Bakay Kornél
Kik vagyunk? Honnan jöttünk?
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előszó
A szkíták szittya magyarok?
Mi közünk az ókori Kelethez?
Őseink a masszagéták?
"Az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk"
Szkíta betűs hún írás a székely-magyar rovásírás?
A titokzatos eredetű türkök
Hogyan lettünk "finnugorok"?
Az egységes Kárpát-medence új urai: az avarok
A szlávok megtelepedése
Hunia
A székelyek
Menekülő hordák honfoglalása?
A szavárd (szabír) magyarok
Juliánusz magyarjai
A nyomok Dél felé vezetnek
Lehel kürtje
Álmos nagyfejedelem
Az arabok
Kazária
A vérszerződés
A honszerző Árpád
A "Kárpátok-hadművelet" 1100 évvel ezelőtt
A szeri országgyűlés
A magyarok hadjáratai Európában
Az államalapítás
A magyar Szent Korona titkai
Előszó
Honalapításunk 1100. évfordulóját 1996-ban ünnepeltük, nem túl nagy lelkesedéssel, nem túl nagy sikerrel. Továbbra is keserűen kell tudomásul vennünk, hogy egyre kevesebben valljuk Babits Mihály igazságát, hogy amint fogy a jövendő, egyre drágább lesz a múlt. Az utolsó félévszázad nemzedékeket tett közömbössé, generációkat taszított a létezés napi öröm-örvényeibe. A marxista "tudósok" nagyhatású fegyvere a megbélyegzés volt és maradt. Mindazokat, akik a magyar régmúlt felé fordultak, igyekeztek nyomban lehetetlenné tenni, kirekeszteni, megbélyegezni, rájuk sütve, hogy "pótcselekvők". Hiszen a magyar őstörténet "nemzeti pótszer. Dicső nemzeti múlt a dicső nemzeti jelen helyett" (Vásáry István 1980). "A múlt búvárlása a nagyközönség egy része körében egyfajta pótcselekvés" (Szíj Enikő 1990). Aki pedig nem kívánta vagy nem tudta elfogadni a finnugor elméletet, nyomban szégyenfához köttetett, pellengérre állíttatott, nyakában a táblával: így jár minden tudatlan, megtévesztett, oktalan, tudománytalan, kalandor soviniszta.
A magyarság kereken ezerszáz esztendővel ezelőtt vette birtokába a Kárpát-medencét, amikor is hozzávetőleges félmilliónyian beszéltek az eurázsiai kontinensen magyarul. Egy olyan nyelven, mely nem rokona a latin, a germán és a szláv nyelveknek. Idegen nyelvű, ellenséges indulatú, ellenséges világképű népek tengerében állt és áll a magyarság, mint a vadul tajtékzó tenger közepén a magányos kőszirt, és bár számtalanszor ármánykodtak édes anyanyelvünk elveszejtésére is, a világ csodája, hogy a csöppnyi területűvé zsugorított országunkban élünk és magyarul beszélünk! 1791-ben a német Herder ezt írta: A mások közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet felfedezni.
Egyetlen fa sem képes a tomboló, dúló viharoknak ellenállni, ha nem hatalmas a gyökérzete, ha nem nagyon mélyről szívja magába az éltető erőt. Minden "népfának" a múltja, a történelme: a gyökérzete, amelyre jobban kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére. Csak az el ne korcsosuljon, csak azt ki ne gyilkolják alólunk! Mert a történelem, az ősi múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk, mint a fa gyökérzete.
A "hivatalos" magyar történetírás azt hirdeti, hogy a magyarságnak nincs és nem is lehet ősi származástudata. A görögségnek például már a Krisztus születése előtti hatodik században 700 éves származástudata volt, a görög azonban "kultúrnép", míg a magyar csak Szent István után kezdett azzá válni. István király ugyanis "végérvényesen odahagyta az ordák törvényét (!), a puszta parancsolás-engedelmeskedés viszonyát, az oktalan (?) háborúzást, ehelyett az emberiség írott történelmének útját kereste (?!), az erkölcsi normák korlátozta hatalmat vállalta és ezzel a megmérettetés (!) kockázatát" (Kovács Éva 1988). S mi volt a magyar honfoglalás? Természetesen egy szétvert népség fejvesztett menekülése. A hivatalosak így gúnyoskodnak: "Tisztázni kellene azt is, isteni küldetés irányította-e, magyar hivatástudat vezette-e vagy a besenyő-bolgár vereség kergette-e a magyarságot a Kárpát-medencébe?" (Kristó Gyula 1993.)
A magam részéről célul tűztem ki, hogy az olvasók elé tárom a magyar őstörténet igazabb arcát. Leszek eretnek, mert csak akkor érvényes igazán a tanítás, ha megkövezik érte az íróját. Tudom jól, hogy Pázmány Péternek igaza volt amikor így fakadt ki: "az új tanító atyafiak igen nehéz néven vészik, ha valaki igazat mond nékik" s ezért "mind ellenségeim, mind régi barátaim szidnak, pöknek engemet, ... hátam megett rágnak, tőrbe csalják fejemet." Ha Cicero megtehette, én is megtehetem, nem szégyellem bevallani, hogy nem tudom, amit nem tudok. Megkísérlem megmutatni, hogy a magyarság a szkíta-hún-turk-avar-onogur-bolgár népek családjának tagja, amint a régiek is tudták és vallották. Sokat tanultam a régiektől. "Tsak tik boldogult Lelkek, kik már régen elszenderettetek ugyan, de hasznos munkáitokban folyvást közöttünk éltek ... kik ha nem írtatok volna, jelenkor semmit sem tudnék." (Podharadczky József 1836.)
Nem becsülöm azokat, akik becsmérlik és gúnyolják ősi múltunkat és régi hagyományainkat. Nem akkor "tárgyilagos" a történetírás, ha szennyes árként mossa el az összetartozásunk homok-partjait, ha tagadja azt, hogy mi igenis mások vagyunk. "A magyar népnek nincsen csekélyebb hivatása, mint képviselni Európában - egyedüli heterogén sarjadék - ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem vívott sajátságait." (Széchenyi István gr. Kelet népe, 1841.)
Ha nem becsüljük a múltunkat, nem hihetünk a jövőnkben sem. S akinek nincs a jövőbe vetett hite, nincs a jelenben felelősségérzete sem. "Miért akarják épen mitőlünk elvenni a hitet, a kegyeletet a valóban nagy múlt, s a reményt és bizalmat a jövő iránt, melyre épen most van a legnagyobb szükségünk?" (Fischer K. Antal, 1888.)
Sok éven át gyűjtöttem a forrásokat, az adatokat, amelyeket egy vaskos könyvben szeretnék közzétenni a jövő esztendőben. Ez a kis könyvecske a magyar ifjúság ás a legszélesebb rétegek számára készített összegzés, a szakmonográfia kelléktára nélkül.
Az első kiadás óta három év telt el, s talán már az is reménnyel tölthet el bennünket, hogy szükségessé vált egy újabb kiadás.
1997. február
A szerző