CSURGAY JUDIT

"LA ILLAH IL ALLAH"...

NOVELLÁK

ISBN 978-615-01-1673-0

2021.

TARTALOM

"LA ILLAH IL ALLAH"
BUDAPEST - LONDON - BAGDAD
ÖT GRAMM ARANY...

A SZERZŐ

"LA ILLAH IL ALLAH"

Március volt, de még mindig elszántan támadott, esztelenül tombolt az erős északi szelek szárnyán a Nagy-Berek mentén, s a Balaton egész déli partján a zúzmarás, zimankós, kegyetlenül kemény tél. A Sipos-hegy tetején, s a Várhegy északi oldalán makacsul tovább fehérlett foszladozó foltokban a fagyos hódara. Szemközt a badacsonyi lapos hegyhát ezen a napon senkinek sem integetett. Üresek voltak a strandok, ahogyan a szél korbácsolta magas, tarajos hullámokkal vert parti sétányok, s a Hajóállomás, meg az összes panoráma kilátó is. Mintha a város varázsütésre elnéptelenedett volna, csaknem kietlen űrbéli tájjá dermedt, s didergett egész Fonyód. Egyetlen erre tévedt látogatója sem akadt még a Halász-szobornak sem. Csúszós-jeges tükörsimára fagyott a Balaton-part leghosszabb mólója is. Csupán sipákoló sirályok korcsolyáztak olykor rajta. Egyedül a Szaplonczay sétányon sündörgött szaglászva egy elszabadult középkorú keverék kutya. Éjszakai, s hajnali mínusz fokok dermesztették Közép-Európa legnagyobb tavát, mely vékony jéghártyák végeláthatatlanul úszkáló tengerét cipelte a hátán. A tavaszváró madárcsivitelés némiképp enyhítette ugyan a kopár, sötét, hódarás Berek-világ bús melankóliáját, a fonyódi fagyos szívekben azonban még mindig a hórihorgas fákat cibáló, ágakba kapaszkodó szertelen, szánalmas szél, s a mindent átható heves hideg uralkodott. - Kivéve Grétát! Az ő lángoló lelkében ugyanis már a mámorító nyár, s az úti láz honolt.

- Hát, hogyne! Hiszen már össze is pakolt. Az utolsó simításokat, csomag, s irat-ellenőrzéseket végzi. Aztán: usgyi! Irány: Irán! Pontosabban: Teherán.

Gréta izgalommal vegyes várakozással, alapos hazai felkészülés után, s távolról sem egyedül készült a nagy útra. Szó szerint, s átvitt értelemben is mellette állt a bőröndjét épp lezáró Ras, az ő "titkos, háromszoros" iráni férje. A szíve alatt pedig ott dobogott egy másik is. Rahmané. Hét hónapos terhes volt. Az ő szülei épp csak túltették magukat a lányuk "hajmeresztő botlásán." S tessék, most Ras családja következik. Tapsolni nem fognak, az biztos. Ugyan, ki örülne egy iráni-magyar vegyes házasságnak? Csak a fiatalok. Őket szemlátomást térdre kényszerítette a szerelem határtalan hatalma. Talán ennek a gyümölcsét Grétába belelátva, az iráni família is megenyhül majd. Tudják, hogy a fiú utód már úton van. Ras megtelefonálta nekik. Levegőt sem kaptak, szóhoz sem jutottak. Egyik családban sem megengedett az ilyesmi. És még ráadásul titokban háromszor is megesküdni! Ez verte ki a biztosítékot a fonyódi, meg a teheráni szülőknél is. A fiatalok otthon csak annyit mondtak: "a kolozsvári egyetemen megismerkedtem valakivel". - Nahát! Egyikük sem azért ment oda, hogy két távoli ország, két távoli kultúra egymással összeegyeztethetetlen világa fölé hidakat próbáljanak varázsolni. Alighanem Fonyódon volt nagyobb a méla döbbenet. Gréta szülei hallottak Betti Mahmudiról, s a "Lányom nélkül soha!" című bestsellerről. Megállt bennük az ütő, amikor a harmadik elhallgatott esküvő után beállított hozzájuk a várandós leányuk az iráni állampolgárságú, síita iszlám vallású párjával. A világhírű könyv alapján "a magyar fél" azonnal felkészült minden borzalomra. Meggyőződésük volt, hogy Gréta is a földi pokolba kerül Ras miatt. S ha beteszi a lábát Iránba, vége... Mindennek. Talán soha többé nem látják őt viszont. Ras háremében fog élete végéig kínok kínjával vergődni. Mert Gréta szenvedélyesen beleszeretett Rasba, s rá bízta az életét. Vakon megbízott benne. Biztosra vette, hogy minden rendben lesz. S hogy az iráni fiú sohasem hagyná őt cserben. S hinni akart abban is, hogy amit a világot bejárt nagysikerű könyvben olvasott, az vele sohasem történhet meg. Ha Ras azt mondta, hogy Teheránban majd a saját bőrén tapasztalhatja meg a regénybeli kirívó eset fordítottját, akkor az valóban úgy is lesz.

- Tényleg nem haragszol a tegnapi hibáim miatt? - kérdezte Gréta savanyú mosollyal, pironkodó hangon, s persze, angolul Rastól.

- Dehogy! Eszem ágában sincs haragudni! Boldog vagyok, hogy sikerült! - biztatta a barna hajú, barna szemű, kissé sötét bőrű, sármosan vonzó leendő apuka a csinos, ifjú, őzike szemű magyar házastársát. Ám Grétát mégis felettébb bántotta a dolog. Valahogyan... egyik menyegzőjük sem sikerült úgy, ahogyan azt szerette volna. De a harmadik! Te jóságos Isten! Kevés híján elbukta... Annyira izgult! Görcsölt. Stresszelt. Mert... annyira akarta! Rast, meg az iráni esküvőt is. Bezzeg, ha lazább lett volna! De nem volt az.

Gréta akaratlanul is felidézte Rassal való első találkozásuk emlékét. Az átkozottul vonzó fiú akkor már egy éve a doktori disszertációján dolgozott. Előtte Indiában megszerezte az agrármérnöki diplomáját. Tovább akart tanulni, ezért elkezdett a fél világgal levelezni. Elsőnek a románok válaszoltak neki. Így került Kolozsvárra egy négyéves kurzusra. Búzanemesítéssel, növénygenetikával foglalkozott. Ő pedig... vargabetűzött. A szerencsétlen beszólása miatt Magyarországon nem vették fel sehová, akárhány pontot is szerzett a felvételi vizsgákon. Ezért kötött ki "dacból" a kolozsvári Bolyai Egyetemen, ahol mindjárt az első héten belebotlott Rasba. - Véletlenül? Vagy törvényszerűen?

- Ki tudja már. Csak az biztos, hogy gyakorlásképpen Sütő András egyik drámáját fordította angolra. S amikor elkészült a "nagy mű", elküldte a szerzőnek. Sütő András levélben válaszolt. Azt javasolta, hogy inkább perzsára kellene fordítani a Szúzai menyegzőt. Grétának megtetszett az ötlet. Nem sértődött meg, nem a kárba veszett munkáján kesergett. - Kiváló! - gondolta magában. Csak, hát perzsa nyelven ő egyetlen egy szót sem tudott. Még az ábécéjüket, az írásukat sem ismerte. Gyorsan beszaladt a könyvtárba, hogy tájékozódjon. Itt vált világossá számára, hogy egyedül... nem megy. Ritka, egzotikus, különleges nyelv ez, mely az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni ágán belül az iráni nyelvek csoportjába tartozik. Létezik óperzsa, középperzsa, és újperzsa nyelv is. - Igen, őt az utóbbi érdekli. De aki ránéz a perzsa ábécére, annak bizony elmegy az önbizalma. A perzsa írás az arabokén alapul. Az arabhoz hasonlóan a betűket jobbról balra, a számokat pedig balról jobbra írják. A perzsa-arab írás kurzív, tehát a betűk nagy része kapcsolódik egymáshoz. Ezt azonban segítség nélkül megtanulni nem lehet! Rögtön ránézésre is látszott ez. Viszont a kollégiumban voltak irániak! Tudta. És jól tudta. - Usgyi! Azon nyomban megkereste őket. Mert, ugyebár az ember ilyen helyzetben nem ismer lehetetlent. - Hát, így történt, hogy "ott ragadt" Ras mellett. Ha innen nézzük, akkor egyetlen véletlenen múlt a találkozásuk. Ha nincs a fordítás, mint a párhuzamos egyenesek, örökre elmentek volna egymás mellett. - Azaz, helyesbíteni kell, mert egynél azért több véletlen kölcsönhatása kellett ehhez. Hiszen az sem volt törvényszerű, hogy az ő családja Magyarországon telepedjen le. Az anyai nagyszülei ugyanis Erdélyben éltek. S amikor 1956-ban Budapestre látogattak, épp kitört a forradalom. Mivel Nagy Imre a Román Nagykövetségre menekült, az egyszerű turisták vízumügyeivel ott senki sem foglalkozott. A nagyszülők hazatérési kísérletei rendre kudarcba fulladtak. Idővel feladták. Végül úgy döntöttek, hogy lesz, ami lesz, Magyarországon maradnak. Pedig... odaát mindenük odaveszett. Szó szerint egy szál ruhában kezdték újra az életüket - Fonyódon.

