A. K. GREEN


A BORGIÁK ÉKSZERE



REGÉNY





BUDAPEST
Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat R.-t. kiadása

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-529-2 (online)
MEK-22042






A. K. GREEN
1848-1884

A modern amerikai szépirodalomnak legjellemzőbb sajátsága, hogy a regénytermelés színvonala nagyjából egy fokon áll, amely fölé csak kivételes esetben sikerül egy-egy írónak emelkedni. Nem is nagyon szükséges ez az írók érvényesüléséhez, mert az amerikai tömegfogyasztás sikert biztosít a szerző számára akkor is, ha a regényíró az amerikai gondolkozásmódnak és ízlésnek megfelelő, lehetőleg happy enddel végződő művel lép a nagy nyilvánosság elé.

Anne Katherine Green, a mult századvégi amerikai irodalomnak kimagasló képviselőnője volt, aki bőséges regénytermésével jelentősen hozzájárult a modern amerikai regényirodalom megteremtéséhez. A. K. Green a szentimentalizmus helyére az érdekességet vitte és ez a magyarázata annak, hogy az angolszász világban ma is a legnépszerűbb olvasmányok közé tartoznak az amerikai írónő művei.

A. K. Green könyveit egymás után fordítják le a művelt nemzetek nyelveire és ez a siker legjobban bizonyítja az amerikai írónő értékét.

Az amerikai regényirodalom egyik legérdekesebb reprezentánsának sikerült műve "A Borgiák ékszere", amelyet most bemutatunk olvasóinknak.



ELSŐ FEJEZET

Elérkezett az esküvő előestéje. S bár nem reám, hanem Sinclairre várt néhány óra mulva a boldogság, magam is jólesően izgatott voltam. A biliárdteremben elviselhetetlen volt a hőség, a verandára mentem tehát, hogy itt, a holdfényben ragyogó tenger képében gyönyörködve, nyugodtan elszívjak egy szivart.

Szokatlanul, mondhatnám veszettül jó kedvem volt. A délután folyamán ugyanis egy kicsiny kacsó néhány pillanatig bennefelejtkezett a kezemben és varázsos hatással volt reám még este is. Ezt a hatást talán nem fogják megérteni azok, akik nem ismerik Camerden Dorotheát, én azonban, aki kitartó titkos hódolója és imádója voltam, siettem arra következtetni, hogy hódolatom talán mégis elfogadásra talál és remélni kezdtem, hogy valaha megvalósulnak álmaim.

Tökéletesen átengedtem magam a napsugaras jövőről szőtt ábrándoknak és jóleső boldogsággal hasonlítgattam össze a reményes pillanatok hangulatát azoknak az óráknak szomorú és keserves emlékeivel, amelyek eddigi életemben csalódást és kiábrándulást jelentettek számomra. Ábrándozásomnak hirtelen végeszakadt; egy árnyék körvonalai verődtek a könyvtárablakon keresztül elém boruló fénysávra. Az ajtó felé fordultam. Sinclair állott előttem.

Barátom egész külseje szokatlan és heves izgalmat árult el. Ez az izgalom sehogyan sem illett az olyan férfihez, aki - saját szavai szerint - "élete egyetlen szerelmének" beteljesülése előtt állt. Megütközésem azonban egyetlen pillanat alatt elmult, amikor eszembe jutott, hogy Sinclairt gyakrabban gyötörték különféle gondok, amelyek nem függtek össze menyasszonyával vagy szerelmükkel. Nyugodtan, szivarozgatva sétálgattam tehát tovább fel s alá, amikor egy kéz érintését éreztem vállamon. Szembefordulva Sinclairrel, láttam, hogy mégis valami komoly esemény történhetett vele.

- Szeretnék valamit közölni veled - suttogta barátom. - Menjünk olyan helyre, ahol kevésbé vagyunk kitéve annak, hogy megzavarjanak, mint itt.

- Valami baj van? - kérdeztem én csodálkozón és ijedten nézve feldúlt arcába. - Még sohasem láttalak ennyire izgatottnak. Az öregasszony talán ezeket az utolsó órákat találta a legalkalmasabbnak arra, hogy...

- Pszt! - csitított Sinclair, sokatjelentő és félre nem érthető kézmozdulattal kísérve pisszegését. - A nyugati kapu melletti kis szoba éppen üres, menjünk oda!

Egy sóhajjal elbúcsúztam ábrándokkal teli hangulatomtól és szivaromtól, amelyet a bokrok közé hajítottam és követtem Sinclairt. Abban a pillanatban azt hittem, ismerem bánata okát. Menyasszonya fiatal, szeretetreméltó, szép és büszke leány volt, akinek ezenkívül egész sereg olyan egyéni tulajdonsága volt, amelyek a társaság királynőjévé, a rajongó hódolat központjává avatták. Ezek az egyéni sajátosságok részben a kapott, különös nevelés következtében keletkezhettek, részben pedig fokozódhattak, amikor a fiatal leányka úgyszólván máról-holnapra az elzárt gyermekszobából a társadalmi élet központjába került. Jelleme mindenesetre hibátlan. Gyámja azonban egy idős hölgy volt (Jaj! Szívem szerelmének is ez volt a gyámja), egy öreg nagynéni, aki rettentő vén sárkány volt. Valószínűnek tartottam tehát, hogy ez a nagynéni bántotta meg a vőlegényt, aki érzékenyebb volt, mint jómagam és talán megfontolatlanul olyan feleletet adott a vénasszonynak, amellyel csak még jobban elmérgesítette a helyzetet. Különben valamennyien Armstrongné asszony vendégei voltunk, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az esküvőt az ő gyönyörű newporti villájában tartsák meg. A villát tehát teljesen a vendégek rendelkezésére bocsátotta.

Tagadhatatlan, hogy barátom helyzete nem lehetett a legrózsásabb. Ennek ellenére is elhatároztam, hogy esetébe lehetőleg nem avatkozom bele, holott valószínű volt, hogy egy szép napon magam is teljesen az övéhez hasonló helyzetbe kerülök - a helyzet alatt a nagynéni nyájaskodásait értve.

Csupán mikor felérkeztünk a pazarul megvilágított terembe, és világosan láthattam Sinclair arckifejezését, éreztem, hogy minden önzésem félretéve, a legnagyobb figyelemmel kell végighallgatnom azt, amit velem közölni akar. Szemei, amelyek vacsora közben különös fényben égtek, most fátyolosak voltak. Viselkedése, amely a legnagyobb felfordulás és zavar közepette is nyugodt szokott lenni, most idegeskedő, kapkodó volt. Pedig mondhatom, Sinclairnek tudomásom szerint vasidegei voltak és hidegvérűsége csodálatos... Egy ízben például tanuja voltam egy vérfagyasztó jelenetnek: vágtató lovát közvetlenül a szakadék szélén fékezte meg. Hidegvérűségével nemcsak a saját életét mentette meg, hanem nyomában vágtató két barátját is úgyszólván a biztos halál torkából ragadta vissza. Más ember akkor föltétlenül elvesztette volna a fejét. Érthető lehet, ha elbámultam mostani leplezhetetlen izgatottsága felett.

- Walter - dadogta, amikor a szobába beléptünk, - borzalmas, váratlan, megdöbbentő dolog történt! Te azt hiszed megőrültem - oh, bárcsak így lenne! - de nem, ennél sokkalta rettenetesebb dolog történt! Töviről hegyire el fogok neked mindent mondani - pillanatig elhallgatott, homlokát simogatta, hogy gondolatait rendezze, - hogy azután magad ítélj a történtek felett. Magam már nem vagyok képes helyesen megítélni az eseményeket és a várható következményeket. Nem tudom, képes leszel-e te erre, ha majd hallod, hogy...

- Kérlek, ne hímezz-hámozz! Beszélj nyiltan! Miről van szó?

Sinclair furcsán aggodalmas pillantást vetett reám, olyan pillantást, amelynek értelmét felfoghattam, ha okát nem is sejtettem. Azután közelebb lépett hozzám s bár senki a világon nem hallhatta volna szavait, halkan, suttogó hangon kezdett beszélni:

- Elvesztettem egy kicsiny üvegcsét, melyben a világ legrettenetesebb mérge rejtőzött. A méreg és az üvegecske velencei ritkaság volt. Annyira ostoba voltam, hogy az üvegecskét kivettem abból a furcsa és csodálatosan finommívű szívalakú melltűből, amelybe azt készítője - valami régen elporladt velencei ötvösművész, belehelyezte, aki csudásan finom kézzel váltotta valóra a megrendelő kívánságát: egyetlen ékszerbe, a szerelmet jelképező szív mögé odarejtve a borzalmas méreghalált. A remek és ritka ékszert ostoba fejjel megmutattam a hölgyeknek, a borzalmas velencei méreggel együtt, amelynek egyetlen cseppje, sőt talán szaga is a rettenetes és menthetetlen halált jelenti. S ez az ékszer a méreggel együtt eltűnt.

- Mingyárt megmondom, hogyan tehetjük hamarosan jóvá a dolgot - szakítottam félbe szavait szokott őszinteségemmel. - Hallgattasd el a zenét, hívjuk össze az egyik terembe az összes vendégeket és mondd el, hogy milyen rettenetes titkot rejt magában az eltűnt ékszer. Ha azután mégis történnék valami, ezért már nem te leszel felelős, hanem csak az, aki megfontolatlanul eltulajdonította a veszedelmes holmit.

Sinclair szemmelláthatólag igyekezett elkerülni pillantásomat.

- Lehetetlen! Ez az intézkedés csak rontana a helyzeten és semmivel sem csökkentené aggodalmaimat. Az, aki az üvegcsét elvette, ismeri annak titkát és az illető...

- Tehát tudod, hogy kinél van az ékszer? - szakítottam félbe újra növekvő érdeklődéssel barátom szavait. - Szavaidból következtetve, azt hittem, hogy...

- Nem - javította ki bizonytalan hangon Sinclair előbbi szavai értelmét, - nem tudom, hogy kinél van a méreg. Hogyha ezt tudnám, akkor most nem állanék itt veled szemben tanácskérőn. Azaz nem tudom bizonyosan, hogy kinél van. Csak annyit tudok...

Ekkor újra olyan éles pillantást vetett reám, mint már az előbb. Amikor észrevette, hogy bosszankodni kezdek, újra beszélni kezdett:

- Megérkezésemkor - mondotta, - egy egész láda ritkaságot hoztam magammal dús gyűjteményemből. Amikor a ládában Gilbertine számára alkalmas ajándék után kutattam, kezembe akadt az a kis melltű, amelyikről szó van. Az egész ékszer egyetlen darab ametisztből készült és egy parányi üvegecskét rejt magában. Az üvegecskében, - legalább is, amikor az ékszert vettem, így mondották nekem - régi, de veszedelmes méregnek egyetlen cseppje van. Nem is értem, hogyan csomagolhattam be ezt a darabot is a többi különféle ritkaság közé, amelyeket Gilbertinenek szántam ajándékul. Tény az, hogy az ametisztszívecske is a ládába került. Tudtam, hogy ez a művészi és borzalmas ékszer érdekelni fogja a hölgyeket és ezért a melltűt bevittem a könyvtárszobába. A délután folyamán, egy szerencsétlen pillanatban hárman vagy négyen odajöttek megtekinteni a velencei ékszert. Ez akkortájban történt, amikor ti, többiek a billiárdszobában szórakoztatok. Így azután zavartalanul gyönyörködhettek a hölgyek a különös és valóban művészi régiségben.

A melltűt tenyerembe vettem. A csodásan tiszta és művésziesen csiszolt kő ibolyás fénye elragadtatta a hölgyeket. Egyikük hamarosan észrevette, hogy az átlátszó kő belsejében van valami és meg is kérdezte, mi az. A kérdés annyira magától értetődő volt, hogy eszembe se jutott a választ megtagadni. De azonkívül szeretek gyönyörködni a nők borzongásán, ha valami retteneteset, ijesztőt pillantanak meg. Így tehát el voltam készülve arra, hogy csodálkozó pillantások és az izgalomtól piruló arcocskák fogják megbámulni a különös ékszert, amikor a kérdésre olyanképpen válaszoltam, hogy megnyomtam azt a piciny rugócskát, amely az üvegecskét az ékszer belsejében tartotta. A nyomásra felpattant a rejtett kis fedél és egy piciny ametisztüvegecske bukkant elő, amely olyan parányi volt, hogy már a kis méret is általános elbámulásra tarthatott számot. - Amint látták - mondottam, - ez az ékszer tulajdonképpen tokja ennek az üvegecskének.

Az üvegecskét egyik kezemmel a lámpa irányába tartottam, úgyhogy láthatóvá vált a benne ide-odaguruló folyadékcseppecske.

- Méreg - mondottam, élesen hangsúlyozva a szót. - Ez az ékszer talán egy Borgia kebelén pompázott vagy talán egy velencei előkelő hölgy testén csillogott, mialatt legyezgette magát a bálteremben, ahol ott volt végzetes szerelmének vagy gyűlöletének tárgya is.

Eleinte szakszerű hangon beszéltem, de később azután már szórakozottan és egykedvűen. Amikor ugyanis kiejtettem azt a szót, hogy "méreg", hátam mögött elfojtott kiáltás hangzott el. Ez a hang ugyan meglehetősen halk volt, úgyhogy valamely, az enyémnél rosszabb fülű ember talán meg sem hallotta volna, én azonban világosan hallottam a halk sikolyt. A sikoltó hang színezése volt az, ami megdöbbentett: csodálkozás, elfojtott szenvedély és valami megkönnyebbülés-féle csengett ki belőle. Zavarodottan és rémülten néztem a tenyeremben csillogó holmit, amely elárulta nekem. De mit is árult el? Ezt előbb magammal szeretném tisztázni, azután tőled megkérdezni. Mert a mögöttem álló két hölgy...

- Kik voltak? - kérdeztem élesen, mert most már, nem is tudom miért, engem is hatalmába kerített ugyanaz az izgalom, amely úrrá lett Sinclair felett.

- Murray Gilbertine és Camerden Dorothea volt!

Sinclair menyasszonya és az a leány, akit én szerettem! Szerelmemről Sinclair is tudott, bár mindenki más előtt titkoltam szenvedélyemet.

Soha, egyikünk sem fogja elfelejteni azt a pillantást, amelyet egymással váltottunk.

- Írd le pontosan azt a felkiáltást - kértem Sinclairt.

- Ez szinte lehetetlen - felelte Sinclair, - legfeljebb csak arról számolhatok be, milyen hatással volt reám a különös sikoltás. Azt hiszem, hogy te is, akárcsak én, jó egynéhány kubai csetepatéban vettél részt. Emlékezel még arra, hogyan kiáltott fel egy-egy halálosan sebesült ember, amikor félnapos gyötrő és epesztő szomjazás után vízhez jutott? Ilyen volt az a hang, amely a mögöttem álló leányok egyikének torkából tört elő, amikor az ékszer borzalmas titkáról beszéltem. Nem tudom, megérted-e, fel tudod-e fogni ennek a tapasztalásomnak rettenetes és lesújtó voltát. Tudod, hogy kettőjük közül ki sikoltott? El tudod-e képzelni, hogy milyen bánat kínozhatja a látszólag boldog és elégedett leányok egyikének szívét, annyira, hogy önkéntelenül is boldog örömmel köszönti a halálos mérget? Nagy és fojtogató aggodalomtól mentesz meg, ha ezekre a kérdésekre válaszolsz nekem. Hogyha ez az önkéntelen kiáltás Gilbertinetől származott...

- Szóval te tényleg nem tudod biztosan, hogy a két leány közül melyik sikoltott? Semmiképpen sem tudod megállapítani, hogy az a különös kiáltás kitől származott? Gilbertinetől vagy... vagy...

- Istenemre mondom, nem tudom! Annyira megdöbbentem, annyira zavarba jöttem abban a pillanatban, amikor a különös hangot hallottam, hogy képtelen voltam azonnal megfordulni. Amikor azután végre sikerült erőt vennem magamon és hátrafordultam, két, őszinte vagy tettetett, boldogságtól csillogó szempárral találkozott tekintetem. Ha ezenkívül egyéb nem történt volna, magam is azt hinném, hogy érzékeim játszottak velem, vagy félreértés áldozata lettem, amikor olyan különös magyarázatát adtam a hallani vélt hangnak. Sajnos azonban, meggyőződhettem nemcsak arról, hogy a kiáltást tényleg hallottam, de arról is, hogy annak okát, sajnos, helyesen magyaráztam.

Amikor ugyanis alig félórával ezelőtt észrevettem, hogy a szívecske nincsen abban a fiókban, amelybe tettem, tudtam, hogy nem tévedtem a felkiáltás megmagyarázásakor, s hogy az valóban titkos örömet fejezett ki. Azt is tudtam, hogy a szívecskét az vette el helyéről, aki felsikoltott, amikor az ékszer titkát hallgatóim előtt feltártam. Ha tehát a mai éjszaka folyamán ebben a házban egy haláleset történne...

- Sinclair, te megőrültél! - szakítottam félbe izgatottan barátom kétségbeesett szavait. Nem tudtam egyebet mondani, annyira megdöbbentett az, amit barátom mondott: - Haláleset ebben a házban! Hiszen valamennyien olyan boldogok vagyunk! Jusson eszedbe, hogy menyasszonyod milyen örömmel tekint a holnapi nap elé! Emlékezz Dorothea nyilt és őszinte tekintetére, mosolyára, jókedvére! Mindenesetre túlzás az, amit te mondasz! Az ártatlan meglepetés kifejezését félreértetted éppen úgy, mint ahogyan félremagyarázod a női nem szinte beteges érdeklődését az ilyen romantikus holmik iránt. Hallgatóid valamelyike regényes és leányos kíváncsiságból magához vette azt a titokzatos és borzalmas velencei ékszert! Ennyi lehet szerintem az egész!

- Ezekkel a frázisokkal csak az időt fecséreljük! - felelte Sinclair megingathatatlan meggyőződéssel hangjában. - Minden perc, amelyet tétlen fecsegéssel töltünk, csak fokozza a veszedelmet.

- Tehát te azt hiszed...

- Semmit sem hiszek! Egyszerűen csak tudom, hogy a két leány közül az egyiknek halálos méreg van a kezében, amely egyetlen pillanat alatt végezhet vele, tudom, hogy ez a leány nem boldog és... és, hogy amennyiben ma éjtszaka történne valami, ez a mi bűnünk lesz, mert a veszedelmes helyzetről tudva sem intézkedtünk. Minthogy pedig Gilbertine sohasem adott okot nekem arra, hogy akár érzelmeiben, akár a holnapi ünnepség feletti örömében kételkedjem, azt kell hinnem, hogy...

- Hogy Dorothea forog veszedelemben - fejeztem be barátom szomorú jóslását mosolyogva, de hangomnak sehogyan sem sikerült gunyoros élt és színt adnom.

Sinclair nem felelt, én pedig hiába igyekeztem kivonni magam az egyre növekvő félelem szorongó érzése alól. Bármilyen merész volt is Sinclair következtetése, a józan értelem azt súgta nekem, hogy föltevése alapos volt.

Dorothea jelleme sokban különbözött Murray Gilbertine egyéniségétől. Egyénisége nem egykönnyen nyilatkozott meg a fürkésző előtt. Bánata - mert bizonyára gyötörte valami bánat a lelkét - nem olyan természetű volt, hogy abba bárkit is beavatott volna. Az elmult napokban már-már azt képzeltem, hogy szomorúságát és zárkózottsága okát világosan értem. Azt hittem, hogy a csaknem szakadatlanul zsémbelődő nagynénivel szemben fennálló függő viszony készteti zárkózottságra ezt az érzékeny lelket. Most azonban, amikor behatóbban foglalkoztam Dorothea lelki életének rejtelmeivel, meg kellett változtatnom kissé talán önhitt ítéletemet, amely azt képzeltette velem, hogy bepillanthattam Dorothea egyéniségébe. Változékony, néha bizony szeszélyes hangulata talán egészen más körülményekre vezethető vissza és annak előidézésében talán több szerepe van makacs szerelmemnek, mint rokonsága viselkedésének? Igaz ugyan, hogy mostanában már nem fogadta olyan elutasítón figyelmességeimet, mint ismeretségünk kezdetén, sőt néha-néha - legalább is én azt képzeltem - őszinte szimpátia jeleit tapasztalhattam velem szemben tanusított viselkedésében. Most már kevésbé mereven, szertartásosan fogadta közeledéseimet - és mégis lehet, hogy önhittségem téves föltevésekre ragadtatott. Mennyire boldoggá tett engem az a feltevés, hogy a délutáni, reményt keltő, boldogságot ígérő kézszorítás vonzódásának jele volt! Az addig elszenvedett szorongó, bizonytalan érzés egyszerre elmult, de csak néhány órára, hogy most még kínosabb kétségnek adjon helyet.

De vajjon tényleg megnyugtatott-e tökéletesen az a kézfogás? Egészen bizonyos, hogy a szerelmem viszonzását jelentette? Nem jelenthette-e az sokkal inkább egy kétségbeesett elhatározás megpecsételését, amellyel elszánta magát arra, hogy elfogadja szerelmem, így keresvén kibontakozást a feltornyosult nehézségekből? Ezeknek a nehézségeknek a természetével nem voltam egészen tisztában, csak azt tudtam, hogy az a helyzet, amelyben a két leány, Gilbertine és Dorothea élt, az utóbbira volt - éppen szeszélyes és szenvedélyes színezete miatt - elviselhetetlenebb. Örömteljes, sugárzó tekintetemet nem a félénk gyermekleány arckifejezésével fogadta, aki az első szerelmi vallomás hallatára elpirul. Bizonyosfokú tétovázás látszott a szemében, de ez a tétovázás nem a zavarban levő leány habozása, nyugtalansága volt, hanem a megriadt asszony meghökkenése. S mikor követni akartam, olyan meghatározhatatlan kézmozdulattal késztetett maradásra, amely gesztus egy nálamnál türelmetlenebb udvarlót föltétlenül gondolkodóba ejtett volna. Lehetséges-e, hogy félreértettem a drága lény viselkedését és olyan érzéseket tulajdonítottam neki, amelyek még nem hajtottak virágot szívében? Vajjon szíve érzéketlen volt velem szemben és még nem sikerült vonzalmát kivívnom? Vagy - oh, még a gondolat is elviselhetetlen számomra - titokban más felé fordult volna szerelme anélkül, hogy én ezt észrevettem volna, vagy talán...

Tépelődő gondolataim szertelenül csapongtak, lelkemet kétségek marcangolták.

- No végre! - kiáltott Sinclair félbeszakítva gyötrő gondolataimat, - sikerült kiragadni téged egykedvűségedből!

Hangja öntudatlanul is megkönnyebbülten csengett és szemei már nem voltak fátyolosak, hanem visszanyerték bizakodó csillogásukat.

- Végre belátod - mondta, - hogy a kérdés nagyon komoly, hogy feltétlenül meg kell azt oldanunk, még mielőtt aludni térnénk!

- Mindenesetre! - csak ennyit tudtam nagynehezen felelni.

- Nos jó, hát ennyit már sikerült megállapítanunk, ebben a tekintetben tehát egyetértünk! - folytatta Sinclair szinte vidám hangon. - A legelsősorban megvizsgálandó kérdés az, hogyan lássunk hozzá feladatunk megoldásához? A hölgyek közül egyikhez sem intézhetünk nyilt kérdést. Az a leány, aki annyira kétségbeesett, hogy öngyilkosságra gondol, baját és annak okát a leggondosabban titkolni igyekszik. Egészen eredménytelen lenne minden kutatás is, mert hiszen az ilyen apró holmit könnyen lehet akármilyen kis eldugott zsebben elrejteni.

- Az ékszert ennek ellenére is feltétlenül elő kell kerítenünk, Sinclair! - mondtam én rekedten a felindulástól. - Hallgass ide, Sinclair! Én Dorotheával, te pedig Gilbertinevel beszélj. Barátságosan, nyájas szavakkal, amelyek megnyugtatón hatnak és semmiesetre sem riaszthatják meg őket. Gyengédséggel kell őket a lelkükben rejlő titkos bánat bevallására bírnunk. Mindössze egy kikötésem van: Neked éppen olyan őszintének kell velem szemben lenned, mint amennyire - ígérem neked - nyilt leszek én veled szemben. Dorothea szerelmére esküszöm, hogy beszélgetésünk minden szavát pontosan elmondom neked, bármilyen vonatkozásban legyen akár az ő, akár az én személyemmel.

- Ugyanígy fogok én cselekedni Gilbertinere vonatkozóan. Mielőtt azonban ehhez a végső és kétségbeesett lépéshez folyamodnánk, meg kell kísérelnünk, nem járhatnánk-e a dolog végére egyszerűbb módon is. Lehetséges, hogy a leányok valamelyikét meglátták, amikor a könyvtárba beosont, vagy onnan távozott. Hogyha ezt megállapíthatnók, mindenesetre sokkal könnyebb lenne a probléma megoldása, mert ebben az esetben csak egy "gyanusítottal" állanánk szemben, míg a másikat megkímélhetnők a zaklatástól.

- Kitünő ötlet! - mondottam Sinclairnek, majd figyelmeztettem, tekintsen a tükörbe. Külseje olyan feldult volt, hogy a társaságban való megjelenése biztosan feltűnést keltett volna, sőt talán meggyorsította volna annak a katasztrófának bekövetkezését, amelytől mindketten annyira féltünk.

Sinclair válasz helyett maga mellé vont és szótlanul a tükörbe, az én képmásomra mutatott. Magam is olyan halvány voltam és az én szemeimben is ugyanolyan rémület tükröződött, mint az övében.

Mélységes zavarba hozott, hogy legbelső gondolataimat ennyire kifejezte arckifejezésem. A vér elöntötte arcomat. Csak kevéssé nyugtatott meg, hogy Sinclair arcát is a szégyenkezés bíborhulláma festette pirosra. Valósággal bele láthattam barátom lelkébe. Ő természetesen megelégedéssel látta izgalmamat és azt, hogy balsejtelmei már engem is gyötörni kezdtek, mert így remélhette, hogy az a sorscsapás, amelytől tartott, nem feltétlenül az ő boldogságát fogja feldulni. Én pedig - istenem, hiszen valamennyien gyarló és önző emberek vagyunk - bevallom őszintén: azt reméltem, sőt azt kívántam titkon: bárcsak ne Dorothea kezében lenne a halálos méreg! Mindketten elszégyeltük azonban magunkat, amikor a tükör előtt úgy éreztük, hogy rajtakaptak bennünket önzésünkön és ezért pirultunk el.

