Ószövetségi Szentírás a Vulgata szerint, Káldi György fordítása nyomán
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
Első kötet, Mózes első könyvétől a Királyok negyedik könyvéig
Második kötet, Krónikák első könyvétől Jézus, Sirák fia könyvéig
Harmadik kötet, Izaiás jövendölésétől a Makkabeusok második könyvéig
Bevezetés
Isten a bűnbeesés után Megváltót ígért az emberiségnek. Az embereknek azonban többezer évig kellett várakozniok a Megváltó eljövetelére. Ezalatt az Isten előkészítette a Megváltó útját: a népek összességéből kiválasztott először egy ágat (a szemitákat), azután egy népet (az izraelitákat), majd egy törzset (Júda törzsét) s végül egy családot (Dávid király házát), s azt az emberi gyarlóság és gonoszság ezer megnyilvánulása közepette csodálatos módon készítgette, vezérelte a Megváltó befogadására. Az isteni ígéret megvalósulásának ezen történetét az ószövetségi Szentírás könyvei őrizték meg számunkra. Isten ugyanis jónak látta, hogy egyfelől a választott nép, másfelől a mi okulásunkra legalább is részben írásba foglaltassa ígérete megvalósulásának történetét, továbbá azokat az oktatásokat, melyeket hosszú évezredeken át a választott népnek s azon keresztül az emberiségnek adott, meg azokat a jövendöléseket, melyekkel oly sokszor csüggedő népét vigasztalta, a Messiásba vetett hitben erősítette. Méltán nevezzük tehát e könyveket szent könyveknek, mert szerzőjük tulajdonképen az Isten, ki a Szentlélek sugalmazásával az egyes szent írókat az írásra ösztönözte, az írás alatt vezette s a tévedésektől megóvta.
Összesen negyvenöt ószövetségi szent könyv maradt reánk. Ezek közül 21 történelmi tartalmú: Mózes öt könyve, Józsue könyve, Bírák könyve, Rúth könyve, a Királyok négy könyve, a Krónikák két könyve, Ezdrás két könyve, Tóbiás, Judit és Eszter egy-egy könyve, a Makkabeusok két könyve. Hét könyv oktató tartalmú. Jób könyve, a Zsoltárok könyve, Példabeszédek könyve, a Prédikátor könyve, az Énekek énekének könyve, a Bölcseség könyve, Jézus, Sirák fiának könyve. - Tizenhét könyvet próféták írtak: Izaiás, Jeremiás (könyve és siralmai), Ezekiel, Dániel (a négy nagy próféta) és Ozeás, Joel, Ámosz, Ábdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Szofoniás, Ággeus, Zakariás és Malakiás (a tizenkét kis próféta) és Báruk.
Hogy mikor keletkeztek az ószövetségi Szentírás könyvei, az egyes könyvekhez írt Bevezetésekben tárgyaljuk. Általánosságban csak annyit mondhatunk, hogy közülük a legelső nem keletkezett a Krisztus Urunk születését megelőző tizenötödik század előtt, az utolsó pedig kétségkívül készen volt a Krisztus Urunk születését megelőző első században. Épen azért sohasem szabad felednünk, hogy minket többezer esztendő választ el tőlük: akkor az emberiség még gyermekkorát élte s az Isten végtelen bölcsesége ehhez mérten közölte vele a vallási igazságok kinyilatkoztatását és az erkölcsi rend parancsait. Nem a mi világunk mérővesszejével kell tehát mérnünk e könyveket, hanem annak a kornak a távlataiban kell szemlélnünk és csodálnunk őket, melynek az Isten elsősorban szánta.
Nyelvüket tekintve, az ószövetségi szent könyvek két részre oszlanak: negyvenhárom könyv héber nyelven keletkezett (csak itt-ott - Dániel 2, 4b-7, 28; Ezdrás 4, 7-6, 18; 7, 12-26; Jerem. 10, 11 - van bennük néhány részlet a héberhez hasonló arámi nyelven), kettőt (a Bölcseség könyvét és a Makkabeusok második könyvét) görög nyelven írtak. Néhány héberül vagy arámul írt könyv és részlet azonban (Báruk, Tóbiás, Judit, Makkabeusok első könyve, Eszter 10, 4-16, 24; Dániel 3, 24-90; 13-14, valamint Jézus, Sirák fia könyvének egy része) csak görög fordításban maradt reánk.
Az ószövetségi Szentírást csakhamar lefordították a legkülönbözőbb nyelvekre. Nagyjelentőségű Mózes öt könyvének Kr. e. 285 táján, az egyiptomi Alexandriában keletkezett görög fordítása, melyet csakhamar kiegészítettek a többi szentírási könyvek fordításával is s amelyet alexandriai vagy mivel állítólag hetven (illetőleg hetvenkét) zsidó tudós műve, Hetvenes fordításnak neveznek.
