T. Igor Csaba

A tengeralattjáró munkásai

(Fantasy történet)

A tengeralattjáró utasai folytatása

TARTALOM

Megérkezés. Előszó
A falu II.
Eredetmonda: Hollóhegy
Gondolatok
A titkosszolga és a volt kormánybiztos
Munkások
Munkások. Folytatás
Kihallgatás
Kihallgatás. Folytatás
Tisztító tűz
Merre tovább?

Megérkezés. Előszó

Az úton egy ember mendegélt. Szép nyugodtan ment, mint aki biztosan tudja, hogy az a munka, amelyet az útja végére érve el kell majd végeznie, megvárja őt.

A férfi, mert férfi volt a vándorunk, mert még ebben a feje tetejére állt bolond világban is az volt, középtermetű, jó vállas volt és talán, mert inkább csak akkor lehetett meglátni, ha jól megnézte valaki, egy kis hasa is körvonalazódott. De csak mintha. Vagyis olyan embernek látszott, aki fizikai és szellemi munkát is szokott végezni, amellett pedig elfoglalt. Nem ér rá a kinézésével sokat törődni. Amellett ápolt volt, vagyis sem keze, sem arca nem vallott kifejezetten nehéz fizikai munkásra. És ha már az arcnál tartunk, az az arc nyugalmat, szinte biztonságot sugárzott. Igaz, ha valaki igazán jól megnézte, akkor arra is rájött, hogy a nyugodt arcvonások mögött azért mégis valami belső feszültség létezik, habár igyekszik elleplezni.

Ment hát a vándorunk, nyugodt léptekkel. Alig törődve azzal, hogy az aszfaltos út egy helyen véget ért és köves, majd földútban folytatódott.

Az a földút egy helyen patakot szelt át, azon a patakon négy vastag deszkából álló palló volt átvetve. Azon átment és folytatta útját a falu felé. Könnyű dolga volt, már látszott abból két templomtorony.

Ugyanazon az úton egy nő is tartott a falu felé. A vándor akkor érte utol, amikor a faluból a harmadik torony is látszott már. Köszönt illő módon, ahogyan faluhelyen megszokott. A nő egy bólintással jelezte, hogy felfogta, de nem szólt. Eleinte nem is nézett különösebben a férfi felé. Miért is nézett volna? Egy ember. Olyan mint más.

Az út egy erdőn keresztül folytatódott. Ekkor a két utas láthatóan valamivel közelebb került egymáshoz. De szólni akkor sem szólt egyikük sem.

Csend volt. Ebédidő lehetett a faluban, mert nem látszott mozdulni senki és semmi.

Az erdőnek a falu felé eső szélén egy hatalmas tölgyfa állt. Akkora volt, hogy ha át akarták volna ölelni, legalább öt ember kellett volna hozzá. A fánál a nő megállt. A fa felé fordította a fejét és le is hajtotta, mintha templomban lenne és imádkozna. De az ima rövid lehetett, inkább csak egy gyors fohász, mert aztán a nő megint felemelte a fejét és felnézett a fa magasára. Az egyik zsebéből kivett néhány magot és letette a fa mellé. Még állt ott egy darabig, nézte a hatalmas fát, talán végiggondolt valamit, majd félfordulatot tett és megindult tovább, a falu széle felé.

A férfi ezalatt jó darab utat megtett. A nő szaporázni kezdte a lépteit. Igyekezett utána. Ez különös volt, mivel addig nem úgy látszott, mintha az alkalmi útitárs különösebben érdekelné. Most azonban talán azt akarta, lássák úgy, hogy együtt érkeznek. De csak talán, mert mellé érve megint csak nem szólt egyikük sem.

Hanem a falu valóban szinte kihalt volt. Néha egy-egy cigány-gyermek futott el mellettük az úton, meg sem állva futtában. Alighanem fontosabb volt nekik a játék, mint az ismeretlenből váratlanul előbukkanó nő és férfi.

Hát csak mentek csendesen. Egyszer aztán az egyik gyerek csak megállt előttük és megkérdezte, kit keresnek.

- Balambér urat merre találjuk? - kérdezte a férfi.

Erre kinyílt az ajtó a pontosan mellettük levő házban és egy javakorabeli férfi jött ki. Lehetett negyvenöt éves, de ránézésre akár ötvenöt is. Jó erőben volt mindenesetre.

- Én vagyok Balambér Jónás! Állatorvos egyébként. És valóban én hívtam magukat/magát - fordult a férfi felé.

A harmincas évei közepén levő vándor is bemutatkozott, hogy ő Harangöntő Sándor, és igen, meghívták éppen a Balambér házba.

- Ó! Hát kérem, tessenek befáradni! - szivélyeskedett a gazda, hozzátéve, hogy: - Azt hittük, hogy egyedül jön! De örülünk, hogy a kedves feleségét is hozta.

Az újonnan jöttek nem tudták, kérdezzenek-e, hogy vajon nem zavarják majd a házigazda kedves családját, végül is inkább nem kérdezték. Majd megmondja, ha akarja.

A férfi éppen akarta mondani, hogy nem a felesége, nem is ismeri, csak az úton csapódott hozzá, de a nő, olyan ötvenesnek nézett ki, titokban akkorát rúgott a bokájába, hogy jobbnak látta nem szólni. Ellenben ő maga szólalt meg, hogy bemutatkozzon.

- Engem nyugodtan szólíthatnak Piroskának. Jaj! Olyan tökéletlen ez az ember!

- Akkor hát, kedves Piroska, kedves Sándor, a bemutatkozáson már túl volnánk! Megmutatom a szobájukat - és elindult a hosszú verandán.

- Én - kezdte el a vándor, azt akarva mondani, hogy ő horkol, jó lenne egy külön szoba, de a nő megint a szavába vágott.

- Gyere már egyszer! Nem fog Balambér úr estig ránk várni! Majd megbeszélünk mindent! De egyelőre nagyon fáradt vagyok, szeretném magamat vízszintesben tudni! - majd megint a gazdához: - Képzelje! Sanyi miatt lekéstük a buszt és gyalog kellett jöjjünk a szomszéd falutól.

A gazda most meg azt kérdezte volna legszívesebben, hogy miért nem jöttek kocsival, mert csak tudniuk kellett, hogy a busz reggel eljött már, ő pedig megírta, hogy azután csak este van másik. De nem szólt, csak csodálkozott magában, hogy hogyan lehet az, ha már ennyire idősebb a feleség, mégis dróton rángatja a férjét? Bár szó mi szó, csinos. És biztosan egyéb előnyei is vannak. Kérdezősködés helyett azonban csak szótlanul visszavonult, időt hagyva a párnak, hogy bogozzák ki ők az előállott gubancot.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, csak akkor szólalt meg a vándor férfiú, de ezúttal eléggé erélyesen.

- Oké! Nem vagyok ellensége egy kis szélhámosságnak, de mit akar ez az egész jelenteni? Még csak nem is ismerem magát!

- Dehogynem! Mondtam már, hogy Piroska vagyok! Meg kéne jegyezni, mert ez aligha fog megváltozni a közeljövőben! Szarvady Piroska! Gondolom, hallotta már! Hiszen maga állítólag okos ember. Meg pap, meg minden.

- Nem vagyok pap!

- Akkor egyetemi tanár, meg vendéglős, meg ki tudja, hogy még micsoda! Ehhez képest az én kis füllentésem elbújhat!

- Helyes! Szóval ismer! Akkor talán próbáljunk meg tisztázni egyet s mást. Ha nincs kedve ellenére.

- Nincs, de jobb lenne tegeződni, mert úgy sejtem, most már így maradunk, míg itt időzünk, ha már így alakult. Viszont... eléggé elfáradtam a gyaloglásban. Ha nincs ellenedre, ledőlök egy félórára. Tedd azt te is!

- Jó! Akkor legalább végiggondolom azt, amit hallani szeretnél. Meg azt is, hogy mit mondhatok el belőle.

- Én sajnos nem ígérhetek ilyesmit, mert lehet, hogy három perc múlva már horkolni fogok.

Eleinte csak feküdt az ágyon és gondolkozott. De hát mit is mondhatna el ennek a teljesen idegen nőnek, aki csak úgy, ki tudja milyen okból mellészegődött, sőt, ha udvariatlan akarna lenni, akár azt is mondhatná, hogy a nyakára telepedett? És általában is! Mit mondhatna el bárkinek is azokról az eseményekről, amelyeknek az elmúlt, körülbelül három (négy?) évben jórészt az elszenvedője volt? Hogyan ismerte meg Renátát, azt a csodálatos tudóst, aki alig másfél éves ismeretség után távozott az életéből? És az életből. Mert megmérgezték. Nem volt elég a megöléséhez a megrendezett autóbaleset, valakiknek nagyon az útjában lehetett, mert a méreg is kellett hozzá. És azután Anikó! A felesége. Anikót Bogár mutatta be neki, az utazó - talán inkább nagybetűt érdemelne így hogy: Utazó - és aki aztán, mármint Anikó, mert Bogárról akkor még nem tudott semmit, rövid haldoklás után szintén örökre elhagyta. Akkor senki nem tudta a betegségének a természetét, még Pădure Ionel, a vigyázóvári csodadoktor is széttárta a karját és "általános sorvadás"-t emlegetett. Aztán néhány héttel azután, hogy Anikó örök nyugalmat talált, jött Mircea Basarab főfelügyelő. Ám ez esetben nem rendőri minőségében jött, de azt, hogy milyen minőségben, eleinte még maga Sándor sem ismerte fel. Pedig igazából világos volt, sőt az volt az egyetlen valóban világos dolog abban az egész kusza történetben.

- Mondanom kell neked valamit - kezdte a régi barát.

- Akkor mondd, ha akarod - felelte.

- Nem akarom!

- Akkor ne mondd!

- De ez nem olyan! Tudom, hogy fájdalmas lesz, de egyszerűen nem tudom nem elmondani! - és beszéd közben a főfelügyelőnek fokozatosan egyre mélyebb lett a hangja. Az eredeti világos tenorból mély basszussá változott. És folytatta: - Azt kell közölnöm veled, hogy Bogár nincs többé!

- Hogyhogy nincs?

- Meghalt! Vagyis mi azt mondjuk, hogy dezintegrálódott. Én kaptam meg egy részét. Annak, ami megmenthető volt belőle.

- Te? Mircea?

- Nem. Én, aki a főfelügyelőből most beszélek. Nekem a ti nyelveteken nincs nevem. Nem is lesz soha, mert eltűnök és soha vissza nem térek ide!

- De hát hogy történt?

- Hogy történt? Csak úgy, hogy annyira megfertőzte őt a ti elátkozott bolygótok, hogy nem tudott már az útra figyelni. Mind csak ti jártatok az eszében. És.... Ezer évben egyszer történhet ilyesmi.... Figyelmetlenségében egyenest nekirepült egy fekete lyuknak. Azt hiszem, így mondják ezt az égitestet a ti nyelveteken. Az egész nem volt nagyobb, mint... mit mondjak - szétnézett - annak az ablakkilincsnek a gömbölyű vége. Az egyik percben még volt Bogár, a másikban már csak a tudatának kevés rezgéseit tudtuk megmenteni. Azokat kaptam én. Talán kárpótlásul.

- Közel állt hozzád? Is?

- Igen. A legközelebb. Az utazás, tudod, kényszerű utazás ez, tehát az utazás előtt a feleségem volt.

Sándor lehajtotta a fejét.

- Azt hiszem, értem.

- Igen. Talán az egész bolygón te lehetsz az egyetlen, aki valamit érhet belőle. Szeretted?

- Nagyon. Hisz ő volt Anikó. Aki...

- Igen. Ne folytasd! Tudok róla.

- És ezért... halt meg... ő? Is!

- Igen. Egyek voltak.

- Haragszol?

- Nem! Csak fáj. Nagyon! Most megyek! Isten veled! Szükséged lesz rá!

A főfelügyelő megrázkódott. És azután már a saját normális hangján folytatta:

- Nahát! Ilyen még nem történt velem! Sok hülyeséget beszéltem össze?

- Nem. Sőt, köszönöm, hogy elmondtad!

- Nem tudtam ellenállni!

- Tudom. Ennek nem lehet. Na de most valóban menj be az egyik vendégszobába, mert az ilyesmitől elfárad az ember.

- Csak még annyit! Én most médium lettem?

- Dehogy lettél! De most valóban menj és aludd ki, mert alig állsz a lábadon.

A főrendőr ment. De Sándor sem volt sokkal jobb állapotban. De tartotta magát. "Szóval... Anikó nincs! És most már Bogár sincs. Hiszen éppen azért nincs Anikó sem. Nem tudott átépülni a teste, mert nem volt idő rá. Vajon belőlem mit vett ki a tragédia?"

Próbált önvizsgálatot tartani, de úgy érezte, ő a régi maradt. Csak Anikó...!

Hát ebből nem sokat lehet elmondani ennek a Piroskának. Aztán... belealudt. Pedig még az is eszébe jutott, hogy talán annyi elmondható, eléggé egyedül van, de ez így aránylag elviselhető.

Tizennégy éves kislány volt. Kezdett már nőiesedni. A vigyázóvári állami iskolában hárman voltak barátnők. Jó évfolyam volt az. De általában is, abban az időben jó periódusa volt akkoriban annak az iskolának. Lám, két évvel feljebb járt a Kiscsabiék osztálya, ahol szintén volt egy "triumvirátus", három srácból. Mindkét hármas ismert volt iskolaszerte. És mindkét hármas különleges volt. Persze a lányok leginkább a szépségük révén. És persze, főképpen a másik kettő. Ági és Kati. De azért Piroska sem volt csúnya. Ráadásul keményen pedálozott is a másik kettő után az elismertségért.

Mint mondtam tehát, kezdett már nőiesedni. Vékonyka volt ugyan, de volt benne valami különleges. Hogy mi volt az, természetesen nem tudta volna kimondani, de volt, ezt ő maga is érezte.

Ekkor már nagyjából egy fél éve volt annak, hogy elkezdett a fiúkra is másképp gondolni, mint eddig. Azelőtt főképpen olyan meghatározatlan emberi lényeket látott bennük, akiket minden valószínűség szerint azért teremtett valami felsőbb hatalom, hogy legyen neki kiket bosszantani. És ha már ezért teremttettek, hát szorgalmasan igyekezett eleget is tenni a rárótt kötelességnek. Ám egy fél évvel azelőtt az ilyen csipkelődések rendre elmaradtak. Nem egyszerre, csak szép fokozatosan. Sőt, elkezdett időnként arra is figyelni, amit a fiúk - mint mondtam, két évvel nagyobbak - mondtak vagy tettek. Eleinte főleg Miklós Ödit szemelte ki, mint olyant, akire figyelni érdemes. A srác szintén elég vékony alkatú volt, nem volt éppen tagja a triumvirátusnak sem, bár úgy tűnt, hogy eléggé jóban van velük. Néha együtt lógtak. De azonkívül is volt valami különlegessége. Legalábbis az ő, Piroska szemében határozottan műveltnek tűnt. Az átlaghoz képest. És szerette mutogatni is azt a műveltséget. Talán ez volt az oka annak is, hogy ő felfigyelt rá.

És így ment ez nagyjából egy évig. És így ment volna tovább is, ha nem történt volna az, ami történt.

Történt pedig, hogy egy sötét tavaszi éjen - Piroska már kicsi kora óta úgy volt szoktatva, hogy csak teljes sötétben és persze csendben tudott aludni - mintha motoszkálást érzékelt volna a szobájában. Nem hallotta, nagy csend volt, csak érzékelte. Hogy valami nem úgy van, mint néhány perccel azelőtt.

Furcsa dolog volt. Abban a korban volt, amikor már férfiként kezdett gondolni a másik nem képviselőire, vagyis nem csak mint fiúkra. Mert Miklós Ödi például fiú volt. A triumvirátus tagjai szintén fiúk voltak. Az, akit éjszakánként elképzelt, nem fiú volt, hanem férfi. És úgy is viselkedett, ahogy azt néha álmatlanul forgolódva elgondolta. Mert azért voltak neki ilyenfajta gondolatai. A lányok is beszélgetnek ilyesmiről, nemcsak a fiúk.

Nos, ez a motoszkáló minden bizonnyal férfi volt. Olyan, amilyennek elképzelte. És, mint ahogy mondtam, úgy is viselkedett. A simogatások különböző formáitól elkezdve addig, hogy a súlyával lenyomta, a száját a szájával betapasztotta és a lábait is szétnyomta. Nem kellett nagyon nyomni, engedelmeskedett készséggel. És annak is, ami következett. Úgy volt, ahogy az idősebb lányok elmondták. Csak egy kicsit fájt, de aztán nagyon jó volt. Minden.

Vajon álmodta-e azt az éjszakai kalandot? Valóság lehetett egyáltalán? De akkor hogy jött be? Szarvadyék a külvárosban laktak, családi házban, amióta csak az eszét tudta. A kaput éjszaka mindig zárva tartották, s a bejárati ajtót is. És azután hogy ment ki? Bár akkor már nem vigyázott annyira arra, hogy csend legyen. Hallani lehetett a lépteinek zaját. De még mindig rejtély volt, hogy hogyan jött be? Reggelig. Az ám, reggel! Hogy mondja el majd, hogy miért olyan a lepedő, amilyen? És persze kinek? Az anyjával örök veszekedésben voltak. Már azt sem lehetett tudni, hogy az a morgós, szemrehányásos viszony kezdetben melyiktől eredt, már kicsi gyermek korában. Akárhogyan is, az anyjának semmiképpen nem mondhatja el. De az apjának sem, akit imádott. Mert hát... mégsem asszony, ezt valahol tudat alatt érzékelte, hogy nem való elmondani neki. Így hát lett egy titka.

- Ki hagyta nyitva a kaput az este? És az ajtót is? Még jó, hogy nem jött be valami tolvaj, mindenünket szétlophatta volna! - ez az anyja hangja volt. És egyben a titok egy részének a megfejtése is. Már csak a másik része maradt. A titoknak. Az, hogy ki volt? Ez volt az, amit soha nem tudott meg senki. Amit soha nem mondott el senkinek. Épp ezért mindenki azt gondolta, később is, hogy talán ő maga sem tudja. Lehet, hogy így is volt. Esetenként találgattak. Felmerült ez vagy az a férfi, ami végeredményben mindegy is. Mert úgysem számított akkor már.

Az éjszakai kaland pedig ismétlődött. Nem rendszeresen, de hetente, vagy majdnem hetente. Aztán egy alkalommal, ez a negyedik, vagy ötödik alkalom volt, Piroska a kezébe nyomott valamit az éjszakai látogatónak. A valami két kulcs volt.

- A nagyobbik a kapukulcs, a kisebbik az ajtóé. És zárd be magad után ezentúl, mert észrevesznek és botrány lesz! Márpedig az nagyon nem lenne jó!

Az, hogy titka van, méghozzá olyan nagy titok, felvillanyozta a lánykát. Egészen kivirult tőle. Már nem a fölösleges harmadik volt a hármasban, hanem egyenjogú társ. Vezető személy nem lett belőle, nem azért, mert nem lehetett volna, hanem sokkal inkább azért, mert nem akart az lenni. Megvolt az ő saját külön titka és azzal elégedett volt.

Az éjszakai látogatások csak akkor maradtak el, amikor tizenkilenc éves lett. Miért akkor? Ezt aztán végképp nem tudta senki.

Az idő múlt, a diákok szokás szerint felnőttek, és Miklós Ödi, aki ugyanolyan vékony maradt, de ugyanolyan művelt is, vagy még műveltebb, mint volt régebben, eljött egyszer, hogy beszéljen az apjával. Ödi akkor már komoly ember volt, kezdő drámaíró, azért jött, hogy őt, Piroskát feleségül kérje.

- Nézd, Hugó! - Ödit néha Hugónak is szólították a vidám természete miatt, mivelhogy a Hugó névnap éppen április elsejére esik. Megfelelve egy olyan viccelődős embernek. - Te jó srác vagy, szeretlek is, nem mondom, de nem leszek a feleséged! Erről tehát tegyél le!

- De hát kire vársz? A mesebeli hercegre? Olyan nincs, nem létezik. Legalábbis itt biztosan nincs!

- És mi van akkor, ha mégis van?

Ödi tehát elment lógó orral. Még folytatódott közöttük valami laza viszony, akkor kezdődött, amikor az éjszakai látogatások elmaradtak, ám az a viszony mind lazább lett, míg aztán meg is szűnt.

Volt aztán még férfi - hímnemű - az életében időről időre, egy rövid ideig még Kiscsabi is képbe került, de mindez csak tévedezés volt erre-arra. A régi éjszakai látogatót senki sem pótolta.

Mindaddig, amíg Vágó Bála meg nem jelent. Béla jött, látott és győzött. Nem azért, amit férfiként művelt, abban nem volt különb az előtte levőknél, de abban, amiket mondott. Sőt írt is.

Igazából egy új világra nyitotta a Piroska szemét. És az a világ létezett, erőteljes volt és lázadó. Mindazzal szemben, amit addig hitt és tudott.

Béla is elmaradt egy idő... talán másfél év... múltán, de akkor már nem volt hiányérzete. Az éjszakai látogatót is elfeledte. Ahelyett művelte magát, tovább haladt azon az úton, amelyet Béla csillogtatott meg a lelki szemei előtt.

Na mármost! Hogy mondja el mindezt ennek az embernek? Egyáltalán elmondhatja-e? Hiszen pap volt. Az ám, de akkor most miért nem pap? Vagy mégis olyan volna, akinek mindent el lehet mondani? Még ezt is? Talán eleinte csak egy keveset!

Amikor Sándor felébredt, vagy inkább magához tért álomtalan álmából, a nő, aki a házigazda előtt a feleségének mondta magát, szorosan mellette volt, az egész testével rá volt fonódva. Pedig aludt közben.

Ki tudja, miről álmodhat?

Megpróbálta nagyon finoman lefejteni magáról. Piroska felébredt attól.

- De kár! - dünnyögte. - Olyan jó volt!

Majd azzal folytatta, hogy "igen, valóban, bejöhet valaki".

