PAPAGÁJ NÉNI
A nap is lement a maga járásán, a rigófiú is elköszöntötte már a négy égtájat. Csend borult a vidékre, csak egy házból szűrődött ki halk nevetés. A hegyek sziluettjében, mint egy elfekvő Küklopsz egyetlen szeme világított a sötétben a domboldalban ez a ház. A fenyők sötétzöldje és a szivaralakú ciprusok egy bazaltkockás házat rejtettek. Az illatozó virágok között megbúvó pergola mediterrán hangulatot árasztott. A kora nyári estében jól esett kint üldögélni a csillagok alatt.
A társaság a házigazda születésnapjára gyűlt össze és az ünnepelt kérésére mindenki jelmezt öltött. A művészekből álló társaság természetesen irodalmi rejtvényekkel, játékokkal szórakozott. Egy kalapból kihúzott sorszámok adták meg a sorrendet, hogy ki-ki elmondja az ünnepelt által megadott témára a rögtönzött történetét. Már elhangzott a görög istennő érzelmes, fordulatos története, hallották a részeges kalóz kalandjait, egy egérkének öltözött hölgy szellemes versbe foglalta mondanivalóját.
- És te mivel lepsz meg minket? - kérdezte a házigazda a soronkövetkező lányt, aki világos szőke haját nagy fekete masnival kötötte össze, zsabós fehér blúzt, piros kabátkát, a fekete kirándulós térdnadrágját, fehér térdzoknit és pántos fekete cipőt viselt. Láthatóan Mozartot formázta.
A lány szerénykedett, neki nincs semmi kincsekkel kapcsolatos története, amikor az ölében pihenő kezére esett a pillantása.
- Na jó, hát legyen. Megpróbálom... Nem mindenki tudja, hogy, pár éve az édesanyám aránylag fiatalon szívtrombózisban meghalt. A hugaim kisemmiztek a lakásból, mindent, a szép bútorokat, porcelánt, családi ezüstöt maguk között osztották meg, nekem a szakácskönyvek és a konyha romjai jutottak. És megörököltem Papagáj nénit.
Papagáj néni, már akkor öreg volt, amikor kisgyerekkorunkban havonta egyszer feltűnt nálunk. Apró termetén állandóan fekete, régi divatú ruhát, fekete harisnyát és cipőt viselt, hófehér haja pici kontyban a feje tetején csücsült. Mint egy megelevenedett mesebeli alakra tekintettünk rá. Mindig bottal járt, aminek a végét egy faragott papagájfej díszített. Ráncos arcával, keskeny sasorrával maga is hasonlított egy papagájra. Mi gyerekek illendően köszöntöttük, ha jött, de utána gyorsan eltűntünk. Mindegyikünknek sürgős tanulnivalója, később tinédzser korunkban edzés, szakköri elfoglaltságunk akadt. Papagáj néni Anyánkhoz tartozott, hiszen valami távoli rokon volt, aki havonta egyszer teára volt hivatalos hozzá.
Hát ezt a Papagáj nénit örököltem meg, közel 25 évvel az első találkozás után. Később a szikár kis öregasszonyt már Anyám látogatta a Gellért hegy oldalában, ahová egyszer gyerekkorunkban minket is elcipelt. Így most én is ebbe a valamikor szép, de ma már kopott gellérthegyi emeletes villába mentem látogatóba, hogy Anyámtól a 'stafétabotot' átvegyem.
Belépve egy csodálatos világ tárult fel előttem. A történelem elevenedett meg. Havi látogatásaim kétheti, majd heti rendszerességgel ismétlődtek.
Papagáj néni hihetetlen szellemi frissességben és igen jó fizikai állapotban volt. Szobájában a falakon és a komódon álló fényképekről beszélgetve feltárult egy igen érdekes és tragikus élet. A néni az erdélyi ágon volt Anyám apjának valamilyen nagynénje, a marosvásárhelyi társaság üdvöskéje. Hamar férjhez ment és Trianon után a férjével, akinek nemzetközi üzletei voltak, Budapestre költöztek. Későn egy fiuk született, nagyon tehetséges matematikus, aki mérnöknek tanult. Szabadidejükben a Dunán vizitúráztak és nekik is, mint a társaságuk minden tagjának, volt csónakháza Csillaghegyen, a tisztviselő telepen. Színházba, Operába is együtt jártak a háború előtt. A harcok és a bombázások idején a házuk találatot kapott, a férje a romok alól mentette a lakókat, amikor az egyik sérült fal leomlott és maga alá temette. A végzős műegyetemista fiúkat a háború utolsó szakaszában elvitték leventének és valahol a nyugati határszélen esett el a harcokban.