Gréta megtapasztalta, milyen az, ha egy házasság nem működik. Alig egy esztendős volt, amikor a szülei külön költöztek. Igaz, hivatalosan csak négy év múlva váltak el. S bár nem gyűlölték egymást, és egyikük sem akarta az egy szem kislányát a másik ellen fordítani, a válás akkor is negatív mérföldkő az ember, s a család életében. Állítólag sokak pszichéjében felér egy közeli hozzátartozó halálának, a gyásznak a felkavaró fájdalmával. Vesztes lesz általa mindenki. Azzá vált ő is. A jómódú siófoki apja csak ímmel-ámmal istápolta, támogatta. Édesanyjával emiatt sűrűn nélkülöztek. Olykor éheztek is. - Tehát, a házasságkötést alaposan meg kell gondolni! Mert amikor a kötést bontani kell, az kegyetlenül fájdalmas. Ezt a leckét ő már gyerekfejjel megtanulta. Na, de mi ez ahhoz képest, ami gimnazistaként történt vele! Jelentéktelen diákcsínynek indult. Vagy legalábbis annak tűnt. Avagy forrófejű meggondolatlanságnak, ami aztán az egész életét felforgató politikai üggyé dagadt. - Egy önsorsrontó ostoba tréfa! Egyetlen egy elhibázott pillanat... Pusztán, mert épp ő volt az iskolarádió bemondója. S egyszer csak bejött a kémia órára a székesfehérvári igazgató. Felszólította őt, hogy azonnal mondja be: "Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a nagy szovjet nép hős vezére, Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs a mai napon - elhalálozott."

- Megértetted? - kérdezett vissza a pápaszemes, erősen kopaszodó, hajlott hátú igazgató.

- Igen! - felelte nagy rössel, lendülettel, magabiztosan. Aztán lerohant, és hatalmas igyekezettel beleordította a mikrofonba: "Brezsnyev meghótt!" - Kész, vége. A "cafrangokkal" nem törődött. Ennyivel elintézte. Brezsnyevvel együtt önmagát is. Ám ezt csak később észlelte. Annyira lényegre törőre sikeredett a szeleburdi közleménye, hogy a saját sorsát végzetesen megpecsételte. Alig fél óra múlva megkereste őt két civil ruhás nyomozó. Azt kérdezték: mi baja magának Brezsnyev elvtárssal? Mire mély zavarában ő rávágta: most már semmi. - Na, ez volt az olaj a tűzre! Rögtön megérdeklődték: hová akar jelentkezni az érettségi után? Akkor már félig-meddig gyerekfejjel is érezte, hogy itt most nem babra megy a játék. Gondolt egyet, és nagy hirtelen megnevezte az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, ahová biztosan nem akart felvételizni. Büszke volt magára. Az ősi fifikás, ravasz székely felmenőire gondolva úgy hitte: most aztán alaposan túljárt a "fakabátok" eszén. De mégsem. Mert ami ezután zúdult rá, az egy rejtélyes és hatalmas politikai gépezet volt. Más épeszű magyarázatot ugyanis nem talált a történésekre. Akárhová felvételizett, s akárhány pontot ért el, őt Magyarországon soha, sehová nem vették fel. Debrecentől Szegedig az összes bölcsészettudományi karok mindig, mindenütt elutasították. Körülötte kevesebb ponttal mások bekerülhettek. Neki viszont sorozatosan azt írták, hogy "helyhiány miatt nem nyert felvételt". - Mi ez, ha nem csúfos diszkrimináció, politikai okból? Csakhogy ő nem adta fel... Ezért jelentkezett végül Kolozsvárra. Tény, hogy nagy érvágás volt ez, mert a magyar egyetemekkel ellentétben ott a költségeket neki kellett állnia. Még szerencse, hogy a kollégiumi díj havi nyolcvan lej volt. S ennyit még ő is ki tudott fizetni. - Angol-magyar szak! Ez volt az élete álma. Mindent megért... Amúgy is nagy dolog ám bekerülni a Szamos menti híres város patinás egyetemére! Az 1872-1918 közötti időszak a magyar tannyelvű oktatás fénykora volt itt. I. Ferenc József császár szentesítette "A Kolozsvári magyar királyi tudományegyetem felállításáról és ideiglenes szervezéséről szóló XIX. és XX. törvénycikkeket". Meg kell hagyni azt is, aki valaha megfordult az egyetem főépületében, látta az Aula Magnát, s a svájci, pontosabban bázeli mintára épült Egyetemi Könyvtárat, az a Bolyai-légkört többé akkor sem tudná feledni, ha a lépcsőket meg a padokat nem itt koptatta volna éveken át. - Szóval, Gréta utólag már több okból sem bánja, hogy így, s ezt hozta számára a sors. Hiszen Kolozsvár adta neki Rast is! Élete szerelmét. S egyébként is igen erős egyetem volt az. Valódi tudást kapott cserébe a küzdelmeiért. Meg aztán egyébként is tény, hogy mindennek ára van. Ráment az összes pénze, amiért a sikertelen felvételik éveiben verítékkel megdolgozott. Ráadásul nem volt éppen fenékig tejfel Kolozsváron az élet. Rengeteget fáztak. S hogy a hidegben egyáltalán írni tudjanak, ahhoz bizony kesztyű kellett. Abban jegyzeteltek, így vizsgáztak. Utóbb kiderült, hogy golfpályák arrafelé egyáltalán nem is voltak. A golfkesztyűket kizárólag erre a célra árusították. Jól tették. Mert bent sokszor hidegebb volt, mint odakint. Jó hasznát vették a furcsa "melegítőknek." Bár ez apróság ahhoz képest, hogy a kollégium tele volt besúgókkal meg poloskákkal. Minden szobában találtak az utóbbiból legalább egyet. Ő is így járt. Úgy látszik, lehallgattak mindenkit. Folyamatosan, vagy szúrópróba szerűen. De most már ez is mindegy. - Na, és az ellátás! Az élelmiszert jegyre adták. Órákon át kígyóztak a sorok. A kolozsvári diák akkoriban vagy sorban állt, vagy tanult. A kettő együtt nemigen ment. S bár Gréta világ életében cingár volt, véletlenül sem "haspók", tény, hogy örökké éhes maradt. Amit adtak, az még neki is kevés volt. Annyira, hogy minden harmadik szerdán átjárt a határ magyar oldalára - bevásárolni. A kis Polskival, amiért ugyancsak keményen megdolgozott. Azzal ment Biharkeresztesre, vagy Püspökladányba. S ha már ingázott, idővel a vámosok is kértek tőle ezt, azt, amazt. Hol gyógyszert, hol "gólya-hessentőt", vagyis óvszert. S egy ideig ő hordta a híres ellenzéki költőnőnek, a beteg Doina Corneának is az orvosságot, pedig személyesen sohasem találkozott vele. - Micsoda idők voltak azok! S kár lenne álszerényen tagadni, hogy ő bizony becsülettel állta a sarat. Egyszer még arra is vállalkozott, hogy interjút adjon a CNN-nek. Volt mersze odaállni, és a román vezért népirtással megvádolni. Tudva, hogy ezért akár életfogytig tartó börtönbüntetéssel, vagy rosszabb esetben halálos ítélettel is sújtható. És mégis megtette! Aztán... jött Ras. Mellette minden új értelmet nyert, s a gondok hirtelen eltörpültek. Ras oldalán másként nézett a világra, s önmagára, de még Erdély történelmi központjára, a Szamos menti ősi városra is, mely Trianon tragédiája miatt román kézre került.

Gréta számára egy csapásra megszépült a Kis-Szamos és a Nádas-patak völgyébe épült történelmi település, amelyet három oldalról dombok öveztek. Tudta, hogy 1848. május 30-án egykor itt mondták ki az uniót Magyarország és Erdély között. S hogy ez Mátyás király, és Bocskai István fejedelem szülőföldje.

Rassal összemelegedve, kéz a kézben andalogva, s ölelkezve valósággal új színekben tűnt fel előtte a Szent Mihály-templomtól kezdve a Bánffy-palotáig s az összes múzeumig minden. Amikor Ras először átölelte... Az a Szabók bástyája közelében volt. S aztán jött a Fellegvár. Az első csók szemtanúja. Meg a Sétatér, és a Botanikus Kert, ahol eldöntötték a sorsukat. Ma már ezek mind ikonikus, kultikus helyekké váltak Gréta szemében és szívében. A "kakasos templom" is. Mert Ras ott kérte meg a kezét... S ők ketten összeesküdtek, majd a szüleik beleegyezése, sőt tudta nélkül, egymás után háromszor is megesküdtek. Ebből egyszer - tegnap, - az iszlám szertartás szerint Budapesten, az iráni Nagykövetségen. - Jaj, de jó lenne azt a "bakit" egyszer s mindenkorra elfelejtenie, meg nem történtté tennie! De... már késő. Nem lehet. Leginkább az bántja, hogy ő miatta az esküvő csaknem kudarcba fulladt. - Szégyen! Az iszlám ceremóniánál nincs egyszerűbb az egész világon. Ráadásul már jól érti a szertartás perzsa nyelvét. És mégis elhibázta a kötelezően arabul elmondandó vallási formula "la illah il Allah"- kezdetű részét. Ami magyarra fordítva azt jelenti: "nincs Isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája". Pofonegyszerű. De nyelvbotlás nélkül neki mégsem ment. Márpedig kettőnél többször nem lehet hibázni. Ha mégis, akkor érvénytelenné válik a szertartás. - Hát, ő bizony majdnem "leverte a lécet". Éppen kétszer vétette el a szöveget. Csak a harmadik nekifutásra sikerült hibátlanul elmondania. Pedig az előző két esküvőn minden rendben ment. Előtte az akkori KEOK, vagyis a Külföldieket Ellenőrző Hivatal egyik munkatársa közölte: ha nincs hivatalos magyar esküvő, akkor Rast kitoloncolják az országból, mert hamarosan lejár a tartózkodási engedélye. Ezért aztán mint pók a falon, úgy futkároztak a papírok után, hogy még időben meg lehessen tartani a szertartást Budapesten, az V. kerületi házasságkötő teremben. Bár azt épp tatarozták, így ők lettek az egyetlen kivételezett pár. Grétának tanúja sem volt. Az anyakönyvvezető titkárnője volt az utolsó esélyük. Rasnak legalább ott volt a kollégája, aki amúgy is tolmácsként funkcionált. Gréta olyan szépen kérte könyörögve az anyakönyvvezetőt, hogy végül csak összeadta a teheráni fiút meg a fonyódi lányt. Ez volt a magyar polgári esküvő, s azóta is ez a házassági évfordulójuk dátuma.

