NE HÁBORÚZZ!
Egész nap keményen dolgoztam a kertben. Gondoltam, ettől majd jó mélyen alszom az éjjel. De nem! Csak forgolódtam az ágyban, míg egyszer csak a képembe sütött a hold. Kimentem a ház elé megnézni a teliholdat. Egy elvarázsolt világba léptem: a meggyfák sejtelmesen álltak az egyik sorban, a másikban a cseresznyék, mint egy regiment. Ahogy fentről a fenyő alatti kedvenc kispadomról néztem a “birodalmam”, hirtelen bevillant a minap olvasott pályázati felhívás: Ne háborúzz!
Na hiszen, jónak mondják! Nincs a családunkban olyan generáció, amit ne érintett volna valamilyen háború... A bennem felbukkanó képek, mint törött tükörcserepek kezdték mutatni a történteket.
Először Wels papa, ükapám szólalt meg a szüleim hálószoba faláról ismert festményről.
Az Arany János bajuszú, szakállas jóképű öregúr először halkan, majd egyre lelkesebben mesélte: 1846-ban végre 25 év után letehettem az utált Habsburg-mundért és visszatérhettem szülővárosomba, Pápára. Megnősültem és éppen háromhónapos volt az újszülött kisfiam, amikor Pesten kitört a forradalom és fegyverbe hívták a férfiembereket, megvédeni a hazát és kivívni végre a függetlenségünket. Hát persze, hogy azonnal jelentkeztem, hiszen eddig mindig idegenek, a Habsburgok érdekeiért, külhonban kellett harcolni vagy fenntartani a rendet az osztrákok nevében. DE most a Hazának volt szüksége a tapasztalt, szakképzett katonákra, tisztekre!
Ne háborúzz! - féltettek az asszonyok.
Mint nyugalmazott százados először szülővárosomban, Pápán segítettem a toborzást, kiképzést. Majd sorra kaptam a feladatokat az ország különböző helyein. Így lettem többek között várparancsnok Egerben. Tapasztalataimmal segítettem a hátországban megszervezni az ellátást, az utánpótlást. De több csatában és hadjáratban is résztvettem, meg is sebesültem. Utolsó állomáshelyemen Szegeden a már menekülő kormányról is gondoskodnom kellett. Világos miatt Kossuth-tal és a kormánnyal én is kimenekültem az országból, Vidinbe.
Ez volt a szerencsém, mert Haynau a távollétemben több tiszttársammal együtt halálra ítélt.
Igen, drága Wels papa, a Hadtörténeti Intézetben a kezemben volt a kivégzési parancsod-Haynau kézírásával illetve aláírásával, borzongtam bele az emlékezésbe.
Nem sokáig bírtam az emigrációt, látni kívántam a kisfiamat és az asszonyt. Visszajöttem, feladtam magam a rendőrségen.
Nem is úsztam meg Kufsteint... Két és fél évig raboskodtam, amikor a nemzetközi felháborodás Haynau vérszomjas bosszúhadjárata ellen kiszabadított a kegyetlen várfogságból.
Sok évig kérdezgettük egymást, ha találkoztunk régi katonatársakkal: hát megérte háborúzni? Kegyetlenebb megszorítások jöttek, mint a szabadságharc előtt! A kiegyezés után azonban végre rendezték a rangfokozatainkat és a nyugdíjakat, lassan könnyebb lett az élet.
- Őrnagy uram, ekkor költöztél Pozsonyba? - véltem hallani apai nagyapámat, amint az öreg '48-as honvédhez fordult.
- Nem, vezérkari ezredes uram, Győrben telepedtem le. Vén fejemmel ott született Leona lányom. A szabadságharc előtt született fiam, a te apósod, ügyvéd lett, majd az országgyűlés pozsonyi I. kerületének parlamenti képviselője. És te fiam, hogy keveredtél a háborúba? Látom a szépen dekorált zubbonyodról, hogy lenne mit mesélned....
Ekkor egy futócsillag szaladt át az éjszakai égbolton, s eszembe juttatta, hogy milyen jó, hogy az égi mezőkön ők láthatják egymás egyenruháját és kitüntetéseit, mert én az ötvenes években megismert őszhajú nagyapámat minden dísz nélküli zubbonyban láthattam csak, és egyetlen fénykép sem maradt róla - nehogy a Rákosi időben egyet is megtaláljanak, amint a “Horthysta” egyenruhájában pózol, vagy véletlenül a katonatársaival van megörökítve valami csata vagy hadjárat alkalmából...
