BÁLINT BÉLA
MAG A KŐ ALATT
All Rights Reserved
Bálint Béla © 2020
ISBN 978-615-81524-3-3
Kiadás helye: Szombathely, Hungary
TARTALOM
ELŐSZÓ
AZ ÉRTELEM mese-vers
A KATICABOGÁR
A FÜRKÉSZDARÁZS
A DOLGOZÓ HANGYA
A HANGYA KATONA
A VÍZIPÓK
AZ ÉTICSIGA
A KRUMPLIBOGÁR
KÉRDÉS...
HALVÁNYKÉK HÁTTÉRREL...
A LÉT TEMETŐJE
MAGÁNY
BENEDICTUS QUI VENIT in NOMINE DOMINI
AMEDDIG LÉLEGZEM
A KÖRTELEN VÉG
A SEBEZHETŐ VILÁG
EGYETLEN SZÁL RÓZSA...
KARÁCSONY EST
A MŰVÉSZ...
XXI. század: vi-LÁGERE!
FÁRADTAN, SZÜRKÉN...
HÚSVÉT REGGELI KECSKEMÉTI HARANGOK
16 ÉVESEN
LEPTON DAL...
MÉG ODAÁTRÓL...
ŐSZI LEVEGŐBEN
PILLANATFELVÉTEL ATÉRRŐL
PAN - A(sz)
SÖTÉTKÉK BÚCSÚ A XX. SZÁZADTÓL
PIROS, KÉK, ZÖLD...
ÉRTETEK...
AZ ŐRZŐKRŐL...
A CSEND
A CSEND TERE, A TÉR CSENDJE...
AZ ÉLET-FOLYÓ...
REPÜLNI TANULTAM...
MILLIÓ FEJŰ GYUFASZÁL...
NAP, VÍZ, KVANTUM-HULLÁM...
TÁRSAM...
ÉLETKÉP...
TALÁLJ MEG ÚJRA...
NAP-ÓCEÁN... HAJNALI "HULLÁMOK"
TETTEN ÉRT IDŐ
SÁRGA FÉNNYEL A HÁTTÉRBEN...
A BIZONYÍTVÁNYOM
Nincs már vesztegetni való időnk. Azonnal el kell kezdenünk vigyázni a másik emberre. Átérezni örömét, bánatát. Őszinte barátsággal közeledni hozzá. Segíteni és bátorítani, ha kéri.
Ja, hogy ez csupán illúzió?!
Igen, az! Egy olyan világban, amelyben eddig éltünk.
De kellene egy emberibb! Csakis rajtunk múlik, mi magunk döntjük el, hogy felépítjük-e.
Annyi mindenen túl vagyunk már, és most ismét válaszúthoz érkeztünk. Persze ajánlanak nekünk alternatívákat, sajnos éppen azok, akik idáig, eddig a zsákutcáig vezettek bennünket! Vajon most nem tévednek-e... ismét?!? Esetleg szándékosan, hátsó gondolatokkal a zsebeikben ajánlanak majd új reményeket... új hajnalokat gyermekeinknek.
Ilyenkor a tudósok és a valódi művészek azok, akik alkotásaikkal megmutathatják gondolataikat, kifejezhetik reményeiket, rámutathatnak a gondok valódi gyökereire.
A vers ma már csak kevés kiválasztott érdeklődő kedvenc műfaja. Pedig tömören fogalmazhatók meg bennük azok a gondolatok, amelyek mostanában nyugtalanítanak mindannyiunkat. Akkor jók, ha elgondolkodtatnak bennünket és némelyikük az érzelmeinkre is képes hatni. Ha egyszerre mindkettő megtalálható egy versben, akkor az már "mesterdarab". Az alkotónak pedig törekednie kell rá, hogy minél több ilyet alkosson.
Az emberek még talán soha nem látott módon vágynak az igazságra. Érzik, hogy szűk csoportérdekekből adódóan gyakran félrevezetik őket. S, igazán hálásak tudnak lenni, s a művészt magasra emelik, amikor megérzik, hogy egy-egy alkotás őszinte, kendőzetlen valóságban beszél mindarról, ami őket is foglalkoztatja.
Ebben a válogatásban sok olyan versem található, amelyek évtizedekkel ezelőtt születtek. Most, amikor válogattam őket, hogy melyik kerüljön ezen kötetembe, magam is megdöbbentem aktualitásukon.
Barátaim bíztatására, valóban kár lenne eltitkolni őket a gondolkodó emberek elől... Feladatukat és szerepüket ezek a versek akkor töltik be, ha eljutnak minél több ember tudatába, és ott elindíthatnak olyan folyamatokat, amelyek felvillanthatják a fátylat a történések valódi okairól, összefüggéseiről. Úgy tűnik, hogy erre óriási igény van jelenleg. Elérkezett tehát ezeknek a versbe foglalt gondolatoknak az ideje. Olvassátok olyan szeretettel, amilyen gondossággal én készítettem el őket. S, ahogyan Marlo Morgan, az író mondja; "Vigyétek hírét az igazaknak..."
MESE-VERS
(SAJNOS)
Kiszolgáltatva, árván ült ketrecébe zárva
az
ÉRTELEM.
A rácson tábla éktelenkedett:
AZ ÉRTELEM TÁPLÁLÁSA TILOS!
- Csak egy kis perecdarabkát... - szólt egy tisztán csengő gyermekhang.
- Nem látod a táblát, te mafla!- mordult rá egy durva felnőtt, érces hangja. - Hogy is ne! Még megerősödne, felhízna - a fenevad... mi lenne akkor velünk emberekkel !?!
- Csak megsimogatnám... - folytatta kitartóan a gyermek.
- Hozzá ne érj! Te haszontalan. Még megmar!
- De, én mégis... s már nyúlt a kis kezecske a hideg rács felé.
A rács mögött az ÉRTELEM uralta erős fényben - mintha megmozdult volna valami. A rácsok közül széles fénysugár indult el nagyon lassan a kezecske felé.
- Vigyázzon!!! - sikított egy női fejhang.
Egy sötét férfialak sziluettje lépett elő
a tömeg
ALAKTALANSÁGÁBÓL...
A gyermeket megragadta és hátra rántotta.
A széles fénysáv egy pillanatra megtorpant, majd folytatta útját ugyanolyan fenséges lassúsággal...
A tömeg felhorkant, és hátrálni kezdett a feneketlen sötétségbe.
- Jaj, nekem! Ott maradt valaki! - ordították többen is.
S valóban, az ÉRTELEM ketrece előtt lévő korlátnál állt EGY emberi alak.
Két kezével kapaszkodott a korlát hideg fémrúdjába.
Arcát az ÉRTELEM felé emelve, büszkén, egyenesen állt.
A fény egyre közeledett felé, a szűrt kékes sugarak között láthatóvá vált a tudós-gondolkodó ember jellegzetes ruházatának sziluettje.
- Jaj! Elpusztul a szerencsétlen! - sikította valaki a mély sötétségből.
Az alak kitartóan, mozdulatlanul állt... nemes tartással.
Mígnem elérte fejét a FÉNY...
Lágyan megérintette, elidőzött rajta egy kissé, mintha simogatta volna.
Körbe fonta.
- Tegyenek már valamit! Mindjárt elragadja! - ordított egy bariton a hátrahőkölt, sötét tömegből.
A FÉNY egy kicsit játszadozott még, majd lassan visszavonult emberek által készített ketrecébe.
A gondolkodó ember még állt ott egy keveset, majd elindult - felemelt arccal - a tömegbe... a sötétség megnyílt előtte.
Arctalan suttogások hallatszottak:
- Csoda történt...! Nem bántotta!
Ekkor az alak megállt, láthatóvá váltak tiszta vonásai, egyéniséggé vált az arctalan tömegben.
Szeretetteljes nyugalom uralta arcát.
- Miért bántott volna!?! Hisz csoda sem történt!
A ketrecet veletek építtették meg, hogy
elzárjanak
benneteket
TŐLE
... így csupán sötét tömeg vagytok...
alaktalan massza,
játékszere
a gyűlöletnek s az irigységnek,
a
nyájszellemű sötét horda...
Miért nem mentek és fürödtök meg benne?
Legalább gyermekeiteket engednétek hozzá... hogy egyszer csak felkelhessen a napja - bennetek - mindannyiótokban... az értelem hajnala!
Ám ti egymást tapossátok irigyen az egyre mélyülő sötétségbe.
Aki a táblát a rácsra felhelyezte... ő a TI valódi ellenségetek!
Az alak tovább haladt. Amerre ment, halovány fény derengett... nyomában néhány alak félszegen lépkedni kezdett, kiválva az arctalan sötétségből, próbálgatták első lépéseiket...
A tömegből lábak nyúltak olykor ki és felgáncsolták őket... de ők feltápászkodva is tovább haladtak... egyre többen.
2000. Pünkösd
Vajon
mit csinálnak a napraforgók éjszaka?
Vajon mit csinálnak a
csillagok nappal?
Merengett el a katicabogár, egy pipacsszirmon
üldögélve.
Majd hirtelen
az alábbi megállapítást tette:
Mégis
csak a halál teszi értékessé az embert.
Amikor arat a halál -
utána - ugrásszerűen megnő
az emberi egyed értéke.
Majd
megtöltötte tracheáit a napraforgóföld
fölött lengedező,
permetezőszertől átitatott levegővel.
Talán, ha öt métert repült
még...
Amit
a birodalmak művelnek, az a: demokrácia.
Amit az Ő demokráciájuk
elszenvedői csinálnak:
az a terrorizmus vagy
forradalom...
Legalább is a méh-királynő szerint.
A terroristák
- tehát - a demokrácia legjobban elnyomott tagjai.