- De jó, ha tudod, hogy én boszorkány vagyok! Azért vagyok itt!

A falu II.

Kopogtattak az ajtón. A gazda volt, megvárta, míg kiszóltak, hogy "szabad", s azután bedugta a fejét. Mosollyal vette tudomásul, hogy olyan meghitt közelségben vannak egymás mellett. Egy kicsit még nézelődött, aztán megszólalt:

- Gondoltam, késő lesz. Ha látni akarnak még valamit...

Valójában körülbelül hat óra volt, a Nap sütött hétágra, de látszott, hogy a házigazdájuk mutatni akar valamit. Mondott is:

- Csak a másik szobába kell átmenni, az, amit látni kell, az országút felőli oldalon van. Csak sietni kell egy kicsit, mert elmennek!

Átsiettek hát. Valóban, az országút szélén két teherautó állt egymás mögött, s azok rakfelületére emberek szálltak fel. A rakfelületen valószínűleg padok lehettek, mert a felszállók láthatóan leültek valamire. Olyan volt a kép, mintha valami régen volt kirándulók lennének. Sőt, hogy a hasonlóság nagyobb legyen, még énekeltek is. Az ének nem hallatszott a házig, legfeljebb foszlányokat kapott el a fülük, de vidám nóta volt. Sőt, mintha még nevetgéltek is volna. Amikor felszálltak, elindultak velük a teherautók.

- Hová mennek? - kérdezte Sándor halkan, szinte suttogva. Pedig messze voltak a teherautósok. Mégis, olyan hangulata volt a látottaknak, mintha visszamentek volna az időben, s az akkor élt emberek egy eseményét lesték volna meg.

- Nem tudom! - felelt Jónás úr normális hangon. - Semmit nem tudok, csak azt, hogy időnként jönnek teherautók, néha kisbuszok és visznek embereket.

Még Piroska volt kevésbé meglepve. Igaz, ő talán ismert is fiatal korában hasonló eseményeket, embereket. De Sándor még megkérdezte:

- És az emberek? Honnan jönnek?

- Nem tudom. Lehet, hogy egyenként jönnek, az nem feltűnő. De talán néha hoznak is embereket. Ugyanígy. Csak azt nem látom, mert nem ott szállnak le. Lehet, hogy a házhoz viszik őket...

- Melyik házhoz?

- A "tengeralattjáróhoz". Van egy ház, eléggé hosszú, a falu túlsó végén, valóban hasonlít egy tengeralattjáróhoz, még egy legendája is van. Szóval az emberek elkezdték úgy is nevezni. Eleinte csak egymás közt, de mostanában már nyíltan az lett a neve. Mivelhogy senki nem tiltakozott, már a postásnő is így viszi ki az újságokat. Meg ami még van. Talán a régi báróval van az egész kapcsolatban. Aki eléggé titokzatos ember volt. Meghalt néhány éve, három talán.

- Ő építette fel ilyenre azt a házat?

- Nem. Akkor még egész másképpen nézett ki az a ház. Igazából egy régi malom volt. Aztán a báró, mint mondtam, meghalt. Hivatalosan feltalált valamit, valami sugárzást. Attól halt meg. Nemcsak ő, többen is. Egy öregember, a falu másik végén levő szállodában, aki nagyon hasonlított egy milliárdosra, Kerek Bernátra, meg egy nő, a báró szeretője, de volt olyan is, aki csak megsebesült. Aztán rendőrök jöttek, mindent széttúrtak, elvitték azt a berendezést is, amivel azt a sugárzást csinálták, de nem sokra tudtak vele menni. Hiányzott hozzá a báró esze.

- És a ház?

- A régi malomház még ott állt, talán egy évig. Majdnem összedűlt. Aztán megvette vagy örökölte valaki, nem tudom. Na, az aztán átépíttette a malmot és hozzáépítette ezt a tengeralattjárót.

- De miért éppen tengeralattjárót?

- Nem tudom. Hosszú volt a telek, elfért rajta. Meg aztán azt a régi malmot egy tengeralattjáró motorja hajtotta. Német tengeralattjáróé, a világháborúból. Lehet, hogy az adta az ötletet.

- Vajon jó még az a motor? Valamire?

- Jónak kell lennie, mert nagy néha, amikor errefelé fúj a szél, még hallani lehet a hangját. Na, ennyit tudok. De hogy hogyan lesznek azok a zombik, kinek kellenek és mire használják őket? Azt nem tudom. De végtére éppen azért hívtam a tanár urat! Nem szeretem a titkokat! - és megrázkódott.

No, ez valóban nem kellemes dolog, morfondírozott Sándor azon, amit a gazda mondott és főleg azon, ahogy mondta. Ha ugyan igaz és nem képzelődik, tette még hozzá magában. Hangosan azonban mást mondott, s azt sem a gazdának címezte:

- Mit szólsz, Pirka, nem kéne közelebbről is megnézni azt a bizonyos tengeralattjárót?

- De bizony kéne - válaszolt az önmagát kinevezett feleség.

- Mikor gondolod?

- Akár most is. Kicsit rendbe szedem magamat és mehetünk is.

- Én is menjek? - kérdezte Balambér.

- Azt hiszem, jobb ha nem - felelte megint az asszony. Majd hozzátette: - Magát már ismerik.

A házat könnyű volt megtalálni. Valóban hasonlított egy tengeralattjáróhoz. Már ahhoz, ami rendszerint ki szokott látszani belőle, amikor a felszínre jön.

Közel menni azonban nem lehetett hozzá, mert az egész telket vastag szögesdrótból állított kerítés vette körül, abból a fajtából, amit mostanában NATO drótnak szoktak nevezni. Ráadásul a kerítésen belül két nagytermetű kutya is járkált idegesen fel s alá. Amikor még közelebb mentek, a kutyák el is kezdtek acsarkodni. A zajra két másik kutya is előjött valahonnan a ház mögül, s követte a két előbbi példáját.

Kaput eleinte nem is láttak. Csak egy kis idő múlva látták meg, hogy egy helyen a két oldali drótkerítés befele fordul, s közöttük egy kis ösvény halad befelé, amely ösvény egy erős, szintén drótféleségből készült kapunál ér véget. Nézegették a kerítést, a kaput is nagy bátorsággal, mert ha ők befelé nem, a kutyák sem tudtak kifelé menni.

Aztán a zajra egyszer csak előjött egy férfi. Olyan negyvenesféle lehetett, jó robusztus, alacsony, ráncolt homlokkal, ahogyan annak rendje és módja szerint az amerikai filmekben az agresszorokat szokták megjelentetni. Ez azonban nem volt smink, ez igazi volt.

- Mit keresnek? - kérdezte. Vagyis nem azt, hogy "kit", ahogyan az normális lett volna.

- Senkit! - válaszolt Sándor. - Erre sétáltunk és megláttuk ezt az érdekes házat. Kíváncsiak lettünk és meg akartuk nézni közelről is.

- Na! Ne legyenek olyan kíváncsiak! - jött a válasz.

Erre megfordultak, s elindultak visszafelé.

- Nem szeretik a vendéget ebben a házban! - szólalt meg Piroska egy idő után.

- Én is úgy érzem - jött a válasz. Majd aztán: - Mit láttál? Olyat, ami érdekes lehet.

- Kutyákat, NATO drótot, fegyveres őrt. Hogy is mondtad nekem? Pirka?

- Úgy. Baj?

- Nem. Sőt, tetszik! Így még nem hívott senki. Látom, kezdesz belejönni!

- Mibe?

- A férj szerepébe.

- Voltam már - vágott savanyú képet Sándor.

- S nem tetszett?

- De! Csak a vége nem.

- Miért? Mi lett a vége?

- Meghalt.

- Ó!

Egy darabig nem szóltak semmit. Aztán Piroska szólalt meg:

- És te mit láttál?

- Majd kiderül - jött a válasz. És ezzel a férfi félrehúzta egy kissé a rövid kiskabátot, olyan spencer-félét. Akkor meglátszott a kis fényképező, amely a nyakából lógott le, s úgy dugta ki a lencséjét egy gomblyukon, mintha oda lett volna tervezve. Oda is volt. A gomblyuk.

- Aha! Akkor talán mehetünk is - fordított rajta Piroska.

- De ketten aligha fogunk itt boldogulni - folytatta a férfi -, alighanem segítségre lesz szükség. Egy idő után.

A nő bólintott.

Aztán, amikor hazaértek a szobájukba, a képeket is megnézték. Biz azokon nem sok néznivaló akadt.

- Látod? Az ablakokon nem lehet belátni. És nemcsak azért, mert a külső fény visszatükröződik rajtuk. Ezek az ablakok úgy vannak megoldva, hogy csak belülről kifelé legyenek átlátszók. Láttam már ilyet - mondta Sándor.

- Hol?

- Rendőrségen.

Megegyeztek abban, hogy másnap még körülnéznek. Addig is gondolkoznak.

- És akkor miben is áll az a te boszorkányságod? - ezt Sándor kérdezte este, akkor, amikor már minden témát túlbeszéltek - és továbbiakban azért jöttél-e ide? Mert valami hasonlót sejtesz?

- Ez két kérdés. Az elsőre a válaszom az, hogy létezik Európában egy boszorkányegyház.

- És annak tagja vagy. Értem.

- És nem küldesz máglyára?

- Nem. Megértem. Az emberek keresik az igazságot. Én is kereső vagyok. Azt hiszem, sőt bizonyos értelemben tudom is, hogy ma már az inkvizíció sem úgy viszonyulna hozzátok, mint a történelmi újkor elején.

- Mit tudsz te az inkvizícióról?

- Na, ez igazi női kérdés volt. Főleg a hangsúlya. De azért válaszolok, tőlem telhetően becsülettel. Tehát tudogatok ezt-azt. Végeredményben a tagja voltam.

Piroska meghőkölt. Nem számított ilyen válaszra.

- Te? Inkvizítor?

- Igen. Természetesen nem a történelmi szervezetnek, hanem a jogutódnak.

- Mi a neve annak a jogutódnak?

- Hittani Kongregáció. Az ottani munkálkodásom volt az egyik utolsó gyakorlati működésem papként.

- ...és megundorodtál tőle. Értem.

- Dehogy undorodtam! És dehogy érted! Egy eltűnt kollégát kerestünk, ahhoz a kereséshez kaptam a felhatalmazást. Az Egyháztól. Végül is kiderült, hogy meggyilkolták. Persze kérdezősködni kellett, és kutatni, ahhoz kaptam az ideiglenes felhatalmazást. - És a kiválás sem azért! Hanem mert beláttam, hogy a világon eluralkodott Gonosz ellen nem elég a prédikálás. Aktív munka szükséges minden tisztességes ember részéről. És abban már az Egyház bizonyos határon túl nem tudott segíteni. És te? Miféle boszorkány abban a... boszorkányegyházban?

- Na, azt meg neked jó tudni, hogy ez nem valami cél és tudás nélküli lázadás az ellen, amit az egyház prédikál. Nagy nemzetközi szervezetünk van és abban tisztségek. És én elég előkelő helyet foglalok el benne. A boszorkánynevem Rasdi!

Most Sándoron volt a megrázkódás sora. De lenyelte vitézül.

- Igen. Tudom, ki volt. És valószínűleg az egyik nagy tévedése volt az akkori magyarországi klérusnak. Ha igaz.

- Igen. És a másik volt Tonuzoba, meg Ajtony, meg Levente az Árpád-házból, meg ami belefér.

Sándor kezdte látni, hogy a társa korántsem vagdalkozik csak úgy bele a vakvilágba, hanem megvan a témához való műveltsége is. Ha éppenséggel néha tévedésekkel is. "De hát ki az, aki elmondhatja magáról, hogy nem téved?"

Piroska folytatta:

- A boszorkány voltaképpen egy olyan ember, aki ősi, használható, de már lassan feledésbe merülő tudást őriz. Természetes gyógyításokat, emberek tudatának befolyásolását szavakkal, nézéssel, szóval, van ott tudás bőven. De azt hiszem, késő kezd lenni. Ideje lefeküdni, mert holnap nem leszünk emberek.

Látta Sándor, hogy egyelőre döntetlenre áll a kettőjük mérkőzése, nem ellenkezett. Csak annyit mondott:

- Ide? Komolyan gondolod?

- Persze! Nincs más. És én nem vagyok prűd. Az ilyesmit inkább másokra hagyom.

- Jó! És ha nem állok jót magamért?

- El is várom. Az egészséges élettel együtt jár. És úgy tudom, hogy egyedül élsz.

Ez is igaz volt. Több szó nem esett.

Eredetmonda: Hollóhegy

Végre elérkezett az ideje annak is, hogy foglalkozzanak a mocsárral is, amely a valaha volt Hollóhegy nevű falu helyén terpeszkedett. Tó nem volt már ott, a víz utat talált magának az idő folyamán, s lefolyt, ami maradt, az főleg sár volt és mocsár.

Voltaképpen már többször is nekiugrottak a munkának, hol ilyen, hol olyan irányból, de általában abbamaradt. Vagy a hatalom állította le, vagy a környezetvédelem - mintha olyan sok környezetvédeni-való lett volna ott - hol egyszerűen csak elfogyott a pénz. Pedig jóravaló tervek voltak arra, még a titkosszolgálatok is körülnéztek a két hegytetőről, ami határolta, de mindig befulladt a munka valahogyan.

No, most végre úgy nézett ki, hogy révbejutott a néhai falu sorsa. Régészek jöttek, s mindenféle eszközzel, csónakkal, ki tudja mijük van még nekik, járkáltak, tapicskoltak a sárban és a vízben. Telea Georgetát, a nagy hírű professzornőt is odahívták arról az egyetemről, ahol aktuálisan éppen tanított. Hozta magával két tanítványát is, egy fiatal párt, tán házastársak is voltak, s hárman együtt cuppogtak, örülve annak, ha előkerült valami.

A professzornő középkori régész volt - főleg, mert azért sok minden egyébre is igénybe vették a tudását - és a falu is jellegzetesen középkori eredet volt. Krónikák is megírták, hogy egy fiatal lovagra esett valami okból a király választása, aki egyébként éppen a híres kémfőnöknek, Tari Lőrincnek volt a felfedezettje és barátja. Nos ez a lovag neki is kezdett a falu alapításának, vagy hogy nevezik azt a tevékenységet, de egy idő után vissza kellett térjen az udvarba, mert ott is szükség volt rá. Maradt a fegyverhordozó, maga is házasember, még a lovagnál is fiatalabb. Aztán az ő feleségét is elhívta Borbála királyné állandó szolgálatra.

Később még történnie kellett egy sor eseménynek, olyanokról, amikről a krónikák hallgatnak, mert amikor megint felvették az elbeszélés fonalát, már csak a feleség, illetve akkor már özvegy volt, meg a fegyverhordozó és a kislányuk is halott volt. És még tán valami pöttöm unoka is. De annak már valóban csak említése volt a krónikákban, még a nevét se tudja senki. Na és még egy kamasz fiuk is volt, ő az anyjával együtt ment az udvarba, s együtt is jöttek vissza néhány év után. Amikor már a király vagy nem volt életben, vagy nem sok lehetett már neki hátra.

Maga a lovag is vissza-visszajárt, de nem maradt sokáig, csak akkor telepedett haza végleg, amikor már Borbála királyné is meghalt. Magával vívén a sírba az alkimista tudományát is.

No és a Béla nevű fiát is hozta magával az a lovag. A faluba, amely addigra már meg is lett. Ha éppenséggel kicsi is volt még.

Ennyit tudtak a krónikások, vagy talán tudtak többet is, de azt a többet nem írták le, vagy azért mert valami bibi volt benne, vagy talán azért, mert említésre sem volt méltó.

- Hol kezdjük? - tették fel a leglogikusabb kérdést a tanítványok.

- Hát nem itt - jött a válasz -, ez itt persze mocsár, térdig caplathatunk benne, nem kizárt, hogy találunk is valamit, de azzal talán várjunk még egy kicsit, míg a maradék víz is eltakarodik. Már ássák a vízelvezető árkot! Nem lesz könnyű lehet, hogy kisebb robbantások is kellenek majd, de ez nem a mi dolgunk, hanem a katonaságé. Egyelőre azért hoztalak ide titeket, hogy az egészet lássátok, mielőtt mindent felforgatnak. Mert egyedülálló lehetőség egy olyan falu maradványait feltárni, amely negyven évvel ezelőtt még létezett. Erről még majd mesélek. De most... látjátok, ott volt az egyik templom. A református. Kicsit odébb a katolikus, meg még odébb az ortodox. Volt még egy baptista imaház is, de abból nem sok maradhatott. Mégis, hogy valami képet alkossatok, valahol ott lehetnek a romjai. Itt a víz mindent elmosott, amikor leszakadt a hegy egy darabja és a barlangi víz kiömlött. És ott, kicsit feljebb, már a domboldalon, állt az a ház, ahol az akkori körzeti orvos lakott a fiatal feleségével. De ők már az árvíz előtt meghaltak.

- És mindezt honnét tetszik tudni?

- Onnét, Imre fiam, hogy a gyermekkorom egy részét itt a közelben töltöttem. Elég sok monda kering azokról az időkről, most csak egyet mondok el, amely inkább szórakoztató, mint fontos. Azt mondták, hogy Hollóhegyen a református pap román volt, a román pap magyar volt, a katolikus pap református volt, a hívő pap pedig asztalos volt. Azt hiszem, sikerült hiba nélkül elmondanom. Várjatok egy kicsit! - és az ujjain végigszámolta. - Úgy van, talán nem tévesztettem el. Ennek persze magyarázata is volt. Mert az akkori ortodox papnak valóban valami magyar neve volt, tán Marcuș, vagy valami hasonló. A református lelkésznek pedig román hangzású volt a neve. Volt egy katolikus pap is, az eredetileg reformátusnak volt keresztelve, később katolizált. Mi van még? Igen. A baptista prédikátor. No, az ő gyülekezete elég kicsi volt, abból aligha élt volna meg, hát néha asztalosmunkákat is vállalt. No, ilyen különleges falu volt ez. Kár érte! De ki tudja már, hogy melyik alvilági istent haragították meg az itt lakók? No! Menjünk fel a hegyre! Arra! Oda könnyebb felmenni. Ott még beszélgethetünk, amíg más is oda nem ér.

De azon az alacsonyabbik hegyen már volt valaki. Egy középkorú férfi nézdegélt lefelé. A kotrógépeket nézte, s általában a munkavégzést.

A régészek egymásra néztek. "Vajon ki lehet?" Telea prof, mint aki az idősebb volt közöttük, arra gondolt, hogy megélt már ilyen történetet. Régen, amikor a titkosszolgálat, akkor még csak az az egy létezett, de annál veszélyesebb volt, mindenkit figyeltetett, de főleg az ilyen magukfajta földben turkálókat.

De ez az ember nem nézett ki olyannak. Meg aztán mit is nézegethetett volna egy olyan falu történetének kiderítésén, amelynek elárasztása nyomán keletkezett iszapos tó harminc éves sincs? Hiszen, ha valakik, a túlélők kellett tudják, hogy mi történhetett itt. Hogy egyáltalán történt-e valami, vagy csak a haragvó természet büntetése volt?

A férfi tehát ott téblábolt a domb tetején és őket nézte, amint felfele igyekeznek. Ők pedig őt. Hogy ki lehet és mit akar? Egyébként olyan jó harmincasnak nézett ki, talán negyven is volt, középtermetű, eléggé kisportolt, de nem vaskos. Olyanféle, aki általában szellemi munkát végez, mint ők maguk is, és általában hétvégeken megy kirándulni, vagy egy edzőterembe.

Hogy így megnézték, a férfi helyesnek látta bemutatkozni. Hogy ő Korbuly Gábor, biológus és nemrég tért haza Németországból.

- És mit keresett ott?

- Dolgoztam. Egy nagy genetikai labornak voltam az igazgatóhelyettese.

- Értem. És most hazajött szabadságra.

- Nem bizony! Munkanélküli vagyok.

- Érdekes! Nem hallottam arról, hogy ilyen helyeken leépítés lenne. Úgy tudom, inkább keresnek embereket. Csinált valamit, amiért így járt?

- Nos, igen is, meg nem is.

- Ez mit jelent?

- Ez azt, hogy effektíve nem tettem semmit, de felvilágosítottam egy látogató diákcsoportot némely genetikai igazságokról. Hogy ne szaporítsam a szót, elmondtam nekik, hogy a biológia mindössze két nemet ismer, az pedig, ahogy mostanában gomba módra szaporodnak, nem egyéb hülyeségnél. No, valaki följelentett, ma sem tudom, hogy ki, így aztán egyik napról a másikra munkanélküli lettem.

- Ó! De hiszen magáról olvastam is! Híres ember lett! Csak hát... azt nem hiszem, hogy ne talált volna munkát azonnal! Legfeljebb nem érintkezhetett volna a látogatókkal!

- Talán megtehettem volna... De ahelyett inkább hazajöttem. Talán itt is akad számomra valami? Elvégre erdélyi vagyok. Vigyázóvári.

A prof. a szája szélét szívogatta. A két diák némán állt mellette. Majd:

- Tudja, más körülmények között azt mondanám, hogy igaza van. Még gratulálnék is. De jó, ha tudja, hogy azok a szamárságok, amelyek magának a munkájába kerültek, ide is begyűrűztek ám! De... ha mégis komolyan gondolja, akkor talán menjen el Bukarestbe, az Archeogenetikai Intézetbe és hivatkozzon rám! Telea Georgeta vagyok, régészprofesszor. De ha még ez sem lenne elég, akkor volna még valaki. Mircea Basarab főfelügyelő. Rendőr. Nagyon tisztességes ember. Jól ismerem, barátom. Neki most felfelé ível a csillaga. Mire odaér, már tudni fog magáról, mert mindjárt felhívom, ahogy hazaérünk. Most pedig, ha van kedve hozzá, tartson velünk! Több szem többet lát. Főleg, ha még biológus is.

Valóban, a pórul járt biológus dolgáról nem is esett már több szó. Inkább a várható leleteket nézegették.

- Ott lenne a temető?

A két diák, mindketten vigyázóváriak, kijavították.