Még hogy ne háborúzz! - fortyogtam magamban. Ha csak ennek a nagyapámnak az életét, katonai pályafutását végig gondolom - a teljes XX. századi magyar történelemről kapok keresztmetszetet!
Ez az apai nagyapám köznemes ősei példáját követve először a Ludovika Akadémiát fejezte be - kitűnően, majd a jó eredményei jogán elvégezhette a felsőbb tiszti tanfolyamot is. Ezután szinte egyenes út vezetett a bécsi K&K Kriegschuléba, ahol az értelmes fiatalember igen jó tanulmányi eredményt ért el. Ennek volt köszönhető, hogy a fiatal József Ágost főherceg saját katonai irodájába munkatársnak a nagyapámat is beválasztotta, mint a hadiiskola legjobb tíz végzős tisztjének egyikét.
Kevesen tudják, hogy József főherceg a szeretett József nádor unokája is jól beszélt magyarul, szerette a magyarokat. Igen emberségesen bánt a katonáival, a nagyapám elmondása szerint ő nagyon sokat tanult tőle. A katonai hivatás taktika és stratégia szintjén művészet és több területen felelősségteljes mesterség - tanította. Nagyapám a stratégiai lépések kidolgozásán kívül a '48-as tiszthez hasonlóan az utánpótlásért is felelős volt.
Ne háborúzz! - mondta Tisza István miniszterelnök, mert ő, mint az egyetlen látta, hogy a nagyhatalmaknak és a háttérben irányító uralkodó köröknek egy célja van: szétdarabolni Európa közepén a francia, olasz, angol érdekeket sértő Ausztria-Magyarországot.
És megint megismétlődött Wels öregapám esete: Nekünk magyaroknak megint idegen érdekekért, a perszonálunió miatt - Ausztriáért - kellett harcba szálljunk. Így nagyapám is végig harcolta a keleti frontot, és az Isonzó völgyét is.
Vagy nyolcvan évig ezekről a hősies csatákról, hadjáratokról és az azokban elesett, megsebesült családtagjainkról, felmenőinkről nem lehetett beszélni, főleg nem a hősiességükre emlékezni - gondoltam magamban.
Hát érdemes volt 12 csatában harcolni az Isonzó, olasz front, Piave mentén a határmódosításért? Egy centit nem változott a határ! - de több, mint 250 ezer egészséges magyar férfi halt hősi halált ott - és ami a legfelháborítóbb: 1986-ig, amikor ott jártam a terepen - minden nemzet ott harcoló egységének, katonájának neve fel volt sorolva - csak a magyaroké nem! Igaz, ez az akkori kormányok bűne: 1990-ig még beszélni sem lehetett az I. világháború hőseiről - és a Szibériába hurcolt hadifoglyokról. DE csak háborúzzunk!
Hát háborúztak is a szovjet mintára kikiáltott Tanácsköztársaság érdekeiért - a frontokról hazatért fáradt, kizsigerelt és azonnal leszerelt katonák. Mindezt az Antant szó nélkül elnézte, hogyan foglalták el és perzselték fel a románok a Tiszántúlt Budapestig, a szerbek a Dunántúlt és a csehek a Felvidéket.
Ne háborúzz! - mondta Lindner elvtárs, aki nem akart katonát látni. De akkor el lehet nézni, hogy az édes hazát idegen hatalmak elfoglalják? Hát ezért harcoltak a magyar katonák a különböző frontokon, hogy közben “ellopják” a hazánkat?
Bár a hazatért tisztek többségéről a Vöröshadsereg katonái letépték a rangjelzéseket és döntés elé állították őket a kérdéssel: csatlakozol a Tanácsköztársaság Vöröshadseregéhez, vagy... és sokak a mártírhalált választották...
