mellettünk. Mereven nézett maga elé. Nem is tett úgy, mintha nem vett volna bennünket észre.

Elvörösödtem a dühtől és megálltam.

- Jöjjön kérem, jöjjön - suttogta Kramer úr ijedten és tovább cibált. - Az osztály! Látja kérem az osztályt? Ennyi muzsikával a vériben és mégis... Oh, oh...

Megdöbbenve fordultam zongoramesteremhez, mert az halkan zokogni kezdett. Ott sírt az ucca közepén, a bevásárlókosárral kezében.

- Semmi kérem, semmi. Bocsásson meg, mindjárt elmúlik. Csak egy kis ideggyöngeség. Tudja kérem - folytatta kisvártatva, miközben újra belémkarolt, - tudja hogy mért éppen ez olyan keserű nekem? Mert ő... Voltaképpen ő az oka az egész szerencsétlenségnek. Mert hiszen valóban ő az én szerencsétlenségem. Nem csak azért, mert a társaság megvet engemet...

- Miért tehet Ágota erről?

- Persze, hogy nem tehet róla és nem az ő vétke... ő csak az oka. Igy kellene pontosabban mondani.

- Miért?

- Hát ha már így beszélek magával mint egy régi jó baráttal, hát ezt is megvallhatom... Lássa én szerelmes vagyok Ágotába. Már régóta szeretem egész lelkemből. De hát egy szegény zongoratanár, hogy is gondolhatna ilyesmire... Hiszen érti... Ez az osztály... De mivel őt olyan mélységesen szerettem, képtelen voltam más tisztességes leánynak szerelmet hazudni. Ezért nem házasodtam meg. Holott sok jó alkalom adódott. De azért, mert Ágotát imádtam, képtelen voltam kurvákhoz is járni. Az túldrága is lett volna. Meg a nemibetegségektől is nagyon félek.

Ágotába voltam szerelmes egész szívemmel, de közben normális, egészséges férfi voltam. Cölibatusom elviselhetetlen lett. És volt a házamban egy cselédleány. Műveletlen, nem is szép, mégcsak nem is tiszta. Én magam mondom magának. De egy lakásban alszunk, csak egy ajtó választ el és ő úgy akarta... Hát hagytam magam elcsábítani. Ámbár ezt sem szabad mondanom, hiszen szabadakaratú, felnőtt ember vagyok.

Kramer úr megint sírni kezdett. - Azt hiszem - mondotta, - hogy Róza számításból csinálta ezt a dolgot. De hogy gyereket kapott, az végtére mégis való igaz. A kockázatot mégis ő viseli. És úgy kell nekem, hogy most magam járok a piacra bevásárolni. Úgy kell nekem... De hogy most még Ágota is így feltolja az orrát, ilyen gőgösen megy el mellettem, az keserű... nagyon keserű.

A társadalmi osztályok fogalmának meghatározása, melyet a síró Kramer úrtól tanultam Szegeden a Pálfy-utcában, marxi értelemben kétségkívül nem volt pontos és teljes. De együtt Vánky szavaival, nagy benyomást tett rám. Valami heves dac fakadt fel bennem, még mielőtt tisztában lettem volna vele, hogy mi ellen. Megtagadtam valamit, anélkül, hogy világos lett volna nekem, hogy mit. Mert egy mélységes és többé soha ki nem irtható gyanakvás ébredt bennem minden illemszabály, társadalmi szokás és polgári tekintély ellen. És a belső függetlenségnek és szabadságnak kiolthatatlan vágya. Ama undor, mely már gyermekkoromban is gyakran mint biztos kalauzom jelentkezett, felgyült a torkomba. A társadalom engemet körülfogó és körülmarkoló erkölcsi fogalmai elvesztették hitelüket.

Vasárnap volt aznap és én hamarabb mentem anyámért Berta nénihez mint máskor. Alig vártam, hogy hírdethessem ott Kramer úr igazát és az öreg hölgyeknek egyszer alaposan megmondhassam véleményemet. De a dolog nem sikerült olyan jól, mint ahogy reméltem. Ugyanis a lényeget el kellett hallgatnom. Tudniillik azt, hogy a nemiszükség kényszerítette Kramer urat cselekedetére, az, hogy nem házasodhatott meg és kurvákhoz járni sem akart. Mert hiszen Ágotába volt szerelmes. Nem vádolhattam meg Ágotát avval, hogy ő az oka mindennek.

Anyám és Berta néni végül belementek abba is, hogy hát rendben van, hogy Kramer úr elvette cselédjét a gyerek miatt. - Ha az ember idealista - vélte Berta néni szelíd gúnnyal - hát akkor elvégre teheti ezt is. Csakhogy Kramer úrnak nem szabadott volna elcsábítani azt a lányt. Pláne egy ilyen alacsony kreaturát. Közben engem szemlélt elégedett szeretettel, szép, jóságos tekintetét élvezettel legeltette rajtam, mikor legjobban izgultam és felém bólintott fínom, enyhe mosollyal.

- Jól teszed, Herbert, fiatalemberek csak hadd lelkesedjenek. Az nagyon jó.

De mikor kirukkoltam új tudományommal és a filisztrózus osztályelőitéleteket szidtam és kijelentettem, hogy mindennek a polgári osztály az oka, akkor hirtelen megdermedve, rémülten meredt rám.

- Herbert! - kiáltotta - honnan szedted ezeket az undorító szólamokat? Erre is a kis zenetanár tanított? Itt van! Ezen is látszik megint, hogy nincsenek véletlenek. A dolgoknak meg van a logikus összefüggése.

- Micsoda logika? - kérdeztem, de feleletet már nem kaptam, mert kinyilt az ajtó és Berta néni férje, a szelid gyárigazgató lépett be és vendéget hozott magával. Az a vendég pedig dr. Rózsa volt, az én volt ugrómesterem. A budapesti rendőrtiszt.

Annyira meglepett voltam, hogy felugrottam helyemből. Mégis az volt a benyomásom, hogy dr. Rózsa nem lát engem. Berta néni és anyám elé lépett, elegáns, katonás kurta meghajlással bemutatkozott, de egészen idegenül és szórakozottan nézett keresztül rajtam.

- Nem emlékszik doktor úr? - nyujtottam kezemet neki.

- Igen persze... Azt hiszem az uszodában egyszer... - és már hátat is fordított és visszament a gyárigazgatóhoz, aki túlzottan udvarias, szinte alázatos hajbókolások közepette a szomszéd szobába tessékelte, aztán behúzta maga után az ajtót.

Én dr. Rózsát sohasem láttam felöltözve. Nem volt olyan elegáns mint meztelenül. Testének lebegő könnyűsége, mellyel szinte magától elszállt az ugródeszkáról, nem volt érezhető. Feszes tartása ruhában merevnek hatott.

- Te ismered ezt az urat? - suttogta Berta néni nagyon meglepetten, de nem kellemes meglepetéssel.

- Nagy úszótúrákat csináltunk egymással. Rendőrtiszt.

- Úgy - szopta be ajkát Berta néni - hát ezt is tudod? Hm... Szemmelláthatóan kínosan érintette informáltságom. Rövid szünet multán félénk pillantást vetett a szomszéd szoba felé, aztán közelebb húzta székét és az asztal fölé hajolva, suttogni kezdett:

- Hát hogyha Herbert úgyis tudja már, akkor el is mondhatom. De a világon senkinek egy szót se. Te Herbert, nehogy valakinek tovább mondd. Ez a fiatalember, azt mondják, a legügyesebb rendőrtisztek egyike. Férjem sürgős kérésére küldték ide Budapestről. Hiszen tudjátok, hogy a gyárban egy hét óta sztrájkolnak a munkások.

Nem tudtam, mert megfogadtam Hegedüs tanácsát és nem olvastam újságot, hogy jó magyarságomat ne rontsam. A mi kovácsunk, aki biztosan elmesélte volna a dolgot, már két hete nem volt nálunk, ami persze feltünt nekem.

- Felháborító kíméletlenség! - sóhajtotta Berta néni - mert a gőzmalomnak szállítási határideje van. Ezt a munkások megtudták és ilyen számítón, szántszándékkal ezért sztrájkolnak éppen most, hogy ártsanak annak az embernek, aki az ő kenyéradó gazdájuk. Pedig ez a szerződés nagyon sok pénzébe került Back úrnak, a hadügyminisztériumban. Egy nagyon nagy hadseregszállításról van szó. A férjem meg van róla győződve, hogy szocialisták keverik a dolgot és azért hozatott egy szakértőt Budapestről, hogy kutassa ki a vezetőket és uszítókat. Attól félünk, hogy még a házat is felgyujtják a fejünk felett. A munkások feleségei és gyermekei sírva állnak a házak előtt, mert nincs mit enniök. De ezek állatok, nem emberek. Már egy hete nem hallani a gépek dübörgését, pedig én már úgy megszoktam, hogy éjszaka a teljes csendben nem tudok aludni és félni kezdek. Hihetetlen kíméletlenség! De hallod-e Herbert, senkinek egy szót se!

Amikor azon az estén hazajöttünk, ott ült nálunk a kovács. Csak éppen hogy a kalapomat akasztottam a fogasra, mindjárt a konyhába mentem.

- Minek csukja be az ajtót a fiatal úr? - kérdezte Julis.

- Mert mondanivalóm van a kovácsnak.

- Titkok, férfiak között - mosolygott a kovács.

Elmondtam neki amit Berta nénitől hallottam. A kovács nagyon elkomolyodott. Barna, forradásos arca vaskemény lett. Némán nézte egyideig csizmája orrát, aztán hirtelen felállt s felém nyujtotta nagy, erős kezét.

- Köszönöm. - Aztán Julishoz fordult: - Julis, még az éjjel el kell utaznom.

- Hová? - kérdezte Julis szárazon.

- Nem tudom, talán legjobb lesz Kamarásra.

Mégegyszer megrázta kezemet: - Köszönöm. Hát Isten veled, Julis. - Ez olyan forró gyöngédséggel volt mondva, hogy meleg lett a szívem tőle. Julis felkötötte fejkendőjét.

- A fiatalúr mondja meg a nagyságos asszonynak, hogy megjövök egy óra mulva. Sürgős dolgom van. - Jöjjön Tamás.

Ehhez néhány megjegyzést akarok fűzni. Én nem voltam tisztában annak jelentőségével, amit Berta nénitől hallottam. Ha nem láttam volna aznap Kramer urat sírni az utcán, ha nem hevültem volna Berta néninél annyira az ő ügyéért, valószínűleg nem mondtam volna el mindjárt mindent a kovácsnak. De az »uricsolnak« és a »polgári osztály« visszhangzottak bennem és felébredt undorom kalauzolt.

Másnap reggel Julis négy-öt napos szabadságot kért. Haza kell mennie Kamarásra, hogy segítsen a kovácsnak ottani dolgait intézni, mert az olyan ostoba és tehetetlen, hogy egyedül el nem igazodik. Hogy édesanyám segítség nélkül ne maradjon, addig is felküldi húgát, Marikát. Marika ugyan csak tizenhatesztendős süldő, szelekótya és nem jó munkás, a nagyságos asszonynak jól ráncba kell szednie. De hát nem soká fog tartani a dolog. A kenyeret megdagasztotta az éjjel és még reggel elviszi a pékhez.

- Mi történt a kováccsal? - kérdezte anyám aggodalmasan.

- Baj - hangzott a kurta, rideg felelet és további kérdezősködés nem volt tanácsos.

Titokzatos és nyugtalanító história volt ez, kivált azért, mert nyilván magamnak is részem volt benne, holott nem tudtam, hogy miről van szó és kérdezősködni se lehetett. Viharsűrű volt a levegő. Azt álmodtam, hogy a tápéi sáros utcán állok. Csendőrörsök mennek el mellettem, feltűzött szuronnyal, fekete sturmpánttal az álluk alatt és kakastolluk lobog a szélben. Valamennyi csendőrnek ugyanegy arca van: Rózsa doktor arca. Mellettem áll a szép, őszhajú alvégi óriás két hatalmas fiával, és valahányszor egy csendőrörs arra jön, kiköpnek.



SZINHÁZ ÉS SZERELEM

(A majomasztal - Marika - Viola - Házassági ajánlat)

Első lázadásom ideje volt ez. Akkoriban gyakran mentem el a Tisza-kávéház nagy ablaka előtt, amely mögött a színészek ülték körül a márványasztalukat, melyet az egész városban majomasztalnak hívtak és a járókelők ujjal mutogattak rá.

Néha Kaiser, a púpos zeneszerző is közöttük ült és az a fiatal újságíró is, akit a szerkesztőség padján aludni láttam. Minden ember, aki ehhez a telefirkált asztalhoz ült, gyanús volt, illetve gyanússá lett. Hogy miért, azt senki sem tudta pontosan megmondani. Mert azok olyan gyanús és bizonytalan »alakok«. Régebben némi borzadályos kíváncsisággal surrantam el az ablak mellett, mint valami rablóbarlang előtt. Most azonban azzal a dacos kívánsággal, hogy valahogy odacsatlakozhassam.

