P.G.P.
Lilla érdeklődve lépett be a régi, valamikori szépségét őrző, de mára már kopott magas bérházba a Batthyány örökmécses közelében. Kényelmes léptekkel ment fel a harmadik emeletre és kíváncsian lökte ki az üveges lengő ajtót, hogy a körfolyosóra kilépve megtalálja a keresett címet.
A lakás a szemben lévő sarokban a folyosóról nyílt. Elfogódottan nyomta meg a csengőt. Várakozás közben a bespalettázott ablakokat nézte és próbálta felidézni magában a furcsa kis figurát, aki a múlt héten meghívta. A Múzeum utcai Klubban találkoztak, egy zenetörténeti előadáson, a szünetben váltottak pár szót. A kedves modorú idősebb úr két mondat után meghívta, “ha ennyire szereti és érdeklődik a komolyzene iránt, akkor jövő szombaton”, vagyis ma, “jöjjön el, új lemezeket fogunk hallgatni”.
Várnai Péter volt az előadó és az illusztrációkat ez az úr, mint később megtudta, P.G.P. szolgáltatta, az ő tulajdonában voltak ezek a zenei ritkaságok.
Lilla utolsó éves volt a nem túl messze lévő gazdasági főiskolán, láthatóan egyetlen fiatal a hallgatóságban, és azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az előadó által feltett kérdések közül kettőre is a sok ötvenes-hatvanas között egyedül csak ő tudott válaszolni. Ez, bár büszkeséggel töltötte el, de egyúttal csodálkozott is, mert szerinte könnyű kérdések voltak, igaz, gondolkodni kellett és ismerni az összefüggéseket. A szünetben az előadó “lemezlovasa” kíváncsi lett: honnan a tudása? Éppen idáig ért a visszaemlékezésben, amikor a hosszú várakozás után váratlanul kinyílt az ajtó és ott állt P.G.P.
Az alacsony, sötét bőrű, kopasz kis emberke csodálkozva nézett rá. Emlékeztetni kellett a múlt heti előadásra és az akkor tett meghívásra, hogy a homlokára csapva, furcsa jellegzetes járásával bekacsázzon a szobába, kezével intve, hogy csöndben kövesse. “Már elkezdtük...” suttogta.
Lilla a füstös, kopottas előszobán keresztül, mint egy barlangba lépett be a sötét, félhomályos szobába, ahol P.G.P. jelzésére az egyik bespalettázott ablak elé a legközelebb álló üres székre kuporodott. Szíve a torkában dobogott a számára szokatlan, új helyen és borzasztóan szégyellte magát, hogy már elkezdték. Biztos volt benne, hogy a megbeszélt időben érkezett - az anyja már kiskorában beléverte: “A királyok udvariassága a pontosság!”, amit Lilla odáig fejlesztett, hogy még a randevúkra is legalább öt perccel előbb érkezett. Nem, a lezser P.G.P. biztosan nem jó időpontot adott meg - gondolta. Jóval később tudta meg aztán a többiektől, hogy valóban házigazdájuk elfelejtette, hogy az új évet új időponttal indította, de a kéthetenkénti szombat délutáni sorozatot folytatja.
Legalább húsz ember ült mindenfelé és mindenen a sötét szobában, így a lány szinte azt sem látta, hogy kivel beszél. Lehet, hogy létezett mennyezeti világítás, de a szobában csak itt-ott égett egy-egy kis falikar, olvasólámpa. Szemben vele volt egy nagy cserépkályha és jobbra az egyik falon egy nagy alkóv nyílt, benne egy hatalmas dívánnyal, rajta óriási, nehéz perzsaszőnyeggel. Mindenütt, még a leglehetetlenebb helyeken is bakelitlemezek és könyvek, kották álltak halmokban. A magas mennyezetű szobában földtől a plafonig könyvespolcok is nyújtóztak. A nagy helyiség, így zsúfolva is, hatalmasnak tűnt, pedig egy öreg, faragott, sokfiókos íróasztal is terpeszkedett benne és átlósan vele szemben egy nagy ovális asztal, szintén kopott perzsaszőnyeggel letakarva. Az asztalok mögött és körülött innen-onnan származó sokféle szék, hanyagul rájuk dobva szőttesek, takarók, megfakult párnák. Az egészet furcsa állott szag lengte be, mintha egy régi antikváriumban lennének, amelyben gyertyák, füstölőpálcák illata keveredett a poros kottákéval és könyvekével.
Lilla próbált kicsivé válni és beolvadni a kényelmes biedermeier székeken ülők közé.
Lassan megnyugodott, és az ismerős dallamokból próbálta kitalálni az est zenei programját. A Mozart K 550. sz. nagy g moll szimfónia ismerős és szeretett dallamai hallgatása közben lopva körbe nézett. Hirtelen megérezte, hogy valaki kitartóan figyeli. A nagy íróasztal mögül egy finom, átszellemült arcú férfi szemüvege csillant meg, ahogy figyelmesen és kitartóan tanulmányozza őt.
A szünetben sikerült megismerkedniük. Bár Dávid kicsit elfogódott volt, de mint törzsvendég gyorsan lecsapott az új vendég Lillára és a “szárnyai alá vette”. Tőle tudta meg, hogy P.G.P. hivatásos “kmk”, vagyis “közveszélyes munkakerülő” és a személyi igazolványában is ez szerepel.