DE nagyapám, akkor már négy gyerekes apa, és miskolci lakos volt, nem nézhette tétlenül, hogy a szűkebb pátriáját a cseh csapatok elfoglalták. Ezért csatlakozott Stromfeld Aurél vezérkarához és együtt dolgozták ki a Felvidék felszabadítási terveit. Stromfeld is kímélni akarta a sokat harcolt magyar katonákat, ezért nagyapámat parlamenterként átküldte a csehekhez tárgyalni. De azok hallani sem akartak a tárgyalásokról. És akkor bizony “ne háborúzz!” alapon elindult a felszabadító hadjárat. Hiába lett szabad és újra magyar Miskolc, Kassa, Eperjes, Bártfa - az antant hatalmak nem tartották be a szavukat és a trianoni szégyenletes békedekrétumban a területet odaadták az újonnan és mesterségesen létrehozott államnak, az egymást utáló csehek és szlovákok uniójának, Csehszlovákiának. De addigra nagyapám olyan súlyos tüdőgyulladást kapott, hogy az életéért harcoltak a miskolci kórházban és a dicsőséges Tanácsköztársaságnak is vége lett, így a szerbek, románok kiverése másként oldódott meg.
És mi volt a hála és köszönet, hogy a becsületes, hazájukat szerető tisztek vezetésével a világháborút végig harcoló katonák felszabadították az országot a megszálló román, szerb, cseh csapatoktól? Az új rendszernek első dolga volt bíróság elé idézni és igazoltatni a harcokban résztvevőket. Aki tehette, tisztként nyugdíjazását kérte, mert a trianoni ítélet csak 1750 tiszti beosztást engedélyezett megtartani. Annak a Magyarországnak, akinek az osztrákok érdekeiért kellett belépnie a háborúba! És a nagyokos diplomaták a háborút kirobbantó Ausztriának adták az ezer év óta magyar történelmi területet: az Őrvidéket, vagyis Burgenlandot. Hát csoda, hogy ez a brilliáns stratéga, többszörösen kitüntetett hős katona a nyugdíjazását kérte és inkább a családjával foglalkozott?
De 1939-ben újra kitört a háború Európában. Magyarország a végsőkig ki akarta vonni magát a katonai akciókból - eleget vérzett már az ország mások érdekeiért. Ezért Horthy inkább gazdaságilag támogatta a németeket, csak ne kelljen a harcokba küldenie a magyarokat.
- Őrnagyuram, te aztán igazán tudod, mit jelent a hátországi termelés, utánpótlások megszervezése, felügyelése - fordult nagyapám a '48-as tiszthez. Erre jók, a sokat tapasztalt, már nem frontharcos korú katonák, tisztek. Így ebben a második nagyháborúban Észak-Magyarország hadi termelését, a szállítások megszervezését, irányítását bízta rám a hadvezetés. És mi lett a köszönet? A háború befejeztével megint hadbíróság elé állítottak, de előbb szó nélkül elvették a nyugdíjamat. A négy fiam gondoskodott rólunk - amikor már visszajöttek a különböző hadifogoly-táborokból... Itt ismét a politika szólt bele az életembe: most megint szovjet mintát követő kommunista rendszer lépett hatalomba, nekik a Horthy idején végzett feladatokról kellett elszámolni. Már-már börtönbe küldtek, amikor az egyik jogász fiam felkutatta a Tanácsköztársaság idején alattam szolgáló, a Felvidéki hadjáratban résztvevő katonáimat és azok mind kiálltak mellettem, mert a stratégiám, terveim szerinti hadjáratban kapták vissza a csehek által elfoglalt otthonaikat. Látni kellett volna, amikor ezek az egyszerű munkásemberek az érdekemben bevonultak a tárgyalóterembe! Ezért aztán nem kerültem vén fejjel börtönbe, de a kitelepítést csak annak köszönhetően kerültem el, hogy ez a fiam befogadott minket a feleségemmel a gyerekei szobájába.
Egy lóforma felhő takarta el percekre a teliholdat. Ahogy felnéztem, erről eszembe jutott apám és testvéreinek sorsa: Például az öccsének, a négy közül a legkisebb fiúnak a története: ő a Ludovika Akadémia elvégzése után huszár hadnagy lett és végig harcolta a Doni harctereket. Amikor a visszavonuláskor már a Csepel-szigetnél jártak a csapatával, az oroszok nagy erővel támadták őket. Egy lövéstől olyan súlyosan megsebesült, hogy az oroszok otthagyták a jeges, fagyott januári hóban fekve, mert azt hitték meghalt. De a csepeli jóakaratú emberek éjjel összeszedték és látva, hogy még van benne élet, titokban elvitték a közelben lakó két apácához, akik aztán hónapokig gondosan ápolták és meggyógyították. De mivel huszártiszt volt, a háború után a jogi diplomájának megfelelő munkát nem kaphatott, így évekig Kisvárdán volt segédmunkás. Hát ne háborúzz!