Ahogy megvolt a szertartás, jött a "lakoma". Az autópálya mellett a budaörsi benzinkút büféjében egy-egy pizzát ettek a nagy izgalomra. Erre futotta. De nem a szerény külsőség ilyenkor a lényeg.

A másik esküvő, a perzsa polgári szintén az Iráni Nagykövetségen zajlott. Nem lett mániájuk az esküvőzés, de úgy hozta a sors, hogy a háromból mindegyikre szükség volt. Erre azért, mert Ras katonai behívót kapott Iránból. Ez komoly dolog ott. Nagyon. De még mielőtt Ras haza indult volna, megint össze kellett házasodni ahhoz, hogy Gréta követhesse a férjét, s hogy odakint is érvényesek legyenek a papírjai. Ez a szertartás tulajdonképpen csak egy aláírásból, pontosabban kétszer egy-egy aláírásból állt.

Három esküvőt eltitkolni, elhallgatni! - Igen, nem volt más választásuk. Még a kapcsolatot is keményen ellenezték mindkét oldalon a hozzátartozók. Házasságkötést bevallani - nem mertek! Amikor pedig tovább titkolózni nem lehetett, s be kellett vallani, hogy összekötötték az életüket, óriási lett a riadalom. Főleg Fonyódon. A többnejűség volt állandóan a legfőbb ellenérvük. Hivatalosan ez ugyan valóban lehetséges, de a többnejűséget a perzsák megvetik. És egyébként is csak az első feleség írásos engedélyével lenne lehetséges. De a leendő magyar nagyiknak még ez is kevés! Temetési gyászhangulatban zajlik a búcsúzás. Aggódnak, rettegnek, félnek. - Irán! Még a szó is elborzasztja őket. Miközben a lányuk hét hónapos terhes.

Gréta belegondolt az előttük álló hatalmas útba. Fonyódról Budapestig 154 kilométer az út. Jó esetben egy óra huszonnyolc perc a menetidő. Budapest és Teherán távolsága légvonalban 2966,5 kilométer. Még a térképen bámulva is sok. Repülővel három óra negyvenkét perc, az isztambuli átszállás tingli-tangli idővesztését nem számolva. Viszont onnan már egyenes út vezet a Turkish Airlines járatával a célhoz, vagyis Teherán óriás repteréhez, az Imam Khomeini International Airporthoz. S ott újra látja majd a Salaam International Terminált. Persze, már a plusz két és fél órás időeltolódással. Azt is meg kell majd szokni. A kelet vibráló, izzó, varázslatos ízeivel, illataival, szokásaival, gyökeresen más életfilozófiájával, bazársoraival, szirupos mézes, mentás, bolhapiacos, mecsetes életérzésével együtt.

Szóval, akkor Fonyód. Vasútállomás. Oda: taxival. Utána vonattal fel Budapestre. Taxival ki a repülőtérre. S akkor... végre irányban lesz Irán. A modern Perzsia. Pontosabban: az Iráni Iszlám Köztársaság, a maga nyolcvan milliónál is nagyobb népességével. Ahol az iráni riál a hivatalos pénznem. A puskaporos hordónak is nevezett Közel-Kelet második legnagyobb területű országa, rengeteg békétlen szomszéddal. Irán a Kaszpi-tengerrel is határos. De Örményországgal, Azerbajdzsánnal, Türkmenisztánnal, Afganisztánnal, Pakisztánnal, Irakkal, Törökországgal, de még a Perzsa, - meg az Ománi-öböllel is. A központi területe sivatagos, sztyeppés. Ez a mocsarak, s a sós tavak vidéke. Az Alborz és a Zagrosz-hegység nevét Gréta épp úgy megjegyezte már, mint a Karunt. Ez az egyetlen hajózható méretű folyó ott. S a nagy iráni állóvíz nem más, mint az Urmia-tó.

Irán... Ahol több éghajlati öv is találkozik. Mérsékelt égöv, sivatagi éghajlat. Hegyvidék, kontinentális éghajlat. Az ország egytized részét erdők borítják. Tölgy, kőris, szilfa, ciprusfélék. Ez a leggyakoribb. S a medve, a gazella, a vaddisznó, a farkas, az eurázsiai hiúz, az ázsiai gepárd, a perzsa leopárd, no meg a vadtevék, a vadkecskék, és a sakálok.

Irán... Ahol üldözik a kitért muszlimokat. A keresztény hitre áttérteket bebörtönözték. Az alkotmány szerint azonban a hatalmas országban vallásszabadság van.

Irán... Az atomprogramjáról elhíresült ország, a búza, rizs, a gyapot, a datolya, a tea, a kőolaj-finomítás, és a perzsaszőnyeg hazája, mely egyúttal a nemzetközi kábítószer-kereskedelem tranzitország is, tele nukleáris létesítményekkel. Kutatóreaktorokkal, uránbányával, urándúsítóval, atomreaktorral. Nem csak Busheriben és Iszfahánban. Az atomfegyverek előállítása miatti tartós embargó óta az USA, s az Izrael szavaknak még a kiejtése is tiltott. A hétköznapi beszélgetésekben is. E két szó Iránban: tabu. Annak ellenére is, hogy Oroszország igen korszerű fegyverzeteket adott el Iránnak. Mely ország büszke az Iráni Űrügynökség "Sian-1" nevű műholdjára, s az Omid műholdra is.

Irán... Az ország, melynek a tulipán a nemzeti virága az indiai lótusz, s a liliom mellett. Nemzeti gyümölcse a gránátalma. Kedvenc madara a fülemüle, s a falco nevű sasféle. Híres a Lut-sivatag is, amelyet az UNESCO természeti világörökséggé nyilvánított.

Irán... Melynek nemzeti állata és jelképe az őshonos oroszlán. De kedvelik a gepárdot, a perzsa macskát, s leopárdot, meg a mezopotámiai dámvadat is.

Irán... Az ország, melynek nemzeti könyve a Sáhnáme. Nemzeti hangszere a perzsa szantúr, a szetár, a kamáncse, és a tombak.

Irán... A nukleáris létesítményekkel teli ország, mely nyíltan megfenyegette Izraelt a zsidó állam elpusztításával. A hatalmas területű, igen népes ország, melynek államvallása a síita iszlám. A legmagasabb rangú vallási és politikai személyisége a Legfőbb Vallási Vezető, aki egyúttal a fegyveres erők főparancsnoka is. De a törvényhozó, a végrehajtó, s a bírói hatalomra is kiterjed az ellenőrzési joga, megbízatása pedig élethosszig tart. A köztársasági elnök itt csak a második számú hatalom. A Parlament valójában a kétszázhetven tagból álló Iszlám Nemzetgyűlés. Az igazságszolgáltatás erősen politikai és vallási befolyás alatt áll.

Irán... harmincegy tartomány, háromszáztizenkilenc repülőtér.... Az ország, ahol Ramadán idején hajnaltól napnyugtáig kötelező a böjt. S ahol egy nőnek kizárólag a keze, s az arca látszódhat csak ki a ruhája alól. A hajat is le kell fedni. A vendégnek meg a lábbelijét kell levenni. A pontosság itt európai értelemben nem érték. Viszont, ha valaki ajándékot kap, illik azt többszöri meghajlással megköszönni.

Irán... Ahol virágzik a konzervatív muszlim kultúra. Disznóhúst nem esznek, s az alkohol fogyasztása tilos. S ahol étkezés közben csupán a jobb kéz használható. A bal sohasem. Ahol a politikáról nem illik társalogni, átvetett lábbal nem szabad ülni, s tilos játékkutyát, vagy kutyát ábrázoló képet ajándékozni. Ahol a kebabok a nemzeti ételek. Vagyis, a nyárson sült birka hagyma, paradicsom, friss zöldség, ízletes fűszerek, tojás, mártások, és rizses, vajszeletes kompozíciók társaságában. Ahol a frissen sülteket kézzel eszik, a rizst meg mazsolával, pisztáciával, vagy sárga sáfránnyal, forró birka-faggyúval locsolás után. Irán... Ahol a zöldség-felfújtat kukuszabszinak hívják. Ahol Panir néven sós sajtot tartanak nyilván, s ahol a joghurtot masztnak mondják. S ahol ki nem hagyható a szirupos keleti édességek mellett a forró kavicsokon sütött hatalmas lepény, s a hosszúkás kenyérfonat, valamint a híres kaviár megkóstolása sem.

