Domonkos Cs. László
Hol nemzet süllyed el
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előhang
Az antant nagyhatalmainak elköteleződései
A cseh propaganda szerepe, hatásai
A cseh hatás Amerikában: a wilsonizmus
Az elnök nézetei a katonai helyzet változásaihoz is igazodtak
A cseh hatás Európában
A cseh és román hatás az angolszász "politikatudományra"
A francia sajtó és a politikai élet megvásárlása
A különbéke kísérlet kudarca
Clemenceau végleg megfosztja a Monarchiát a méltányos béke esélyétől
Csak magunkra számíthattunk
Fegyverszünet az olasz fronton
A hátország történései
A Magyar Nemzeti Tanács
A Katonatanács - a hadsereg végzete
A király kísérlete a válság megoldására
A Főherceg és a Hadik-kormány
Károlyi kormányra kerül, Tisza István halála
A "forradalom"
A Balkáni front
Károlyi belgrádi "fegyverszünete"
A hadsereg szétzúzása - az ország védtelen marad
Kelet-Magyarország és Erdély
A Felvidék
Ismét Kelet-Magyarország
Ismét a Felvidék
Észak-Kelet Magyarország
Ismét Kelet-Magyarország
És Károlyi Mihály?
Összegzés
Néhány tény, idézet, vélemény - kommentár nélkül
MELLÉKLET
Jegyzetek
Felhasznált irodalom
Egyéb források
Előszó
A magyarságot a XX. század elején ért nemzeti tragédia szimbólumaként használjuk Trianon nevét. Az ott aláírt, békeszerződésnek nevezett diktátum azonban már csak szomorú végjátéka volt mindannak, ami velünk, nélkülünk, és sajnos részben általunk 1918 őszétől kezdődően lényegében 1919 tavaszáig bezárólag történt.
Az Osztrák-Magyar Monarchia a háborút ugyan elveszítette, de pusztán a katonai vereség nem tette szükségszerűvé mindazt, amit végül Trianonban aláírattak velünk. A Magyarországra acsarkodó külső romboló erők azonban belső szövetségesekre találtak, olyan helyzetet teremtve, amelyre talán a legborúlátóbbak sem voltak felkészülve.
A XIX. század második felére a magyar nemzet politikai vezető elitjének le kellett számolnia azon illúzióval, hogy az ország társadalmi, gazdasági modernizálása, a klasszikus liberalizmus eszméinek a jogalkotás, illetve a politikai, társadalmi gyakorlat és élet szintjén való érvényesülése érdekközösséget, és békét teremt a magyarság és a nemzetiségek között.
...
Amikor a nemzetiségek nemzeti törekvéseiről szólunk, úgy valójában e népességnek a középosztályba jutott társadalmi elitjének egy részéről beszélünk. A türelmetlen nacionalizmustól megérintett - valójában, igen szűk körű - értelmiségi csoportokról van szó, sok esetben olyan, nemzetileg vegyes származású egyénekről, akik esetében a tudatos választás, a neveltetés stb. eredménye az, hogy mely nemzethez sorolták magukat, de számos példát láthatunk a körülmények, érdekek hatására történt identitásváltásra is. (Pl. a magyar nemesnek született Országh Pál felismerte magában a szlovák költőt, és így Pavol Hviezdoszlavként lett választott nemzete legnagyobb költője.)
A román, szlovák, szerb nemzetiség túlnyomó részét alkotó paraszti tömegekre azonban a közülük kiemelkedett elit izgatása számottevően nem hatott, e paraszti tömeg azonban a belőle iskoláztatása révén kiemelkedő rétegnek utánpótlási bázisa volt.
Nem túlzás így az a megállapítás, hogy a nemzetiségi kérdés jogi- politikai kezelése, és alapvetően liberális megközelítése eredményeként nevelődhetett ki Magyarországon a nemzetiségi politikusok azon nemzedéke, amely az ország elpusztítását tűzte ki céljául.
Az ezen célt szolgáló propaganda eredményeként a század végére már a magyar kormányzat legártatlanabb belső intézkedései is úgy jelentek meg a külvilág előtt - ezen nemzetiségi izgatóknak köszönhetően - mint a brutális nemzeti elnyomás megnyilvánulásai.
...
A háború kitörésének küszöbére érkezve, már minden nemzetiség részéről (a ruszinokat és persze a németeket kivéve) készen állt az az "elit" amely az alkalmat várta, hogy saját kizárólagos nemzeti céljait a magyarsággal, a magyar államisággal szemben megvalósíthassa.
...
A Monarchia és Szerbia közötti háborút a trónörökös elleni merénylet miatt a Szerbiához intézett határozott, - de Tisza István közrehatására a végső szövegezésében nem teljesíthetetlen, vagy elfogadhatatlan - ultimátum visszautasításával Szerbia provokálta, annak biztos tudatában, hogy Oroszország mögötte áll. Annak pedig, hogy a háború az Antant és a Központi Hatalmak közötti általános konfliktussá terebélyesedett, a közvetlen oka az orosz mozgósítás, és az ennek hatására ugyancsak elrendelt német, majd további mozgósítások voltak.
...