A színházról persze már előbb kellett volna beszélnem, mert már hovatovább két esztendeje lényeges szerepet játszott életemben. Ugyanis két év óta szabad volt színházba járnom, ha »nekemvaló« darabot adtak. De annak megítélését rám bízta édesanyám. Mert nem ért ő arra rá szegény, hogy azzal is törődjék és én persze minden darabot »nekemvalónak« ítéltem. Húsz krajcárba került az állóhely és az erre költött pénzt magam kerestem meg.

Édesanyám minden este virrasztva várta hazatértemet. Nem azért, hogy a hideg vacsorát tányéromra rakja, hanem hogy elmeséljek neki mindent azon melegiben, de igazán mindent, mi volt és hogy volt. Külön gyönyörűségem tellett benne, mert anyám többet nevetett és sírt, mint a közönség, mely látta a darabot. Csak attól tartok, hogy azokat is szebben meséltem el.

A színház külön világot jelentett nekem, hasonlóképpen mint a muzsika, amelyről már szóltam. Az sem állt bizonyos számú jó vagy rossz darabból, hanem valami külön, saját birodalom volt az, amelyben színművek történtek, de amely ama színművek nélkül is létezett. A dráma csak megjelent benne, csak felmerült belőle, mint valami hullámalakulat a tengerből. A színházélmény édes mámora nem volt az egyes színművekhez kapcsolva. Ahhoz elég volt a függönyt meglátnom, vagy az üres színpadot.

Elsőnek álltam oda a színház még csukott ajtaja elé, korán akartam ott lenni, mert nagyon szerettem belenézni az üres, még félhomályba borult nézőtérbe, mint a csodák barlangjába amelyben jövendő drámák árnyait sejtettem. Szerettem a zenekar hangolását hallani és azokat a futamokat, melyekkel a zenészek szerszámaikat és ujjaikat nekikészítették. Kojtorgó ősanyag hangja volt ez, melyből alakok fognak kiemelkedni, lehetséges, latens színháznak ebbe az üres terébe ömlöttek bele még alaktalanul gomolygó képzeleteim, mint szívem forró gőze és az a pillanat, melyben megnyílt a függöny, a kinyilatkoztatás kezdete volt, amelyért született és él az ember.

Úgy, ahogy a színpad, melybe beivódott a rajta lejátszódó darabok poézise, úgy, hogy végül poétikusabb lett, mint maguk a darabok, úgy költőibb jelenség és tragikusabb alak volt számomra Tóvölgyi Margit, mint hősnői, akiket játszott. Nem tudom ma már megállapítani, hogy a szegedi színház akkori tragikája igazán nagy színésznő volt-e? Hiszen ő szenvedte el a női nem minden szenvedését és szenvedélyét. Mivel a kicsi színháznak rajta kívül nem volt drámai hősnője, hát mindig Tóvölgyi Margitnak kellett magát nemesen feláldoznia, neki kellett mindig a legszebb szavak szikrázó ékszerdíszében, büszkén meghalnia. Hogyan állapíthattam volna én meg mesterségbeli tökéletességét emberalkotásának? Hiszen én hittem neki és nem volt kivel összehasonlítanom. Madonna volt ő hét és még sokkal több drámai tőrrel szívében. Senki se csodálkozzék hát rajta, hogy méltóságteljes papnői alakját körüllengte a tragédia lehellete, még mielőtt megszólalt a színpadon. Hiszen minden régebben eljátszott szerepének édesbús utóízét már magával hozta a színpadra. És magával vitte előadás után az utcára is. Ha, mint mindig, egyedül, lassú lépésben ballagott csendes mellékutcákon, halovány arccal és fekete, komoly szemekkel, akkor drámai hősnő volt ő számomra innen és túl véletlen szerepek inkarnációján. Még évek mulva sem tudtam színműveim hősnőit másként, mint Tóvölgyi Margit alakjában látni, de nem úgy, ahogy a színpadon jelent meg, hanem úgy, ahogy az utcán ballagott hazafelé, fáradtan, előadás után. Mély althangjának anyagából domborodtak ki első női hősnőim mondatai.

Abban, ahogyan én azonosítottam a szereplőket a szerepükkel, abban nem különböztem szegedi földieimtől. Irányi kisasszonyt, aki mint Tóvölgyi Margit ellen-játékosa, a gonosz és csalárd cselszövőnőket játszotta, minden este rendőrnek kellett hazakísérnie, mert köveket hajigáltak utána.

No már most az a Tóvölgyi Margit, aki a megtestesült szenvedő tisztaság volt, a tragikus magasztosság, szintén a gyanús »alakok« közé tartozott. Ugyan nem szokott a Tisza-kávéház majomasztalánál ülni, de tisztes szegedi polgár nem közlekedett vele. Mindenki tudta, hogy az a tízesztendős satnya fiúcska, akit déltájt mindig sétálni vitt, az ő törvénytelen gyereke. Pedig nemcsak Berta néninek volt az a véleménye, hogy voltaképpen tiszteletreméltó az a nyiltság, mellyel »ballépését« nem titkolja, azért mégse jutott volna senkinek se eszébe, akinek nem volt Tóvölgyi Margittal üzleti dolga, hogy csak meg is szólítsa. Ő ama másik világban élt, a színház birodalmában és Szeged utcáin csak mint kísértet jelent meg néha-néha. Úgy mint a színészek vigyorgó arcai a kávéházi ablak mögött, csak koboldok, manók voltak az emberi társadalom határain túl, a színház ama különös birodalmában, melyben a szenvedélyes szerelem szépségét és jogát és a szabad lelkiismeret szabad cselekvésének méltóságát hirdették. A színdarabokban a hős mindig egyedül állt egy világgal szemben.

Hirtelen azonban olyan dolgok történtek közvetlen környezetemben, melyek nagyon hasonlítottak a drámák eseményeihez. Olyan esetek, mint Bicskey Dénesé, Kramer meg Vánky tanár uraké, megnyitották szememet. Megláttam a valóságot a színházban és ráismertem az életre, melyet azonban csak a függöny mögött lehetett leplezetlenül látni. Csak ott volt igazi, őszinte emberiesség látható. Csak ott voltak becsületes, igaz szavak hallhatók. Ám megismerésemnek ez a fordulata megint naív azonosításhoz vezetett. Mert ha csak a színpadon lehetett valódi emberiességet látni, akkor csak azok voltak igazi emberek, akik ott mutatták és hirdették. Ha csak a színpadon lehetett becsületes, igaz szót hallani, akkor hát csak a színészek voltak becsületes, igaz emberek. Bánom is én, hogy gyanús alakok, hogy adósságokat csinálnak, szerelmi viszonyaik vannak, vagy még csúnyább hibáik. Hagyján! Mégis csak nekik van érző szívük és éppen ezért vannak kitaszítva a polgári társaságból. Forró daccal éreztem magam közéjük tartozónak. Első lázadásom ideje volt.

Hogy a vágyott csatlakozás a társadalom eme árkontúli népéhez nem jött még létre, az csak szegénységem és gyávaságomon múlott. A kávéház számára nem volt pénzem és a leveleket, melyeket Tóvölgyi Margitnak írtam, nem mertem elküldeni. De megzavartak lelkiismereti vívódásaim is. Hiszen Ágotát szerettem és ez talán hűtlenség lett volna.

Ágotához való hűségem megóvott egy másik kisértéstől is. Marika, Julisunk tizenhatesztendős huga, megjött Kamarás-falváról. Egyáltalában nem hasonlitott sokkal idősebb nénjéhez. Kicsi fekete kanári madár volt. Nálamnál is kisebb és szakadatlanul csicseregve és dalolászva reggeltől estig összevissza ugrándozott a lakásban, keveset dolgozott és mindig nevetett. Dióbarna, csillogó szemei voltak, pirospozsgás, gödröcskés orcái és furcsa pisze orrát úgy mozgatta, mint a szimatoló nyuszik. Bokorugrós rövid szoknyát hordott, mint otthon a faluban, mely hangosan himbálva szelet vert az egész lakásban. Nagyon tetszett mindnyájunknak és ő is, mint Julis, első perctől fogva családunk tagjának érezte magát.

- Maradjon egy kicsit nálam, fiatalúr - mosolygott rám, már a második estén, mikor egy pohár vízért bejöttem a konyhába.

- Mért maradjak? - kérdeztem ártatlanul.

Fejecskéjét balvállára hajtotta és nagyon ravaszul kacsintott szemembe, alulról felfelé, aztán az ajtóhoz ugrált mint egy barázdabillegető és becsukta.

- Hát csak azért, fiatal úr, mert maga nagyon tetszik nekem, - felelte olyan egyszerűen és tárgyilagosan, mintha azt közölte volna velem, hogy hány az óra. Aztán lassan felém jött. Nem ugrált, ami feltünővé, szinte pathétikussá tette mozdulatát. Két kezét vállamra tette és pirospozsgás, barna, gödröcskés arcával felém hajolt. Komoly mosolya közeledett szájamhoz. Maga nagyon tetszik nekem - bólintott.

Ártatlan magátólértetődősége annyira elképesztett, hogy bennem nem ébredt zavar. Igaz ugyan, hogy első szerelmi dialogusomat, melyre titokban évek óta készültem, máskép képzeltem, máskép terveztem. Az tele lett volna fülledt, kétértelmű célzásokkal, félig kimondott, feszültséggel töltött, poetikus képekkel. Marika jóindulatú bizalmassága olyan gyermekies hatással volt rám, hogy nevetnem kellett.

- Miért tetszem én magának?

- Mert olyan jó kék szeme van a fiatalúrnak - suttogta és szem a szemben közeledett az arca. Pisze orrocskáját már orromon dörzsölte és félig nyitott szájjal ajkamra lehellt, anélkül, hogy megérintette volna.

- Hát a himlőragyáim? - provokáltam védekezve, mert közelebb kezdte már hajtani véremet.

- Éppen a ragyái tetszenek legjobban. Nem állom a tejesképűeket. Üljön le.

- Minek?

- Mert különben nem tudok az ölébe ülni - nevette tapasztalatlanságomat. - Hát nem akar megölelni a fiatalúr? - kérdezte elcsodálkozva.

Ez olyan ártatlanul, naívan hangzott, hogy csak annyira hozott zavarba, mintha valami egész kicsi leánygyermek tett volna nekem illetlen ajánlatot és még hamarjában nem tudnám, hogyan verjem ki a megfelelő pedagógiai tapintattal, fejéből a dolgot. Nekem úgy tetszett, mintha Marika egyszerűen nem tudná, hogy mit jelentenek szavai és azért beszélne ilyen elfogulatlanul. Hiszen gyerek volt még. És az egész valami groteszk játéknak tűnt fel. De Marika lenyomott a székre.

- Üljön le végre, hiszen a szeretők nem beszélgethetnek állva egymással. A leány mindíg a legény térdére ül, ha társalkodnak.

És már ott is ült a térdemen. Rövid szoknyái felgyüremlettek, kecses lábszárai kilátszottak. Piros harisnyái a térd fölött fehér szalaggal voltak megkötve.

- Szép a lábam, igaz-e? - mondotta pillantásomat követve és kinyujtotta lábszárait, a lábfejeket befelé fordítva kalimpált velük, mint egy kisbaba, aki játékszerét mutogatja. - Kamaráson minden korombeli lánynak van ám már szeretője. Én utánam is járnak a legények, de eddig még nem kellett nekem egy se. Legelőször maga tetszik nekem. Támaszkodjon hátra, mert különben nem tudom a fejemet a vállára hajtani, úgy ahogy kell. Tudom, hogy magának se volt még szeretője, hát próbáljuk meg együtt a dolgot először, jó?

Hirtelen átnyalábolta nyakamat és forró ajkát rátapasztotta az enyémre. Éreztem rugalmasan kemény kis melleit. Bizony nem volt már gyerek. Nem volt könnyű felállnom.

- Nem szabad ezt nekünk, Marika.

- De hiszen maga is akar, fiatalúr. Látom én azt - és megfogta kezemet. - Még reszket is szegény. Jöjjön hát - magához húzott. - Gyere hát hozzám, gyere hát! Én is akarok! Én is akarok!

Nagy erőfeszítéssel tudtam csak kitépni magam. - És ha aztán gyereket kapsz? Nem szabad Marika.

- Kamarási lányok nagyon ritkán kapnak gyereket. És ha kapnak, hát két dolgozó kézzel több van a házban.

- Nem szabad - lihegtem. - Nem akarom.

Elállta utamat.

- Ne taszítson el magától fiatalúr, - mondotta olyan nyájasan, mintha csak egy tányér gyümölccsel kínált volna. - Ilyen takaros, tiszta szerető nem nő minden bokorban. Hát csak egyszer feküdjünk le, fiatalúr. Holnapután úgyis visszautazom Kamarásra, aztán sohse lát többet. Tudom én jól, hogy mi nem vagyunk összevalók, de hát ha maga olyan nagyon tetszik nekem. Majd aztán találok én magamnak vőlegényt, nem egyet. Minden ujjamra egyet. És maga is meg fog házasodni.

- Nem! Nem akarom! - Feltéptem az ajtót és menekültem.