De a bátyja, aki hadbíró volt, az sem járt jobban: a minisztériumok nyugatra telepítésével már német földön érte a háború vége. Ő sajnos francia fogságba esett. Ezt megint nem szellőztetik a nagyhatalmak, hogy a francia hadifogoly tábor csak egy szögesdróttal elkerített terület volt, sem szállás, sem latrina nem volt a területen. Csak a kórházsátor volt fedett. Szerencséjére a nagybátyám elkapott valami fertőzést - nem vérhast, ami százával szedte ilyen körülmények között az áldozatait. Így bekerült a fedett kórházsátorba, ahol meglepve fedezte fel legjobb barátját, a felesége nőgyógyászát, aki amíg csak lehetett kezelése alatt tartotta a védett helyen. Az áldatlan állapotok csak akkor változtak meg, amikor a vöröskereszt delegációja meglátogatta az embertelen körülmények között sínylődő sok száz katonát befogadó hadifogoly tábort.
Ne háborúzz! - ordított bennem a tiltakozás. így becsülik meg a nagyhatalmak az érdekeikért harcoló, életüket áldozó katonákat! Az is regénybe illő, hogy hogyan tudott ez a nagybátyám innen megszökni és az amerikai szektorban élő feleségét és kislányát feltalálni, majd hosszú hónapok egyeztetése után, igazoló papírokkal végre hazajönni.
De nem irigyeltem soha az asszonyokat sem a háborúban. Hogy milyen sors jutott nekik! Ez az apai nagyanyám végig aggódhatta a két háborút a férje miatt, majd a másodikat mind a négy fiáért, akikről nem lehetett tudni merre fújja őket a háború, a történelem szele. A legidősebb fiát, karpaszományosként terelték német földre. Ahová a menyasszonya bátyját is, aki szintén karpaszományos volt. Így annak családja, köztük a húga, a menyasszony is követhette. Hamarosan össze is házasodtak, biztos, ami biztos, de csak majdnem másfél év múlva tudtak hazakeveredni. Az iker bátyja az Igazságügyi Minisztériumban volt fogalmazó. Amikor a németek Budapesttől búcsúzva, az utolsó Duna-hidat is felrobbantották fényes nappal!, akkor ő is azon a villamoson utazott, ami a Margit hídon éppen átért Budára. Az utolsó kocsiban volt, ami már a vízbe lógott. Ott segített pár asszonynak kimenekülni a hideg vízből. Úgy ragadt minden papír nélkül Budán. Végül a Várban, a nunciatúrán talált menedéket, ahol az üldözötteknek juttatta el, kvázi futárként, a pápai menleveleket. De végül mind a négy fiú életben maradt, hogy aztán ők segítsék a jövedelem, ellátás nélkül maradt szüleiket.
Hirtelen egy raj szentjánosbogárra lettem figyelmes. Mintha az anyai, az erdélyi nagyanyámat rajzották volna körbe, ahogy látni véltem, hogy megjelenik a férfiak között. Úgy tűnt, egy szakajtóban frissen sült sajtos pogácsát hozott az emlékező férfiaknak. Bár nagyon halk szavú, finom hölgy volt, megjelenésére mindenki elhallgatott és figyelemmel fordultak felé.
- Igen, ha megengedik az Urak, én az erdélyi, a hátországban élő magyarok nevében csatlakoznék a beszélgetéshez. Amikor apám halála után teljesen árván maradtam, az örökségemből beiratkoztam a Budapesti Egyetem gyógyszerészeti karára, patikus lettem és végzés után Issekutz doktor mellett az egyetemen lettem tanársegéd. De visszahúzott a szívem Erdélybe, ahogyan Ön is kedves ezredes úr, visszatért a Felvidékre, szűkebb pátriáját felszabadítani. Megvásároltam egy kisebb kúriát és saját pénzemen átalakíttattam, és megnyitottam az első patikámat. Férjhez mentem és éppen hathetes volt az első fiam, amikor 1916-ban a már dúló első világháborúban, a németek oldalán harcoló románok köpönyeget fordítottak és átálltak az ellenséghez. A mellettük harcoló német, magyar, olasz seregek ellen fordultak, majd betörtek és törve-zúzva felperzselték a védtelen Erdélyt és halomra gyilkolták a védtelen civil lakosságot. Nekünk is menekülnünk kellett: három társzekérre pakoltuk a legszükségesebb háztartási felszereléseket és a patika legfontosabb gyógyszereit és elmenekültünk Nagyszebenbe apám nőtestvéreihez. A háború végén, az addigra már megszületett második fiammal, visszatértünk a rommá lett patikámhoz.