- Az csak a legszéle! Mondhatjuk, ott kezdődik. Úgy hírlik, hogy az lenne a legelső sírhely. Van vagy hatszáz éves. De igazából már nem nagyon lehet tudni, hogy tényleg az-e, vagy csak legenda - ezt a fiatalember mondta el egy szuszra, aki az előbb Bogárdi Imre néven mutatkozott be az idegennek. A fiatal nő (feleség? kolléga?) pedig komolyan bólogatott hozzá.

- Nos - reagált a mentoruk -, akkor talán ezt kell leghamarabb kiderítsük! Jöjjenek velem és nézzük meg! Maga is! - intett a munka nélkül maradt genetikusnak. - Ti meg addig elmesélitek, hogy mit tudtok a "legendáról"!

Mentek tehát és Imre, talán azért, mert ő volt az idősebb a diákok közül, beszélni kezdett.

- Nem hosszú az egész. A falut, Zsigmond király parancsára, egy lovag kezdte el építtetni, mivel ő kapta a területet, Káli Bertalan volt a neve. Mivel azonban ő többet tartózkodott az udvarban, rossz nyelvek szerint Borbála királyné közelében, így az építkezés jobbára a fegyverhordozójára maradt. Az ám, de Zsigmond király, mint tudjuk, meghalt ezernégyszázharminchét végén. Borbála királyné pedig jó néhány évvel túlélte. Hát a lovag hazajött a fiával együtt, ahogy szó volt már. Vagy, hogy az a fiú már az udvarban tartózkodása idején megszületett? Akkor viszont unoka kellett legyen, mert volt valaki kicsi is. Nem tudom. Utána kellene nézzek. Annyi biztos, hogy hazajöttek. De a fegyverhordozót nem találták már életben. Csak a felesége volt már meg, illetve az özvegy. És a fiúk. Olyan kamaszféle lehetett. Mit tehettek, a fegyverhordozónak építtettek egy szép sírhelyet, azt, amit majd fel kell bontanunk. A fiút pedig beszerezték az özvegy Borbála királynéhoz famulusnak. Merthogy özvegyen maradván, a királyné az alkímiával kezdett el kacérkodni. Vagy talán inkább komolyan is vette? Mindenesetre valami felfedezéseket is rebesgetnek, de ezt már nem tudom. Titokzatos periódus volt egy titkolózó korban, nem maradt írott nyoma. De majd meglátjuk, hogy mit találunk a sírban!

- De legalább tudjátok, hogy melyik lenne az a bizonyos sír? Létezik-e egyáltalán?

- Létezni éppen létezik - vonakodott Imre -, csak éppen elég furcsa híre van.

- Mi az a furcsa hír?

- Nos, azt rebesgetik, hogy egy manapság éppenséggel megtűrt szekta hívői tartanak ott éjszakai gyűléseket. Merthogy az a fegyverhordozó boszorkánymester lett volna.

- A fegyverhordozó? Nem a fia? Az alkimista?

- Nem. Legalábbis nem tudok róla. Tudod, milyen bizonytalanok ezek a népi legendák... Viszont a sír...

- Mi van vele?

- Nos, hát ezek ott a szektában azt tartják, hogy az a sír néha évtizedekre el szokott tűnni. Aztán meg előkerül, olyankor, amikor nekik éppen ott van gyülekeznivalójuk.

- De azért azt legalább tudni lehet, hogy hol kell legyen?

- Azt igen. Mi is ki-kimentünk oda gyermekkorunkban.

- Borzongani! - szólt közbe a nő, aki bemutatkozáskor Mártának nevezte magát. És mosolygott hozzá.

- No, akkor majd kivallatjuk! Ez lesz az első, amit megnézünk! Főleg, hogy már egy genetikusunk is van. Mert remélem, marad legalább addig, amíg nem jutunk valamilyen eredményre. Vagy pro, vagy kontra.

A sír... illetve inkább annak leginkább már a helye, mivel az építményt (szép kripta volt fölötte még száz évvel ezelőtt, sokan látták a fényképét) lebontották róla, semmiben nem különbözött a többi jó néhányszáz éves hasonló lelettől. Még jó, hogy valami kereszt volt fölötte, de az is olyan volt, amilyent addig még nem láttak, csak hallottak. Mintha valaki valamikor kiemelte volna, s fordítva tűzte volna vissza a helyére. Igaz, hogy Telea Geta edzett nő volt, sokat látott már, most is csak annyit jegyzett meg:

- No, boszorkánymesterhez éppen illik is az ilyen.

Továbbá már nem szóltak, csak bontogatták tovább. Vajon mi lehet a mélyén?

Jogos volt a kérdés. Hamar kiviláglott ugyanis, hogy nem egy, de három holttest került a szemük elé. Két nagy, nagyjából felnőtt korú, meg egy pici gyermeknek már alig látszó csontjai. Nem volt mélyebben az egész egy fél méternél. Vajon a föld saját belső mozgása hozta fel, mint régen a nagyszentmiklósi kincset? Vagy egyéb oka lehetett? Például a kripta lebontása.

- A kisgyermek még ki nem fejlődött csontjai gyorsabban bomlanak mint a felnőttekéi - ezt Korbuly Gábor mondta, a biológus.

- A fegyverhordozóról tudunk. De kik lehetnek még?

- A másik alighanem a felesége - találgatott Márta.

- Nem hiszem - válaszolt Imre -, hiszen az asszony évtizedekkel tovább élt és nem is itt van eltemetve. Tán az udvarban élt, s a végén Prágában, vagy Prága mellett valahol.

- Akkor nem tudom. És még ott van a gyermek is. Ki lehetett?

- Talán a kettő gyermeke.

- Ez sem jön össze - replikázott a prof. - Mert a feleségről nem feltételezem, hogy a halott férjét az időközben beszerzett barátnőjével együtt temettette volna el. Ám engem valami egészen más izgat. Valami, aminek lennie kéne, de nincs.

A többiek bámultak. Aztán Mártának beugrott:

- Koporsó!

- Úgy van. Nyoma sincs!

- Lehet, hogy teljesen elporlott - kockáztatta meg Márta. - Nagyon hosszú idő az!

- Nem! Akár hatszáz éves is a sír, akár nem, koporsóban egész másképp lennének elhelyezkedve. Maga mit szól?

A biológus hallgatott. Aztán:

- Őszintén szólva nekem is gyanús valami. Mintha csak egy kutyát földeltek volna el.

Telea bólogatott.

- Hát nem volt valami nagy tisztelet benne... maga a biológus! Mit mond?

- Csak kérdezni tudok. Megvan minden engedély az ásatáshoz?

- Persze, hogy megvan! Nem kockáztatnám a professzori címemet! - majd sietve hozzátette: - Elnézést, nem volt szándékos!

- Semmi baj! Kaptam én már ennél keményebbet is. Azóta!

- Mindenesetre mit mond?

- Valami sejtésem mindenesetre van. De bővebbet csak akkor mondhatok, ha mintát vehetek belőlük és hozzájuthatok egy komoly laborhoz. Csak tudnám, hogy mi ez a penetráns gombaszag itt? Nem érzik?

- Dehogynem. Az egész sír tele van vele. Biztosan valami befészkelte magát. S nem bolygatták, tehát elszaporodott. Talán jobb is, ha nem maradunk itt sokáig, s valaki jön és jól kifertőtleníti!

- Én is azt hiszem, így lesz a jó. Mindenesetre ezeket magammal viszem - s mutatta a csontokból lecsípett kis darabokat -, postafordultával elküldöm az eredményt! Jaj, de álmos vagyok! Megyek, lefekszem valahol.

Ebben maradtak. A biológus még aznap el is ment. Most már volt célja az életének, tehát egyenest a fővárosba.

Maga a feltárás még folytatódott egy ideig, tán egy hónapig, további emberek is jöttek gépekkel segíteni, majd azután szépen visszatemettek mindent, mindössze egy kis jellel megjelölve a hipotetikus alapító sírját, majd elindult azon a helyen a parképítés.

Várták a véletlenül előkerült biológus által beígért eredményt. Ám az csak nem jött. Időközben, úgy három nappal az előbb elbeszéltek után, a fiatalok elég súlyosan megbetegedtek. Az ágyból sem keltek fel körülbelül egy hétig. Még zsörtölődtek is, hogy mi dolog ez, hiszen gyakorlatilag a járványnak már több mint egy éve vége van, s különben is ők mindketten be vannak oltva. Aztán, mikor Geta is ágynak esett, belátták, hogy bizony ez már több kettőnél. Orvost hívtak, aki megállapította, hogy ez azért nem ugyanaz, mint ami az elmúlt években feldúlta az emberek életét.

- Valami más ez, nem a régi! Ez is fertőzés, de nagyon különbözik a másiktól. Például abban, hogy nincs és nem is volt olyan magas láz. Elesettség az úgy látom, jár vele, de nem úgy néz ki, hogy bármilyen formában olyan súlyossá válhatna. Ezt persze még korai lenne megállapítani, lehet, hogy a java még ezután jön. De nem tudom, mi lesz az. Én mindenesetre úgy látom helyesnek, hogy beutalom mindhármukat a kórházba. Igaz, egy szobába, mert ki tudja, nem bizonyul-e fertőzőnek, de remélem, az nem gond.

- Nem hiszem - válaszolt mindhármuk nevében Geta, aki a legidősebb lévén, valami pótanyává lépett elő.

- Elvégre szeretitek egymást - vigyorgott, amikor az orvos kiment a szobából.

A két fiatal egymásra nézett. Kollégák voltak ugyan, évfolyamtársak és az is igaz, hogy az azelőtti évben az Imrét ért tragédia után, amikor is elvesztette az akkori barátnőjét, Márti nagyon sok szeretettel vette körül, viszont arra, amit a főnökük mondott, addig a percig vagy nem gondoltak, vagy ha mégis, akkor legfeljebb mindegyik külön és magában is tartotta azt a gondolatot.

Most azonban, ki tudja, mi hatott úgy rájuk, az, amit a prof. kimondott, vagy rádöbbentek a valóságra, esetleg más volt az oka, úgy estek egymásnak, mintha az lett volna az utolsó nap az életükből.

Geta látva a viselkedésük hirtelen változását, amit ráadásul éppen az ő szavai okoztak, kiment a szalonból. Azért is, mert nem tartotta illendőnek a két fiatal nézegetését éppen ilyen cselekedetük idején, de azért is, hogy az épp eltávozott orvost megkeresse.

Az orvos szerencsére nem volt még messze. Amikor a régésznő utolérte, azonnal visszafordult.

- Ez nem lehet véletlen!

- És nem is természetes. Olyan visszafogottak voltak mindig egymás irányában is, hogy már kezdtem azt hinni, hogy én tévedtem, és mindössze egyszerű barátság van köztük! És most egyszerre!... Tudja, doktor úr, egyszer régen, még diákkoromban, tanúja voltam egy jelenetnek. Diákok akarták megtréfálni két társukat, lányt és fiút, és kőrisbogárport tettek az uzsonnájukba. Elég keveset. Kiránduláson történt. Na, annak volt ilyen hatása, mint most az én véletlenül elejtett megjegyzésemnek.

A doki azonnal felkapta a fejét.

- Cantharidin? Nahát! Nem találkoztam ilyennel kezdő korom óta! De igen. Van ilyen. Hanem... egy elejtett megjegyzés miatt? Ez alighanem azért történhetett így, mert pont telibe talált. De szerintem még akkor sem lett volna elég. Valami még kellett hozzá, hogy felerősítse. Annyira, hogy a szó szoros értelmében nem bírtak magukkal. Na, jöjjön, nézzük meg, hogy kárt ne tegyenek egymásban véletlenül!

De szerencsére semmi ilyesmi nem történt. A fiatalok addigra már kifáradtak, elvégre betegek is voltak, s most már csak szuszogtak szorosan egymás mellett.

A doki pulzust, vérnyomást mért és azt mondta, nem lesz semmi baj. Ők meg biztosan jól érzik magukat.

- Csak tudnám, mi okozta? - dünnyögött még magában.

De akkor nem jött válasz az önmagának feltett kérdésre. Arra még egy jó hetet várni kellett. Akkor jelent meg a biológus, Korbuly Gábor. Személyesen, nem levélben.

- Gomba! - jelentette ki magabiztosan. - Emlékszik, asszonyom, hogy ott a feltárásnál minduntalan gombaszagot éreztünk? No, azt lélegeztük be mindnyájan, s valószínűleg valami hallucinogén hatása is van. Meg tudatmódosító is. Én is beteg voltam tőle, de itt még éreztem a szagot. Ahogy mondani szokták: "szagot fogtam"! Méghozzá szó szerint. Gombaszagot. Szerencsére egy komoly adag gombaölő szerrel jól ki lehetett védeni a nem kívánt hatásokat. De azt hiszem, hogy hosszú távon akkor se lett volna nagyon veszélyes. A fiataloknak még jól is esett. Aztán... majd meglátjuk, mi sül ki belőle, amikor eltelt egy kis idő. Egyébként van állásom! Ha jól meggondolom, kettő is.

Még beszélgettek hármasban, elég hosszan, hagyva a fiatalokat egymásnak, ha már így alakult. A biológus elmondta, hogy mit észlelt a lecsípett csontdarabok segítségével, hozzá téve, hogy mindez még egyáltalán nem biztos, de nagyon valószínű.

A doki tehát elkezdte a kezelést, a betegek pedig gyógyultak.

Egyetlen maradandó eredmény az volt, hogy Imre és Márti attól fogva nem nagyon mozdultak el egymás közeléből, amikor lehetséges volt. De azt igazán senki sem bánta.

Gondolatok

Amikor Sándor kinyitotta a szemét, Pirka már fent volt. Az asztalnál ült és szorgalmasan írt valamit. Pötyögtette a billentyűket és a homloka közepén levő papillóma szinte világított a szellemi erőfeszítéstől. Mert valóban volt ott egy anyajegy, nem is túlságosan kicsi. De akik megszokták, meg is szerették vele együtt. Mert olyan kedves volt azzal az anyajeggyel.

Hogy Sándort mocorogni látta, odatekintett.

- A lányomnak írok - magyarázta.

- Hány éves?

- Már nagy. Huszonnégy.

- Akkor tényleg nagy.

- És szép! Akarod látni?

- Megmutatod?

- Persze!

A mindent (is) tartalmazó női táskából előkerült a fénykép és Sándorhoz vándorolt. A férfi csak nézte. Aztán:

- Nem nagyon hasonlít rád! - ez nagyon udvarias jellemzés volt. Pirka ugyanis negyvenöt éve mellett (időközben ugyanis az életkora is kiderült) akár szép nőnek is volt mondható. De a lánya... szóval leginkább egy bagolyhoz hasonlított. És amellett kancsal is volt.

- Igen. Az apjához hasonlít.

- Elváltatok?

- Rövid kapcsolat volt. Nagyon. Elment.

Ennél többet nem mondott, Sándor meg nem firtatta. Elvégre minden embernek megvan a joga nem beszélni arról, amiről nem akar. Ehelyett inkább a leányról kérdezett.

- Magas termetű?

- Nem. Kisebb mint én - Piroska közepes magasságú, vékony nő volt.

Sándor nem kérdezett tovább. Csak elgondolta, hogy egy anyának a gyermeke akkor is világszép, ha éppenséggel egy kancsi kerti törpe. De csak nem állta meg a hallgatást. Ráérzett, hogy Piroska várja a téma folytatását.

- Férje is van?

- Most menyasszony!

- Az jó! Remélem, jól megértik majd egymást.

- Ó! Az egy nagyon kedves, szelíd srác!

No, Sándor ezzel ejtette a témát. Különben is ott volt már az ideje a felkelésnek. Kivonult a fürdőszobába és ott pancsikolt egy ideig, ameddig a társa feltehetően elfelejtette az előbbi beszélgetés fonalát. Végül is semmiképpen nem akart udvariatlan lenni. Jól számított, mert a fénykép eltűnt az asztalról, valószínűleg visszavándorolt a táskába. Pirka pedig szorgalmasan ütögette tovább a billentyűket.

Egy idő után csak abbahagyta. A férfi akkor látta jónak másra terelni a szót. Amire anélkül is kíváncsi volt.

- Végül is miféle boszorkány vagy te? Nem viccelek és nem kérdezem meg azt sem, hogy miért nem láttalak még eddig seprűnyélen lovagolni. Az igazat szeretném tudni.

Hogy a kérdés komolyan lett feltéve, a nő is komolyan válaszolt.

- Az a szó, hogy boszorkány, eredetileg becsületsértésnek volt kitalálva. Aztán, hogy, hogy nem, lassan elfogadottá vált. A mai értelmezés szerint olyan nők, és néha férfiak, akik birtokában vannak bizonyos ősi tudásnak, mint a gyógynövények hatása, a gyógyítás bizonyos, ma már nem ismert formái, szóval ilyesmik. Amiket ma már tudósok kutatnak laboratóriumokban. Persze, van más is, olyan, amit én nem tudok, de arról, mivel nem tudom, nem beszélhetek. Erősek kezdünk lenni. Ma már van saját egyházunk, szervezeteink. Még a magát kereszténynek nevező egyházakat is áthatjuk lassan. Ezt nem tudom, hogy tudod-e?

Sándor bólintott. Majd szavakkal is megerősítette a mozdulatát.

- Tudom. Ne feledd, hogy engem nem kirúgtak a klérusból, hanem én kértem, hogy elengedjenek!

- Na, erről még majd mesélned kell. Mert én már elmondtam, amennyit elmondhattam.

- Igen. Ha tényleg akarod, majd elmondom. De azt hiszem, kezd késő lenni! Nem akarom elkésni a találkozást a polgármesterrel!

- Igaz! Jó lesz felkészülni! Vajon mit akarhat tőlünk? Biztos, Balambértól hallott rólunk. De mit?

- Feltételezem, hogy az igazat! Hogy érdekel minket a tengeralattjáró. Meg az, ami ott történik!

- Hogy te milyen naiv vagy! És ha beugratnak valamibe?

De egyelőre nem nézett ki beugratásnak. Bár egy kis ravaszság tagadhatatlanul volt benne. Mert az első, akit megláttak a tulajdon házigazdájuk volt.

- Na persze! Valóban állatorvos vagyok. És valóban én hívtam magukat! Illetve Sándort. Mivel hallottam arról, hogy már megoldott érdekes ügyeket. De ha azt írom, hogy a polgármester hívja, akkor gyanakodott volna és lehet, hogy el se jön. Na de mindössze ennyi volt a ravaszkodás a dologban. Elvégre valóban izgat az, hogy mi is történhet abban a műtrágya-gyárban.

- Műtrágya-gyár?

- Hivatalosan erre kértek engedélyt. A ház meg úgyis üresen állt, amióta a báró meghalt. Hát átépítették.

- Valóban báró volt az a báró? - ezt Pirka vetette közbe. - Mert én úgy tudom, hogy a Szentgerliczey család kihalt. Még a háború után.

- Honnan tudja? - csapott le Balambér az információra.

- Valami távoli rokonság volt. A Szarvadyakkal.

- Nos, jó - próbálta visszatéríteni Sándor a beszélgetést az eredeti irányba -, de miért baj az, ha van itt egy kisebb műtrágya-gyár? Elvégre ez mezőgazdasági vidék! Szükség van rá!

- Az ám, de akkor mire ez az állandó flangálás oda meg vissza? Egy normális gyárban inkább a stabil munkásokat szeretik. És azok különben sem úgy néznek ki, mintha munkások lennének! Ha turistákat mondtak volna, hamarabb elhinném. De akkor meg minek megy annyit a motor. Mert biztosan hallották! Vagy magukat nem idegesítik?

- Nos, ha már éppen idegesítésről van szó, akkor jobban idegesítene a turisták viselkedése. Idejönnek morcosan, elmennek énekelve. Idejönnek egyenként, vagy ketten-hárman, elmennek csoportosan. Na, ez ha nem is éppen idegesít, de mindenképpen gondolkodásra ad okot. Mintha valamiféle elmekórház lenne, ahol depressziósokat gyógyítanak. De ez még nem nagy dolog. Máshol is van.

- Nahát! - könyökölt le Balambér Jónás az asztalra. - Hát éppen ez az! És ha drogokat termesztenek? És akkor még ott van az a kapus a kutyájával. Vele úgy látom, már találkoztak.

Bólintás. A polgármester folytatta:

- És elérkeztünk a lényeghez. Mert ha drog, akkor az már kemény ügy. Viszont nincs semmi jel. Már kértem kutyákat, de azok nem jeleztek semmit.

- Jól leszigetelték...

- Annyira? - vette át a szót Piroska. - Tudnak ám azok a kutyák! Ha azok nem szagolják ki, akkor nincs is.

- Na, én is pont így okoskodtam. De többet nem mondhatok, mert még jönnie kell két embernek. Az egyik a gyár igazgatója. Annak mondja magát. A másik egy drogszakértő. Amilyet hirtelenében szerezni tudtam. Na! Már jön is!

Valóban jött. Valóságos óriás volt. Korbuly Gáborként mutatkozott be.

- Igazából nem vagyok éppen drogszakértő. Egy fővárosi cégnél dolgozom. Afféle ötödik kerék vagyok, hát elvállaltam. Igazából biológus vagyok. Olyan... mikroszkóp mellett üldögélő. De lehet, hogy szerencsénk lesz. Bár még nagyobb szerencse lenne, ha vaklárma lenne az egész!

Közben a másik vendég is befutott. Az középtermetű férfi volt, vékony is, inkább Sándor súlycsoportja, bár nem volt sportos alkat. Hivatalnoknak nézett ki. Pirka, amikor meglátta, egy kicsit elsápadt, majd néven szólította.

- Béla! Hát itt találkozunk? Na, te jól eltűntél!

- Muszáj volt! - szabadkozott az állítólagos igazgató. - A munkámmal járt. Az akkorival.

Az asszony gyorsan magához tért.

- Na, a munka néha különleges kalandokba húzza be az embert - enyhült meg -, különösen mostanában.

Az igazgató is úgy viszonyult, mint régi ismerőshöz.

