Juvenália: kettő-három
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előszó (Bengi László
Ballagó Júlia:"Mert mégis ő a tanár, én meg a diák" - Metapragmatikai tudatosság a tegező és a nem tegező formák használatában
Cser Nóra: "lassankint vers lett a panaszból". A versírás motívumának szerepei Szabó Lőrinc Különbékéjében
Demeczky Ádám Péter: "Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak". Sütő András három felvonásban
Fazekas Júlia: Zavaros tündérmese. Shakespeare Cymbeline című művének kérdése
Kovács Alexandra: A vallásos elemek megjelenése a Szigeti veszedelemben
Kustos Júlia: Identitásépítés és a narratívák szerepe Dragomán György Máglya című művében
Nowosielski Diána: Az ígéret beszédaktusa
Tóth Károly: A sztálinista barokk lehetősége az irodalomban. Egy modell alapvetése
Kötetünk szerzői
Előszó
Az Eötvös Collegium Magyar műhelye először 2013 tavaszán tartotta meg Juvenália konferenciáját, amely azóta minden évben megrendezésre kerül - hagyománnyá lett. A műhelytagok kezdeményezéséből indult hallgatói konferencia sikerességét emellett az is jelzi, hogy az előadások - tanulmánnyá formálva - kötetben is napvilágot látnak: az első konferencia anyaga 2014-ben jelent meg Szilvási Viktória és Varga Nóra szerkesztésében, Juvenália: egy címmel, most pedig azt a tanulmánygyűjteményt tartja kezében az olvasó, amelyet a második és harmadik tanácskozáson elhangzott előadásokból Melhardt Gergő és Szabó Gergely szerkesztettek.
Mi különlegesség van egy hallgatói konferenciában? A kérdésbe vegyülhet némi kétkedés, hiszen szerencsére nem egy ilyen rendezvényre akadunk az országban. Ugyanakkor egy lehetséges választ, a kétkedők meggyőzését szolgáló érvet már az elnevezés is sejtet: a Juvenália előadói a legfiatalabb hallgatók, elsőéves egyetemisták köréből kerülnek ki. Az utóbbi években egyre megerősödött tanári tapasztalatom, hogy számos kiváló diák - bármennyire ígéretes tehetségről tesz is tanúságot szemináriumi munkája során - nem mer belevágni önálló kutatásba. Vagy elakad a tudásának, már megszerzett ismereteinek és érdeklődésének egyaránt megfelelő téma kiválasztásánál, vagy a felsőbb éves, tapasztaltabb, netán magabiztosabban megnyilatkozó diáktársak ingatják meg önbizalmát, esetenként egy-egy keményebb - sokszor a nemzedéki romlás logikáját követő - tanári visszajelzés bátortalanítja el, és veszi el hitét abban, hogy érdemes az önálló kutatásra, és már hallgatóként is képes lehet releváns tudományos eredmények fölmutatására. A tehetséggondozás célja persze mindig is az volt, hogy a motivált és kötelező tanulmányokon túlmutató erőfeszítésekre is kész diákokat átsegítse ezeken az akadályokon, az olyan nehézségeken, amelyek szinte természetszerűleg adódnak a gimnáziumitól jelentősen eltérő egyetemi létbe történő átlépésből. Az utóbbi években szerencsés módon újfent előtérbe került és megerősödött a tehetséggondozás intézménye mind a felsőoktatásban, mind a középiskolában. Márpedig van ennek egy olyan, talán ritkábban emlegetett, pedig igencsak komolyan veendő hatása, hogy a tehetséggondozás munkájából, a kutatással való megismertetés és tutorálás feladatából - saját lehetőségeikhez és kompetenciájukhoz mérten - immár maguk a hallgatók is részt kérnek, sőt vállalnak. Ezért tartottam fontosnak kiemelni, hogy a Juvenáliának nemcsak szervezői, de kezdeményezői is az Eötvös Collegium Magyar műhelyének tagjai közül kerültek ki. Mint ahogy azt sem gondolom véletlennek, hogy a Juvenália ötlete egy szakkollégium ösztönző légkörében vetődött fel, majd valósult meg példás gyorsasággal: egy olyan szellemi térben, ahol az egymást követő évfolyamokat összekötő kapcsok legalább annyira fontosak, mint az egykorú diáktársak közöttiek; ahol a szinte tapinthatóvá váló hagyomány az azt továbbvivő fiatalabbak iránti megbecsülésre és figyelemre indít; és ahol az intézmény szűkebb közössége jószerével közvetlenül állhat a sikerült hallgatói kezdeményezések mögé, biztos és segítő hátteret nyújtván az ötletek megvalósításához.