Pedig milyen messze álltam még én a házasságtól, míg az ő esküvője másnapra volt kitűzve!

- Csakis egészen nyugodt arckifejezéssel szabad a többiek közé lépnünk - mondta Sinclair, - különben megszólítanak és feltartóztatnak minket, mielőtt a könyvtárszobába érnénk.

Minden erőmet megfeszítettem, hogy összeszedjem magam. Mindketten megfontolt, erős akaratú emberek vagyunk és így sikerült is nyugalmat erőszakolni magunkra és nekifoghattunk kutató akciónknak anélkül, hogy tartanunk kellett volna attól, hogy puszta megjelenésünkkel és tekintetünkkel a szükségesnél nagyobb feltűnést keltünk.



MÁSODIK FEJEZET

Armstrongné, a háziasszony szerette a jókedvet, a víg környezetet és ilyenformán házában sohasem volt hiány szórakozásban és mulatságban. Amikor leértünk a nagy folyosóra, zeneszót hallottunk és láttuk, hogy táncolnak a teremben.

- Ez kitünő - vélte Sinclair, - így aligha valószínű, hogy a könyvtárban megzavarjanak minket.

- Ne keressem meg a leányokat? Nagy megkönnyebbülést jelentene számunkra, ha tudnánk, hogy a szalónban vannak és szórakoznak.

- Mindenesetre jó lesz megnézni - hagyta helyben javaslatomat Sinclair, - de semmiesetre se menj be közéjük, mert nem bírnám ki tovább is a bizonytalanságot és nyomozásunk elhalasztását.

Bólintottam és a szalón felé indultam, míg barátom egy fülkébe húzódott, ahonnan a teraszra láthatott.

Egész sereg fiatalember üdvözölt, amikor köztük megjelentem. Sikerült azonban elkerülnöm, hogy megszólítsanak és bepillantottam a nagyterembe. Pompás, fényesen világított helyiség volt, amelynek legkisebb és legrejtettebb zuga is nappali fényárban úszott. A terem közepén a dívánon egy hölgy társalgott két úrral. A hölgy ugyan háttal ült felém, de azonnal megismertem: Murray kisasszony volt. Tőle nem messze, ugyancsak tőlem elfordulva állt Dorothea egy fiatalemberrel beszélgetve. Látszólag nagyon jókedvű, sőt a szokottnál vidámabb hangulatban volt.

Megkönnyebbülten siettem vissza Sinclairhez, bár kissé lehangolt, hogy nem sikerült a két leány arcába pillantanom. Barátom kérdő szemekkel nézett reám, amikor hozzáléptem a kicsiny fülkébe, amelynek függönye mögé rejtőzött, elkerülni óhajtván az ismerősök tekintetét. Amikor a fülkéhez értem, egy fiatalember lépett elő az egyik hatalmas oszlop mögül - a termet ékes oszlopsor osztotta két részre - egy pillanatra megállt a terem nyitott ajtajánál, majd víg, mosolygós arccal bement az egyik mellékszobába.

Ideges mozdulattal kapott karomhoz Sinclair:

- Ez a fiatalember Beaton volt? - kérdezte.

- Igen. Nem ismerted meg?

Különös tekintetet vetve reám, felelt barátom:

- Beaton megpillantása nem juttatott semmit az eszedbe?

- Nem.

- Tegnap résztvettél a közös reggelin?

- Igen.

- Nem emlékszel arra az álomra, amit hallgatói mulattatására elmondott?

Most azután rám került az elhalványodás sora.

- Mit? Csak nem hiszed?... - kezdtem dadogva.

- Már tegnap gondoltam arra, hogy az elmondott történet tényleg megtörtént és nem pusztán viziós álomkép. Most azonban határozottan tudom, hogy Beaton egy élményét mondotta el nekünk tegnap reggel.

- Ugyan, Sinclair! Csak nem hiszed, hogy az a leány, akit Beaton valamelyik este a holdfényes tenger partján, egy szirt tetején látott álmában, kiterjesztett karokkal, kétségbeesett arccal, valóban élő személy, akit Beaton igazán látott?

- De igen, ezt gondolom! Tegnap kacagtunk azon, hogy Beaton mennyire tragikus és megdöbbentő színekkel írta le látomását, de most már nem tudok nevetni, ha eszembe jutnak Beaton szavai.

Rémülten néztem Sinclairre. Pillanatokig álldogáltunk rejtekhelyünkön, küzködve a kétségbeesett gondolatokkal, miközben hallanunk kellett a zenét, a boldogan, nevetgélve csevegők hangját és az ütemesen dobbanó és surranó lábak neszét. Ez a hang-zűrzavar a boldogság és jókedv szimfóniájaképpen zúgott és harsogott a fülünkbe akkor, amikor tudtuk, hogy valaki a halálba készül... Vajjon a két kép közül melyik a valóság, melyik a vizió? Az öröm és önfeledt boldogság muzsikás színjátéka, vagy az a halálba készülő, ismeretlen tünemény?...

- Beaton, amikor álmát elmesélte, nem említett neveket! - igyekeztem megnyugtatni magunkat, - még azt sem mondotta, hogy a tünemény, amelyet látott, nő volt-e. Emlékezel rá, kifejezetten azt mondta, hogy kísértetet látott, aki valamelyik színpadi tragédiából kelt életre Beaton fantáziájában.

- Beaton gentleman! - felelte Sinclair ridegen. - Nem akarta megszégyeníteni azt a nőt, akinek kedvéért az egészet elmondta, csupán figyelmeztetni, óvni akarta.

- Figyelmeztetni, óvni akarta?

- Beaton bizonyára így gondolkodott: hogyha ügyesen tudtára adja annak a fiatal és bizonyára érzékeny teremtésnek, akit látott, hogy a szóbanforgó éjszakán látta őt és tudja szándékát, az a jövőben bizonyára óvakodni fog hasonló dolgoktól. Hiszen Beaton jólelkű fickó! Megfigyelted, hogy milyen előre nem látott hatást gyakorolt a hallgatóságra története?

- Nem.

- Hogyha akkor figyeltél volna, most könnyebben állapíthatnók meg, hogy kire vonatkozott Beaton elbeszélése. Valószínűleg azt sem tudod, hogyan fogadták a hölgyek az előadást?

- Nem, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy megfigyeléseket eszközöljek. Az Istenért, Sinclair, ne okozzunk egymásnak fölösleges és céltalan izgalmat, ne fokozzuk a pillanat súlyos voltát találgatásokkal! Mindkettőjüket néhány pillanattal ezelőtt láttam. Egyikükön sem láttam nyomát a legkisebb izgalomnak.

Sinclair válasz helyett a könyvtár felé vonszolt.

A fiatalság este nem szokott a könyvtárban tartózkodni, csupán a társaság két-három idősebb tagja szerette itt tölteni estéjét. Különösen a háziasszony férje és fivére látogatták előszeretettel estenden a könyvtárt. Sinclair meg akarta mutatni nekem a fiókot, amelyben az ametisztszívecske volt eltünése előtt.

A kandallóban égett a tűz, mert az esték már hűvösebbek voltak. Amikor az ajtót becsuktuk magunk mögött, láttuk, hogy a termet egyedül a kandalló lángjai világították meg. A gázcsillárok egyike sem égett és a pazarul berendezett és mégis kényelmes teremben szeszélyes árnyékok és fénynyalábok kergetőztek és jártak kísérteties táncot.

Sinclair mélyen sóhajtott.

- Armstrong úr, úgy látszik, ma máshol olvassa az estilapokat - jegyezte meg lemondóan.

Szó nélkül, fürkészően pillantottam a terem sötét sarkaiba. Attól tartottam, hogy a sok sarok valamelyikében egy rejtőző szerelmespárt pillantok meg. Azonban senkit sem láttam. A hatalmas szoba másik végében magas szekrény állt és én éppen az e mögött levő kerevet felé indultam, meg akarva győződni arról, nem ül-e valaki ebben az elhagyatott sarokban, amikor Sinclair megragadta a karomat és az egyik magas könyvállványhoz húzott, melynek üvegtábláin szeszélyesen csillogott a kandalló visszfénye. Az egyik fiókra mutatott, amely jóval fejünk felett volt.

- Nő aligha érhet fel ilyen magasra segítség nélkül! - suttogta. - Gilbertine ugyan nyulánk, de mégsem elég magas! Szándékosan tettem ilyen magasan lévő fiókba az ékszert!

Körülnéztem, zsámolyt keresve. Közvetlenül Sinclair mögött állott egy. Figyelmét nyomban felhívtam erre a körülményre.

Az izgalomtól elpirulva lépett egy pillanatra fel a zsámolyra, majd összerázkódtam és az egyik közelben álló székre roskadtam. Kitaláltam gondolatát: Gilbertine magasabb volt Dorotheánál. A zsámolyt csak Gilbertine használhatta, mert Dorothea még a zsámolyra állva sem érhette el a fiókot.

Ebben a pillanatban őszinte részvétet éreztem barátom iránt. Mindenesetre sokkal komolyabb, aggasztóbb helyzetben volt, mint én. Hiszen másnapra várták már a püspököt, aki összeadja őket...

- Sinclair - kezdtem vígasztalni, - a zsámoly nem jelent semmit. Dorothea jóegynéhány centiméterrel magasabb, mint te gondolod. Ha erre a zsámolyra lépett és lábujjhegyre állt, elérhette a fiókot. De meg székek is állnak itt!

- Igaz... - mormogta Sinclair meggyőződés nélkül, csüggedten, majd hirtelen felugrott - hiszen székek is vannak itt! Már-már úgy látszik, elhagy minden józanságom!... Másokat is be kell avatnunk a dologba. - Majd suttogva folytatta. - Valamilyen módon meg kell tudnunk, nem vette-e észre valaki a leányok egyikét vagy másikát a könyvtárban.

- Kérlek, ezt bízd rám! - mondottam. - Ne felejtsd el, hogy egyetlen szóval gyanut kelthetünk, már pedig az ilyen esetben... Figyelj csak, mi volt ez?

A magas szekrény mögül halk horkolást hallottunk.

- Nem vagyunk egyedül - folytattam suttogva. - Valaki van ott a szekrény mögött.

Sinclair óvatosan a szoba másik végére sietett. Nyomon követtem. A szekrény mögött álló székben elnyújtózva Armstrong urat pillantottuk meg, akit székében elnyomott az álom. Az ujság kihullott kezéből.

- Aha, ezért nem égnek a lámpák! - susogta Sinclair. - Bizonyára Dutton oltotta el őket.

Dutton a házmester volt.

Elgondolkozva tekintettem az alvó emberre.

- Bizonyára hosszabb ideig üldögélt itt - jegyeztem meg.

Sinclair felpillantott.

- Valószínűleg egy darabig itt üldögélt, mielőtt elaludt - folytattam. - Már többször hallottam, hogy alkonyattájban szívesen szunyókál egy kicsit.

- Ne keltsük fel? - javasolta Sinclair.

- Felesleges lesz - feleltem és visszahúzódtam, amikor a hatalmas test mozogni kezdett, az alvó felsóhajtott, majd felült székén.

- Bocsánatot kérek - fordultam hozzá most már hangosan, miközben meghajtottam magamat. - Azt hittük, hogy a szobában senki sincs.

Armstrong úr lassú észjárású ember ugyan, de azért nem minden intelligencia nélkül való. Az első pillanatban ugyan álmos egykedvűséggel nézett végig minket, de azután nehézkesen felállt és már vissza is nyerte szokott művelt, kedves és udvarias modorát.

- Szolgálatukra lehetnék talán valamivel? - kérdezte nyugodt, szinte vontatott hangon, amely izgatottságunkban különösnek tűnt előttünk.

Siettem Sinclair szavai elé vágni, mert láttam rajta, mennyire gyötrődik, hogy a fejében zsongó rengeteg kérdést formába öntse, amire azonban sehogyan sem volt képes.

- Bocsásson meg, Armstrong úr, egy tűt keresünk, amelyet Camerden kisasszony valószínűleg itt vesztett el az imént. - Istenem a tanum, mennyire nehezen tudtam a szeretett lény drága nevét ezzel a borzalmas üggyel kapcsolatban kiejteni. - Úgy-e, nemrégiben járt itt a kisasszony?

Udvarias házigazdánk meghajolt, néhányat köhécselt, nagyon udvariasan, de cseppet se szeretetreméltóan mosolygott, majd fölkelt, miközben látszott rajta, hogy egyáltalán nem emlékszik reá, látta-e Camerden kisasszonyt a szobában, vagy sem?

- Sajnálom, de be kell vallanom, hogy néhány pillanatra elszunyókáltam ebben a székben - mondotta. - A kandalló lobogó tüze rendesen elálmosít. De talán mégis segítségükre lehetek... - kiáltotta egy lépést téve előre, majd újra elhallgatott és kíváncsi szemekkel méregetett végig mindkettőnket. - Igen, igen! Valaki járt itt a szobában. Most már világosan emlékszem! Közvetlenül azelőtt történt, mielőtt engem elnyomott volna az álom. Azt azonban nem tudom, hogy Camerden kisasszony volt-e. Nekem úgy tetszett, mintha az illető gyorsabb mozgású teremtés lett volna, aki egy széket igazgatott.

Szándékosan nem néztem Sinclairre.

- Talán Murray kisasszony volt - próbáltam Armstrong úr emlékezetét felfrissíteni.

Armstrong úr régiesen és furcsán meghajolt - nyilván a menyasszony iránti tisztelete kifejezéséül - azután megkérdezte:

- Fehérben van ma este Murray kisasszony?

- Igen! - mormogta Sinclair és izgatottan előbbre lépett.

- Akkor bizonyára ő lehetett. Amikor itt üldögéltem és azon gondolkodtam, elbóbiskoljak-e egy keveset vagy sem, egy pillanatig láttam a ruhát, amikor a kisasszony a szobából távozott. Ez a ruha fehér volt, azt hiszem, fehér selyemruha. A lobogó világítás mellett nagyon kedves és vonzó jelenség volt.

Sinclair válasz nélkül sarkon fordult és szinte támolyogva, az ajtóhoz sietett. Minden lehetőt elkövettem, hogy jóvátegyem szokatlan és figyelmetlen magatartását Armstrong úrral szemben. Közömbösen kijelentettem tehát:

- Bizonyára a tűért jött - és minden átmenet nélkül Armstrong úrnak, aki valóságos könyvmoly volt, valamelyik kedvenc beszédtárgyára tértem rá és addig-addig beszéltem bátran és fáradhatatlanul, míg meg nem győződtem róla, hogy már teljesen elfelejtette az imént lezajlott jelenetet és többé nem is fog arra visszagondolni.

Végre nem kis megerőltetéssel sikerült megszabadulnom Armstrong úr végeszakadatlan elmefuttatásától és Sinclair után indulhattam. A magam részéről most már végképp elintézettnek tekintettem azt a kérdést, hogy ki vihette el a melltűt a könyvtárból.

Fél kilenc óra volt. Bejártam az összes szobákat, elhaladtam valamennyi beszélgető vendégcsoport előtt, anélkül, hogy barátomra ráakadtam volna. Végre újra visszatértem a könyvtárba. Amikor a terem közelébe értem, végre siker koronázta kutatásaimat: az egyik keskeny mellékfolyosón megpillantottam Sinclairt Duttonnal, a házmesterrel. Barátom arca, amikor a széles, fényben úszó folyosóra lépett, egészen feldult volt, de mégsem látszott csüggedtnek, holott el voltam készülve rá, hogy barátom felett Armstrong közlése nyomán erőt vesz a teljes, a reménytelen kétségbeesés.

Sinclair csak egy pillantást vetett rám, azután lesütötte a szemét.

- Camerden kisasszony elveszített egy tűt - mondotta nekem jelentőségteljesen. Azután Duttonhoz fordult és minden elfogódottság nélkül folytatta: - A tűnek itt kell hevernie valahol a folyosón, kérem, legyen szíves megkeresni.

- Hogyne - felelte a házmester készségesen. - Sejtettem, hogy elvesztett valamit a kisasszony. Amikor nem sokkal ezelőtt a könyvtárszobából kilépett, a kezével tartotta a haját.

Mintha tőr járta volna át a szívemet: hirtelen nyilaló fájdalmat éreztem, de azután egész bensőm elhidegedett és mintha nem dobogott volna már a szívem. Fülem zúgott és csak homályosan hallottam Sinclair hangját, amikor föltette végre azt a kérdést, amely nyelvemen lebegett:

- Mikor történt ez? Azután vagy azelőtt, hogy Armstrong úr bement a szobába?

- Oh, csak azután, hogy Armstrong úr elaludt! Éppen eloltottam a lámpákat, amikor láttam Camerden kisasszonyt besurranni és nyomban újra kijönni a könyvtárból. A tűt, uram, mindenesetre keresni fogom.

Armstrong úr tévedett tehát. Dorotheát és nem Gilbertinet látta a szobából kisuhanni! Egész önuralmamat összeszedve pillantottam Sinclairre.

- Dorothea ma este szürke ruhát visel, lehetséges, hogy Armstrong úr a homályos világítás mellett nem látta jól a ruha színét?

- Lehetséges, hogy mind a ketten bennjártak a könyvtárban - vélte Sinclair. Világosan láttam azonban rajta, hogy ezt a kijelentést csak reám való tekintettel és az én megnyugtatásomra tette. - Mindenesetre - folytatta azután, - ilyenmódon lehetetlen a kérdést teljes bizonysággal megoldani. Vissza kell térnünk eredeti tervünkhöz. Kíváncsi vagyok rá, hajlandó-e Gilbertine alkalmat adni nekem arra, hogy vele beszéljek.

- A te dolgod könnyebb lesz, mint az enyém - feleltem csüggedten. - Ha Dorothea észreveszi, hogy közeledni akarok hozzá, egyszerűen magához inti a körülötte ólálkodó vagy fél tucat fiatalember valamelyikét és máris keresztülhúzta tervünket.

- Fél tízkor a szertartás külsőségeiből próba lesz. Ekkor föltétlenül találkozom Gilbertinevel és módom lehetne a kérdéssel előhozakodni. A dolgot azonban már előbb kell tisztáznunk. Nem lennék képes Gilbertine oldala mellé állni ilyen súlyos kétséget hordozva szívemben! - mondta Sinclair.

- Akkor keresd fel előbb. Kérd meg, hogy néhány szóra szenteljen egy percet neked. Ha vonakodnék...

- Elég! - szakította félbe szavaimat. - Tehát tíz órakor ugyanezen a helyen találkozunk. Elég nyugodt az arcom, bemehetek a táncolók közé? Természetesen mindenfelől üdvözléseket kell fogadnom és megköszönnöm!

- Várj még egy percig! Különben nem látszol izgatottabbnak, mint az olyan ember, aki esküvője előtt áll.

Meglehetősen hosszú idő telt el, mielőtt Dorotheának csak egy pillantását is felfoghattam volna. Amikor végre elérkezett ez a pillanat, arcán rózsás pír égett a tánctól. Ma este a megszokottnál is sokkalta szebb volt. Rendesen kissé halovány volt az arca, de most, amikor a keringő fölhevítette, rózsák nyíltak arcán és pirosabb volt, mint Gilbertine, akinek mindig üde és egészséges arcszíne volt. Dorothea könnyedén a halovány piros falnak támaszkodva lassan pillantott arrafelé, ahol én álldogáltam táncosnőm mellett, akivel szórakozott és érdektelen beszélgetést folytattam.

Szemei - a legszebbek, amelyeket valaha láttam - kedvesen pillantottak felém és mintha halk muzsikás hangon beszéltek volna. De emellett okosság és értelem is sugárzott a csodás szempárból. Ez az utóbbi körülmény bizonyos tartózkodó színt adott tekintetének. Sohasem láttam, hogy ez a tartózkodó kifejezés enyhült volna pillantásában. Ma este pedig egyenesen rejtélyes volt tekintete. S mintha remegett volna Dorothea; de ezt a remegést nem a tánc izgalma okozta. Kis keze, amely még néhány órával ezelőtt olyan önfeledten pihent tenyeremben, most egyetlen pillanatra sem nyugodott. Csaknem folyton simogatta ruhája ráncait. Amikor ezt riadtan észrevettem, önkéntelenül tolakodott elém a rettenetes kérdés: vajjon nem rejtőzik-e a könnyű habos csipkék és lenge fátylak, ráncok között valahol az ametiszt szívecske? Nem leselkedik-e a legborzalmasabb halál a vígságot és boldogságot kifejező szalagok és csokrocskák mögül erre a remek leányra, aki - s ezekben a percekben ezt jobban éreztem, mint valaha azelőtt - a legdrágább a számomra. Vajjon kibírhatná-e ilyen hidegen, érzéktelenül pillantásom, hogyha a halálos cseppet, amely örökre elválaszthat minket, szíve fölé rejtette? Hiszen tudnia kell, hogy szeretem! Az első pillanatban, amikor megláttam őt nagynénjének a Harminchatodik uccában levő szalónjában, észrevehette rajtam a jelentkező szenvedélyt, amelyet mások előtt sikeresen titkoltam. Bármilyen tapasztalatlan volt is akkoriban, amikor először találkoztunk, mégis gyorsan észrevette milyen hatással volt reám vonzó egyénisége és tartózkodó, szerény viselkedése. Akárcsak a társaság valamelyik legtapasztaltabb hölgye, megérezte, hogy mi tesz elfogulttá és szögletessé. Meg kellett éreznie, hogy milyen szent és egyre hatalmasabb érzés keríti hatalmába szívemet. S ha eddig igyekezett is kikerülni azt, hogy szerelmem bebizonyítsam, vagy akár csak meg is valljam neki, mégis bizonyos voltam benne, hogy érzéseimről tudott és érezte, hogy ő a legkedvesebb, habár egyúttal a legtitokzatosabb lény előttem. Amikor tehát most a tánc befejeztével pillantásaink keresztezték egymást, így szóltam magamban:

Lehetséges, hogy nem viszonozza szerelmem, de tudja, érzi, hogy szeretem. Lehetséges, hogy ilyen nyugodtan nézzen a szemembe, hogyha olyan tervet forgat kis fejecskéjében, amelynek megvalósítása engem a világ legszerencsétlenebb emberévé tenne?

Nyugodt pillantása azonban mégsem nyugtatott meg engem teljesen és nem tudtam elhagyni a termet anélkül, hogy beszéltem volna vele. Ezért tehát megragadtam az alkalmat, elköszöntem táncosnőmtől és átmentem Dorotheához.

- Szabad kérnem a következő táncot? - kérdeztem.

Lesütötte szemeit és mintha menekülni szeretne, hátrább lépett.

- Köszönöm, de ma már nem táncolok többet - felelte kezével idegesen hajába nyúlva.

Feladtam a harcot. A drága kis kacsót követtem tekintetemmel, mire élénken elpirult és észrevehetően megriadva menekülni igyekezett. Ez arra indított, hogy folytatni igyekeztem vele a beszélgetést.

- Dorothea kisasszony szenteljen nekem egy pillanatot. Ha nem akar már táncolni, jöjjön ki velem a verandára, nézzük meg a tengert. Az est gyönyörű és csodásan szép a holdfényes tenger. Nem fogom sokáig feltartóztatni. A terem olyan fényárban úszik, hogy szemeim kápráznak... Csak egyet szeretnék kérdezni...

- Nem, nem! - vetette ellen hevesen, nyilvánvalóan megrémülve. - Nem hagyhatom el a szalónt. Kérem, ne kérdezzen tőlem semmit! Keressen magának más táncosnőt... kérem, tegye meg ezt... csak ma este!

- Komolyan ez az óhajtása?

- A leghatározottabb kívánságom ez!

Dorothea élesen reám nézett. Éreztem, hogyan fogy pillanatról-pillanatra bátorságom és erőm. Már-már alig tudtam visszafojtani érzéseim kirobbanását.

- Tehát nem akar engem megtisztelni figyelmével! - mormogtam keserűen és nagyon udvariasan meghajtottam magam, mert már észrevettem, hogy a körülállók figyelni kezdik beszélgetésünket.

Dorothea makacs hallgatásba burkolódzott, közben újra a hajához kapott.

Ekkor megváltoztattam hangomat. Nyugodtan, de oly hangsúllyal, amelynek föltétlenül hatással kellett reá lennie, szinte susogva beszéltem hozzá még néhány szót:

- Ha magára hagyom most, megígéri-e, hogy holnap mondja meg, miért bánik velem most ennyire közönyösen?

Bátorító hangon, kissé élesen - ami ugyan ellentétben látszott lenni az abban a pillanatban visszatérő jókedvével - felelte:

- Igen, igen, mindent elmondok, ha elmult ez az egész izgalom.

Ezzel egy arrahaladó ismerősének nyújtotta karját és egy pillanattal később már táncolt is, ő, aki alig néhány pillanattal előbb kijelentette nekem, hogy ezen az estén már nem akar többé táncolni...



HARMADIK FEJEZET

Menni készültem, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mit cselekszem. Még mielőtt a termet elhagyhattam volna, egész sereg fiatalember vett körül, szinte nem tudtam, mit beszélek nekik. Csak arra emlékszem, hogy néhány perccel később újra egyedül voltam és a kis szobácska felé fordultam, amelyikbe nemrég láttam belépni Beatont. Beaton volt az egész társaságban az egyetlen szenvedélyes kártyás. Vajjon azt reméltem-e, hogy itt találom az egyik asztal mellett festett lapokkal a kezében? Lehetséges. Annyi bizonyos, hogy az ajtóhoz közeledtem és éppen be akartam lépni, amikor nehéz lépéseket hallottam az ajtó mögül, az ajtó feltárult, és egy idősebb hölggyel találtam magam szemközt. Ezt a hölgyet azonban kissé részletesebben is be kell mutatnom.