Latinra az ószövetségi Szentírás könyveit a Kr. u. második században fordították. Ez a fordítás, melynek számos részét a szertartásokban és a szentmisében az Egyház máig is használja, később javításra szorult, miért is Szt. Jeromos, néhány könyv kivételével, Kr. u. 390-405 között részben átdolgozta, részben teljesen új fordítással helyettesítette. Szt. Jeromos ilyenformán elkészített szentírás-gyűjteménye később általános elfogadásra talált, miért is Vulgátának, azaz általánosan elterjedtnek nevezték el. Ezt a Vulgátát később az Anyaszentegyház a trienti szent zsinaton (1546-ban) az Egyház hivatalos latin fordításának jelentette ki. Épen ezért manapság minden katholikus - közhasználatra szánt - szentírás-fordítás ezen Vulgáta alapján készül. Mivel azonban a Vulgáta maga is csak fordítás, értelmének meghatározásánál az Anyaszentegyház hivatalos magyarázatain kívül az eredeti (héber, arám, görög) szövegek reánk maradt formáit és az eredeti szövegekből készült ősi fordításokat is figyelembe kell vennünk.
Magyar nyelven az első teljes, nyomtatásban megjelent katholikus szentírás-fordítást Káldi György, jézustársasági atya készítette 1607-ben. (Megjelent 1626-ban, Bécsben.) Azóta a magyar katholikusok lényegében véve Káldi fordításához ragaszkodnak. Mivel azonban Káldi fordítása a magyar nyelv változása és a szentírás-tudományok fejlődése következtében idők folyamán számos helyen elavult, időnkint átdolgozzák. Az utolsó hatvan esztendő alatt Tárkányi B. József átdolgozása forgott közkézen. A legújabb átdolgozás, melynek feladata az volt, hogy Káldi szellemének és a magyar szentírásfordítások régies színezetének megőrzése mellett a fordítás nyelvezetét a maihoz közelebb hozza, a szentírás-tudományok legújabb megállapításaival számoljon és az eredeti szövegekre az eddiginél nagyobb figyelmet fordítson - Isten nagyobb dicsőségére itt fekszik előttünk.
Megjegyzések
1. Fordításunk a Vulgáta nevű latin fordítás alapján készült, de állandóan szem előtt tartja az eredeti. (héber, arám, görög) szövegeket és az ősi fordításokat. A latin fordítást mindaddig, míg eltérése nem nyilvánvaló, utóbbiak szerint értelmezzük.
2. A tulajdonnevek átírásában a latin fordítást követjük. Azokat a mássalhangzókat, amelyeket a latin nyelv kifejezni nem tud (pl. az s-et, vagy a magas hangok előtt álló k-t), lehetőleg héber kiejtésük szerint írjuk. A hagyományos és megmagyarosodott tulajdonneveket (pl. Mózes, Sínai), tekintet nélkül arra, hogy helyesek-e vagy sem, a megszokott módon írjuk.
3. A Szentírás nyelvezetének régies színezetét megtartjuk, de jelentős mértékben enyhítjük. Régies igeidőket (pl. elméne) lehetőleg csak a főmondatokban és csak az ú. n. végzett jelen (praesens perfectum) fordításánál alkalmazunk. Egyebütt, valamint idézetekben az egyszerű múltat (pl. elment) használjuk.
4. Mivel a héber szöveg csaknem minden mondatot "és"-sel kezd, de e kötőszó értelme a héber nyelvhasználat szerint mindig a mondat és az összefüggés értelmétől függ, az ezen kötőszónak megfelelő latin kötőszókat (et, autem, vero, sed et, etiam, quoque stb.) a mondat értelme és a magyar nyelv természete szerint fordítjuk, sőt ha a magyar nyelv szelleme úgy kívánja (pl. többtagú felsorolásoknál), el is hagyjuk. Ebben azonban nem megyünk annyira, hogy az eredetinek az és kötőszó gyakoriságában nyilvánuló sajátossága egészen eltűnjék.
5. Azokat a szavakat, melyeknek beszúrását az értelem szükségessé teszi, dőlt betűkkel nyomtattatjuk. Ugyanezek vagy mások a régi (Tárkányi-féle) átdolgozásban is megvoltak, csak nem jelölték őket.
6. A verses részleteket is prózában fordítjuk, csak nagyobb részleteknél éreztetjük némi ritmussal és soronkint való írással a verses jelleget.
7. Jegyzeteinkben tájékoztatásul évszámokat is közlünk, hangsúlyozzuk azonban, hogy ezek mind csak többé-kevésbbé valószínű feltevéseken alapulnak és az Anyaszentegyház tekintélye és a hit parancsa nem támogatja őket.
8. Utalásoknál a szentírás könyveit az első 3-4 betűvel rövidítjük; e rövidítések értelme a Tartalom-jegyzékből könnyen megállapítható. A rövidítések után álló római számok azt jelzik, hogy az illető könyvből hányadik könyvről, az arabs számok pedig azt, hogy hányadik fejezetről és versről van szó. Pl. Móz. I. 17, 27 = Mózes első könyve, tizenhetedik fejezet, huszonhetedik vers.