De hát mi a
különbség a terrorizmus és a szabadságharc között?
Az egyik
öncélú, a másik a közösségért folyik.
Figyelembe kell vennünk,
hogy a demokráciák időről-időre megbuknak!
Ilyenkor a terroristák
vezérei kezdik építeni - saját - "demokráciájukat"
-
gondolta a fürkészdarázs, és betört
a háziméhek - demokratikusnak
cseppet sem mondható -
társadalmának gazdag kaptárába... prédát
remélve.
Semmilyen
értéke sincs a dolgozónak -
merengett el homlokát törölgetve, egy
igen forró nyári napon a hangya.
A boly(gó) nyolcmilliárd
dolgozója közül csupán egy vagyok.
Nem képviselek semmilyen
értéket, ha megölnek,
ha eltaposnak, ha megbetegszem s
belehalok.
Senkinek sem hiányzom majd, sőt észre sem veszik.
Na
jó! Esetleg egy-két napig gyászolnak majd néhányan.
Ráült
az általa görgetett morzsára és megállapította:
Elgondolkodtató...
amikor a Római Birodalom
rabszolgái elfogytak, a szabad polgárok
már
dolgozni nem akartak, a birodalom dolgozók nélkül
összeomlott.
Úgy tűnik, a történelem gyakran ismétli önmagát!
A
középkori Európán átsöprő nagy járványok után
rögvest megnőtt az
addig állati sorban tartott jobbágy értéke...!
Kereslet-kínálat az
élet, itt más törvény nincs.
Ha kevesebben lennénk a bolyban,
azonnal értékesebb lennék!
S, máris fürgén begörgette az első szem
DDT-port a boly
föld alatti raktárába...
Tragikus,
hogy az ember által épített társadalomban
a közönséges egyedek
kerülnek olyan pozíciókba,
amelyben ők minősítgetik a náluk
műveltebb,
olykor zseniális egyedeket.
Sőt, a butábbak
ítélkeznek a gondolkodók fölött!
Az intelligensebb... az
szerényebb, és semmiképpen nem törtető.
A buta pedig törtető és
pozíciót akar... minden áron hatalmat.
Éppen ezért kevésbé
intelligens!
Talán ezért van az, hogy a bíróság ítéletei
és az
igazság között, olykor nagy űr tátong.
S, ezzel átharapta egy
betolakodó dolgozó hangya nyakát.
Vidáman
futkározott a gyermekmedence vizének felszínén a vízipók.
Az
emberek... hmm!?! - gondolkodott hangosan.
A Tér nyugalomban és
egyensúlyban lévő energia-tengerébe
gyermek-tenyerükkel
"belecsapnak" és a
szétfröccsenő energia-cseppeket
megszámolgatják és elnevezgetik a
gyorsítóikban.
Miközben nem
észlelik, hogy minden egyes cseppecske ugyanabból az
Egyetemesből
szakíttatott ki gyermektenyerük által,
a
részecske-gyorsítónak nevezett "medencéjükben".
Mennyivel
jobb lenne, ha fröcskölésük helyett inkább megtanulnának
rajta
"járni"!
Pancsolásukkal - ugyanis -
megzavarhatják a "vízen járók" nyugalmát
sőt, még azok
életét is veszélyeztethetik!
Gondolta a vízipók, s ekkor
becsapódott közvetlenül mellette egy
nagy, piros, pöttyös labda...
Milyen
kellemes haladni ezen a meleg és sima vasúti sínen.
Bár aggasztó
módon egyre jobban remeg... vajon miért?!
Mit is mondott erről
apám?
"A túl egyenes és simának tűnő út a
legveszélyesebb!"
Majd hátra fordította jobb szemét:
Lám,
apámnak volt igaza...
Az életet legyőzni nem lehet... legfeljebb
csak elpusztítani -
tanították a bölcsek...!
Ha keresztülmegy
rajtam ez a hatalmas kolosszus... na, bumm!
Utána már semmi nem
történik velem,
ha pedig semmi nem történik, akkor NINCS idő!
Már
csak azt kellene megértenem, hogy amikor semmi nem történik velem,
akkor
"hol" van az idő!?!
Az élettel együtt kapjuk
- tehát - az időt?!?
Einsteinnek biztosan nem volt igaza abban,
hogy
a mozgási energia - tömeggé alakul át... lám,
oly nehéz
mindenem, holott alig haladok!
Ha pedig beragadok a vonatkerékbe,
akkor körmozgássá
válik az egyenes vonalú, egyenletes
mozgásom.
Ezáltal időtlenné válok, mint az atommag körül keringő
elektron.
Még ennyire sose remegett alattam a sín... - gondolta a
kis csiga.
Bár ezen egyáltalán nincs mit csodálkoznom, hiszen a
világ
a kereszténység utáni állapotában van...!
S, ebben
a pillanatban kicsinyke tömege
időtlen energiává változott...
örökre.
Ezen
világutazó társadalom arisztokratikusabb külsejű egyedeit
szokás
BURGONYABOGÁR-nak szólítani.
Ha mindenki úgy élhetne,
mint Floridában a milliomosok, akkor
ki végezné el a munkát? -
kérdezte a burgonyabogár.
A technológiai fejlesztéseknek olyan
színvonalra emelése lenne a megoldás,
amelyen nagyrészt automata
gépsorok dolgoznának
- válaszolta a másik krumplibogár.
O.K.!
És kik állítják elő majd a gépsorokat... szintén gépsorok
talán? -
ironizált a jómódú burgonyabogár. - S, ki
tartja majd karban a
gépsorokat, ha mindenki Hawaii-on lesz!??
- folytatta
cinikusan.
Ha MI, burgonyabogarak, társadalmunk arisztokratái
GLOBALIZÁLÓDUNK...
Akkor jönne csak igazán el a burgonyavész -
vágott szavába a
másik krumplibogár, majd bölcsen folytatta:
A
következő krumplibogár forradalom úgy zajlik majd le,
hogy a sok
"kicsi" elveszi majd a csupán néhány főre apadt gazdagtól
azt a szupertőkét, amelyet felhalmozott.
- Hogy merészeled
családom, jó nevű elődeim munkáját becsmérelni!?
- Az igaz, hogy
Te - tényleg - nem tehetsz semmiről,
Te valóban beleszülettél a
"krumpliföldbe"... igazán
semmiért sem kellett
megdolgoznod.
Csak enned és fogyasztanod kell!
- Szóval én
vagyok a jómódba önhibáján kívül beleszületett,
arisztokrata
krumplibogár?!
Akkor miért akar engem elpusztítani a sok szegény
krumplibogár?
Hiszen önhibámon kívül vagyok gazdag...!
- Mert
irigyek. Sőt, mert tetszik nekik, ahogyan Te élsz!
Munka nélkül.
Csak eszed azt a sok-sok krumpli-chips-et.
Ők is így akarnak
élni.
- No, és a vallás nem tartja őket féken...?
- Már régen
nem! Annál már ők is okosabbak...
- Akkor harc?!?
- Igen, s
rossz hírem van a számodra - feleselt a pór krumplibogár.
- Mondd
hát, te csíkoshátú szegény rokon.
- Nos, a társadalmi jólétért
folytatott küzdelmet mindig a jól
élő réteg veszítette el végül
is... a krumplibogarak
társadalmának története során.
Szóval,
aki gazdag, az legyen tisztában vele,
hogy nem örökre az!??
Ha
nem is az ő életében, de gyermekeitől vagy unokáitól
el fogják
venni a nagyon szegények mindazt, amit elődei felhalmoztak.
- Mi
van, ha mi ügyesek leszünk - válaszolt a jómódú krumplibogár -
és
kijátsszuk, becsapjuk majd a sok szegény fajtársunkat, hogy ne tudják
elvenni tőlünk a fogyasztói pozíciónkat...!
Erre felelj, ha tudsz, te
szegény "rokon"!?
- Hiszen mást sem csináltok
generációról-generációra -
válaszolta korgó gyomorral a szegény
krumplibogár. - Kijátszotok minket.
Nekünk csak a munka jut,
nektek meg a fogyasztás.
- Na, most már elég! - sikított fel a
jómódú - Hívom a katonáimat és a rendőreimet.
Majd ők megtanítják
neked, hogy hol a helyed.
Kifogyott
az érvekből! - dörzsölte első pár lábait
a szegény kis
krumplibogár. - Íme, eljutott az erőszakig.
-
Jaj, de mi ez a sötét árny? Talán egy felhő?
- szeppent meg a
szegény krumplibogár -
Nem felhő! De, hiszen ezek a
Keleti-Sáskák... és mennyien!
Elhomályosítják a Napot is. Ó,
ho-ho, álljatok meg! - ordította a
kis szegény krumplievő. - Állj!
Hagyjátok abba!
De már senki nem hallotta meg vékonyka
sikolyát.
Lekopasztott krumpliföld maradt csupán néhány perc
elteltével
a Keleti-Sáskák után...
- Pfúj... Mi volt ez? Hol a
krumpliföldem? - próbált kibújni a
homok alól a "gazdag"
krumplibogár. -
Te mit zokogsz itt, szegény rokon?
- Azért
sírdogálok, mert én örökre szegény maradtam... Ám
- s, egyszerre
csak felragyogott a tekintete -
most már Te is olyan földönfutó
lettél, mint én.
- Miről beszélsz, te faragatlan...!?
- Arról,
amíg mi itt vitatkoztunk a krumpli igazságosabb elosztásán,
addig
messzi, keleti vidékekről ideértek a nálam is szegényebbek,
és lerabolták a te gazdagságodat...
no, és persze jól laktak vele...
hi-hi-hi - kuncogott a szegény.