- Nem is bánnám, ha eljönnél hozzám dolgozni - mondta -, elvégre te jó laboráns vagy.

- Már nem dolgozom laborban! Önálló lettem. És nem is vagyok egyedül. Mint látod!

- Ó, ezt igazán sajnálom! És valóban nem is tudnék munkát adni a párodnak. Papot nem! Ez szigorúan meg van szabva! - elmosolyodott. - Nekem is van főnököm, akár hiszed, akár nem.

Ezt a kis elszólást senki sem tette szóvá. A hivatalos tárgyalók, vagyis Balambér, Korbuly és Sándor azért, mert volt nekik elég min gondolkozzanak, Pirka meg örült, hogy senki nem firtatta. A múltat. Valami okból.

Végül is az egész beszélgetés ellaposodott. Vágó Béla bemutatta a papírokat, amelyek értelmében a gyár működhetett, Balambér lemásoltatta, Korbuly pedig azzal fejezte be, hogy szerinte rendben van a dolog. Mármint biológus szemmel.

- No nézd csak! Ebédidő lett! - állt fel Balambér Jónás az asztaltól. - Megengedik, hogy mindnyájukat meghívjam ebédre?

Az igazgató szabadkozott, hogy még sok a dolga. Korbuly is elhárította, bár eleinte gondolkozott egy kicsit, de végül elnézést kért. Mert milyen lenne, ha meghívják hivatalosan, s mindjárt azzal kezdené, hogy potyázik? Balambér mondhatta volna, hogy hát ezt mindenki így csinálja, de valami ismeretlen okból jobbnak látta, ha lakatot tesz a szájára.

Hárman maradtak hát.

- De már magukat csak nem eresztem el! Úgyis egy házban lakunk!

Nos, ők nem szabadkoztak. Sándor igen gondolkozott valamin, Pirka pedig... ő kiismerhetetlen volt, mint általában.

- Ezek szerint mi akár mehetünk is? - kérdezte a volt pap az ebéd végén.

- Hova gondoltok? Ha már nincs mit kutatni, legalább érezzétek jól magatokat! Nekem még úgyis lesznek további vendégeim is, hát legalább pihentek egy kicsit.

Elgondolkozva bólintottak. Sándor azon, hogy honnan tudta róla előre az az igazgató, hogy ő pap... volt. Pirka meg azon a meghíváson gondolkodott, amit Vágó Bélától hallott. De egyelőre egyik se tette szóvá az őt foglalkoztató gondolatot.

A titkosszolga és a volt kormánybiztos

Csengett a telefon. A Sándoré. Rövid beszélgetés volt, mindössze vagy három percig tartott. Pirka akkor ébredt fel az éjszakai álmából.

- Ki volt az? - kérdezte.

- Nem ismerem.

- Na, ahhoz képest elég sokat beszéltél. Illetve ő beszélt, mert te csak hümmögtél, meg: igen, nem, röviden válaszolgattál.

- Persze. Tudom, ki az, csak eddig még sohasem láttam. Korbulynak az ismerőse.

- És mit akart?

- Menjek el Vigyázóvárra!

- Elmész?

- Igen. Nem akarsz velem jönni?

- Nem, köszönöm. Inkább itt maradok. Sőt! Megnézem, hogy milyen állást kínál nekem Béla. Tudod, az igazgató. Legalább meglátom belülről is a birodalmát. A "tengeralattjárót"! Ahogy az itteniek nevezik. Te mikor érsz vissza?

- Nem tudom. Elvileg estére.

- Addig én már meg is gondoltam, hogy elfogadjam-e.

Úgy nézett ki, mintha Balambér polgármester is be lenne avatva valamennyire, mert egy félóra múltán bekukkantott hozzájuk:

- El kell menjek Vigyázóvárra! Akartok-e velem jönni?

- Én megyek. Nemrég hívott valaki. Pirka inkább maradna.

A vastag ember egy kicsit, de igazán csak egy icipicit, összébb húzta a szemöldökét. De a hangja változatlanul barátságos maradt.

- Úgy is jó. Mikor leszel készen?

- Már kész vagyok. Éppen azon agyaltam, hogy mivel menjek?

- Na, akkor nem kell tovább törd a fejed! Te valóban nem jössz? - fordult a nő felé.

- Nem! Inkább maradok. Legalább elintézem, amit kell.

Tíz perc múlva a férfiak elindultak.

- Bocsáss meg, Jónás, hogy ilyesmit kérdezek - mondta az úton Sándor -, ha nem akarsz, ne válaszolj, de neked sohasem volt feleséged?

- Hát ezt meg honnan veszed? - nevette el magát a vezető. - Volt is és van is! Attól, hogy az elmúlt napokban nem láttad, még nem jelenti azt, hogy nincs is! Van, de Vigyázóváron dolgozik az ottani városházán. Így csak ritkán tud hazajönni. De most éppen hozzá igyekszem. Téged is látni szeretne, mert beszéltem neki rólad. Illetve rólatok. És te úgyis a városházára kell menjél. Mert rajta kívül még ketten is meg akarnak ismerni.

No, szép dolog, dünnyögött magában az ex pap. Valóságos összeesküvés. Vajon mit akarnak velem hárman? Vagy inkább négyen? De hangosan nem szólt.

Balambérné hivatalosan titkárnő vagy könyvelő, vagy valami ilyesmi volt, de hogy nem azok közül való, akiknek a reggeli kávéfőzés a legfontosabb kötelessége, abból is látszott, hogy külön irodája volt, sőt ahhoz az irodához még egy előszoba is tartozott.

Maga a nő, hasonlóan a férjéhez, szintén jóltáplált volt, azt hiszem, hogy hölgyeknél ezt teltkarcsúnak szokták mondani. Első pillantásra olyannak tűnt, mint egyes nők, akik már elérkeztek karrierjük csúcsára, s attól kezdve ritkán vagy sohasem engedik meg maguknak azt, hogy önálló ötleteik legyenek. Erre mindössze a szemei cáfoltak rá, amely szemekből olyan mélységes szomorúság és aggódás áradt, hogy azt nem lehetett nem észrevenni. És nem is lehetett mire vélni egy olyan nőnél, akinek a szája ugyanakkor igen szívélyesen mosolygott.

"Kincstári mosoly", gondolta Sándor, alighogy az ajtón belépett, majd szintén magában hozzátette: "Vajon mit takarhat?"

A nőn kívül még két ember volt a szobában, két férfi. Mindkettő középtermetű és mindkettő komoly. Mintha az egész világ súlya nyomná a vállukat. Amellett olyan semmitmondó volt az ábrázatuk, mintha kettőig se tudnának számolni. Bucur Nicolae és Dărăban Petre neveken mutatkoztak be egymás után.

A nő vitte a szót.

- Az urak hallották, hogy nálunk tartózkodsz és kíváncsiak voltak rád!

Még mindig nem mondott semmit sem arról, hogy kitől hallották, ez valószínűleg tőle magától, sem pedig arról, hogy kik is lehetnek ők. Arról sem beszélt, hogy éppen ők hívták meg Szentborbálára, méghozzá valamit kideríteni. Talán Jónás hallotta valakitől, hogy ő afféle nyomozó pap, kíváncsi, minden lében kanál. Aztán megszólalt az egyik férfi, a Bucur nevezetű:

- Egy megye prefektusának a nevét nemigen szokták megjegyezni, még azok sem, akik abban a megyében laknak. Ez alól ebben a megyében talán csak egyetlen kivétel volt eddig. Egy nő, akinek a neve Eugenia Macarie volt, és ő valóban sokat tett ebben a minőségében. Megítélés kérdése, hogy inkább jót, vagy inkább rosszat. Bár azt hiszem, hogy őt is inkább azért ismerik, mert szerelmes lett itt. Meg ahogy meghalt. No, én is ennek a megyének a prefektusa voltam igaz, hogy elég rövid ideig. Hamar lemondtam, főképpen családi okok miatt. Azt hiszem, hogy ennyi rólam éppen elég is. Most a barátom következik!

- Nos, az olyanokat, mint én, még kevésbé szokták ismerni, mint Nicolae barátomat, hacsak nem kifejezetten a közönséggel való kapcsolat a dolguk, de akkor egyebet nem is tesznek. Az olyan névtelen fogaskerekek, mint én, ritkán kerülnek rivaldafénybe. Velem mindössze egyszer esett meg, akkor is majdnem rajtavesztettem. Én ugyanis titkosszolga... maradjunk annyiban, hogy voltam.

No, ez is valami, dünnyögött magában Sándor, de nem sok. És még mindig nem tudom, hogy mit is akarnak tőlem. No, majd elválik!

Aztán a polgármester egy adott pillanatban felállt, megpuszilta a feleségét és "nekem sajnos dolgom van"-t mondva, eltűnt. Mindössze azt kötötte még a Sándor lelkére, hogy amikor végzett a dolgával a városban, akkor jöjjön vissza a városházára, ott várja meg őt, hogy vigye haza.

- Piroska már biztosan várni fog!

Ezután a beszélgetés ellaposodott. Dărăban úr megkérdezte, hogy ki is az a Piroska? Mire Sándor elmesélte, hogy az úton véletlenül csapódott hozzá és hogy milyen mulatságos volt, amikor Jónás úgy gondolta, hogy ők házastársak. A titkosszolga csak hümmögött egy darabig, aztán azt mondta:

- Nahát! Szarvady Piroska! Érdekes leány!

A volt pap egy kicsit felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy nem tudja, miféle érdekesség lehet egy olyan nőben, aki valószínűleg véletlenül ugyanoda igyekszik, ahová őt meghívták, s ráadásul minden bizonnyal össze is tévesztette valakivel. Valami ismerőssel.

- Bár lehet, hogy valóban megtetszettem neki - tette hozzá nagyképűen.

A két férfi és a nő egymásra nézett. Aztán megint a titkosszolga szólalt meg:

- Végül is elképzelhető! Azt tudja, hogy főnemesi család? Vagyis inkább az volt.

Itt közbeszólt Balambérné, hogy neki a fülét sérti az a sok magázódás, tetszikezés, van a szekrényében egy kis protokolláris konyak, igyanak már pertut, mert mintha a fogát húznák!

- Amíg Jónás itt volt, addig nem mertem ajánlani, mert lehet, hogy kényelmetlen lett volna neki, de most már nincs itt, hát tessék! Merthogy Jónás vezet. És ma még vissza kell térjen Szentborbálára.

Ez egy pohár után megint Sándor szólalt meg:

- Miért csak volt főnemesi család? Úgy tudom, hogy ma már nem tilos a nemesi cím viselése! Persze, nem is jelent semmit.

- Igen, tudom. De nem erre gondoltam. Valamikor régen, még a tizenkilencedik század második felében az egyik őse írt valamit a Jókai lapjába, nem tudom már, melyikbe, de az biztos, hogy az akkori hatalom megorrolt érte és Ferenc József visszavonta tőle a bárói címet. Mert azelőtt bárók voltak.

- Nahát! Báró! Ők is?

- Miért, még ki?

- De hát már volt egy ilyen Szentborbálán. Sőt több is!

- Na szóval! Meg is írta a történetet Jókai vagy Mikszáth, már nem tudom. Annyi bizonyos, hogy akkor ugrott meg a család ázsiója a magyarok szemében. De aztán valamiért megint lehanyatlott. Ki tudja, miért? No és még valami! Nemrég halt meg az apja Piroskának. Tudsz róla?

- Nem. Nem mondta - vallotta be a fiatalabb férfi. Mert a másik kettő valóban idősebb volt nála. - De gondolom, már benne lehetett a korban.

- Hetven éves volt. Nem olyan nagyon öreg. No aztán, az özvegy mindenféle dolgokat talált az elhunyt szobájában. Különböző rejtekhelyeken. Egy naplófélét, még a tizenkilencedik századból, azt nem tudom, hova lett, számunkra érdektelen volt, talán Kiscsabinál landolt, vagy Miklós Ödönnél, bár ez nem valószínű. Mert ő is nemrég halt meg. Nem is tudom, hogy melyik előbb, de semmiképp nem valószínű, hogy egy haldokló éppen a volt szeretője apjának a naplójával foglalkozzon. Szóval ilyesmi. Egy régi foszlott zakó volt még, a zsebében két kulccsal. Senki nem tudta, hol és milyen ajtót nyitnak. No, az valóban lehetett az Ödié, még Andor bácsitól kaphatta, de amikor elment külföldre, körülbelül visszaadhatta. Ez esetben valami kapukulcs lehetett. Mert az öregasszony igazi sárkány volt már akkor is. Szóval, nem tudok mindent én sem, csak az a napló jutott el hozzám, meglehetősen kalandos úton, mert akkoriban éppen vizsgálati fogságban voltam és az ítéletre vártam.

- Fogság? Miért?

- Azért, mert megöltem egy bűnözőt, hogy nehogy ő öljön meg valaki mást.

- De hát nem ez volt éppen a kötelessége?

- De igen. De ezt a bíró nem tudhatta. És különben is, meglehetősen nagy káosz uralkodik éppen a titkosszolgálatok körül. Na! Fátylat rá! Megmenekültem.

- És hogy érzed magadat az Attila falujában? - kérdezte Bucur prefektus, hogy elterelje a szót a kínos témáról.

- Ki az az Attila? - valamiféle politikusra gondolt az ex pap.

- Hogyhogy ki az? A hunok nagykirálya.

- Jó, hallottam róla, meg olvastam is, de hogy az ő faluja?

- A legenda szerint mindenképpen. És ráadásul még ma is él az a mítosz a falusiak között. Igen eleven, méghozzá. Én a feleségemtől hallottam.

- Tényleg! Hogy van Irénke? - szakította félbe Balambérné. Hogy ez volt-e a dolga, a beszélgetés darabokra szaggatása, vagy hogy magától jött neki, nem lehetett tudni.

- Jól, köszöni szépen! Terhes.

- És nehezen bírja?

- Dehogyis! Könnyen! Mint egy őzike!

"Irénke? Szóval magyar a felesége? Innen a nyelvtudás" forgatta magában a gondolatot Sándor. De Dărăban egészen másképpen reagált a feleség szóra. Az órájára nézett és:

- Jaj! A feleségemet meg kell látogatnom! Kérlek, gyere velem! Azt hiszem, érdekelni fog!

Elbúcsúztak hát.

A kórház felé menet az utcán furcsa látványban volt részük. Az út szélén, a járda mellett rendőrök sorfala állt, valamit vártak.

Az a valami jött is. Rendetlen, rendezetlen emberek tömege, transzparensekkel, meglehetősen alulöltözötten, férfiak és nők, vegyesen. Egyeseknek az arca feketére volt mázolva. Majdnem mind fiatalok voltak, tele a testük gagyi ékszerekkel. És hangoskodtak és táncoltak. Sok szivárványszínű zászlót hurcoltak, meg jókora festett "A" betűt, mintha az lenne a jelük. Lehettek tán majdnem ezren.

- Hát ez meg mi? - kérdezte meg Sándor, bár el volt készülve egy bizonyos válaszra. De nem azt kapta.

- Ez, barátom, a jövő! Nem egyéb, mint a jövő!

- Na, remélem, nem egyhamar jön el!

- Ne reméld!

Ahogy a menet közelebb jött, látva levő volt, hogy táncolnak és énekelnek. De az a tánc nem hasonlított semmiféle ismert tánchoz. Szertelen volt és rendszertelen. Sándort egy dokumentumfilmen látottakra emlékeztette, amelyen a rendezők valami vadember-törzs táncát mutatták be. De aztán meg is gondolta magát azonnal. Nem, nem olyan. A vademberek táncában volt rendszer! Szigorú rendszer!

A tömeg - a még most sem túlságosan nagy lélekszámú Vigyázóvárhoz mérten egy ekkora vonulás határozottan nagynak tűnt. Meg is kérdezte:

- Honnan...?

- Hogy honnan jöttek? Remélem, a legtöbbje idegenből. Itt nem terem ennyi aljanépség.

- És mit akarhatnak? Itt!

- Láttad! Rá volt írva a transzparenseikre. Az "A" betű az "Abszolut szabad Erdély" rövidítése volt. Ez az "A" betű jól ki van találva, mert ugyanaz románul is, meg magyarul is. Nem is hiszem, hogy ők találták ki.

- Jó, jó! De akkor kitől akarnak szabadok lenni? Mert itt románul és magyarul is kiáltoztak.

- Ordítoztak! - helyesbített a titkosszolga. - Egyébként mindentől és mindenkitől. Erkölcstől, törvénytől és munkától. Főleg attól.

- Nem hittem volna, hogy ide is behatol. Most mennyi ideig randalíroznak? És miért fordultak a rendőrök a járda felé? Őket védik? Kitől? Ez egy békés város!

- A válasz az első kérdésedre az, hogy már három napja megy így. Sőt! Ez csak a maradék. És hogy kit védenek? Természetesen a járdán levőket. Biztosan észrevetted, hogy fiatal nő alig volt a nézők között. A kevés néző között. Azért, mert tegnapelőtt egy fiatal lány, lehetett olyan tizenhat éves, véletlenül túl közel talált menni. És elkapták. Ne akard tudni, hogy mit végigcsináltak vele. Ő is bent van a Pădure doktor klinikáján. Ha szerencsés, vagy inkább szerencsétlen vagy, látni is fogod.

Sándor megrázkódott.

- Köszönöm, nem!

- Gondoltam. Na, mehetünk! Úgy látom, vége van már.

Valóban. Az utolsók után a rendőrsorfal befordult az úttestre és követte a randalírozókat.

Aztán megindult a gyalogosforgalom. Meg az autóforgalom is. Egyszerre.

Egy hatalmas termetű, hajléktalannak látszó férfi éppen előttük próbált átvágni az úttesten. Olyan... ötvenesnek nézett ki. Ugyanakkor a mellékutcából egy Dacia Duster szintén megindult és úgy vágódott ki, mint egy aszteroida. Az ütközés elkerülhetetlennek látszott. Aztán - Sándor még ilyet sosem látott, pedig ő is sportolt eleget - a szintén nem fiatal titkosszolga nekiiramodott és nekifutásból akkorát rúgott a hajléktalan hátsó felibe, hogy az elterült. De már túl a gázoló-jelöltön. Ugyanakkor Dărăban a saját rúgásának reakciójaként szintén hátratántorodott. A Duster közöttük viharzott el.

A hajléktalan ordított.

- Ááááá! Segítség!

A titkosszolga odament és azt mondta neki:

- Örüljön, hogy egyáltalán még tud ordítani! - aztán felismerte. - Nicsak! Ismerős! A szakálltól nem ismertelek meg! Mi dolgod neked erre?

Akkor, hogy a hajléktalan is arrafelé fordult, Sándor is felismerte. Korbuly volt, a biológus. Persze időközben ő is megismerte Dărăbant.

- Elgondolkoztam! - mondta még fekve. Aztán, mintha semmi se történt volna, felugrott ő is és megállt előttük. - Azon gondolkoztam, hogy ezekkel mindig csak a baj van. Láttad a vezetőiket? - ezt a titkosszolgától kérdezte.

- Láttam hát! Nem vagyok vak!

- Miért? Mit kellett volna látni? - érdeklődött a volt pap.

- Azt, hogy nem hasonlítottak a többire. Öten voltak - felelte a biológus most már állva.

- Valóban! Nem voltak olyan rondák, mint a többi. Bár ahogy láttam, igyekeztek olyanok lenni.

- Ez azért van, mert azokat kiképezték valahol. Aztán ott kikupálódtak. Nem nagyon, csak egy kicsit, de észrevehetően.

- Vajon hol?

- Hááát... volna rá ötletem. De bizonyítékom sajnos egy sem. Egyébként azért vagyok éppen itt. Hátha bevesznek.

- És azért akartad elüttetni magadat az autókkal?

- Csak a sarka kapott volna el. De azért köszönöm. Majd másképp próbálkozok.

- Na! Nekünk menni kell. A kórházba!

- Menjetek! Kézcsókom Getának!

A három ember, a régészprofesszor asszony meg a két tanítvány ugyanabban a szalonban volt.

- Így láttam helyesnek! - mondta Pădure doki. - Elvégre ugyanaz a betegségük, ugyanott is szerezték. Sajnos a két fiatal rossz bőrben van. Főleg Imi! Őt még külön is sajnálom! Hogy milyen kiváló elmegyógyász lett volna belőle! De azt hiszem, túl érzékeny volt. Erre elmegy régésznek.

Telea Georgeta valóban jobb állapotban volt, mint a "csibéi". Akár azt lehetett volna mondani, hogy gyógyulófélben. Fel is kelt az ágyból, amikor meglátta őket, s egy pár nagy csókot adott a férjének. Sándor váltig tűnődött, hogy vajon jó-e ez a nagy puszilózás? De nem kérdezett. A doki viszont válaszolt a ki nem mondott kérdésre is:

- A patogén gomba már rég kitisztult a szervezetükből. Elvégre már másodszor vannak kórházban emiatt, mert az akut fázis már tavaly elmúlt. Sajnos, éppen akkor válik igazán veszélyessé, amikor a megbontott idegpálya-kapcsolatok újra elkezdenek összekötődni. Wallner-féle regeneráció, tudjátok, csak nem éppen jó helyre. Mert az idegvégződések addigra már hosszan degenerálódva vannak. Sőt, körül is nőtte őket valami beteges sejtburjánzás. Próbálkozok sok mindennel, de egyelőre nem látom jó végét. Persze... Imrénél. A másik kettő túléli. A feleséged biztosan. De még mindig nem látom, hogy hogyan lehetne gyorsítani a gyógyulási folyamatot. És leépíteni azt a beteges sejtburjánzást. Pedig még őt is megvallattam - egy cirill betűs könyvet mutatott -, tudod, mi ez?

- Gondolom, Örgest. Pjotr Ivanovics - találgatott Dărăban, aki még ismerte a híres ideggyógyász fiát is. A férfiú valami különleges történet folyamán halt meg, de lehet, hogy csak eltűnt. Két olyan kísérlet is volt abban az időben, amely folyamán kozmikus energiákat akartak megcsapolni. Az egyik, amelyhez a Hargita tetején állítottak fel valami gyárféleséget, katasztrófával végződött. Ott tűnt el, sok más ember és halottak mellett, Pável is, az ideggyógyász fia. A másik esetben, éppen Szentborbálán, sikerült az energianyerés, csakhogy a feltaláló halálával nemcsak feledésbe merült a módszere, de tönkrement a szerkezet is, amit épített.