A háború elveszítése a kompromisszumos békekötéseket ugyan illuzórikussá tette, az Antant kelet-európai szövetségesei, Szerbia, Románia, és a hadviselőnek elismert, - bár a háború befejeződésekor még csak az antant oldalán harcoló (?) "csehszlovák" légiók révén létező - "Csehszlovákia" most helyzetbe kerültek; vezetőik felismerték, hogy területi igényeiket a vesztesekkel - és elsősorban Magyarországgal - szemben erőszakosságuk, ravaszságuk, gátlástalanságuk mértékével arányosan érvényesíthetik.
Ezen érdekérvényesítésnek azonban a valótlanságokra, csúsztatásokra és féligazságokra épülő propagandán kívül szükségképpeni feltétele volt az is, hogy a béke megkötéséig birtokba vegyék mindazon területeket, melyekre - az érvrendszereket mindig a saját előnyeikkel összhangban változtatgatva - "történelmi" etnikai, vagy a "természetes" földrajzi határok, biztonsági, illetve gazdasági szempontjaik alapján igényt tartottak.
Ez esetben a békéknek csak mintegy szentesíteniük kell a de facto már létező uralmi helyzetet. Amennyiben ugyanis a békediktálók egy másik hatalomnak csak odaígérnek egy országrészt, melyen még ténylegesen a magyar anyaország impériuma érvényesül, és az ott élő népesség többségében magyar, vagy akár más nemzetiségű, de lojális a magyar államiság iránt, úgy a békediktátumban megvont határok (amennyiben a béketeremtők a de facto helyzet ellenére vonnák is meg azokat) kikényszerítésének realitása lényegében nem állt volna fenn. Ez esetben a tényleges hatalmi helyzet kényszerítette volna ki, hogy Magyarországgal valódi békeszerződés kötésére kerüljön sor.
Valódi békeszerződés kötésére tehát, melynek a Trianoni-nak nevezett borzalomhoz köze sincs.
Gondoljuk csak el pl. a románok valós területszerzési esélyeit, ha a béketeremtők ugyan - a Londoni titkos szerződésben tett ígéretnek megfelelően, - nekik "ítélik" Erdélyt, benne a Székelyfölddel, azonban a Kárpátok jól védhető szorosaiban és hágóin tüzérségi támogatást élvező székely honvéd és népfelkelő zászlóaljak, ezredek, hadosztályok "várják", hogy a papíron meghúzott határai között virtuálisan létező Nagyrománia lerongyolódott hadserege a székely katonák szülőföldjének a bekebelezésére induljon.
1918 októberének második felében már nyilvánvalóvá vált, hogy az Osztrák- Magyar Monarchia, mint kettős birodalom nem éli túl a háborús vereséget, majd október második felére az "Osztrák Császárság" ténylegesen megszűnt létezni.
Magyarország immár egymaga állt szemben ellenségeivel, azonban területén nem voltak idegen hadak, ugyanakkor több százezer magyar katona állt fegyverben, túlnyomórészben még távol az ország határaitól, Piave fronton, a Balkánon, a még megszállva tartott ukrán területeken.
Ezekben a hetekben, - de talán napokban - dőlt el annak a Magyarországnak a sorsa, amely a háborús vereségig bár a kettős Monarchia egyenjogú részeként, de önmagában mégis egy valódi birodalom volt, abban az értelemben, hogy nemzeteket, kultúrákat egyesített birodalmisághoz méltó eszmeiségben, impozáns és fenséges, a természet által kijelölt földrajzi határok között. Az ország nem volt egy pusztulásra érett, elmaradott képződmény, - ahogy ez a köztudatban széles körben él, - ahogy ellenségeink láttatták, és láttatják. Az ország nemzeti jövedelme 1860 és 1913 között évente átlag 3%-os volt, Európában, ez csak Svédországban volt magasabb. (Az ipari növekedés ennél is nagyobb volt: 1867 és 1913 között évi 5,1-5,2%.) A XX. század elejére a nemzeti jövedelem növekedési üteme elérte a 6,4%-ot. Egyébként a folyamszabályozások eredményeként akkora mocsaras területet tettünk kultúrtájjá, mint Hollandia.
Az 1918. év végétől azonban rohamosan alakult ki azon visszafordíthatatlan helyzetet, melyet majd az 1920. június 4-én aláírt békediktátumban már csak szentesítenie kellett.
A békének a területi rendelkezéseken kívül nagyon súlyos gazdasági, politikai, katonai rendelkezései voltak. Elsősorban azonban a minket sújtó békediktátum területi döntéseihez vezető történésekkel foglalkozom.
A történelem tanúsága szerint, minden más, bármily súlyos következmény idővel enyhíthető, kiheverhető (hiszen nézzük csak meg a két háborút elveszítő Németországot). A területi rendelkezések azonban máig hatóan, gyógyíthatatlan sebet ejtettek a nemzet testén, de öntudatán is. Trianonizálódott nemzettudattal élünk még a jelenben is. Ez a velünk élő múlt meghatározza azok gondolkodását, szemléletét is, akik erről nem is tudnak, illetve úgy tudják, hogy mindez őket már nem érinti, hiszen "régen volt..." E közöny azonban ugyancsak a beteg nemzettudat egyik megnyilvánulása. De beteg gondolkodásra vall az a felfogás is, mely a történelemben a "régen történt" fogalmát az eltelt évek számával határozza meg.
A nemzet testét széthasogató területi rendelkezések jelentették és jelentik továbbá a gazdasági problémák forrását, és teszik lehetetlenné az ország számára bármilyen összeurópai közösségbe való egyenrangú beilleszkedést.