Irán... Hepatitis A, és B fertőzésveszélyes ország. Malária, sárgaláz, és veszettség ellen is érdemes utazás előtt oltást kérni. A hely, ahol a harminc iráni tévétársaság mellett Los Angeles mellől sugározzák a harmincegyedik csatorna adásait, s annak cenzúramentes műsorait.

Irán... Ahol a külföldit olykor politikai vizsgálati fogságba vetik. S ahol eleve tilos az országhatár közelébe, s a keleti területekre külföldinek belépnie. - Igen, a sok titkos-tiltott nukleáris létesítmény miatt. Irán... Az ország, melyben a perzsa újév, a Farvardan március 1-4 között tartatik, s ahol március 12-re esik az Iszlám Köztársaság Napja, vagyis a nemzeti ünnep. - Ott lesznek! Látni fogják! Bár más, nagyon más Irán, mint Fonyód, vagy Kolozsvár. S hogy amint Rasékhoz "haza érnek", neki nyomban csadorba kell bújnia, azt szinte megszokta már. Legelőször csöppet furcsa volt. De mit meg nem tesz egy szerelmes asszony a férjéért!

Gréta számára hosszú, és fárasztó volt az utazás. Késő éjjel érkeztek Teheránba, a Khomeini Nemzetközi Repülőtérre. A közel tizenöt milliós főváros másik légi kikötője, a Mehrabad National Airport jóval kisebb. Eredetileg katonai bázis volt. Utólag bővítették, s alakították át. A Khomeini Nemzetközi Repülőtér ötven kilométerre délre fekszik az Elburz lábánál elterülő fővárostól. - Taxi! Pontosabban, taxi-busz! Az vitte be őket a centrumba. Gréta az éjszakai sötétben alig látott valamit Teherán tartomány központjából, amelyet 1794-ben alapítottak, s mára 658 négyzetkilométernyi területté terjeszkedett. Teheránt három oldalról hegyek veszik körül. Míg Kolozsvárt - ugyancsak három irányból, - dombok. Két védett város! - mosolygott magában közös vonást találva Gréta, aki rögtön felidézte magában a legelső teheráni útja előtti édes-izgalmas, romantikus lányregényes elképzeléseit, várakozásait a "mesés, rejtelmes, Seherezádés" keleti kultúra iráni fellegváráról. Varázslatos világ ez, szó se róla! Forró és száraz a nyár, de az éjszakák hűvösek. Késő ősztől tavasz közepéig esősek, csapadékosak a napok. Július a legmelegebb, január a leghidegebb hónap.

Teherán... Ahol a II. világháború idején brit és szovjet csapatokat szállásoltak el. 1943-ban itt zajlott a híres teheráni konferencia - Roosevelt, Churchill, Sztálin, azaz: az amerikai, a brit és a szovjet szövetségesek első embereinek a személyes részvételével.

Teherán... Mohammad Reza Pahlavi iráni sah uralma alatt a város régi építészeti szimbólumait sorra lerombolták, s a helyükre "modernek" épültek. Nagy kár volt...

Teherán... 1978-80 között rendkívüli állapot volt érvényben, mert a sok tüntetés lázongássá fajult. Aztán kitört a forradalom. Utána pedig 1980-tól nyolc éven át dúlt az iraki-iráni háború. Teherán ezer sebből vérzett. Scud-rakétákkal támadtak az irakiak. Lakó- és ipari negyedeket, s ezernél is több civil lakost semmisítettek meg. Az elővárosokkal együtt azonban mára újból tizennégy millió fölé emelkedett a fővárosiak száma. Többségben a perzsák vannak, de élnek itt azeriek, örmények, asszírok, kurdok, és perzsa zsidók is. A síita iszlám államvallás jegyében a teherániak zöme síita. Kisebbségbe szorultak a szunniták, a keresztények meg a zsidók, s a szikhek. De a mecsetek mellett sűrűn épültek a keresztény templomok, s a zsinagógák is.

Teherán... A városban autó, fegyver, textil, elektronikai, cement, s cukor gyártás folyik. Egyúttal a szőnyeg- és bútorkereskedelemnek is itt a fellegvára. Nem csoda. Irán ipari termelésének több, mint a fele a fővárosban zajlik. S Gréta tudta azt is, hogy a leghosszabb magyar busz, a duplacsuklós Ikarusz 293 csak és kizárólag itt, Teheránban közlekedik...

Gréta teli volt tervekkel. Odahaza a könyvtárban bújta az Iránról szóló útikönyveket. Olyan sokat olvasott, annyi térképet és fotót megnézett, hogy már az első látogatásakor is valósággal hazajött. Fejből fújta a turisztikai látványosságokat. Csaknem doktorálhatott is volna Teheránból. Bár ott lenni, saját szemmel látni, hallani, ízlelni, érezni, tapintani mindig más, mint másodkézből információkat kapni.

Amikor először járt itt, rögtön elbűvölte a keleti város miliője. Korábban ehhez foghatót még soha nem látott. Érdekes, furcsa, és káprázatos volt számára minden. Kezdve onnan, hogy a házakon az összes tető lapos. Magától is gyorsan rájött ennek az okára. Hiszen a forró nyári napokon oda ki lehetett ülni beszélgetni. Agora a háztetőkön, iráni módra! Pazar ötlet! - gondolta magában. S persze, sohasem látott még iszlám szertartás szerint öltözött hölgyeket sem - élőben. Csakis a filmekben. - Igen, a vallásosabbak mind csadorban járnak! - nyugtázta magában. Feltűnt neki az is, hogy odakint az emberek rendkívül jól viselik a megpróbáltatásokat, a nehézségeket. A maguk módján ott boldogok azok is, akiknek úgymond nem megy jól. Valahogy egészen másképp fogják fel az életet, mint például a magyarok. Ott senki nem dühöng olyasmin, hogy a szomszédjának valamivel több a fizetése, szebb a lakása, vagy a ruhája. Eszükbe sem jutna zsörtölődni azon, hogy ilyen, meg olyan a rendszer. Az irániak mindent Istenre bíznak. Egyszerűen megbékélnek a sorsukkal.

Gréta számára rögtön az első teheráni vizit alkalmával nagy megnyugvást jelentett az, amit helyben tapasztalt. Amikor megérkeztek Ras családjához, a bejáratnál hevesen dobogott a szíve. De csak addig, amíg Jazmint, az anyósát, és Hosseint, az apósát meg nem látta. Szavakkal kifejezhetetlen szeretet, kedvesség, tisztelet és megbecsülés áradt felé. Jazmin tömjént égetett az ő szeme fénye, Ras fia feleségének a tiszteletére. Nem tudhatta, hogy Gréta allergiás erre az illatra. Annyira, hogy azonnal rosszul lett. Aztán az alapos szellőztetés, meg a friss levegőn tartózkodás helyrebillentett mindent. Gyorsan összebarátkoztak. Őszintén, tiszta szívvel.

Másnap szembe jött vele a boldogság, s fél Teherán. - Igen, a párja szülővárosát alaposan szemügyre kellett, illett, s lehetett vennie. Az óriási autópálya-hálózat, melyhez foghatót még soha nem látott, nyomban feltűnt neki. Ahogyan Irán legmagasabb tornyának a kilátó teraszáról, a Milad Towerról a gyönyörű panoráma is. Imádta a XVI. századi Golesztán-palotát a múzeummal. S persze, a Khomeini - mauzóleumot, a Szőnyeg Múzeumot, meg a Nemzeti Bank Koronaékszer Múzeumát is. Elbűvölte őt a Kordesztán út, a Mellat Park, s a Tiraje Bevásárló Központ is. Mágnesként vonzották a művészeti galériák, a bazárok, bolhapiacok, s allergiás létére a mesés keleti fűszer-illatok is.

Irán természetesen nem csak Teheránból áll. A fővárostól délre, 120 kilométerre ott a híres Kavir Nemzeti Park. Az első vizitkor eljutott ide is. Hatalmas élmény volt! Perzsa leopárdot, vadtevét életében először itt látott.

Irán... Teherán... Ras hazája, a szerelme világa. A város, ahol a közös fiuk születni fog. A főváros legelőkelőbb kórházának a szülészetén, természetesen! S a nagy pillanatban Gréta biztosan áldani fogja a Babes-Bolyai Tudományegyetemet, meg a pokolian nehéz perzsa nyelvet, mindenkit és mindent, ami Rassal összehozta őket.

- Most, hogy hamarosan életet adsz a fiam gyermekének, az unokámnak, meghívlak a családunk bányáiba! Egyre jobban megy az üzlet. Most már... a tiétek is. Márványt, híres iráni fehér márványt fogsz látni, leányom. Rengeteget! És szerencsét hozó ónix ásványt. Ismered? - kérdezte mosolyogva Jazmin.

- Márványt láttam már. Múzeumban meg filmekben. Ónixot még nem - felelte az erősen gömbölyödő, hasát önkéntelenül mind gyakrabban megérintő Gréta, miközben "iráni limonádét", vagyis vegyes gyümölcslevet kortyolgatott. Nagyon ügyelt rá, hogy megfelelő legyen a folyadék-bevitele is. Harminc perccel ezelőtt hígított sós joghurtot ivott mentafűvel ízesítve, hogy megismerje a "dugh" nevű nemzeti ital jellegzetes ízét.