Nem tudom, az urak említették-e már az I. világháború végét lezáró trianoni béke(??) diktátumot!, amelyben a nagyhatalmak élvhajhász és elfogult, nagy okos, de az európai történelemben és földrajzban teljesen tájékozatlan diplomatái hogyan szabdalták szét az 1100 éves történelmi Magyarországot, mintha az csak egy féldisznó lett volna... Hogyan hoztak létre soha nem volt államokat: Moldvából és Vlahiából, és a köpönyegforgatásukért jutalomként megkapott kincses Erdélyből Nagy Romániát. A soha egyet nem értő cseh és szlovák népeket hogyan egyesítették Csehszlovákiává. Az egymással mindig harcban álló horvátok, szerbek, montenegróiak, albánok összeboronálásából hogyan kalapálták össze Jugoszláviát. Ennek ismeretében még nekem kellett kérvényeznem a román hatóságoktól, hogy az általuk felégetett patikámat rendbehozathassam és megnyithassam!
Az sem olyan nyilvánvaló, hogy a különböző harctereken, hadikórházakban mennyi orvos és nővér teljesített szolgálatot. Sokan közülük is elestek, megsebesültek, fogságba estek. Emiatt a patikákra óriási felelősség és sok-sok munka hárult. Közel s távol én voltam egyedül, nő létemre az egyetlen diplomás gyógyító.
A háborúnak és a trianoni szégyenletes békének volt köszönhető, hogy minden elcsatolt területen az új hatalmak a diplomás férfiak nagyrészét és a közigazgatás tisztviselőit szélnek eresztették. Nem mintha az új rezsimeknek lettek volna szakképzett emberei a helyükre. Nem. Csak a magyarok pusztuljanak - hiszen abban az időben a férfiak tartották el a családjukat és a jövedelem nélkül maradt családfők miatt családok százai, ezrei kerültek lehetetlen, nyomorúságos helyzetbe.
Az én férjemet is elbocsájtották az állásából. Hiába volt tapasztalt, jogot végzett köztisztviselő évtizedes gyakorlattal. Még szerencse, hogy ott volt a patikám, így a kétméteres szép szál ember mint beosztott asszisztensem ott kevergette a krémeket, porokat, szolgálta ki a betegeket. Hát azért ez is egy megalázó helyzet volt!
Mire kitört a II. világháború, a kisebbik fiam, családi hagyományként, éppen befejezte a budapesti Ludovika Akadémia után a bécsi Tereziánumot és frissen avatott hadnagyként rögtön az orosz frontra került. Ekkor láttam utoljára. 32 évig semmit nem tudtunk róla.
Közben Erdély megint hátország lett, ahová a német hadsereg is bevonult. Persze Erdély-szerte csodálták a tájat és hogy ilyen-olyan szinten mindenki érti a német nyelvet. Nem tudhatták, hogy elsőként a világon 1568-ban a Tordai országgyűlés hirdette meg a vallásszabadságot a négy nagy vallás között és mivel akkor már anyanyelven szólt a prédikáció, mindenki szabadon használhatta az anyanyelvét. Hozzánk német tiszteket telepítettek be, akik nagy fegyelmet tartottak a rájuk bízott katonák között. Nem is volt ezért semmi baj, amíg 1944. augusztus 23-án a románok megint át nem álltak és így hirtelen a németek ellenséges területen találták magukat. Nem számított, hogy addig mint barátok otthon érezték magukat a házainknál, így nálunk is, ettől függetlenül termit bombát dobtak a patikára és arra a házra, ahol pár nappal előbb még laktak! Hát ne háborúzz! - mert ott nincs barátság.
Később tudtuk meg, hogy augusztus 23-án a román kormány Bukarestben a vendégségbe hívott német tiszteket tőrbe csalta és lemészároltatta. Ez nem segített rajtunk - mi ott maradtunk fedél és munkahely nélkül.
És remeghettünk az életünkért, mert most már a románok után az orosz csapatok is ránk zúdultak. A nők menekültek, bújtak szénakazalba, padlástól pincéig minden lyukba. Az egyik unokatestvérem sajnos nem úszta meg: megerőszakolták, soha nem lehetett többé gyereke.