- Igen! De ezt a fertőzést ő sem említi. Valami mára már kipusztult faj lehet, ami abból a leletből került elő megint.

Geta elnézést kért, de neki valami sürgős megbeszélnivalója van a férjével. Ki is mentek a folyosóra, ott beszélgettek legalább tíz percig. Addig Sándor leginkább Mártát próbálta vigasztalni, de persze alig lehetett.

Aztán Dărăban visszatért és intett, hogy mehetnek. Ő maga viszont határozottan elgondolkodó lett. Amióta a feleségével beszélt. Azután:

- Na, majd megpróbálom Nicuval elintézni! (Ez a Nicu természetesen Bucur Nicolae volt, a korábbi prefektus.)

Munkások

Pirka valóban elszánta magát, hogy elsétáljon a tengeralattjáróig. A kíváncsiság is hajtotta, de Bélát is meg akarta látogatni. Hiszen kedves emlék volt ő a múltból, a nagy tudásával és a rábeszélőképességével. És az egész épület nem volt messzebb egy fél kilométernél. A faluban nem voltak valódi távolságok.

Most egészen más volt a fogadtatása, mint legutóbb. A nagy, hasas portás szinte hétrét görnyedt, úgy nyitotta ki neki a nagykaput. A vékony ki nő nevetett is magában azon a nagy tisztességen. "No, ezt igen jól kitanították!"

Egy hosszú folyosó következett az épületbe vezető ajtó után. Erről volt némi fogalma, mert ha kívülről úgy nézett ki a ház, ahogy már látta, akkor bent se térhetett nagyon el attól. Hacsak nem akart a tervező kívül futó folyosókat építeni. Akkor viszont elveszett volna a hasonlósága a tengeralattjáróhoz. El is határozta magában, hogy alkalomadtán megkérdezi Bélától, hogy ki is volt az a bizonyos tervező.

Az igazgató szobája a torony alatti részben volt. Ott több volt a hely is, és a toronyba is fel lehetett menni, ha pihenni akart.

- Na, örülök, hogy elszántad magadat a látogatásra. És remélhetőleg az itt dolgozásra is. Ígérem, nem fogod megbánni.

Pirka legelőször is arra volt kíváncsi, hogy mi is lesz a munkaköre.

- Na, dolgozni azt sajnos valóban kell! Nagyon kevés az ember, akiben megbízhatok, örülök, hogy eljöttél!

- Álljék meg a menet! Még nem mondtam igent! Tehát...

- Nos, legelőször is labormunka. Ez szigorúan bizalmas. Nem bízhatom senkire. Eddig kénytelen voltam én magam végezni. Viszont nem lesz sok. Napi legfeljebb félóra.

- A többi időben?

- Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy értesz a könyveléshez is. Szeretném, ha a mostani könyvelőnek a körmére néznél! Nem kell ezt nagyon feltűnően, nem akarom, hogy azt higgye, minden lépését figyeljük. De tudnia kell, hogy nem egyeduralkodó. Mint volt eddig. Ez fontos munka. Mármint az ellenőrzés. De ez sem lesz nagyon sok. Amikor nagyon meggyűlik, akkor besegítek. Alig hinném, hogy az egész napi három óránál többet venne igénybe. Viszont néha délutáni munka is lesz. Ezt majd minden alkalommal előre meg fogom mondani. Amikor szállítás van. De ez aztán valóban nagyon bizalmas! És titok is.

- Sándor előtt is?

- Nos, igazából ezt nem szabhatom meg. De azt hiszem, nem sok kedved lesz elmondani neki. Meg aztán egy idő után már unalmas is.

- Ez eddig normálisnak néz ki. És most jön a java: Mit kapok én mindezért?

Az igazgató megnevezett egy összeget. Euróban. Az az összeg valamivel nagyobb volt, mint egy városi egyetemen a rektor fizetése. Pirka elnémult. Az igazgató azt hitte, kevesli, ezért még hozzátette:

- Néha lesz prémium is, például olyankor, amikor éjszakára is bent kell maradnod. Olyankor én is itt leszek, hogy kifelé menet a kutya szét ne tépjen.

Ez igen szép, gondolta a nő, és megkérdezte még:

- És mindezek mellett még mit kell megtegyek mindezért?

Az igazgató elmosolyodott.

- Látom, értesz! Voltaképpen semmi olyat, amit - elhallgatott, majd kibökte: - amit régen, és akkor, hogy is mondjam, talán szívesen.

A nő gondolkodóba esett. Egyrészt számított valami ilyesmire. Másrészt az összeg igen erőszakosan nagy volt. Tegye? Ne tegye? Végeredményben rajta áll, hogy mit mond el otthon. És amiről az ember nem tud, az NINCS.

- Bocsáss meg! Azt hiszem, még gondolkoznom kell!

- Sejtettem. És így természetes. Csak, ha kérhetlek, lehetőleg ne sokat! Tényleg szükségem lenne rád! Vagyis te nemcsak dolgozni tudsz, hanem hallgatni is és bízhatok is benned.

- Jó! Holnapig meggondolom! Jó lesz így? De még nem jövök be dolgozni. Vannak valami terveim! Jó lesz telefonon? A válasz.

- Jó lesz. Úgyis meg akartam adni neked a számomat. Itt van - és lefirkantotta egy kis papírra -, de az lenne igazán jó, ha megtanulnád! Látod? Itt kezdődik a titkosság.

- Ezt fogom tenni! - tette el a nő a papírkát. - Most mennem kell!

És elment.

Így történt tehát, hogy akkor, amikor Sándor Jónás polgármesterrel együtt visszaérkezett, Piroska már valóban otthon tett-vett.

Amikor pedig Piroska megkérdezte tőle, hogy mit végzett Vigyázóváron, a férfi elmondta, hogy érdekes emberekkel találkozott, a Balambér feleségével, meg még két emberrel, akik valamilyen értelemben az ország és a hatalom szolgálatában tevékenykedtek.

- No, ez nem éppen sok - biggyesztette le az asszony a szája szélét -, emiatt nem biztos, hogy megérte elmenni. Hacsak nem voltak különösebben érdekes emberek.

- Érdekes emberek voltak. Bár nem biztos, hogy számodra is azok lettek volna. Nekem, aki mindig emberi kapcsolatokkal foglalkoztam, eleinte mint pap, később mint tanár, hogy a vendéglőt ne is említsem, mindenesetre érdekesek voltak.

A téma ezzel annyiban is maradt. Pirka nem mondott sokat, Sándor is csak udvariasságból kérdezte meg, annyit mondott, hogy még gondolkozik, de lehet, hogy elfogadja a felkínált titkárnői és mellékesen laboránsi állást. "Elég sokat fizetnek", tette hozzá. "És érdekesnek néz ki".

Valamivel később, pontosan szeptember elején elköltöztek Balambéréktól. A témát Sándor vetette fel, de a polgármester már tudott róla, hogy azt a gyárat, illetve az oda be- és onnan kimenő embereket tovább kell figyelni.

- Tovább alkalmatlankodni se szeretnénk, de azt is el kellene érnünk, hogy valamiféle saját háztartásunk legyen - mondta, és az asszony nagyon hálás szemmel nézett rá, talán azt is gondolta, hogy ki tudja, mit hozhat még a jövő... Ámbár az is lehet, hogy egészen másra gondolt, esetleg éppenséggel nem gondolt semmi konkrétat.

- Nem vagyok ellensége, de azért jó lenne, ha tartanánk a kapcsolatot egymással - válaszolta a polgármester. - Elvégre én hívtalak ide! Viszont az is igaz, hogy lakva ismerszik meg az ember. És ha valami tervetek van, akármilyen is, akkor valóban jobb, ha egy kicsit önállósodtok. De jó, ha tudjátok, hogy bármiben megakadtok, én szívesen segítek nektek, amiben tudok!

Hogy ebben az egész beszélgetésben mennyi volt a komoly gondolat és mennyiben a mögöttes tartalom, azt hármuk közül egyik sem közölte a másik kettővel. Akinek tudnia kellett, az tudta, aki meg nem tudta, nem kérdezett.

- Ott van például az a magas ház, majdnem a falu elején. Talán három emeletes. Úgy tudom, hogy valamikor szálloda vagy panzió lehetett. Még a Bucur prefektussága idején. Most ott mi van?

- Szintén panzió. Csak most már nem a Bucur feleségének a tulajdona, hanem a községé. Mi működtetjük. Bár igazából csak tavasszal, s nyáron laknak benne többen. Amikor a falu ünnepei vannak. Most talán két vagy három házaspár lakik ott az első emeleten. A földszinten senki, a harmadik emelet pedig még most sem a falué. Valami amerikai multimilliárdos tulajdona, de ő most már soha nem jön errefelé. Akkoriban a rendőrség egyszer megnyittatta, s találtak is egy holttestet, amelyről aztán hónapokkal később kiderült, hogy nem az övé volt. Azóta egyszer akarta megvenni a falu, de nem volt eladó.

- Na, nekünk jó lesz a földszint is - mondta Sándor -, mondjuk az országútra néző ablakkal.

- Szerintem is jó választás. Hátul még egy kis kert is tartozik hozzá. Most ugyan el van hanyagolva, de ki tudja, mi lesz később? És Piroska is könnyebben elér onnan a műtrágyagyárba, az erdő alatt.

- Ennyiben maradunk! Holnapra kitakaríttatom nektek a lakosztályt. De aztán gyertek hozzám is! Többször!

Ezt megígérték.

A választás valóban jónak bizonyult. Pirka könnyen eljárt dolgozni, sőt Sándor még látta is a hátsó ablakon, amint megy, vagy esetenként, munkája végeztével hazafelé igyekszik. A férfi még azt is megkérdezte tőle, hogy ne menjen-e elébe a munkaidő lejártával, de az asszony nevetett.

- Köszi, de nem! Közel is van, de annyi friss levegő nekem is kell! Persze, ha véletlenül későig kell maradni, az más! De azt előre meg tudom mondani. Meg aztán telefon is van a világon!

Vagy egy jó hete laktak ott szép egyetértésben, amikor meglátogatta őket Dărăban Petre. Délelőtt jött, talán azért, mert tudta, hogy Pirka olyankor nincs otthon. Korbuly Gábort is hozta magával. Igaz, ez korábban is megesett, de Pirka láthatóan nem szerette a nagytermetű biológust. Mindig megrázkódott, amikor jött vagy szólt hozzá. Mintha félt volna tőle valami ismeretlen okból. Hogy tud valamit, ami kellemetlen, vagy mondani fog olyasmit, esetleg csak a kinézését nem szenvedhette? Sándor egyszer meg is kérdezte tőle, de azt válaszolta, hogy nem tudja. "Csak nem szeretem és kész! Ennyi az egész!"

Azután már nem erőltették a társaságot. A férfiaknak volt, ami volt dolguk egymással, Pirka csak a szigorúan vett háziasszonyi teendőit teljesítette, de hamar visszavonult valami ürüggyel a belső szobába.

Ezúttal is valami ilyesmiről lehetett szó, és kapóra jött nekik - vagy már előre tudtak róla - hogy Pirka nem lesz otthon.

- A politika persze nem érdekel téged! - kezdte a titkosszolga.

- Engem valóban nem. Fölösleges szószaporításnak tartom és azonkívül is minősített hazudozásnak.

- Márpedig most kénytelen leszel meghallgatni, ha mást nem, legalább egy rövid bevezetőt. Anélkül nem értelmezhető az egész.

- Na, ha feltétlenül szükséges, akkor ki vele! Essünk túl rajta!

- No, legyen! Az a helyzet, hogy néhány, talán három vagy négy hónappal ezelőtt, volt az európai állam- és kormányfőknek egy találkozója. Nem volt éppen titkos, de nem sok szivárgott ki belőle.

- Tudom! A B. csoport. Azért ne higgyétek, hogy éppen olyan tájékozatlan volnék! Csak nem szeretem. Ennyi!

- Igen. Aztán, amikor az egésznek vége volt, akkor vagy nyolcan-tízen az egybegyűltek közül ahelyett, hogy ők is szépen felültek volna a luxusrepülőgépeikre, bizʼ Istók nem irigylem csak mondom, hát ezek együtt elutaztak valami valóban titkos találkozóhelyre. Na, erre már valóban személyes meghívó kellett, méghozzá egyszerre kétféle is. Külön írásos és külön szóbeli, közvetlenül. Ki tudja, mi okból?

Nahát arról az összeröffenésről már tényleg nem szivárgott ki szinte semmi. Hogy miféle kígyókövet fújtak ott együtt és mifélét nem, arról lehet, hogy ötven év múlva fog kiderülni valami, lehet, hogy akkor sem. Így tehát, amit most el fogok mondani, az legnagyobbrészt csak a mi kettőnk következtetésein alapul. Elég nagy a tévedés lehetősége.

No tehát! Tudnunk kell először is azt, hogy azoknak a vén tömeggyilkosoknak az egyike időközben nagyon megöregedett. Vissza is vonult, vagy meghalt, az ilyeneknél nem lehet tudni. Mindenesetre az összeröffenésen nem volt jelen.

- Kerek Bernát - mormogta Sándor -, tudom, ki az.

- Na, akkor legalább ezt nem kell külön ecseteljem. No, nem volt ott. Sőt még annyira sem strapálta magát, hogy valami alteregót küldött volna maga helyett. Mert az is volt neki, több is. Az ilyeneknek szokott lenni.

Mit tettek tehát a többiek? Azt hiszitek, hogy mint más, normális társaság, az eredményeit említették volna, s elmondták volna, hogy milyen sokat tett, szerintük, a világért, ezek inkább, mint a hiénák vagy sakálok, amelyek saját elhullott társaikat zabálják szét, elmondták a távollevőt mindennek, amit csak el lehet képzelni. Persze nem éppen jó embernek. Igaz, nem is az volt.

No, amikor ezzel végeztek, akkor kezdték csak igazán a kígyókövek fújását. Kezdve azon, hogy a négy évvel ezelőtti járvány kezelése eléggé jól sikerült, ahhoz képest, hogy azt a vírust nem az ő laboratóriumaikban állították elő, viszont magát a világmérető reagálást már ők vezényelték le. Meg is halt egy csomó ember, de sajna - szerintük - a világ még mindig túlnépesedett és a halottak sem mind azok közül kerültek ki, akik közül ők tervezték. Viszont annyi előnye mindenképpen van az egész cirkusznak, hogy az emberek kellőképpen utálják már a különböző védekezéseket. Mondom, azokat, amelyeknek a kellemetlenségeire ők is rátettek egy jókora lapáttal.

No és, ha új irányokra van szükség, akkor itt van az idő és itt a lehetőség is, hogy belekezdjenek. Mert a vén Bernát túlságosan finomkodónak bizonyult, meg nem is volt igazán kezelhető. Azt a valamit, amit világnak meg társadalomnak szokás nevezni, most már több irányból kell letámadni és többféle eszközökkel. És úgy néz ki, hogy meg is van már ahhoz az eszköz. Na, ennyi volt valóban nagyon röviden!

A másik kettő hallgatott. Rágták az infót. Aztán Sándor:

- És meg szabad kérdezni, hogy mindezt te honnan tudod? Mert igen nagy baj lehet abból, ha valamit félrehallottál!

- AKKOR igen. De mivel mindez, amit elmondtam, csak a legszűkebben vett kvintesszenciája azoknak a tényeknek, amelyek különböző irányokból hozzám eljutottak, elég kicsi a tévedés lehetősége.

- ÚÚÚÚÚ! - nyögött fel a volt pap és felnézett az égre, mintha imádkozna. De ha azt tette, csak magában tette, nem szólt semmit. Talán attól félt, hogy odafenn az égben is lehetnek éppen bukófélben levő angyalok, akik képesek kihallgatni a tisztességes emberek imádságait.

- Akkor most rajtad a sor! - fordult Dărăban a biológus felé.

- Hmmm... - mondta az és még hallgatott egy verset. De aztán csak kinyögte: - A gomba!

- Alighanem! - válaszolt a titkosszolga.

- Miféle gomba?

- De hát nem voltál ott a kórházban? Nem láttad?

- De igen, csak az egy nagyon régi gomba volt, egy sírból jött elő és minden valószínűség szerint ki is pusztult.

- Nem olyan egyszerű dolog a kipusztulás! Egyébként Bogárdi Imre meghalt. Tegnap.

Sándor úgy, ahogy volt, ültében, a keze közé fogta a fejét és most már valóban imádkozni kezdett.

- Gondolom, minderről amiről most beszéltünk, a legteljesebb csend legyen! Egyszerűen nem lehet tudni, hogy ki lehet a közeledben, kik lehetnek a közelünkben azok, akik jó pénzért mindent kihápognak. Ez a játék most már vérre megy. A mi vérünkre! A testvérünkben, a feleségünkben, senkiben nem lehet megbízni! Ámbár...

- Mit ámbár?

- Ámbár én azért reménykedem abban, hogy talán a világon máshol is vannak tisztességes emberek, akik látják a nyilvánvalót és talán tesznek is, amit tudnak. De ebben sem szabad bízni! Semmiben sem szabad bízni! Majd még jelentkezünk. De nem azonnal!

És elmentek.

Munkások. Folytatás

Csendes időszak következett, ami két hétig tartott, vagy egy kicsivel még tovább is. Pirka rendületlenül bejárt dolgozni a munkahelyére, úgy látszik, megszokta azt a munkát. Estére általában otthon volt, néha még hamarabb is.

A tengeralattjáró felől most nem jöttek embereket szállító járművek. Láthatóan kettő volt belőlük. Egy kisteherautó volt az egyik, felmagasított oldalakkal a rakfelület körül, azon hosszában valószínűleg padok voltak, amelyeken az "énekesek" ültek. A másik egy kisbusz volt.

Most azonban egyiket sem lehetett látni.

Emberek ugyan mentek a tengeralattjáró felé, általában egyesével, legtöbb ketten, de ez azelőtt is állandóan így volt.

Jó is volt ez, mert Sándornak maradt ideje a gondolkozásra is. Szüksége is volt rá.

Azt hányta-vetette magában, hogy igazat mondott-e Dărăban a legutóbbi alkalommal? A titkosszolgát ugyan tisztelte és nem feltételezte róla a hazudozást, ám éppen ő maga mondta, hogy a mondottak nagy része következtetés. És hátha tévedett?

Leginkább az állítólagos gyűlésen részt vett gazdag emberek fölött kimondott ítélet döbbentette meg. Lehet-e, tisztességes-e valakikről, idegenekről, akiket soha nem ismert, kijelenteni, hogy tömeggyilkosok? Ezt valahogy nem vette be a papi lelke. Ugyanakkor viszont valahol, nagyon mélyen érezte, hogy a titkosszolgának mégis igaza van. De miért?

Három napi töprengés után ugrott be neki a Rosenzweig család. Illetve nem is család igazából, hanem házaspár. Mert gyerekük nem volt.

Rosenzweigék voltaképpen nem az ő ismerősei voltak, nem is lehettek, hanem a szüleié. Harangöntőék orvos házaspár voltak, s ahol akkoriban laktak, a Hegyköz térség falvaiban, kisvárosokban sok zsidó család élt. Ismerősök, barátok voltak köztük. Rosenzweigék az utóbbiak közé tartoztak. Idősebbek voltak, mint a Harangöntő házaspár, s egyszer, amikor véletlenül megkérdezte tőlük, talán az anya, hogy volt-e valaha gyermekük, akkor mesélték el a történetüket.

A világháború kellős közepén történt, hogy az akkor tizennyolc éves Baba - gondolom Erzsébet volt a polgári neve, de általában csak Baba néven ismerték - családja is útra kelt, olyan útra, amelynek akkor még nem sejtették, Auschwitz volt a végcélja. Akkor kezdődött meg, mint sok másnak is, a Baba kálváriája.

Úgy mesélte el, hogy amikor fogadták őket, mindenkinek le kellett vetkőzni teljesen meztelenre, mondták, orvosi vizsgálatra. Aki tiszti uniformisban állt előttük, ez a Baba elmondása szerint volt így, egy gyönyörű szép férfi volt. Olyan, amilyenről azelőtt még soha nem is mert álmodni. Ez az ember volt Dr. Joseph Mengele. Erzsébetnek akkor majdnem földig érő, hosszú fekete haja volt. Az a tiszt szó nélkül odalépett hozzá és megfogta a haját. Amennyit tudott egy kézzel. És aztán felemelte. Amennyit ki tudott húzni belőle, annyi kijött, fejbőrrel együtt persze. (Itt, ezen a helyen kénytelen vagyok röviden személyesen is közbeszólni én, aki a történetet leírom. Ugyanis tartok tőle, hogy sokan egyszerűen nem hiszik el azt a jelenetet. Tehát én ismertem Erzsébetet, természetesen jóval később, akkor, amikor én voltam tizennyolc, és láttam a fején a vöröslő - még akkor is vöröslő - kopasz foltot. Később megtudtam azt is, hogy Mengelének óriási, szinte állati ereje volt. Hát erről ennyit! Nem minden fantasy ebben a történetben sem!)

Azután szétküldték őket barakkokba dolgozni. Mivelhogy erős, munkás emberek voltak mindhárman.

Erzsébet talán meg is halt volna azzal a sebbel a fején, a fertőtlenítés legkisebb reménye nélkül, illetve ami volt fertőtlenítés, azt akár jobb volt elkerülni.

Hát talán meghalt volna, ha valakinek meg nem esett volna rajta a szíve. Az a valaki egy waffen SS százados volt. Öreg volt már a századosi ranghoz (abban a seregtestben másképp nevezték azt a sarzsit, de én ezúttal nem keresgélem azt, hogy hogy nevezték... akkor). A fogolytársai persze bújtatták a leányt, ahogy tudták, az a tiszt pedig, Andreas Kirschner volt a neve, rendszeresen félrenézett, ameddig tehette. Jóval később kiderült, hogy neki is volt egy leánya, Elza volt a neve, aki ugyan évekkel fiatalabb volt Erzsébetnél, s akit egyedül nevelt, mert a felesége már korábban meghalt. Talán ezért volt emberibb a többinél. És még azután is odafigyelt a leányra, ameddig tudott. Mert talán egy jó év után elvezényelték a frontra. Gondolom büntetésből.