Csukott szemekkel, álmatlanul kínlódtam sokáig ágyamban. Buja képzeleteim voltak és szenvedtem. Marinka halvány combjait láttam a sötétben remegni. Csak most Marikának hívták. De hiszen gyerek volt még. Anyám és húgom a szomszéd szobában aludtak. Kis öcsém pedig egy szobában velem.

Hirtelen halkan, óvatosan tapogató kis kezet éreztem hajamon. Kinyitottam szememet. Marika kis alakocskája derengett előttem a sötétben. Ingben valóban gyereknek látszott. Az imént is ébren voltam, de nem hallottam léptét. Balkeze mutatóujját figyelmeztetőn szájára nyomta, jobbkezével megfogta kezemet és húzott ki az ágyból. Ha nem akartam, hogy zaj támadjon, engednem kellett. Kiszálltam az ágyból és ő kezemnél fogva kihúzott a konyhába.

- Megmondtam magának, Marika, hogy nem akarok. Ha maga gyereket kapna, nagy vétek volna.

- Jól van. Hiszen nem akarok én semmit. De a fiatalúr meg fog fázni mezítláb a kövön. Jöjjön be hozzám az ágyba, ott fogunk beszélgetni.

Odahúzott és én az ágya szélére ültem. Nagyon szenvedtem. De magam előtt láttam az utcán síró Kramer zenetanár urat, mintha ott állt volna előttem a konyha közepében. És ha Marika mégis gyereket kap? Lehet, hogy ő nem fogja kívánni, hogy vegyem el feleségül, de Julis bizonyosan meg fog tudni mindent. Mit szól majd Julis hozzá? Mindenki meg fogja tudni. Nem kell majd akkor nekem is felelnem tettemért, mint Kramer úrnak? Nem, nem szabad nekem. Én nem vehetek felelősséget és terhet nyakamba, én nőni akarok.

Ezeket gondoltam. De beszélni másról beszélgettünk. Marika símogatta kezemet.

- Legalább a karját tegye a derekam köré. Ne legyen már olyan irígy.

- Ez nagyon jól esik. Magának, nem? Talán van a fiatalúrnak más szeretője? Azért nem akar hozzám feküdni?

- Nincs. De nagyon szeretek egy leányt.

- Hogy hívják?

- Ágotának.

- Jaj, de furcsa. Meg fog fázni. Jöjjön a takaró alá. Megölelte azt az Ágotát?

- Nem - feleltem hozzátapadva. Mintha Kramer urat hallottam volna zokogni a sötétben.

- Hát akkor neki semmi köze hozzá. Hiszen akkor maga nem csal meg senkit. Azután szeretheti a fiatalúr tovább, ahogy akarja. Gyere - lihegte a fülembe. Gyere még közelebb.

Halántékaim úgy vertek, hogy majd megszakadtak. Ha még egy másodperccel tovább maradok, végkép ottmaradok.

És akkor láttam Ágotát, a sötétben. Mereven, meredeken felemelt orral, gőgösen haladt el. Megint felültem az ágy szélére. Erre Marika öklével hátbavágott, de jól. És akkorát rúgott rajtam, hogy majd leestem és arcát befúrta a párnába.

- Hát menjen a fenébe, ha így megvet engem a fiatalúr. Menjen a fenébe.

Tapogatva kerestem a sötétben az ajtót.

- De mikor olyan nagyon tetszik nekem a fiatalúr - hallottam még Marika zokogását.

Másnap éppen úgy csicsergett és ugrált nevető gödröcskéivel, mintha semmi sem történt volna. Én elpirultam, mikor reggel először szemközt jöttünk. Ő egy cseppet sem volt elfogult. Ez piszkálta hiúságomat, mert ha én voltam is az, aki nem akart, mégis bosszantott, hogy ő olyan könnyen siklott át a dolgon. Mert hiszen énnekem egy gyötrelmes éjszakámba került.

Mikor egyedül maradtunk a szobában, elmenőben mintegy véletlenül, átfogtam a derekát. Huncut ártatlansággal csudálkozott rám.

- Talán elszédült a fiatalúr, hogy belém kapaszkodik?

Két nap múlva, mikor hazajöttem az iskolából, Marika már nem volt ott. Csicseregve elugrált szimatoló kis pisze orrával és gödröcskéivel úgy ahogy jött. Bennem azonban máglyát gyujtott. Nem tudtam már, hova legyek magammal. Ajkamon éreztem forró lehelletét, kis kemény ruganyos melleit a mellemen és elátkoztam ostobaságomat, hogy nem használtam fel a jó alkalmat.

Talán valami nagy veszedelemtől szabadultam ezúttal - gondoltam, - de nehéz elviselni. Kramer úr is csak úgy tudott volna szabadulni, ha kurvákhoz járt volna. Neki azonban pénze nem volt, meg a nemibajoktól is félt. Hát előbb tudakozódni kell, hogy az illető nő egészséges-e? Mennyibe kerül egy kurva? Vannak olcsóbbak is. Bicskey tudna tanácsot adni.

S akkor támadt egy gondolatom. Dettrétől megtudtam, hogy Bicskeynek van most egy szeretője. Az új pincérlány Terka néni kocsmájában. Az rendes, bárcás kurva, hetenként kétszer vizsgálatra megy a tisztiorvoshoz, és szokás szerint a kocsma jobb vendégeinek rendelkezésére áll. Hátul az udvarban van a szobája, Violának hívják, és Bicskeytől nem fogad el pénzt. Dénes már Dettrének is felkínálta, de neki nem kellett. Pedig Viola, ha úgy vesszük, nagyon kedves és jólelkű teremtés volt.

- Bicskey azt is megkérdezte tőlem - mondotta Dettre, - hogy nem akarnál-e te egyszer Violával hálni? Én persze rögtön megmagyaráztam, hogy az teljesen elképzelhetetlen. Mert a te lelkedben az örök nagy szerelem lángja lobog. Dénes meg én, mi csak szegény disznók vagyunk. Amit mi művelünk, az egészen mindegy. Hanem te megszentségtelenítenéd evvel szíved oltárát. Hiszen mi sem csinálnánk ilyeneket, ha olyan szerencsénk volna nekünk is, hogy ilyen magasztos oltárt hordanánk szívünkben. Megmagyaráztam Dénesnek, hogy a te fenkölt költőszerelmed számunkra is a reménység sugarát jelenti. Mert hiszen, ha kigyulladhatott barátunk szívében, akkor egyszer talán a mi szívünk mélyén is meg fog csendülni.

Bármilyen zavaros retorikával beszélt is Dettre, az ő rajongása az én nagy szerelmemért nemcsak őszinte, hanem valósággal fanatikus volt. Úgy ragaszkodott hozzá, úgy kapaszkodott belé, mint az emberiségbe vetett hitébe. Ez régebben nagyon hízelgett volna nekem, most azonban csak azt a következtetést vontam le belőle, hogy barátaimnak nem szabad semmit sem megtudniok szándékomról. Mert vétek és bűn volt az én szándékom, tekintettel a szent szerelmi oltárra, mely szívem mélyén »csengett«, - avval tisztában voltam. De nem láttam-e elégszer a színházban tragikus vad szenvedélyek következményeit? Hősök sorsa volt ez. A poétikában, melyet az ötödikosztályban tanultunk, külön fejezetnek címe volt: »A tragikus bűn«. Tóvölgyi Margit a megmondhatója, hogy csak a polgári osztály előítéletei kényszerítenek erre a végzetes lépésre. Ha Ágota és én szabadon szerethetnők egymást... Ezt végiggondolni persze képtelen voltam, fellázadtam. Egy nagy igazságtalanság áldozatának éreztem magamat és tragikus daccal és nem csekély félelemmel elhatároztam, hogy elmegyek Violához.

Már régen nem voltam Terka néninél, de tudtam, hogy Dettre is ritkán jár oda. Hosszadalmas és körültekintő felderítések után sikerült egy délutánt kiszemelnem, melyen Bicskey a Zenedében volt elfoglalva és Terka néni se volt otthon. (Neki se szabadott tudni a dologról, mert barátaim rögtön megtudták volna.) Kivettem kis takarékmalacom egész tartalmát és elindultam. Nem tudtam, mennyibe fog kerülni a tragikus bűn.

Délután egészen üres volt a kiskocsma. Persze már odamentemben azt hittem, hogy mindenki meglátja rajtam szándékomat. Szívem a torkomban dobogott, mikor besurrantam az ajtón.

A félhomályos pitvarban Viola fogadott. Én ugyan még sohase láttam, de az a kis, kerekded nő, aki szinte kicsattant kékselyem blúzából, más nem lehetett. Nagykövű gyűrűk voltak ujjain, és roppant függők a füleiben, melyek csörögve himbáltak, ha mozgatta fejét. Haja kis papirostengelyek köré volt csavarva, melyek néger fejdísznek látszottak.

- Isten hozta! - mondta álmosan, vontatva, de nagyon nyájasan és keze úgy rátapadt az enyémre, mintha el se akarná, sőt el se tudná többé ereszteni. Kis, vastag, valószínütlenül puha és síma kezei voltak, melyeket az ember félt megmarkolni, nehogy az ujjak belényomuljanak, mint a tésztába. - Maga úgy-e a Bicskey Dénes barátja? - mondotta ásítva, és kézenfogva vezetett beljebb. Olyan lusta és vontatott beszédmodora volt, hogy az ember szinte kinyujtózhatott két szava között.

- Hogyan találta ki?

- Bicskey mindig csak magácskáról beszél. Nagyon szereti és tiszteli magácskát. A hátsó szobába menjünk, ott senki se fog zavarni most bennünket.

Míg ezt a néhány mondatot elmondta, már meg is érkeztünk. Viola vállamhoz támaszkodott és rámmosolygott. Az arca tésztásfehér volt, valószínütlenül hosszú, fekete szempillákkal. Az ember érezte a bőrkrémet. Mosolya anyásan jóindulatú volt. Harmincéves lehetett.

- Üljünk ide - felemelte szoknyáját és az alsószoknyájával letörölte a széket. Kilátszott fekete selyemharisnyás, feszes lábikrája. Már lüktetett a halántékom.

Bort meg pogácsát hozott, töltött, mellém ült, kéjesen fészkelődve, dörgölődzött oldalamhoz, és mindig rámmosolygott. Két aranyfoga volt, melyek éppúgy ékszernek hatottak, mint gyűrűi és fülbevalói.

Ittunk. És miközben fehér, puha kezével könnyedén ütögette kezemet, lomhán beszélt. - Bicskey szép fiú, igaz-e? Azt mesélte, hogy magácska híres újságíró és szerkesztő úr, magácska csinálta meg, hogy most énekelni tanul és színész lesz. Hát ezt jól megcsinálta. Mert Bicskey már a sírban volna maga nélkül. Viola álmosan és halkan beszélt és valami ágymeleget terjesztett maga körül. Szerettem volna már a dologra térni, de szégyeltem magam. - Bicskey mesélte, hogy magácska jövőre már budapesti újságíró lesz és akkor kicsinálja neki, hogy őt is szerződtessék a pesti operához.

Egészen hozzám támaszkodott. Orromat megütötte a bőrkrém szaga, és a papirostekercsek csiklandozták a nyakamat.

- Én is tudok ám énekelni. Nem akarja nekem is kicsinálni, hogy felvegyenek a színházi karba?

- Azt meg tudom csinálni - feleltem fontoskodó arccal - de előbb hallani akarom a hangját.

Akkor száját a fülemre nyomta, úgy súgott bele: - Fennt a szobában, jó? - Aztán rácsapott a kezemre és halkan vihogott:

- Ohó! Magácska is egy kis gonosz!

Ez ugyan nem tetszett nekem, de éppen az ordenáréság izgatott, mert megszabadított azoktól a gátlásoktól, melyeket különben minden asszonnyal szemben éreztem. Megszabadított belémnevelt illedelmi kötelezettségektől. Hiszen ő nem várta el tőlem. Még csak egy valami akadályozott: Mibe fog a dolog kerülni? Mert a bort, persze meg kell fizetni. Marad-e még, amennyi kell?

- Az ilyen kóristáné jobban kereshet - beszélt Viola tovább - sóvárgó, vágyó tekintettel - csak azt kell bedumálni a pasasnak, hogy ő művésznő, és ha az csak egyszer látja a színházi művészbejáróból kijönni, akkor már kitárja a bugyellárisát. De itt az ember csak olyan pincérlány, és ha az egész asztaltársaság összemarkolássza is az embert, nem jön ki haszon belőle. Pedig itt is, ott is egy a munka. Igaz-e?

Komolyan beszélt hivatásbeli problémákról, mint valami régi baráttal.

- És ott nem is szólhat bele nekem senki, mint itt a Terka néni, igaz-e? Pénzt veszek, akitől akarok és akitől nem akarok, nem veszek, ha úgy tetszik nekem. Jöjjön kis szerkesztőcske - mondotta Viola anyásan, jóságos mosollyal, aranyfogait mutatva.

- Gyerünk szobára. Még ráérünk, mire megjön Terka néni.

Kihúztam pénztárcámat, hogy fizessek. Ráütött a kezemre.

- Dugja vissza a pénztárcáját. Magácska ma nem a Terka néni vendége, hanem az enyém.