Így maradt Papagáj néni teljesen egyedül, lakás, jövedelem, jövő nélkül. Ekkor az egyik félig baráti, félig távoli rokon család magához vette az árván maradt özvegyet és a gellérthegyi ház cselédszobája lett az otthona. Különben is a befogadó család így megmenekült, hogy társbérlőként idegeneket költöztessenek hozzájuk.
- De miből tudtál megélni? Hogyan alakult az életed a világháború után? - kérdeztem tőle és a töredékesen kapott válaszokból egy sajátos élet furcsa folytatása kerekedett ki.
A háború előtt sokat jártak Operába, a baráti körbe tartozott az egyik orvos barátnője is, aki primabalerina volt. A háború után az Operában is új, más szelek fújtak, nem volt szükség a primabalerinára. Akkor lett nagy divat az ötórai tea, ahol táncolni is lehetett, már aki tudott. A balerina szerzett engedélyt és nyitott egy tánciskolát, ahová Papagáj nénit, aki mint úrilány, természetesen tudott zongorázni és ismerte a kottát, meghívta – zongorakísérőnek! Így pár évig ő is dolgozó nő lett, aminek következményeként végül is kapott egy pici, töpörtyűnyi nyugdíjat.
Bár albérletben laktam, volt egy Trabantom és természetesen adódott, hogy az operabérletem hosszabbításakor két páholyt vettem és együtt mentünk a Mozart és a Wagner operákat megnézni. Ilyenkor Papagáj néni kivirult, mesélt a bécsi, salzburgi, bayreuthi előadásokról, ahová Aurél bácsival, a férjével együtt utaztak el.
Az is önkéntelenül adódott, hogy havonta rendszeresen elvittem vasárnap ebédelni. Nyáron, amíg még létezett a Zöldfába a Krisztina körútra, máskor az Opera Étterembe az Andrássy útra, sőt néha a Fészekbe is, ahol egyre ritkábban, de nagyon idős művészekkel találkozhatott a régi szép időkből.
Bár Papagáj néni rettentően eleven idős hölgy volt, aki sorsát humorral és nagy belső békével viselte, azért ő nagyon szerényen, mondhatni a mi fogalmaink szerint szegényen élt. Én egyre inkább kezdtem úgy tekinteni rá, mint nagyanyámra illetve mivel ő Erdélyben már meghalt! - mint dédimamámra, egyedüli élő rokonomra. Törtem a fejem, hogyan tudnék rajta anyagilag segíteni, de úgy, hogy ne sértsem meg.
Annak idején egy baráti körbe jártam, ahol az akkor még tiltott Rudolf Steiner műveit, tanításait elemeztük, beszéltük meg. Innen jött az ötlet, hogy Rudolf Steiner írógéppel sokszorosított német nyelvű előadásait, ezoterikus tanításait le kéne fordítani. Bár a társaság minden tagja jól tudott németül, Papagáj néni segítségét kértem a társaság nevében. Ő rögtön ráállt, hiszen fiatal korában otthon sokszor németül beszélgettek. Ez köreikben és abban az időben természetes volt, így a nyelv nem volt akadály. A gépelés is ment, “egy zongorakísérőnek ez nem probléma”, mondta, és a tőlem kapott kis Olympia táskaírógépen, az általam szállított géppapírt és indigót használva neki látott “dolgozni”.
- A fordítások érthetőségéről most ne essen szó. Szegény Papagáj néni sokszor kérdezte is: És ez érthető? Mosolyogva bizonygattam neki, hogy ez bizony nagyon elvont téma, de a társaság tagjai mind értik és nagyon köszönik a munkáját. Így megnyugodva már elfogadta a havi ötszáz forint támogatást a munkájáért, aminek nem volt határideje. Ha elkészül, elkészül és mi örülünk neki, ha egy-egy előadás fordítása meglesz.