Nincs értelme részletezni, hogy milyen volt az élete Erzsébetnek abban a táborban. Túlélés! Ez volt a lényeg. Aztán, amikor ott volt az ideje, felszabadították a még élő rabokat. Akkor már Erzsébetnek egyik szülője sem élt. Egy amerikai tiszt - ott az őrmestereket is tisztnek nevezték, ki tudja, miért - név szerint Rosenzweig János beleszeretett és elvette feleségül.

No, ez volt a történetük. De csak annak egy része. Egy másik alkalommal Baba azt mesélte el, hogy mi előzte meg mindazokat az eseményeket.

A hegyköz emberei általában józan parasztemberek voltak, legalábbis a nagy többség, és természetesen igyekeztek menteni zsidó ismerőseiket, barátaikat, amikor a vészes idők elkövetkeztek. Az Erzsébet családja is talán megmenekült volna mindazoktól, amikben később része volt, ha nem talált volna rájuk egy tizennégy (tizennégy? talán annyi volt) éves siheder, egyébként jól fejlett, tizenhatnak is lehetett nézni, annyinak is mondta magát.

Rájuk talált és nagyon komolyan biztatta őket, hogy ne hülyéskedjenek már, egy kis munkára kellene menjenek, s azután minden jobb lesz! Egy kis vagyonkájuk is volt nekik, de "jaj, mit tegyünk, addig valaki szétlopkodja!"

- Ne bolondkodjatok már! Hagyjátok nálam, látjátok, hogy be vagyok vágódva a hatalomnál, én majd megőrzöm nektek, s amikor visszajöttök, nálam meglesz! Minden! Csináljunk róla írást!

No, ez a siheder volt a későbbi Kerek Bernát, a mostani milliárdos! Ilyen és hasonló stiklikkel alapozta meg a későbbi vagyonát. Mert nem ez volt az egyetlen ilyen eset.

Hát ez a régi történet jutott eszébe Sándornak nagy töprengésében. Erzsébet még élt akkor, amikor ő kicsi gyermek volt. János - egyébként bányamérnök volt, a hadseregben alighanem utász tiszt - akkor már a túlvilágon igazgatta az oda áttelepült bányászokat.

"No, akkor Dărăbannak mégiscsak igaza kellett legyen. És aki ilyen a saját népével, attól a többiek sem várhatnak nagy kíméletet!"

Azt azonban változatlanul nem értette, hogy mi köze lehet annak, hogy egy tucat vénember gyűlésezik, bármilyen tömeggyilkosok is lennének ők, a régész fiatalember halálához. Amely egy középkorban élt és azóta más minden valószínűség szerint kipusztult hallucinogén gomba belélegzése miatt következett be. "Alighanem rémeket lát az a titokzatos szolga! Az agyára mehetett a mestersége. Ott is összeesküvést lát, ahol az lehetetlen". Még vigyorgott is a gondolathoz. "Talán jó lenne most egy biológus! Olyan, mint Korbuly Gábor..." De a nagy darab embert egy idő óta nem látta.

Még egy esemény szakította félbe rövid időre a csendes tűnődést. No persze, a tűnődés leginkább napközben történt, amikor Pirka nem volt otthon.

Az eseményt a telefon csengése vezette be. Telea Geta volt a telefonáló. A lényegen kezdte:

- Nem láttad mostanában Korbuly Gábort?

- Nem, bocsi. De ez nem jelent semmit, hiszen egészen el vagyok temetve itt Szentborbálán. Azt se nagyon tudom, hogy mi történik a világban. Amíg nem közli velem valaki - nem tette hozzá, hogy "pedig jó lett volna látni", de azért azonnal eszébe jutott.

- No, csak azért kérdem, mert senki se látta azóta, hogy itt voltatok. A felesége pedig aggódik miatta.

- Felesége? Nem is tudtam, hogy van neki felesége.

- Van pedig! Csak általában nem veri nagydobra. És most aggódik. Mert még volt ilyen időszak, hogy el-eltűnt, de eddig minden ilyen alkalommal értesítette valamilyen formában. Most meg semmi. Szegény Icu már nem tudja, mi történhetett.

- Sajnos, én sem tudom.

- Egyébként veletek mi van?

- Semmi érdekes. Élünk csendesen és tesszük a dolgunkat. De ha már kérded, egyre többet gondolok arra az ásatásra ott a hollóhegyi tónál. Vagy volt tónál, akárhogy is nevezzük.

- Park. Az lesz ott. Mi érdekelne?

- Leginkább az a lelet. Amiből az a gombaszag jött ki és titeket is megfertőzött.

- Ne is emlegesd! Én már jól vagyok, de szegény Márti még mindig az ágyat nyomja. Ámbár ez csak képletes beszéd, mert a prof. mindenféle gyakorlatokat csináltat vele, hogy visszanyerje az erejét. Testit és lelkit is. Szegény Imre pedig meghalt. De ezt tudod!

- Igen, tudom. Itt volt a férjed és elmondta. Sajnálom!

- Én is. És Pădure is. Na, akárhogy is, ha kívánod, én összefoglalom neked azt, amire kíváncsi vagy, mire is pontosan? És elküldöm.

- Leginkább az a család érdekelne, amelyikhez az a fegyverhordozó tartozott. Mi lett velük, ilyesmi. Persze, ha nincs jobb dolgod.

- Na, dolgom most nincs. Se jobb, se rosszabb. Hát elküldöm...

Macarie. Ez volt a neve. Eredetileg egyébként Makariosznak nevezték azt az embert, aki a család megalapítója volt, egy görög kolostorból jött nyugatra remetének. Nagyhosszú remeteséget nem valószínű, hogy megélt volna, mert gyermeke is született. Persze azután, hogy kiállt a remeteségből és családot alapított. A gyermeke állítólag tejtestvére volt Hunyadi Jánosnak. Történt pedig mindez Zsigmond király uralkodásának idejében. Talán, mert pletykák mindenre és mindenkor vannak, még egy kislánya is volt a házaspárnak, de ő meghalt már kicsi gyermek korában.

Úgy hírlik, hogy a fiút, amikor felnőtt, nemigen érdekelte a csaták zaja, viszont ha már odacipelték, mégpedig sokszor, hogy szokja, akkor jól megfigyelte a fegyvereket és azok használatát. Sőt, mind komolyabb újításokat talált fel a fegyverek jobbá, használhatóvá tételére. Foglalkozott mindenfélével ami technika volt - akkoriban alighanem másként nevezték - vagy akár kémia -, amely viszont akkoriban a büszke alkímia nevet viselte -, ezért a nevelőszülők egy idő után belátták, hogy jobb neki egy alkimista mellett tevékenykedni, mert úgy több hasznát látják. Az apja ebben az időben már nem élt. Valószínűleg ő lehet eltemetve abban a sírban. De hogy ki van még ott mellette, miféle rokon vagy esetleg ágyas, ezt én is szeretném tudni. Most lenne jó Korbuly Gábor, hogy kitudakolja! De nincs.

Kérdezted a család későbbi sorsát.

Zsigmond halála után a fiatalember megmaradt famulusnak, az özvegy Borbála királyné mellett. Csak akkor távozott el Melnikből, amikor a királyné ezernégyszázötvenegyben meghalt. Később még előfordult a neve a történelem folyamán, de úgy látszik, meg volt átkozva a család, mert általában katasztrófákkal kapcsolatban említik. Egy utódját kínvallatás után méregkeverés vádjával kivégezték, no, ez nem volt valami különleges cselekedet egy alkimistától, mert majdnem mindegyik leszármazott azzal foglalkozott. Egy másik utód, egy leány, egy falusi hóhér felesége lett. No, nagyjából ennyi az dióhéjban, amit leírhatok. Talán megérdemelne egy kis odafigyelést egy mai történésztől, de igazából senkit nem érdekel.

No, ettől nem lettem sokkal okosabb, gondolta el Sándorunk, ennyit egy kissé bőbeszédűbb történelemkönyvben is meg lehet találni. Úgy néz ki, hogy Getát a történelemben élt emberek főleg csontváz formájában érdeklik.

Ugyanebben az időben a Pirka lelkiállapotában is valami változás állott be. Nem volt könnyen észrevehető, de ha odafigyelt az ember, érződött rajta, hogy feszültebb, mint máskor. Kérdésre azt válaszolta, hogy a munkásokkal van valami nehézség.

- Nem olyanok, mint régebben. Mint legutóbb például. Hiába tanítgatja őket Béla, sehogy sem lehet velük zöld ágra vergődni. Már azt is ajánlottam, hogy küldje őket haza, mert csak a költség van velük, de ő még reménykedik. Idealista!

De hát miféle munkásokat verbuválnak oda és milyen célból? Ezt Sándor nem akarta direkt módon megkérdezni, csak példálózott. A válaszokból aztán megtudta, hogy hajléktalanokat hívnak meg, akiket aztán megtanítanak normális, vagyis az általában előforduló helyzethez illő ruhát viselni, valamint arra, hogy hogyan viszonyuljanak munkatársakhoz, feljebbvalókhoz, ilyesmi. Hogy könnyebben munkához jussanak és ne rakják ki a szűrüket már az első héten.

- Nem biztos, hogy mindegyik munkához jut, de ha kevesen, akkor is nyereség. És ha alkalomhoz illő a beszédmodoruk is, akkor jobban meg is maradnak a helyükön.

- És mindez egy műtrágya-gyárban?

- Hát valamilyen munkát kell végezniük, hogy szokták. Nem olyan nagy az az egész gyár, hiszen láttad! Inkább tanműhely. Ámbár egyesek kertészkednek is. Az erdő felé eső oldalon. Őket a portás tanítgatja.

- És ruhát is adtok nekik?

- Persze. És kaját és mindent.

- Megéri? Úgy értem, nyereséges?

- Egyáltalán nem. Egy alapítvány pénzel minket. Jó sok pénzzel. Merthogy én ellenőrzöm a könyvelést is.

- Ez eddig egy nagyon jó, emberséges dolognak néz ki. Mit nem szeretnek az új munkások?

- Semmit. Se tanulni, se dolgozni, még a kajájuknak is fintorognak.

Sándor vállat vont.

- Akkor lehet, hogy valóban haza kell küldeni őket. Mondd meg Bélának, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni! Biztosan jönnek újak! De...

- De mit?

- Mi történik akkor, amikor végeznek? Mondjuk két hét, mondjuk három. Csak úgy elkülditek őket a vakvilágba, hogy menjenek és keressenek munkát?

- Dehogy! Megvannak a helyek, ahol már várják őket!

- Nahát! És ez nem kell nekik! Érdekes. Te is foglalkozol velük?

- Ritkán. Nincs rá időm. Általában. Hol a laborban vagyok, hol a könyvelésen.

- Akkor nem is ismered őket.

- Alig.

Pirka mindenesetre mintha megnyugodott volna ettől a beszélgetéstől. Lehet, hogy már nyomasztotta egy ideje.

Két nap után aztán - ez a beszélgetés csütörtökön folyt le, vagyis szombaton - megint ment a kisbusz a tengeralattjáró-ház felé. Üresen jött és emberekkel ment nagyjából egy óra elmúltával. Mivel Piroska nem volt otthon, Sándornak volt ideje nézni a várható fejleményt. Valóban úgy nézett ki, hogy az a Béla nevű igazgató megfogadta a tanácsot és hazaküldte a nem megfelelő embereket. Ám ezek az emberek nem énekeltek menet közben. Csak ültek a helyükön lehajtott fejjel, nagy komoran. Alighanem ők is tisztában voltak azzal, hogy ezt a lehetőséget elpuskázták.

A kisbusz pedig ment sebesen lefelé az országút felé, és ott, ahol rá kellett fordulni a Barmod felé vezető országútra, túl szűknek bizonyult a kanyar, mert felborult. Vagyis inkább fejre állt. Sőt, még azután is fordult egyet, mert megint négy kerékre állt és megint tovább fordult, hogy aztán fejjel lefelé végre megpihenjen.

Az utolsó felborulás során repült ki egy törött ablakon át egy emberi alak, és gurult tovább az országút mellett a füvön. Többet nem lehetett látni, mert elég messze volt.

Sándor futott. És közben látta azt is, hogy még négy-öt ember fut hozzá hasonlóan a környező házakból. A kisbusz ott állt a tetején, az országút mellett. Az ajtókat nem lehetett kinyitni.

- Állj! - kiáltott valaki érces hangon. Mikor feléje fordult, látta, hogy Mircea Basarab a kiáltó. - Van valakinél egy emelő? Na! Egy ránga, ha úgy könnyebben érthető.

Az egyik ember hozott egyet. Közelben lakhatott és alighanem látott már balesetet azon a helyen.

Egyesült erővel sikerült kinyitni az elülső ajtót. A sofőr ott feküdt az ajtó közelében, hétrét görnyedve és jajgatott. Vérzett a feje, biztosan beütötte.

Kihúzták valahogy.

Rajta kívül még hárman voltak bent egymás hegyén-hátán, egyik se mozdult. Őket is kihúzták valahogy, de ők már nem mozdultak. Mindegyik meghalt. A sofőr élt még és az az egy, aki kirepült az ablakon. Most felállt az út szélén és hunyorogva nézett rájuk. Hatalmas termetű szakállas ember volt. Sándort eleinte megtévesztette az a szakáll, de amikor látta, hogy Mircea odamegy ahhoz az emberhez, akkor rájött, hogy nem más, mint Korbuly Gábor.

- Hányan vagyunk itt? - kérdezte a főfelügyelő.

Sándorral együtt és rajta kívül hárman voltak. Basarabbal együtt tehát négy férfi.

- Azt szeretném, ha ettől a perctől fogva senki nem menne közel a buszhoz! Itt sajnos már nincs semmi tennivaló, három ember meghalt, ez már helyszín. Kérem, mindenki menjen haza, te velem jössz! - mutatott Sándorra. - És te is, kérlek! - ez Korbulynak szólt. - Itt az út szélén leülünk a fűre, mindjárt itt lesz a mentő. A rendőrség is. Mi van a sofőrrel?

Sándor megnézte, de úgy látta, talán nem nagyon jelentős a sebe.

- De biztos sokkot kapott! - tette hozzá. - Kórházba kell menjen!

- Beesett a fékem - nyögte a sofőr -, ilyen még nem történt velem!

- Tudom. Láttam a folyadékcsíkot az úton. Maga most ne ezzel törődjön! Kórházba megy, majd amikor jobban van, akkor megbeszéljük.

Így mondta, hogy "megbeszéljük", hogy minél jobban megnyugtassa a sokkos embert.

Közben megjött a mentő is és a rendőrség. Azok, akik a helyszínelést végzik. Mircea bemutatkozott nekik, két percre félrehívta a főnöküket, majd nagy egyetértésben végezte mindenki a maga dolgát.

- Ti gyertek hozzánk! - invitálta Sándor a másik kettőt. De Mircea a fejét rázta.

- Nem lesz az jó! Inkább ti gyertek a rendőrségre!

Kihallgatás

A kihallgatásokra két nap elmúltával került sor. Senki nem tudta, hogy addig Mircea mivel foglalkozott, de valamivel biztosan, mert nem volt elérhető sem telefonon, sem pedig a neten. Talán a sebesült sofőr mellett üldögélt a kórházban, várva, hogy gyógyuljon.

Ugyanez idő szerint Korbuly biológus sem volt elérhető, ami még különösebb dolog volt, mert Geta sem tudott róla semmit.

És ezek szerint a felesége sem.

A harmadik napon aztán mind a négyen szépen összegyűltek a rendőrségen a megadott időben.

- Ez itt a szolgálatban lévő rendőrök pihenő szobája! - kezdte a beszélgetést a fiatal főfelügyelő. - Azért hívtalak titeket ide és nem a kihallgató szobába, hogy éreztessem veletek, nem gyanúsítottak vagytok, hanem tanúk és részben áldozatok. (Itt a fészkelődő sofőrre nézett). De azért ne legyen kétségetek, minden barátság mellett ez itt kihallgatás és minden, amit mondtok, vagy akár amit én mondok, gondosan rögzítve lesz. Ezzel tartozom nemcsak a feletteseimnek, hanem a rangomnak és az ügy komolyságának is. Mert bizony komoly ügybe cseppentetek bele, ha tudtok róla, ha nem. Sándor, számodra ez nem ismeretlen, mert te mindig beletenyerelsz valamibe, ez tehát eddig is így volt. Szokva lehetsz vele. Akkor, ha nincs ellene kifogásotok, talán kezdjük is!

(A kihallgatás természetesen az állam nyelvén folyt).

- Lássuk mindjárt a járművezető urat! - belenézett az előtte terpeszkedő papírokba. - Slobodan Ionel, ha nem csalódom.

- Igen, uram!

- Hány éves?

- Negyvenkettő

- Igen. Így van. Kérem, mondja meg, hogy mióta vezet autót?!

- Húszéves korom óta.

- Igen, itt is ez áll. És hogy a Ștei-i professzionális járművezetői és autógépészeti iskolában végzett. Vagyis a szereléshez is ért, nemcsak a vezetéshez.

- Igen.

- És mikor vette észre, hogy baj van?

- Sajnos, csak akkor, amikor beesett a fék. Eddig soha...

- Várjon! Semmivel sem gyanúsítom! Maga teljesen ártatlan. A járművet közben bevitettük a vigyázóvári rendőrség laborjába és az ottani vizsgálat teljes mértékben igazolta azt, amit mondott. Az egész szerkezet úgy volt megbabrálva, hogy a második erősebb fékezésnél nyíljon ki a fékfolyadékot tartalmazó elosztó. Érti? Nem a fékcső, hanem az elosztó. Ezzel tehát nem tehetett semmit. No, most mondja el kérem szépen, hogy mit tett ezután? Lehetőleg úgy, hogy megértsük mi is, mert én nem vagyok közlekedési szakember. De majd ők is átvizsgálják azt, amiről itt szó van. Szóval mit tett?

- Amit ilyenkor szokás. Behúztam a kéziféket. Hogy mégis legyen valami.

- És akkor mi történt?

- Egy csattanást hallottam és azután az sem fogott.

- Hallotta valaki az ittlevők közül azt a csattanást?

- Én hallottam - jelentkezett Korbuly - és körülbelül a többi utas is, mert az egyik elkezdett jajgatni. Szegénynek volt rá oka is, úgy látszik.

- Értem. Ekkor mit tett? - fordult megint a sofőrhöz.

- Megpróbáltam a motorféket, de már akkor nagyon felgyorsult, nem lehetett visszakapcsolni. Bár lehetett valami a tengelykapcsolóval is.

- Volt! - nyugtatta meg a főfelügyelő. - A motort nem próbálta meg leállítani?

- Nem, mert akkor kormányozhatatlanná válik. De ki akartam bújni a biztonsági övből, hogy figyelmeztessem a többieket, hogy fogózkodjanak. De nem lehetett. Ennyit tehettem. Mert minden nagyon gyorsan történt.

- A légzsák kinyílt?

- Nem.

- Nos, előttünk áll egy majdnem tökéletes kivégzőgép. Azért majdnem, mert ketten azért szerencsére megúszták. De három helyben meghalt. Egyébként a kollégák a közlekedésrendészeten valóban találtak még néhány furcsa hibát. Amelyek egyébként mind egy szálig ellenőrizhetetlenné váltak volna, ha a jármű kigyullad. Máig sem értem, hogy hogy nem gyulladt ki.

- Valószínűleg azért, mert az utolsó pillanatban, már repülés közben, sikerült leállítani a motort. Akkor már úgyis mindegy volt.

- Igen. Én is így gondoltam. Most pedig próbáljon meg koncentrálni! Ki férhetett hozzá a kocsihoz magán kívül?

- Csak az a nagy debla portás, a fene egye meg!

- No, azt alighanem meg is ette már, mert eltűnt. Jelentette az igazgató, az a - belenézett az iratokba - Vágó Béla. Egyébként nem is tudom, miért, mert felnőtt ember, oda mehet, ahova akar. Hacsak nem azért jelentette, hogy fedve legyen.

- Nos, Slobodan urat tisztáztuk - jelentette be a főfelügyelő -, rátok majd holnap kerítünk sort. Ugyanitt. Ugyanebben az órában. Gondolom, mondanom sem kell, senkinek egyetlen szót se! Ez főleg rád vonatkozik - intett Sándor felé -, és főleg a feleséged előtt ne!

- Nem a feleségem!

Mircea hangosan elnevette magát.

- Ezt már egy párszor eljátszottad! Nem kell ismételni!

Ezzel az igazán cseppnyi vidámsággal ért véget az első kihallgatás.

A főfelügyelő ezek után a kihallgatás anyagát áttette egy pendrive-ra, amelyet a zsebébe tett, majd a gépről gondosan letörölte. És a szemétkosárból is. "Remélem, ennél tovább nem mennek", morgott közben és ő is távozott.

Azonban tévedni emberi dolog, mint ahogyan az anekdotabeli sündisznó is mondotta egyszer régen, és ezúttal Basarab főfelügyelő is kénytelen volt belátni ennek az igazát.

Ugyanis, amikor másnap kora délután benyitott a falusi rendőrőrsre, ott nagy jövés-menést talált. Az egyik ablak betörve, a helyi rendőrök pedig vagy káromkodtak, vagy az orrukat lógatták. Még meg is volt ijedve az egyik - fiatal volt még és addig Mirceát sohasem látta -, hogy vajon most mi fog történni vele.

- Hogy mi, hogy mi? Természetesen lerágja a fejedet - ijesztgette az őrmester.

- Jó! Akkor most mondd el szépen sorjában, hogy mi is volt?

- Hát az történt, hogy betörtek ide. Valakik, nem lehet tudni, hogy kik és pontosan mikor, mert a kamera sem működött, elvitték a laptopot. Ez a legény meg úgy elaludt a szolgálatban, hogy még horkolt is, amikor reggel megjöttem.