Termetes, kövér, nem tulságosan magas nő volt, akinek orcáin a bőr petyhüdten lógott, arccsontjai erősen kiálltak. Hogyha apró szemeivel valakire ránézett, az illető kellemetlenül és feszélyezve érezte magát, de ha a hölgy tekintetét másfelé irányozta, önkéntelenül azt kérdezte magától az ember, hogy mi kölcsönöz bizonyos imponáló fölényt ennek az arcnak. A ráncok és elmosódó, összefutó vonalak között hiába keresett az ember magyarázatot arra a kérdésre, hogy mi okozta azt a testi és lelki ellenszenvet, amelyet ez az arc keltett mindenkiben. Ez az asszony rengeteg eszközzel rendelkezett ahhoz, hogy magának tekintélyt, akaratának érvényesülést szerezzen. Súlyos testének minden mozdulata korlátlan önbizalomról tanuskodott. Testi terjedelme különben olyan volt, hogy szinte három ember helyét foglalta el. Ehhez járult még az, hogy ritkán lehetett őt valóságos gyémántkiállítás nélkül látni. Gyémántokkal telerakott széles keble, mintha valamilyen keleti istenség szobra lett volna, úgy ragyogott a felhalmozott rengeteg ékszertől. Hogy a kép, amelyet látása keltett, teljes legyen és pontosan számoljak be arról a hatásról, mit megjelenése bennem keltett, kénytelen vagyok őnagyságát itt is egyszerűen gondolataimban megszokott becéző nevén "sárkánynak" nevezni.

Pillantásában, mellyel engem fogadott, sok harag és valami fenyegetés látszott. Úgy látszik, éppen akkor nem nagy kegyben állhattam nála. Fogalmam sem volt természetesen arról, mivel vonhattam magamra neheztelését - hiszen eddig meglehetősen jó viszonyban voltunk egymással - és így különös modorával próbáltam magamnak megmagyarázni a zsarnoksága alatt szenvedő unokahuga elutasító magatartását. Dehát miért dühös most reám a hölgy? Hiszen ismételten úgy hallottam, hogy becsül engem valamire, mivel vontam hát magamra haragját? Vagy talán csak rosszul járt a kártya és emiatti dühének sodródtam véletlenül útjába? Beléptem a szobába, hogy a kérdést megoldjam. Két úr és egy hölgy állott zavarodott némaságban az egyik asztal mellett, amelyen össze-visszadobált kártyák hevertek, mintha valaki izgatottan odavágta volna az asztal közepére. Az urak egyike Beaton Bill volt, ő tette a következő megjegyzést:

- Megtudta, hogy a fiatalok kicsit jólérzik magukat. Kíváncsi vagyok reá, a neki kiszolgáltatott szerencsétlen két leányka közül melyiken fogja kitölteni bosszúját.

- Oh, az egyáltalán nem kétséges! - vélte a hölgy, aki Beaton mellett állt. - Amióta minden reménye megvan arra, hogy előnyös formában megszabadul Gilbertinetől, kizárólag másik unokahugára pazarolja kegyeit. Hogy ezek a kegyek hogyan nyilvánulnak meg nála, azt hiszem, valamennyien nagyon jól tudjuk. Hallottam - folytatta élénken a hölgy, miközben az ajtó felé pillantott, meg akarván győződni róla, nem tért-e vissza a "sárkány", akiről beszélt, - hogy alaposan megleckéztette Camerden Dorothea kisasszonyt. Senki sem sejti, mi adhatott erre okot, mert hiszen a szegény leányka szinte a szeméből igyekszik kiolvasni minden óhaját. Dehát vannak asszonyok, akiknek valóságos epefölöslegeik vannak a begyükben; mérgüket valahogyan és valakin mindenképpen ki kell tölteni.

Ezekkel a szavakkal a hölgy kártyáit az asztalra dobta.

Szememmel intettem Beatonnak és kiléptem a verandára. Pár pillanat mulva ő is követett és az egyik sarokban, ahol a repkény a legsűrűbb volt, beszélgetni kezdtünk.

A beszélgetést teljes nyíltsággal kezdtem, aminek oka a kétségbeesés volt.

- Beaton - kezdtem, - mi még nemrég ismerjük egymást, de azt hiszem, meglehetősen jó emberismerő vagyok és ezért őszintén fogok önnel beszélni. Nagy bajban vagyok. Egy felette titokzatos ügy teszi próbára türelmem és nyugalmam. Ennek a szorongó érzésnek a fölidézésében - akaratlanul bár - önnek is része van.

Beaton egy kézmozdulattal akart elhallgattatni.

- Arra az elbeszélésére célzok - folytattam én zavartalanul, - amelyet tegnap hallottunk reggeli közben öntől egy fiatal leányról. Ön állítólag látta, hogy a leányka egy szikláról a tenger fölé hajolt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a habokba vesse magát.

- Határozottan kijelentem, hogy az álmomat mondtam el - vetette közbe komolyan Beaton.

- Erre is emlékszem. De én szerintem ez nem volt álom! Attól tartok, ismerem az illető leányt, félek, azt is tudom, mi kergette őt a halál torkába. Erre vonatkozóan csak az imént folytatott beszélgetésre akarom emlékeztetni, Beaton, igazam van?

Hangom reszketett. Valószínűleg észrevette, hogy mennyire aggaszt és gyötör engem a dolog s lehet, hogy csak jóindulatból felelte a következőket:

- Az egészet csak álmodtam. Kérem, vegye tudomásul, ragaszkodom hozzá, hogy álmodtam mindazt, amit elmondottam. Az álom egyes részleteire azonban meglehetősen emlékszem. Amikor az álomkép feltűnt előttem, holdfényes tájat láttam s egy alak állt a tenger felé fordulva. Így tehát sem ekkor, sem a végigálmodott jelenség során később nem láthattam az alak arcvonásait. Zajt ütöttem, ami megzavarta az illetőt, lekuporodott, majd visszahúzódott és gyorsan eltűnt. Álmomban úgy láttam, hogy eme ház felé menekült és ennek falai között tűnt is el.

Hevesen megragadtam Beaton vállát:

- Mondja meg legalább, hogy álmában női alakot látott? - kérleltem izgatottan. - Nem ismerte fel benne a háziak egyikét?

Beaton kelletlenül válaszolt:

- Ifjú hölgy volt, hosszú ruhát viselt. Ezzel különben véget is ér elbeszélésem, egyebet nem láttam. Azt sem tudom, hogy szőke vagy sötét haja volt-e a tüneménynek.

Magam is úgy éreztem, hogy Beaton őszinte volt és többet nem tudna mondani a dologról. Kezet szorítottam vele és a legközelebbi üvegajtóhoz léptem. Már-már beléptem a zeneterembe - amelybe az ajtó nyílt, - amikor észrevettem, hogy két hölgy lép a szemközti ajtóhoz. Szívem hevesen dobogott, amikor egy pillanatra megálltam. A hölgyek egyike Lansingné asszony volt, a másik Dorothea. A nagynéni, úgy látszik, a kártyaszobai jelenet után tényleg unokahuga felkutatására indult és most magával szándékozott vinni őt szobájába. Egy pillanattal később már el is hagyták a termet. Alig egy pillanatig láttam a két nőt, de könnyű volt megállapítanom, hogy nem a legjobb egyetértés uralkodik közöttük. Nagyon rossz emberismerő lennék, ha tévednék, amikor úgy vélem, hogy heves összeszólalkozás történhetett közöttük. Különösen Dorotheán látszott, hogy nagy erőfeszítésbe került rossz hangulatának és szomorúságának eltitkolása. Igazán szomorú látvány volt a szegény leányka rettenetes kísérője oldalán.

Amikor végre a terembe akartam lépni, önfegyelmezettségem újból próbára kellett tennem. A teremben ült valaki, akit látni kívántam Sinclairtől való elválásom óta. Murray Gilbertine ült előttem, egészen egyedül. Látszott rajta, hogy nem a legboldogabb hangulatban volt.

Egy pillanatra megálltam, hogy tanulmányozzam kedves arcocskáját. Valóban csodálatosan szép nő volt. Soha még ilyen szépnek nem találtam, mint ezen a rettenetes éjtszakán. Üde arcszíne, nemes vonásai, amelyen bizonyos átszellemültség ömlött el, amely disztingválttá tette arckifejezését, mind igen szenvedélyes természetre és egyben tiszta, jóságos lélekre engedett következtetni.

Egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Sinclair behódolt ennyi szépség és üde báj előtt. Éreztem, hogy Sinclair - ha abban a pillanatban ő szemlélte volna Gilbertinet, - a rózsás ajkak alig észrevehető remegésének és az álmodozó csodás szemeknek láttára a legkisebb gyanut sem érezhetné Gilbertinevel szemben, eltekintve attól, hogy egész tartásán nagy fáradtság, mondhatnám, kimerültség volt észrevehető.

Kezében legyezőt tartott hanyagul, amely most a földre siklott. Amikor a legyező után hajoltam, tekintetünk találkozott és ebben a pillanatban csodás elváltozást vettem észre rajta. Felugrott és mindkét kezét, mintegy könyörögve, némán maga elé nyújtotta, majd újra lehanyatlottak karjai, mintha tudatára ébredt volna annak, hogy hangulatát vagy kérését amúgy sem érthetném meg. Csodálatosan szép volt ebben a pillanatban.

Közelebb léptem hozzá. Vajjon megkísérelte-e Sinclair a tervezett beszélgetést? Valaminek mindenesetre kellett történnie, soha nem láttam Gilbertinen az elfojtott izgalom ilyen jeleit, pedig már sokszor láttam őt úgy itt, mint nagynénje házánál olyankor, ha Dorotheát fölkerestem. Szemei ragyogtak, de nem villogón, hanem szelíd fénnyel és mosolya mögött, amellyel közeledésem fogadta, különös rettegést és várakozást éreztem.

- Nagyon örülök, hogy alkalmam nyílik egy pillanatra beszélni kegyeddel - kezdtem a beszélgetést. - Mint Sinclair régi és legjobb barátja, meg akarom mondani, hogy mennyire bízhat barátom odaadó hódolatában és olthatatlan szerelmében. Sinclair a legnemesebb szívű és legjellemesebb férfi, akit valaha ismertem.

Gilbertine nem válaszolt annyi meggyőződéssel és olyan gyorsan, mint azt vártam volna. Úgy látszott, hogy bántja valami és ezt az érzését csak nehezen tudja leküzdeni. Meglehetősen nagy küzdelem után - melynek jeleit világosan láthattam elhalványuló arcocskáján, - végre erőt vett magán s határozott, talán még az eddiginél is bájosabb és vonzóbb arckifejezéssel válaszolt:

- Köszönöm - mondotta. - Remélem, hogy boldog leszek. Kívülem senki sem tudja, mennyire boldog akarok lenni!

Újból mosolygott, de olyan különösen, hogy önkénytelenül is eszembe jutottak Sinclair aggodalmai.

Meghajoltam. Valaki nevén szólította Gilbertinet, világos, hogy már legfeljebb csak néhány szót válthatok vele.

- Mindenesetre mennem kell - mormogta Gilbertine, majd gyorsan hozzátette: - Ma este még nem láttam a holdat. Szép az ég? A verandáról lehet látni a holdat?

De még mielőtt válaszolhattam volna, egész sereg fiatalember özönlötte körül és foglalta le, úgyhogy nem tehettem egyebet, minthogy felkeressem Sinclairt.

Azonban barátomat nem találtam a megbeszélt helyen és senki sem tudta megmondani, hová tűnt.

Féltem, hogy viselkedése máris feltünést kelthetett és félreértésekre vagy találgatásokra adhatott okot s tartottam attól, hogy ez a helyzet még rosszabbodni fog az est folyamán. Végre sikerült megtalálnom saját szobájában, ahol arcát kezeibe temetve üldögélt. Belépésemkor felugrott helyéről:

- Nos? - kérdezte élesen.

- Semmi különöset nem sikerült megtudnom.

- Nekem sem!

- Néhány szót váltottam mindkettőjükkel és beszéltem Beatonnal is. A dolog azonban egyáltalán nem tisztázódott a beszélgetések során. Lehetséges, hogy Dorothea, de az sem lehetetlen, hogy Gilbertine vette magához az ékszert. Több körülmény azonban azt teszi valószínűvé, hogy az ékszer Dorotheánál van. Nagynénje pokollá teszi számára az életet!

- Már pedig Gilbertine most hamarosan lerázza az igát! Érzem, hogy igazad volt az imént: gondolkoztam szavaidon. Walter! Te nemeslelkű jóbarátnak bizonyultál ezekben a súlyos órákban!

Sinclair egy pillanatig mintha megkönnyebbült volna. Mielőtt azonban válaszolhattam volna szavaira, újra visszaesett előbbi kétségbeesett hangulatába.

- Ez a rettenetes bizonytalanság! - kiáltott fel. - Ez a fojtogató határozatlanság! Hogyan vehetnék részt a főpróbán, mikor ilyen kétség marcangolja a szívem? Nem tudok lemenni és nem is akarok. Menj, mondd meg nekik, hogy beteg vagyok és ma már nem is jöhetek le a társaságba. Istenemre mondom, nem hazudsz ezzel!

Bár világosan láttam, hogy tökéletesen elhagyta önuralma és megfontoltsága, mégis megpróbáltam érveimmel meggyőzni.

- Nem lenne okos dolog, hogyha magyarázgatásokra adnál okot - fejtettem ki nézetemet Sinclair előtt. - Hogyha a nyakéket a benne rejtőző halál kedvéért tulajdonította el valaki, akkor terve megvalósítását csak siettetni fogja, hogyha a társaságban szóbeszéd kél majd szárnyra és ha ezekben az órákban olyan események következnek be, amelyek találgatásokra és magyarázatokra adnak okot. A megállapított program minden megváltoztatása és minden olyan esemény, amely hosszabb magányosságra kárhoztatná az illetőt, csak siettetné annak az eseménynek elkövetkezését, amelytől félünk. Jusson eszedbe, egy kézmozdulat és mindennek vége. Egy csepp mérget hamar be lehet venni!

- Rettenetes! - mormogta Sinclair, miközben homlokán verejtékcsöppek gyöngyöztek. - Kevés esküvőnek volt még ilyen előestéje! És itt lenn szakadatlanul kacagnak! Hallod? Szinte azt hiszem, Gilbertine hangját hallom. Vajjon az ártatlanság kacaja ez, vagy egy megbomlott lélek önámító vidámsága? Nem tudom! A kacagás, bármi legyen is az oka, egyformán cseng!

- Gilbertine arca ma este olyan kedves s őszinte és különös mosoly ül állandóan az ajka körül!

Sinclair felugrott székéről.

- Igen, igen! - kiáltotta, - észvesztő mosoly! Ez a mosoly olyan titokzatos, semmit sem mond, és sokat sejttet! Walter, Walter! Hát nem látod be, hogy még akkor is, ha sohasem nyitják is ki azt az átkozott ékszert és soha semmi sem történik borzalmas tartalmával - hogy mától kezdve áthidalhatatlan űr keletkezik közöttem és menyasszonyom között? Nem érzed-e, hogy a kétség örökké fog marcangolni, soha nem fogok választ kapni a kérdésre: Miért fordult el csak egyetlen pillanatra is tőlem a menyasszonyom és gondol a halálra. Ezért nem tudok résztvenni a főpróbán.

- Az esküvőn részt tudsz venni?

- Kell... ha ma éjjel nem történik semmi.

- És ha?... - Ezt szinte akaratlanul kérdeztem. Nem rá, csak magamra gondoltam. De szavaim, úgy látszik, csak titkos szorongása visszhangjaképpen tűnhettek neki.

- Bizony, a "ha" körül forog minden - mormogta maga elé. - Ez a "ha?" megdermesztheti a leghősiesebb férfiban is a vért...

Nem sokkal beszélgetésünk után lement Sinclair és résztvett a szertartás főpróbáján, olyan látszólagos nyugodtsággal, amint azt tőle elvártam.

Amikor a társaság már feloszlóban volt, Sinclair észrevétlenül intett nekem. Tudtam, mit jelent intése és szobájába mentem a vendégsereg eloszlása után.

- Most kezd a veszély komoly lenni! - mondotta az ajtót betéve. - Ma éjszaka nem fogok levetkőzni.

- Én sem!

- Szerencsénkre mindkettőnknek saját szobánk van ebben a nagy házban. El fogom oltani a lámpát és az ajtót azután kinyitom, amennyire szükséges. Így aztán minden mozdulat zaját hallhatom.

- Én is így fogok cselekedni.

- Gilbertine, hála Istennek, nincsen egyedül a szobájában. Lane kisasszony alszik vele.

- És Dorothea?!

- Oh, ő éjjel-nappal a legszigorúbb felügyelet alatt áll. Nagynénje mellett alszik egy kis benyíló szobában. Tudod, hol vannak a szobáik?

- Nem tudom - feleltem fejemet rázva.

- Végig fogok menni a folyosón és egy-egy pillanatra meg fogok állni a két ajtó előtt, amelyek minket a legjobban érdekelnek. Gilbertine ajtaja előtt majd kinyújtom a jobbkezemet.

A küszöbre álltam és figyelve követtem pillantásommal Sinclair alakját. Amikor megjegyeztem magamnak, hol fekszenek a megfigyelés alá vett ajtók, szobámba mentem és felszereltem magam az önkéntes őrizetre. Alvásról ilyen körülmények között amúgy sem lehetett szó és így legalább - ha tényleg történik valami, - szükség esetén nyomban kéznél lehetünk. Amikor mindennel elkészültem, eloltottam a lámpát. Pontosan tizenegy óra volt.

A házban csend volt. Eleinte ugyan még hallatszott az a lárma, amely társaságok szétoszlását követni szokta: a leányok csevegése és elfojtott kacagása, ez azonban nem sokáig tartott, mert a másnapi ünnepségen senki sem akart fáradt és halvány arccal résztvenni. Mélységes csend terült hát a házra. Ebbe a csendbe visszhangosan zúgott a nagy folyosó állóórájának ütése éjfélkor. Tehát már egy óra óta voltunk lesben. Sinclairre kellett gondolnom. Semmi jel sem árulta ugyan el, hogy ébren ül nyitott ajtaja mögött, de tudtam, hogy szívszorongva gubbaszt a sötétben, várva és felkészülve a riasztó lármára, ha netalán történne valami.

De hát fog egyáltalán valami történni? Nem pazaroljuk-e erőnket és idegeinket alaptalanul és komoly ok nélkül? Józan és gyakorlatias gondolkozású, bár kissé érzékeny emberek vagyunk mindketten, hogyan tételezhetjük tehát fel előítéletes és erkölcsös jó társaság két szépségének egyikéről, hogy olyan cselekedetre készül, amely az egyszerű emberek hétköznapi vakmerőségét és a társadalom ítélkezésének semmibevevését igényli? A józan megfontolás eme hideg pillanataiban úgy láttam, hogy félelmünk nevetségesen alaptalan. Lidércfényt hajszolunk, egy rémes álom fantómjai ingerkednek velünk - gondoltam magamban - s most nyomban fel fogok ébredni.

Fel is riadtam gondolataimból. Hallottam volna valamit?

Mintha recsegést, egészen halk reccsenést észleltem volna lentről a folyosóról. A zaj olyan volt, mintha valahol nagy óvatosan egy ajtót nyitottak volna meg, majd halk, lopózó léptek nesze hallatszott. Azután semmit sem hallottam.

Ajtómat egészen kitártam és óvatosan kipillantottam a folyosóra. Nem láttam egyebet, mint Sinclairt, aki halvány arccal meredt reám. Élesen kémlelt ki az egyik mellékfolyosó hajlása mögül. A holdfény kísértetiessé tette sápadt arcát. Halkan közeledtünk egymáshoz. Úgy látszott, mintha ebben a percben csak mi ketten lettünk volna ébren a néma ház lakói közül.

- Mintha lépteket hallottam volna - suttogtam egy pillanatig figyelmesen fülelve.

- Merről?

A háznak ama része felé intettem, amerre a hölgyek szobái voltak.

- Én egyebet hallottam - felelte halkan Sinclair, - mintha a fapadlózat recsegett volna azon a tájon, ahol a melléklépcső a folyosóba torkollik szobám közelében.

- Talán valamelyik cseléd járkált arra - véltem én. Vagy egy percig habozva álldogáltunk. Azután szinte megmerevedve figyeltünk. Bizonytalan lárma hallatszott a ház másik felében levő egyik szobából. Majd újra csend lett és csak fojtott hangok moraja hangzott. Ahol beszélgetnek, ott nem következhet be az a szerencsétlenség, amelytől mi tartottunk. Annyira megkönnyebbültünk egy pillanat alatt, hogy már mosolyogva néztünk egymásra, de hirtelen ajkunkra fagyott a mosoly, Sinclair - és valószínűleg én is - halotthalvány lett és majdnem összeroskadt a rémülettől.

Az alvó ház üres és néma folyosóin rettenetes, velőtrázó sikoltás szárnyalt végig, amely megdermesztette ereinkben a vért.



NEGYEDIK FEJEZET

A kiáltás abból a szobából hangzott, amelyből az imént a beszéd zaját hallottuk. Gyors elhatározással rohantunk végig a folyosón. Sorra felpattantak a folyosón az ajtók, borzas fejek bukkantak elő és rémült hangok kiáltoztak összevissza:

- Tűz van?

- Betörtek?

- Mi történt?

- Ki sikoltott olyan rettenetes hangon?

A sok kíváncsi és rémült ember közül a mi lelkünkben izzott a legfájdalmasabban a rettenetes kérdés:

- Ki sikoltott? Gilbertine, vagy Dorothea?!

Gilbertine ajtaja esett hozzánk közelebb. A küszöbön egy alacsony, vézna alak állt hevenyészetten egy kendőbe burkolózva s kicsike fehér arcocskája kérdőn meredt reánk. Lane kisasszony volt.

- Mi történt? - dadogta ijedten. - Hiszen mindenki felébredt, olyan borzalmas volt az a kiáltás.

Arra nem is gondoltunk, hogy kérdésére válaszoljunk.

- Hol van Gilbertine? - kérdezte Sinclair és szinte eszelősen Lane kisasszony felé kapott, mintha félre akarta volna őt tolni. Lane kisasszony azonban méltóságteljesen kiegyenesedett:

- Az ágyában! - felelte. - Ő figyelmeztetett a kiáltásra, én nem ébredtem fel.

Sinclair megkönnyebbülten sóhajtott:

- Kérem, mondja meg neki, hogy érdeklődni fogunk a kiáltás oka iránt - felelte barátságosan és odább vonszolt.

Armstrong úr és neje is már a folyosón voltak. Mögöttük már felhangzottak a háziúr megfontolt, mondhatnám vontatott léptei.

- Előre - suttogta Sinclair. - Nekünk kell elsőkként látnunk, mi történt abban a szobában, ahonnan a kiáltás hangzott.

Összeborzadtam. Az az ajtó, amely felé siettünk s amely félig nyitottan már előttünk volt, Dorothea ajtaja volt.

Sinclair ért oda előbb. Gyorsan belökte maga előtt az ajtót. Közvetlenül a nyomában rontottam be én is a szobába és rettegve igyekeztem vállai felett áttekintést nyerni a szobában. A szoba üres volt. Dorothea nem volt benn. Sinclair élénk mozdulattal mutatott az ágyra, amely még érintetlen volt, azután a gázlámpára mutatott, amely még égett. A szomszédos szobában, amelyben Lansingné asszony lakott, ugyancsak égett a lámpa, amint azt az ajtóhasadékon kiszűrődő fény elárulta. De odabenn is olyan mélységes csend volt, mint az első szobában. Nyomban feltűnt nekünk, hogy Lansingné asszonyt sem nem láttuk, de hangját sem hallottuk, már pedig őt nem fából faragták, hogy ne elsőként tiltakoznék álmának megzavarása ellen. De hát hol lehet Lansingné? Miért nem halljuk már rikácsoló, kellemetlen zsörtölődését önkényes behatolásunk miatt? Vajjon elkísérte unokahugát, amikor az kiment a szobából? Nincsen-e a termetes asszonyság már a hátunk mögött a kíváncsi tömeg között, amely már csaknem elérte az ajtót? A leghelyesebbnek tartottam volna a visszavonulást, hogy a házban felkutassuk Dorotheát. Sinclairnek azonban jobb ösztöne volt, mint nekem és behurcolt a csendes belső szobába.

Szerencsénk volt, hogy egyszerre léptünk be a helyiségbe, mert nem tudom, hogy - a rossz sejtelmek, gyötrődések és izgalmak folytán elgyengülve, - bármelyikünk is kibírta volna egyedül az eléje táruló borzalmas látványt.

A bejárattól jobbra eső ágyban egy visszataszító és rémületet keltő alak hevert. A párnákon mozdulatlanul fekvő feje körül ősz hajszálak kuszálódtak, tágrameresztett szemei mintha üvegből valók lettek volna és a kidülledt szembogarak ridegen és élettelenül tükrözték vissza a beléjük hatoló fénysugarakat. Ez a merev pillantás azután megfejtette előttünk a rejtélyt: Miért volt olyan csend a szobában? A Halál feküdt előttünk! Nem úgy jelentkezett, ahogyan tőle féltünk és ahogyan bizonyos fokig elkészültünk fogadására, de ez az eset ugyanúgy lesújtott minket. Nem Murray Gilbertine, vagy Camerden Dorothea esett áldozatul, hanem a szívtelen nagynéni, aki mindkettőjükkel úgy bánt, mintha rabszolgái lettek volna. A halál most váratlanul elszólította őt a földi számonkérés elől.

Amikor végre teljesen tudatára ébredtem a rettenetes valóságnak, az ágy oszlopába kellett kapaszkodnom, hogy össze ne roskadjak. Mintha forgott volna velem a szoba. Csak annyit láttam, hogy Sinclair a gyorsan elsárguló arc fölé hajolt, amelynek természetes pirossága az életben soha egyetlen pillanatra sem halványult el. A rémülettől meredten állottam még mindig ugyanazon a helyen, amikor Armstrong úr az ijedt és kíváncsi vendégek seregének élén a szobába lépett. Arra nem emlékszem, hogy mit beszéltek körülöttem ezekben a pillanatokban és ma sem tudom, hogyan kerültem ki egyszerre újból az első szobába. Csak annyit tudok, hogy egyszerre ott voltam. Képtelen voltam gondolkozni, sőt nem is voltam eszméleten, csak akkor kezdtem magamhoz térni, amikor egy suttogó hangot hallottam magam mellett:

- Szélütés érte!