Így éldegéltünk együtt, így épült bele az életembe Papagáj néni, amikor egy délelőtt csöngött a telefon a munkahelyemen. A befogadó családból a már régóta nyugdíjas nagypapa, Aurél bácsi rokona hívott:
- Papagáj néni tegnap meghalt! A teendők megbeszélése miatt munka után délután el tudnál jönni?
- Természetesen, megyek. - válaszoltam.
A következőket mondták el:
Papagáj néni 98 éves múlt. Szép csendben elaludt. Ők úgy gondolják, hogy mivel nekem nincs lakásom, de tudják, hogy a vállalati, céges lakóház, ahová befizettem, hamarosan elkészül és akkor én is beköltözhetek az ottani lakásomba. Ezért ők felajánlják nekem a Papagáj néni összes bútorát, holmiját. Legyen az enyém minden, ők nem tartanak igényt semmire. Egy kérésük van: két nap múlva reggel fél 8-ig ürítsem ki a néni szobáját, mert ekkorra vannak iderendelve a festők, hogy tiszta, új szobája legyen az egyetemet most befejező unokájuknak.
Megrendülten köszöntem meg a gesztust és rohantam intézkedni: találni egy garázst, ahová a költözködésig a kapott ingóságokat tárolásra elszállíthatom, időre megrendelni egy fuvarost és segítőket szerezni a bútorok mozgatásához, két nap szabadságot kérni a munkahelyemen, stb...
Másnap korán reggel egy csomó dobozzal és óriás szemeteszsákokkal felszerelkezve beállítottam Papagáj néni jól ismert lakásába.
Én azt hittem, jól ismerem a néni szobáját. De nem! Ő az a tipus volt, aki mindent: 1904-ből származó villamosjegytől kezdve az anno használt tisztasági betétig mindent gyűjtött és félretett. Amíg a könyveket, kottákat, apró díszeket, porcelánokat dobozoltam gondosan leltározva miben mi van, a négyfiókos komódhoz érve elgondolkoztam az öreg hölgy nevetségesnek tűnő gyűjtögető szenvedélyén.
Végül rájöttem és megértettem: persze, hogy ragaszkodik ezekhez az apró tárgyakhoz, hiszen mindegyiknek története van, számára a tulajdonosukat személyesítik meg! Neki senkije sincs, neki ezek az emlékek beszélnek, megelevenítve Aurél bácsit, a férjét, Pétert a tehetséges fiút és a velük töltött éveket.
- Jó, jó, de hol van a kincs, a kijelölt téma? - türelmetlenkedett az ünnepelt.
A Mozart copfos lány halkan, megilletődve folytatta:
- A kincs az az idős hölgy barátsága, hogy utolsó éveinek részese lehettem, segíthettem neki, hogy emberi méltóságát megőrizve folytathassa megszokott életvitelét.
De van a történetemnek kézzel fogható “kincse” is: a sok titkot rejtő négyfiókos zsúfolt komód kipakolása közben a kezembe akadt egy kopott, régi selyem piperetáska. A tartalmát vizsgálva az egyik sarokban a varrásba beakadva valami keményet tapintottak az ujjaim. Világosra vive a szütyőt, egy darab, páratlan ezüst fülbevalót találtam. Benne egy icipici gyémánt, inkább strassz és alatta egy kis brilliáns ezüst foglalatban. Ugyan hol lehet a párja? Döbbenten álltam ott kezemben ezzel az egyszem ékszerrel. Csodálkozva forgattam a “kincset”. Vajon miről tudna mesélni?
Később ékszerésztől ékszerészig jártam, de senki nem akart vele foglalkozni. Mindenütt a párja után érdeklődtek. Végül eljutottam egy idős ékszerészhez, aki hasonló meghatottsággal forgatta a kezében, mint én.
- Ez egy XVIII. századi erdélyi ötvösmunka. Bizonyára a gazdája is örökölte, családi ékszer lehetett. Talán az életet mentette meg a párja a történelem során. Ha gondolja kisasszony, én csinálok magának egy szép gyűrűt, amolyan “lány-gyűrűt”. És ha elfogadja a tanácsomat, akkor az ezüst foglalatból csinálom a gyűrűt, hagyományosabb és jobban emlékezteti majd az eredeti fülbevalóra.
Ezzel a Mozart ruhás lány felemelte a kezét és szinte könnyes szemmel mutatta fel az ujját díszítő kis ékszert.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.