- Hát ez már tényleg baj! Most már csak remélni lehet, hogy nem tudják megnyitni a fájlokat.

- Ott egye meg a fene a nyavalyás fájlokat! - replikázott az őrmester. - De a fiamnak nincs másik és azt használta az iskolában is. Nemcsak rocklegendákat tárolt rajta, hanem a leckéket is! Most honnan szerzek neki másikat?

- A fiadét? - lepődött meg a főfelügyelő.

- Azt hát! Mert amikor láttam, hogy itt tetszett felejteni, én már sejtettem, hogy grimbusz lehet, és este szépen kicseréltem a fiaméval. De azért csak nem hittem volna ilyet! A fene ette volna meg az enyves kezét! - tette hozzá.

- És akkor az enyém?

- Otthon van nálunk! Ha tetszik akarni, azonnal idehozatom!

- Hozzad csak gyorsan! És köszönöm! Nem volt rajta valami nagy dolog, csak a tegnapi kihallgatás, az is letörölve. De valóban nagy indulási hátrány lett volna! Mondd meg a fiadnak, hogy amikor vége lesz ennek az ügynek, én magam veszek neki egy másikat!

A légkör persze megenyhült. Az őrmester még vigyorgott is és azt dünnyögte a bajusza alatt, hogy:

- Vajon ez a qrva tolvaj szereti a reppet?

Erre aztán az egész őrs hangosan hahotázott.

- Na de akkor valóban kérlek, hogy hozasd ide, mert egy félóra múlva itt lesznek a tanúk és szükség lesz rá! Úgyis meg kell nyugtasd a fiadat is. És amíg el nem felejtem, szóljál már valakinek, hogy tegye be azt az üveget az ablakba! Később aztán szólok majd embereknek, hogy cseréljék ki az egészet termopánra!

- Nos, barátaim, most már ti is láthatjátok, hogy nem babra megy a játék. Ha valaki be tud törni egy rendőrőrsre, onnét elvinni valamit és ráadásul a szolgálatos rendőrt is elkábítja, az nem kispályás játékos. És akkor még ott van a három haláleset, a megrendezett buszbalesetben. Most a Bogárdi Imre esetétől eltekintek, mert az még további kutatást igényel. Erről jut eszembe, hogy viseli az a kedves leányka? A szerelme. Még ha csak egy mérgezés következtében lett is az.

- Eddig tudomásom szerint bírja - válaszolt Sándor -, én naponta tartom a telefonkapcsolatot a régészprofesszor asszonnyal, onnét tudom.

Vagyis ez a második kihallgatási nap sokkal kevésbé hivatalos hangnemben zajlott, mint az első. Persze azért ezúttal is be volt kapcsolva a mikrofon, mert a felelősség valóban nagy volt, és nagy volt éppen emiatt a nyomás is. Nem mindennapi cápák húzták a zsinór másik végét.

Ezúttal különben is főképpen Korbuly beszélt olyan dolgokról, amiket csak ő tudhatott. Sándor alig szólalt meg, mint aki már úgyis elmondott mindent, ami az ő látószögéből elmondható volt.

- Akkor talán kezdem is - indított a biológus -, ha valami nem világos, kérdezzetek bele!

- Meg is tesszük, nyugi! De kezdd onnét, hogy mit is kerestél te a hollóhegyi ásatáson?

- Jó! Mint már mondtam is, akkoriban rúgtak ki a külföldi állásomból. Nem bántam különösebben, mert már nagyon untam, hogy ökörségekhez kell mosolygó képpel asszisztálnom nap nap után. Csak azt bántam, hogy a lakásom is ráment. Mert szolgálati lakás volt. De különben sem vagyok olyan helyben ülő típus.

- De hogy lettél hajléktalan? Hisz feleséged van, s neki biztosan lakása is! - Ezt most főképpen a Sándor képbekerülése végett kérdem, no meg a hangfelvétel érdekében is.

- Igen, Icunak van lakása, és ott én is meghúzhatnám magamat akár a világ végéig is, de történt valami. Kevéssel a hollóhegyi dolog előtt. Ehhez tudnotok kell azt is, hogy nálunk, s ez Icura is vonatkozik, nem nagy ügy egy rövidebb időt néha állandó lakás nélkül eltölteni. Jó asszony, megértő, azonkívül már neki is volt egy olyan időszak az életében, amikor különböző okok miatt nem volt lakása. Ezt azonban nem szívesen részletezném, mert nem vagyok felhatalmazva arra, hogy beszéljek róla.

- Jól van. Egyelőre azt a régi ügyet nem bolygatjuk. Nem is hinném, hogy szükség lenne rá. Ha mégis lesz, akkor akár rám is bízhatod magad. Meg Dărăbanra. Ő úgyis azzal szokott kérkedni, hogy az ő helyzetében levő embernek mindenről tudnia kell. Én nem tudom, hogy így van-e valóban, de nem is lényeges. Szóval... mit kerestél az ásatáson?

- No, éppen ide akartam eljutni. Tehát, éppen céltalanul csellengtem Vigyázóváron, amikor megszólított egy férfi, hogy én is hajléktalan vagyok-e? Jogilag természetesen az is voltam, így igent intettem neki.

Az ember, mint kiderült, egy válóper miatt maradt lakás nélkül, és eléggé gyámoltalan lévén, a lakása után a munkáját is elvesztette. Tanár volt valahol azelőtt. És mégis ő indított el abba az irányba, amerre mennem kellett... becsületből.

Először is meglehetősen jókedvű volt, az ő helyzetében nem épp gyakori, és azt mondta, egyet se búsuljak, mert őt már megkeresték egy cégtől, hogy hova menjen, egy rövid tanfolyam az egész valami faluban, s utána kész állással, s lakással várják.

Nem kérdeztem a falut, mert nem akartam, hogy azt higgye, le akarom nyúlni a szerencséjét. Igaz, lehet, hogy meg se mondta volna. Így hát csak csavarogtunk mindenfelé, még volt neki vagy három napja addig, amikor jelentkeznie kellett a Tengeralattjáró-háznál. Erre figyeltem fel. Nem egy mindennapi név egy háznak.

A csavargások között megnéztük a hollóhegyi tavat is, már azt, ami még maradt belőle, inkább csak mocsár. És láttuk, hogy mindenféle gépek vannak ott felsorakozva, mintha lecsapolásra, pontosabban mondva a lecsapolás folytatására készülnének. Valaki mondta is tán, hogy ott park lesz, de még előtte feltárás. Ugyebár, ahogy szokás az ilyen esetekben.

Aztán... annyira érdekes volt az az egész készülődés, rég láttam már ilyet, pedig gazdaemberek voltak az őseim, hogy ott maradtam. Napokig. Aztán megjöttek Getáék, s még érdekesebb lett a dolog. Az a feltárásból kiszabadult gomba engem is megtámadott, de biológus lévén azonnal átláttam, hogy jókora veszélyt jelent, hát visszahúzódtam, akkor már megvolt az állásom az archeogenetikai labornál, nem utolsósorban éppen Getának köszönhetően.

No, minden tudásom mellett azért csak megviselt engem is a nyavalyás gomba, de ugyanakkor rá is jöttem egy csomó olyan dologra, mint hatásmechanizmus, majd még rátérünk azokra is, de akkor már kezdett nekem más lenni a fontos.

A bukaresti kollégák nagyon rendesek voltak, bár biztosan értesültek arról - Getától? -, hogy nem vagyok egy kifejezetten gátlástalan törtető típus. Így hát sokat segítettek úgy a betegség mibenlétének felismerésében, mint a gyógyulásban.

Az a bizonyos más pedig, ami akkoriban idegesített, az volt, hogy semmi hírt nem kaptam az én hajléktalan tanár barátomtól, holott megegyeztünk, hogy mindjárt ahogy elhelyezkedett, ír nekem. Mert a telefonom azért megvolt.

De a tanár se bű, se bá. Mintha a föld nyelte volna el. Vagyis hát, tengeralattjáróról lévén szó, esetleg a víz. Pedig nem olyannak látszott.

No, akkor már kezdtek a kollégák megszokni egy kicsit engem, s én is őket. Már arra is gondoltam, hogy Icut is elhívom, Bukarest se rosszabb, mint Barmod.

Egyszóval odatettem a kollégákat egy kicsit nyomozni.

Nem derült ki semmi. A tengeralattjáró körül néma csend volt és hullaszag, ahogy mondani szokták Vigyázóváron. És éppen ez volt nekem a gyanús. Mert olyan nincs, hogy egy házról ne legyen semmi infó, legfeljebb, ha nem létezik.

Nos, akkor fordultam a rendőrséghez. És amilyen szerencsém volt, éppen téged kaptalak ott.

- Jó - válaszolt Mircea -, már sötét van, mindjárt este lesz. Azt hiszem, jobb, ha holnap folytatjuk, világos fejjel. Mondjuk, ugyanabban az órában, amikor ma is kezdtük. És ugyanitt.

Így lett.

Kihallgatás. Folytatás

A következő nap Sándorral kezdődött. Nem így tervezték, de Mircea kíváncsi volt még egy részletre, és bár ő annak idején Magyarország történelméből írta a diplomavizsgáját, tudta, talán éppen ezért tudta, hogy a középkorról, főleg a kultúrájáról, a tanárt kell megkérdezni. Sándor ugyanis, miután kivált a klérusból, nem szakított az egyházzal, sőt még szorosabb kötelékkel fonódott hozzá, s ez idő szerint egy egyházi egyetemen tanított művelődéstörténetet. Ezért volt az, hogy Mircea az ő véleményét kérdezte, amikor ez a téma felszínre került.

- Szóval... alkímia. Hogy hogyan viszonyult akkoriban az Egyház az ilyen kutatásokhoz? Nos, ennek többféle lehetősége volt. Igazából maga az, hogy alkímia, nagyon tág fogalom, és ez már akkor is így volt. És ennek megfelelően az Egyház viszonyulása is esetenként változott. Zsigmond korában az alkímia magas rangú emberek - s asszonyok is - elit szórakozása volt. Voltak, akik aranyat akartak csinálni, no ez is nagyon sokféle okból történhetett. Lehetett az ok kapzsiság, lehetett kíváncsiság, lehet, hogy egész egyszerűen léteztek olyan emberek, akik nem fogadták el az ókori (és arab) szerzők véleményét, amely szerint az elemek örökké megváltoztathatatlanok. Írásos feljegyzés nincs róla, de nekem erős meggyőződésem, hogy a középkorban már ismert volt az uránszurokérc, és az a jelenség is, hogy ha alaposan meg van tisztítva - márpedig ha valamihez, akkor a tisztításhoz jól értettek akkoriban, mert lépten-nyomon szükség volt rá -, akkor a vele közvetlenül érintkező fémeket, a határfelületen, néha vékony rétegben mindkettőtől különböző fém vonja be. Persze az ilyesmi aztán lehetőséget adott mindenféle spekulációkra, le egészen a tudatlan tanítványokig, hogy a végén az aranycsinálásba torkollott az ilyen kutatás. Mesélhetnék sok mindent erről, de pillanatnyilag az Egyház viszonyulásáról van szó. Nos, az ilyen ártatlan, az Egyház szempontjából ártatlan kutatásokhoz nem szólt semmit. Akkor azonban, amikor már emberek kezdtek el halni egymás után, nos akkor az egész egy másik kategóriába ment át, amelynek neve részben méregkeverés volt, részben fekete mágia.

Azt hiszem, a kettő körülbelül fedte egymást és ez így volt jó a társadalom számára is, mert azt a bűnözőt, akit nem lehetett rajtakapni a köztörvényes oldalról, büntetni lehetett a másik, okkultabb oldal felől. A végeredmény természetesen jó esetben ugyanaz volt, a gyilkosok kiiktatása.

Az országos főinkvizítor abban az időben Marchiai Jakab volt, egy, az akkori korhoz képest világosfejű ember. A közhiedelemmel ellentétben élő embereket nem égetett meg máglyán, sőt nem is tehette, mert hiányzott neki a világi hatalom segítségét igénybevételi joga. Ez volt az oka annak is, hogy még a huszitákkal is kesztyűs kézzel bánt. A legsúlyosabb büntetésük körülbelül a száműzetés lehetett. Mivel pedig sokan voltak, két komolyabb kisvárost népesítettek be Moldovában. Ezek ma is léteznek, az egyik Huși, a másik, az én olvasatom szerint, körülbelül a mai Buhuși lehetett. Ez az utóbbi vita tárgya, tehát tévedhetek.

Na de, végeredményben az alkimistákat kérdezted. Különös tekintettel Borbála királynéra és a famulusára, akinek a neve Macarie volt.

Elsősorban tehát az egész alkímia, mint praxis, titkos volt. Körülbástyázva mindenféle misztikus elképzelésekkel, mint az szokás volt, ha valamit tényleg titokban akartak tartani. Másrészt, aki arra adta a fejét, az bizony eléggé vékony jégen táncikált, még akkor is, ha királyné volt. És még inkább, ha özvegy királyné. No, ezért kellett jól eldugni azt a Macariét, hogy rá ne találjanak. Mert bizony nem jártak messze néha a méregkeverés tényállásától. És akkor rátérek a gombára! Nos bizony, ez akkoriban még egy másik tényállásba is beillett. Abba, amit úgy neveztek, hogy boszorkányság. Miért? Mert a gomba élőlény, nem tartozhat az elemek közé. Igaz, hogy EZ a gomba láthatatlan, mert nincs neki kalapja, de olyan penetráns gombaszagot áraszt, hogy az összetéveszthetetlen. Mondjuk, nem egy az egyben mérgező, de hallucinogén, s mint ilyen, a boszorkányi praktikák tárgya és velejárója volt. Attól függően, hogy a "boszorkány" saját magán próbálta ki, vagy másokon.

Tehát. Véleményem szerint ez a Macarie, vagy ő maga találta meg ezt a gombát, vagy ismerte másoktól. Lehet, hogy éppen a családján próbálta ki. Mivel pedig ma már nagyjából tudjuk, hogy nem mindenki egyformán reagál rá, hát nagyjából kimondhatjuk, hogy a fél család belehalt, őt magát pedig elvitte az anyja a királynéhoz, hogy ha lehet, megmentse a törvény szigorától.

Ahelyett viszont rászabadította őt az emberiségre. Ilyen az anyai szeretet! Még szerencse, hogy ez az egész praktika idővel feledésbe merült.

- És a szag? A jellegzetes gombaszag? - kérdezett rá a főfelügyelő.

- Nos, ebben az esetben én is csak találgathatok. De hát egyrészt adva van, hogy a középkori embernek, éppen a testi higiénia alacsony színvonala miatt, a szaglása jóval primitívebb lehetett, mint a mostaniaknak, mert különben az undor állandóan rázta volna őket. Meg aztán ott van a megszokás is. Alighanem megszokták a természetes szagokat, s alig érezték. Azt hiszem, hogy ha egy is idetévedne közülük a mi korunkba, annak meg attól lenne hányingere, hogy ilyen pomádé, olyan dezodor, amolyan parfüm, ne folytassam. Végül pedig... gombát akkoriban is fogyasztottak.

A többi magyarázat már a biológus dolga.

- Na, akkor jöjjön a biológus!

Korbuly a fejét rázta:

- Nagyon sokkal többet én sem tudok mondani. Annyit sikerült megtudni arról a régi gombáról, hogy meglehetős különösen viselkedik. Nemhiába, hogy boszorkányok használták annak idején. Vagyis, hogy komolyan legyünk, olyan nők és ritkábban férfiak, akiket akkoriban boszorkánynak neveztek. A hatás ugyanis a következőkből állt: Először is, némi idő elteltével, ami lehetett pár perc, vagy akár egy óra, nagyjából ilyen intervallumban gondolkozzunk, a hallucinációk jöttek. Ezek egész közönséges hallucinációk voltak, vizuális vagy auditív, rendszerint mindkettő, olyasmikről, amiket a mérgezett szeretett, vagy szeretett volna az életben. Persze sokszoros intenzitással a valósághoz képest. Azután, amikor a hallucinálás nagyjából a tetőfokát érte el, ha akkor valaki a valóságban létező, olyasmit mondott, ami megerősítette a mérgezett egyén képzeletében lejátszódó eseményt, történetet, akkor az a tudatában maradandóan rögzült. A maradandó akár egy évetvagy többet is jelenthetett, a mérgezés fokától függően. Örök időkre persze nem, mert amúgy is meghalt a beteg egy-két év eltelte után, jóval később, miután a gomba hatóanyaga kitisztult a szervezetéből. na. Ennyit tudtam meg azokról a régi időkről, részben Telea professzor-asszonytól, részben Sándorral együtt-gondolkozva. De azt hiszem, kiveséztük a témát, érdekesebb az, amit a tengeralattjáróban tudtam meg. Most arra térek rá:

Vagyis! De ezúttal már nem a régi dolog. Miután az a hajléktalan tanár szőrén-szálán eltűnt, méghozzá ígéretei ellenére, megpróbáltam egy kicsit megvakarni azt a régi tengeralattjáró-történetet. Nem volt könnyű és ráadásul akkor még nem ez a ház volt és a neve is más volt. Hivatalosan valami malom, a nép közt a báró kastélya, vagy mi. Aztán egy adott pillanatban csak szagot fogtam, mint a kutya. Mert valaki, nem is tudom már, hogy ki, talán Bucur, a volt prefektus, hogy ott valami találmány volt, valami sugárzást talált fel az a... báró, vagy nem báró, ezt sose tudtam kideríteni, és azzal a sugárzással már embert is öltek. Igaz, véletlenül. Másik kettő meg véletlenül halt meg. Aztán meg volt egy olyan fiatalember, akinek a fél kezét vitte le. Ugyanaz a sugárzás. No, ez a Sorin, mert ez a neve, aztán elkezdett beszélni. Úgy nézett ki, hogy valami lézerhez hasonló dolog lehetett a bűnös.

No, erre mit tehettem, megkérdeztem embereket, akiktől megtudtam, hogy ha így van, akkor kell legyen valami csőféle, és ha gyilkoltak vele, ráadásul elég nagy távolságra, még ha véletlenül is, akkor annak a csőnek meglehetősen hosszúnak kellett lenni. Cső pedig nem volt sehol. Később a malomházat teljesen átépítették, de egy részét meghagyták. Nem tudom, miért, olcsóbb volt-e így, vagy a humorérzéke volt olyan fejlett az építtetőnek, de az új ház meglehetősen hasonlított egy tengeralattjáró felső részéhez. Vagyis ahhoz, ami a vízből kilátszik. Fene a humorukat! Na, most már tudom, hogy abban a részben vannak az irodák. Hátul pedig működött az a kis műtrágya gyárféleség. Mert nem igazi gyár az, annak túlságosan kicsi. Hogy az elülső részben, vagyis abban, amely a torony előtt van - most már maradjunk a tengeralattjáró hasonlatnál -, arról akkor még sejtelmem se lehetett. Később persze megtudtam, hogy a munkások szobái vannak ott.

No tehát, a cső. Az a bizonyos cső. Úgy következtettem, hogy ha tényleg semmi nyoma, akkor csak a föld alatt lehetett. Ha szerencsém van, akkor függőlegesen. Vagy ha vízszintesen, akkor valahogy derékszögben a mostani házhoz viszonyítva. Persze lehet az is, hogy betömték földdel, de erre akkor nem gondoltam. Csak mindenképpen ki akartam kémlelni, hogy mi az istennyila van odabent. A bolondnak persze szerencséje is szokott lenni, mert különben most nem ülnénk itt, vagy valaki más lenne a helyemben, amit szívből sajnálnék.

Mitől lettem ilyen megszállott a keresésben? Nem tudom, lehet, hogy rám így hatott a gomba. Szóval, kerestem, kerestem, mint kuvasz az elásott csontot, és találtam is. Az erdőben volt egy faház, onnan találtam egy lejáratot. Lusták voltak eldugaszolni, vagy nem volt rá idejük? Esetleg rejtekútnak hagyták meg a maguk számára, ki tudja? Én nem kérdeztem. Mindenesetre elég elárvult volt az egész, amióta a báró - na lám, már én is így mondom, pedig gőzöm sincs róla - halála után a falusiak mindent elhordtak. Gondolom, ismerik a mondást, hogy "hátha jó lesz valamire".

Volt tehát egy lejtős lejárat, amely elért a csőhöz, valóban függőleges volt, valahol a közepe táján torkollt bele. Maga a cső pedig... mint valami szerelőakna a vizesek számára, csak persze jóval mélyebb. Olyan tíz méterre saccoltam. Benne szintén csövek, függőlegesen, egymáshoz hegesztve, meg falba be, falból ki, szóval, a falusiak nem vesződtek vele, inkább otthagyták. A legvastagabbat persze elvitték, ha engem kérdez valaki, azóta biztosan feldarabolták, és erjesztő tartályok lettek belőle, jó rozsdamentes acél volt. Nem lehetett könnyű! De az ember találékony.

Na, hát ott jutottam be. Az akna teteje persze le volt fedve, de csak fával, jó vastag deszkákból összeállított lappal, alig tudtam felemelni. Pedig nem vagyok gyenge legény!

No, addig kémlelgettem kifelé, míg csak akadt egy csendes időszak, amikor nem volt senki sehol. Akkor neki fogtam keresgélni. Akkor láttam meg, hogy a "munkások szobái" vannak az elülső részben.

BEZÁRVA! Mint a börtöncellák. Bizony mondom, én sem hittem volna el, ha más mondja.

No persze, éjszaka volt, azért nem járt senki. Gondolom, kevés az ember, hiszen csak a nagyon megbízható munkatársakat lehet beengedni egy ilyen... nem tudom, hogy mondjam másképp, magánbörtönbe. Olyanokat, akiknek biztosan nem jár el a szája. Vagy ki tudja, már mindenfélét képzelődtem. Kerestem hát az elveszett tanárt, de nem láttam. Később rájöttem, hogy valószínűleg már nem volt ott akkor. Hát így jutottam be. Mármost, a lényeget elmondtam, a gombát is tudjátok, a tüntetést is láttátok, nem hiszem, hogy ennyiből ne találnátok ki, hogy mi folyik ott.