- Micsoda... mi történt??!
-
Hát, persze, te a jólétedben szellemileg úgy lelassultál, hogy fel
sem figyeltél
a messze-keleti sáskák nyomorára... és ők nem
ismerték
azt a módszert, amellyel én próbáltalak meg rávenni, hogy
nekem is juttass a nagy gazdagságodból.
Látod, ők nem
tárgyalgattak veled, hanem egyszerűen -
néhány perc leforgása
alatt - elvették mindazt, amid volt!
A te GLOBÁLIS krumpliföldedet
egészen egyszerűen
fölzabálták ezek a barbár, messze-keleti
sáskák...
hi-hi-hi... ha-ha-ha - és most már kárörvendve,
a
hátán fekve fuldokolt a nevetéstől a kicsinyke, szegény
krumplibogár.
- Azt hiszed, hogy én nem tudtam - ült le szomorúan
egy homokrögre a volt arisztokrata krumplibogár.
-
Nagyon is jól tudtam én ezt. Hiszen mindig ez ismétlődik az
egyiptomi
szent szkarabeusz óta...! Mindig így van ez.
Bár nekem még maradt
egy kis tartalékom... megyek,
s elkezdem vele valahol máshol
ismét az életemet -
s, lógó csápokkal elindult Észak-Kelet felé.
-
Hmm... ez jól itt hagyott engem. De, miért megy ez éppen
arrafelé??
Ez tudhat valamit!
Jaj, ezekben a tanult
arisztokratákban egyáltalán
nem lehet megbízni. Az lesz a legjobb,
ha én is utána osonok...
S, a két megtépázott krumplibogár
befejezte társadalmi párbeszédét.
Még az is lehetséges, hogy
egyszer szövetségesek lesznek, valahol messze keleten,
hogy a
náluk egyszerűbben gondolkozók
felett ismét gondtalanul
uralkodhassanak, élhessenek...
Legalább két-három generáción át!
Mondd,
milyen az a világ, ahol a tudat a Szent lényeget
nem engedi át,
Ő
maga, pedig vakvágányon, tétován, töprengve áll!
1989
Az
igazi nagy játék odaát kezdődik majd!
Tér-idő nélküli, végtelenül
vidáman tobzódó, meleg
forma és színvilágban.
Milliónyi apró,
tisztán lebegő öntudat.
A látszólagos, tűnékeny káoszt az
egész térre kiterjedő
hatalmas, örök, szeretet nevű erő rendezi
végtelen pontosságú
létformává.
1989
Lassan
hullnak alá sárga levelek, a szűrt fényben.
Egy kopott padon némán
őrködik egy húr nélküli hegedű.
S, lassan betemetik a hideg,
párás, síri csendben aláhulló, arany-levelek.
A
távoli - őszi - homályban megnyugvással áll, mozdulatlanul egy
feszület,
mely szimbolikus önmagában őrzi létének hatalmas
energiáját.
1989
|
Mi
lehet fontosabb a virágnak? Ostoba
az ember, aki az Egységben A
harmat, az eső, a Nap, és a virág. Ha
gondolkodni csak úgy képes, hogy Mint
versben egyetlen soré: 2000. augusztus |
BENEDICTUS
QUI
VENIT in NOMINE DOMINI
Tökéletesre
teremtettél a TE képmásodra,
az élettől meg kapunk néhány
hatalmas
pofont... és máris rohanunk Hozzád vissza!
Bocsáss
meg... Kegyelmezz... Védj meg!
Ilyeneket mondogatunk, mert élni
akarásunkban,
Nélküled mégis csak tudatlan árvák vagyunk.
Pedig
a CSEND mindig "ott" van,
csak nem
halljuk a zajtól...
Pedig
a világ olyan, mint árnyék a vízen:
állandó
mozgásban van és mégis
ugyanaz...!
Pedig
az anyag csupán olyan ATÉR-ben,
mint homogén vízben
az örvény...
Ezért
engem az ERŐ érdekel
az erő... amely az
emberben
lakozik
ÁLTALAD!
1999
Szőke
angyal-fonat, hajkorona...
Napsugár arcban égszínkék
szempár...
Mosolygó ajkak, mint éjben az ezüst
holdsugár...
S,
a lélek, melytől oly ragyogó a fenti kép
Te benned Isten
ajándékaként tovább él...
Akkor is, ha én már felhő szélen ülve
éretted
aggódva várlak majd odaát... - bohóc arcom maradt
csak
lenn véled, de tudod:
a lélek mindig bevárja önmagát!
Hová
is lehetne csupán "emberként", Földi barbár
vadonból
feltisztulva, csak "ott" fenn találhatja meg
majd
lélek a párját igazán.
Isteni Kegyelem, Szent Megváltás, ha velünk
mindez
megtörténhetett már idelenn...
Angyal-fonatod
kezem fején nyugszik, míg békésen
alszol délután. Mozdulni sem mer
az atom-világ,
hiszen lélegzel ütemesen, mint csendben
-
kvantum-léten - átsuhanó angyalszárny.
Őrzöm lelked Szent
Békéjét,
- ó, boldog délután -
hiszen most piheni ki világi
létünk harcait,
s álmodja meg angyal-létünk új hajnalát!
2000. január
Miért
aggódsz EMBER?!?
Jövődért...?
Hiszen jövőd ugyanaz, mint múltad
volt!
Szenvedés és gyönyör...
Harmatból
font indáján jár a Földre Napsugár.
Sötétségben élünk itt az
angyalvilág talaján!
Szikrázott az Angyalhang mélykékké fagyott
téli égben.
Csillagszórta
fagyhalál. Karácsony-éj közelében éhezik
a ronggyá nyűtt
nagykabát.
Megváltásra nem volt elég kétezer mély
esztendő...?
Elmúltával mindig létezik még szegény!?!
Dideregve
zizzen szét, fagyott jégen két veréb...
Hatalmas kincs az égben,
fenn az elesett szegény...
Istenünk a Fiát küldte - értük - s
megígérte:
visszatér!
Buta
világ tartsa becsben szegényeit,
ha Isten Fiát ismét látni
szeretné...
- csiripelte a veréb... -
meghívó lészen ez az
Úrnak... így Karácsony idején!
Ropogott
a friss hó lábam alatt, s elröppent a két veréb...
Álltam némán a
hóban, a csenddé fagyott Ég peremén.
Agyamban csak elesett, éhező
verébhang... - vagy álmodtam
azt, mi már csupán visszhang...?!
Ébredező
értelmem, pöröl velem, s kacag rajtam: hiszen ilyen
fagyban nincs
veréb, kivert kutyák idején...
Angyal-szárny suhogott hát ismét
fáradt elmém-rejtekén!
Mily
hatalmas csapda...!
A világ, ha Urát látni akarja... tisztelje
úrként a Szegényt!
Sebezhető ímé a világ,
melyben gazdagok
dacos önzése teremti meg
az Isten világot látni kívánó erejét:
a
fagyos, téli éjszakán rongyokba burkolódzó erényt!
Kecskemét, 1998
A
legmélyebb filozófia vagy... szemléllek csak némán.
Képes vagy
MOZOGNI... sőt, fényben szirmot bontani.
Sötétben becsukódni
lényed kapuján.
Mozgatsz
anyagot, talajból oldatot, s megkötsz
megannyi
FÉNYENERGIÁT...
Hordozod magadban utódaid
jeleit!
Színben állsz, mit a természet kevert titkos
palettán
Szerelmesen játszadozol éhes rovarral, kacérkodva
reggeli
harmattal, s lakód... a katicabogár!
A
legmélyebb filozófia vagy: a lét misztikus oltárán
tüskéidet
bölcs-félelem alkotta. Sejtjeidben molekulákat
alkotó
atom-energia nyüzsög, zizeg röpke nyáréjszakán.
Az
őszi dér gyertyalángként falja fel viasz-tested,
elolvasztva az
idő háromdimenziós oltárán...
formát ölt - tehát - valami,
melyet
értelmemmel csupán a szubatomi kvarkokig tudok felfogni.
Vajon ugyanez az erő munkál versíró testemben vagy más...?
A
valódi csoda az: ahogy mindezt teszi
- mint dolgos polgár
-
miközben szemében mosoly vibrál,
oly hallhatatlan
csendben,
olyan végtelen némán,
huncut hullámaival ATÉRBEN,
észrevétlen
némasággal suhanva át!
Árvaházak
- rácsos - üvegablakaihoz nyomott orrocskák,
könnyes szemeikkel
tekintenek ki a havas, esti...
Jézust váró világba!
Hópelyhek
rakódnak csendben a kopottas párkányra.
Az út túloldalán - sötét
ablakaik mögött - hetven évvel idősebb,
magányos lelkek
leheletétől párás az otthon ablaka.
Menjetek hát, rohanjatok
egymás karjaiba!
Emeljétek a gyermek-arcocskát magasba!
Ó,
Föld magányos zarándokai miért idegenedtetek el ennyire
egymástól...?!
Csak nem a pénz nevű Gólem tette ezt
veletek!!?
Imádni koszos papírdarabokat,
miközben a magány
tombol városaid felett!?
Bölcs cselekedet-é, homo sapiens??!
Almahéj
illatú éjszakák csillagszórós magánya.
Emberlelkek dideregnek
ablakaik fogságában.
Ám egyszer csak fényes csengő hangja árad
szét a keserű
kalácsban, zene száll az emberi éjszakában.
Fehér
angyalok vonulnak át a másodperc-világon,
szárnyaik lágy piheként
simogatják végig a szív benső,
legrejtettebb zugait.