- Megkedveltünk téged, Gréta! Hosseinnel a hátad mögött Aidana néven emlegetünk. Tudod miért? Mert a név jelentése: szokatlan nő. És te az vagy. Jó értelemben véve. Úgyhogy, adtunk neked egy perzsa nevet is. Ha véletlenül ez csúszik ki a szánkon, ne haragudj ránk, leányom! S ha idővel a gyermekáldás nőnemű utóddal gazdagít majd titeket, ajánlom nektek ezt a keresztnevet. Nagyon illik rád! Te nem különc vagy, hanem "csak" egyéniség. Víg kedélyű, céltudatos ember, aki az életben nem ismeri az üresjáratokat. Mindig tudja, hogy mit akar, és azt el is éri. Csak azon meditál, amin kell, aztán hihetetlen energiával teszi a dolgát. Ez nagyon fontos! Mert...ez a boldogság titka meg a nyitja. Talpraesett, és találékony vagy. Köszönöm, hogy a fiamat,... a fiunkat boldoggá teszed, s hogy fiút fogsz szülni neki. Megérdemled leányom, hogy az ezerkétszáz iráni márványbánya három legjobbikát, amelyeknek a gyümölcsét ezentúl a fiammal, s az unokámmal te is élvezheted, mielőbb megismerd! Hamarosan indulunk! Kétszer két és fél óra autóval, oda-vissza. Megnézzük az ónix-bányát is. Most. Szülés előtt. Mert a fekete ónix energiát, kitartást, stabilitást ad. Védő, stressz-oldó szerepe is közismert. Még az aurát is óvja! S persze, szerencsét hoz. Ismert drágakő volt már az ókorban is. De elterjedtté inkább a középkorban vált. Gyönyörű ám a nyers, réteges ónix! A csiszolt fekete ónixból nem csupán gyűrűk, karkötők, fülbevalók készülnek ám! Nézd csak! Ez a váza is ónix! Félig átlátszó. Látod, milyen szépek az eltérő színű sávok benne? Nekünk van mindenféle! Fekete, fehér, barnás sárga, és vöröses is. Medálokat, kulcstartókat is készítünk belőle. - Már várnak minket. Csodálatos gyűrűt és nyakéket csiszoltattam neked. Mert az ónix erőt ad, előre visz, erősít, életerőt sugároz. S van emlékmegőrző hatása is. De legtöbben azért veszik, mert a hagyomány szerint a fekete ónix a régi fájdalmakat, a bánatot, a múltból a rosszat mind elűzi, a lelket "kitakarítja", és gyógyítja. Úgyhogy, leányom, ne lepődj meg, de te most rengeteg ónixot fogsz kapni! És megkérlek, hogy viseld is az ékszereidet! Vörös ónixból lesz a fülbevalód. Feketéből és fehérből a gyűrűd. Barnás sárgából a második nyakéked. Segíteni fog a szülésben is neked! És... fontos, hogy abban a pillanatban, amikor az én első fiú unokám, Rahman a világra jön, azonnal a megfelelő drágakövek, életet köszöntő és erősítő ásványok vegyék körül őt! Úgyhogy viszünk majd be a Kórházba bézs és fehér színű márványt is. Amúgy a bányáinkban van vörös, meg szürke is. Nagyon kurrens, keresett ásványok ezek. Drága mind. Az előkelő, gazdag családok minden pénzt megadnak érte a beltéri dekorációkhoz, a luxus-épületek díszítéséhez.

Gréta úszott a boldogságban. Ennyi jóra a sok nélkülözés, filléreskedés után ő már nem számított. Lám, Ras meglepte őt! Egészen idáig senki sem szólt neki a bányákról. Azt rögtön látta, hogy a család a jómódúak közé tartozik. Ras említette is. De a bányákról nem beszélt. És tessék, most hirtelen kiderül, hogy ők Rassal... gazdagok!

Feledhetetlen volt ez a nap... Gréta életében először most látott márvány-bányát.

- Kalcitból vagy dolomitból álló metamorf kőzet! - magyarázták neki. S rögtön mutatták hozzá etalonnak a carrarai márványt is.

- Fogja csak meg bátran! Ez nem tömör mészkő! Mind valódi! - büszkélkedett a bajuszos bányavezető. S utána Grétát - életében először, - szebbnél szebb frissen csiszolt, huszonnégy karátos aranyba foglalt ékköves ékszerekkel halmozták el. Maguk közé befogadták. Enyhe akcentusa volt még ugyan, de már kiválóan beszélt perzsául. Az angolról nem is szólva! Hiszen középiskolai tanári diplomája volt belőle.

Nagyra tartották, hogy a "magyar lány" mindig, mindenhová illendően fekete csadorban jár. Szimpatikus volt az udvarias stílusa, beszédmodora is. Sűrűn meghajolt. Szívvel köszönt, s köszöntött. Gyakran, és helyesen használta az "agha", s a "khanom" szavakat, vagyis az uram, s az asszonyom megszólításokat. - Igen, a stílus maga az ember. S ő tiszteletet ébresztett, s érdemelt. Érezte és tudta, hogy mikor illik hallgatni, s mikor kell megszólalni. Nem firtatta az olyan különös ellentmondásokat, hogy például abban az országban, ahol alkoholtilalom van, miért isznak mégis olykor sört, s hogy a sarab nevű híres iráni fehér bor miért, s hogyan kerül mégis az asztalukra? Nem kérdezte, hogyan lehetséges az ő tiszteletére a Kaszpi-tenger mellől hozott konyakkal koccintani. Látta, amit látott, de bölcsen hallgatott. Nem visított, amikor a szángáki nevű nevezetes lángos oly forró volt, hogy égette a kezét. Okosan viselkedett. Tűrt, amikor tűrnie kellett. S diplomatikusan válaszolt, amikor nehezet kérdeztek tőle. Volt rá példa. Érthető aggodalmat keltett, hogy ő keresztény. - Volt. Élete első huszonegy évében. Aztán áttért az iszlám hitre. - De lehetséges-e őszintén, szívből igazán ez? Amikor az Allah iránti feltétlen engedelmességről olvas, hall és beszél, tényleg hisz-e abban, amit mond? Kiirtotta-e magából a "régit"? Valóban érti-e, hogy az iszlám több, mint egy vallás, mert valójában életmódot is jelent? Érti-e, hogy aki az iszlámot vallja, az nem tesz különbséget a hétköznapok életvitele és az istentisztelet között? El tudja-e fogadni, hogy az iszlám a lét minden területét szabályozza - az étkezési szokásoktól kezdve az öltözködésen át a nevelésig, s a gazdaságig? Esküszik-e, hogy igaz muszlim lett Ras oldalán? Vagyis, hogy ő teljes belső meggyőződéssel vált-e az iszlám követőjévé? Biztosan átadta-e magát Allahnak? Nem okoz-e zavart benne a keresztény múltja? Képes lesz-e mindenkor az iszlám szigorú szabályai szerint nevelni a Rastól születendő gyermekeit? Tud-e azonosulni a csadorral? Érti-e a szerepét, s a fontosságát? Ugye, nem csak "az első időben", szemfényvesztésként viseli a külvilágtól az egész testét eltakaró fekete ruhadarabot? Nem fog-e titokban Jézusról olvasni, vagy a gyerekeinek beszélni? S ha időnként visszautaznak Fonyódra, nem fogja-e újból a nyakába visszatenni az arany keresztet? Mi lesz, ha az iráni muszlim apától született gyermekek majd Magyarországra, az ottani keresztény nagyszülőkhöz hazamennek? Csak nem fogják keresztény templomba magukkal cipelni a muszlim kisfiúkat? Mert Rahmannak idővel nyilván testvére kell, hogy szülessen. Remélhetőleg fiú gyermek.

Gréta-Aidana jól állta a sarat. A szerelem szárnyakat adott neki, s úgy látszik, talpraesett bölcsességet is. Mindenkinek tetszett az is, hogy nem az angol nyelvű Tehran Timest, hanem a perzsául írott Akhbart, s a Resalatot vette és olvasta a helyi újságok közül. S még ennél is nagyobb megbecsülést szerzett magának azzal a hatalmas tervével, hogy a perzsák szent könyvét, az Avesztát, - pontosabban azt, ami ötezer év távlatából belőle megmaradt, - angolra, és magyar nyelvre is szeretné lefordítani. S hogy a gyerekek mellett a fordításokon kívül folyamatosan kíván majd más munkákat is végezni. Azt a nemes célt tűzte maga elé, hogy közérthetően írjon majd egy általános nyelvészeti tankönyvet is. Persze csak úgy, hogy a gyerekek rovására ne menjen. Mert csak egyszer kicsik. S amit az ember elmulaszt, azt később már nem lehet pótolni. S talán megbocsátják neki, ha egyik nyáron pár órára bemegy a teheráni könyvtárba, hogy a magyar dokumentumok, a hungaricák után kutatgasson. S hogy megértést kér, netán segítséget is ahhoz, hogy... élete nagy álmát, vagyis, hogy a teheráni egyetemen angol fonetikát taníthasson, - előbb-utóbb megvalósíthassa. Ő biztosan szívós és kitartó lesz. S ígéri: mindemellett örömmel dolgozik majd a családi vállalkozásban is. Vagyis, a perzsaszőnyegek, márványkandallók, és egyéb gránit, ónix-faragások értékesítésében is besegít. Törekszik a teljességre. S szerényen, de határozottan ajánlja magát három nyelven tolmácsként is. Az egykori angol-magyar szakos bölcsészlány - láthatják, hallhatják, mára rendesen megtanult perzsául.