Csak egy valamit nem tudok sehogyan sem elgondolni!

- Mi lenne az? - kérdezte Sándor kiszáradt torokkal, félig suttogva, nagy krákogások közepette.

- Hogy mi történik azokkal az emberekkel, akikre nem úgy hat az a nyomorult gomba, ahogy azt ők elképzelik?

Mircea jellegzetes mozdulatot tett a tenyere élével a saját nyaka előtt.

- Én is attól félek! - válaszolt Korbuly, most már ő is krákogva. Most már mind a ketten krákogtak. Kénytelen volt a főfelügyelő megszólalni:

- Elvégre láttad! Benn ültél a buszban!

Aztán valami ötlettől vezérelve így folytatta:

- Hát, ha ez igaz, ha nem a gomba miatt képzelődtél, akkor most a legjobb lesz félbeszakítani. És... nem szoktam ilyet mondani, de most mondok, gyertek, igyunk valamit erre a horrorra! És továbbra is: néma csend és hullaszag! Holnap folytatjuk!

Tisztító tűz

Ám a rendőrség épülete ezúttal árván maradt. Mert mindenkinek fontosabb dolga akadt. A találkozó délután háromra volt megbeszélve, így Sándornak volt ideje egy kicsit elgondolkozni a hallottakon.

De tíz óra körül egyszer egy jókora tompa puffanást hallott, majd kis idő múlva két másikat. Kisebbeket. Két perc se telt bele és emberek futottak a tengeralattjáró ház felé és kiabáltak:

- Ég a ház! Szóljon valaki a tűzoltóknak!

A Sándorék ablaka az országút felé nézett, így nem lehetett a házat közvetlenül látni. Csak a két füstgomolyagot, egy feketét, s egy fehéret, amelyek összekeveredve különleges alakzatokat rajzoltak az égre.

Az első gondolata ez volt:

"A műtrágya!"

A másik ez:

"Pirka!"

A harmadik:

"A gomba!"

És ő is úgy, ahogy volt, kiszaladt és elkezdett futni a hosszú ház felé. Futtában találkozott Mirceával. Szintén futva. Előkerült Korbuly is, aki mindenkit elhagyott a hosszú lábaival. És a mentők is megelőzték őket. De a közellakó falusiakat nem. Szerencsére ők sem tudtak bemenni az épületbe a nagy füst miatt. Szagos is volt, meg fullasztó is.

A tűzoltók katonai gázmaszkban dolgoztak. Alighanem a főfelügyelő figyelmeztette őket, hogy a tűz és a füst mellett még egyéb veszély is lehetséges.

De ez alkalommal senki nem érzett gombaszagot, bár azt lehet, hogy csak elnyomta a sűrű füst szaga.

Eleinte csak álltak csendben és nézték, ahogy a tűzoltók teszik a dolgukat. Ők is csak kívül voltak, mert az épületben hatalmas forróság lehetett. A hátsó traktus, a voltaképpen gyár ablakai betörhettek az első robbanástól, ez volt az a nagyobb puffanás, amit Sándor először meghallott. Hát a tűzoltók most ott vezették be a csöveiket, amelyekből az oltásra használt folyadék ömlött befelé. Hogy pontosan milyen folyadék volt az, nem tudták. Valami különleges lehetett a felrobbant anyagra való tekintettel.

Álltak félkörben a bejárat körül és nézték az épületet. Senki nem mozdult, nem szólt.

Aztán egyszer mintha beszédhangokat hallottak volna az épületből. Mind hangosabb lett a beszélgetés hangja. De nem bántóan hangos, inkább fojtott.

És felbukkantak. Az ajtóban. Egy csapat embernek látszó lény jött kifelé. Hirtelen úgy látták, hogy heten vannak, rongyos ruhában. Öt férfi és a sor végén két nő. Libasorban jöttek, fegyelmezetten. Aztán még felbukkant valaki. Még egy nő. Pirka volt. A ruhája neki is rongyos, helyenként égett volt. De élt.

Hátulról nógatta az embereket, meg biztatta is, hogy már nem sok van hátra. A bal kezéből egy jókora kulcskarika lógott lefelé, mintha ő lenne Szent Péter. Csak ő nem befele engedte az embereket a Mennyországba, hanem kifelé az égő pokolból.

Amikor mindenki kiért, Pirka valami jelt írt eléjük, amire az emberek leültek, félkörben vele szembe. Az asszony csak akkor lélegzett fel, hagyta ott a rongyosok csoportját és ment oda Sándorhoz. De nem ölelte át, hanem megállt valami egyméteres távolságra tőle.

Álltak. Senki nem tudta, mit tegyen vagy mondjon.

Pirka lihegett. De ő sem szólt. Az embereit nézte. Talán egy kicsit, de valóban csak egy kicsit közelebb húzódott Sándorhoz. De nem egész közel. És nem is fordult feléje, hanem megmaradt az égő ház felé fordulva. Percek kellettek ahhoz, hogy valaki megtörje a kínos csendet. Korbuly Gábor szólalt meg:

- Megkaptam Bukarestből az eredményt. Hollóhegyről. A DNS-eket.

Valószínűleg azért kezdett el beszélni, mert el akarta terelni a figyelmet a vészről. Amely addigra már kezdett mind zsugorodni. A biológus folytatta:

- Három ember volt a sírban. Három csontváz. Nagyjából valamivel több mint hatszáz évesek. Két felnőtt, férfi és nő, meg egy kisgyerek. Csecsemő, szinte újszülött. A fővárosiak eleinte nem akarták elhinni. A három DNS annyira hasonlított egymáshoz, hogy hibára gyanakodtak. De nem volt hiba. Amikor tüzetesen megvizsgálták, aztán még egyszer, kiderült, hogy család, apa, anya és a kisgyermek. De annyira egyeztek a genetikai állományok, hogy az csak egyféleképpen volt lehetséges. A férfi gyereket csinált a saját lányának, s aztán, amikor megszületett, mindhárman meghaltak.

Még folytatta volna, de megszólalt Sándor, nagyon keményen:

- Hagyd már abba! Nem látod, hogy a feleségem mindjárt összeesik? - Ez volt az első alkalom, amióta ismerték egymást, hogy feleségének mondta az asszonyt. Valóban, Piroska sápadt, szinte zöld volt, de keményen tartotta magát. Csak állt a helyén és a földet nézte. És közben dünnyögött valamit, amit nem lehetett megérteni.

Sándor közelebb ment hozzá és átfogta a vállát. Vigasztalni akarta.

De az asszony kitépte magát és mintha most éledt volna fel valami halálközeli állapotból, kiabálni, valósággal rikácsolni kezdett.

- Ne érj hozzám! Senki ne érjen hozzám! Átkozott vagyok! Átkozott boszorkány vagyok! Elátkozott család elátkozott leánya! Az apám! Jaaaaaaaj! Az apám! Átkozott emberek vagyunk mind! Senki ne érjen hozzám, mert mindenkire ráragasztom!!!!

Aztán az égő ház felé fordult és elindult befelé. Futni kezdett. Sándor meg akarta kapni, hogy visszatartsa, de kitépte magát és befutott a házba. Ha magassarkúban van, talán utol lehetett volna érni és visszatartani, de Pirkán sportcipő volt, mint ahogy manapság divat a fiatal, és ezek szerint a kevésbé fiatal nők között is. Futott, mint a nyúl és közben kiabált. Átkozódott. A kiabálása bentről is kihallatszott mind halkabban. Aztán egyszer egy nagyot és rövidet sikoltott és egyszeriben elhallgatott.

A biológus lehajtotta a fejét. Ő már tudta, mi történhetett.

Sándor szintén lehajtott fejjel állt a helyén. Ő imádkozott. Szokásától eltérően hangosan. És latinul.

Még sokáig álltak ott. A falusiak közben elmentek, látva, hogy a tüzet már nagyrészt eloltották, így a ház előtt hárman maradtak. Sándoron kívül a biológus és a főfelügyelő.

Korbuly érezte, hogy a lezajlott tragédia bekövetkezésében neki is valami része kellett legyen, de fogalma nem volt, hogy mi volt az. Arra gondolt, hogy Pirka, érzékeny nő lévén, nagyon a szívére vette a hallottakat. Meg is szólalt, megpróbálva tompítani az elhangzottakat.

- Nem akarattal tették! Meg voltak mérgezve! Azzal a gombával...

Ez volt az a pillanat, amikor a főfelügyelő finoman, de határozottan megfogta a karját és távolabb vezette onnét.

Sándor tovább imádkozott, most már csendesen.

A tűzoltók nagyjából öt óra elmúltával merészkedtek be az épületbe. Szemrevételezték, hogy mit hagyott meg a tűz, és hogy nem gyúlhat-e még ki valami. De úgy látszik, hogy elégedettek voltak a munkájuk eredményével, mert nem kezdtek el utasításokat adni a három embernek. Csak az egyik tűzoltó maradt még bent. Aztán, hogy mind több ideig maradt bent, egy társa utánament megnézni, mi van vele.

"Vajon mi lehet az igazgatóval?" kérdezte Mircea saját magától. És csak gondolatban.

Aztán kijött a két tűzoltó. Az egyik egy kicsivel lemaradva, és egy emberi testnek látszó valamit hozott magával ölben. Pirka volt. Vagyis, ami maradt belőle.

- A robbanás ereje beszakította az akna tetejét és a szegény nő biztosan belegyalogolt a sötétben. Úgy esett, hogy egy függőlegesen álló csővég felnyársalta. Azt hiszem, azonnal meghalt - és kíméletesen letette a testet a fűre. Még azt is mondta: - És meg is égett.

Sándor még mindig imádkozott. És bólogatott is hozzá:

- Karóba húzás és máglyán megégetés! - ezt azonban olyan halkan mondta, hogy a másik kettő nem értette, mindössze valami dünnyögést hallottak. Aztán a volt pap felnézett az égre és azt mondta: - Ó, Uram! Meddig hagyod még az áldozatokat bűnhődni a bűnözök helyett? A gazemberek helyett?

Még mondott valami mondatokat, de a másik kettő félrehúzódott, hogy ne legyen tanúja annak, amikor valaki személyes problémákat beszél meg a gazdájával. Hiszen valóban csúnya dolog is az! Kilesni egy embernek a legintimebb, személyes beszélgetését.

Kevés idő múlva Sándor magához tért annyira, hogy meglássa a két társát. Intett is a főfelügyelőnek, hogy jöjjön közelebb.

- Segítesz?

A másik bólintott. Sándor pedig folytatta:

- Vigyük a faluba! Van valami ravatalozó, ott letesszük. Szeretném tisztességes temetésben részesíteni! Elvégre áldozat volt, nem bűnöző.

Aztán teljesen magához térve körülnézett.

- Hol vannak az emberek, akiket kimentett? Vigyázni kell velük, mert komoly droghatás alatt állhatnak.

- A tűzoltók elvitték őket. Azóta már kórházban lehetnek! - válaszolt a biológus.

- Helyes! Ne menjen veszendőbe a hőstette! Pădurénak kell szólni! Ő tudja, mit kell értük tenni. Na gyere! Vigyük el szegényt!

Merre tovább?

A Szarvady Piroska temetését követően Sándorunk úgy elbújt a szállodai szobájában, hogy majd két hétig csak akkor lehetett látni, amikor ebédelni ment. Vagy akkor sem.

Volt tehát ideje gondolkozni. De akárhogy gondolkozott is, nem jutott semmi komolyabb eredményre. Mert jó, Pirka valóban elfogadta a munkát a régi szeretőjénél. (Ki tudja, nem volt-e egyben a megrontója is? Hiszen azelőtt, régen azelőtt, Vágó Bélát senki nem ismerte, a tragédia után viszont teljességgel eltűnt, valószínűleg miszlikbe tépte a légnyomás meg a forróság. Voltaképpen csak a két dátum között létezett.) Az a méreg akár tőle is származhatott. Valakitől elő kellett kerülnie! Persze, egyáltalán nem biztos, hogy éppen tőle. És nem volt szükségszerű tudni sem arról senkinek, se apának, se lányának, hogy honnét. Hogy egyáltalán van méreg! És akkor, amikor most elfogadta, sem tudhatta az asszony, hogy miféle intézmény az, s miben áll majd a munkája. Amikor meg kezdett valamit megtudni arról, hogy hova is ment dolgozni, akkor jött a robbanás, amely mindent megsemmisített. Akkor már csak menteni lehetett. Azt, amit és főleg akit tudott.

Tiszta sor! Pirka tehát áldozat. Akkor is az volt, amikor serdülő leány korában megrontották, és most a végén szintén. Vajon tudott arról, hogy ki az éjszakai látogató? Persze, hogy tudott! De emberfölötti erőfeszítéssel száműzte a tudata mélyére. Évtizedekre! Micsoda erő kellett ahhoz! Más lehet, hogy beleőrült volna.

"Vajon mit is akart tőlem igazából? Hát mit akarhatott volna? Védelmet. Mint minden nő minden férfitől. A saját kibírhatatlan gondolatai ellen. Saját maga ellen, ha lehetséges." De attól nincs menekvés. És most már semmi esetre sincs. Ördögűzés? Abba is belekóstolt már, de úgyis mindegy, mert a robbanás mindent megsemmisített. És főleg a következményei.

És amikor itt tartott a gondolkozásban, eszébe jutott a robbanás. "Túlságosan jókor történt! Nagyon kényelmes volt így valakinek. Vagy valakiknek. De kiknek?" Mert sehogy sem akaródzott neki hinni az összeesküvés elméletekben. De másrészről, ez már nem is elmélet, hanem bőven gyakorlat.

De kinek is állt érdekében ez az egész? Korbuly azt mondja, hogy provokátorokat neveltek ki hajléktalanokból, drogok segítségével. De kik? És miért? Az a talán tucatnyi vénember? Lehetett nekik akkora hatalmuk, hogy ezt végigvezényeljék? Talán igen, ha nem is nekik, akkor a pénzüknek feltétlenül. Érdemes ilyesmire költeni? Igen, de csak akkor, ha többszörösen és biztonsággal megtérül. Vagy, és ez is lehet egy szempont, ha valaki, mint például az öreg Kerek Bernát is, olyan ellenállhatatlan, atavisztikus, vagyis állati gyűlöletet érez valaki vagy valakik iránt, hogy még akkor sem enged, amikor az egészből veszteség lesz, vagy ingyencirkusz.

Igen. Ez lehetséges. De akkor mit tegyen ő, vagyis Harangöntő Sándor, aki pap, előadótanár és vendéglős egy személyben? Küzdjön? Visszavonuljon? És hagyja a többieket küzdeni? Ha egyáltalán akarnak! De ha nem? Ha jó nekik így, mindig másokra hárítani a harcot, a felelősséget?

És az Isten hagyja ezt? Persze, hogy hagyja! Hiszen szabad akaratot adott az embernek, már akkor, amikor az egész elkezdődött.

Csak az a baj, hogy amikor az ellenőrzés csak egy kicsit is, csak egy pillanatra is szünetel, akkor az ördög - de nevezhetjük bármilyen néven is, mindig ugyanazt az akaratot fedi - azonnal beledugja a piszkos mancsát mindenbe.

Valahol itt tartott, amikor nagyjából két hét után megjelent nála Basarab Mircea főfelügyelő.

- Te egyáltalán élsz még? Mert semmiféle életjelt nem adsz már régen. Pedig van még kötelességed, leróni való!

- Még van? - ijedt meg Sándor.

- Na nyugodj meg! Nem törvény szerinti kötelesség, csak társadalmi. Sőt, társasági. Dărăbanékat kéne meglátogatni! Jól is esne nekik, meg ha jól tudom, még segítettek is téged, ha nem is túl sokat. Aztán meg ők is és Bucurék is kötődnek valamilyen formában Szentborbálához! Summa summárum, meg kéne látogatni őket. Elég erősnek érzed már magadat, például holnap?

Sándor azt mondta, hogy igen, így hát a főfelügyelő másnap érte is jött.

És jól is tette, hogy érte jött, mert Telea Getához nem volt egyszerű bejutni. A régészprofesszort az egész, de legalábbis a fél város mindenesetre, ünnepelte, hogy sikerült neki megtörni a hollóhegyi átkot. Ő ugyan váltig szabódott, hogy nem ő volt az, hanem Mircea főfelügyelő, vagy még inkább Sanyi atya, de nem fogott az embereken a szabadkozás.

Csak Sándor morgolódott magában, hogy:

- Pirka volt az, aki levette az átkot!

De halkan is mondta és nem is figyelt rá senki, tehát annyiban maradt.

Amikor végül is bejutottak a Dărăban házaspárhoz, már ott találták náluk a Geta régi csibéjét, Virágh Mártát. Úgy látszik, lassan elválaszthatatlanok lettek.

Később befutott még Korbuly Gábor is, aki egy idős nőt hozott magával. A nő... valószínűleg tanárja lehetett diákkorában, Kalapos Erzsébet néven mutatkozott be.

- De mi van Bucurékkal? - kérdezte a biológus.

- Semmi, ami nem egészséges! Irénkének jött el az ideje! - válaszolt a házigazda és felmutatott egy telefont: - Ehol e! Félóránként felhívom őket, hogy hogy haladnak?

Minden tettetett vidámság ellenére azonban látszott a társaságon, hogy nem nyugodtak. El is kezdték kérdezgetni a főfelügyelőt. Hogy:

- Végül is megtaláltátok az igazgatót? Akár elevenen, akár holtan!

- Nem. Egy bizonyos idő után meg is egyeztünk abban, hogy nem keressük tovább. Legyen, ahol lenni akar, mi megtettük azt, amit az adott körülmények között megtehettünk. Az ország megszabadult egy ilyen patkányfészektől, s ez nekünk elég. Lehet, hogy később újraélednek majd máshol, de ahol felütik a fejüket, ott gondoskodjon róluk az, akinek ott kötelessége!

- És a gomba? Hogy vészelte át az évszázadokat?

- Nem tudom. De itt a biológus, majd ő válaszol.

- Nos hát, az első válaszom az lenne, hogy nem is olyan könnyű dolog kipusztulni. Ez egyben még akár vigasztaló is lehetne - vette át a szót Korbuly -, de hogy a hogyan kérdésre pontosabban megfeleljek, valószínűleg embereknél.

Elhallgattak. Emésztették a hallottakat. De nem sokáig, mert Dărăban is megszólalt:

- A világtörténelem folyamán már többször és több helyen is előfordult az, hogy bűnöző csoportok ragadták meg a hatalmat. Akik aztán vért, könnyeket és bánatot hagytak maguk után, amikor végre sikerült legyűrni őket. De olyan még eddig sosem fordult elő, hogy az egész világon egyszerre egyetlen bűnszövetkezet hatalmaskodott volna. És én remélem, hogy ez most sem fog előfordulni!

Értették is, meg nem is. Sanyi atya azonban úgy tűnt, hogy egy bizonyos módon értelmezte a dolgot, mert megkérdezte:

- Mondd! Vajon Oroszországban mindenkinek pravoszlávnak kell lennie?

- Dehogyis! - nevetett fel Kalapos Erzsébet, akinek különben is nagyon nehezére esett már a hosszú hallgatás -, van ott mindenféle! Buddhista, meg mohamedán, meg még sok más.

- Nahát! - szólalt meg megint Dărăban. - Ez igaz. De azért a jelenlétükben azért lehetőleg ne nevezd őket így, mert megsértődnek.

- Jééé! - csodálkozott Sándor. - Nekem két protestáns lelkész barátom is van, és szavamra, egyiknek se jut eszébe megsértődni, ha véletlenül kálvinistának nevezem őket. Azt hiszem, itt látszik meg az igazi tolerancia. Vagy az elemi műveltség? Végül is egyre megy!

- Jó, jó! És mihez fogsz kezdeni te? - kíváncsiskodott a biológus.

A volt pap nagyot sóhajtott, majd azt mondta:

- Azt hiszem, nekem nem adatott meg a nyugodt élet a világban. Gondolom, szerzetessé leszek. Értsétek meg, nem remetévé, csak szerzetessé!

Ekkor csattant fel Virágh Márta:

- Azt te csak szeretnéd! Úgysem hagyom! A barátnődet jó, meggyászolhatod, ez természetes! De szerzeteeeeees? SOHA!

- De hát... nem vagyok én szent Kristóf! - Majd látva, hogy a többiek semmit sem értenek a diskurzusból, elmesélte:

Az, akit említettem, egy óriás volt, és egy folyóparton élt. Az volt a foglalkozása, hogy embereket szállított át a másik partra, a vállára véve őket. Aztán egyszer egy, a parton játszadozó gyermek megkérte szépen, hogy nem vinné át őt is?

"De nincs pénzem" tette hozzá. "Nem baj, átviszlek téged szívesen", felelte és felvette az ötéves forma gyermeket a vállára. Ment is a szállítás nagyjából a folyó közepéig, de ott már úgy érezte szegény, hogy rettenetes teher nyomja a vállát. Alig bírta el azt a gyermeket. Lihegett, roskadozott, de valahogy mégis átvitte becsülettel. Ott aztán letette, de nem állta meg, hogy meg ne mondja: "Hallod-e, te gyermek, sosem gondoltam volna, hogy te ilyen súlyos tudsz lenni!" "Bizony, nehéz lehetett, mert tudd meg, hogy te most az egész világ terhét vetted a válladra" felelte a gyermek és megköszönte a szállítást, majd elfutott. Az a gyermek Jézus volt és azt az óriást attól fogva kezdték Krisztoforosznak, vagyis Krisztus hordozónak nevezni. München egyik külvárosában, Pasingban van neki egy szobra. Kőszobor, ahogy illik egy óriáshoz. Na tehát, ez az, amit én már nem vállalok - fejezte be Sándor a rövid elbeszélést.

- Azt nem is várom el tőled! - replikázott Márta. - Sőt, határozottan ellene vagyok! Mert tudd meg, hogy tervem van veled. Jól nézz meg! Nem ettem gombát!

VÉGE

Marosvásárhely, 2021. április 29.