Dalolnak
a könnycseppek pisze orrocskákon,
jóságos tündérek szorgosan
szállítják át az út túloldalára,
hetven évvel idősebb árvák
száraz, megkopott szeme zugába...
Közöttük az elválasztó, hideg út
- pénzzel kikövezett -
mocskos magánya.
Ám
a hópelyhek tisztaságot hordozó fehér sokasága
eltemeti,
eltünteti,
a fehér karácsonyi jóság végleg befedi,
s bárcsak
alatta korhadna el tavaszig.
Az
éjben fényes csengő hangja árad,
pihe angyalszárny, simogató lágy
szeretet,
almahéj illatú magány...
Egy
áldott pillanatra megáll a világ!
Ó, bárcsak maradna megfagyva a
vad vágta!
S, a lélek-hópehely fényes-csengő-dala lehetne örök
Úr
a világban!
Kecskemét, 1998
Zenész...!
Játszd nekünk legszebb zenéd!
- ordított az ember-csorda -
nyaka
köré tekert szövetdarabbal, melynek neve: nyakkendő!
S véli, ettől
a rongytól civilizált Ő... habár derekán: ágyékkötő.
Leült, s
várta a barbár, sznob sereg a "művészi élményt"!
Én
elővettem lantom, tollam s ecsetem, hogy minden általuk felismerhető
nyelvezeten kiszolgálhassam nem létező tudásszomjukat.
Testemet
éltető lelkem tüzéből felszökkenjen a legszebb FÉNY.
Éveken át
játszottam néktek eme fény-zenét, miközben koldussá tettetek, étkem
esetleges, koldustarisznyám mélyén száraz kenyér, házam fejem felől
eladtam rég...
Befogadott humanista, kolduslegény, kit elismerni
csak hetven év fölött illik, mint a drága, öreg Faludyt...!
Életében
legfeljebb leköpködni, utálni, mint József Attilát vagy Adyt.
Szólt
hát lelkem mélyéből a lágy, szeretetteljes fény-zene élmény.
Az
arcokon rezzenéstelen, szenvtelen kifejezés, s a szemek tömege bután
a semmibe néz...
Te hallod a zenét...? - kérdezte a nyakkendős
barbár-vezér.
Nem én!!! - válaszolt az ezernyi samesz,
segéd.
Nem...! - ordított a vezér, s orra alatt lévő kicsiny
bajuszkáján fickándozott egy mocskos, színes papírdarab, melynek
barbáréknál neve nem egyéb, mint pénz!
Pénzt evett hát, a nagy
vezér!!
Zenét! - ordította a barbár-sereg.
S, hiába mondám,
hogy évek hosszú sora óta csak néktek játszom én.
Egy ember szava
száz s még ezerrel szemben mit sem ér!
Hiszen a kínai mese régen
tanítá: bolondok országában MIND az egyetlen bölcsre kiált:
mily
furcsa, őrült személy!
A
csorda, mint ezer bölény vágtázik tovább a Föld felszínén, keresi
napi betevő-legelőjét, s az általa imádott mocskos papírt... a
pénzt!
S, mi ott "hegedülünk" néhányan, miközben a
csorda fejünk fölött átgázol, s "keresi" a "zenét"!
Írók,
költők, festők s tudósok földbe taposva a csorda által...
Bruno,
Galilei, Einstein, Van Gogh végtelen magánya,
melyben testüket,
lelküket minden nap tapossa a csorda értetlen barom-hada...!
Akik
felé mégis ragyog a mindent megbocsátó Isteni értelem, egy-egy
kiválasztott emberi elme működése révén!
Oly kevés nyakkendős
bölény veszi csak észre a "fény-zenét", hogy lenn a
porban...
Jé! Még ilyet... Alulról jön a fény?!?
Itt ír, fest,
zenél egy merész... s lassítani nem mer még ekkor sem, hiszen FÉL, mi
lesz, ha emiatt elsodorja a csorda, s aznap nem lesz kenyér, s mi még
fontosabb: PÉNZ!
Szent hang a dübörgésben elenyész, s imígyen a
sznob barbár-sereg meghallani képtelen, csak követelni tudja -
pénzéért - a ZENÉT...
Pénzért vett "művészi élmény" -
ítéld meg Istenem - mit ér...?
Lenn
a porban véresre taposott fejjel ordítja Bruno: Emberek, a jó, öreg
Föld geoid alakú, s kering a Nap körül...
Galilei alig, hogy
kimondja, már inkább vissza is vonja, s magába fordulva, szemét
lesütve éli életét!
Einsteinnek szerencséje van, hogy Dávid népe közé született, így társai felemelik, megmentik s féltve tartják magasra... így lészen a csordának újabb tudása.
S,
vajh mi lesz VELÜNK... akik még itt lenn, a porban verselünk?
Talán
bizony örökre kirekesztettünk, mivel őszintén, hazugságból épített
várak helyett "csupán" az igazságról énekelünk...?!
A
kiválasztott nép, kire Isten bízta kertjét... nézzen egyszer szét...
milyenné vált a kert?!
Vagy így koszosan, gyűlölettől szítottan
szép???
Talán mégis a mese hamis, amelyből eme fölény illúziója
él?!?
S, a választ Isten adá meg a zenén, melyet évek óta a
hordának játszom én...
A test szelleme a vérben van...
ahogyan
Mózes tanítá, s eme jó nép hányszor engedheti meg magának az
önpusztító tévedést?!
S, bölcs rabbik értitek-é tisztán, hogy a
szellem a vérben pulzál, mint CSILLAG TENGELYÉBEN A FÉNY!
Vagy
csak egy éltet benneteket a PÉNZ, PÉNZ s a PÉNZ???
ISTEN ítélje
meg a kertész munkáját, ne én...!
Már
nem mindig van ételem - ebben a "szép" kertben, s azt sem
tudom, hol lesz jövőre ágyam s hazám!?
De tudom, hogy egyetlen
bölcs tekintete sem tévedett még arra a pontra, mit a magam szeme
lát!
Az emberek félnek az újtól, így inkább körbe jár a csorda, a
már jól megismert szagú porban, mintsem harmatos fű felé küldené
értelmét!
Jó neki a szokott vályúja... miközben a "kertész",
kire Isten bízta Földi legelőjét, méri nekik szűk marokkal...
a
PÉNZT.
Nem ád sokat, hisz dőre módon úgy gondolja, ezáltal
szabályozni tudja a barmok seregét!
Még ha időről időre
ember-áldozatot is kell bemutatnia, mindezért a tévedéséért, hogy
megválthassa haragvó Urától, kertjét...
Önkiszolgáló
népetetőiben szirupos löttyök fölött múlatja a csorda idejét.
S,
közben a festő belehal a nyomorba, még ha meg is eszi saját fülét,
ettől - no, persze csak halála után - értékes lesz immár a kép.
S,
a TUDÁS ma is csak a máglyáról kiálthat a Térbe szét...
Ó, Szent
Együgyűség!!!
Pilinszky,
lemásoltad a Bibliát versben, s éltetett Téged is száz remény...
Így
nem "nehéz", hiszen aki megpillanthatja a halált, az
dőre, ha Istenben többé nem remél.
De, mi még élünk!
S, jó
lenne mutatni száz új csodát,
de KINEK... ha a csorda ily vad
iramban rohan,
fejünkön taposva át...
Hiába zenélem: állj,
megállj... eme vad harcban, már az angyali harsona hangja sem jut
át!!!
Habzó szájú barbár-sereg tagjai már egymás testébe vájják
szarvaikat s agyaraikat...
Küzd, hogy előbb érjen a napi
moslékhoz, s neki egy harapással több juthasson...
Ne hidd, hogy
Isten nem látja ezt: a Kert, melyet itt hagyott, a mohó kertész által
túl korán learattatott...
S, túlsúlyban burjánzik immár a konkoly,
amely fojtogatja a néhány szál búzát, s közben hamis filozófiákra
hivatkozva ordítja, csak ordítja:
Zenélj hát... különben nem kapsz
PÉNZT‼
Jó
papok s kedves rabbik, csak csendben merem mondani
- hisz zeném
úgyis alig hallani -
Istentől a hír NEM, akkor érkezik, amikor azt
egy vatikáni-rendőr jónak ítéli meg, itt...!
Lantom,
tollam s ecsetem magam mellé elásom... Jaj, nehogy meglássa
valaki:
Én voltam ama merész, ki mert még itt írni s játszani...
1995. október
Úgy
tűnik, hogy ruhában vagy, pedig csak egy póló és egy szakadt
farmernadrág.
Úgy tűnik, mintha ennél, pedig csak egy
hot-dog.
Olyan, mintha innál, pedig csak egy dobozba zárt, olcsó,
buborékos szirup.
Olyan, mintha fogyasztana társadalmunk, pedig
csak szeméttelepeink nőnek.
Azt
mondják, egészségesek vagyunk, s mégis korán halunk.
Gyógyszerünk
drágán-kevés, s már rég nem tiszta a VÉR.
Úgy tűnik, dolgoztál
valamiért, pedig csak önmagad tudtad fenntartani.
Olyan, mintha
évekig tanultál volna, pedig csupán beprogramoztak, hogy
jobb
RABSZOLGA légy.
Úgy tűnt, néha igazi álmaid voltak, pedig csak
fáradt vágy vibrált agyadban.
SZERETNI AKARTÁL...!
S,
ők is "szerettek"... elnyűhetetlen bútorokkal rendezték
be életed:
alkohollal, kábítószerekkel, háborúkkal,
öngyilkosságokkal és válóperekkel.
Vajon
jobbító szándékra nincs már remény?
Mikor lesz ott tavasz, hol
írni nem tudó Fáraók uralkodnak Írástudók felett?!
