A CSODÁK KÖZÖTTÜNK VANNAK
A hőség nem akar szűnni, pedig már jócskán alkonyodik. Kókadt levelű fák szegélyezik a meredek utcát, amelyet a nagy kavicsok és kövek tesznek göcsörtössé.
Klára kapkodja a levegőt és a lábát. Az egész napi járkálás, a gyerekkorból ismert helyek felkeresése, mint a temető is, kiszívták az erejét. Próbál lépést tartani Lajoskával, az unokaöccsével, de rendre lemarad.
Könnyű neki, sóhajtja, Lajoska itt nőtt fel az erdélyi havasok között. Két méteres szép szál ember. Ha gondol egyet, csak úgy átsétál a hegyeken keresztül a harmadik faluba. Most lassabban megy, nem csak rávaló tekintettel. Athos boldogan poroszkál mellette. Három napi tekergés után kissé megtépázva most került elő. Medvével, farkasokkal találkozott? Vagy csak vetélytársakkal udvarlás közben? Ki tudja...
Klára Gergővel, kamasz fiával, látogatóba érkezett a családhoz. Lajoska fia, Frici és Gergő egyidősek. A két fiúból az egymásra találásuk örömében ömlenek a viccek, ellenállhatatlan nevetésre késztetve őket. Jobbra-balra dülöngélnek tőlük. Szinte olyanok, mint két kiszabadult kiscsikó, nyerítő nevetésük hol a baktató felnőttek előtt, hol mögöttük harsan fel.
Amikor végre elérik a tetőn épült házat - ahonnan visszanézve fehér foltokkal pettyegetett zöld szőnyegként jól látható a domboldalban fekvő temető -, a már kopottas székelykapun keresztül lépnek be és kerülnek hátra az új tornáchoz.
- Bocsánat, hogy megkéstünk! - lihegi Klára a kisiető Franciskának.
- Athos előkerült ám! - újságolja asszonyának Lajoska. - Az úton kapta el a szomszéd. Ráismert. Aztán meglátott minket és csak átadta a kutyát, azzal elköszönt. Én meg a nadrágszíjamat kötöttem a haszontalan tekergő nyakára. Hát ez nagyon magába van. Né, milyen sovány lett és tépett a pofája is.
- Jöjjenek csak, a vacsora még meleg! - bíztatja őket Franciska. A többiek már befejezték. Jó is így, legalább elférnek az asztalnál.
A nagy szétnyitható asztal családi örökség, ismer rá Klára. Kár, hogy nincs hely a konyhában mindenkinek körbeülni. A terítéken mély tálban ott gőzölög a vacsora. A háziasszony a tejfölt is melléje készítette egy öblös csuporban.
- Lucskos káposzta! Jaj de finom! Hát persze, hogy zamatos, hiszen együtt főtt a disznóhús rezgős, bőrös részeivel! Csombor! Igen, ez a jó erdélyi fűszer adja ezt a jellegzetes illatot. Franciska, te egy varázsló vagy! - lelkendezik Klára. - Én már vagy tizenöt éve nem főztem ilyet! Alig emlékszünk rá, ugye Gergő?
A fiúk is jóízűen falatoznak, de közben ki-kibuggyan belőlük a nevetés.
- Hát veletek mi van? - néz Franciska a fiára.
Lajoska felel helyette:
- A sírhantok között Frici felfedezett egy üres helyet, rajta a táblán a felirat: "FOGLALT". Azóta nem bírják abbahagyni.
Erre megint kitör belőlük kacagás, miközben a felnőttek beszélgetése folyik:
- Aztán megmutattad nekik a temetőt, Lajoska? Hogy hogyan vannak a sírok?
- Nagyapó kopjafáját megtaláltam volna magam is, emlékeztem rá gyerekkoromból. De Nagymami és Dezső bácsi sírkövéhez a férjed vezetett el.
- Az írások már megfakultak, lekoptak - szomorodik el Lajoska.
Frici veszi át a szót, jelezve, hogy ő is ott volt:
- Klára fogott egy marék földet és bekente az írásokat. Aztán Apja is segített neki, ettől láthatók lettek a betűk. Gergő lefotózta, hogy megörökítsük.