Ekkor voltam csak képes körültekinteni a köröskörül ágaskodó és torlódó arcok között egyet, a nekem legdrágábbat keresve. De annak ellenére, hogy a szobát megtöltő arcok között csaknem valamennyi a házban levő leány arcát megpillanthattam, sehol sem láttam Dorotheát és ezért cseppet sem csodálkoztam, amikor később valaki így kiáltott:

- Hol van Dorothea? Hol volt abban a pillanatban, amikor nagynénje meghalt?!

Erre a kérdésre senki sem tudott válaszolni.

Senki sem tudott erre a kérdésre felelni. A rémület és ijedség kezdett már felengedni és csodálkozás foglalta el a helyét. A tömegből néhányan Dorothea keresésére indultak. Nem csatlakoztam ezekhez. Képtelen voltam helyemről elmozdulni. Sinclair sem mozdult, csak pillantása, amellyel eddig nyugtalanul fürkészte a körülállókat, szegeződött várakozásteljesen az ajtóra. Kire várt vajjon? Gilbertinere, vagy Dorotheára? Kétségtelenül Gilbertinere várt, mert pillantása szinte felvidult, amikor menyasszonya egy reggeli köpenybe burkolózva az ajtóban megjelent. A köpenyben még nyulánkabb volt alakja és egész megjelenése szokatlanul egyszerű volt.

Kétségtelenül értesült már arról, hogy mi történt, mert most szó nélkül megállt az ajtóban, majd az ajtófélfához támaszkodva, néma rémülettel nézett végig a szobán. Sinclair odalépett hozzá és karját ajánlotta neki. Ekkor úgy látszik, feleszmélt, hálás pillantást vetve vőlegényére, de nem fogadta el a karját.

- Holnap nem tartjuk meg az esküvőt - mormogta maga elé, mintha magában beszélt volna.

Alig néhány perc mult el azóta, hogy többen Dorothea keresésére indultak, de nekem úgy tűnt, mintha órák multak volna el feszült várakozásban. Képzeletemben és minden érzésemmel a keresőkkel voltam és követtem őket a házban végzett körútjukon. Vajjon hol lehet a leányka? Lehet, hogy az egyik szobában fogják megtalálni halálrarémülten. Vagy talán még egy rettenetesebb dráma fog bekövetkezni a mai éjszaka folyamán? Hirtelen arra eszméltem, hogy csodálkozom azon, mi tartott vissza engem a kutatásban való részvételtől s hogy Gilbertine megjelenése után Sinclair, aki pedig most már megnyugodhatott, nem mozdult helyéről. Hát nem tudta ő, hogy milyen rettenetes dolgot rejteget magánál a keresett leány? Hát már megfeledkezett róla, mennyit szenvedtem ennek az estének során és milyen fokra hágott félelmem és szenvedélyem most, amikor már kétségtelenné vált, hogy a méreg csakis Dorotheánál lehet? Ah! Mi az? Ő jön. Hallom, hogy léptei közelednek a folyosón, hogy beszélnek hozzá, kérdéseket tesznek fel neki. Gilbertine félrelép az ajtóból és a küszöbön egy úr és egy hölgy között megpillantom őt.

Megdöbbenek, amikor reápillantok. Esztendők alatt nem változhatott meg annyira, mint ez alatt a pár óra alatt, amely utolsó találkozásunk óta eltelt. Külseje, mozdulatai olyanok voltak, mint az olyan emberé, aki ugyan leszámolt már életével, de hátralévő óráit szorongva, életösztöne és élnivágyása ellen küzködve tölti. Ösztönszerűen visszaléptünk, amikor megpillantottuk őt. Dorothea az ajtóban megtorpant, mintha bátorságot akarna meríteni a belépéshez, majd kifejezetten borzadállyal szemében, saját ágyára pillantott, azután végighordozta tekintetét a megdöbbent vendégcsoporton, amely komolyan figyelte mozdulatait. Mialatt Dorothea révedezve körülnézett a szobában, megütközve vettem észre, hogy még mindig szürke estélyi ruháját viselte és hogy arca és ajkai csaknem ugyanolyan színűek, mint a ruhája.

A szobában mélységes csend volt, nem tudom azért-e, mert mindenki tudta, hogy a nagynéni halála - bármily rettenetes és megdöbbentő volt is az eset, - voltaképen milyen megkönnyebbülést jelent a leányra, vagy pedig azért, mert Dorotheán, amikor a halottas szobába lépett, a megdöbbenésen kívül egyéb érzésnek, bánatnak, szomorúságnak semmi jelét nem lehetett észrevenni. Csupán annyit tudok, hogy belépésekor Dorothea habozni látszott, mintha sejtette volna, hogy milyen látvány vár reá a szobában. Ahhoz azonban túlságosan kuszák voltak gondolataim, semhogy ezt a körülményt akár pontosan észrevenni, avagy magyarázni megkíséreltem volna. Saját gondolataimmal sem voltam tisztában, nemhogy a mások lelkébe láthattam volna!

Azonban még az, aki hidegvérrel szemlélte az eseményeket is el kellett, hogy veszítse megfontoltságát és józan nyugalmát, amikor Dorothea lassan és tétován az ágy felé pillantott és rettenetesen sikoltva, széttárt karokkal összeesett. Bizonyos, hogy nem volt elkészülve arra a rettenetes látványra, amelyet nagynénje arca nyújtott. De hiszen hogyan is lehetett volna felkészülve reá? Magam is életem legborzalmasabb látványaként emlékezem erre a halottra. Természetes tehát, hogy ez a fiatal, lágyszívű teremtés megborzadt az eléje táruló képtől. Amikor Dorothea arccal előrebukott a földre, Armstrong úr feléje sietett, hogy segítségére legyen. Nekem nem volt jogom hozzá, hogy ebben őt megelőzni igyekezzem s mégsem Armstrong úr volt az, aki a szegény leánykát felemelte. Sinclair - különös határozottsággal, amely valamennyiünket valósággal helyünkre kényszerített, - körülnézett, aztán Dorothea mellé ugrott, felemelte és gondosan ágyába fektette. Azután, mintha gondoskodását még nem tartotta volna elégségesnek, egy pillanatra föléje hajolt, megigazította párnáit és félresimította homlokáról szertezilálódott haját. Csak mikor már teljesen elkészült mindezzel, léptek a hölgyek Dorothea ágya mellé.

- Csak ne vegyék körül az ágyat - fordult Sinclair a hölgyek felé. Azután észrevétlenül intett nekem és kisurrant a folyosóra.

Nyomban siettem barátom után. A holdvilágos folyosón, szobája közelében várt reám. Észrevettem, hogy valamit tart a kezében. Amikor odaértem hozzá, az ablakhoz vont és megmutatta, mit tart a tenyerében. Meglepetve láttam, hogy az ametisztszívecske volt, melynek zárószerkezete nyitva volt. Mellette ott hevert Sinclair tenyerén a piciny üvegecske is - üresen. A méregcsepp, amely benne volt, eltűnt.

Sinclair szomorúan pillantott reám.

- Az üvegecskét Lansingné ágyában találtam - mondotta. A szívecskét pedig Dorothea hajában fedeztem fel, közvetlenül azelőtt, hogy összeroskadt volna. Ez volt az oka annak, amiért tapintatlanul én igyekeztem elsőnek segítségére lenni.



ÖTÖDIK FEJEZET

Sinclair megdöbbentő kijelentése nyomán egyetlen pillanat alatt szertefoszlottak lelkemben az ifjúság csillogó reményei, összeomlottak a szédítő légvárak és a semmibe tűntek illuziós gyermekálmaim. Sajnos, soha többé nem sikerült ezeket a kincseket eredeti épségükben visszaszereznem. A ragyogó nyakékre meredtem, majd az üvegcse kötötte le figyelmemet. Pillanatok teltek el, míg Sinclair szavainak értelmét felfoghattam. A rémület valósággal megdermesztett; mintha jeges lehellet érte volna szívemet, hajam égnek meredt, egész testemben remegni kezdtem és úgy éreztem, én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere.

Sinclair gyors mozdulattal újra visszahelyezte a kicsiny üvegcsét az ékszerbe, azután melegen megragadta kezemet, megrázta és így suttogott:

- Bármi történjék is, számíthatsz barátságomra! Ne feledkezz meg erről: bármi történjék is, melletted vagyok!

- Mit akarsz most cselekedni? - kérdeztem én, amikor már összeszedtem magam, hogy beszélni tudtam.

- Nem tudom.

- És... és mi a véleményed?... A véleményed szeretném hallani Dorotheáról.

Sinclair mellére horgasztotta a fejét, a holdfényben világosan láttam, hogy ujjai görcsösen összerándultak.

- Hamarosan itt lesznek az orvosok. Néhány perccel ezelőtt hallottam, hogy telefonáltak értük. A halottkém eltávozása után majd módot nyújtunk a hölgynek... akit említettél, arra, hogy nyilatkozzék!

- Nyilatkozzék... ő?! Hiú ábránd! - Szinte öntudatlanul csóválgattam fejemet.

- Ez a legkevesebb, amit megtehetünk, amit legalább meg kell tennünk - erősítette szeretetreméltó hangon. - Jöjj, ne vegye észre senki, hogy tanácskozunk egymással. Nagyon sajnálom azt is, hogy mindketten többé-kevésbé estélyi öltözékben jelentünk meg a halottas szobában. Ez még magyarázatokra és találgatásokra adhat okot.

- Ő is estélyi ruháját viselte még - mormogtam félig öntudatlanul.

- Sajnos így van - felelte susogva Sinclair, azután tovább sietett a folyosón, ahol a vendégek az izgatott háziasszony körül kezdtek csoportosulni.

Armstrongné képtelen volt az ilyen borzalmas eseményt nyugodtan elviselni. Felbontott hajjal, pongyolában, hevesen gesztikulálva állott a folyosón és azon kesergett, hogy ez az esemény lehetetlenné teszi az ünnepség folytatását.

Amikor Sinclair a csoporthoz közeledett, Armstrongné panaszával és kesergésével hozzá fordult. Mindenki némán hallgatta szavait, melyeket csak nagyritkán szakított félbe egy-egy sajnálkozó, résztvevő felkiáltás. Amikor már az összes vendégek csatlakoztak a csoportosuláshoz, észrevettem, hogy a két leány közül, akiket pedig a legközelebbről érintett a haláleset, egyik sem volt jelen. Ez nyugtalanított. Közelebb léptem az embergyűrűhöz és megkérdeztem Beatontól, aki legközelebb állott hozzám, nem tudja-e, hogyan érzi magát Camerden kisasszony.

- Úgy hallom, már jobban van - felelte. - Szegény leányka, nagy csapás ez neki.

Nem kérdezősködtem tovább. Hangjának konvencionális és udvarias csengése senkiben sem kelthetett gyanut. A verandán folytatott beszélgetésünkről senki sem tudhatott. Végtelenül izgatott voltam, annyira, hogy képtelen voltam józanul megítélni hangokat, embereket vagy eseményeket. Legjobbnak tartottam tehát, ha egy időre visszavonulok. Attól tartottam, hogy megsértek a kíváncsiskodó és fecsegő leánykák közül néhányat és ezért észrevétlenül szobámba osontam, örömmel távolodva el a mindenfelől felhangzó hangok, suttogások és magyarázatok zűrzavarától. Közben megütötte fülemet valakinek keserű megjegyzése, amely végleg megfosztott maradék önuralmamtól is. Az ismeretlen hang a következőket mondotta:

- Szegény asszony! Az egyszer, úgy látszik, tulságosan felizgatta magát! Ma este is hallottam, amint Dorotheát a szobába való belépésekor korholta. Ez magyarázhatja meg a szegény leány egykedvűségét is! A leányka azt mondja, hogy szerinte a mérgelődés ölhette meg nagynénjét - és sajnos, ő miatta izgatta fel magát annyira, hogy szélhűdés érte.

A szobában nem sokáig volt nyugalmam. Nem bírtam el a magányt.

Újra kisiettem és csatlakoztam az egyik kis csoporthoz - a nagy gyűrű már kisebb társaságokra bomlott ekkorra. Az egész ház fényárban úszott, minden lámpa égett, az emberek, akikkel találkoztam, már felöltöztek - úgy látszik, azalatt, míg szobámban tartózkodtam. Sőt néhányan teljes estélyi ruhában voltak. Természetesen mindenfelé csak a szomorú eseményről beszéltek. Ámbár feszülten figyeltem a körülöttem elhangzó kijelentéseket, mégis folyton és izgatottan vártam, mikor harsan már fel a csengő, amely a várt orvos érkezését jelentse. Végre is megszólalt a csengő, éppen amikor az egyik hölgy így szólt a másikhoz:

- Sinclairék most majd saját jachtjukon tölthetik a mézesheteket.

Amikor az orvosok megérkeztek, bevezették őket a szobába, én pedig helyet választottam magamnak, ahonnan megfigyelhettem Sinclair minden mozdulatát, míg az orvosok a halott körül foglalatoskodtak. Sokoldalú egyéniségének legszebb tulajdonságai érvényesültek; a megoldandó súlyos feladat alapos próbára tette képességeit és jellemét. A szomorú esemény nemes lelkében rokonszenvet keltett irányomban és részvétteljesen igyekezett az események fájdalmasságát enyhíteni. Mindketten el voltunk készülve arra, hogy valamilyen borzalmas esemény központjába kerülünk ezen az éjszakán, de ilyen rettenetességre gondolni sem mertünk volna. Sinclair ezekben az órákban erőt, bátorságot és reményt jelentett számomra egyszerre. Bizonyos voltam abban, hogy meggondolatlanságokat nem fog elkövetni és cselekedetei nem lesznek elhamarkodottak. A szegény leánynak pedig föltétlenül mindenképpen módot igyekszik majd nyújtani arra, hogy igazolja magát a fölmerülő rettenetes gyanu alól.

Amikor az orvosok kijelentették, hogy a halál oka szélhűdés (ez a magyarázat különben a fennforgó körülmények között meglehetősen kézenfekvő volt) és már-már csillapodni kezdett az éjszakai nyugalmukban megzavart vendégek izgalma, Sinclair minden önuralmát összeszedve, közeledett Gilbertinehez és megszólította. Gilbertine teljesen felöltözködve állt a lépcső felső végénél és néhány szót váltott a távozófélben levő orvosokkal. Abból a pillantásból, amellyel Gilbertine vőlegényét fogadta és viselkedésén, amellyel valami kívánság vagy kérés teljesítéseképpen a folyosón elindult, láttam, hogy Sinclair arra kérte Gilbertinet, közölje Dorotheával, hogy beszélni akar vele. Nem voltam tehát meglepetve, amikor ezután hozzám lépett Sinclair és így szólt:

- Menj le! Hogyha - ami kétségtelen - a könyvtárszobát üresen találod, gyújts meg egy lámpát és gondoskodjál arról, hogy a könyvtárnak a pálmakertbe nyíló ajtaja nyitva legyen. Azt akarom, hogy Gilbertine ott tartózkodjék addig, amíg unokahugával néhány szót váltok.

- De hogyan akarod Camerden kisasszonyt rávenni arra, hogy odajöjjön? - Isten tudja miért, de sehogyan sem tudtam szerelmesemet keresztnevén szólítani ezekben a pillanatokban. - Azt hiszed, hogy jogosnak fogja tartani azt a kívánságodat, hogy őt mintegy kihallgassad?

- Úgy van!

Soha azelőtt nem láttam szája körül azt az elszánt vonást, amelyet most észrevettem, bár tudtam, hogy határozott és erélyes ember.

- De hogyan tudod őt értesíteni a megbeszélés helyéről? Azt mondják, bezárkózott a szobájába, Armstrongné komornája van mellette.

- Tudom. Bizonyos azonban, hogy arról a rettenetes helyről menekülni fog, mihelyt erre képes lesz... A folyosón várni fogok erre a pillanatra. Akkor azután megszólítom: "Jöjjön!" és ő föltétlenül jönni fog Gilbertinevel együtt.

- No és én? Részt kell vennem az ilyen kínos tárgyaláson? Istenem, milyen kínosan, milyen rettenetesen fogja magát szegény érezni! És mennyire szörnyű és gyötrő lesz viselkedése... Ha én is ott leszek, akkor aligha lesz képes megfelelő magyarázatot adni. Én... én... nem bírnám ki...

- De hiszen nem is mondtam neked, hogy ott légy. Ellenkezőleg; azt akarom, hogy egyedül beszélhessek Camerden kisasszonnyal. - (Ő sem volt képes Dorotheának mondani őt.) - Gilbertinet meg fogom kérni, jöjjön vele, hogy a külszínt megóvjuk. Szeretném, ha mindenkivel, aki az ajtóhoz közelednék, közölnéd, hogy láttál engem Murray kisasszonnyal a terembe belépni.

- Szóval kinn maradjak a folyosón?

- Szeretnélek erre megkérni.

Ekkor hármat ütött az óra.

- Már nagyon késő van! - kiáltottam. - Miért nem várunk holnap reggelig?

- Amikor az egész társaság körülöttünk ténfereg? Nem! Akkor ilyen komoly dolgot nem lehet elintézni. Azonkívül ezek az apró dolgok nem fognak órákat igényelni. Az egész néhány pillanatig fog tartani. Tudnom kell, mit fog a leány válaszolni néhány kérdésemre. Jusson eszedbe, hogy az üvegecske, amelynek tartalma az öregasszony halálát okozta, az enyém volt és az én kezemből indult halálthozó útjára.

- A te véleményed szerint tehát az a méreg ölte meg Lansingnét?

- Erről meg vagyok győződve.

Nem feleltem, hanem lesiettem a lépcsőn, hogy eleget tegyek kérésének.

Az alsó folyosón csak egyetlen lámpa égett, a szobákban mindenütt sötétség volt.

Beléptem a könyvtárba és meggyújtottam a lámpát, ahogyan Sinclair kívánta. Azután megnéztem, nyitva van-e a pálmakertbe nyíló ajtó. Nyitva volt. Figyelmesen körülnéztem, nincsen-e valaki a könyvtár valamelyik zugában. Amikor meggyőződtem arról, hogy sehol senki nincsen és így sem avatatlan hallgatóktól, sem a beszélgetés megzavarásától tartani nem kell, sietve kisurrantam a szobából, arra számítva, hogy türelmetlenségében hamarosan megérkezik Sinclair is a leányokkal. A találkozást természetesen mindenáron el akartam kerülni. A folyosónak egy olyan zugába rejtőztem, ahová nem hatolt el az egyetlen égő lámpa fénye, itt várakoztam türelmetlenül és idegesen sétálgatva szük rejtekhelyemen ide-oda.

Kényszerű sétámat alig néhányszor ismételhettem meg, amikor keskeny, de éles fénysáv vonta magára figyelmemet. A fénynyaláb mintha egy félig nyitott ajtó hasadékán át szóródott volna a folyosóra. Kíváncsian siettem oda, attól tartva, hogy valaki megfigyel engem rejtekhelyemen. Közben el kellett haladnom a keskeny csigalépcső mellett, amely felől tudvalevően kevéssel ezelőtt Sinclair lépéseket vélt hallani. Talán Dorothea ment akkor erre? Dehát mit kereshetett volna a háznak eme félreeső részében? A félelem űzte ide, lelkiismerete elől menekült, vagy önmaga elől? Bárcsak tudnám, hol akadt reá az a két fiatalember, aki a hulla fölfedezése után őt a nagynéni szobájába kísérte! Erről azonban akkor egyikük sem beszélt, én pedig nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy kérdezősködhettem volna.

Továbbhaladva, élénken csodálkoztam feledékenységem felett; a fény ugyanis, amely figyelmem magára vonta, abból a szobából sugárzott elő, amelyben Murray kisasszony nászajándékát állították ki. Ezt tudhattam volna, hiszen magam is segítettem a kiállítás elrendezésénél. Ezen az éjszakán azonban igazán nem tudtam józanul gondolkodni! Csak borzalmak és rettenetességek jártak az eszemben. Mielőtt újra visszatértem volna rejtekhelyemre, egy pillanatig megálltam, hogy egy pillantást vessek a detektívre, akinek kötelessége volt a drágaságokra éjszakán át felügyelni. Nyugodtan ült helyén, valószínűleg észre is vett, de nem pillantott felém. Csodálatos, hogy nem gondoltam erre az emberre, amikor odafenn szobámban magam is őrségen álltam; valószínű, hogy Sinclairnek sem jutott eszébe ez az ember. Pedig bizonyos, hogy intézkedéseinket elejétől végig - sőt a sikolyt is - világosan hallania kellett, mert hiszen kívülünk csak ő volt ébren azokban a negyedórákban. Kérdezzem vajjon meg tőle, hogy így volt-e? Nem. Lehet, hogy attól féltem, nem tudnám elviselni válaszát.

Kevéssel rejtekembe való visszatérésem után, lépteket hallottam a folyosón, majd megpillantottam a két leánykát, akiket Sinclair követett. Tehát mégis sikerült Sinclair vállalkozása és rá tudta venni Dorotheát arra, hogy lejöjjön. Vajjon mi lesz a tárgyalás eredménye? Képes leszek-e megfékezni kíváncsiságom és türelmetlenségem a beszélgetés tartama alatt?

Amikor a hölgyek a folyosón égő lámpa fénykörébe értek, egy pillantást vetettem Gilbertinere, majd teljesen Dorothea arcvonásainak vizsgálásába merültem. Egyiknek arckifejezését sem értettem. Hogyha a rémület és pedig kizárólag csak a rémület merevítette és halványította meg orcáikat, akkor izgalmuk mindenesetre arányban volt lényük természetével. Ha azonban a rémülethez félelem, egy rémséges megdöbbentő félelem is járult, akkor ennek jelét csak Dorotheán vehettem észre. Mert míg Gilbertine vonakodás nélkül, határozott léptekkel sietett előre, addig Dorothea tétovázva lépegetett és amikor a könyvtárszoba ajtajához ért, hirtelen megfordult, mintha el akarna szaladni.

Azonban Gilbertine egy pillantása és Sinclair szava elég volt ahhoz, hogy visszanyerje önuralmát és belépett. Mögöttük becsapódott az ajtó. Most már rám várt a feladat, hogy minden idegent távoltartsak attól a szobától, amelyben sorsom dől el. Szinte elviselhetetlenül gyötört a kíváncsiság, szorongó félelem a történendők miatt.



HATODIK FEJEZET

Nem akarok hosszabban foglalkozni annak a megpróbáltatásnak ecsetelésével, amelyet számomra a folyosón való várakozás jelentett és ezért rátérek a könyvtárszobában történtek ismertetésére úgy, ahogyan azt Sinclair nekem elbeszélte.

Amikor az ajtó becsukódott hármuk mögött és még mielőtt a leányok egyike is szólhatott volna, Sinclair Gilbertinehez fordult:

- Azért kérettelek ide, hogy unokahugod jelenlétében közöljem veled, hogy milyen szerepem volt sajnos nekem, annak az eseménynek fölidézésében, amely mindkettőtöket megfosztott gyámotoktól. Ki kell jelentenem még azt is, hogy a szomoru eseményre való tekintettel hajlandó vagyok esetleges kívánságodra az esküvői szertartásnak - amely, úgy reméltem, a mai napon egybeforrasztja életünket - elhalasztásához hozzájárulni. Kívánságod parancs lesz előttem, annak ellenére, hogy meggyőződésem szerint soha nem voltál annyira ráutalva a támogató közelségére, mint éppen ezekben a súlyos órákban.

Sinclair annyira kíváncsian várta, hogyan fogadja Gilbertine az ő előterjesztését, hogy egészen megfeledkezett Dorotheáról, bár szavait, amelyekkel a szomorú helyzet és hangulat enyhítésére törekedett, egyformán címezte Gilbertinenek és Dorotheának. De már a következő pillanatban, amikor észrevette, hogy Dorothea különös testtartással áll szemben vele és pillantásával makacsul kerülni igyekszik az ő tekintetét, megbánta, hogy Camerden kisasszonyt nem figyelte meg.

- Mi a véleményed, Gilbertine? - kérdezte Sinclair komolyan, amikor látta, hogy menyasszonya hol elpirul, hol meg halványodik.

- Egyáltalában nincsen véleményem a dologról. Még nem gondolkodtam felette... mások fognak erről a kérdésről határozni... mások, akik nálamnál jobban tudják, mi illik ilyen helyzetekben. Köszönöm részvétedet - folytatta, miközben hangja szenvedélyesen csengett - és nagyon szeretném, ha ebben a pillanatban képes lennék úgy válaszolni neked, ahogyan az a leghelyesebb. Azonban - engedj nekem időt erre - beszéljünk később erről a dologról, holnap, ha már valamennyien kissé kipihentük magunkat és, ha majd egyedül beszélhetek veled.

Dorothea fölemelkedett helyéről, hogy elhagyja a szobát.

- Menjek talán ki? - kérdezte.

Sinclair odalépett hozzá és néma tiltakozásképpen megérintette a kezét. Dorothea némán hanyatlott vissza székére.

- Szeretnék néhány szót váltani kegyeddel is, Camerden kisasszony. Gilbertine meg fog bocsátani nekem, de olyan dolgokról van szó, amelyeket még a mai éjszaka folyamán tisztázni kell. Határoznunk kell és meg kell tennünk bizonyos intézkedéseket. Tekintettel arra, hogy kegyed ismerte a legalaposabban Lansingné asszony ügyeit és körülményeit, Armstrongné fölkért, hogy kegyeddel beszéljem meg ezeket a dolgokat. Gilbertinet talán ne terheljük mindezzel. Neki a saját dolgaival kell foglalkoznia. Kedves Gilbertine légy kegyes - fordult Sinclair menyasszonyához, - fáradj a pálmakertbe addig, míg Dorotheával beszélek. Legföljebb öt percről lesz szó.

Sinclair kérését Gilbertine olyan csodálkozással és szinte értelmetlen pillantással fogadta, hogy Sinclair kénytelen volt nyugodtan karonfogni és gyengéd erőszakkal átvezetni a pálmakertbe menyasszonyát.

- Beszélnem kell Dorotheával - ismételgette miközben odavezette ahhoz a karosszékhez, amelyben olyan gyakran látta üldögélni Gilbertinet. - Légy engedelmes kisleányka, nem foglak soká várakoztatni - suttogta gyöngéden.