Kövér
adószedőik pénzes zsákokon lihegnek, s "bölcsen" tanítják
népüket...
Pénzért ma már mindent vehetsz:
NŐT, GYEREKET,
KENYERET...!
Vajon ebben a világban tudnak-e még sírni a gyerekek?
Száraz,
téli-fa ágában halott rügyek fekszenek.
Lelkem szabadulni szeretne
testem atommagjainak térhálójából,
s olykor álmomban
Fény-Országban Istennel beszélek,
ki biztat: MÉG ÉLNED KELL -
sértően kemény hullámterekben,
hogy később örökre megpihenj
BENNEM.
Így
hát üldöztek és üldöztél, irányítottál és irányítottak,
gyűjtöttél
és költöttél.
Lefeküdtél, hogy felkelhess, befejezted, hogy
elkezdhesd.
Aludtál és ébredtél...
ÉBREDTÉL!?!
Nem! Te
alszol még!
S, ha ezek után kiszolgáltatva érzed fajod,
nos...
megváltást ne remélj attól a világtól,
melynek FELE -
teremtése óta - mindig SÖTÉT!
PSZT...
Csak csendben légy! Ha felébred a világ, még
DARABJAIRA HULLHAT
SZÉT...!
Bennünket,
KÖLTŐKET azért
teremtett az Isten,
hogy dölyfös, sötét, sunyi
emberek
taposhassanak minket.
Agyunkat
járdának használva
olykor nagyokat köpnek,
s, zsebeikből -
általuk termelt piszkaikat
szorgalmasan szórják ránk.
Jó
ruháikban, csalással szerzett
pénzeiken vett lakkcipőikben
arcainkon lépnek át.
Kinevetnek minket, ha kopottak vagyunk,
s,
kicsorbult a - tőlük kapott - sok szenvedéstől
megfáradt
fizimiskánk.
De
jő remény, van vigasz alkonyat után,
mikor elcsendesedik a
világ,
dölyfös, gúnyos uraink nem lépnek már ránk.
A hűs
alkonyi csendben madárkák szállnak hozzánk,
S rajtunk táplálkozva,
boldog szerelmeskedésük után,
Isten üzenetét hozzák:
Igaz
KÖLTŐK - habár durván rátok lép a világ -
tudhatná, hogy ezáltal
RAJTATOK ÁLL!
S, másfelé nem tud menni az a dölyfös, sunyi
világ,
- féltve drága cipőinek fényes csillagát -
csak amerre a
TERET "JÁRDÁK" SZELIK ÁT‼
1993
HÚSVÉT REGGELI KECSKEMÉTI HARANGOK
Érces,
mély hangotokat újra hallom,
Város feletti ablakából Teremtőm arca
mosolyog.
Mosolyától millió kis tavaszi ágacska rügyet
dalol.
Valahol füstölt sonka és hagyma illata kóborol...
De jó,
hogy újra itthon vagytok, kecskeméti Harangok!
Csend
volt a Főtéren... hiányoztatok.
Nem haragszom érte:
Tudom,
RÓMÁBAN voltatok.
Ódát zengjetek nélkülöző, por-fútta
lelkemnek:
Messzi Szent városban mit láttatok?
Láttátok-é
a Szent-fényt, melyből fehér galambok repültek?
Remélhetjük-e,
hogy fészket hazánkban keresnek?
Mert itt fájdalmas acél-abroncsok
tartják össze a Földet,
Európában ismét gyermekeket ölnek!
Keleten
milliónyi barbár, Barabás-lélek kóborol.
Ti
Szent hiteteket ne adjátok, csak zúgjatok, bongjatok...
Hirdessétek
a dalt, mit Rómában hallottatok,
Megtért, drága, Kecskeméti
Harangok.
Fönn
mélykék üstben forrtak a csillagok.
Ültem a nyirkos járdán,
hajnalodott,
ajkaimra pára fagyott.
Nem messze tőlem csatornán
át lélegzett
a város bűzös tüdeje.
Tizenhat
évesen zsákutcában ültem...
Lábamnál tócsa csillogott...
-
benne kedvemért ragyogva -
lejöttek hozzám a csillagok.
Hol
hold, hol Nap,
hold nap - holnap,
s ma... élünk
tenger-csillag
végtelen vizében,
belélegezve mindazt, mi holt anyag...
Énünk
mélyéből táplál a fény-világ.
Protonjainkba zárt energiánk
vadul
vergődik egy életen át,
Szent elektronjaink halálos
ölelésében...
Szívünk ütemes léptekkel halad
idő-alagútján át,
őrizve mélyén
a LÉLEKÓVODÁT...
mely kamaszként, serdülten
ledobja majd
a kinőtt testruhát.
Angyalok
szárnyukat földre terítik,
ágyad lészen hajnalig.
Csend a
sötétben,
fények gyúlnak csillagoktól arcodig.
Karpárnádon
fáradt mosoly,
mögötte az életed.
Álmodj szépen itt a sötétben,
fényes eget hajnalig!
Tollpihe
gyullad gyertyafényben,
felizzik míg földet ér.
Zuhanó élet,
gyémántléte - hamuba írt messzeség.
Visszatekint az
angyalszárnyig...
mosolyog egy kisgyermek.
Angyalkezek
simogatják...
kezdődjék az
ÉLETED!
Életünk
emlékei, imígyen ötven felé...
csupán olybá tűnnek, mint nyirkos
őszi alkonyon
kopott kabátunkba kapaszkodó
PÓKHÁLÓ -
FOSZLÁNY...
Ostoba,
ki szégyelli, megpróbálja lesöpörni
énjére tapadt emlékeit, s
csodálkozik,
ha belegabalyodik.
Elkenheti, szétmaszatolhatja,
de soha többé már
le nem szakíthatja magáról.
Makacsul lebeg
belékapaszkodva, mint
tudatunk terében az emlékké szelídült
energia!
Térdig
- erdő mélyén - hóban álltam.
Úgy éreztem, rátaláltam.
Átölelve
mindent... magában foglalta a rengeteget.
Feloldódott benne
növény, állat s ember.
Belőle mélyeket lélegeztem.
Magamba
szívtam mélyen ŐT... a CSENDET.
Figyeltem a néma-bundába
rejtőző
MINDENHOL JELENLÉVŐT!
Mint
megfagyott hegyi patakocska mélyén csobogó
- látszólag mozdulatlan
-
ám életet árasztó tiszta folyamot.
Mint az emberi szív,
melyből vér csordogál ütemes,
láthatatlan csendben, akkor is, ha
nem vagy "itt",
eszméleted valahol kóborol,
hiszen
alszol.
Ő,
mint fagyott vízesés mélyén a víz, csordogál benned.
Értelmeddel
is megpillanthatod a csendet,
ha ŐT figyeled - a zenében -
s nem a hangot!
Kottában, zenehangok közt megbúvó ritmusát,
ütemét...
a csendnek.
Hiszen szünetjelek karjaival öleli át a
felcsendülő múlandót.
Negatív
lenyomat... mily pompás ritmusa a Mindenhol Jelenlévőnek.
A hangok
zűrzavara közt, szabályos ritmusban énekel
az ÖRÖK.
Hiszen a
CSEND tagolja a hangokat jelekké,
zajjá... vagy éppen zenévé.
Akár
az emberi beszédben: Önmagát szaggatja szét tagolt kvantumokra,
hogy
szólhasson hozzád, benned és általad...!
Mi
mégsem látjuk ŐT, a CSENDET, pedig mindennél plasztikusabb óriás,
aki
átöleli az erdőt, sőt, a világűrt kitöltve, a MINDENSÉGET.
Avagy Ő
Maga a MINDENSÉG...?!
A
Csend végtelen testében itt-ott felcsendülő,
jégcsapról lecsepegő
morzsa csak az anyag!
Kottavonalakra kifeszített
energia-kvantum-hangocska sorrend...
Amely úgy véli, feltagolta a
csendet...
holott a végtelen, mindent kitöltő CSEND-ben
oldódva
csupán lebeg a füllel hallható hangmorzsa.
Huncut és
csalárd... az emberi szem számára:
atomnak adja ki önmagát...!
A
valódi ZENE nem az, mit hallotok, hanem AZ, amit NEM...!
S, eme
platóni-ritmusban tobzódva formálódik láthatóvá
a CSEND,
mint
mágneses erőtér a vasporban...
Mégiscsak az erőtér az ÖRÖK, s a
vaspor-kotta úgy állhat sorba,
miképpen ATÉR akarja...!
Mikor
a CSEND majd áthatol emberi agyadon,
általa átitatva festi meg az
addig láthatatlant,
gyönyörködhetsz zenéjében,
az örökkön
létező TÉRBEN.
De
hisz' az erdő-rengetegben éjszaka is csend van!
Épp úgy
sötétben, mint nappal...
Miképpen kint a világűrben,
ahol ATÉR
csendje sem szűnik meg
A NAP-pal!
Sírtam,
mikor dicsértetek,
S nevettem, mikor vertetek...
Így életem
ÁTNEVETVE -
ritkán sírtam csak.
Ha
már elcsuklott hangom a rengeteg nevetéstől,
könnyes szemem égre
emeltem:
S megláttam Istenem a felhők között.
Kerek volt s
meleg!
Megértettem, hogy Ő minden,
Ő maga a szeretet!
Azóta
vágyom már csak sírni,
benne önfeledten boldognak lenni,
s
nyári hajnalon mezei harmattal hozzá szállni,
fecskedalban
visítozni.
Nevetve
átölel majd láng-karjaival,
s, mindent lebontó fehér fényében
sorsom
szobra büszkén áll majd... körbejárom,
s megbánva
megcsodálom...!