Igen, Nagymami márványtáblája jól olvasható - kalandoztak el Klára gondolatai a délutáni temetői jelenet felé. Sajnos a beton sírkeret oldalt már beomlott. Amíg ő a nagybátyja láthatatlanná kopott sírfeliratán dolgozott, Lajoska elcsendesedve, befeléfordulva ült a nagyanyja sírján. Talán imádkozott? Vagy az apjára gondolt?
Dezső bácsi sírkövén bevésve ott állt Sári néni neve és születési éve is - a halál dátumának helye üresen. Ezt a szokást Klára soha nem értette meg. Viszolygást váltott ki belőle. Hiszen Sári néni él! Hála Istennek jól van. Tegnap délután találkoztak is. Igaz, kicsit süket lett, de érdekes módon az ő szeretetteljes kérdéseire, kis gondolkodás után, sorra válaszolt. Ez természetes, hiszen az idős asszonynak a messzi múltból kellett előhalásznia emlékeit. Van már vagy 60 éve is, hogy találkoztak Dezső bácsival...
Nagynénje egészen kivirult mesélés közben. Az emlékezéstől szeme felragyogott. Sovány arca horpadt és homorú, akár egy holdsarló. A még mindig sok haja, most mint szétálló ezüst sugarak keretezik kerek arcát. Jó érzéssel gondolt vissza erre a találkozásra.
- De hát hol is van Sári néni? Vacsorázott már? - riad fel álmodozásából Klára.
Franciska csak legyint rá.
- Ő akkor eszik, amikor akar. Tudja, mi hol van. Elveszi magának. Egyszer itt tűnik fel, másik percben már a kertben csipegeti a gazt. Beszedi a tojásokat. A tyúkokat is ő szerezte, ő látja el. Jön-megy, amikor ő gondolja.
Lajoska eltűnt a konyhából. Biztosan kint eteti Athost és ápolja a sebeit. A két fiú csendben már a vacsora után meglógott. Rengeteg a megbeszélnivalójuk. Ki kell használják a látogatás még hátralévő idejét.
A konyhába Gyöngyi, Frici nővére lép be. Gyógyszert keres, vinné Apjának, aki odakint a kutya elcsúfított pofáját vette kezelésbe.
- Kicsi Petra alszik-e már? - fordul lányához Franciska.
- Tudja Anyuka, milyen... Mindig új mesét akar, addig nem alszik el.
Klára elnézi a magas, karcsú fiatalasszonyt és belesajdul a szíve, hogy ezt a széparcú, mélyérzésű, okos lányt az esküvő napján hagyta ott a vőlegénye, amikor megtudta, hogy gyerekük lesz. A család az összetört, megcsalatott lány mellé állt. Az otthon egy újabb taggal bővült. A kis jövevény Petra. Értelmes, gyönyörű leányka. Most kezdi felfedezni a világot, próbálgatja az első szavakat.
Gyöngyi megtalálja a kutyának szánt szemcseppeket, s mint kincset viszi Lajoskának. Klára pedig visszafordul a vacsoraasztalhoz. Az ablak melletti széken, szokott helyén a nagynénjét pillantja meg. Felpattan és odasiet hozzá:
- Sári néni, hogy vagy? - üdvözli csaknem kiabálva, és megöleli.
- Ejszen, hogy vagyok? - jellegzetes mozdulattal rántja vállát az öregasszony.
Azután minden előzetes jelzés vagy bevezetés nélkül olvasni kezd a kezében lévő papírlapokból. Klára fölébe hajolva szemével követi a sorokból előgördülő rímeket:
NE HAGYD MAGAD!
2005. JÚNIUS 20.
. . . . . . . Ne hagyd magad!
Legyen benned száz akarat,
Ezrekre menő kitartás,
minden kudarcot vállalás.
Gáncsoskodjék csak az élet,
törje össze a reményed.
Sebet hozzon minden harcod,
üldözzön bárhogy a balsors
. . . . . . . . Ne hagyd magad!