Hát végre feleletet kaptam utolsó, nyugtalanító kételyemre is. Vadul dobogó szívvel álltam fel és éreztem e pillanatnak komoly jelentőségét. Viola kézenfogva vezetett, mint egy gyereket. Fülbevalói csörögtek és papírtekercsei rezegtek.

Mikor Viola a kilincs után nyult, azt valaki kívülről lenyomta. Barátom, Dettre János lépett be. Nem volt szerencsém. Gyorsan kihúztam kezem Viola tésztafehér, puha, kövér gödröcskés kezéből.

- Jó napot! - szólalt meg Dettre tragikus képpel és síri hangon. Aztán elfordított arccal az asztalhoz lépett és leült. Nagy, tüntető mozdulattal néhány teleírt lapot vett ki zsebéből és olvasásukba merült. Messziről megismertem: az én verseim voltak.

Viola és én zavartan álltunk az ajtó mellett. Én majd elsüllyedtem szégyenletemben és dacos lázadásom, mellyel tragikus bűnömet vállalni akartam, elszállt. Viola hosszú pillái alól felémsandított és megállapította, hogy velem ma már nem boldogul.

- Hát maga mért haragszik? - fordult aztán Dettréhez halkan, vontatottan. Dettre tragikus képpel olvasta költeményeimet és nem felelt. Viola az asztalhoz ment, kényelmesen Dettre mellé telepedett és vállát odadörzsölte az övéhez. Dettre zajosan odébb rukkolt a székkel. Én még mindig az ajtó mellett álltam.

Viola elgondolkozva nézett Dettrére, mintha eltartana egy ideig, míg felfogja, hogy mi történt... Aztán ásító, kérdő hangon újra megszólalt: - Hát nem csinálok én semmi tilosat! - Mivel senki sem felelt, elértve, hogy itt nagy ellentétek merültek fel, ő is arrébb vitte székét. - Az úrhölgyeknek talán tilos, de nekem rendőri engedélyem van. Rendes bárcám, és kétszer hetenként orvosi vizsgálat. Ellenem senki se mondhat semmit - ásított és töltött magának a maradék borból. Én még mindig az ajtónál álltam.

Dettre hirtelen Viola felé fordult és elibe tette egyik versemet. Két kezével kisimította a papirost. Az Ágotához írt vers volt, melyet Dettre leírt magának, mert nagyon tetszett neki.

- Tessék, olvassa nagysád. A hangja remegett az indulattól. - Ha elolvasta, meg fogja érteni, mit cselekszik.

Viola csodálkozva nézett a versre.

- Ezt maga írta? - fordult hozzám kissé megszeppenve. - Hát az az Ágota meg lehet elégedve. De hát én mit tehetek erről: - fordult aztán Dettréhez.

- Ez a szerelem szent oltári láng - kopogott Dettre mutatóujjával a versre, mint valami adóslevélre, kérlelhetetlen követeléssel. - Ezt a tiszta lángot neki bemocskolnia nem szabad. Mi csak disznók vagyunk, velünk csinálhat nagysád, amit akar. De ezt a magasztos érzést ne rántsa le a porba. Ha ő maga jön is, önmagáról megfeledkezve, mert majd aztán haza fog menni és golyót röpít az agyába.

Dettre annyira fel volt indulva, hogy elállt a lélegzete, elakadt a hangja.

- Jézus Mária! - Viola rémülten vetett keresztet. - Hát honnan tudhassam én, hogy habókos szegény a fejében. - Hosszúpillájú, álmos tekintetét rám emelte. Csupa jóság és szánalom volt.

- Hiszen ő maga gyütt el hozzám. Még jó, hogy idejekorán elfogta. Szegényke!

Még mindig ott álltam az ajtóban és bűnösnek éreztem magam. Nagy érzések kötelezik az embert. Nem volt szerencsém.

A következő hónapokban igénybe vett az iskola is, mert az utolsó hónapok voltak.

Érettségire készültünk. Tiszta jelesre kellett letennem mindenáron, hogy ösztöndíjjogosult lehessek az egyetemen. A feltétlen szükségesség korbácsa, anyám reszkető félelme minden új bizonyítvány előtt, a siker örömétől is megfosztottak engem. Mert csak megkönnyebülést jelentett, ideiglenes megnyugvást újabb feladatok és veszélyek előtt, sohasem fellendülő örömöt. A babér számomra a puszta kenyeret jelentette, mely nélkül elpusztultunk volna.

Végre a maturán is túlestem, és ott ültem éjszaka öreg íróasztalom előtt. A kis állólámpa petróleumlángja fűtötte homlokomat. Hát Szeged is befejeződött. Ahogy elmult egyszer Lőcse is. Szeptemberben Budapestre költözöm az egyetemre és elhagyom szülővárosomat. A fiatalságnak el kell múlnia. Megpróbáltam mérleget készíteni naplómban.

A mérlegben nem tellett örömöm. De hogy végkép lezárhassam, még egy számlát kellett kiegyenlítenem. Ágotához való szerelmem még nyitott kérdés maradt. Elhagyhattam-e végkép Szegedet, anélkül, hogy vele nyiltan és komolyan beszéltem volna? Valamennyi szónoklatban, melyet nekünk érettségizőknek tartottak, azt hangoztatták, »hogy most már nem vagyunk gyerekek«. Hanem felelős férfiak vagyunk, akik sorsuk kormányát maguk fogják kezükbe venni. Én eme szónoklatok közben világosan éreztem mindig, hogy ez az én Ágotával való ügyemre vonatkozik.

Tehát beszélnem kellett vele. Mondhatom, hogy mikor először mertem hátrafelé Owerbackot ugrani, kevésbé féltem. De elvégre érettségiztem, most már férfi vagyok és magam kormányzom sorsomat. Tehát rajta! Most már színt kell vallania. Ürügye volt látogatásomnak. Mielőtt végkép elhagynám a várost, vissza kell vinnem könyveit, melyeket Ödön révén kölcsön adott nekem. Jacobsen és Björnson novellái és Knut Hamsun regényei, Pan és Viktória voltak nálam.

Nagy gondban voltam, hogy hogyan kezdjem a társalgást. Szerelmet vallani nevetséges volna, tekintettel arra, hogy négy év óta a csömörlésig tudja, hogy szeretem. A kezét se kérhetem meg, legfeljebb arra kérhetem, hogy várjon rám. Előbb azonban azt kellene megtudnom, hogy szeret-e egyáltalában. Az első szó, az volt a nagyon nehéz. Mert az dönti el az egész beszélgetés tónusát.

De ezúttal megint Ágota segített ki zavaromból.

- Visszahozta könyveimet? Szép magától. Üljön le és gyorsan mesélje el, hogyan tetszettek magának.

Tehát beszélhettem a könyvekről és időt nyertem. Arról beszéltem, hogy mennyi kimondatlan dolog van ezeknek az északi íróknak a sorai között.

Ágota bólintott. - Nemcsak írni - mondta - beszélni sem szabadna másként, csak sorok között, szavak között. - Hosszú, keskeny kezével idegesen irtózó mozdulatot tett. - Nem szabad máskép!

- Milyen poétikusak ezek a skandináv nevek! Ha egy novellának »Ingeborg« a címe, akkor már a címből annyi költészet lehell ki, hogy már alig van mit hozzátenni. Szolvejg! Hjalmar! Már ebben annyi muzsika van.

- De ezek ott olyan közönséges nevek, mint nálunk Terka, Boriska, Piroska.

- Tudom. És a magyar írók is fognak majd egyszer úgy írni, hogy az ő neveiknek lesz ilyen csengésük északon.

Felhúzta roppant szemöldöke íveit: - Maga igazán hisz ebben?

- Igen.

Aztán elmerengő, rövid szünet után megkérdezte:

- Sok verset írt azóta?

- Nagyon keveset.

- Miért?

- Mert nem tetszenek a verseim.

Hirtelen rámvillantak ibolyaszemei: - Miért?

- Mert minden olyan... olyan közönséges lett bennük.

Mosolygott. - Maga azt szeretné, hogy úgy csengjenek, mint Ingeborg és Szolvejg. Talán egy Ingeborggal vagy Szolvejggel kellene találkoznia.

Arcomba szökött a vér.

- Ágota! - hebegtem.

- Nos? - kérdezte könnyű lélegzettel és kinézett az ablakon, mintha odakint valami nagyon érdekeset pillantott volna meg.

- Tudja, hogy nemsokára felmegyek az egyetemre?

- Persze, hogy tudom - vetette hirtelen közbe, mintha gáncsot vetett volna. De én nem zavartattam meg magamat többé.

- Én most örökre elhagyom Szegedet és nem tudom, mikor látjuk egymást viszont.

- Minek ez a tragikus hang? Hiszen háromszor egy esztendőben szünideje lesz, és természetesen meg fogja látogatni az édesanyját... És ha akkor még lesz kedve hozzá, talán engemet is.

- Ágota! - hebegtem megint erre a provokációra, de nem jutott eszembe alkalmas szó, és egy verset húztam ki zsebemből, melyet erre a célra készen tartottam. - Ágota! - volt a címe és éppen szerelmem elmúlhatatlansága volt benne minden kétségen felül megállapítva, mert úgymond, a planéták törvénye az, mely az én szívemben így nyilatkozik meg.

Ágota nagyon figyelmesen olvasta el a verset és homloka kissé kipirult.

- Azt hiszem - kezdte azután, anélkül, hogy felnézett volna a papirosról - hogy maga nem nagyon alkalmas nevet választott. Azt mondják, teszem Petrarka azért választotta Laura nevét, mert az olaszban nagyon sok jó rím van rá. De Ágotára nehéz a magyar nyelvben jó rímet találni. Valószínű, hogy nemsokára más nevet fog keresni.

Hát ez több volt a soknál! - Ágota! - kiáltottam fel. - Idegesen félrekapta fejét, mintha ütés elől tért volna ki.

- Ágota! csak egyet akarok kérdezni magától: ha én négy év mulva, mondjuk öt év mulva visszajövök és lettem valaki, valami nagyot csináltam és híres leszek, akar akkor... képtelen voltam a szót kimondani... akar addig várni rám?

- Négy vagy öt év mulva? - mondotta fojtott hangon és megint a versre nézett, mintha ellenőrizni és igazolni akarná véleményét és szája körül alig észlelhető keserű mosoly játszott. - Már három év mulva arra sem fog emlékezni, hogy engem hogyan hívtak és ha híres lesz, amiben nem kételkedem, eszébe se lesz visszatérni erre a vidékre.

- Ágota!... Hát nem hisz nekem?

Mosolyogva bólintott: - Hát mondjuk, hogy nem hiszek.

- De hát miért nem? - kérdeztem kétségbeesve, tehetetlenül.

- Lássa, magának a tolla, ami nekem a vonóm. Az én vonómnak meg van a funkciója. Ha játszottam vele, megint jól elzárom a hegedűtokba. De sohase jutna eszembe, hogy a vonóval harisnyát akarjak kötni. Arra nem alkalmas.

Hallgattam, mert nem értettem Ágota szavait és ezt szégyeltem bevallani. Kisvártatva felálltam.

- Vissza fogok jönni. - Kezet nyujtottam neki és éreztem hűvös, hosszú ujjainak folyondárfogását, szorítás nélkül.

- Megtarthatom ezt a verset? - kérdezte halkan, anélkül, hogy rámnézett volna. Én csak bólintottam, mert nem jött ki szó a számon.

Amikor a lépcsőház legalsó fokára léptem, a lábtörlőhöz, melyre az volt ráírva, hogy: Bitte! - akkor felettem megzendült Ágota hegedűje. Hallani lehetett hangján, hogy nyitva volt a lépcsőházra nyíló ajtó. Pedig én emlékeztem rá, hogy becsuktam magam mögött. Tehát most kinyitotta valaki. Megálltam egy percre. Megint lasszót hajított utánam. Fájt.

Amikor az utcán megálltam, akkor jutott eszembe hirtelen, hogy a legfontosabbat, a döntőt, nem tudtam meg. Mert én szamár elfelejtettem megkérdezni azt, hogy voltakép szeret-e vagy sem.

De röstelltem mégegyszer felmenni.



FELÁLLNI!

(Honnan jössz - Aratás - Kévék és keresztek - Az az átkozott Árpád - Tizenhét másodperc -
A cséplőgépnél - A szénakazal éneke - Hajnalhasadás)

Hát igy jöttem el Ágotától is üres kézzel. Le lehetett zárni a mérleget. Nem volt örvendetes eredménye, holott még kapuzárás előtt egy nagy sikert könyvelhettem el. Persze az is csak olyan a mindennapi kenyér számára elengedhetetlen muszáj siker volt, de olyan, mely jövőmet, egyetemi esztendőimet biztosította. Megnyertem a tankerület Széchényi-díját, mely ama tankerület legjobb irodalmi érettségi dolgozatának járt ki. Ennek és nyilván apám régi barátainak is köszönhettem, hogy felvettek az Eötvös-kollegiumba. Reménységben tehát nem volt hiány. Ám mérlegem a multra vonatkozott.

»Életem egy korszakát zárom le« - írtam naplómba. Mit tartalmazott? - Fel akartam sorolni a lényeges tartalmakat, rendesen, pontosan és a lap felső balsarkában kezdve egész az alsó balsarokig előre felírtam a számokat: egy, kettő, három, négy. Öt lényeges tartalom fért el arra az oldalra. De az egyesszámú rubrikát se tudtam kitölteni.