- Jó, jó, de miért ne menjek akkor a szobámba? Nem értem, nyugtalanítasz engem, mi dolgod lehet neked Dorotheával, amelyről én nem tudhatok?

Kérdezősködése és ellenvetései közben Gilbertine annyira izgatottnak látszott, hogy Sinclair már-már habozott, végrehajtsa-e teljesen tervét. Végre azonban megfogta menyasszonya kezét:

- Már megmondtam neked - felelte határozott hangon, azután lágyan megcsókolta kezét. - Légy nyugodt gyermekem és maradj szépen itt! Nézd, adok neked rózsákat! - ezzel egy rózsaágat tépett le és menyasszonya ölébe dobta. Azután a könyvtárba ment és becsukta maga mögött az ajtót. A magam részéről egyáltalán nem csodálkozom, hogy Gilbertine elcsodálkozott vőlegénye viselkedésén.

Amikor Sinclair a könyvtárszobába lépett, Dorothea már a folyosóra vezető ajtónál állt és keze a kilincsen nyugodott. Fejét mélyen lehorgasztotta, arcán habozás látszott, mintha azon tűnődne: menjen-e, vagy maradjon. Sinclair azonban végét vetette a tétovázásnak. Gyorsan odalépett hozzá, nyugodtan megfogta a kezét és olyan mélységes komolysággal kezdett hozzá beszélni, amely nagy hatással volt szegény leánykára:

- Arra kérem, maradjon itt és hallgassa végig, amit mondani akarok. Gilbertinet meg akartam kímélni, szeretném, ha kegyeddel szemben is kíméletes lehetnék. A körülmények azonban lehetetlenné teszik ezt számomra. Kegyed is tudja, én is, hogy nagynénjét nem szívszélhűdés ölte meg!

Dorothea szinte összeroskadt ijedtében, ajkai remegtek az izgalomtól, amelyek eddig is hidegek voltak, most szinte fagyosakká lettek. Sinclair visszahúzta a kezét.

- Ön tudja! - mormogta Dorothea önkéntelenül, remegve és halotthalványan. Ösztönszerűen a hajához kapott.

- Természetesen - felelte Sinclair nyugodtan, - hiába keresi már a melltűt. A rejtekhelyét akkor fedeztem fel, amikor elájult és én ágyba vittem kegyedet.

Ezekkel a szavakkal elővette az ékszert a zsebéből. Alig vetett Dorothea egy pillantást a kicsiny holmira, szemei szinte megdermedtek, valamilyen ismeretlen rémülettől és ajkai mozogtak, mintha valamit mondani akarna.

Sinclair igyekezett könyörületesen bánni vele.

- Már órákkal ezelőtt észrevettem, hogy eltűnt a szívecske és már nincsen abban a fiókban, ahová, amint látták, rejtettem. Ha tudtam volna, hogy kegyednél van, újra figyelmeztettem volna rá, hogy milyen rettenetes mérget tartalmaz a kicsiny üvegecske. Még egyszer lelkére kötöttem volna, hogy az üvegecske kinyitása is veszedelmes, de a méreg megízlelése menthetetlenül halált jelent.

Dorothea fölemelkedett ültéből és önkéntelenül kiegyenesedett:

- Megnézte már a szívecske belsejét, amióta kivette a hajamból? - kérdezte.

- Hogyne.

- Akkor hát tudja, hogy az üvegecske nincsen benne.

Sinclair válasz helyett megnyomta a kicsiny rugót, a parányi födél felpattant.

- Már nem üres, amint látja - tette hozzá azután, majd halkan, de hangsulyozottan még hozzáfűzte: - Az üvegecske azonban üres!

Dorothea összetett kézzel és nemes méltósággal pillantott Sinclairre, amire a beszélgetés egészen más irányt vett.

- Hol találta meg az üvegecskét? - kérdezte.

Nem volt könnyű feladat a kérdésre felelni. Szinte úgy látszott, mintha szerepet cseréltek volna; Dorothea kérdezett és Sinclair válaszolgatott, meglehetős elfogultsággal. Amikor Sinclair végre szólni tudott, hangja halk és bizonytalan csengésű volt.

- Lansingné ágyában. Magam találtam meg ott. Csak Worthington ur állt mellettem. Kívüle senki sem tud róla semmit. Én mindenesetre alkalmat akartam adni kegyednek arra, hogy a dolgot megmagyarázza. Már-már, magam sem tudom miért, kételkedni kezdek azonban abban, hogy képes lesz-e erre. A melltű egész este a kegyed hajában volt. Észrevettem, hogy folyton a hajához kapkodott már a zeneteremben is tánc közben.

Dorothea méltóságteljesen és büszkén hallgatta Sinclairt.

- Igaza van! - felelte. - A szívecskét a hajamba dugtam mingyárt, amikor a fiókból kivettem. Nem tudtam ennél biztosabb helyet találni. Igen, én vettem el a fiókból - tette hozzá, amikor észrevette, hogy a férfi elpirult, - én vettem el, de nem gonosz szándékkal, hanem csak azért, mert olyan dolog volt, amely szinte fascinált engem. Szinte nem tudtam, mit cselekszem abban a pillanatban, amikor kicsentem a fiókból és elrejtettem a hajamba.

Sinclair némán bámult reá, mert magatartása és vallomása éles ellentétet mutatott.

- Az üvegcsével azonban nem csináltam semmit - folytatta Dorothea. Amikor idáig ért vallomásában, hirtelen megváltozott testtartása és hangja is. Egész lényén valami megkönnyebbülésféle látszott; talán mert egy belső, magasabbrendű parancsnak tett eleget vallomása megtételével. Most azután a titokról föllebbentette a fátyolt, lelkifurdalás nélkül engedhette át magát a haláleset feletti fájdalomnak. - Ennyit mindenesetre el kellett mondanom, joga volt ezt követelni tőlem. Amikor az ékszert elcsentem, azt hittem, hogy az üvegecske benne van, de amikor szobámba értem és alkalmam volt a halálthozó ékszert kinyitni, megdöbbenve láttam, hogy az üres, mint volt akkor, amikor a hajamban megtalálta. Valaki még előttem kivehette tokjából a mérges üvegcsét.

Sinclair olyan pillantást vetett a pálmakert felé, mint az olyan ember, akinek nyakán hurok feszült meg; hurok, amely nem ismer kegyelmet, de a szerencsétlen küzködik még életéért és szívettépő tekintettel búcsúzik az élettől. Azután valósággal kapkodva levegő után, kérdezte:

- Miért nem tartózkodott a szobájában? Miért kellett kegyedet felkutatni? És ki sikoltott?

Szomorúan és nagyon komolyan pillantott Dorothea a férfira.

- Nem voltam a szobámban, mert aggasztott az üvegecske hiánya. Azt hiszem, éppen a könyvtárba indultam, hogy az ékszert visszategyem helyére. Mindenesetre éppen azon a keskeny csigalépcsőn voltam, abban a pillanatban, amikor a sikoltás elhangzott. Nem tudom, ki kiáltott, csak annyit tudok, hogy nem én voltam.

Vigasztaló remény csillant meg Sinclair hangjában, amikor Dorothea kezét megragadva, így szólt:

- A nagynéni lehetett! Ő vette ki az üvegecskét az ékszerből, ő nyithatta ki és ízlelhette meg tartalmát s ő sikolthatott, amikor a méreg hatását érezte. Ha ott tartózkodott volna kegyed, bizonyára tudná mindezt. Nem így történhetett? Miért néz reám olyan hitetlenkedve?

- Ne higyjen tévedéseknek. Ön nagyon jó és korrekt ember; nem akarom, hogy hazugságok vagy tévedés áldozatául essen! Nagynénémnél fiatalabb személy sikoltott. Sinclair úr, legyen óvatos: ne tartsák meg holnap az esküvőt!

Ezalatt én a folyosón ide-odasétálgattam, türelmetlenkedve a hosszú várakozás miatt. Már szinte féltem egyedül a néma, kongó folyosón. Már körülbelül tizenötödször haladhattam el a könyvtárszoba ajtaja előtt, amikor hirtelen rekedt kiáltást hallottam odabennről és egy pillanat mulva felpattant az ajtó és azon először Dorothea rohant ki. Visszatorpant, amikor engem megpillantott, de, úgy látszik, jól esett neki, hogy nem igyekeztem őt feltartóztatni. Gyorsan a lépcsőhöz sietett és hamarosan eltűnt szemem elől. Rögtön a könyvtárba siettem.

Sinclairt az egyik asztalnál ülve találtam. Fejét tenyerébe horgasztotta. Egyetlen pillanat alatt ráeszméltem, hogy szerepeink újra fölcserélődtek. A magam érzéseivel nem törődve, melléléptem és kezemet vállára tettem.

Sinclair összerezzent, de nem pillantott fel. Percek teltek el, amíg Sinclair annyira összeszedte magát, hogy szólni tudott. Akkor azonban szinte kirobbant belőle minden.

- Én bolond! Milyen őrült voltam én! - kiáltozott. - Hiszen láttam, hogyan gyötörte őt a félelem, amikor megtudta, hogy beszélni akarok Dorotheával! Talán meg is látszik a karomon ujjainak helye, úgy szorított, amikor a könyvtárba vezettem. És én bolond, azt hittem, hogy egyszerű asszonyos idegeskedés az egész, míg más, kevésbé vak ember föltétlenül ráeszmélt volna, hogy a lelkiismeretfurdalás teszi nyugtalanná azt a nőt. Oh, Walter, bár maradt volna még egy csepp a számomra! Legalább nem kellene többé kimennem ebből a szobából, nem kellene már az arcába néznem és...

A parányi üvegecskét kivette az ékszerből, idegesen forgatta ujjai között és közben megrázóan és tehetetlen belső fájdalommal tekintett reám. Gyöngéden kivettem a méregtartót kezéből és minden erőmet összeszedve, nyugodtan szóltam hozzá:

- Mindez nem jelent semmit! Miért veszed újra Gilbertinet gyanuba? Már azt hittem, hogy az ő személyét teljesen kikapcsoltad ebből a szomorú esetből és Dorotheát - egyedül Dorotheát - gyanusítottad az ametisztékszer eltulajdonításával.

- Dorotheánál csak az üres nyakék volt! Az üvegecske nem nála volt! Az üvegecske?! Azt már előbb kivette valaki a nyakékből. Emlékszel rá, hogy Armstrong úr látott valakit a könyvtárban, akin fehér selyemruha volt? Nem tudok többet mondani, Walter, kötelességem odaszólít, a másik helyiségbe. - Ezzel fájdalmasan a pálmakert felé mutatott. Visszaléptem és megkérdeztem, hogy továbbra is őrködjem-e odakinn a folyosón.

Sinclair csak a fejét rázta.

- Ez már semmin sem változtathat semmit, semmit! Ha azonban szívességet akarsz nekem tenni, kérlek, maradj itt.

Így tehát leültem az egyik székre. Sinclairen nagy erőlködés látszott, amikor a pálmakert ajtaja felé vonszolta magát.

Szándékosan nem néztem reá ebben a pillanatban, a szívem majd megszakadt, annyira sajnáltam szegény barátomat.

Egy pillanat mulva azonban újra talpon voltam. Hallottam, hogy hogyan kutat a zizegő pálmák között. Majd hallottam hangját:

- Elment! Elfelejtettem, hogy a pálmakertnek még egy ajtaja van, amelyik a folyosóra nyílik.

A pálmakertbe siettem és Sinclair mellé léptem. Egy üres szék mellett állt, amely körül széjjeltépett rózsaszirmok hevertek. Soha nem fogom elfelejteni arckifejezését. A pálmakert homályos világítása sem titkolta el az arcán visszatükröződő határtalan fájdalmat és rettenetes lelkiharcot. Az ő szemében Gilbertine távozásának csak egy oka lehetett: a bűntudat.

Sinclairnek az volt a szándéka, hogy a dolognak még ezen az éjszakán végére jár. Én azonban igyekeztem őt lebeszélni. Láttam, hogy kimerült volt és minden további lépés még csak jobban feldúlná lelkét. A könyvtárból kilépve, elváltunk tehát egymástól és én egyedül szobámba mentem. Talán nem vet reám kedvező fényt, de bevallom, hogy kevéssel utóbb már aludtam és csak világos nappal ébredtem fel. Valaki kopogtatott az ajtómon. Amikor ajtót nyitottam, Sinclair állt előttem. Arcán látszott, hogy egész éjszaka nem aludt s haja ziláltan lógott homlokába. Belépésekor felhangzott az alsó folyosón a reggelire hívó első harangjelzés.

- Nem tudtam aludni - kezdte. - Egész éjszaka a folyosón bolyongtam, újra meg újra hallgatóztam az ajtaján és sokat gondolkoztam mindenen. Isten bocsásson meg nekem ezért, de eddig még senkivel sem közöltem, hogy ez a tréfa milyen rettenetes tragédiává fejlődött. Nem tartasz igazságtalannak emiatt? Helyes-e a rideg valóságot ilyen hosszú ideig titkolni?... Dehát én Dorotheának is alkalmat adtam a kimagyarázkodásra, nincs-e jogom - sőt nem kötelességem-e, hogy Gilbertine iránt is kíméletes legyek?

- Természetes, hogy helyesen cselekedtél - feleltem; de egyikünk sem tekintett a másikra és hangunk egészen reménytelenül csengett.

- A reggelihez nem fogok lemenni - jelentette ki azután. - Ezt a levélkét írtam Gilbertinenek. Kérlek, juttasd el hozzá.

Válasz helyett a levélkéért nyúltam. Sinclair átnyújtotta nekem a levelet. Egészen meghatódtam, amikor láttam, hogy a levelet nem ragasztotta le.

- Amikor a levélkét átnyújtod, először győződj meg arról, hogy módjában áll-e tanuk jelenléte nélkül elolvasni soraimat. Ma reggelre el fogom kérni az egyik kis fogadószalónt, hogy ott zavartalanul beszélhessünk. Vezesd őt oda, ha kijelenti neked, hogy hajlandó kérésem teljesíteni. Bennem nemcsak bírójára, de legjobb barátjára is talál.

Minden erőmmel arra törekedtem, hogy együttérzésemről biztosítsam, türelemre és nyugalomra intsem és vigasztalóbb gondolatokat ébresszek benne. Annak ellenére, hogy barátom szemmel láthatóan igyekezett szavaimra figyelni, mégis láttam, hogy abból semmit sem képes megérteni. Ezért abbahagytam az eredménytelen kísérletezést és folytattam az öltözködést. Sinclair pedig néhány percnyi hallgatás után szó nélkül kiment a szobából. Amikor magamra maradtam, igyekeztem az izgalmas éjszaka fáradalmainak nyomait lehetőleg eltűntetni és lementem a reggelihez, hogy legalább annyira szolgálatára legyek barátomnak, amennyire azt a szerencsés véletlen és a külső körülmények lehetségessé teszik.

Az alsó folyosón néhány vendéget és kíváncsiskodó idegent láttam, akik csoportokba verődve tárgyalták az éjszakai eseményt. A szomorú esetnek ugyanis már híre terjedt és a szomszédok közül többen félbeszakítva reggelijüket, átsiettek, hogy egyrészt részvétüket fejezzék ki az Armstrong-családnál, másrészt a részletek felől érdeklődjenek. A csoportosulás középpontjában Armstrongné asszony állt. Armstrong urat azonban nem lehetett sehol látni. Távolmaradása miatt a reggeli időpontját is elhalasztották kissé. Nem akartam belevegyülni az ilyenkor szokásos beszélgetésbe és ezért a lépcső aljánál megálltam, azt remélve, hogy valaki jön majd az emeletről, aki hírt tud adni Murray kisasszony hogylétéről. Azt ugyanis szinte kizártnak tartottam, hogy a kisasszony lejöjjön az idegenek közé, sőt valószínűnek láttam, hogy Dorothea sem fog lejönni a reggelihez, de már Lane kisasszonynak, vézna alakja ellenére is, sokkalta jobb étvágya volt, semhogy a reggeliről lemondott volna. Bizonyosra vettem tehát, hogy az utolsó gongütés előtt legalább ő le fog jönni és tekintettel a köztünk fennálló barátságra, bizonyára válaszolni is fog kérdéseimre, megadja majd azokat a felvilágosításokat, amelyekre Sinclair megbízásának végrehajtásához szükségem volt. Még jóformán meg sem hallottam a lépcsőn Lane kisasszony halk lépteinek neszét, amikor több, előre nem látott esemény zavarta meg tervem megvalósítását. Három úr lépdelt egymás mögött lefelé a lépcsőn. Mögöttük haladt Armstrong úr a szokottnál komolyabb és fontoskodóbb arccal. Az idegenek közül ketten orvosok voltak, akik már az éjszaka folyamán ott jártak a házban és csak hajnali három óra tájban távoztak el. A harmadikat nem ismertem, de ennek megjelenése is olyan volt, hogy orvosnak néztem. Mi lehet az oka annak, hogy ezek az urak újra eljöttek, még hozzá ilyen korán? Talán valami újabb dolognak jöttek a nyomára?

Úgy látszik, a többi vendéget is ugyanezek a kérdések izgatták. Mialatt Armstrong úr az idegeneket végigkísérte a folyosón, egészen a kapuig kíváncsi tekintetek követték őket és a visszatérő házigazda csak nehezen védhette ki a kíváncsiskodók ostromát. Néhányan annyira mentek mohóságukban, hogy megragadni igyekeztek Armstrong úr karját, hogy így tartóztassák vissza. De Armstrong úr egy-egy barátságos szóval, kedveskedő mosollyal kivonta magát az ostromlók gyűrűjéből és bement kicsiny szobájába anélkül, hogy az érdeklődők kíváncsiságát kielégítette volna.

Ez a jelenet csak fokozta bennem a bizonytalanság érzését. Valaminek történnie kellett, még pedig valami olyan dolognak, amiről Sinclairnek értesülnie kellene. Nagy aggodalom fogott el és feszülten figyeltem az ajtót, amely mögött Armstrong úr eltűnt. Hirtelen újra felpattant az ajtó és láttam, hogy frissen megszövegezett távirat van Armstrong úr kezében. A táviratot egy szolgának adta oda és intett annak az embernek, aki készenlétben állva várakozott a hatalmas kínai gong mellett, hogy a reggeli megkezdésére jelet adjon. Abban a pillanatban fel is hangzott a jeladás. Nyomban elcsendesült a hangzavar és az eddig csevegő ifjak és öregek az étkezőszoba felé indultak. A házigazda azonban nem tartott velük. Még mielőtt a legfürgébb vendég is melléje érhetett volna, eltűnt abban a szobában, amely, amint említettem, Gilbertine nászajándékainak kiállítására szolgált. Egyáltalán semmi kedvem sem volt a reggelizéshez. Ide-odakószáltam a folyosón, úgyhogy mindenki megelőzött, még Lane kisasszony is, aki közben észrevétlenül lejött az emeletről, mialatt én Armstrong úr szobájának ajtaját figyeltem. Bosszankodtam, amikor észrevettem, hogy ezt a kitünő alkalmat is elszalasztottam a Lane kisasszonnyal való beszélgetésre, illetve a Gilbertine kisasszony felől való tudakozódásra. Habozva álldogáltam a folyosón, amikor Armstrong úr kijött szobájából és hozzám lépve megkérdezte, vajjon Sinclair úr lejött-e már a reggelihez.

Kérdésére felelve, megmondottam Armstrong úrnak, hogy Sinclairt nem láttam a reggelire készülődők között s tudomásom szerint valószínűleg nem is fog lejönni, minthogy az elmult éjszaka eseményei olyan hatással voltak reá, hogy fáradalmait kívánja kipihenni.

Armstrong úr nem érte be válaszommal, hanem megjegyezte:

- Nagyon sajnálom, azonban kénytelen leszek őt nyomban fölkeresni, hogy valamit megkérdezzek tőle. Kérdésem egy kis olaszországi eredetű ékszerre vonatkozik, amelyet, amint arról értesültem, tegnap délután a hölgyeknek mutatott.



HETEDIK FEJEZET

Rettenetes titkunk tehát kiderült már! Házigazdánk is tudomással bírt róla és legalább is gyanította az események közötti összefüggést.

Hálás voltam a sorsnak, hogy erről a fordulatról én értesültem korábban és nem Sinclairt érte ez a csapás. Minden erőmet megfeszítve, a lehető legnyugodtabban feleltem:

- Igen, igen! Sinclair említette nekem a dolgot! Hogyha erről az ügyről valamit meg akar tudni, valószínűleg éppen olyan helyes és kielégítő felvilágosítást adhatok, akárcsak ő.

Armstrong úr előbb körülnézett, mintha meg akarna arról győződni, nem hallhatta-e valaki előbbi kérdését, azután egy pillanatig gondolkozott, majd behívott szobájába.

- Nagyon kínos helyzetbe jutottam - kezdte. - Különös és érthetetlen elváltozás ment végbe az utolsó órák alatt Lansingné holttestén. A változás olyan természetű, hogy az az orvosokat gondolkodóba ejtette és nagyon kellemetlen gyanut keltett bennük. Azt szeretném most tehát legelsősorban megtudni, hogy vajjon az ékszer még mindig Sinclair úr birtokában van-e, vagy pedig más kezekbe jutott azóta, hogy a kis tárgyat a könyvtárban a hölgyeknek megmutatta.

A kelet felé nyíló ablakon dúsan hullott reánk a felkelő nap ragyogó fénye. Lehetetlenség lett volna tehát eltitkolni, hogy milyen hatással volt ez a kérdés reám. Nem is volt azonban szándékom a titkolózás. Sinclair és nem a magam érdekében eltökéltem, hogy annyira őszinte leszek házigazdánkkal szemben, amennyire csak lehet, igyekezve egyúttal, hogy Gilbertinet lehetőleg megkíméljem elhamarkodott és végleges gyanusításoktól.

Habozás nélkül kész voltam a felelettel:

- Erre a kérdésre éppen olyan pontosan válaszolhatok, akár Sinclair - mondtam boldogan, amiért megkímélhettem őt a megpróbáltatásoktól, amelyet ez a kihallgatás jelentett. - Az ékszer mutogatása közben - folytattam tovább Sinclair elbeszélésének idézését, - a szobába lépett Armstrongné őnagysága, aki azt javasolta, hogy a jelenlevők induljanak közös sétára... A felhívás nyomán a hölgyek eltávoztak a könyvtárszobából. Minthogy Sinclairt is magukkal hívták, az ékszert, nem is gondolva arra, hogy ebből veszély származhatna, a faliszekrény egy magasan levő fiókjába rejtette és a többiekkel együtt kiment a szobából. Amikor újra visszatért az ékszerért, az eltűnt a fiókból.

Házigazdánk szokott egészséges arcszíne még pirosabb lett. Tehetetlenül roskadt az íróasztala mellett álló karosszékbe.

- Hiszen ez rettenetes! - mormogta. - Istenem, milyen borzalmas következményei lehetnek ennek a házamra és arra a szerencsétlen leányra!

- A szerencsétlen leányra? - ismételtem megdöbbenve, kérdő hangon a házigazda utolsó szavait.

Armstrong komolyan fordult felém.

- Kérem, Worthington úr, végtelenül sajnálom, hogy kénytelen vagyok önt ezekkel a dolgokkal terhelni, az elmult éjszaka azonban igazán szokatlan és megdöbbentő dolgok történtek ebben a házban, amelyek csak most kezdenek kiderülni. Az orvosok figyelmét csaknem elkerülte a dolog, ön azonban bizonyára tudja, hogy detektív is tartózkodik a házban. Az értékes ékszerek megőrzése végett ugyanis helyesnek tartottam egy hivatásos detektív alkalmazását az ünnepség tartamára.

Bólintottam, szólni képtelen voltam, annyira elszorult a torkom.

- Ez a férfi most jelentette nekem - folytatta Armstrong, - hogy öt perccel azután, hogy az a vérfagyasztó sikoltás a ház lakóit fölverte volna álmukból, lépteket hallott a felső folyosóról, majd olyan zajt vett észre, mintha valaki lesurrant volna a csigalépcsőn. Minthogy kíváncsi volt s meg akarta tudni, ki és mit kereshet ilyen későn a háznak ezen a tájékán, eloltotta a gázlángot szobájában és kinyitva az ajtót, kikémlelt a folyosóra. A titokzatos egyén ellopózott előtte. A detektív elégedetten vette tudomásul, hogy feltevése helyesnek bizonyult: egy nő surrant el előtte nesztelen léptekkel. Halkan még jobban kinyitotta az ajtót és tovább figyelt. A folyosón az ablakon beszűrődő sejtelmes holdfényben egy fiatal leány állt, figyelmesen vizsgálgatva valami apró, lilaszínű fényben csillogó holmit. A detektív ezt a jelentését akár esküvel is hajlandó megerősíteni. A következő pillanatban valami zörej hallatszott, a fiatal leány megriadt és hirtelen eltűnt a csigalépcső irányában. Alig néhány másodperccel utóbb felharsant a sikoltás. Nos, Worthington úr, mit tegyek most; ezeknek a tényeknek ismeretében? Utasítom a detektívet, hallgasson addig, míg én meg nem vizsgálom a dolgot, de hogyan kezdjek hozzá ehhez a vizsgálathoz? Hiszen csak nem tételezhetem fel, hogy Camerden kisasszony...

Akaratlanul is felkiáltottam. Több volt a soknál, hogy immár másodszor hozzák az ő nevét ezzel az üggyel kapcsolatba.

- A detektív világosan megnevezte Camerden kisasszonyt? - kérdeztem sietve, amikor észrevettem, hogy Armstrong úr csodálkozva néz reám. - Honnan ismerte a detektív Camerden kisasszonyt?

- Egyáltalán nem mondott nevet; csupán pontos leírást adott az illetőről. Ez a leírás Camerden kisasszonyra illik, akiről pontosan tudjuk, hogy abban az időben ide-odabolyongott. Be kell vallanom, hogy még életemben nem voltam ilyen kínos helyzetben, mint most - panaszkodott keserűen a kedves öregúr. - Hivassuk le Sinclair urat; őt érinti a legérzékenyebben Gilbertine legközelebbi rokonának halála; vagy... várjon csak!... ne hivassam ide inkább magát, Camerden kisasszonyt? Ő mondhatná el a legpontosabban, hogyan jutott az ékszer birtokába.