Akkor se ha csontig apad
minden porcikádon a hús
és szereped mindig a “kuss”.
Minden utad csetlés-botlás
mintha biza titkon - itthon
Dionüszosznak hódolnál.
Jó, hogy ismernek a kövek,
ha te alig látod őket.
Öregséged, betegséged
ki tudja mikor ér véget?
. . . . . . . . . Ne hagyd magad!
Mégha abszolút közönnyel,
éppenséggel gyűlölettel
néznek reád az emberek
- legalábbis te úgy érzed!
- Hová lett hát a szeretet? -
. . . . . . . . . Ne hagyd magad!
még akkor se, ha magányod
falán a hibbanás kopog
-- - - - - - - -
Valamikor – vagy csak sejlik? -
volt egy életed, egy meghitt,
nevezhetném boldogságnak –
- elpárolgott, mint a harmat –
De azért csak ne hagyd magad!
Klára szeme kikerekedik a csodálkozástól. Megdöbben e költemény hallatán. Ez lenne az ő Sári nénije? A nagybátyja özvegye? A gazdálkodással, a két gyerek nevelésével elfoglalt halk asszony, aki gondoskodó szeretettel biztos hátteret nyújtott betegeskedő férjének?
Szólni sem tud a meglepetéstől, csak összeszoruló szívvel fogadja be, hallgatja a feltörő vallomást. Mennyi rejtett kincs lehet még ebben a "jön-megy, amikor akar", borzas, ősz hajú asszonyban? Mi mindenen mehetett keresztül? Mennyi kimondatlan, mert kimondhatatlan fájdalom szorult belé az évek, az átélt események során? Könnyeivel küszködik, a sajnálattól torkát fojtogatja a sírás.
Franciska kezében is megáll a mosogatórongy. A becsattogó Gergő és Frici is megilletődve torpan meg az ajtóban.
A vers utáni csendben Klára döbbenten keresi a szavakat. Ez gyönyörű! - suttogja, majd észbe kap és jó hangosan ismétli:
- Sári néni ez gyönyörű! Van még?
Nagynénje feláll és a ceruzával teleírt többi lapot is Klára kezébe nyomja.
- Fogjad, lányom!
Valami lehet a levegőben, mert a gyerekszoba ajtóban feltűnik Gyöngyi, szoknyájába kapaszkodva Petra szöszke feje bukkan elő.
- Sári néni, van verse kicsi Petrának is?
- No várj, mindjárt megnézem!
Ezzel Sári néni bemegy a szobájába. Néhány várakozásteljes perc után pár irkalappal a kezében újra feltűnik. Komótosan lépked az ablak melletti helyére, majd huncutul Petrára nézve skandálja:
BUJÓCSKA
Kicsi Zsóka
reggel óta
folyton zsörtöl.
Még a földből
alig látszik
ki, de máris
milyen csúnya
méregduda!
Dédanyóka
kézenfogja
és így ketten
titty-totty mennek,
lássák, hogy a
tegnap óta
mi újság van
a tyúkházban.
Tyúkok, rucák,
libák, pulykák,
mind kimentek,
szedegetnek.
Valahol csak
a sarokban
szalma fészkén,
bölcsen, békén
kotolgat a
kotlómama.
Csupa pihe
első csibe
kotlómama
tollazata
közé bújva,
ki-kidugja
kerek fejét
s szeppenve néz
a világba -
nagy újság a’!
Kicsi Zsóka
nézi, hogy a
csibe hova
bújik folyton
s olykor-olykor
honnan dugja
fejét újra
elé vajon?
Jaj, de nagyon
jó játék ez!
Zsóka mérges
kedve elszáll
s nevetve már,
bújik ő is
dédi földig –
érő, ráncos
szoknyájához.
Csibe s Zsóka
- gyerek móka -
bujócskáznak
ketten. Hárman!
Mert a fészken
kibújt éppen,
ni csak még egy
csupa pihe
újabb csibe.
- Na most már aztán menjél aludni! Ha jó leszel holnap is lesz mondóka!