Meg fogok érkezni Budapestre, a fővárosba, az egyetemre, egy új életbe, de honnan? Szeged, az csak egy pont a térképen és egy név a vasúti menetrendben. Mikor öt évvel ezelőtt elutaztam Lőcséről és a vasúti kocsi ablakában állva énekeltem, hogy »Cserebogár, sárga cserebogár« akkor én nem egy másik városba akartam utazni, melynek neve történetesen Szeged volt, hanem szülőföldemre, honomba, hazámba akartam utazni vissza az én népemhez, hogy gyökeret verjek a magyar anyaföldben. Ott ültem a naplóm előtt és kérdeztem magamtól: érzed-e, hogy most hazulról idegenbe költözöl és hogy elhagyod hazádat?

Mit hagysz el? A tápéi részeg parasztokat, akik a Goldstein Számit óbégatják és majd Amerikában fognak megint szép magyar nótákat énekelni? A Perl-féle szalámigyárat? Ágotát? A Nirvána-sarkot, ahol Dettre maga mondta nekem: - Menj te csak tovább és hagyj bennünket itt heverni? Az »úri csónakot« hagyom el, melynek lékje van és a filisztrózus polgári társadalmat és a »nyúzót«? Hát nem elváltam, elkülönültem én már belsőleg mindezektől? Hiszen már rég fellázadtam ezek ellen és a lenézettekhez szegődtem. Nem ültem-e, mikor érettségi után megtehettem, magam is a »majomasztalhoz« remélve, hogy ott emberi szívekre találok? Nem hagytam-e ott az első napon, megundorodva a majomasztalt is?

Mit hagysz te itt el? - kérdeztem naplómban.

Messzire költözöm, idegenbe. De honnan messze? Mitől idegenbe? Honvágyad hová fog húzni? A Széchenyi-téri korzó alvó szobrai felé? A fekete bronz Dugonics felé? A hellén templomnak épült kultúrpalota vityillója felé szemközt a csirkepiaccal? Bizony nem épületeket és utcákat hagy el az ember, mikor honát hagyja el. Hol van az az emberi kör, melyet elhagynod fáj, mint nagyobbik testedből kiválni? Hol van az a közösség, melyet majd idegenben is meglátnak rajtad és meghallják szavad ejtésén-lejtésén, akármerre jársz is? Mert ez nem egyes barátokon múlik, mert barátokat fogsz te találni mindenütt a világon. De azoknak egymással nem lesz semmi közösségük, mint ahogy a kovács meg Kramer úr is különböző világokban éltek, holott én mindkettőjüket szeretem. De mikor először mentem ki éjszaka a tápéi töltésre, egy öreg tutajost láttam a tűz mellett ülni és nem is jól hallottam, hogy mit beszél. Az nem volt barátom, még ismerősöm se és mégis éreztem, hogy oda kellene ülnöm lábaihoz és térdére fektetni fejemet. És az volna a nagy hazatérés és megérkezés. De az nem történt meg. Egyszer pedig egy dalt hallottam, mely hívott engem: »Erre gyere, amőrre én« és én éreztem, hogy haza hívnak. De nem mentem.

És egyszer egy tiszaháti vándorlásomról hazaérve, azt írtam a naplómba: »Ez az én tájam. Milyen jó lesz majd utazni és a messzi távolból visszavágyódni erre a tájra.« - Úgy képzeltem, hogy nagyon fájdalmas lehet honvágytól szenvedni. De teljesen elképzelhetetlen volt nekem mindíg, hogy az ember idegenben élhessen, honvágy nélkül! Akkor el van veszve. Hát mégis volt nekem valamim, amiben megfogódzott a horgonyom. Egy fájásom volt mégis, melynek iránya volt és az az irány a tiszaparti táj felé mutatott, a tápéi rét felé, ahol az izzó esti gőzben a nap roppant vörös korongja elmerült. Abban volt az, ami nem volt. Abban volt a vén tutajos, akinek nem hajtottam térdére fejemet, a nóta, amelyet nem követtem és a táj, melyre ráismertem, de nem találtam meg a szezámfalat, hogy bejárója megnyíljék előttem. Mégis lesz honvágyam. Egy fájás után fogok vágyódni, egy vágyra vágyódni. Talán az nem is olyan kevés.

De hát most el fogom hagyni családomat is. Anyámtól is elbúcsúzom, akit szeretek. Ebben a gondolatban is az volt a legfájdalmasabb, hogy nem volt fájdalmas. Mint ahogy apám sírjánál annakidején nem tudtam sírni, most is, rossz lelkiismerettel bár, de megkönnyebbülést éreztem. Ennek azonban egy egészen határozott és tudatos oka volt. A közeli válástól való félelmében anyám túlságosan gyöngéd lett. Talán közeledő betegsége is jelentkezett abban, hogy minduntalan sírt és szakadatlan csókolása és cirógatása terhes lett nekem. Én azelőtt egyáltalán nem voltam rideg, sőt nagyon kívántam a gyöngédséget, de abban az utolsó időben könnyeinél is kinosabb volt nekem az a ragadós kutyatekintete, mellyel néha órák hosszat csüggött rajtam és követte minden mozdulatomat, szótlanul. Persze, ha még sok más mély és szoros viszonyom lett volna, ha körülfogott volna barátok és szeretők, és más közösségek szoros kapcsolata is, akkor ezt a legmélyebb és legtisztább kapcsolatot úgy hordtam volna, mint legszebb ékkövét egy koronának. De az anyai szeretet, mint egyetlen gazdagságom, csak szegénységemet tette nyilvánvalóvá. Valami szánalmas volt benne. Úgy szégyeltem, mint női társaságban elő venni zsebkendőmet, melyet anyám hímzett.

Költeményeimet is el kellett számolnom a mérlegben. Habár az nem volt valami, ami Szegeddel lezáródott és itt maradt. Ellenkezőleg. Költőmivoltomat sokkal inkább jövőmnek éreztem, mint multamnak. De a legutolsó hónapokban ez a jövőm problematikussá lett. Egyre kevesebb verset írtam, elment tőlük a kedvem. Hegedüs Pál ugyan már meg volt elégedve nyelvem magyarságával és versmértékeim szabatosságával. De nekem magamnak hirtelen olyan banálisnak és üresnek tetszettek, hogy testi undort éreztem, valahányszor egyet befejeztem.

Ezt Ágota könyvei okozták. Ama modern európai irodalom, mely nekem roppantul tetszett és mellyel összemérve az én népdalstílusom szánalmasan vidékinek és primitívnek látszott. Sokkal finomabb rezdüléseket lehetett megszólaltatni a sorok között, a szavak között kellett élet lehelletét érezni és a lényeget, melyet nem mindenki tudott kimondani és megérteni se kellett mindenkinek. De érezni is finomabban kellett volna, hogy úgy mondjam pontosabban és részletesebben. Illetve azokat a hangulatokat amik meg voltak bennem, nem elfutni hagyni, elkenni és belesöpörni abba az egy otromba szóba, hogy fáj. Érzékenyebb lemezre kellene felvenni érzéseimet, mikroszkópikus érzékenységgel, hogy legkisebb atómjai alakot és kifejező nevet kapjanak. Mert ott van a dolgok eleven magja. Másfelől azonban azt tanultam és hittem, hogy csak a népből és nép nyelvéből születhetik nagy költészet. Összeegyeztethető volt-e ez?

Iróasztalom előtt ültem és határozatlan álmaim voltak költeményekről, melyeket megírni nem tudtam. Ezek a versek megint üres füzetekben voltak, mint annakidején Rosamunda, a longobardi királylány. De akkor még nem jelentek meg verseim az ujságban. Akkor még a küszöb előtt álltam és tudtam, hogy meg fog nyílni a kapu. Most úgy rémlett, mintha valami szét akarna foszlani, ami már a kezemben volt és szorongás fogott el. Mérleget készítettem és az nem volt örvendetes.

Már csak egy hónapom maradt, hogy még talán horgonytvethessek ebbe a földbe, hogy hazámra leljek azért, hogy az idegent idegennek érezhessem és megmondhassam, hogy honnan jövök. A kovács, aki most Kamaráson dolgozott és akiről hirtelen elutazása óta hírt nem hallottunk, azt mondotta volt nekem egyszer, hogy ha meg akarjuk ismerni a népet, vele kell élni és dolgozni. Mert a sétálásoknak nincsen látszatja. Talán ebben a hónapban még elszegődhetnék valamelyik birtokra munkára? Aratás ideje volt.

- Hát azt ugyan megkaphatod mindjárt és még kereshetsz is valamit - nevetett Bicskey, mikor a Nirvána-sarokban szóvátettem a dolgot. - Ha ebben az éktelen hőségben izzadni és port nyelni akarsz, mindjárt tudok neked szolgálatot kommendálni, mert az én sógorom, Sárkány Tibor, éppen most jött be Szilágypusztáról, hogy egy olyan félkegyelműt keressen, aki kimegy neki segédfelügyelőnek az aratóihoz. Tibor jószágigazgató a Pálfy-uradalmon, ott aztán jóllakhatsz parasztokkal csömörlésig.

- Beszélhetek ma este sógoroddal? - kérdeztem a nevető Bicskeyt.

Sárkány Tibor magas, szikár, szép ember volt, de úgylátszik tabetikus, mert a szobában is bottal járt és olyan keményen, erősen lépett, mintha mindíg díszmenetben masirozna. Arca szüntelenül idegesen vonaglott és mindig olyan hangosan beszélt, mintha száz béresnek parancsolt volna éppen. Úri sasorrával, bozontos szemöldökével, kemény pillantásával modellt állhatott volna a hét vezér egyikének szobrához.

- Nagyon örvendek, nagyon örvendek - harsogta és rázta kezemet. - Jól fog nyaralni nálunk. Jól összeszedi magát, egész nap a friss levegőn.

- Hajnali félnégytől este tízig - vetette közbe Bicskey.

- Fiatalembereknek az nem árt - harsogta Sárkány. A mi barátunk nem züllött, álmos semmittevő. Az aratás ideje munka ideje. Aztán meg nem ingyen dolgozik. Mik a feltételei barátom?

- Pénzre nincs szükségem. Én voltakép azért megyek, hogy népdalokat gyüjtsek.

- No hát, azt többet fog hallani odakinn a pusztán, mint amennyi jólesik. Hiszen az a büdös paraszt nem akar dolgozni. Az a disznó gézengúz! Hiszen a legszívesebben egész nap óbégatna. De ha nem is sokat tudok én magának fizetni, azért urak vagyunk kérem.

- Fogadd el a pénzt, - azt mondom neked - vetette közbe Bicskey.

- Nos, majd elszámolunk valahogy a végén, kedves barátom - ordította a jószágigazgató.

Másnap reggel elegáns, könnyű bricskán hajtottunk a pusztára. Jobbra, balra lágyan ringott az arany kalásztenger az enyhe, langyos szélben. Éretten, készen, hogy az ember kaszája elé feküdjék. Arany magyar kenyér, a világ legjobb kenyere. Pipacsok röpködtek egy helyben a szélben, szárukhoz kötött vérző lepkék és én úgy éreztem, mintha valami nagy ünnepre, utaznék. Szólt a fürj és foglyok rebbentek fel zajjal, mint az élet robbanásai és riasztották a két szép lovat.

- Jó vadászat lesz az idén - ordította a jószágigazgató. - A gróf úr is le fog hozzánk jönni vendégeivel.

- Most hol van?

- Hogy éppen most hol van, azt nem tudom. Leginkább Bécsben lakik. Három esztendeje olyan vadászatot rendezett itten, hogy még Angliából is jöttek ide vendégek. Szép ember. De rossz puskás.

Emelkedett a nap és a hőség mihamar olyan nehéz lett, hogy mint valami izzó vassúlyt hordta az ember fején és vállain. Nyitott szájjal forró levegőt szítt be az ember és úgy érezte forrón a tüdejébe nyomulni, mint garatjába a forró levest. Bögölyfelhő zsongott elháríthatatlanul fejünk körül, bögölyök ültek csomósan a szegény lovak farán, óriás kukoricaföldek leveleik száraz lándzsáit zörögve meresztették a kemény nap ellen. A porfelhő, melyet a bricska felvert, mozdulatlanul megállt a levegőben.

- Kamaráson már füstöl a cséplőgép - nyujtotta ki ostorát a kocsis.

- Hol van Kamarás?

- Ott a! A mi pusztánk szomszédságában.

Hiába vizsgáltam végig a látóhatárt, nem láttam semmit.