Gyengéd, fehér hullámainak
segítségével
lassan-lassan, örök-helyemre rátalálok.
1993. május
SÖTÉTKÉK BÚCSÚ A XX. SZÁZADTÓL
A hang azé, ki Ábrahám sírjára gyermek-virágot ültetett:
Még nincs sötét... Benjámin, de már alkonyodik!
A
szellem fénye undorodva megtorpan, tétován olykor még erőlködik.
A
Szeretet születésnapjára készül a képmutató világ
- Szent Évében
-
a száztizenkilencedik.
Sóhajts mélyen, Benjámin, hiszen
búcsút int a század,
a huszadik!
Tudod, a hitleri... a
schweitzeri...
Melyik?
Tudom már... a hegeli... - állatvilág -
a POLGÁRI!
A
kiválasztott nép bálványt imád... borjút... az aranyat...
Mondd
el, Benjámin: mi változott itt?
Ma már a jó Mózes sincs...
Vigyázz
hát Benjámin, gyorsan sötétedik!
Búcsúzik a század... a huszadik.
Azt
mondod, világos van a pénzed fényénél!?
No, de az Igaz-fény: a
szellem, a ráció, a reneszánsz...
a szellemi farkasvakság
járványos méreteket ölt, amikor
sötétedik...
Benjámin, nyisd
hát ki szemed, tombol a világ...
a száztizenkilencedik!
Remegő
kezű anyák gyermekeket lopnak kórházak küszöbére,
csinos testükkel
hangtalanul menekülve fulladnak bele a
világ-éj-sötétjébe.
Elevenen,
emberek halnak fagyhalált.
Hol van már kínzó háború,
papírtalpú-bakancsos dermesztő halál?!
Béke van! Nincs
háború!
Tudod, Benjámin a hegeli... az állati... a polgári!
Fagyott
kezű gyerek majszolja kukából a kenyeret,
szurtos képű - látszik
rajta - nem evett még eleget.
Templom lépcsőjén nyomorog az ígért
polgári jólét,
s kérdő szeme reménnyel telve mosolyog.
-
Mondd, bácsi... tényleg születésnap lesz!?
Kétezer éve már annak,
hogy megszületett,
Földre érkezett a szeretet...?
Mert tudod,
az bizony jó sok év...!
Mi azóta várunk itt, a templom
küszöbén...
Biztosan szép születésnapja lesz habos kávéval,
forró
kaláccsal, no meg jó sok tortával...
Álmodom
vagy igaz, vagy tényleg csak mese volt...
melyben egy FAJ ringatta
önmagát
oly hosszú időn át.
Talán mégis a kínai bölcs, az
álom-pillangó... a való?
Vajon a Szeretet álmodja a nyomort...
nem... nem
vagy mégiscsak fordítva...?!
Zúg a fejem, kábulok.
Önemésztésbe
kezdett a FAJ... ez az egy már bizonyos,
a FAJ... a hatalmas, a
világot legyőzni akaró emberi.
Csak csendesen, hiszen már száz éve
besötétedett a szellemi világ... búcsúzik a század...
a huszadik,
a hitleri, a schweitzeri... a polgári!
-
Miért nem jön értünk el a Szeretet, a Jóság?
- húzódik hozzám
közelebb, s rémülten kérdezi, az orrát mélyen kabátjába töröli.
-
Mit mondhatnék!?? Nem tudom! Talán szégyelli...
- Szégyelli...?
-
Szégyelli, hogy a világ Őt meg nem érdemli!
A világ tombolva
táncol borja körül, emészti önnön magzatát,
lopva csempészi idegen
küszöbökre...
jövőjét megtagadva, szabadulni igyekszik.
De
hiszen ez borzalmas... szellemi lidokain.
Fajtársát
fagyhalál emészti el elevenen, örökre...
Miért születne Ő meg
ismét, miért... hiszen ez a világ...
azóta is... Barabásért él!
Talán
mégis schweitzeri, a jelen világnak hátat fordítva,
a világ
dzsungelében gyógyítva,
egész életünkben csak jót
cselekedni,
felhők fölé emelkedve a gonoszra
lesújtani...!?
Filozófia... szellemi hanyatlás...!? Jószándék...!?
A
kukában a kenyér befejezte az erjedést,
kovász nélküli, savanyú...
már kétezer éve: tegnapi!
Ó, szegény Benjámin! A rongyokban olykor
gyilkosan őszinte a
becsület... Ám mit remélsz ott, hol a tenger
is HOLT?
Hisz TE mindig is ott éltél, Benjámin!
Kecskemét, 1999. január
Amikor
megvillan a kés hideg fénye,
a Szent könyvre fröccsen a
milliárd-szívű Bárány
agyongyötört, meleg vére:
Ki
fog tágulni a tér, minden olyan távolinak tűnik majd,
hideg lesz,
fázni fogtok,
és a végtelen térben, egy távoli, fájdalmas
szisszenéssel
örökre elszökik az energia...
1989
Itt
éltem köztetek, jobb sorsra érdemes földi emberek.
Egyetlen
kincsetek: önpusztító létetek!
S, mégis itt vagyunk mi... értetek!
Érted,
ki pénzért embert ölsz és
érted, ki saját éjszakáid perceit
áldozod föl,
vörösen égő szemmel, hogy embert gyógyíthass.
Érted,
ki vödörbe fojtod önnön magzatod és
érted, ki örökbe fogadsz
csecsemőt, kit más elhagyott.
Érted, ki ingyen tanítasz gyermeket
a jóra és
érted, ki könyvet égetsz!
Érted, ki bombát
tervezel... önmagadnak is!
Érted, ki kórházat, iskolát rajzolsz
ingyen.
Érted, ki ételt hánysz, mert annyit ettél és
érted, ki
elpusztulsz egy éves korod előtt - éhen.
Érted, ki verset írsz,
ezzel mutatod a jövő útját és
érted, aki kitéped a költő nyelvét s
a stadion füvére dobod!
Hát
kik vagytok ti?!?
Emberek!??
Mi az, hogy EMBER?
Az állat nem
tervez bombát,
Te szélsőségektől terhes, ellentmondásos világ!
S,
tudod ez az a világ, ahol már rálőttek az elnökre és a pápára,
ahol
rózsák borítják a véres járdákat,
ahol naponta ötvenmillió ember
hal meg éhen
vagy gyógyítható betegségben.
Ugyanakkor
fennkölt, büszke beszédek harsogják,
hogy jól van ez így!
Hát
ébredj, pirkadó értelem,
és győzd le önmagad gonoszságát saját
lelkedben!
Bár olvastam a bölcsek könyvét, s ismerem az igazság
árnyképét,
mely szerint új életben hinni csak az
képes,
akit a jelenlegi kellőképpen
MEGGYÖTÖRT!
1989
Őrző
vagyok! A Tiéd s az alvó városé...!
Csend vesz körül, még egy
kukát sem borít fel senki...
Őrző vagyok! Amíg itt "lenn"
gyakorlom azt, ami lényegem lesz
odaát... majd vigyázok!
A
város alszik, mélyen vagy lázasan, nyugodtan vagy
fáradtan,
mosolyogva vagy rémálmaitól leizzadva... de
alszik...
Alszik még a feketerigó is, ki a hajnalt köszönti majd
holnap,
mikor égő szemem püffedt héjai alatt eloszlik az elmúlt
nap.
Fáradtan
mosolygok majd reád reggel, Napcsillag.
Az Őrző mindig egyedül
van, reá senki nem vigyáz...
gondolják...
Pedig
az éji csend őrzi jól szent titkait:
puha, mélykék függönye mögött
a
Napcsillag elbújik...
s, csupán az Őrző ismeri,
hogy
esthajnallá
változik!
2001. április
Őrült
talán, ki a csendről verset ír!?
Igen! Őrült és vakmerő, sőt
bátor!
Hisz' a MINDENRŐL verset írni nehéz...
A
CSEND... az KINCS...
a világ kincse és lényege.
Mindenkiben Ő
él, de léteznek oly' emberek,
kik képesek kifejezni
is.
Zeneszerzők, költők, írók...
A CSEND olyan, mint a
FÉNY,
melyet lehet festeni, meg lehet hallani...
Képtárban
hallgatni a fényt...
Koncerten figyelni a csendet!
Mily'
plasztikus élmény!
Új dimenziók, új világok kapuja...
fény és a
csend-harmónia.
A
Csend, melyet egy dallam ver föl nyugodt létéből,
egy zaj, egy
nesz hasít ketté... zúz darabokra,
s csendben tűri fájdalmában.
A
Csend, melyben csecsemő sikít fel hirtelen
álmában az elmúlt napot
látva.
A Csend, melyben beteg nyög föl kínjai közt,
könyörög a
kenetért... csendre vágyva!
A Csend, melyet füstös kocsmákban
részeg
ordít ketté duhajában.
A Csend, melyet kéjes nyögéseket
követő kacaj
bont fel gúnyolódva...
A Csend, amelyben siket
ember mindent meglel,
mit ép társai soha...
A Csend, amelyben
fest a festő, töpreng a filozófus,
operál az orvos és ír a
költő...
A Csend, amelyben ott lakozik minden gondolat,
amelyben
Angyalok rajzolnak
ELEKTRONHEGYŰ TOLLAL
MÁGNESES TEREKET!
A
Csend, amelyben zajos anyaggá üresedik
a gondolat,
mozgó
üresség az anyag, melyet
hatalmas feszültség tart
formájában,
s
ha elnyugszik ez az őrült vágy,
- vad indulat, víz molekulába
rejtett elektromos
potenciál -
marad újfent a Csend, melyet
tobzódása után
az emberi elme halálnak "lát"...