Lilla is, mint a nagy többség, szent borzongással hallgatta ezt, de házigazdájuk szemmel láthatóan büszke volt erre a tényre. A későbbi alkalmak során, mint a kirakós játék darabjai, sorra kerültek helyére a képet alkotó részletek. Lilla megfigyelte, hogy mialatt a szünetben a P.G.P. által ezerféle bögrében felszolgált teát kortyolgatták az est résztvevői, közben ki-ki diszkréten, hogy a házigazda önérzetét meg ne sértsék, ide-oda, kötetek alá, párnák, könyvkupacok mögé, kottákba, albumokba összehajtogatott papírpénzeket csúsztatnak, dugdosnak. Emberségből, hálából a másutt nem hallható ritka ajándék zenékért, így támogatva a karakán házigazdát.
Azt is véletlenül elejtett félmondatokból tudta meg, hogy P.G.P. tevékenyen részt vett az '56-os eseményekben, és közel lévén az Amerikai Nagykövetséghez, gyakran megfordult ott, ezúton szerezve meg a gyógyszereket a bajba jutottaknak. Persze mindez nem maradt megtorlatlanul a szovjet tankok támogatásával kialakuló új rendszerben, így P.G.P. hosszabb ideig élvezhette az új rendszer hűvös és fájdalmas nyomokat hagyó “vendégszeretetét”. Évek múlva a külföldi tiltakozás eredményeként ő is “szabad” ember lett, de mivel kijelentette - nyilvánosan! -, hogy EZT a rendszert a munkájával egy óráig sem fogja támogatni, hát így háromhavonta rendszeresen a rendőrség vendége lett, ahol pecséttel igazolt, “hivatásos kmk” lett...
Sok barátja szabadabb országokban talált szerencsét és felismervén, hogy a Magyar Rádió (MR) komolyzenei, jazz repertoárja igen korlátozott, így P.G.P.-t rendszeresen ellátták a legújabb, sikeres, magas színvonalú zenei felvételekkel, bakelitlemezekkel. A MR fizetett annak, aki egy-egy hiányzó felvétel átmásolására a MR-nek felajánlotta új szerzeményét.
Aki azt hiszi, hogy ez a találékony magyar szellem felfedezte módszer volt, az nagyot téved. Ebben is a nagy testvért, a szovjet rendszert követték. A leningrádi lemezgyár még ennél is tovább ment: a Szovjetunióba behozott és felajánlott új lemezeket - szerzői jogdíj fizetése nélkül - lemásolták és piacra dobták. A vendéglátó házigazda P.G.P. rendszeres szállítója lett a MR zenei osztályának.
Évekkel később, egy ilyen szombati “szeánszon” a társaság Debussy Szent Sebestyén vértanúságára írt zenedarabját hallgatta és P.G.P. elnézést kért vendégeitől, hogy ha a műben egy helyen “ugrik” a lemez, ez a Rádió-beli átjátszás során keletkezett mély karcolás eredménye. Még a kilencvenes években is, ha ez a darab volt a Rádió műsorán, fel lehetett ismerni a P.G.P.-féle átjátszás lemezét.
Abban az időben a hivatalos zenei ízlés mélyen elítélte Wagner zenei munkásságát, ami nem az életmű jelentéktelenségének volt köszönhető, hanem annál inkább annak volt a következménye, hogy a nyugatnémet kultúrpolitika Hitlert követve nagy megbecsülésben részesítette azt. A Wagner műveket csak P.G.P. felvételein, gyűjteményében lehetett megismerni és élvezni - ráadásul még különböző felfogásban és előadásban is.
Volt olyan hétvége - rendkívüli alkalom! - hogy szombat és vasárnap délelőtt és délután egy rövid ebédszünet közbeiktatásával a teljes Ringet végig lehetett hallgatni.
Sőt! Ínyencek a teljes partiturában követhették a szöveget és a zenét. Pünkösdkor a Parsifal volt műsoron. A másik véglet a nagy egyházi művek megismerése volt: J.S.Bach passiói, a Karácsonyi oratórium, h-moll mise, Magnificat voltak a szombati összejövetelek programjai. Természetesen lehetett szavazni: kinek, melyik karmesternek, híres zenekarnak a felvétele legyen a kiválasztott, meghallgatandó mű.
Lilla rendszerező elme volt, így szívesen segített a szombati alkalmak programjának kidolgozásában, ezért hamarosan már pár hétre, hónapra előre összeállított, egyeztetett programsorozatot tudott a résztvevők kezébe adni. A “program” összeállításánál figyelembe vették, hogy neves zenetudósok, kritikusok, zenészek, költők, írók, képzőművészek is rendszeresen látogatták P.G.P. szombati zeneestjeit és többen vállalkoztak rá, hogy az adott és már ismert program egy-egy darabjáról ismertetőt, előadást tartsanak.
P.G.P. szerényen, de vidáman, körülményeit figyelembe véve elégedetten űzte “kultúrpolitikai misszió”-ját. Amolyan La Fontain-i tücsökként zenélt az őt és a komolyzenét szeretőknek.
Pár évvel később, Lilla a vénasszonyok nyara után, már a férjével, Dáviddal töltött nyaralásából visszatérve októberben megint a saroklakás ajtaja előtt állt és várta, hogy P.G.P. beengedje a zenei barlangjába.
Sokáig állt ott várakozva, hogy az ajtóban feltűnjön a házigazda jellegzetes alakja. Hiába. A szomszédasszony megsajnálta, odajött hozzá és szomorúan közölte a hírt, hogy P.G.P. a héten meghalt.
Lilla megdöbbent. Szólni sem tudott. Megrendülten ment haza és könnyes szemmel tette fel Mozart Requiem-jét, így emlékezve a zenekultúra furcsa megszállott apostolára.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.