Beérkeztünk Szilágy-pusztára. Egyemeletes, sárga úriház volt, körülötte félkörben hódoltak a gazdasági épületek, istállók, magtárak, béres- és cselédházak. Engem a Pfeffer szobájában szállásoltak el. Pfeffer volt a felügyelő. A bánáti sváb, durva, húsos arca olyan duzzadt volt, hogy a szeme alig látszott ki belőle. Nemcsak rosszul beszélt magyarul, de kiejtése mintha bemocskolta volna a nyelvet. Hanem csizmaszára mindig fényesre volt puccolva és bikacsökkel csapkodta, ha az aratókkal vagy béresekkel beszélt. Evvel utalt büntetőjogára. Közölték ugyan vele, hogy én, mint segédfelügyelő, teljes munkaerőként nem jövök számba, mert inkább műkedvelésből, tanulmány céljából jöttem ki a pusztára. De Pfeffer úrnak nyilván az volt a véleménye, hogy a kosztot és kvártélyt nekem is meg kell szolgálnom. Minden hajnalban félnégykor álmomból a szó szoros értelmében, vállamnál fogva emelt ki és rázott, mikor a kis cselédlány behozta a tejet, meg a szalonnás kenyeret szobámba. Odakünn éppen kisütött a nap és az ablak hálóján százával ültek szúnyogok, melyek rejtélyes módon éjszaka be tudtak jönni a szobába, de reggel nem tudtak kirepülni.

- Magának legelőször meg kell tanulni lovagolni - mondotta Pfeffer, mocskos kiejtésével - mert a birtok nagy, sok óra, míg kijut az aratókhoz. Menjen az istállóba, már kiadtam a parancsot a Jóska kocsisnak. Az majd kiad magának egy lovat, és meg is tanítja.

A lovaglásnak nagyon megörültem és különösképpen annak, hogy most már a kocsisokkal és béresekkel, tehát a magyar néppel, végre nem mint jött-ment sétáló, hanem mint közéjük tartozó munkatársuk fogok beszélhetni. Én igazán nagyon iparkodtam. Mindenkivel paroláztam, mindenkinek elkérdeztem nevét, az enyémet is megmondtam mindenkinek. Persze magyar írói nevemet és nem a németet, hogy semmiféle idegenség közénk ne állhasson. Ugyan mindjárt észrevettem, hogy a jeget nem egyhamar fogom megtörhetni. De ez nem bátortalanított el.

Első lovaglóleckém nagy esemény volt a tanyán. Sok nép gyűlt össze a csűr mögött, ahol a nagy tarlóföld kezdődött, melyen is először kellett lóra ülnie a városi ficsúrnak. És barátságos, meleg érdeklődésnek tekintettem ezt a gyülekezést.

Valami rettentő nagy lovat vezetett elő a kocsis, úgy hogy mint egy gyereket kellett feldobnia a nyeregbe. Egyre több béres és cseléd állt körül és nevettek. Én visszanevettem rájuk. Barátságos, derüs légkör volt. Jóska fogaival meghúzta a nyeregszíjjat, rövidre vette a kengyelt, rövid lábaimhoz mérve és kioktatott, hogy csak lábam hegyét szabad belétennem, mert ha egészen beleeresztem, akkor fennakadok benne, és akkor végem van. Aztán még rövid elméleti tanítást kaptam az ügetésről, hogyan emelkedjem fel ritmikusan a nyeregben, hogy elfogjam a ló hátának lökését. Meg is mutatta nekem az itatóra támasztott rúdon lovagolva a közönség nagy mulatságára. Én a nyeregből mintha emeletről néztem volna le. Valamennyien nevettünk, mint egy boldog család.

- Nohát, próbálja meg a fiatalúr, de csak csendesen, óvatosan kezdje - mondta Jóska és balkezével megfogta a kantárszárat, jobbjával jól megmarkolta az ostort, és lépésben vezette az óriás lovat a tarló szélére, mely mint egy óriási végnélküli asztallap terült el előttem. Béresnek, cselédnek, öregjének, fiataljának az egész Szilágy-pusztán mintha más dolga se lett volna aznap, csak az én lovaglóleckémet nézni. Meg voltam hatva a barátság ilyen tüntető kifejezésétől.

- Hát próbálja meg a fiatalúr! - kiáltotta hirtelen Jóska, elugrott a ló oldala mellől és nagyot vágott a farára, úgy, hogy az felágaskodott és aztán vad vágtában beleszáguldott a barna végtelenségbe. Egy pillanatig még hallottam a durva, gúnyosan kárörömös röhögést mögöttem, aztán úgy fütyült a szél fülem mellett, hogy semmit se hallottam.

Szerencsére úgy van, hogy az egyenletes galopp síma téren sokkal könnyebb, mint az ügetés. Ha az embernek van némi egyensúlyérzéke, nem is eshetik le a lóról, mert a lovasnak magának semmit se kell csinálnia. A ló veti fel, visszaesik, csúszik a nyeregben, »feltörli, fenekével« aztán megint felveti a ló és így tovább, és a lovas csak engedje át magát az egyenletes ütemnek.

Erre hamar rájöttem és iparkodtam úgy tartani magamat, hogy azoknak ott hátul ne legyen min röhögniök. A kalapomat, persze már rég elvesztettem, de a szél a hajamban kellemes volt és különben is: lovon vágtatni a pusztán át! Nem volt ez valami régi álmom? Mintha egyszer már megtörtént volna velem? Ez a mámor azonban nem sokáig tartott. Combjaim ugyanis kezdtek elzsibbadni. Egyszer azt mondották nekem, hogy a térdekkel erősen kell fogni a lovat. Ezt meg is tettem minden erőmmel, mert azt gondoltam, hogy különben kiesem a nyeregből. De már elkezdtek reszketni a térdeim, és meg akartam állítani paripámat. - Hó! - kiáltottam. Hó! - mert a szegedi konfliskocsisok Hó-t kiáltottak, ha meg akartak állni.

De az én lovam, úgy látszik valami idegen nyelvet beszélt, mert minél hangosabban hóztam, annál vadabbul vágtatott. Aztán nyilván megérezte, hogy lovasa nem egészen ura a helyzetnek, és visszakanyarodva, szilaj vágtában Szilágy-puszta felé repült, az ő istállója felé. Most láttam csak, hogy milyen nagy utat tettünk meg. Az épületek messzi egészen kicsikék voltak, alig láthatók. Ám én egyszer egy történetet olvastam egy lovasról, akinek megvadult lova az istállóba vágtatott vele úgy, hogy a lovas fejét szétzúzta a szemöldökfán. Miközben ezt a lehetőséget megfontoltam, már olyan közel értük a pusztát, hogy már láttam az embereket, akik azóta még jobban meggyülekeztek. Látni lehetett, hogyan hadonáztak és fogták hasukat nevettükben.

Ez rosszabb volt, mint a szemöldökfa veszedelme. Meg kellett állítanom a lovat, akárhogy is. Beeresztettem lábamat a kengyelvasba, amíg biztosan álltam talpamon. Öklöm köré csavartam a kantárszárat és nekifeszülve a kengyelnek, úgy rántottam vissza a ló száját, hogy felágaskodott és két lábon megállt. Engemet azonban a száguldás lendülete tovább vitt és kirepültem a nyeregből, fel a levegőbe, ahonnan szabályszerű szaltóval estem le a puha földre, úgy, hogy semmi bajom se történt. Eszmélésem első dolga volt, hogy revidiáltam: idejekorán kirántottad-e lábadat a kengyelvasból? Idejekorán eleresztetted-e a kantárszárat? Úgy látszik igen, mert minden jól végződött. De hol a ló? Sehol se láttam. Nyilván elvágtatott és lesz majd Szilágy-pusztán csúfolódás és nevetség. De legalább nem kellett nekik engemet megmenteniök. Fütyülök a segítségükre. Majd megmutatom a büdös parasztoknak, hogy egy trenirozott sportember hogy tanul meg lovagolni.

Még a földön ülve elmélkedtem így, mikor hirtelen meleg fúvást éreztem a tarkómon és a lóorr csuda bársonypuha érintését. Ott állt az én lovacskám mögöttem, mozdulatlanul, reszkető lábakkal és riadt tekintettel, mintha mondani akarta volna, hogy ő nem tehet róla. Amikor felálltam, lépésenként, félénken oldalgott, várta a büntető korbácsot. De végül mégis meghagyta fogni zabláját.

Ha senki se látott volna, ha a béresek nem röhögtek volna rajtam, szépen hazavezettem volna gyalog. Igy azonban minden tornásztudományom felhasználásával visszamásztam valahogy a nyeregbe. Nem mondtam lovamnak egy szót se, csak megpaskoltam nyakát és feszesre fogtam a kantárszárat. És a ló nyugodtan léptetve ment vissza Szilágy-pusztára.

Csak Jóska kocsis várt meg. A többieknek ez már nem volt érdekes.

- Miért nem áll meg ez a ló, ha hó-t mondanak neki? - kérdeztem a nyeregből, a kantárt könnyedén odadobva a kocsisnak.

- Mert ennek a lónak azt kell mondani, hogy prrrr.

- Hát ezt ugyan előre is megmondhatta volna - vetettem oda már elmenőben.

Tehát első találkozásom a szilágyi néppel nem nagyon jól sikerült. De hát ezek csak béresek meg urasági cselédek - vigasztaltam magamat. Ez nem az igazi nép. Ki kell mennem az aratókhoz a mezőre. Másnap reggel kilovagoltam Pfefferrel az aratókhoz. Mikor hozzákészültünk, a felügyelő egy kis revolvert nyujtott nekem oda.

- Ezt zsebre vághatja.

- Minek? - kérdeztem elképedve.

- Hát nem muszáj, ha nem akarja - vonta vállát Pfeffer úr, - de minden gazdatisztnek hátsózsebében ott a revolver. Ha parasztokkal van az embernek dolga, pláne magyarral, hát nem árt. De hát, ahogy akarja.

- Szoktak az aratók énekelni? - kérdeztem Pfeffert, mikor már mellette lovagoltam.

- A szerb aratók énekelnek néha, - ha este aludni jönnek a csűrbe. Akkor néha dudálnak is a kecsketömlőiken, még táncolnak is néha. Azok sohase fáradtak.

- És a magyarok?

- Azok be se jönnek aludni a pusztára. Ahol dolgoznak, ott fekszenek le, hogy időt ne veszítsenek. Mert nem fixbérért dolgoznak, hanem részre. A téli kenyerüket viszik magukkal jövő aratásig. Hát összekuporgatnak, amennyit tudnak. Két-három hétig kinn laknak a mezőn, nem mosakodnak, nem főznek azok ott. Mint a disznók úgy élnek azok. Hajnali háromtól este tízig dolgoznak. Goromba és gonosz nép az kérem. Mindig van velük skandalum. A legkisebb apróságok miatt. Kiraffénérozott ügyvéd az mind, kérem. Ha csak egy krajcár is hiányzik a szerződésben kikötött jussukból, arra mindjárt rájönnek. Kár, hogy az idén nem kaptunk tót aratókat. Azok nem olyanok.

- Miért? Jobb aratók talán?

- Olcsóbbak természetesen.

Felkaptattunk a töltésre és hirtelen kinyíltak előttünk az óriási búzatáblák...

- Ez mind el van már adva - Pfeffer kissé felemelkedett a nyeregben és a bikacsökkel körülmutatott. A Back-gőzmalom már mindent megvásárolt lábon. A grófnak pénzre volt szüksége. Nekünk most határidőre kell szállítanunk. Azért kellett magyar aratókat hozatnunk, azok végzik el leggyorsabban és legbiztosabban, mert hiszen a maguk érdeke.

Szétszórva és elveszve a nagy térségben kis embercsoportok mozgolódtak, kicsikén, mint a hangyák. De váratlan és aránytalan nagy villanással csillant fel néha kaszájuk a napfényben, mint valami hangos kiáltás. Ezek a kis embercsoportok kikezdték a búzatáblák egyik szélét, szinte lehetetlennek látszott, hogy megbirkózzanak vele.

Kis, villogó kaszákkal nyomultak előre. Kis konok csapatok utcákat vágtak a búzakalászok sokbilliós hadseregeiben. A kenyér óceánja el akarta nyelni a kis emberkét. Hajnali három órától esti tíz óráig birkóztak az aranybőség mérhetetlen tömegével. Azért az egy karéj kenyérért, mely őket a nagy éhinségtől szabadítja meg.

- Hát minek akkor a felügyelő? - kérdeztem, ha saját érdekük, hogy minél többet arassanak.

- De lehet jól kaszálni, meg rosszul. Nem szabad túlmagas szalmát hagyniok. A szalmának igen nagy ára van. A kévéket keményre kell kötni, a kereszteket jól rakni. Nyolc kévét egy keresztbe. Tíz krajcár jár nekik egy keresztért.

Pfeffer megmutatta nekem azokat az aratócsoportokat, melyeknek én leszek a felügyelője. Voltakép nincs semmi dolgom velük, csak neki jelentsek meg mindent, amit látok és hallok. Majd ő elkészül a büdös parasztokkal.

Mindent elkövettem, hogy az aratók rögtön észrevegyék, hogy nem vagyok igazi felügyelő, hanem az ő barátjuk. Köszöntem és mosolyogtam, és paroláztam, és próbáltam beszélgetésbe elegyedni. Bizonytalan szavaim, akár a dolgozó gépek futószíjjairól, úgy pattantak le. Barnára sült, félmeztelen férfiak csak mogorva morgással feleltek köszöntésemre, anélkül, hogy arcukat felém fordították volna. Sötét csökönyösséggel, tompa pontossággal végezték minden mozdulatukat. Egy lépést előre a jobblábbal, egyben a kaszát jobbra, messzire kilendíteni. Aztán a derekat félig balra fordítani és ugyanevvel a mozdulattal balra lendíteni a kaszát, kinyujtott karral. A kasza éle félarasznyira a földfelett suhogjon ívben. Aztán megint egy lépés a jobblábbal... Hát szabad-e őket zavarni? Ők birokra keltek a roppant kenyértömeggel, hogy kiverekedjék belőle az ő mindennapi, falatnyi kenyerüket.