A
Csend, melyben harmatcsepp válik zöld párává,
benne algák törnek a
magasba
újabb életet szülve új bolygókon
meghódítva színpadnak
az anyagbuborékot,
üres lét őrjöngő forgásához.
A
Csend, melyben Isten érez mindent:
anyagot, energiát, hegyet és
folyót!
Benne minket mozgat a LÉT-VÁGY,
mely lelkünknek
hatalmas étvágy,
hogy holnap ismét elejthesd a "vadat",
amelyért
pénz jár!
Önálló
mozgásod - üres anyag -
GROTESZK, ABSZURD és olykor ÖNTELTEN
OSTOBA!
Maradtál
volna csak szelíd elektron tengeredben
egy hullámnyi
öntudat...
melyen, mint tenger parányi fodrán
olykor
megvillanhat a
hajnal-csillám.
Menj!
Próbáld
ki egyszer... csak egyetlen egyszer
- legalább -
képzeletben,
gondolatban.
Ismerd meg ŐT:
a Csendet.
Sötétkék
égbolt mélyén lakozik...
fenn, magasan
a végtelen mélységben.
Nem
kell, hogy messzire menj!
Jegyed ide szól, csak néhány
ezer
kilométerre... a magasba.
Mondjuk a Föld és hold között.
Ülj
csak csendben... élvezd!
Fenséges, hűs a Csend...
idefenn.
Csillagok ragyognak kék tengeren.
S, lenn...
odalenn?!
Dübörög a semmi, a Föld, az üres buborék,
a csapdába
esett anyag.
A díszletek... díszlete, hamis illúziók
színpada...
Ám idefenn szabadon lebeghetsz
a tiszta
energiában.
Boldogan viháncolj, csapkodj karjaiddal
míg odalenn
csupán az üresség táncol.
Te itt fenn létezel.
Úgy
érzed, hogy üresség - csupán - a végtelen,
amelyben boldogan
lebegsz!
Holott LÉTÉRZETED
kezdetektől fogva
HAMIS!!!
Anyagi
mivoltod, TESTED, mint szupravezető,
ellenállás nélkül lebeghet
át
a TÖMÖR energián!
Csiklandozva Őt, ki mindezt nagyon
élvezi.
Teremtménye vagy s boldog, ha benne lebegsz.
Önnönmagába
teremtett téged.
Benső fájdalma hatalmas feszültséggé
fokozódva
tökéletest alkotott.
Gömbfelszínre HÚZZA szét
az
üres anyagot.
Reá
vetíti léted illúziójának színpadát,
gömb-felszínű
mozivásznát,
bolygód felszínét,
melyen te, mint buborék
felszínén jársz.
Ám Ő "kívülről" mindent érez, s ha
kell, LÁT!
S, a fénytörő hártyán megjelenik a szivárvány.
Buborék-lét
színpadán szerepel egy gyermeki-horda,
ki még csak most
tanulja...
elengedett kézzel miként ne hulljon
folyton-folyvást
vissza a porba.
TÉRÉRZÉKELÉSED fejletlen még
kicsiny ember,
hogy megértsd:
gyönyörű gömb - kék buborékodban
csak óvatosan
lépj,
hiszen nem is gondolnád, mily' érzékeny
ATÉR...
a
Csend... a KÉK!
Ha
majd egyszer felfogod,
mit Lederman alkotott...
Köszönni tudsz
majd Neki,
s hálát rebegni ajkaidon, amiért
Ő
téged
megalkotott...
2003. január
Hová
tűnsz el Élet...
friss páraként a folyó vizével...?!
Alig
kortyolhattam még lelkem-kibontó
keserű ízed.
S,
máris az Alkony csillámló szikrái kacagnak sima,
időtlen arcodon.
Hová
rohansz, mondd?
Magasságos hegyek hópihéinek milliárd
lelkei
folyammá egyesülve,
életté olvadva tolongnak mögöttem!
Vár
a tenger... - csobbanják hangosan.
Közös hitükben
eggyé
burkolva... locsogják:
Vár az óceán... s majd a
lélek-pára,
melyből ismét hópiheként hullik alá a világra...
az
élet.
Beléd
markolok merengő mosollyal...
s Te kacagva omlasz szét ujjaim
közt,
csiklandozva,
mintha soha nem is fogtalak volna!
Hajlott
koromra oly édessé váló ízed, nekem ajándékozod,
hogy vágyjak rád
majd az örökkévalóságban, újra.
Lágy
felszíned kvantum-hullámai fölött
még csalóka vágyaim
villódznak.
Nyitott tenyerem a Nap felé fordítom...
remegő
ujjaimon napsugár-tánc.
S, egy röpke pillanat múlva már senki sem
tudja,
hogy itt jártam,
beléd markoltam, eggyé váltunk,
s Te
kacagva, szétfolyva, elsimítva kezeim nyomát...
feloldod
éltem-italát.
Csak folysz, folydogálsz az Idő-Tenger
végtelenjén
tovább!
Még
visszapillantva... felszíneden homályos arcom remeg,
kvantum-köreid
vonásaim húzzák szét
s iménti arcom helyén
már ismét a
lenyugodott,
hűs kvantum zenél!
Emlékszel
még a homokozódra...?
A tóra, fűre és a kis napozódra?
Nem
szülők vigyáztak rád, nem bizony...
hiszen őket is kölcsönbe
kaptad... Tőle!
Végig veled volt és van...
Egy
váratlan pillanatban majd neveden szólít...
Meglepődsz, levegőt se
kapsz,
s mielőtt ijedtében szíved megállna...
jelzi csupán,
hogy tud rólad...
Senki se fog hinni neked, ám te
hitetlenkedve,
de mégis megváltozol...
S,
mikor majd bokáig jársz ismét az őszi avarban...
mosolyogva minden
kisgyermekre...
mélyeket lélegzel abból a világból, amelyben még
létezel...
megragadva minden pillanatot,
tudod már, hogy
egyszer vége lesz...!
S, kezdesz kíváncsian fordulni a
"mi
lesz azután"
felé...!
Ő
pontosan tudja majd, hogy megérett a lelked!
S, hogy milyen
lettél??
Azt mondják, csak rajtad állt...
hiszen egész élteden
át tenmagadban őrizted a halált!
Parkok
csendjében, padon üldögélve,
Angyalokkal beszélgetsz...
s egyre
kevésbé érdekel már az emberi világ...
Riadtan
röppen fel egy vadgalamb...
egy gyermek lépte zavarta meg a
szunnyadást.
Minden
egyes szárnysuhanásnál
lágyan öleli magához a léget,
amely
biztosan fenntartja őt...
Imígyen
öleli lelkem is éltem minden egyes pillanatában
Őt...
aki
fenntartja létem, mint galambot a lég,
vagy mint a végtelenbe
vesző óceán...
a szivárvány ívét!
S,
kis idő múlva arcom csupán az idő-párán sejlik át...
Mikor majd
társaim is elvonulnak csendesen,
kik ismertek engem
testemben...!
Lelkemben...?
Olyan
mintha nem is léteztem volna...
csupán parányi álom
voltam...
Önnönmagam hasznára
az Úr
tervezőasztalán.
2013. november
Sötétkék
nyári éj égboltjában rejtve, Földön-túli, űri csendben
milliárdnyi
fényszilánk ragyog.
Pont olyan csendben, mint egy 15 éves gyermek
szívében,
aki már érti a fogalmakat, ám a mögöttük megbúvó
összefüggéseket még nem!
Nem érti még valójában mit takar a
szó,
milyen rejtett összefüggést hordoz
a soha ki nem mondott
gondolat.
Itt szüli majd meg a tapasztalás
az angyal-létben
nélkülözhetetlen KREATIVITÁSt.
A
gyermekszívben is milliónyi pici fénypontocska,
hiszen addig
csupán iskolai "programbetöltés" folyt,
s negyven éve
marad csupán az örökkévalóságból,
hogy egységes, erős fénnyé
gyúrja majd Önnönmagában
a fény-pont mátrixot.
Egyedül
Te döntesz... EMBER-testedbe zárva,
amely életidődön át, az
érzékelve-lét során
nem egyebet, mint a tapasztalást szolgálja!
A
tapasztalás az az eszköz, amellyel formálhatod
és teremtheted
magadban a FÉNYT!
Minden felelősség a Tiéd.
Elveszel-e majd
örökre ATÉR-ben,
vagy Isten adta lehetőségeddel élve
idős
korodra tested anyagát felélve...
kifejlődhet benned az
IMÁGÓ-LÉLEK!
Ez
nélküled nem megy!
Bizony, tapasztalásod ezer-sora szüli majd
meg...
a lelked!
S, mint az anyaméh burkát átszakító
orvos...
gyermek születéskor,
úgy fogja öreg korodban
átmetszeni szíved falát a halál,
s egy pillanat alatt állítja meg
örökre Nap-diktálta ritmusát,
hogy megszülethessen, mint burokból
a gyermek...
testedből a lelked,
az életidőd során
szívedben fejlődő
"Fénysugár"!
Ne
hagyd kihunyni hát a millió kis fénypontocskát!
Egyesítsd őket
élted során csendben, mosolyogva,
hogy mikor rád talál majd az
utolsó nap,
boldogan törjön fel szívedből
a Lélek-virág!
Sok
fény-magocska testvérünkből hiányzik az
Ön-alkotó
Tudatosság.
Fiatal korukban oly önzetlenül ajándékba
kapott,
szívükben pislákoló millió fénypontocska
lassan,
csendben, elenyész,
kihuny örökre elfogyva... s szétporladó
ateista testükben
anyagmorzsákként vesznek el örökre... ATÉRBEN!