Nagynehezen sikerült elnyomni magamban azt a szándékot, hogy Camerden kisasszonyt már nyomban megvédjem a gyanusítástól s igy olyanféleképp igyekeztem válaszolni, ahogyan azt, nézetem szerint Sinclair a leghelyesebbnek találta volna.

- A dolog nagyon komoly és bonyolult - mondottam, - ha azonban ön még csak rövid ideig türelemmel lesz, azt hiszem, feleslegessé válik Camerden kisasszony háborgatása. Meg vagyok győződve arról, hogy minden, ami történt, hamarosan tisztázódni fog. Adjon legalább időt és alkalmat szegény leánykának arra, hogy igazolhassa magát - hebegtem. - Gondoljon csak arra, milyen érzéseket keltene benne az, ha ilyen kínos ügyben kérdéseket intéznének hozzá. Ez olyan sebet ütne a lelkén, amely soha, soha nem hegedne be többé. Csak, amennyiben önként nem nyilatkozna, kellene önnek megkérdeznie őt, hogy mi ennek az oka.

- Ma reggel le sem jött a reggelihez Camerden kisasszony.

- Ez egészen természetes.

- Oh, bár kérhetnék tanácsot a feleségemtől! Sajnos azonban, nőm nagyon ideges hangulatban van. Mindent el fogok követni, hogy a súlyos ügy újabb fejleményeit, amíg csak lehet, eltitkoljam előtte. Mit gondol, ne keressem fel Camerden kisasszonyt, remélt felvilágosításainak meghallgatása végett, még mielőtt az orvosok újra visszatérnek, vagy megérkezne Lansingné háziorvosa, akinek táviratoztam?

- Bizonyos vagyok felőle, hogy három óra leforgása alatt ön ismerni fogja az egész tényállást. Bízza rám, hogy az ügyet kinyomozzam. Igérem önnek, ha ez nem sikerülne nekem kielégítő eredménnyel, Sinclair segítségét fogom igénybe venni. Armstrong úrnak csak arra legyen gondja, hogy Camerden kisasszony jó hírneve ne szenvedjen csorbát holmi gyanusítgatások révén. Gyakran előfordul, hogy szerencsétlen pillanatokban olyan szavak hangzanak el, amelyeket soha jóvátenni vagy elfelejteni nem lehet. Reszketek, ha csak rágondolok is, hogy most ő kerülhet ilyen helyzetbe.

- Senki sem sejti, hogy a melltűt az ő kezében látták - jelentette ki Armstrong ünnepélyesen. - Az azonban valószínű, hogy most már mindenki tudja, hogy Lansingné halálának körülményeit gyanusnak találták. Az ilyen gyanu felmerülését valamely házban, ahol annyian laknak, mint itt, lehetetlenség titokban tartani.

Ezt mindenesetre tudtam. Armstrong viselkedése és szavai mégis valamennyire megnyugtattak. Házigazdámtól elköszöntem és a reggeliző terem felé indultam. Vajjon ott találom-e Lane kisasszonyt? A terembe lépve, egy pillantással meggyőződhettem, hogy Lane kisasszony az asztalnál ül s szerencsémre a mellette lévő hely szabad volt. Már éppen az üres szék felé indultam, amikor hirtelen feltűnt nekem a csend, amely belépésemkor keletkezett. Amikor még az ajtón kívül voltam, élénk beszélgetés zsongását hallottam s most néma csend volt s mindenki lesütötte szemét pillantásom előtt. Gyorsan körülnéztem a teremben, de mintha senki sem ismert volna meg és egyetlen vendég sem üdvözölt.

Mit jelentsen ez? Rólam beszéltek talán? Valószínűleg, még pedig bizonyára olyan módon, hogy az reám aligha lehetett hízelgő.

Nem tudtam eltitkolni, hogy mennyire zavarba hozott engem az a hatás, amelyet belépésem keltett. Félszegen és elfogódottan ültem le a Lane kisasszony melletti székre és kérdőn pillantottam szomszédnőmre. Azonban ő is, akárcsak a többiek, mélyen elmerült tányérja szemlélésébe, de amikor nyugodtan "Jó reggelt!" kívántam neki, feltekintett és köszönésemet könnyed, rokonszenvező mosollyal fogadta. Egyszerre, mintha jeladásra történt volna, az egész asztal körül élénk beszélgetés indult és a zsibongás közepette nyugodtan kérdezhettem meg Lane kisasszonytól azt, ami leginkább érdekelt.

- Hogy van Murray kisasszony? - kérdeztem. - Úgy látom, ő nem jött le a reggelihez.

- Számított talán rá, hogy lejöjjön? Szegény Gilbertine. Aligha volt elkészülve, hogy ilyen dolgok történjenek esküvője napján! - Majd ellenállhatatlan naivitással, amely tökéletesen összhangban volt törékeny termetével és eladólányos modorával, hozzátette még: - Nézetem szerint nem volt szép az öregasszonytól, hogy éppen ezen a napon halt meg.

- Bizony nem volt szép! - feleltem meggyőződéssel, miközben folyton azon törtem a fejem, hogyan hajthatnám végre legjobban megbízásom.

- Murray kisasszony meg akarja tartani ma az esküvőt? Úgy látszik, senki sem tudja még, hogy mit határoztak erre vonatkozóan.

- Én sem tudom. Ma éjszaka óta nem is láttam még őt. Nem is tért vissza a szobájába az éjszaka folyamán. Azt mondják, hogy rémületében és csalódottságában hajnalig zokogott egy sarokban. Istenem, hogy ilyesminek kellett történnie Gilbertinevel! De ez még mindig jobb, mintha...

A mondat további szavai érthetetlen mormogásban vesztek el. Majd újra csend lett. Vajjon Lane kisasszony azért hallgatott-e el, mert egy pillanatra elült körülöttünk a társalgás zaja? Alig hinném, mert Lane kisasszony még akkor is makacs hallgatásba burkolózva üldögélt mellettem, amikor körülöttünk már újra élénk társalgás fejlődött. Amilyen gyorsan csak tudtam, kiittam kávémat és elhagytam a termet. Előttem már sokan elkészültek a reggelijükkel és így, amikor a folyosóra értem, az ismét beszélgető csoportokkal volt tele.

A csoportosulásokon átvágva, éppen a könyvtárszoba felé igyekeztem, amikor velem szemben haladók arcán újra a zavar jeleit vettem észre. Hölgyek, akik a lépcső karfájára támaszkodtak eddig, most hirtelen visszahúzódtak, mások besurrantak a folyosóról nyíló szobákba s mindenki úgy viselkedett, mintha a legszívesebben eltűnt volna a folyosóról. Ez furcsa és feltünő jelenség volt, de hamarosan meggyőződtem róla, hogy az általános zavarnak nem is én lehetek az oka, hanem másvalaki, aki mintha mögöttem lenne. Ki lehet az? Gyorsan hátrafordultam és feltekintettem a lépcsőn - éppen a lépcső előtt álltam ebben a pillanatban. Ekkor a legfelső lépcsőfokon egy feketébe öltözött leányt pillantottam meg, aki mintha habozott volna, hogy lejöjjön-e, vagy sem. Ez a leány Camerden Dorothea volt. A körülállókra vetett egyetlen pillantás meggyőzött arról, hogy az általános rosszindulat és gyanakvó zavar jelei nem nekem, hanem neki szóltak.



NYOLCADIK FEJEZET

Minthogy a leány ártatlanságáról meg voltam győződve, mélységesen felháborított a vele szemben tanusított sértő magatartás és első felháborodásomban bizonyára könnyelmű kijelentésekre ragadtattam volna magam, ha ebben a pillanatban nem akad meg szemem Armstrong úr figyelő pillantásán. A házigazda a folyosón állva figyelte a lépcsői jelenetet és elsősorban az én magatartásomat. Félig meglepett, félig fájdalmas arcvonásain láthattam, hogy a kínos jelenetet az ő indiszkréciója idézte elő. Nem csalódtam ugyan Armstrong úrban, de diszkréciója hiábavaló volt, mert a gyanusító hiresztelés bejárta már az egész házat, anélkül, hogy a gyanunak gazdája, a hírnek forrása akadt volna. Mindenki bűnösnek tartotta Dorotheát, akit, amikor a lépcsőn megjelent, jóbarátok barátságos tekintete helyett ellenséges pillantások, lesütött szemek, kényelmetlenül elforduló emberek fogadtak. A folyosó néhány pillanat alatt csaknem egészen üres lett.

Dorothea elpirult, amikor tudatára ébredt, hogy milyen hatást idézett elő megjelenése, majd olyan pillantást vetett reám, mint valami szegény, halálra sebzett őzike. Ez a tekintet, talán Dorothea várakozása és szándéka ellenére arra késztetett engem, hogy beavatkozzam. Feléje siettem. A lépcső aljánál találkoztunk és én egyetlen szavammal újra feltámasztottam öntudatát.

- Türelem! - suttogtam. - Holnap újra körülveszi a hódolók serege, de lehet, hogy még hamarabb eloszlik a félreértés. Menjen a pálmakertbe és várjon ott meg engem!

Dorothea hálásan megszorította a kezemet. Felsiettem a lépcsőfokon, hogy most már semmi se tarthasson vissza többé attól, hogy felkeressem Gilbertinet és átadjam neki Sinclair levelét.

A terv egyszerűbb volt, mint a végrehajtás. Amikor a harmadik emeletre, ahol eddig még sohasem jártam, felértem, elsősorban is nem találtam senkit, aki meg tudta volna nekem mondani, hogy melyik szobába vonult vissza Murray kisasszony. Végre sikerült egy szobaleányt találnom, aki sokatmondó pillantással megmutatta a keresett ajtót, de hamarosan meg kellett állapítanom, hogy a szobából semmiféle választ nem kaphatok. Minden kopogtatás hiábavalónak bizonyult, bár odabentről világosan hallhattam, hogy valaki gyors léptekkel járkál a szobában fel s alá. Néha-néha elfojtott zokogást vagy csendes sírást hallottam. Gilbertine sehogyan sem hallgatott reám, bár ismételten megneveztem magam és azt is mondtam, hogy Sinclair úrnak egy levelét kell kézbesítenem. Szavaimnak csak annyi hatása volt, hogy most már minden zaj elült odabenn, nem törődve kopogtatásommal. Végre is azonban kezdett a helyzet nevetségessé válni és így kénytelen voltam az ajtótól messzebb vonulni.

Semmiesetre sem akartam feladni a harcot. Nem, ott akartam maradni mindaddig, míg ő önként ki nem nyitja az ajtót, vagy amíg fel nem jön Armstrong úr, hogy az ő felhatalmazásával feltöressük az ajtót. Hiszen valószínű, hogy egy leány, aki az érdeklődés homlokterében áll, nem fog egész napon át a szobába bezárkózni! Mint menyasszony nem is teheti ezt meg. Akár bűnös, akár nem, feltétlenül mutatkoznia kell az emberek között. Mintha csak kívánságom teljesülne, egy alakot pillantottam meg a folyosó másik végén. Dutton, a házmester volt, távirattal a kezében. Nyilvánvalóan csodálkozott, hogy engem itt láthat. Egyszerű meghajlással elhaladt előttem és megállt az előtt az ajtó előtt, amelyiken még az imént én zörgettem eredménytelenül.

- Táviratot hoztam, kisasszony - kiáltotta, amikor zörgetésére senki sem válaszolt. - Armstrong úr utasított, hozzam ide a kisasszonynak a táviratot. A távirat a püspöktől érkezett és azonnal választ kérnek reá.

A szobából zörej hallatszott, de az ajtó most sem nyílt meg. Ezalatt én elővettem zsebemből a reámbízott levelet és leragasztottam.

- Nyújtsa be ezt a levelet is a kisasszonynak - szóltam a házmesternek és rámutattam a küszöb fölött levő ajtóhasadékra.

A házmester megértette intésemet, elvette a levelet tőlem s összehajtogatva a távirattal együtt bedugta a papirosokat az ajtónyíláson. Azután felegyenesedett és végigmérte pillantásával az ajtót az olyan ember tekintetével, aki nem egykönnyen hátrál meg egy közönséges ajtó előtt.

- Válaszra várok! - kiáltotta be a kulcslyukon... Azután hátrább lépett és az ajtóval szemközt nekitámaszkodott a falnak.

Ebben a helyzetben igazán nem kezdhettem vele beszélgetést. Elhúzódtam tehát és az egyik erkélyablak mélyedésébe vonultam. Szívdobogva lestem, kinyitja-e Gilbertine az ajtót. De az ajtó nem nyílt ki azonnal s csak kis idő mulva hallottam, hogy a kulcs megmozdult a zárban. A kilincs csikorgó nesze után nyomban kimért, de siető léptek zaja verte fel a csendet. Gyorsan előbújtam az erkélyablak mélyedéséből és még jókor érkeztem ki a főfolyosóra ahhoz, hogy Murray kisasszonyt megpillantsam a lépcsőn lefelé indulni. Egy pillanat mulva eltűnt szemem elől. Megnyugodtam és már éppen utána akartam indulni, mikor csodálkozva pillantottam meg Duttont, aki annak a szobának ajtajában állt a földre bámészkodva, amelyikből az imént lépett ki Gilbertine.

- Nem vette fel a leveleket - kiáltotta a házmester elcsodálkozva. - Pedig már rájuk is lépett! Már most mit csináljak? Még életemben nem láttam ilyen dolgot!

Dutton ezután szó nélkül felszedte a leveleket és lefelé indult a lépcsőn.

Óriási kimerültség fogott el. Már szinte csodálkoztam, hogy eddig is kibírtam az események és érzések gyors váltakozását; az egyik pillanatban kétségbeesve kellett arra gondolnom, hogy Dorothea bűnös lehet az elmult éjszaka eseményeinek felidézésében, a másik percben pedig örömmel kellett belátnom, hogy Dorothea nem lehet bűnös. Igen ám, de az öröm is nagyon keserves volt, mert ha Dorothea ártatlan, legjobb barátom menyasszonya lehet csak a bűnös. Tépelődve álldogáltam helyemen, végre is a leghelyesebbnek tartottam, ha kínzó gondolataim elől emberek közé menekülök. De meg akartam győződni arról is, hogyan hatnak Dorotheára azok a megpróbáltatások, amelyek már majdnem megfosztottak józan eszemtől és ezért úgy határoztam, hogy lemegyek. Mennyire elcsodálkoztam azonban, amikor a második emeleti kis budoár előtt elhaladva, láttam, hogy a szoba üres. Eszerint tehát, vagy nem találkozott még Gilbertine Sinclairrel, vagy csak nagyon rövid ideig beszélgettek egymással. Súlyos előérzet kínozta szívem és igyekeztem gondolataimat erről a kérdésről elterelni. Sietve igyekeztem tehát lefelé az emeletről és éppen akkor értem le a lépcső legutolsó fokára, amikor a folyosó minden tájáról vagy fél tucat leány sietett Armstrong úr felé, aki éppen ebben a pillanatban lépett ki kicsiny szobájából.

A leányok minden oldalról kérdésekkel ostromolták a házigazdát. A házigazda tréfás gesztusokkal igyekezett a leányokat magától távoltartani és azután emelt hangon a következőket mondotta a vendégeknek:

- Murray kisasszony úgy tartja, hogy az adott körülmények között a leghelyesebben cselekszik, ha esküvőjét egy időre elhalasztja. De nem is szeretné, ha az esküvőt olyan helyen tartanák, amelyhez ilyen szomorú emlékek fűzik. Erről az imént értesítettük táviratilag a püspököt és bár valamennyien mélységes sajnálkozással fogadjuk Murray kisasszony elhatározását, bizonyos vagyok benne, hogy nincsen közöttünk senki, aki nem látná azt indokoltnak.

Armstrong úr éppen befejezte rövid kis beszédét, amikor háta mögött feltűnt Gilbertine alakja. Ugyanebben a pillanatban észrevettem a folyosó túlsó oldala felől Sinclair szúró pillantását, vagy legalább is úgy éreztem, mintha fürkésző tekintetét láttam volna. Nem győződhettem azonban meg arról, hogy föltevésem helyes-e, mert figyelmemet Gilbertine viselkedése és arckifejezése kötötte le. Vegyes és pontosan meg nem határozható érzésekkel figyeltem szakadatlanul a leányt, ki előrenyújtott kezekkel tört magának utat a vendégek sűrű seregén. Szemmel láthatóan annyira izgatott volt, hogy sem a résztvevő nyilatkozatokat nem hallotta, sem nem látta barátai feléje nyújtott jobbját. A tömegen keresztül törve, a lépcső felé indult. Halovány és fenkölt alakja pompás mozdulatokkal, határozottan haladt előre, úgyhogy járásán egyáltalán nem látszott, milyen küzdelem dúl bensőjében. Egészen lebilincselten követtem tekintetemmel mozdulatait. Amikor már kiért a tömegből és odaért ahhoz a négyszögletes szőnyeghez, amely még közöttünk volt és bennünket elválasztott, elfordultam, érezve, hogy számára borzalmas, számomra pedig elviselhetetlen lenne, ha pillantásaink találkoznának, amikor még nem tudom, mi történt közötte és Sinclair között.

Észrevette mozdulatomat és egy pillanatig habozni látszott, majd egy rövid pillanat mulva határozottan abba az irányba indult, ahol én álltam. Mosolygott. Istenem! Így csak az mosolyoghat, aki ártatlan! Bár a mosoly éppen csak átsuhant arcán, amely nyomban újra elkomolyodott, mégis világosan láttam, hogy a büszkeség és nyugodt biztonság fölénye tükröződött vissza benne. Úgy éreztem, hogy megkönnyebbülten azonnal Sinclairhoz kell sietnem, hogy vele is közöljem újabb és kétségtelennek látszó megállapításomat, de nem volt időm elhatározásom megvalósítására. Lenn, a folyosó végén ajtó nyílt és újabb szereplő lépett a kínos események színhelyére. Murray kisasszony éppen úgy észrevette a belépő idegen fürkésző pillantásaiból, mint mi valamennyien, hogy az eddiginél is meglepőbb események fognak történni rövidesen.

- Armstrong úr és mélyen tisztelt hölgyeim! - kezdett az idegen beszélni a jelenlévők felé meghajolva. - Megérkezésem óta futólagosan megvizsgáltam az itt előfordult esemény körülményeit és megállapítottam, hogy ennek a háznak egy fiatal lakója - egy hölgy, - igen érdekes és részletes felvilágosításokat adhatna nekünk arról, milyen körülmények között következett be Lansingné halála. Armstrong úrnak arra az unokahugára kell utalnom, aki a Lansingnéval szomszédos szobában lakott. Itt van az illető hölgy? A neve, ha jól emlékszem, Camerden... Camerden Dorothea.

A folyosón kisebb csoportokba verődött vendégek és idegenek a legnagyobb érdeklődéssel hallgatták az idegen szavait. Kérdésére most mindenfelől tagadóan válaszoltak és a heves érdeklődést csak fokozta, hogy Camerden kisasszony hollétéről senki sem tudott. Mindenki kutatóan maga köré nézett, de senki sem tekintett a könyvtár felé. Csaknem az összes pillantások a lépcső felé szegeződtek és én attól féltem - vagy talán reméltem? - hogy Dorothea meg találja hallani a nevét, előjön a pálmakertből és visszavágja a gyalázatos és otromba gyanusítást az idegen arcába. Dorothea azonban nem jelent meg. Ellenben a hallgatóság a legnagyobb meglepetésére Gilbertine az idegen felé fordult és méltóságteljesen kiegyenesedve, de izgalomtól remegő hangon kérdezte:

- Feljogosítja önt a törvény arra, hogy megkérdezze, ki volt nagynéném mellett halála pillanatában s ki nem?

Armstrong úr, aki éppen úgy nem tudta eltitkolni meglepetését, mint mi valamennyien, felpillantott a leány lenge alakjára, amely szinte uralkodni látszott az alatta csoportosuló bámész tömeg felett, így felelt:

- Ennek az úrnak, Murray kisasszony, mindenhez joga van! Ő ennek a városnak coronerje és ő szokott vizsgálatot tartani a hirtelen és különös halálesetek ügyében.

- Akkor hát - felelte Gilbertine hevesen, miközben halvány arca bíborpiros lett és szemei szinte túlvilági fényben ragyogtak, - akkor hát nem Camerden Dorotheát kell megkérdeznie! Nem ő az a tanu, akire önnek szüksége van, hanem én vagyok az! Én voltam az, aki olyan különösen sikoltottam, én láttam nagynéném haláltusáját! Dorothea nem mondhatja meg mi történt az ő szobájában és ágyában, mert ő ott sem volt, de én mindent tudok.

Elbámulva - nem, mint a többiek a közlés tartalma miatt, hanem annak önkéntes és nyílt módja felett, - egyre növekvő csodálattal figyeltem Gilbertinet. Most is, mint mindig, szép, okos és büszke volt és a legkisebb nyoma sem látszott rajta nemcsak a félelemnek, de a bizonytalanságnak, vagy nyugtalanságnak sem. Nyugodtan nézte legjobb barátai dermedt csodálkozását, majd, még mielőtt az elszörnyedők sajnálkozó és csodálkozó zsibongása szavakba formálódott volna, vagy bárki is szólhatott volna hozzá, így folytatta:

- Kötelességemnek tartom, hogy így, valamennyiük jelenlétében mondjak el mindent - meglehetősen hosszú hallgatás után - mert éppen hallgatásommal módot adtam arra, hogy hamis feltevések és gyanusítások terjedjenek el. Mentségemül szolgál, hogy a rémület valósággal megdermesztett és nem voltam képes arra, hogy a rettenetes eset után nyomban elmondjak mindent, amint az kötelességem lett volna. Azonkívül pedig bizonyos fokig magam is bűnös voltam a katasztrófa felidézésében és ennek beismerésére eddig nem volt elég bátorságom. Én vittem ugyanis be nagynéném szobájába a piciny ametisztüvegecskét, amelyben a méreg volt. Ez a rettenetes üvegecske már abban a pillanatban, amikor először megláttam, szinte lenyűgözött, vagy - nem tudom, hogyan nevezzem ezt az érzést, - megbabonázott. Annyira a hatása alá kerültem, hogy leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy a furcsa és rettenetes holmit egészen közelről megnézhessem és kezembe vehessem. Ezt a vágyakozásomat azonban szégyeltem és féltem attól, hogy valaki nyomára jöhetne szinte gyerekes kíváncsiságomnak és ezért a melltűt, amelynek eltünése esetleg könnyebben feltűnhetett volna, helyén hagytam és csak a méregüveget vettem ki belőle. Most már magam is alig értem, hogyan voltam képes erre a cselekedetre, de abban a pillanatban egészen természetesnek tartottam ezt a kívánságomat. Nyugodt boldogsággal hordoztam magammal a rettenetes holmit, amíg szobámba nem értem. Amikor azután az egész ház elcsendesedett és szobatársnőm elaludt, előszedtem a kicsiny üvegecskét rejtekhelyéről. Ellenállhatatlan vágyat éreztem magamban arra, hogy unokahugomat is részesítsem a kivételes gyönyörűségben, amelyet a borzalmas és titokzatos üvegecske elcsenése és szemlélése szerzett nekem és ezért az erkélyen keresztül lekúsztam szobájába. Ezt már sokszor megtettem azelőtt is nagynénénk lefekvése és a ház elcsendesedése után az éjszakai órákban. Ezúttal azonban legnagyobb meglepetésemre, unokahugom szobája üres volt. Dorothea nem volt a szobában. A lámpa még égett és így abban a hiszemben, hogy hamarosan vissza kell térnie, mégis csak bemásztam az ablakon.

- Ebben a pillanatban meghallottam nagynéném hangját. Még ébren volt és szüksége lett volna valamire. Valószínű, hogy már többször is kiálthatott, mert hangja türelmetlenül és ingerülten csengett és dühösen szitkozódott. Amikor mozgást hallott Dorothea szobájából, újra kiáltott. Minthogy mindenkor engedelmeskedni szoktam parancsainak, most is kötelességemnek tartottam, hogy besiessek szobájába. A kicsiny üvegecskét kezemben rejtegettem. A nagynéni Dorotheát és nem engem várt, megpillantásomkor éktelen haragban tört ki és megkérdezte, hol van unokahugom és miért nem feküdtem még le. Megpróbáltam mentegetőzni, de nem hallgatott reám és rám kiáltott, gyújtsam meg a gázlámpát. Ezt meg is tettem.

- Azután megparancsolta, hozzam rendbe a haját, hogy kényelmesen feküdhessen. Közben állandóan fürkészőn nézegetett, mintha csak érezte volna, hogy valamit el akarok előtte titkolni. A kapott parancsnak csak úgy tehettem eleget, ha az üvegecskét leteszem. Hirtelen mozdulattal - melyről azt reméltem, hogy elkerüli figyelmét, - az üvegecskét az éjjeliszekrényen levő üvegek mögé csúsztattam és nagynéném fölé hajoltam, hogy nekilássak a fésülésnek. De hiába igyekeztem figyelmét kikerülni. Kémlelő pillantását nem kerülte el az a mozdulat, amellyel a kis üvegecskét letettem és hirtelen, anélkül, hogy én észrevettem volna, tapogatózva keresni kezdte a méregüveget. Hamarosan meg is találta. Most, utólag legalább is így magyarázom magamnak a történteket. Én csak annyit tudok, hogy az üvegecske legnagyobb megdöbbenésemre egyszerre az ő kezében csillant meg. Különösen mosolygott a csillogó üvegecskét vizsgálgatva. Ezt a mosolyt, amely szinte kajánnak látszott, sohasem fogom elfelejteni.

- Mi ez? - kérdezte annyira csodálkozva az üveg parányi voltán és finom metszésén, hogy láttam, nagynéném még semmit sem hallott az ametisztszívecskéről, amelyet Sinclair úr nekünk mutatott. - Még sohasem láttam ilyen apró üvegecskét! Mi van benne? Miért rémültél meg annyira, amikor az üvegcsét a kezemben megláttad?