Már régen nem izzadnak. Bronzbőrük szárazon cserzett. És minden férfi mögött ott liheg a marokverő lány. Egy markolásnyi kalászból csavarja a markot. Egy öleléssel fog össze egy kaszavágásnyit, aztán megtérdeli a kévét, két mozdulat a kötés. Nem szabad elmaradni a kaszáló legény mögött, kenyérért megy a harc. És a fiataloknál ez a munka a szerelemnek és a házasságnak is próbája.

Elhúzódtam, mert röstelltem semmittevőként ődöngeni a dolgozók között. Elkóboroltam a mezőségen. Ne veszítsd el kedvedet - mondtam magamnak. Ez nem mehet olyan gyorsan. Előbb meg kell nyerned a bizalmukat, ahhoz pedig alkalomnak kell adódnia. Legfontosabb, hogy végre itt vagy és kivárhatod az alkalmat.

Amikor este hazafelé lovagoltunk Pfefferrel, kubikusok mellett haladtunk el. Volt vagy harminc ember együtt, akik éppen azon voltak, hogy a töltés oldalába lepihenjenek. Talyigáik lapáttal, csákánnyal már ott álltak rendben és éppen subáikat terítették le a száraz fűre.

- Jó estét! - kiáltott rájuk Pfeffer és megállította lovát.

- Adjon Isten! - hangzott vissza a kórus, csendesen, tartózkodóan.

- Merről, merre?

- Csongrád mellett voltunk munkán és most mennénk haza.

- Hová?

- Hát Kamarás-falvára.

- Hát ha mennének, miért nem mennek? Csak nem akarnak itt meghálni, mikor Kamarás három órányira sincs innen?

A szárazképű kiskunok hallgattak. Kisvártatva megszólalt a legöregebb, nyilván vezetőjük, őszhajú ember.

- Ránkesteledik. - Tizenegy óra is meglesz, mire beérünk.

- Hát aztán? Hát nem jobb az asszony mellett éjtszakázni, mint itt a fűben?

A férfiak, akik már a subáikon hevertek, és rágyujtottak kurta pipáikra, csak hallgattak. De idő multán újra megszólalt az őszhajú ember és megfontoltan, lassan ejtette a szót:

- Hát éppen ez az kérem, hogy az asszonyok nem tudnak róla, hogy megérkezünk. Nem leveleztük meg. Mi pedig már nagyon régóta mentünk el hazulról. Ezért határoztam én így.

- Miért? Hiszen csak örömteli meglepetés volna?

A némán heverő férfiak szinte egyszerre fújták a füstöt a hőségtől reszkető levegőbe. Hosszú szünet után szólalt csak meg az öreg, halkan:

- Hát a meglepetés az néha jó, de sokszor veszedelmes. Nem jó az asszonyt éjszaka meglepni. Jobb itt meghálnunk, ha nincs az úrnak kifogása ellene. És holnap reggel szépen, békésen beballagunk Kamarásra.

Pfeffer megcsóválta fejét és megsarkantyúzta lovát.

- Hát látja, milyen züllött nép ez!

Este mindig olyan álmos voltam, hogy a szemem alig tudtam nyitva tartani. De dudaszót hallottam a csűr felől és nem tudtam ellentállni. Átmentem a szerbekhez.

A férfiak már a szalmán hevertek, de a lányok még körülállták a dudást, aki egy törött malomkövön ült és összefogódzva járták a kólót a sötétben. Pedig ők is pitymallat óta dolgoztak, de kiapadhatatlan életerejük kiszikrázott meleg, sötét tömegükből, mint a villamos energia valami óriás battériából.

Nyájas köszöntéssel fogadtak és megkérdezték, hogy értem-e a szerb szót. Mikor megmondottam, hogy nem értem, akkor a lányok elkezdtek rám mutogatva, nevetve, mindenfélét mondani, csiklandós kacarászással. Körülálltak, kérdéseket intéztek hozzám, melyeket nem értettem és könyökkel bökdösve egymást, tapsolva, sikongva nevettek a sötétben. Szemük izzása még a sötétnél is sötétebb volt.

- Mit beszélnek? - kérdeztem a dudást, mert az tudott magyarul.

- Ne kérdezze, fiatalúr - felelte az jólelkűen mosolyogva. - Csunya dolgokat beszélnek ezek a lányok.

- Csunya dolgokat? - szólalt meg közelemben egy bágyadt, rekedtes hang. Egy vénasszony állt elő, azt se tudtam honnan. Olyan hajlott volt, hogy szinte derékszögben görbült előre és nem tudott az arcába nézni annak, akivel beszélt. Botjára, mint valami harmadik lábra, támaszkodott.

- Csunya dolgokat? - szólalt meg ez az őslény. - Verekedni az csunya, pálinkát inni, az csunya, káromkodni is csunya. De ez nem csunya. Csunya dologból nem születnek szép kicsi gyerekecskék.

Nagyon álmos voltam, mégse aludtam azon az éjszakán. Az öreg kubikos és a szerb vénasszony szavaiból olyan mézédesen csurgott a bölcsesség, ahogy a kovács szemérmes nótáiból - egy szívből jöttek. A nép szívéből. - Züllött csőcselék - mondta a tahó. Ezek nem közösítették volna ki Kramer urat és Vánky tanár urat sem. De Ágota gőgösen ment volna el a kubikosok mellett, akik a töltésre hevertek le aludni és szerb lányok mellett, akik tizenhatórás nehéz munka után még táncoltak és tréfáltak. De kár, hogy a kis aranyos kamarási Marika most nincs itt. Olyan felszabadultan éreztem magamat.

A következő napokban, mintha már jobban eltaláltam volna a hangot, mikor az »én« aratóimmal beszéltem. Mindenesetre rájöhettek már, hogy nem vagyok rosszindulatú. Félórás ebédszünetjükkor, mikor szalonnás kenyerüket ették hagymával, zöldpaprikával, már oda mertem telepedni, ha nem is hozzájuk, de a közelükbe és már nem voltam elfogult.

Egyszer felemeltem egy heverő kaszát és megsuhintottam a levegőben.

- Bérlistákat írni könnyebb - kiáltotta oda gúnyosan egy legény. Kiálló pofacsontja fölött csunyán keresztbe állt tatár szeme.

- Meg tudnám én ezt is tanulni. Szeretném megpróbálni.

Akkor hangosan, durván nevetett a bandzsalszemű és rámvicsorította fogát.

- No, nézzük csak fiatalúr.

Hát én elég sokat elnéztem az aratókat. Minden lépésüket, fogásukat, mozdulatukat ismertem. Odaléptem a búzakalászok tömény fala elé.

- Ide álljon, fiatalúr - ugrott fel az a lány, aki a bandzsalszemű mellett feküdt. Ez a mi részünk. Hiszen a mi kaszánk van a kezibe.

- Hagyja a kaszát kirepülni - kiáltotta felém egy meglett ember, aki hivatásos érdeklődésének nem tudott ellentállni és felállt, hogy jobban lássa vállalkozásomat. - Ne fogódzon olyan görcsösen belé. Hagyja jobbfelé kirepülni, mint egy madarat és csak az utolsó percben kapja el. Aztán most hajoljon balra, úgy mint a szeretőjéhez hajolna, szelíden és húzza magával ne csapja oda a kaszát mint valami csákányt a földbe. Gyün az maga után magátul.

Nekifogtam. És mintha sikerülni akart volna: jobbra kilendíteni, derékban fordulni, balra hajolva, balra suhintani, megint jobbra fordulni derékban. Karral, derékkal egyszerre hajladozni jobbra-balra.

- Rajta fiatalúr, rajta, - nevetett a lány - majd én verem a markot maga mögött.

- Akkor még ráérsz egyet aludni - mormogta a bandzsalszemű.

- Nézz csak oda! Megtanulta a fiatalúr! Nem érünk ám rá aludni, - lihegte mögöttem a lány - aztán halkabban, hogy csak én halljam - gyorsabban, fiatalúr, gyorsabban. Nem maradok én el. Nemsokára olyan mélyen benn leszünk a buzában, hogy nem látnak meg minket.

Nemsokára a bandzsal szavát hallom egész közel mögöttem. Éles volt mint a bicska a hang.

- Eleget játszott a fiatalúr. Talán részt is akar ebbül a darabbul? Megkaphatja.

Megálltam és megfordultam. Mint két szuronyhegy szegeződött rám a tekintete. Barátságosan mosolyogva adtam vissza kaszáját.

- Már fáj a derekam. Ha nem szokta meg az ember... Nagyon szerény akartam lenni.

- Maga nagyon hamar megtanulná - mosolygott rám a lány.

- Talán a te iskoládban - köpött ki a legény.

A lány kihúzta magát, hátra vetette fejét és a legénynek hátat fordítva, félvállról vetette oda:

- Hát persze, hogy az én iskolámban. Én azt tanítom ki, akit én akarok. - Avval elment, riszáló, magát kellető táncos járással.

- Utat! - markolta meg dühösen a kasza nyelét a legény. - Álljon ki utamból az úr, mert még véletlenül megcsaphatná a kaszám.

Félre kellett ugranom, mert valóban odavágott volna. Veszettül kezdett dolgozni. Szép párhuzamos félkörökben feküdt mögötte a búza.

Nem követte marokverő lány.


Két vagy három nap mulva, arra kért Sárkány úr, hogy lovagoljak be a horgosi csendőrőrsre, mert egy levelet kell átadni a kapitány úrnak, okvetlenül személyesen. Arca még idegesebben rángott, mint máskor. Már alkonyodott, mire megjöttem, mert a kapitány urat sokáig nem lehetett megtalálni. Pecsétes levelet hoztam Sárkány úr számára.

Amikor felkaptattam a töltésre, meglepetve állítottam meg lovamat. Nem láttam az aratóimat sehol sem. Egy ember se dolgozott abban a tagban. Hát ez mit jelentsen? Kévék hevertek szerteszét, nem voltak keresztbe rakva, sőt vágott búza hevert a földön, amely még kévébe se volt kötve. Olyan volt mint egy elhagyott ház, melynek nyitva maradt ajtaja-ablaka, úgy, hogy belátni a tűzhelyre, melyen még fő az ottfelejtett leves. Megsarkantyúztam lovamat.

Amikor a jószágigazgató szobájába léptem, ott állt Pfeffer a bikacsökével és Sárkány fel-alá masírozott a szobában, feszes díszlépésben. Botjával is nagyokat vágott a padlóra, hogy döngött, mint egy gránátos század lába alatt. Arca rángott, vonaglott szeme, szája ide-oda ugrott.

Jelentettem neki, hogy mit láttam.

- Nagyon szépen köszönjük a váratlan újságot - ordította és vadul csapott botjával az asztalra. - Köszönjük szépen, mert mi itt nem is tudjuk, hogy ezek a bitang gézengúzok sztrájkolnak. Ezek a haramiák. Ez az aljas, büdös árnyékszéktöltelék! Ezek a maga drágalátos magyarjai! Ezek a veszett kutyák! Hogy azt az Árpád apánkat ütötte volna meg a guta, mielőtt ezt a söpredéket áthozta a vereckei szoroson ebbe az országba! Ha csak az az Árpád döglött volna meg még jókor!

Ilyen átok és szitok tajtékzott annak a férfinak szájából, akinek az arca olyan volt, mintha a magyar hétvezérek egyikének szobrához állt volna modellt. Olyan mocskos, trágár káromkodások, amelyeket papírra vetni nem lehet.

- De miért sztrájkolnak? - fordultam Pfefferhez, aki bikacsökével némán paskolta csizmaszárát.

- Tizenkét krajcárt akarnak egy tizenkét kévés keresztért!

- Átkozott betyárok. Csirkefogó csalók! - ordította Sárkány. - Tíz krajcár van a szerződésben. Aláírták, punktum. Egy krajcárral se adok többet.

- Azt mondta maga nekem, - fordultam Pfefferhez - hogy nyolc kéve megy egy keresztbe.

- Nem megy, hanem ment. Talán valamikor nagyapáink idején. Most más rend van. Mit tudja azt Pfeffer? A szerződésben csak keresztekről van szó és egy szó sincs arról, hogy hány kéve megy bele. Azért, hogy a mult esztendőben nyolc kéve volt, az idén máskép van. A bíró előtt szavalhatnak, amennyit akarnak. A szerződés az szentírás.

- Hiszen ha nem volna határidős szerződésünk - vélte Pfeffer. - A Back-gőzmalom nem áll oda velünk alkudozni. Ezt már ismerjük. Az első nap kezdhetjük a pönálét fizetni.