Mint
a Földön szétszórt ezer-fejű gyufaszál,
hiszen bármelyikből
lehetett volna lélek-láng,
ám az idő-útján elveszett a beléjük
zárt lehetősége,
önzetlen adottsága egy sokkal magasabb
lélek-Létnek.
Erős
hittel várom én is a rám köszönő Napot,
minden csendes
hajnalon,
hogy nap, mint nap tanulságos történeteket meséljen
a
párás, fülledt alkonyon...
S meleg sugaraival óv, gyengéden
körülvesz,
mint egy inkubátor,
miközben én saját magam
örök-létét alkotom.
Ennyi
hát az ismeret, a nagy titok...
Életutamon áthaladva, testem
halála által megszülető lelkem
önmagam alkotom.
A
Föld felszínén ember-karaván mozog.
S, hogy ember szívében születő
fény-lélek energiája mennyire lobog?!?
Azon múlik immár, hogy ki
mennyire engedi, hogy átjárja őt Isten!
Mint ahogyan a láng is
akkor lobog könnyedén,
ha átjárja őt észrevétlen, tapintatos
gyengédséggel maga;
a lég!
Tudod...
Egyedül fogunk ülni mindannyian azon a hajnalon,
mikor remegő
ujjaink közül a Nap fénye lassan,
csendben, ám végleg elcsorog!!!
Itt
anyag
lesz a gondolat,
s Nap fénye járja át,
mint film szalagját a
vetítőgép-sugár...
Itt, hol testet öltött az Ige... s Főnévvé vált...
Mozgásba
lendült az anyag
az Idő filmszalagján.
Halkan, zümmögve forog a
Föld-gép
az Űr csendjében tovább, mint... csendes suttogás.
Megannyi
tömeggé lényegült víz-itatta Napsugár...
járja kvantum-zenére
élet-táncát a Hold-Világ.
Pára,
fény, lélek... elektronhullám...
egyre lágyabb világ...
S a Főnévből ismét Ige... s anyagából Napsugár.
Tudod
jól, hogy "Itt" voltál!
Három dimenzióban
álmodtál...
Élet-nevű néhány boldog évtizeden át...!
Valóban
létezett...
s felülről hullt alá szikrázó ékszered...
Életed és
Végzeted.
Tudtad
jól; TOLVAJ az IDŐ!
Egyik nap még gazdag vagy,
másnap már
kisemmizett, koldus szegény!
Szempillantás alatt elsuhan...
az
anyagba bemerített érzékelve LÉT!
Hívogat
a fény, mely éltet,
ám időd végére mégis csak
ELÉGET!
S,
ettől lelked lassan... önnön tudatára ébred.
Fenn,
a toronyban csupán az öreg visszhang
kacag már helyettünk.
S, a
lelkünkön átcsorgó esőben,
egy régi nyáréjszakán
megérkezve...
együtt megfürödtünk...
Festett
indián figurák kisbiciklin csengetnek a körhintán.
Zsebbe tett
kézzel, fázósan didereg az olcsó-világ!
Kávé illata kiált a
télben, híg forraltbor-varázs fahéj íze
fűti ellened alattomosan
szíved ritmusát.
Arcára
fagyott nagy szemekkel szalad egy kisgyerek:
ma este ő lesz itt
minden, ami remek!
Lemaradva mögötte apja ordít rá;
"Nincs
pénzem! Gyere!"
Kézen ragadva rántja, vonszolja át maga
után
a lakótelepi füstös kocsma ajtaján...
Az
apa kezéből csikk-parázs hullik alá,
s még pördülve egyet,
szikrázva a hóban,
kioltja a rideg, fagyott sár...
Mint
önnön gyermekeinek lelkét
a képmutató, hazug világ!
Egyszer
majd találj rám újra...
Kedvenc dallamodat dúdolva,
oly szépen,
ahogyan Te szoktál...
mosolyogva!
Egyszer
találj meg újra...
olyan Szent csendben burkolva,
mint az
oltárunk csendje.
Csak
hajad lebbenjen
újra meg újra, Nap törvénnyel átitatva,
huncut
mosolyodat rejtve...
Elébem toppansz... csillogó
szemeiddel
álmomban...
mint egy Tündér.
Hadd
kérjem... találj meg újra.
Csendben... nagy titokban,
úgy mint
régen... a világtól elbújva!
Találj
rám, mielőtt késő lenne,
s időnk elmúlna.
A végtelen Tér mélyén
felhangzó hívó szóra
szívünk dobbanása végleg elsimulna...
Szemeim
látóidegében szén- és vasatom.
Remegve, rajongó
kvantum-ritmusban
figyelik...
mit mesél Anyjuk, a
Napkorong,
itt az óceán nyirkos fövenyén,
ezen a hűs, nyári
hajnalon.
Némán
nézem, miként emelik fel atomjaim szülőhelyét,
a Napot,
vidám
sirály csapatok.
Lelkem hallgatja a zenét, melyen párbeszédük
hullámzik
mágneses hárfa-húrokon.
Meghatódva Anya-gyermek
párbeszéden
szemeim némán hízó könnycseppjében
víz indul haza
oda, hol született...
egy réges-régi, párás hajnalon.
Lábamnál
tajték hullámokban öröm-sistergéssel oldódik fel
a nemrég még
engem alkotó könnycseppecske...
Néma csendben, hunyorogva nézek
utána...
el sem búcsúzott!
Vízből,
szén- és vasatomból épül fel
a Napban született
ember!
Elektron-hullámokkal átszőtt agyában
tekint
vissza Önnön magára...
Vajon miből vagyok és ki vagyok...?
"Én"
vagyok hát, az óceánból származó víz és
a Nap magjából útra kélt
atom...!?!
Csupán ennyi lennék, vajon?!
Hát
ilyenek... errefelé, a parti-föveny homokján...
a könnyel-telt,
párás
angyal-hajnalok...
Fákról
hulló levél alatt, mohaszőnyegen porhad a múlt,
Korhad az
avar.
Múlt mámora foszlik ősszé nyirkos erdei ködben
Oldódik hó
alatt bú, öröm s harag.
Korhad
a múlt, televénylakó menekül riadtan,
Szelíd őz lába taposta avar
alatt.
Bölcs pókok mentik éltüket,
Átszűrődő fény-oszlopokon
kúsznak magasba.
Nyirok,
homály, sötétség...
Ő tehát a tetten ért, rajtakapott IDŐ,
Mely
láthatatlan ugyan, ám az erdő
Megfesti, kivetíti emberi szem
számára
Láthatóvá teszi.
Fellebbenti
fátylát, kacagva tavaszt játszik,
Télen csikorgó foggal
álmodik,
S, bágyadt mosollyal köszönti az őszt.
Nyáron tespedt,
lusta...
Ő hát, az IDŐ!
Láthatóvá
válik, mikor önmagában oldja fel az erdőt...
Alattomosan
bekebelezi lakóit,
Majd csiklandozva újabb életre kelti... a benne
lakót,
Megbámulva önmaga csodáit
Nyári záporral siratva
meg
madárdalt és rovarzsongást.
Anyagi
Kvantum- és Termodinamika rajzolta erdőben
ÉRZI át bizsergető
életének illúzióját az;
ENERGIA...
Gomba,
fű, fa tetején rikító levél,
Fészekben gyíkfarok,
tojás-temető...
Álmodja, hogy Ő MOST itt az erdő,
melyet
önmagában old majd fel lassan, a tetten ért
IDŐ!
Elrejtettek
engem... magam elől a gyávák.
Féltek, hogy igaz a gondolat.
Holott
játék volt az élet csupán?
Benne megannyi valóság.
Pedig
értük változott az anyag... fénnyé,
gyertyaként az asztalon,
éjszakákon át.
Könnyező
égbolt színes ceruzákkal festett boltíve alatt
viháncolt lelkem,
pajkosan... kopott ruhájában.
Hol ecset, hol toll cikázott ujjaim
közt
papíron, vásznon satnya nyomot hagyva
a fennkölt GONDOLAT.
Másoltam,
csak szorgosan egy élten át,
mit angyalok súgtak tudatomba.
Ha
engedték, boldog is voltam.
Harc
nap, mint nap, megannyi kárba veszett idő,
álruhás élet... hogy
elfogadjanak!
Csak a csend - melyben angyalok daloltak tudatomban
-
volt igaz énem rejtett lényege.
Egy-egy röpke pillanatra
felszökkenő angyalkacaj,
melyben időt kap a lélek, hogy
fellélegezzen
az anyag szürke súlya alatt.
Szívverésem,
melyet hangulat lassít vagy hajt,
megszűnik-e dobogni,
ha már
nincs többé kinek dalolni!?
Széthullott
betűket sodort elém az idő,
versekbe, olykor prózába tereltem
őket,
így lettem tükre létezésüknek...
Parasztok
közt parasztként,
tudósok közt tudósként éltem,
hogy
másságommal meg ne sértsem...
bontakozó értelmüket
melyet, mint
éretlenek...
nehezen tűrnének.
Gondoltam,
így talán könnyebben
élhetek majd köztetek,
elvegyülhetek!
Szerepem
megunva, majd egy őszi reggelen
vidáman felpattanok és
letörlöm
élet-táblám, szép tisztára...
Aznap én
leszek az
Ügyeletes... tanítómra várva!
Vízben
oldott szivacs testem,
kréta-csonk élményeim közé rejtem.
A csengő hangjától többé nem szorongok,
Alkotóm elé
állok...
áldott mosoly remeg majd arcomon,
szemeimből
könny-gyöngyök peregnek...
kicsit szipogok,
s remegve tartom
majd öreg kezeimben:
ÉLET-nevű bizonyítványom...
2016