Gréta-Aidana a csadorban már mind nehézkesebben járt-kelt. De ment, és ment. Mindent látni és érteni akart. Hogy igaz muszlimmá váljon, s hogy a gyerekeit is azzá nevelhesse majd. Totyogott, de mégis megnézte a Városi Színházat, s a Nasr nevű régi színházat is. Szülés előtti bakancslistát írt magának angolul. "Museo Nazionale, Pardisan Park, National Museum of Iran, Master Behzad Museum, Moghadam Museum, Tabiat Bridge, Tajrish Bazaar, Milad Tower." - De a listájának csak a közepéig jutott. Sűrűn kísérte ugyanis a háziakat a családi bányákba, s az előkelő belvárosi üzleteikbe, ahol az alkalmazottaikat, meg az üzletmenetet ellenőrizték. Valahogy... elröpült az idő. Hetente egyszer telefonált haza, Fonyódra. Mindig sírás lett a vége. Kölcsönösen. Pedig... Gréta családostul haza készült. Úgy tervezte, hogy legalább annyi időt töltenek majd Magyarországon, mint Iránban. Csak, hát egy iráni apa iráni fiának Teheránban illik, s kell megszületnie.

Múltak a napok, szárnyalt, vagy inkább elfolyt az idő. Gréta úgy érezte: egy egész élet is kevés lenne ahhoz, hogy amúgy Isten igazából alaposan megismerje Iránt, és Teheránt. Parányi porszemnek nevezte magát a közel-keleti vibráló világvárosban, s a kirakós játék, puzzle darabkáinak vélte minden egyes idegenforgalmi látványosság-kutató túráját. A szülés előtti "bakancslista" tételei ugyan fogyatkoztak, ő azonban mégsem volt elégedett. Talán a tempóval, amellyel górcső alá vette, feltárta, bekebelezte - magyar szemmel és szívvel, - a körülötte hömpölygő tömeggel együtt sistergő darabka Iránt. De az is lehet, hogy inkább az ambivalencia zavarta. Egyre jobban. Nem szólt róla senkinek. Önmaga előtt is titkolta, vagy inkább tagadta. S mégis, ahányszor illendően - csadorban és cipő nélkül - belépett egy mecsetbe, annyiszor valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen érzés nyilallt belé. Ámulattal, áhítattal átadta magát Allah dicséretének. De annyira törekedett, nehogy a lelke mélyéről feltörő Hiszekegyet imádkozza Allah éltetése helyett, hogy ez... mindent tönkretett. Úgy érezte magát, mint egy hitetlen kutya. Mint egy meghasonlott mamlasz, akinek káosz uralkodik a fejében. Kétéletű, kétlelkű, kétvallású, kéthazájú összezavarodott béna kacsa vagyok! - korholta magát gondolatban. Ám a belső vívódásairól, a keserű pillanatairól senkinek sem szólt.

- Skizofrénia! Ez az! Mint otthon a szomszédban a bolond Pista bácsinak! - kiáltott fel hirtelen a közös ebéd közben, cselo-kebabot majszolva. Szerencsére magyarul szólalt meg. Így "csak" szülés előtti pánikkal magyarázta perzsára fordítás után a történteket a család.

- Természetes! Hirtelen elfelejtette szegénykém, hogy hol van! - védte őt Jazmin. Gyorsan zúdult rá itt egy másik világ, egy nagyon más kultúra, és... a magyar anyanyelvén buggyant ki belőle a gondolat. Pedig a megállapodás úgy szólt, hogy ha valami perzsául nem jut az eszébe, akkor angolul beszélnek. És Ras majd fordít a szüleinek.

Gréta - Aidana imádta a férjét. Alaszkára, s a világ végére is követte volna őt. Ha felszólították volna, hogy két puszta kezével, vagy kanállal hordja el az iráni hegyeket Rasért, habozás nélkül megtette volna. De ott legbelül!... Annak nem lehet parancsolni. Legalábbis,... hiába próbálja.

Teherán nem Fonyód. Magyarország nem Irán. Viszont a határtalan szerelem... ilyen. Alkalmazkodás. Újrakezdés. Új ország. Új környezet. Új szabályok és szokások. Új vallás. Új élet. Gyökeresen más. S ez így együtt - egy új személyiség. A régi Gréta nincs többé! Megváltozott. Átváltozott. Metamorfózison esett át. A miniszoknyás, bikinis vagány harcos, szeleburdi fonyódi lányból Kolozsváron valami más lett. Muszlim, Allah-imádó csadoros iszlám nő lett. - Tényleg? S ki vagy mi kényszerítette őt erre? A körülmények? Netán a szerelem hatalma? Jézus vagy Allah? Ras, vagy Jazmin és Hossein?

Irán, vagy Magyarország? Valóban választania kell? A kettő nem megy együtt? Kenyértörés lesz? Válaszút? Vagy... csak hirtelen erős honvágya támadt, és emiatt rossz napja van? Hol lehet ő otthon? Melyik a hazája? Melyik a vallása? Mi lenne, ha... hazatelefonálna? - Sírna... Már megint csak zokogva bizonygatná, hogy közel háromezer kilométerrel arrébb, idegen földön, a Közel-Keleten, ő... boldog. S mégis, a szülés közeledtével egyre jobban vágyódott haza. Magyarországra. A Balatonhoz. Fonyódra. A mama közelébe. Hogy... most már két anya nézhessen egymás szemébe. De nem mehet vissza. Ezt... nem teheti meg.

Skizofrénia? Mint otthon a szomszéd Pista bácsinak? Így járt ő is? Öntudat-hasadásban szenved? Lelki beteg? Mi történt? Mi ez? Elmezavar? Megbomlott az agya? - Nem... Megbánta? Megingott?

- Dehogyis! Akkor viszont... mi a baj? - faggatta tovább önmagát.

- Gréta! Meglepetés! Ajándék érkezett neked Magyarországról! Gyere! Nézd csak! A Nemzetközi Virágküldő Szolgálat hozta a friss rózsacsokrot. Hozzá pedig egy levelet az édesanyádtól - kiáltotta Ras perzsául. - Usgyi! Több se kellett Grétának. Máris feltépte a borítékot, és... könnyezve olvasott.

- Édesanyám megpróbált utánam jönni, hogy ő is itt legyen az unokája születésekor. De nem kapott vízumot. Nagyon szomorú. Ezért küldte maga helyett a virágot. És azt kéri, hogy Ras rögtön telefonáljon, ha a baba megszületett. Lassan beszéljen, ne hadarjon angolul, mert csak gyéren érti a nyelvet! - suttogta meghatottan Gréta.

Rahman megérezhetett valamit a külvilág zavaros viharaiból. A vártnál három nappal előbb indult a Nagy Útra. Habár az sem kizárt, hogy Gréta váratlan, mélyről feltörő, felkavaró vívódásai gyorsították az indulást.

- Erősödnek a fájások! A kis kórházi csomagot már megkészítettem. Azt hiszem, mennünk kell! - suttogta a kismama.

- Allah legyen velünk! Hívom Rast, meg a taxit is! A kocsit épp javítják! - kiáltotta izgatottan Jazmin.

Ras hol falfehér, hol lángvörös volt. Kapkodott. - Volna. Ha a szomszéd az autójával az utcájuk egyetlen kijáratát el nem torlaszolta volna.

- Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! - Az ifjú apa egyfolytában ezt ismételgette. Hol perzsául, hol angolul. Intézkedni próbált. Idegesen rohangált ide-oda. Hiába. Babak felszívódott, mint a kámfor. Bő két órán át nem került elő. Pedig Ras már két kézzel dörömbölt az ajtaján. Aludt. Azt mondta, hogy ennyire mélyen. Na, de végre arrébb állt a rozoga Renault-jával.

- Itt a taxi! - Siessünk! Majd én hozom a bőröndöt meg Grétát is! - hadarta hevesen Ras.

- Végre! Csakhogy! Gyorsan az Állami Kórház Szülészetére! - ordította a sofőr fülébe Ras.

Gréta fájásai egyre erősödtek. Szédült. Lépni, s a kocsiba beülni is nehezére esett. Görnyedten, erőtlenül, kóvályogva, s a pokoli nyilalló fájásoktól csillagokat látva préselte be magát az anyósülés mögé, hátra.

A taxi dugóba került a Kordesztán úton. Araszoltak. S kifogták a piros-hullámot is.

- Jaj! - kiáltott fel Gréta. Valami... baj történt!

- Elfolyt a magzatvíz! Allah, segíts! Itt fog megszületni a fiam a taxiban! Ez őrület! - bődült fel Ras valószerűtlenül mély, erőteljes oroszlán-hangon.

Két perc múlva Gréta elveszítette az eszméletét. Vagy a görcsös fájdalmaktól, vagy a közlekedési dugó miatti izgalmaktól. Homályos emlékképek suhantak előtte valamiféle amorf feketeséggel vegyesen. Aztán ez is megszűnt.

- Ébresztő! Hahó! Kincsem! - cirógatta az arcát gyengéden Ras.