- Hogy azt a hétszentséges... dűlt Sárkányból megint a mocskos szitkok árja - hiszen ezt tudják a betyárok, azért merészkednek. Mert hiszen nekik többe kerül a sztrájk mint nekem. Mert hiszen, ha a mag kihull a mezőn a kalászból, az ő részesedésük is csappan. De ezek az aljas gazemberek inkább éheznek, jogukért csakhogy a földesúr is szenvedjen.

- Ha a nyugati oldalról három-négy nap alatt be nem hordjuk a búzát - mondotta Pfeffer - nagy kárunk lesz.

- Hiszen ha csak megvolna a pénzem. Isten engem úgy segéljen, sajátomból kifizetném a pönálét és kinn hagynám rothadni az egész búzát, hogy ezek a betyár magyarok éhen dögöljenek. De hát nekem határidőre szállítanom kell. Muszáj nekem és ez a gyáva fráter, a horgosi kapitány azt írja, hogy nem rukkolhat ki parancs nélkül. - A tabetikus jószágigazgató sírt elkeseredésében. Valóságos könnyek csurogtak le rángó arcán.

- A Back-malomnak szinte határidős szerződése van a hadügyminisztériummal. Back úrnak legnagyobb érdeke, hogy mi időre leszállítsuk a gabonát és ha csak Back úr egy szót szól a csendőrparancsnokságnál...

- Pfeffer! - ordított fel hirtelen a jószágigazgató - rögtön bevágtat Szegedre egy levéllel. Külön díjazást kap ezért. Nem tárgyalunk ezekkel a magyar haramiákkal. Holnap estig maga kijön a csendőrökkel...

Mikor az istállóajtóban állva, utánanéztem az elvágtató Pfeffernek, már nem volt semmi kétségem abban, hogy mi a teendőm. Az aratókat értesítenem kell a fenyegető veszedelemről. Csak azt fontoltam még meg, hogy lovon vagy gyalog induljak-e el. Mert messze volt. Közben megtudtam, hogy a Nádas-itatónál van a táborhelyük. De feltűnt volna a kocsisnak, hogy sötét éjszaka lovat nyergeltetek. Hová? Minek? Nem tudtam volna megmagyarázni és senkinek nem volt szabad a pusztán megsejtenie, hogy mi volt a szándékom. Jó éjszakát köszöntem Jóska kocsisnak és hangosan fütyörészve, hogy meg is hallja, mentem a gazdasági épület felé, amelyben szobám volt. Még az ajtót is jól megnyikorgattam. Ha Jóska utánam fülelt, hát megesküdhetett, hogy aludni tértem.

Homokos úton futottam. Nem vitt más út a Nádas-itatóhoz. Sűrű felhős volt az ég, nem láttam magam előtt ösvényt. Mintha mellel toltam volna magam előtt a sűrű sötétséget. De mégis boldogság töltött el, boldogság vitt, emelt, röpített. Még sohasem voltam ilyen boldog. Mert ez volt, íme, az alkalom, hogy bebizonyítsam az aratóknak, hogy velük tartok, hozzájuk tartozom. Ez volt az alkalom, hogy bizalmukat, szeretetüket kiérdemeljem. Olyan érzésem volt, mintha végre-valahára megleltem volna azt a benyíló utat és hazafelé futnék - hazámba.

Már egészen ki voltam merülve, mikor megkerültem a kis ákácost és tüzet pillantottam meg a távolban.

Az volt az itató, az volt az aratók tábora. Szivem a torkomban vert.

- Állj! - csapott le rám a sötétből egy hang. A következő pillanatban egy árnyék vált ki az éjszakából és elállta útamat.

- Hát te vagy az?

Az árnyék elébem állt és egy nagy görcsös bunkósbotot suhogtatott. A bandzsalszemű volt, aki kölcsönadta kaszáját.

- Jó estét! - lihegtem - Azért jöttem, hogy...

- Hát már a legkisebb kopóját is a nyomunkra úszítja a kasznár?

- Nem. Nem igaz! Én barátként jövök. Én azért jöttem, hogy - ...

A bandzsalszemű ütésre emelte fúrkósbotját.

- Jó lesz, ha odébbállsz. Te kis pecérinas, te! Te pióca kölyke! Kémkedni jöttél ide.

- Nem. Azért jöttem, hogy... Parolára nyujtottam kezemet és egyet léptem feléje. Talán azt hitte a sötétben, hogy fegyvert szegzek rá. A fúrkósbot homlokon ért. Megtántorodtam és térdre rogytam. Éreztem a vér melegét balszememre csurogni. Úgy megszédültem, hogy kezemre is támaszkodnom kellett. Négykézláb voltam hát a földön a bandzsalszemű lábai előtt.

- No, most ugass, te grófi kopó-kölyök, te! - röhögött a bandzsal és oldalba rúgott. - Ugass!

Egy másodperc hosszú idő és én tudtam, hogy az alatt sok mindent át lehet gondolni. Még eszméletnél voltam és sok mindent meggondoltam: - Nem azért jöttél, hogy verekedjél - mondtam magamnak, barátként jöttél te népedhez. Ez itt egy szerencsétlen félreértés. De ha te most ezt a tahót leütöd, azt többé jóvátenni nem lehet. Inkább indulj most vissza és várj egy jobb alkalomra. Most inkább elszaladni...

- Még ugatni se mersz? - rúgott újra oldalba a bandzsal.

Tíz másodperc nagyon nagy idő, ha az ember vérző homlokkal négykézláb a földön egy röhögő kamasz lábai előtt gondolkodik: - egy lépésnyire áll előttem és fúrkósbotját leeresztette. Ha felugrom ő is felemeli fúrkósbotját. Az én ütésemnek találnia kell, mielőtt a felemelt bot megint lecsaphat...

Tizenöt másodperc arra is elegendő idő, hogy az ember habozzék. - Azért, hogy ő téged kutyának mond, hát azért most igazán harapni akarsz? Aratót akarsz ütni, egy parasztot »lefektetni«? Evvel a nyúzók és vérszopók oldalára akarsz állni? A Backok, a Sárkányok, a földesurak és csendőrök oldalán? Inkább szökni, elszaladni.

Akkor még egy rúgást kaptam oldalamba. - Hát itt csúszol hasadon előttem, gyáva kutya! És még ugatni se mersz!

A tizenhatodik másodpercben két lábon álltam és az ugrásból lendítve, húztam be állára az ütést. A tizenhetedik másodpercben a bandzsal knock out feküdt előttem a földön.

- Hé emberek! - riadt fel a sötétből egy hang. - Az egyik urasági pecér agyonverte Dinnyés Marcit!

Félkörben tódultak felém. Talán még elszaladhattam volna. De avval csak igazoltam volna tévedésüket. Könyörögve nyujtottam ki két kezemet és vérző homlokkal, úgy mentem elébük, mint egy koldus.

- Nem! Nem! Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket, hogy csendőröket hozatnak...

- Csendőröket? Még hogy csendőrökkel fenyeget a kutya!

Többet aztán nem hallottam és nem láttam. Bot vagy kő talált-e fejen, nem tudom. Elvesztettem eszméletemet.

- Nem szégyenli magát? - hallottam egy mély basszushangot, mikor magamhoz tértem. Alig ismertem meg a kovács hangját, mert nem volt olyan jólelkű, mint máskor. Hideg volt és érdes.

Valami réten feküdtem, de másvalahol. Úgy látszik, egyedül voltam a kováccsal. Csillagokat láttam és egy cséplőgép fekete szilhuettjét a csillagok közé rajzolódni. Báránybőr subán feküdtem.

- Tamás bácsi - nyujtottam a kovács felé kezemet, de az nem fogadta el. A cséplőgéphez támaszkodva kérdezte:

- Hogy kerül maga egyáltalában ide? Olyan nagyon éhes maga, hogy emberhajcsárnak kell elszegődnie?

Feltámaszkodtam. - Hiszen én csak népdalokat akartam gyüjteni, néppel együtt akartam élni és dolgozni, ahogy maga mondta. Nem emlékszik?

- Ezt nevezi maga dolgozásnak? Még mindig nem nőtt be a feje lágya, hogy abbahagyná ezt az ostobaságot? Ha dalokat akar gyüjteni jókedvű néphez menjen és ne hagyja magát kémnek használni az embernyúzó uraktól.

- Nem akartam én kémkedni, Tamás bácsi. Ellenkezőleg. Azért mentem oda, hogy megmondjam, hogy Sárkány jószágigazgató a Pfeffert Szegedre küldte a csendőrökért.

A kovács sötéten állt a sötét cséplődobhoz támaszkodva és jóideig hallgatott.

- Most álljon fel - mondotta ridegen - és menjen haza. Ha az urakkal lakik és az urakkal eszik, akkor mondhat a parasztnak, amit akar, úgy sem hiszi el. És így van jól. Én azt ajánlom magának, hogy ne is menjen vissza a pusztára. Mert ha az aratók nem fogják elpáholni, akkor majd a csendőrök látják el a baját. És másodszor én se tudom magát kihozni a tülekedésbül. Álljon fel. Úgy. Ott a gémeskúttól indul az út a töltés mentén és hazáig viszi. Délelőttre beér Szegedre. Menjen!

Ez olyan keményen és fagyosan volt mondva, hogy még kezet sem mertem neki nyujtani. Valami halk zajt hallottam, mintha valaki mozgott volna a cséplőgép mögött. Nehezemre esett egyenesen járnom, hogy meg ne lássék rajtam, hogy még szédülök egy kicsit.

Meleg szél fújt fel a sötét útszéli bogáncsból és megzörögtette a sokféle dudvát. Ez a kis zaj segített át a sötétség félelmein. Azon az éjszakán nyomát sem éreztem már. A Nádas-itató felé való futtomban sem. Akkor a boldogság árasztott el, most... kábult érzéketlenségbe merült el a félelem. Néha mintha lépéseket hallottam volna jönni mögöttem. Egyszer meg is fordultam. De csak a bogáncs zörgött. Igy mentem az éjszakán át Szeged felé.

Ne kívánja senki, hogy pontosabban írjam le, amit akkor éreztem. Rosszullét fogott el. Nem a gyomromból jött, de annyira megrázott, hogy meg kellett állnom. Aztán leültem. Aztán lefeküdtem. Hanyatt feküdtem és a csillagokat néztem.

Nem hittem én egyszer abban is, hogy van egy jó csillagom, az én szerencse csillagom? Tovább menni? Minek? Hová? Nem akaródzott. Nem mintha nagyon fáradt lettem volna. A koponyám se fájt olyan tűrhetetlenül nagyon. Csak egyszerűen nem akaródzott. Kár, hogy azt a kis revolvert, melyet Pfeffer kínált, nem vágtam zsebre. Behúnytam szemem.

És akkor egyszerre világos, ezüstfényű hang ütötte meg a fülemet. Úgy rémlett, hogy ismerős hang:

»Erre gyere, amőrre én, úgy tudod meg, hol lakom én.«

Felugrottam. Az ének világosan tovább hívott. Nem volt hallucináció. És ha az is lett volna, hát nem volt már minden mindegy? Jobbkéz felől, a mezőről, vert ide a hang. Látni nem lehetett semmit. A csend volt az, amely megszólalt, amely mégis hívott. Csakazért is. Elindultam a nóta után.

Egyideig előttem haladt az ének a frissen kaszált mezőben. Aztán megállt és én közeledtem. Gömbölyű szénakazlak domborodtak ki sötéten az éjszakából és duzzadtak elébem, mint a fekete föld fekete mellei. És ott állt. A dal állt ott egy kazalhoz támaszkodva, egy leány: szilhuettje, rövid szoknyában.

Nem csudálkoztam rajta, mikor megismertem Marikát és szótalanul nyujtottam ki feléje karomat... Szó nélkül ölelt meg. A frissen kaszált fű szaga olyan sűrű volt, hogy szinte tenyérrel lehetett kimerni a levegőből.

Fájdalom és keserűség mámorrá gerjedtek. Marika arcát alig láthattam. Mintha a földbe turtam volna bele magamat, a földbe, mely el akart taszítani, de visszahívott és átölelt. Belémult ennek az estének minden gyötrelme, de elmult esték kínja is feloldódott a meleg szénaillatban. Előbb gyönyörbe, aztán idegbizsergető csendes sírásba békültem Marika vállán. Bódultan ereszkedtek le szempilláim. Elaludtam.

Mikor szememet kinyitottam, tűztengert láttam. Vörösen lobogott az egész végtelen, lapos láthatár. Felkelt a nap. Egyedül feküdtem a szénában. Egész testemben bizsergett az érzékenységnek az az ideges kéjérzése, amikor úgy érzem, hogy testem felülete tükrözi a dolgok képeit, melyek mélyen belém merülnek, mint a tükör mélyébe.

Hevertem a szénán és nyujtózkodtam. Felállni és újra kezdeni! És ne félj te pajtás, eljutsz te még a néphez is, az igazi szóval, melyet elhisz neked. Felállni és ha már knock out fekszel is, és ha már minden fogadat kiköpted is, felállni, a kutya istenit! És ha csurog a vér a szemedből és az ellenfél ökle ütésre készen várja, akkor is felállni, azt a hétszentséges... Fölállni és megállni a lábadon.

Felugrottam és bemasiroztam Szegedre.


Vége.