Lehet-e a tudományt elég korán kezdeni? A kérdésbe ismét vegyülhet némi kétkedés, ha úgy értjük, mint amely az elitképzés zártságának megőrzésére, az oktatásban korán jelentkező színvonalbeli elkülönülés "zavartalan" folytatására utal. Vagyis ha - Pierre Bourdieu oktatásszociológiai munkái nyomán - olyan tudás- és attitűdbeli, illetve átfogóbban társadalmi különbségekre vonatkoztatjuk, amelyek - növelve az iskoláztatás révén kialakuló távolságokat - nagy eséllyel vezetnek további egyenlőtlenségek kialakulásához, illetve azok újratermeléséhez. Ámde meggyőződésem, hogy a Juvenália éppen azért, mert hangsúlyosan elsőéveseket, nem kiforrott kutatói habitussal rendelkező diákokat szólít meg és juttat szóhoz, alkalmas lehet arra, hogy a tudományos gondolkodást ne csupán kevesek számára nyitott, kivételes területként mutassa be. Napjaink erősödő tapasztalata a tudománnyal való mind szorosabb együttélés, hiszen annak eredményei egyre jobban áthatják mindennapi életünket. Max Webert parafrazeálva akár a tudós tekintélyének egyfajta "varázstalanítását" is láthatjuk abban - még ha nem mentes is ellentmondásoktól a racionalizálódás eme folyamata -, hogy a tudomány immár nem annyira könyvtárakba vagy laboratóriumokba zárt tudásanyagként tornyosul fölénk, hanem jelenlévő, ám reflexióra szoruló, ebben az értelemben elsajátítandó tapasztalatként intéz hozzánk kihívásokat. Márpedig amennyire komoly és sokszor nehéz feladat lehet a tudománnyal egybeszövődött mindennapi gyakorlatok reflektálttá tétele, ez annyira természetes és magától értetődő módon következhet a gondolati elbizonytalanodásokból, sőt az önbizalom megingásaiból - azokból a tapasztalatokból, melyekre sokszor az egyetemi tanulmányaik kezdetén álló diákok a legérzékenyebbek, bizonyos értelemben a legnyitottabbak.
Végül még egy kérdés: miért érdemes olvasgatni ezt a kötetet? Kétség nem fér hozzá, képmutatás lenne elhallgatni, hogy az alábbi oldalakon nemegyszer érződik egyfajta kiforratlanság. Nem itt van a helye az ügyetlenségek elősorolásának, utalva a néhol még iskolásabb leckefelmondásra, a figyelmet próbára tevő, mert a saját érvelést háttérbe szorító hosszabb idézetekre, a szerkezeti és érvelésbeli törésekre, a szakirodalom közvetve ismert vagy fel nem használt gondolataira, netán egy-egy kevésbé szerencsésen megfogalmazott kutatási kérdésre. Ehelyett a formálódó gondolkodói habitusok sokféleségére és sokszínűségére érdemes fölhívni a figyelmet, amely már e néhány dolgozatban is jelzi az eltérő irányokba tartó érdeklődést. Három dolgozat választotta témáját az elmúlt száz év magyar irodalmából. Demeczky Ádám hatalom és elnyomás problémája felől közelít a hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi drámájához, az abban rejlő többszörös összetettséget hangsúlyozva. Cser Nóra a 20. századi magyar líra egy fontos kötetében vizsgálja versírás és kompozíció kérdésének egybekapcsolódását. Kustos Júlia a kortárs elbeszélésnek ahhoz az immár hagyománnyá szilárdult értelmezésmódjához fordul, amely a mágikus realista jegyek megállapítását tűzi ki célul napjaink regényirodalmában. Ehhez képest távolabbi korszak világának vizsgálatába fogott Kovács Alexandra, aki nagy barokk eposzunk vallásos elemeinek számbavételére tesz kísérletet. Két dolgozat is nem magyar nyelvű alkotás értelmezésének feladatát vállalja. Tóth Károly egy grúz mű bemutatása révén összpontosít a barokkot idéző, valamint mitikus és népi formák jelenlétére a sztálinista irodalomban. Fazekas Júlia az angol irodalom talán legnagyobb klasszikusának egy kevésbé ismert, vitáktól sem ment darabját választja témául, a szereplők alakja köré építve gondolatmenetét. Az irodalmi tárgyú tanulmányok mellett ketten szólnak nyelvészeti kérdésekről, egyaránt a pragmatikai kutatásokhoz kapcsolódva. Nowosielski Diána az illokúciós beszédaktusok egy lehetséges vizsgálatának kereteit igyekszik fölrajzolni. Ballagó Júlia a tanár-hallgató viszonyban megjelenő tegezést és magázást vette górcső alá a metapragmatikai tudatosság szempontjából.
A könyv tanulmányai talán éppen különbségeik révén válhatnak dokumentumává egy most induló, tehetséges tudósnemzedék útkeresésének és szárnypróbálgatásainak. Fiatal szerzőik vállalták a konferenciaszereplés megmérettetését, az előadás tanulmánnyá formálásának kihívását - erőfeszítéseikért cserébe pedig nem vállveregető, csupán megértő és nyitott olvasókat várnak.
2016 húsvétján
Bengi László