Miközben ezeket kérdezte, a dugócskát próbálta kivenni az üvegből. A dugó azonban nem mozdult és én reméltem, hogy nem is fogja kinyithatni. Nagynénémnek azonban csodálatos ereje volt és a dugó hirtelen meglazult és most már kinyitva nézegette az üvegecskét.

A rémülettől szinte a földbe gyökereztek lábaim, nyelvem mozdulni sem tudott és az ágy melletti asztalkába kapaszkodtam, hogy végig ne zuhanjak a padlón. Kíváncsi pillantása hirtelen gyanakvó lett. Újra megkérdezte: - Mi van benne? - és ezzel az üveget az orrához emelte. Úgy látszik azonban az üvegben levő folyadék szaga nem elégítette ki kíváncsiságát s már-már szájához emelte az üveget. Ekkor egyszerre visszanyertem önuralmamat, már ismét ura voltam tagjaimnak. Rémülten láttam, hogy nagynéném kezei ebben a pillanatban hevesen megremegnek. Szempillái lecsukódtak és ajkai kissé felnyíltak. Lehetséges, hogy a méregcsepp szaga kábította el. Villámgyorsan az üvegcse felé kaptam, de az akkor már kicsúszott kezéből és a méregcsöpp a szájába csöppent. Rá akartam kiáltani, ne nyelje le a mérget, mert hirtelen keresztülvillant agyamon a Sinclair úr szavaira való emlékezés. Tudtam, hogy a cseppecske bárkinek az életét egyetlen szempillantás alatt kiolthatja. Olyan érzés szakadt le reám, mintha a századokon át ártalmatlanul bezárt méreg az én bensőmet égetné. Nyelvem felmondta a szolgálatot. Minthogy egyetlen szót sem tudtam kinyögni, hirtelen fel akartam ültetni az ájult öregasszonyt, de hiába. Egy pillanat mulva újra kinyitotta a szemeit és kétségbeesetten, izzó gyűlölettel tekintett reám. Tekintetében kétségbeesett vádaskodás és leírhatatlan gyűlölet lobogott, de az izzó indulatok mögött ott láttam a halál sötét árnyékát is. Végre hang tört elő torkomon; kétségbeesetten felsikoltottam, majd rémület fogott el és hirtelen, mintha az életem forgott volna kockán, visszamenekültem szobámba azon az úton, amelyen jöttem. Ezzel pedig óriási hibát követtem el. Ott kellett volna maradnom nagynéném mellett és bátran be kellett volna várnom az ostobaságommal előidézett tragédia további következményeit. A rémület azonban elvette az eszemet és amikor már sikeresen elmenekültem, nem tehettem már egyebet, minthogy úgy tettem, mintha semmiről semmit nem tudnék. Vacogó fogakkal és rettenetes szívdobogás közben téptem le magamról a ruhát és bújtam be az ágyamba. Lane kisasszony nem ébredt fel, de kívüle mindenki talpon volt és a folyosó hamarosan tele volt emberekkel. Ez még jobban megdöbbentett és akkor úgy éreztem, hogy soha, soha nem leszek képes az igazságot bevallani és magamat az általános érdeklődés, csodálkozás és talán sajnálkozás központjába állítani. Ezzel lehetségessé tettem azt, hogy a történtekről hamis föltevések és hírek keletkezzenek. Gyávaságomért, amellyel önöket félrevezettem, most nyilvánosan, mindenkitől bocsánatot kérek, amint azt már Sinclair úrral és jóságos barátunkkal, Armstrong úrral szemben megtettem.

Gilbertine elhallgatott és egy darabig büszke pillantással és lángoló arccal nézett reánk. Aztán élénk lárma közben, amellyel egyáltalán nem látszott törődni, lefelé indult a lépcsőn és egyenesen ahhoz a férfihoz lépett, akinek Armstrong úr szerint törvényes joga volt teljes őszinteségét követelni. Ennek a férfinak, eléggé hangosan ahhoz, hogy valamennyien megértsük, így szólt:

- Készen állok arra, hogy önnek, ha úgy kívánja minden további felvilágosítást megadjak és minden kérdésére feleljek. Menjek önnel a szalónba?

A coroner meghajolt és amikor mindketten elmentek, a folyosón valóságos zűrzavar keletkezett és mindenki csalhatatlan véleményét igyekezett minél szélesebb körben és minél hangosabban ismertetni.

Rendes körülmények között magam is résztvettem volna ebben a zűrzavarban, amely méltán követte a meglepő bejelentést. Ebben a pillanatban azonban képtelen voltam az emberekkel való érintkezésre. Amíg nem látom Sinclairt és tőle magától meg nem győződöm megkönnyebbüléséről, nem is nyerhetem vissza szokott kedélyemet. Sinclair azonban, úgy látszott, a háttérben kívánt maradni. Ezt a szándékát tökéletesen megértettem, amennyiben a tőle távolabb állókkal szemben nyilvánult meg, de különösnek találtam, hogy nekem sem akart alkalmat adni arra, hogy a dolgok szerencsés alakulása és Gilbertine csodálatos magaviselete feletti elragadtatásom kifejezzem. Ez az eljárása meglepett. Bevallom, hogy ez a hanyagsága egyáltalán nem hízelgett nekem. Az idő mult és Sinclairt csak nem láttam. Hangulatom egyre borongósabb lett és már tökéletesen elmult a Gilbertine viselkedése fölött érzett örömöm. Ráeszméltem, hogy kijelentései meglehetősen hézagosak voltak és még jóformán meg sem tudtam indokolni miért, de máris újból új kétség és új nyugtalanság fogott el. Igyekeztem ezeket az érzéseket elnyomni, nem kizárólag Sinclairre való tekintettel, hanem inkább azért, mert még mindig Gilbertine imponáló viselkedésének hatása alatt állottam. Ez a fölényes hatás olyan erős volt, hogy szinte észre sem vettem, milyen nagy ellenmondás mutatkozik Gilbertine önbízott magatartása és szavai között.

Bizonyos, hogy igazat beszélt. De vajjon elmondott-e mindent? Szemrehányásokat tettem magamnak, amiért ezt a kérdést nem tudtam elnyomni magamban és mert Gilbertinevel szemben szigorúbb bíró voltam, mint Dorotheával szemben, aki pedig szintén nem igazolta annyira a katasztrófa körüli szerepét, mint azt szerettem volna. Legfőbb ideje volt, hogy valaki tudomására hozza Dorotheának, hogy Gilbertine nyilvánosan elégtételt adott neki. Most már megjelenhetett ismerősei előtt félelem, szégyenkezés, vagy habozás nélkül. Vajjon a pálmakertben van-e még? Kétségtelenül. De talán jó lenne erről meggyőződni.

Egy kis ajtón keresztül, amely a folyosóról nyílt, beléptem tehát a pálmakertbe és körülnéztem. Minthogy senkit sem láttam, továbbsiettem a pálmák között, ahhoz a helyhez, amelyről tudtam, hogy a pálmakert látogatóinak kedves tartózkodóhelye. De sem itt, sem a szomszédos könyvtárteremben nem találtam senkit. Amikor visszafelé keresztülhaladtam az elhagyatott termeken, Duttonba ütköztem, aki a cserepes dísznövényeket rakosgatta félre az útból. Megkérdeztem tőle, nem tudja-e, hol van Camerden kisasszony. A házmester gondolkodás nélkül megfelelt kérdésemre: Camerden kisasszonyt néhány pillanattal előbb a hátsó folyosón látta, amint Murray kisasszonnyal beszélgetett, majd fölment a csigalépcsőn és azt mondta, hogyha valaki keresné, az előcsarnokból nyíló kis budoárban találhat reá.

Már éppen elindultam az előcsarnok felé, amikor Armstrong úr hívó szavát hallottam. Vagy egy félórát töltöttem kicsiny szobájában és alaposan meghánytuk-vetettük az egész ügyet. Beszélgetésünk közben házigazdánk sajnálkozva jelentette ki, hogy kénytelen lesz vendégei nagy részétől elbúcsúzni, de hangsúlyozta, hogy engem nem számít ezek közé, azaz, azt a kívánságát, hogy én továbbra is maradjak a kastélyban. Amikor már-már azt reméltem, hogy beszélgetésünk tárgyát végképpen kimerítettük, feleségéről kezdett beszélni. Elmondta, hogy neje nagyon a szívére vette a sajnálatos eseményt és, hogy feleségét valószínűleg sohasem fogja meggyőzhetni arról, hogy a coronert föltétlenül el kellett hivatnia az eset megvizsgálása végett. Végül Sinclairről beszélt, de bizonyos tartózkodással, gondosan megválasztva szavait. Amikor végre is - látva, hogy a beszélgetés sem hasznomra nincsen, sem nem szórakoztat - módot találtam arra, hogy az öregúr szavait félbeszakítsam, sikerült kimentenem magam és hamarosan újra a folyosón voltam. Képtelen lettem volna továbbra is folytatni a beszélgetést, mert egyre hevesebb izgatottságot éreztem, amiért nem siethetek elsőként Dorotheához, hogy közöljem vele, milyen fényes elégtételt kapott az összes vendégek jelenlétében.

Amikor a folyosóra kiléptem, az első ember, akivel találkoztam, Sinclair volt. Váratlan találkozásunk pillanatában Sinclair önkéntelenül visszatorpant, nemkülönben én is. Azután mindketten megálltunk. Mélységesen elcsodálkozva bámultam reá, mert barátomat teljesen elváltozottnak találtam. A legnagyobb csodálkozással azonban a velem szemben tanusított magatartásában beállott változás töltött el. Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítésébe került, hogy látszólag a régi barátságos és szívélyes modorban beszélgessen velem, de ez a törekvése nem járt sikerrel. Amikor a folyosónak olyan részére értünk, ahol nem kellett attól tartanunk, hogy mások is meghallhatják beszélgetésünket, így szólt hozzám:

- Hallottad, mit mondott Gilbertine. Semmi okunk sincs rá, hogy kétségbevonjuk szavai őszinteségét és igaz voltát. Legalább is én egyetlen szavában sem kételkedem s ha barátom vagy, te is hiszel szavaiban. - Majd, szelíd természetével ellentétben, hevesen villogó szemekkel így folytatta, miközben igyekezett, hogy hanghordozásán ne legyen észrevehető lobogó szenvedélye: - Esküvőnket bizonytalan időre elhalasztottuk. Murray kisasszonynak megvan az ürügye rá, hogy így határozzon. Neked bizalmasan megmondom, hogy tudom, az elhalasztott esküvőkre ritkán következik lakodalom! Ha egy esküvőt elhalasztanak, az annyi, mintha felbontották volna az eljegyzést. Természetesen egyidejűleg és a magam részéről ugyancsak visszaadtam Murray kisasszonynak adott szavát és szabadságát.

Csodálkozó pillantásom hatása alatt Sinclair elpirult - először és csak ebben az esetben tapasztaltam ezt nála - és lesütötte szemeit. Mit feleljek az ilyen kijelentésre? Mit felelhettem Sinclairnek eme szavaira, amelyek közvetlen Gilbertine ártatlanságának hangsúlyozása után hangzottak el? Nem találtam szavakat. Nyelvem szinte megbénult, aminek előidézésében tagadhatatlanul része lehetett annak, hogy baráti viszonyunk - ha látszólag nem is, de a valóságban észrevehetően elhidegült. Ennek az elhidegülésnek sem okát nem ismertem, sem azt nem tudtam volna megmondani, hogy mikor kezdődött ez a lelkiállapot.

Sinclair is észrevette zavaromat és, úgy látszik, izgatottságomat is, mert kesernyésen elmosolyodott, majd néhány lépést sétált fel és alá a folyosón, végül így folytatta:

- Nem neheztelek Murray kisasszonyra. Egészen eltekintve a társadalmi állásával együttjáró és őt megillető tisztelettől, mindaddig, míg ebben a házban tartózkodom, a jóbarát őszinte figyelmességét fogom vele szemben tanusítani. Ez mindaz, amit neked most mondani akartam, Walter. Erről a tárgyról most beszéltünk utoljára.

Még magamhoz sem tértem csodálkozásomból, amikor Sinclair már messze járt. Csak most eszméltem tudatára annak, hogy a beszélgetésben én egyáltalán nem vettem részt, de nem kaptam felvilágosítást sem a valódi tényállásra, vagy annak okaira vonatkozóan. Nem sikerült semmit megtudnom a minket legjobban érdeklő kérdésekre vonatkozóan sem; így rejtély maradt továbbra is, hogy mennyi igazság rejlett Beaton állítólagos álma mögött; ki sikoltott akkor, amikor Sinclair először mutatta meg az ékszert, amely a halálos mérget tartalmazta és végül, hogy mi lehetett az oka annak, hogy a két leány olyan olthatatlan érdeklődést tanusított egy olyan holmi iránt, amely rendes körülmények között a női szívben inkább csak borzadályt kelthetett volna.

Ennek a folyton váltakozó drámának minden egyes eseménye ösztönszerűen arra indított, hogy a körülményeket lehetőleg elfogulatlanul vizsgálva, amennyire lehet, mélyére pillantsak e titoknak. Ekkor azonban már úgy éreztem, nem vagyok erre képes. Most már nem tudtam indítóokokat lelni, rugókat keresni az események mögött; latolgatni e történések jelentőségét, számítgatni azok következményeit; csak egyet akartam: határozni haladéktalanul. Gilbertine tagadásaival szemben is bizonyos, hogy a rejtély kulcsa Dorothea kezében van. Különben bizonyára nem adta volna azt a meglepő és magától értetődőn kellemetlen tanácsot Sinclairnek, - aki, úgy látszik, meg is fogadta a szót, - hogy ne tartsák meg az esküvőt a meghatározott napon. Föltétlenül olyan dolgokról és tényekről lehet tehát tudomása, melyekről nekünk egyelőre sejtelmünk sem volt - különben semmiesetre sem szánta volna magát erre a lépésre.

Ilyen körülmények között egyedül Dorotheához fordulhattam felvilágosításért, s így a leghelyesebbnek tartottam, hogy fölkeressem őt abban a szobában, amelyben Dutton szerint tartózkodott. Abban a reményben indultam a megjelölt szoba felé, hogy hamarosan lehull előttem a titokról a fátyol. Bizonyosra vettem ugyanis, hogy - ha ugyan nem tévedtem, amikor legutolsó találkozásunkkor pillantásában a hálatelt jóságot véltem fölfedezni - kérdésemre nyilt őszinteséggel fog felelni.

Most már határozott léptekkel igyekeztem a budoár felé. Az ajtót nyitva találtam és így halkan beléphettem a szobába. Legnagyobb csodálkozásomra a szobában sűrű félhomály fogadott; az összevont függönyök és bezárt ablakdeszkák csaknem teljes sötétséget idéztek elő. Néhány pillanatig tartott, amíg szemem megszokta a sötétséget, de még akkor is csak nehezen pillanthattam meg egy, a kereveten fekvő feketeruhás nő alakját, aki arcát a párnákba fúrta. Úgy látszik, nem vette észre belépésemet, mert meg sem mozdult. A helyzet, amelyben találtam, őszintén meghatott és olyan felindultan közeledtem hozzá, hogy ebben a pillanatban mindenről - formákról, udvariasságról - megfeledkeztem s csak egyet éreztem, egyet tudtam: azt, hogy szeretem őt; szeretem mindennél jobban olyan érzéssel, amilyen csak egyszer virágzik ki az ember szívében. Éreztem, tudtam, hogy csak ő tehet engem boldoggá. Lágyan megsímogattam selymes haját és föléje hajolva boldogan suttogtam:

- Keljen fel, egyetlen szerelmem! Most már lehullott minden korlát, mely eddig közénk ékelődött. Keljen fel és hallgasson meg engem; szeretném szavakba foglalni azt, amit szívemben érzek; elmondani, milyen forrón, halálosan szeretem magát.

Zokogott úgy, ahogyan csak egy nő sírhat, ha szívének legérzőbb, legmelegebb hangú húrját keltik rezonanciára. Azután bizonyos lendülettel fölemelkedett és felém fordult. Arcán - és a sötét szobában is jól láttam átszellemült vonásait, - meghatottság és szerelem tükröződött.

A szép szemekben csillogó könnyek a vallomásom feletti öröméről tanuskodtak, a gyönyörűen ívelt ajak csókszomjasan mosolygott felém, a bársonyos kis kezek mámorosan remegtek karomon és ebben a pillanatban mégis megdermedt ereimben a vér, szívem majd szétpattant, halántékomon mintha mázsás pörölyök táncoltak volna: - nem Dorothea, hanem Gilbertine ült előttem.



KILENCEDIK FEJEZET

Soha eszembe nem jutott volna, hogy titkos aggályainknak ilyen magyarázatát keressem vagy föltételezzem. Lansingné házában tett látogatásaim során a két nővér mindegyikét ugyanannyiszor láttam; minthogy azonban Gilbertine, akkor, amikor megismertem már Sinclair barátom menyasszonya volt, sohasem gondoltam arra, hogy arcán vagy viselkedésében olyan jeleket keressek, amelyek az irányomban megnyilvánuló érdeklődéséről tanuskodtak volna. Mondom: még ha szívemben nem növekedett volna is nap-nap után a Dorothea iránti szerelem, akkor sem mertem volna álmodozni sem azt, hogy legjobb barátom menyasszonya belém szeressen. És most - amikor boldogan rám mosolygott és örömkönnyekben úszó szemeiből a szerelem kacagott felém, amikor egyetlen pillanat alatt eltűnt lényéről minden, ami eddig titkos bánatot fejezett ki rajta - mégis ezer apró emlék villant át agyamon, amelyek egytől-egyig azt bizonyították, hogy ez az érzelem nem most, a véletlen vallomás hatása alatt sarjadzott ki szívében, hanem ott égett egyre terebélyesedő lánggal talán már megismerkedésünk első napjától. Mélységesen csodálkoztam vakságom felett, hogy ezt eddig nem vettem észre, de egyúttal világosan tudatára ébredtem annak is, hogy mi okozta Dorothea sajátságosan tartózkodó viselkedését és sok egyebet, amit eddig nem is sejtettem.

Ezek a gondolatok, emlékek és megállapítások egyetlen pillanat alatt villantak át agyamon. Eközben Gilbertine, mintegy mámorosan vallomásomtól, kissé hátrább lépett és halkan, doromboló hangon, sugárzó arccal beszélni kezdett:

- Most még ne beszéljünk szerelmünkről, még korai lenne! - mondta világosan hangsúlyozva lágyhangú szavait. - Engedje meg, hogy egy darabig örvendezzek visszanyert szabadságom felett és azon, hogy bátor lélekkel Sinclair jószívéhez fordultam. - A legutóbbi éjszakán - az emlékezés hatása alatt összeborzadt - csak egy módját tudtam a menekülésnek, de akkor még sejtelmem sem volt ennek a megoldásnak rettenetes és félelmetes voltáról. De Isten megmentett ettől a rettenetes lépéstől és szörnyű bűntől és ma reggel...

Kegyetlenség lett volna, ha tovább hallgatom szavait; kegyetlen fickónak tartanám magam, ha tovább hallgatok és megengedem, hogy ez a szenvedélytől elvakult teremtés föltárja előttem szíve, lelke legrejtettebb, legféltettebb rekeszeit, míg én figyelmem túlnyomórészét az ajtóra összpontosítottam, várva a drága lény lépteinek zaját. Soha nem éreztem ilyen világosan, hogy mennyire szeretem Dorotheát; lehet, hogy ennek oka volt az is, hogy ebben a pillanatban már tudtam, mi okozta - Dorothea tartózkodását és látszólagos ingatagságát.

A vágy, amely Dorotheáért bennem lángolt, olyan heves volt, hogy önkéntelenül is tiltakozó mozdulatot tettem. Pontosan éreztem, mit kell tennem, világosan hallottam kötelességérzetem parancsoló szavát, csak hozzáfognom volt nehéz. Gilbertine észrevette mozdulatomat és szavai akadozók lettek, majd egészen elhallgatott. A csend egyre kínosabb lett. Sehogyan sem tudtam szavakba formázni azt, amit pedig meg kell mondanom; hogy milyen súlyos tévedés áldozata lett az imént Gilbertine. A rettenetes feladat bizonyára okosabb és bátrabb embereket is zavarba hozott volna. Féltem a magyarázattól, visszarettentem, de zakatoló agyam hiába kínoztam, sehogyan sem találtam módot arra, hogy a kínos helyzetet megoldjam anélkül, hogy egy nagyrabecsült és értékes leány érzékenységét, hitét és önbizalmát össze ne törjem. Már-már erőt vett rajtam a csüggedés és tehetetlenül vártam valami csodára, amely felvilágosítja Gilbertinet, anélkül, hogy nekem egyetlen szót kellene szólnom. De ekkor Dorotheára gondoltam és új erőre kaptam. Most már sikerült szilárdan eltökélni magamat, hiszen a Dorothea iránti szerelem és a Sinclairrel szemben érzett őszinte barátság és részvét egyformán köteleztek, hogy nyiltan és őszintén lépjek fel.

- Gilbertine kisasszony - kezdtem hozzá eleinte el-elcsukló hangon, - nem akarok alakoskodni és így nem fogom azt mondani, hogy nem értettem meg előbbi szavait. A helyzet nagyon komoly és mélységes hálát ébreszt bennem bizalma, amellyel megtisztelt, de erre a megtiszteltetésre és arra, hogy érzelmeit elfogadjam, nem vagyok méltó, mert már lekötöttem magam. A vallomás, amely szívemből itt a kegyed lábai előtt előtört, Dorotheának szólt. Őt kerestem ebben a szobában és a sötétségben azt hittem, hogy vele beszélek. Már régen szeretem unokahugát, - titokban ugyan, de tisztességes szándékkal és abban a reményben, hogy egy napon sikerül kezét elnyernem. Én... Én...

Szerencsére nem kellett a mondatot befejeznem. Gilbertine forró kis keze szinte jégcsappá dermedt, szemei kitágultak és üvegesen csillogtak, arca hol elpirult, hol meg márványosan halovány lett és én tudtam, hogy Murray Gilbertine megértette szavaimat. Mélységes sajnálkozással láttam, hogy ez az irígyelt szépség, aki a társadalom középpontjában állt, akit mindenki elkényeztetett, csodált és nagyrabecsült, most, az én hibámból a legrettenetesebb fájdalmakat szenvedi el, hogy szenvedélyes és szerelemre szomjas szíve csaknem összetörik a súlyos megpróbáltatás hatása alatt.

Őszinte részvétet éreztem Gilbertine és mély tiszteletet a szívét marcangoló fájdalom iránt és néhány vigasztaló szót próbáltam eldadogni, de tiltakozó mozdulattal félbeszakított:

- Kérem, ne mondjon semmit - szólalt meg azután könnyfátyolos hangon. - Rettenetes hibát követtem el, a legrettenetesebbet, amilyent nő egyáltalán elkövethet. - Azután el-elcsukló hangon, talán a szégyenkezés, talán kevésbé indokolt, de mély fájdalom bénította meg nyelvét, így folytatta: - Maga szereti Dorotheát. De vajjon viszonozza-e Dorothea a maga érzelmeit?

Becsületesen feleltem:

- Azt mertem remélni, hogy igen, bár eddig kevés alkalmat nyújtott nekem arra, hogy érzelmeimet előtte bevalljam. Állandóan különös módon tartózkodó volt velem szemben, hiszen különben ma már mindenki tudna érzelmeimről és talán megtörtént volna eljegyzésünk is.

- Oh, Dorothea!

Gilbertine hangjában bánat, gondok, végtelen gyöngédség csengett. Ebben a pillanatban tényleg úgy látszott, mintha Gilbertinet jobban foglalkoztatná unokahuga sorsa, mint saját keserve.

- Mennyit szenvedhetett az én hibámból! Hiszen én mindenkire, akit szerettem, csak átkot hoztam! De most azután joggal elért a megaláztatás!

Szinte félni kezdtem ennek a kitörésnek a hallatára. Csak most, amikor láttam, hogy összezúzottságában is milyen nagy volt ez a nő és halvány arcába pillantva, meg kellett győződnöm arról, hogy a fájdalom sem törölhette le arcáról a szinte földöntúli kedvesség gyönyörű vonásait, érthettem meg, hogy mennyire szerethette Sinclair Gilbertinet. De ugyanakkor elképzelhettem, mekkora fájdalom dúlhatott ennek a nagyvonalú nőnek a lelkében. Szívem vérzett barátom sorsa miatt is. Most láttam csak, ki volt az, akit csaknem magáénak tudhatott, akivel majdnem az oltár elé lépett már és ekkor vesztette el azt. Sorsa bizonyára elviselhetetlen volt és bár hibámon kívül kereszteztem szerelmét, most mégis keserves szemrehányást éreztem magammal szemben, amiért nem fejeztem ki nyiltabban szerelmemet Dorothea iránt. Hogyha én a magam szerelmi ügyében több bátorsággal és nyiltsággal lépek fel, Gilbertine bizonyára nem esik ilyen tévedés áldozatául.

Gilbertine, mintha csak gondolataimban olvasott volna, az ajtóhoz lépett és a kilincsen nyugtatva kezét, megállt. Félrefordította tekintetét és komoly hangon beszélni kezdett:

- Többé nem keresztezem a maga útjait. Mielőtt azonban elválnánk, néhány szót akarok még szólni, amelyeknek meghallgatása után talán enyhébben fogja megítélni viselkedésemet.

- Anyámat nem ismertem soha és így nagynéném házába kerültem. Lansingné ki nem állhatta a gyermekeket, sietve intézetben helyezett tehát el. Itt jól bántak velem, de serdülő gyermekkoromban, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, nem ismerhettem meg az őszinte szeretet melegét. Nem volt senki, akinek keblére bújva kisírhattam volna apró fájdalmaimat, elpanaszolhattam volna első szenvedéseimet. Egyébként egészen közönséges kisgyermek voltam, amit egészen jól tudtam. Ez a tudat azután meglehetősen félszeggé tett és minthogy nagynéném egészen nyiltan megmondotta, csupán azért iratott be a felsőbb iskolába, hogy tanítónőt neveltessen belőlem, igen kevesen törődtek velem, ha ugyan egyáltalán volt valaki, akit jóakarómnak tekinthettem. Eközben csak egyetlen vágy, egyetlen gondolat élt bennem: szeretni akartam és azért imádkoztam, hogy szenvedélyes szerelmem viszonzásra találjon. Talán más lett volna a helyzet és másként fejlődik egész lelkivilágom, hogyha lett volna egy őszinte barátnőm. Sajnos, azonban barátnőm nem volt. A sors még ezt a boldogságot is irígyelte tőlem.