- Gréta-Aidana! Gyerünk! Fel kell ébrednie! - paskolta az orcája másik felét Zumrad, a sógornője, aki bábaasszony volt - épp ügyeletben, - a Szülészeten.

Lassan, nehézkesen tért vissza az élet a tömjénfüsttel elárasztott újdonsült anyába, aki félig önkívületi állapotban hozta világra az első fiúgyermekét, Rahmant. - Három kiló húsz deka! Óriási baba! És gyönyörű! Egészséges! Tiszta apja! - lelkendeztek körülötte.

Amikor az első fürdetés után Gréta kezébe kaphatta az erős hangon síró újszülöttjét, egy csapásra szertefoszlott minden korábbi kételye. Határtalanul boldog volt. Mert most már... anya is volt.

Gréta-Aidana ágya előtt a függönyt széthúzták. Az ablakon át hétágra sütött a nap. Ras hirtelen megint mellette termett, óriási piros tulipáncsokorral a kezében. Zumrad egyből két vázát hozott. Az egyikben az iráni nemzeti virág, a másikban a magyar vörös rózsaköltemény volt.

Ras lágyan, leheletfinoman megcsókolta a felesége homlokát, majd a zsebéből előhúzott két parányi díszdobozt. Az elsőből kivette, s Gréta ujjára húzta az új fekete ónix aranygyűrűt, amelyet erre a napra csináltatott. Utána Rahman következett. Az ő csöpp nyakába máris feltette talizmánnak a vörös ónix medállal ékesített parányi aranyláncot.

- Megyek telefonálni Fonyódra a mamának! - simogatta szavaival is élete szerelmét a végtelen boldogság lila fellegeiben mámorosan úszó Ras. Vele együtt elköszönt a teljes ünneplő rokonság is, hogy pihenni hagyják "Aidanát".

Gréta először maradt kettesben a fiával. A szíve fölé szorította őt. Rahman már nem sírt. Apró ujjaival erősen kapaszkodott az anyja kezébe. Ha akarná, se tudná elfelejteni soha ezt a pillanatot.

- Tessék a tea! Muszáj inni! - parancsolt rá a teli kancsóval belépve Zumrad. S ő szót fogadott. Kortyolgatott. De pár perc múlva a kimerültségtől elaludt.

Álmában a Nagy-Berekben csatangolt Rahmannal a nyakában. Aztán végtelenbe nyúló sárgán ringó búzamezőt látott, itt-ott vörös pipacsokkal. A semmiből hirtelen felbukkant az édesanyja. Nem egyedül! Vele volt egy karon ülő bozontos fiúcska is.

- Áron! Ez legyen a második gyermek neve! A szó jelentése: "ihletett, tisztán látó". Ezt a nevet az iszlám, meg a keresztény, és a zsidó vallás is kedveli! - kiáltott felé az egyre ráncosodó, töpörödő, gyertyaként fogyó, de mégis erős és határozott édesanyja.

Az álom két és fél év múlva valóra vált. - Részben. Rahman után nagy nehezen Áron is megszületett. Ugyanott, a Teheráni Állami Kórház Szülészeti Osztályán. Ám ezúttal Isten vagy Allah egyszerre adott, és elvett. Az életerős, csodaszép fiúcska világra jöttének odafönt hatalmas árat szabtak. "Aidana" életét... Máig sem érti senki, hogy miért, s hogy mi történt.

Grétát római katolikus szertartás szerint Fonyódon temették el. - Rendkívüli asszony volt! - mondogatták. A sírján azóta is mindig van virág. Többnyire piros rózsák. De évente négyszer, kereken ezeregy szál iráni vörös tulipán borítja be a sírhantját. Ilyenkor Rassal együtt két nyurga, vézna kisfiú imádkozik szőnyegeken térdepelve az édesanyjuk földi maradványai előtt. Hosszan suttognak, hajlonganak, gyertyát és tömjént is égetnek. Senki sem hallja, hogy mit mondanak. Csak a csendes szellők susogják tovább, hogy "la illah il Allah..."

BUDAPEST - LONDON - BAGDAD

Nóra épp csak hazaért a piacról, s kezdte volna az ebédfőzést, amikor a Big Ben elütötte a délelőtti tizenegyet, s megcsörrent a telefonja.

- Szia! Fantasztikus hírem van! Áthelyeztek Bagdadba! Kezdhetsz csomagolni! A többit majd megbeszéljük este. Most rohannom kell! - dübörögte diadalittasan Kevin.

- Na, de... - kapkodott levegő után Nóri.

- Mennem kell! Szia! - csapta le a telefonját a férje.

Hű, a nemjóját! Hát, akkor az ő terveinek lőttek. Pedig olyan szépen kigondolt mindent. Hogy Kevint egy hétre magára hagyják, és Daviddal ők ketten hazaugranak Adyligetre, vagyis Budapestre. Valahogy rátört a mehetnék. Hiányzik neki az idősödő édesanyja, s persze, a beteg apja is. De még ráadásul Magyarország, meg Budapest is. Ott született. Ott nőtt fel. Ott járt iskolába. Ott vannak a barátai. Eredetileg azt remélte, hogy Kevinnel mindig Budapesten fognak élni. Amikor igent mondott, erről volt szó. Tartósnak tűnt a férje budapesti tudósítói állása. Enélkül... sohasem találkoztak volna.

Kevin olyan jól csinálta! A fene egye meg a BBC-t! - dühöngött Eleonóra. Mérgében fogta a salátát, és földhöz vágta. Frusztrált volt és csalódott. Ő akarta meglepni a férjét. Nem pedig fordítva. - Bagdad! A frász törje ki! A nyavalyába! Az Irakban van. Ázsiában. A Közel-Keleten. Francos puskaporos hordó! Újságíró szemmel Kevinnek érdekes lehet. - Hát, persze. Az iszlám világ egyik központja a Perzsa-öbölnél. Jókora hacacáré volt ott. Az amerikaiak megszállták Irakot. A helybéliek meg gerillaháborút folytattak ellenük. Szaddam Husszein idején, igaz? És tele volt a sajtó azzal, hogy az USA "vietnamizálja a térséget". - Mi is volt a címe annak a filmnek? Sőt, nem is csak egyet látott!

- Megvan! "Bagdad Café". Ez volt a címe. A másiké meg ... "Bagdad árnyékában". Ráadásul ez a történet Londonban játszódott. Ott is Londonból került Bagdadba a főszereplő, karácsony előtt - merengett mind elkeseredettebben, s egyre csalódottabban Nóra. - Hogy a fene egye meg! - csapkodta dühösen az evőeszközöket is. Nagyon nem örült... Ellentétben Kevinnel! Őt valósággal felvillanyozta az áthelyezés híre. Valami büszkeség, és győzelmi mámor sugárzott a hangjából. Úgy beszélt, mintha Bagdad legalábbis New York, vagy Washington volna. Illetve Párizs, vagy Róma. Mert... az ember akkor még értené. De így? Különben is! Ugyan, mi lehet most készülőben Irakban? Csak nem megint Kuvaitot akarják lerohanni? Egyszer ezt már csúfosan elbukták. Nekifutnak másodszor is? Megint össze akarják akasztani a bajszukat az ENSZ-szel? Egyáltalán, mi a fészkes fenének kell állandó BBC - tudósító Bagdadba? Ha majd történik valami, akkor odamennek! - Hogy az Isten rakja a kopaszok közé ezeket! - őrjöngött felpaprikázva, s a szemeivel is villámokat szórva Nóra. - De sajnos... ez értelmetlen! - csitította később magát. A két és fél éves David ugyanis szemmel láthatóan nem értette őt. Csodálkozó, tágra nyílt szemekkel, sírásra görbülő szájjal nézte a dühöngő anyját, aki nem szólt semmit, csak némán tajtékzott, csapkodott, s immár a fonott piaci bevásárló kosarát is tiszta erőből a földhöz vágta.

David odatotyogott a hűtőszekrény elé, s a csöpp kezeivel megfogta a legnagyobbik sárgarépát. Azt nyújtotta kérdőn nézve a könnyes szemű édesanyja felé.

- David! Ne haragudj, kicsim! Nincsen semmi baj, csak... Szóval, köszönöm a répát! Tudod mit? Felszedjük gyorsan az összes zöldséget, megebédelünk, aztán... elmegyünk egyet portyázni. Veszek neked valami szépet! - kapott észbe Nóra, s így is tett.

David boldog volt itt, Londonban. Ahogyan az egész család is. Igaz, Nóra most haza vágyott. Anyját, apját épp úgy szerette volna látni, magához ölelni, mint a szülőföldjét, Adyligetet. Már Hűvösvölgytől mindig megcsapta őt a budai hegyvidék lágyan csiklandozó, kávé és friss péksütemény illatú szele a táj varázsával együtt, s az otthon-tudat, a megérkezés öröme. Hűvösvölgytől már csak egy ugrásra van Adyliget, a szülői ház. Most, a távolból érezte igazán, hogy mennyire szívébe zárta az Ördög-árok, Remete-szurdok vidékét a Szent István-kápolna fa harangtornyával. S persze, az Ady - szoborral. Mióta az eszét tudja, mindig is a legnagyobb költőként emlegette a budai táj névadóját. E pillanatban "A bánat dalai" jutottak az eszébe, s "A békés eltávozás", meg "A bölcsesség áldozásai" című verse. S mert itt és most szertefoszlottak az álmai, "A Délibáb üzenete".