A kicsi lány nagy kék szemekkel nézi, nézi a dédijét, majd a fejét szégyenlősen az anyja szoknyájába fúrja. Gyöngyi meg felkapja őt, úgy viszi az ágyba.
Sári néni méltóságteljesen, mint egy álruhás királynő, aki kopott köpenye alatt egy pillanatra látni engedte ragyogó, pompás öltözetét, bevonul a szobájába. Int Klárának, hogy kövesse, mert még akad a számára néhány költeménye.
A többiek az ámulattól szólni sem tudnak. Franciska a belépő férjének csak annyit tud mondani:
- Ezt nem is tudtam róla! Ez az öregasszony egy csoda! Lajoska, a te ANYUKÁD valóságos csoda! És csak úgy rejtőzködött itten közöttünk?!
Közben a másik szobában Klára leül Sári néni mellé a díványra és együtt nézik az irkalapot, melyről az öregasszony felolvas:
ÜLDÖZÖTTEN
1950-52
Mikor a biztonság büszke talaján feszítők
magamutogatását már nem bírhattam tovább
s üldözött voltomban hiába vártam a csodát,
apám kulák volt,
sötéten-magas kőfalat raktam magam köré.
Ínszakasztó harc volt, megszállott makacsságomban,
ahogy önkéntes börtönöm tömbjein dolgoztam!
most, ülök az állványzat hamukupaca mellett,
s beletúrom hólyagosan sajgó tenyeremet;
kábán markolgatom egyre, selymes hűvösségét
s valami ködösen pedzi: van-e bennem ép ész?
s akkor egyszerre – hallgasd csak -
valami szívemen ragad:
a magasság friss dalnoka
egy kis mezei pacsirta -
vígaszát hozzám bedobja.
Klára meghatódva karolja át nénjét:
- Hát ezért nem tanulhattál tovább és lehettél tanítónő?
- Ó, azért taníthattam. A főnökanya a zárdában felfigyelt rám és még az érettségi évében rám bízta a kicsiket. De egyetemre nem mehettem. Később már ő sem merte vállalni, hogy ott folytathassam a tanítást. Nagyon ellenőrizték őt is.
A lapok között Klára szeme megakad egy címen:
ÉLETRE ÍTÉLVE
Kérdő tekintetével bíztatja nénjét, hogy ezt is olvassa fel.
ÉLETRE ÍTÉLVE
2005.VIII.7.
Istenem, hogyha Te tudnád
mennyire várom a halált,
rögtön elküldenéd hozzám!
Mit bánom milyen a képe,
hogy képzelhetetlen rém-e,
riasztó torzónak vésve.
Milyen vele hadakozni,
vagy nem is harc az, csak holmi
szédület a velőscsontig.
Esküszöm, hogy nekem mindegy,
kibírok én most már mindent,
csak egyet nem: az életet!
Mindent csak balul csinálni
egyre löttyettebbé válni,
minek rosszabbat kivárni?????
Teljesítsd hamar Úristen,
hisz értelme már úgysincsen.
Hogy már dolgozni nem tudok,
milyen érzés, ezt Te tudod?
Hát életre ítélt vagyok??
Klárában bennakad a szó. Eszébe jut Franciska tegnap esti megjegyzése: Dezső bácsi halála után Sári néni teljesen elhagyta magát - mi azt mondanánk teljes depresszióba süllyedt: nem akart enni, felöltözni, felkelni, elmenni otthonról. Semmit sem akart. Élni sem. De nem mondott semmit, csak gubbasztott mint egy árva, beteg madár. Sok időbe telt, amíg Lajoskával és a gyerekekkel összefogva vissza tudták hozni az életbe. Tehát ebben az időben születhetett ez a vers.
Klára csak simogatja nénje vállát, karját. Nehéz megszólalnia. Majd kiszakad belőle:
- Sári néni, de jó, hogy élsz. Hogy itt vagy nekünk! Hála legyen Istennek, hogy megtartott!
És az öregasszony, mint egy nagysokára megtalált kisgyerek, belesimul az ölelésbe.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.