- Évek múltak el így, siváran, ridegen. Nővé serdültem, de sem a szerencsém, sem önbizalmam nem növekedett termetemmel arányosan. Az igaz, hogy voltak leányok, akik azelőtt alig méltattak futólagos köszöntésükre, míg most már meg-megálltak, ha megláttak, sőt néha megjegyzéseket is tettek mögöttem alakomra, külsőmre vonatkozóan. Nem értettem ezt a változást, egyre jobban magamba zárkóztam és csak könyveimnek éltem. Életem a regények álomvilágában folyt és rabja lettem egy rossz szokásnak: hogy tudniillik vágyódtam azokra a szórakozásokra, amelyekben részem lett volna, hogyha gazdag és szép vagyok. Ekkor egy szép napon meglátogatott engem nagynéném és hosszú évek után meglátva, azonnal kivett az intézetből és magával vitt. New-York City legelőkelőbb iskoláinak egyikében helyezett ekkor el. Ezután pedig egyetlen anyai tanács és minden átmenet nélkül bekerültem a zajos és külszínre mindig víg társadalmi életbe, amelyet ön is eléggé ismer. Mingyárt az első napokban mindenki lábaim elé borult és nagynéném, bár egyáltalán nem látszott szeretni, mégis bizonyos büszkeséggel látta sikereimet és arra törekedett, hogy minél előnyösebben férjhez adjon. Áldozatul Sinclair urat szemelte ki. Sinclair gyakran járt hozzánk, színházba kísért és végül megkérte a kezemet. Eleinte nagyon tetszett nekem Sinclair, de azután - miként erről nyomban meggyőződhet, - szabadon csapongó fantáziám és regényes képzelgéseim alaposan megrontották életemet. Nagynéném szinte magánkívül volt örömében, mikor terve megvalósulását látta. Fáradhatatlanul Sinclair gazdagságáról beszélt nekem, ami meglehetősen lehűtötte keletkező érzelmeimet. Minthogy azonban ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy nagynénémmel szembeszálljak, belenyugodtam a helyzetbe és annak örültem, hogy Sinclair kifogástalan életet élő, választékos ízlésű úriember, ha nem felel is meg annak az ideálnak, amelyet regényeim nyomán férjemül magamnak elképzeltem. Elfogadtam tehát Sinclairt, - mást aligha is tehettem volna, hiszen nagynéném minden lépésemet, sőt minden gondolatomat ellenőrizte. Ettől kezdve úgy látszott, mintha a nagynénémmel való viszony megjavult volna. Így egy napon Sinclair úr jelenlétében ünnepélyesen kijelentette, hogy vagyonát nekem szándékozik hagyományozni. Már akkor feltűnt nekem Sinclair kérdő és aggodalmas pillantása, amellyel ezt a bejelentést fogadta. Talán azon csodálkozott, hogy nagynéném már eddig nem végrendelkezett ilyen értelemben, vagy talán aggódott amiatt, hogy ez mégsem fog megtörténni? Ezen gondolkodtam akkor hosszú időn keresztül és regényeken táplált fantáziámban hamarosan meg is alkottam a választ a kérdésre: ő is csak a vagyonra pályázott, amikor kezemet megkérte és szívének semmi köze se volt tervezett házasságához. Íme, látja, Worthington úr, milyen esztelenek vagyunk mi, leányok! Annyira meg voltam győződve föltevésem alaposságáról, hogy meg sem próbáltam előítéletes megállapításom helyességét tovább vitatni.

- Mindenkor tudtam, hogy nem voltam egyetlen unokahuga nagynénémnek és hogy Camerden Dorothea, - akiről nevén kívül egyebet alig tudtam, - ugyanolyan közeli rokona Lansingnénak, mint én. Nagynénénk ugyanis kegyetlenül és szívtelenül különböző iskolákban helyezett el minket, úgyhogy soha nem is láttuk egymást. Amikor aztán úgy látta, hogy én férjhez menve, hamarosan elhagyom házát és senki sem lesz, aki ruháit bevásárolja, gondozza és őt valami szeretetfélével vegye körül, elhozatta Dorotheát. Soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen hatást keltett bennem Dorothea, amikor először láttam. Bár előre megmondták, hogy ne várjak valami túlságosan szép és ízléses teremtést, mégis, amikor először pillantottam hűséges szemeibe, éreztem, hogy benne barátnőmre találtam és már soha többé nem leszek egyedül, akár férjhez megyek, akár nem. Mert, ha be kell is vallanom, hogy Sinclairt - ellenére előbb említett véleményemnek, - még akkor is szerettem, nem tudhattam, hogy vajjon ő... hiszen megért talán engem... azok után, amiket a társaságban nap-nap után láthat az ember...

Kissé zavarodottan elhallgatott.

- De bizonyos lehet benne, kisasszony! - szóltam meleg hangon, - Sinclair soha nem gondolt a pénzre, egyetlen pillanatig sem vezethette őt anyagi érdek! Ő nagyon, nagyon szereti...

- Most már tudom, Worthington úr - szakította félbe Gilbertine szavaimat. - Még mielőtt megszólalt volna, tekintetéből kiolvastam ezt a kijelentését. Dehát engedje meg, hogy folytassam elbeszélésemet. Szóval, találkoztam unokahugommal. Nem hiszem, hogy én is olyan előnyös benyomást keltettem volna benne, mint amilyen hatással ő volt reám. Dorothea előtt újdonság volt az, amit társadalmi életnek neveznek: a ruhákkal, ékszerekkel való bíbelődés, és pillantásában több félénkség, mint örömteli várakozás csillogott. Szívélyes csókkal üdvözöltem őt és egy héttel később ő is úgy öltözködött, mint én.

- Szerettem Dorotheát, azonban - nem tudom, vak voltam-e, vagy önzésem volt-e az oka, - nem tartottam őt szépnek. Most büntet ezért az Isten és, hogy teljes legyen megaláztatásom, ezt be kell most önnek vallanom. Minthogy Dorotheát nem tartottam szépnek, el se képzelhettem, hogy az ön mindennapos látogatásai neki szólhatnak. A társaságba való belépésem pillanatától kezdve annyira becéztek és kényeztettek, hogy azt képzeltem, ön csak azért annyira figyelmes Dorotheával szemben, mert fél elárulni, hogy... hogy... tulajdonképpen... - egy pillanatig habozott, azután nyugodtan folytatta: - Ehhez járult az, hogy tudvalevően - legalább is én azt hittem, mindenki tud arról, amit tanuk előtt jelentett ki nagynéném, - nagynéném reám akarta hagyományozni vagyonát. Sinclair tehát teljesen elhanyagolta unokahugomat és csak velem foglalkozott. Ön azonban vele szemben éppen olyan kedves volt, mint velem szemben és ez nagyon tetszett nekem. Egy belső hang azt súgta nékem: Látod, ez aztán egy ember! Ez nem pályázik örökségedre, mint mások, Dorotheával szemben is kedves, bár néki nincs egyetlen garasa se. Így önben én olyan nemes jellemet láttam, amilyent eddig csak regényeimben. Így kezdett szívemben lassankint szerelem fejlődni, míg végre egészen belebolondultam abba, aki véleményem szerint annyira különb volt a többinél... A legrettenetesebb azonban, hogy ezt az őrületemet Dorotheának is bevallottam.

- Sokszor lesz maguk között erről a dologról szó és egy szép napon talán majd meggyőződik róla, hogy ennek a viselkedésemnek, amellyel Dorothea szemében az ön figyelmességeit helytelenül állítottam be, csupán túlhajtott hiúság és nem romlottság volt az oka. Érzelmeimet mindig elfojtottam és az ön tartózkodását annak tulajdonítottam, hogy nagy belső harcokat vív belsejében szerelme azzal a visszatetszéssel, amelyet ön, mint regényes jellem, a gazdag leánnyal szemben érez. Amikor azután, közvetlenül a Sinclairrel való szakítás nyomán ön ide belépett és azt mondotta... de ne beszéljünk többet erről a dologról.

- Amit odalenn, a katasztrófa körüli szerepemről elmondottam, az igaz. Csak egy dolgot nem említettem, amelyet talán fontosnak fog tartani. Nem egyedül a félelem bénította meg tagjaimat, amikor a méregüveget nagynéném kezében megpillantottam. Különben gyors elhatározó képességgel rendelkezem és hidegvérűségemet rendesen olyan esetekben is meg tudom őrizni, amikor mások a fejüket vesztik. A küszöbön álló esküvő annyira felizgatott, hogy magam készültem bevenni a halálos mérget, magam akartam meginni a mérget, Dorothea szobájában, Dorothea karjai között. Így terveztem, ilyen regényesen képzeltem el halálomat. Amikor azonban megjelent előttem a halál a maga teljes borzalmasságával, amikor láttam, hogy a halál pillanata egészen másként fest, mint ahogyan azt én elképzeltem, úgy álltam ott, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim és szinte megmerevedtem az elszörnyűködéstől. Hiszen látnom kellett, hogy milyen sorsot szántam magamnak, milyen halálra készültem én.

- Ez az egész titok. Remélem, nem hibáztat, amiért, ameddig csak tudtam, magamba zártam. Most se mertem volna mindezt önnek elmondani, ha nem közöltem volna már az egész tényállást a coronerrel, aki egyetlen szót sem akart nekem hinni, amíg az egész dolgot összes indítóokaival együtt meg nem gyóntam neki.

- Gilbertine! - kértem a leányt, aki halkan lenyomta a kilincset, amelyen eddig keze nyugodott, - ne menjen el, amíg meg nem hallgatta azt, amit el kell mondanom; a fiatal leányok nem mindig tudják, mit is érez a saját szívük. Most azután már ismeri azokat a külső körülményeket, amelyek tévedését eddig előidézték. Annak az embernek, akit mellőzött, a legaranyosabb lelke van, nagyon, nagyon szereti magát és ezer közül nem akadna hasonló jellemre. Ne engedje őt el maga mellől! Ilyen szerelmet csak egyszer kínál mindenkinek az élet!

- Tudom! - mormogta Gilbertine és kiment az ajtón.

Azt hittem, már elment és mélyen felsóhajtottam. Ekkor hirtelen Gilbertine suttogó hangját hallottam a folyosóról:

- Nyissa ki gyorsan az ablakdeszkákat! Dorothea jön! Fel fogom őt tartóztatni néhány pillanatig!

*

Egy óra telt el. Ez alatt az idő alatt kelt fel dús ragyogásban boldogságom napja. Dorothea és én eloszlattuk azokat a félreértéseket, amelyek eddig közöttünk álltak. Kéz a kézben ültünk a kis szobában, amikor kedves arcocskáját felém fordítva, mosolyogva így szólt:

- Hát nem vagyunk mi a világ legönzőbb lényei? Itt üldögélünk és senkivel sem törődünk! Pedig Gilbertine megérdemli. Tudod, mire készül? Az öreg Cummingnének segít és játszik Barnstablené gyermekeivel, miközben szobalánya bőröndjeit csomagolja. Így hát egész nap biztosan dolgozni fog, ráadásul látszólag jókedvűen mosolyog. Oh, szerencsés, ideális jellemű leány! Azt hiszem, nem kell aggódnunk már jövője miatt.

Minthogy nem szívesen beszélgettem Gilbertineről, főleg pedig Dorotheával lett volna kínos, róla beszélgetni, nem feleltem. Dorotheát azonban sokkal jobban érdekelte ez a tárgy, semhogy másra tért volna rá. Valószínű, hogy végleg el akart mondani mindent nekem, ami a multban keserítette:

- A nagynéni halála - folytatta, - valóságos megkönnyebbülést jelent Gilbertine számára. Nem hiszem, hogy akár te, akár más el tudná képzelni, milyen zsarnokságban éltünk és élt mindenki, aki a kezeügyébe került és a házában volt kénytelen élni. Hideg, érzéketlen természete volt a nagynéninek, akinek lelkében ezenkívül roppant erős uralomvágy is tombolt. Zsarnoksága alól senki sem vonhatta ki magát. Hiszen tudod, hogy barátai közül, - pedig akárhányan gazdagabbak és befolyásosabbak voltak nála, - hányan vetették alá magukat akaratának és hajtották végre parancsait a legalázatosabban. Lehetett tehát tőlünk egyebet várni, mint alázatosságot? Hiszen mind a ketten minden tekintetben tőle függtünk! Gilbertine eléggé bátor leány és erős jellem, mégsem tudott ellenkezni Hannah nénivel, én pedig egyszerűen még óhajtani sem mertem semmit. Hogyha más körülmények között nevelkedünk és ahelyett, hogy egy zsarnok házában sínylődtünk, barátnőnkre találtunk volna abban az asszonyban, aki házába fogadott minket, akkor Gilbertine bizonyára jobban megfékezte volna titkon kiterebélyesedő érzelmeit és ködös álomvilága helyett környezetében élt volna. Így azonban tarthatatlannak találva a reá kényszerített rideg életmódot, más világot kreált magának képzeletében. Egészen természetes azután, hogy az álomvilág alakjait hiába kereste idelenn, mert az itteni embereket hamis feltevések, előítéletek alapján ítélte meg. Nem volt megelégedve Sinclairrel sem, bár sikerült mindenkivel elhitetnie, hogy menyasszonysága boldoggá teszi. Valójában pedig ez a körülmény volt az, amely boldogtalanná tette és csaknem a kétségbeesésbe kergette. Ez az állandó alakoskodás természetesen lerontotta önbecsülését, érezte, hogy élete hazugságok sorozatává fejlődik és emiatt már gyűlölte, utálta sajátmagát.

- Lehet, hogy te elítélsz, amiért nem vallottam be néki, hogy vonzódom hozzád, főleg ama este után, amikor a színházban néhány szót súgtál nekem. Valóban hibát követtem el ezzel. Ezt most már be kell látnom. De akkor nem is sejtettem, hogy Gilbertine ennyire erős akaratú és jellemű nő és ezért nem akartam neki keserűséget okozni. Ha azonban akkor helyesebben ítélem meg Gilbertine egyéniségét, elkerülhettük volna a mai éjszaka borzalmas eseményeit. Dehát gyenge voltam és aggodalmaskodó. Veled szemben tartózkodó voltam és ezzel elősegítettem, hogy ő saját magát és Sinclairt is félrevezesse: saját magát azzal, hogy azt képzelte, te szereted őt, Sinclairt pedig azzal, hogy elfogadni látszott szerelmét. Az egészet azonban nem tartom túlságosan jelentékenynek, bizonyosra vettem, hogyha majd az esküvő után saját otthonába kerül, könnyen elfelejti az egész fellángolást és mint rossz álomra fog csupán visszaemlékezni rá. Erre a feltevésre megvolt minden okom. A szokásos érdeklődést mutatta kelengyéje, új otthonának berendezése iránt, amikor azonban megtudta, hogy Sinclair legjobb barátja vagy, fellázadt asszonyi ösztöne és minden önuralmát össze kellett szednie, hogy nagynénjének és szerelmesének dacosan arcába ne vágja, hogy: "Nem!" Ettől a pillanattól kezdve hangulata egyre szomorúbb lett, s végre is valósággal kétségbeesés fogta el. A szalónban, a színházban, a táncteremben a megbámult és irígyelt szépség volt, de este eljött a szobámba, párnáimba fúrta a fejét, a halálról beszélt, úgyhogy én folytonos félelemben és aggodalmak között éltem. Minthogy azonban a világ előtt állandóan jókedvű volt, mosolygott és mulatott, magam is álarcot öltöttem és ugyanúgy viselkedtem, mint ő. Éreztük, hogy ezt a hazugságot megkövetelik tőlünk. Amióta azonban ebbe a házba jöttünk, már kevesebbet kacagtam. Egy éjtszaka észrevettem, hogy Gilbertine nem volt a szobájában, amikor már mindenki nyugovóra tért. Másnap reggel Beaton úr különös álmot mesélt a reggelinél. - Ez az elbeszélés, amelyről csak nehezen hihetem, hogy tényleg álom volt, aggodalmat keltett bennem. Azután Sinclair úr megmutatta az ametiszt nyakéket és a világ legártalmatlanabb és leggyanutlanabb arckifejezésével elmesélte, hogy a méreg egyetlen cseppje halált okozhat. Gilbertine ebben a pillanatban mellettem állt. Világosan éreztem, hogyan borzadt össze, hallottam halk sóhaját és elhatároztam, hogy mindenképpen meg fogom akadályozni, hogy az ékszert kezeügyébe keríthesse. Ez az oka annak, hogy mihelyst erre alkalmam nyílt, a könyvtárba osontam és elcsentem az ékszert, amelyet hajamba rejtettem. Arra nem is gondoltam, hogy az ékszert kinyissam és megnézzem, benne van-e a méregüveg, mert nem hihettem, hogy a kis üvegecske már nincs tokjában, ellenkezőleg meg voltam győződve arról, hogy mindaddig nincsen semmi veszély, amíg az ékszert magamnál tarthatom. A többit már tudod.

Mindenesetre tudtam, mi történt azután. Tudtam, hogy szobájába érkezve, kinyitotta az ékszert és rájött, hogy üres, hogy fölfedezésének hatása alatt Gilbertine szobájába sietett, s annak ajtaját nyitva találta. Amikor látta, hogy Lane kisasszony egyedül alszik a szobában, s Gilbertine nincsen ott, nagyon megdöbbent. Azt is tudtam, hogy ekkor kétségbeesett rémületében elfeledte, hogyan szokott rendesen az ő szobájába lekúszni az erkélyen keresztül Gilbertine, és ahelyett, hogy szobájába visszatért volna, a házat kezdte átkutatni, Gilbertinet keresve. A nagy folyosó elérése előtt azonban elvesztette bátorságát, visszarettent, majd amikor a csigalépcsőhöz ért, meghallotta a vérfagyasztó sikolyt. Ezt a hangot magam is hallottam és el tudom képzelni Dorothea rémületét és azt, hogy képtelen volt ijedtében csak egy lépést is tenni. Félholtan kapaszkodott meg a lépcső korlátjába, ahol később a keresésére indult vendégek rátaláltak. Azt azonban nem mondotta el nekem - s azóta se tudom, - milyen gondolatok foglalkoztatták, amikor nagynénje szobájába vezették és odavitték az ágy mellé, amelyben, úgy hitte, unokahuga tetemét fogja látni és helyette nagynénje meredt holttestét pillantotta meg. Erre vonatkozóan egyetlen szót sem szólt és én sem mertem kérdezősködni.

Amikor elbeszélését ezekkel a szavakkal: "A többit már tudod!" befejezte, átfontam karjaimmal karcsú derekát és - akkor először - megcsókoltam Dorotheát. Azután lágyan kibontakozott ölelésemből és mintha titkos megállapodást létesítettünk volna errevonatkozóan, szó nélkül mindketten napi teendőinkhez láttunk.

Én az alsó folyosóra mentem, amelyen zsibongtak az elutazni készülő vendégek. Ezek között volt Beaton is. Amikor elbúcsúztunk egymástól, melegen megszorítottam a kezét és odasúgtam neki:

- Majd, ha a titok egészen kiderült, be fogja látni, hogy álmának valamivel több jelentősége volt, mint amennyit tulajdonítani akart néki.

Némán meghajolt. Ez volt az utolsó szó, amelyet az ügyre vonatkozóan egymással beszéltünk.

Aznap délután a legnagyobb hatással reám az a rövid beszélgetés volt, amely köztem és Sinclair között folyt le. Félek, hogy erre a beszélgetésre valósággal rákényszerítettem barátomat, azonban nem akartam, hogy ez a szomorú nap egy még szomorúbb estével végződjön az ő számára. Mindenáron fel akartam őt világosítani egy dologra vonatkozóan, amely felől az ő és Gilbertine, valamint köztem bekövetkezett új helyzet folytán még kétségben lehetett. Amikor tehát végre sikerült rátalálnom, megszólítottam és semmibe véve azt a szertartásos meghajlást, amellyel minden bizalmasabb közlésnek elejét akarta venni, nyomban a tárgyra tértem:

- Az időpont ugyan nem a legalkalmasabb arra, hogy személyes ügyeimmel terheljelek, de nem állhatom meg, hogy ne közöljem veled, hogy végre sikerült elhárítani a közöttem és Dorothea között felmerült félreértéseket. Ímmár nincsen messze a nap, amelyen megtartjuk esküvőnket.

Komoly pillantást vetett reám, amelynek mélyén láttam őszinte örömét afelett, hogy újra megtalálta régi barátját. Azután melegen megszorította kezemet és csaknem a régi szívélyességgel így szólt:

- Megérdemled azt a boldogságot, amely reád vár. Az enyém szertefoszlott: ha azonban újra kiküzdhetem, nem fogom elszalasztani. Ebben bizonyos lehetsz, Worthington barátom!

- És ebben - tettem hozzá melegen, - bizonyosan lesz is részed!

A coroner, aki alaposan ismerte az életet és az emberek természetét, a vizsgálatot nagy körültekintéssel és tapintattal vezette. Megállapította, hogy Lansingné halálát mérgezés okozta, hogy a méreg unokahugának egy ékszeréből való volt, amelyet érthetetlen módon és titokban eltulajdonított, anélkül, hogy emiatt unokahugát szemrehányás érhetné. Minthogy mindenki, aki csak valamennyire is ismerte Lansingné modorát és természetét, képesnek tartotta őt ilyen eljárásra, a coroner megállapítását mindenki megnyugvással fogadta. Így azután a tragédia voltaképpeni indítóokai, valamint az, ami a kulisszák mögött történt, mindenkorra titok maradt az idegenek előtt.

Amikor azután New-Portot elhagyni készültünk, fölkeresett Sinclair.

- Okom van feltételezni, hogy Lansingné végrendeletének felbontása meglepetést fog jelenteni, nemcsak unokahugai, hanem az egész világ számára. Azt tanácsolom tehát, hogy még mielőtt New-Yorkot elérnők, hozd nyilvánosságra eljegyzésedet.

Megfogadtam Sinclair tanácsát. Néhány nappal később értettem csak meg, hogy miért állt elő ezzel a különös tanáccsal barátom: Lansingné egész vagyonát Dorotheának hagyományozta, Gilbertinere egyetlen fillért sem hagyott.

Sohasem tudtuk meg, hogy mi indíthatta erre az elhatározásra az öregasszonyt. Mindenki úgy vélte, hogy Gilbertine lesz az általános örökös, hiszen az öregasszony maga is ilyen értelmű kijelentést tett. A végrendelet évekkel a két unokanővérnek New-Yorkba való költözése előtt kelt. Nyilvánvaló - feltéve, hogy kijelentése nem csupán üres szóbeszéd volt, - hogy a végrendeletet csak később akarta megváltoztatni Gilbertine javára. Erre azonban nem volt már alkalma, mert közbejött tragikus halála.

A világot az indította a legnagyobb csodálkozásra, hogy Lansingné mindenét az egyik leánynak hagyományozta, míg a másikkal nem törődött. Ennek csak egy magyarázata lehetett, - ami azt is indokolta, hogy miért éppen Dorotheára hagyományozta vagyonát, - és pedig az a vonzalom, amelyet Dorothea édesanyjával szemben érzett vagy talán még inkább az az ellenszenv, amelyet Gilbertine édesanyjával szemben tanusított. Ki tudja azonban, hogy ezek a föltevések helytállók-e? Akárhogy legyen is azonban, a végrendelet Gilbertinet mindenképpen nagyon kellemetlen helyzetbe juttatta. Azaz, hogy a helyzet csak akkor lett volna igazán kínos, hogyha Sinclair egy hozzá méltó gesztussal nem érteti meg Gilbertinevel, hogy eljegyzésük felbontásának nyilvánosságra hozatala neki ártana és őt kellemetlen színben tüntetné fel. Ezzel azután sikerült alkalmat szerezni magának arra, hogy szerelméről meggyőzze Gilbertinet. A dolog végre is, - már amint az gyakran előfordul, - újabb eljegyzéssel fejeződött be. Ezúttal semmiféle kislányos romantika nem támasztott kétséget szerelmük felől Gilbertine lelkében, s mindenki, aki őket ezekben a napokban látta, bizonyíthatja, hogy minden pillantásuk őszinte és boldog szerelemről tanuskodott. Azt azonban csak később tudtam meg, - még pedig Gilbertinetől magától, - hogyan alakultak végre így a dolgok a két lény között.

De én és Dorothea esküvője óta már hónapok, Sinclairéék óta néhány hét telt el, amikor véletlenül találkoztam Gilbertinevel. Mingyárt az első pillanatban, mintha csak várt volna erre a találkozásra, mosolyogva fordult felém, ezekkel a szavakkal:

- Kedves Worthington úr, ön egyszer nagyon jó tanácsot adott nekem, de nem követtem tanácsát, amikor meg akart győzni Sinclair vonzalmának őszinteségéről. Ez a meggyőződés csak azon a napon történt meg, amelyen nagynéném utolsó akarata nyilvánosságra került. Emlékszik még, hogy milyen pillantással néztem Sinclairre abban a pillanatban, amikor a közjegyző ezt a rövid, de ebben az esetben sokat jelentő szócskát kimondta: "mindent!" Emlékszik?

- Hogyne, asszonyom!

Hogy emlékeztem-e? Életem legkülönösebb és legfontosabb élménye volt ez a pillanat. Az a pillantás, amelyet ők ketten váltottak egymással ott, abban a rideg szobában! Bizony, az felejthetetlen volt...

- Abban a pillanatban - folytatta Sinclairné, - csalhatatlan biztonsággal tudtam meg pillantásától, hogy ő vagyon nélkül éppen annyira, sőt talán még jobban szeret, mint szeretne, ha Dorothea helyett én örököltem volna. Hirtelen világosan éreztem, hogy soha, egyetlen pillanatig sem gondolt örökségemre és hogy a végrendelet rendelkezése teljesen hidegen hagyta őt. Azt hiszem, ez után a kijelentés után már nem kell bővebben indokolnom, miért nem haboztam tovább és lettem ellenkezés nélkül mégis csak a felesége ennek a drága és aranyos, pompásszívű embernek...


(VÉGE)