Kedves napamuram, ezredes úr, hála az ön fiának, aki az utolsó pillanatban tudta az esküvő után a lányomat kimenekíteni Csonka Magyarországra, hiszen nem volt mit ennünk, fedél sem volt a fejünk felett és a patika lerombolása után munkánk sem volt. A férjemet a románok bebörtönözték, a félelmetes hírű Duna deltában raboskodott. De a papokat sem kímélték, sokáig Márton Áron püspökkel volt egy cellában. Mire kiszabadult négy és fél évvel később, már egy roncs volt: meg is halt pár hónappal később.
Szegény nagymama, harminckét évig hiába kerestette a Vöröskereszttel és minden lehetséges humanitárius szervezettel a háborúban elveszett kisebbik fiát, az én sohasem látott, “tiszteletbeli keresztapámat”, hányszor gyászolhatta meg kedvenc fiát, a jóképű katonatisztet.
Biztosan örült volna, hogy én két éve felfedeztem őt, igaz már az internet segítségével. És az ő története talán kvintesszenciája (tipikus összefoglaló példája) lehetne az összes katonafelmenőim sorsának. A háborúban a Teresiánum befejezése után, mint frissen végzett hadnagy az orosz frontra került. A nagymami által már említett augusztus 23-i román pálfordulás után azt vették észre, hogy már nemcsak az orosz, de a román seregek is támadják őket. Jól ismerte az erdélyi hegyeket-völgyeket, ezért a csapatát visszavezette Erdélybe. Elérve az egyik völgyet, gyűlést tartottak és elhatározták, hogy a többnyire székely férfiakból álló csapatnak tagjai menjenek haza az egyedül maradt családjaikhoz és védjék meg a román és orosz csapatok támadásaitól. Neki és tiszttársainak azonban tovább kellett menniük nyugat felé, míg végül Magyarországot elhagyva, a háború vége már német földön, Bajorországban érte. Nem akart sem a románok elfoglalta Erdélybe, sem az oroszok megszállta Magyarországra visszatérni. Megszökött és jelentkezett az amerikai hadifogolytáborban. Ott hamar feltűnt a parancsnoknak a kitűnő nyelvérzékű fiatal tiszt, aki minden táborlakóval annak anyanyelvén tudott beszélni (kilenc nyelven), és akinek ráadásul remek szervezési észrevételei voltak. Mielőtt a parancsnok hazatért volna az Államokba, meghívta a fiatal tisztet, akit az olasz partraszálláskor elvesztett fia helyett fiaként kezelt, hogyha egyszer úgy gondolja, hogy az USA-ban akar élni, keresse meg. Nagybátyám így is tett, és amikor jelentkezett nála, azt tanácsolta a jól képzett, tapasztalt tisztnek, hogyha újra katonatiszt akar lenni, akkor lépjen be a hadseregbe, mint sorkatona.
Ezt megfogadva, végigjárta a szamárlétrát, de már mint amerikai állampolgár, új névvel. Ezután került a koreai háborúba, ahol felfigyeltek remek logisztikai érzékére. Ennek alapján már mint ilyen szakértőt alkalmazták, majd a katonai akadémián európai nyelveket tanított. Mint logisztikai vezető a vietnami háborút is végig kellett csinálnia. Amint lehetett, nyugdíjba vonult, és rögtön meglátogatta az Erdélyben maradt családját és a már idős, de jó egészségnek örvendő édesanyját is. Ottjártakor mint amerikai nyugdíjas tisztet, őt is kerestette és el akarta fogni a titkosrendőrség, a román securitate. Még vagy 30 évig jó egészségben élt, mindig a családjával törődött, nevelte a gyerekeit, az unokáit, adta tovább a történelmi család hagyományait, tanította a magyar történelmet.
Neki sem sikerült nem háborúzni. Neki is újra kellett kezdenie a karrierjét és - úgy látszik ez családi vonás mindkét ágon - nagyon jó stratéga és szervező volt, ezért pályáján logisztikai szakértőként tette a dolgát, gondoskodva a rábízott katonákról.
És milyen a sors: neki is mindig más nemzetek érdekeiért kellett harcolnia - foglaltam össze magamnak a családi történeteket. A mi szomorú magyar történelmünket.
Nem, nem lettem álmos, de kicsit megnyugodva, az összefüggések felidézésével mentem vissza a hajnalodó új napba, hogy bizony Ne háborúzz! De ugyan ki hallgat ma ránk? Ki hallja meg a béke, és a szeretet halk szavát?
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.