De idővel összekapta magát. Nem duzzogott, nem hisztizett tovább. Amint megették a gyors angolos ebédet, ami ezúttal a fish-and-chips, - azaz, már megint David kedvence, a rántott tengeri hal volt fűszeres sült krumplival, - nyomban indultak is. Nem igazán sétálni, hanem... búcsúzóul újból várost nézni.

Mindketten imádták Londont. Csaknem annyira, mint Kevin, aki itt született. Izgalmas, pezsgő, lüktető, varázsos világváros ez. Legalább annyira, mint Budapest. Nóri igazat adott Samuel Johnsonnak, aki szerint "Ha valaki belefárad Londonba, az az életet is unja, mivel Londonban mindent megtalálhatunk, amit az élet kínálni tud." S valóban! A Temze már-már oly kedvessé vált számára, mint a Duna. A Trafalgar tér, London szíve, úgy elbűvölte őt, mint otthon a Hősök tere, vagy az Oktogon. - Trafalgar Square...Hiányozni fog! A teret övező klasszikus oszlopok közepén Nelson ötven méteres oszlopa magasodik. Szereti a talapzatot őrző négy bronz oroszlánt is. Davidnak szintén ez a kedvenc helye. Kevinnek meg a City, a pénzügyi mágusok törzshelye. Habár, a West End színház-birodalma se kutya! Az angol parkokról, sétányokról, bevásárló utcákról, szökőkutakról nem is szólva.

- Menjünk, David! Apa azért telefonált, mert el kell költöznünk innen. Messzire. Egy másik országba, annak is a fővárosába. Úgy hívják, hogy Bagdad. Ott nagyon más lesz minden. Hozd a kis hátizsákodat, meg a Moncsicsit is! Túrázunk egyet! - mondta a csöppségnek, s már indultak is. Metróval meg busszal. Mintha odahaza, Budán lennének.

A Trafalgar tér után először a Neal Streetre mentek, a Sárkánybolthoz. David ajándékot kapott. Nagyon boldog volt. Utána Nóra búcsúpillantást vetett a Covent Gardenre is. Aztán a háromszáz éve itt levő híres piac következett az utcai zenészekkel, pantomim művészekkel s a kávézókkal, elegáns éttermekkel. - A The Dog and Duck Pub! - jutott eszébe az este, amelyen Kevinnel csodás órákat töltöttek "a brit pubok hangulatát ízlelve". Emlékeibe villant a Királyi Színház is, ahol a Szentivánéji álmot nézték meg, s utána kéz a kézben sétálgatva andalogtak a Waterloo Bridge-en. Ám a turista - sztereotípiáktól senki sem mentes. Ő sem. Ha Londonból a top ötöt kellene megneveznie, ami legjobban fog holnaptól hiányozni, akkor az élre egészen biztosan a Tower kerülne. Roppant látványos a középkori erőd, ami volt már palota, börtön, múzeum, fegyvertár, levéltár, sőt állatkert meg kincstár is. Nem véletlen, hogy a brit főváros ikonikus jelképe a Tower Bridge, a gyönyörű gótikus híd is. A nagyobb hajók áthaladása érdekében napjában többször is magasba emelkednek a csapóhidak, s ilyet Budapesten soha nem láthat. - Szóval, a toplista! Első helyre mégsem a Tower való. Inkább a Buckingham-palota, vagyis a királynő rezidenciája, ami a monarchia jelképe. Gyönyörű előtte a Queen Victoria Memorial, azaz Viktória királynő 1901-ben készült emlékműve. S persze, a pazar angol park is. De itt mindenki az őrségváltást akarja látni. Amikor Daviddal legutóbb ott jártak, akkor épp a Skót Gárda állt őrséget a palota előtt. - Igen! A londoni toplista első helyén a Buckingham-palota legyen! De utána rögtön a Westminster - apátság következik. Lenyűgöző a francia gótikus stílusa. Kívül-belül maga a csoda. Arról nem is szólva, hogy itt nyugszik Shakespeare, Milton, Keats, és Wilde is a halhatatlanok társaságában. Itt őrzik az angol koronázási trónszéket is.

Az Óratorony szintén világhírű. Hatalmas harangja a Big Ben. Ez is a brit főváros jelképe. S jó ideje a London Eye, az óriáskerék is. Meg a Soho. A Piccadilly Circus, a Soho központja. Látszólag egyszerű körtér, lüktető csomópont - fekete taxikkal, piros buszokkal, Erósz bronz szobrával, s szökőkúttal, olcsó bárokkal, szex-klubokkal. A bordélyhangulat már a múlté. Mégis minden huncutkodó elzarándokol ide, hogy legalább egy "eredeti" sztriptíz-produkciót végigizguljon.

Ha Davidot kérdezné, ő az Állatkertre voksolna. - Hát, persze! A madárház, meg a pingvines tó elvarázsolta őt. Az üvegpavilonból pedig duzzogva kellett őt kivontatni. Ott akart maradni. Örökre! Kevin hozta őt ki a nyakában. Be akart még ugrani vacsora előtt a Fényképészek Galériájába. Ezért sietett. De hiába, mert David közbeszólt. Addig hisztizett, toporzékolt, amíg fél órán át kedvére nem bámulhatta az Állatkert után a viaszbábokat, a panoptikumot.

London... Már épp "belakták" itt magukat. Kezdte otthon érezni magát. És akkor tessék, búcsúzni kell! A Parlament épületétől is, mellette Oroszlánszívű Richárd szobrával. Ő emlékezteti kötelességükre a két kormányzó testület, az Alsóház, meg a Felsőház képviselőit. - Hiányozni fog... Bagdadban nem lesz semmi luxus, semmi elegancia. Ha szépet akar látni, gyorsan be kell még kukkantania az Oxford Street divatos áruházaiba, butikjaiba. - Irakban felhőkarcolók se igen lesznek! Csak lapos házak. Legalábbis a filmekből neki így rémlett. Ezért jó alaposan megnézi most magának a Victoria Street meghökkentő acél- és üveg épületeit - London neogótikus belvárosának a közepén. Az összhatás fantasztikus! Lenyűgöző élmény volt... Otthon Budapesten ilyen sincs.

Kevin jól keresett, jól éltek. Pazar a lakásuk Észak-Londonban. Hampstead több, mint háromszáz éve az írók, művészek, színészek, filmesek elegáns magánpalotáinak a lakónegyede. Közel volt az óvoda is. Paradicsomi állapotnak kell mindjárt búcsút mondaniuk - az új, közel-keleti szegényes körülményekért. - Na, ez a méreg, nem a ciánkáli! - dühöngött Nóri, s roppant szerencsétlennek, pechesnek érezte magát máris.

Nem toplistát, hanem búcsú-listát kellene sebtiben, most gyorsan írnia, hogy két év alatt hová nem jutott el, vagy mit kellene még egyszer megnéznie.

- A City főtere! Oda is újból el kell mennie! Egy római, és egy középkori városra épültek a modern irodaházak. - Bezzeg Bagdadban - a filmek szerint, - vályogházak lesznek. - Búcsú-lista... A Szent Pál-székesegyház a fehér kupolájával! Helyette az új helyen mecseteket fog látni. De ilyet... biztos nem. Gyönyörű anglikán katedrális ez. Itt temették el Sir Winston Churchillt, s itt nyugszik Wellington, meg Nelson admirális is. Másrészt itt esküdött egymásnak örök hűséget Károly herceg, és Lady Diana Spencer. - Amikor a TV- Híradóban a ceremónia összefoglaló képsorait nézte, még nem sejtette, hogy évek múlva Londonba költözik majd Kevin oldalán, s annyiszor láthatja "élőben" a Szent Pál - székesegyházat, ahányszor csak akarja. Akkoriban még nagyon másképp látta a világot. Amikor Juli, a legjobb barátnője férjhez ment egy amerikai fiúhoz, ő egészen megdöbbent. Ostobaságnak tartotta a dolgot. Annyira sajnálta Julit, hogy megfogadta: külföldihez soha! "Idegen országból jötthöz" nem szabad feleségül menni. Abból csak baj lehet. Aztán, mert ilyen az ember meg az élet, amikor négy évre rá Skóciában, a Tinto-hegy csúcsán, a zuhogó esőben Kevin megkérte a kezét, ő habozás nélkül igent mondott. - Na, de Irakról és Bagdadról nem volt szó! Ez a csapás váratlanul érte őt. Most, amikor kellemesen bevették magukat London előkelő negyedébe! De nincs mese, nincs apelláta, menni kell. Ráadásul szívből utál pakolni, csomagolni, s főleg búcsúzkodni.

A lista... - Nevetséges! Ott van például a British Museum. Több, mint hat és félmillió értékes műkincset őriznek benne. Kiszámították, hogy tizenkét év is kevés volna a megtekintéséhez. Akkor is, ha a látogató csak egy pillantást vetne a kiállított tárgyakra. Például az egyiptomi múmiákra, vagy a nyolcvankét darab, XII. századi kézzel faragott fantasztikus sakkfigurára, s az időmérők páratlan gyűjteményéből az 1610-ben épített óra-különlegességre, amelyet súlyok működtetnek. Ott vannak persze a felbecsülhetetlen értékűek a síremlékek, meg a festmények is. Képtelenség így búcsú-listát csinálni! Reménytelen! - fakadt ki.

Nóra dühös lett és dacolt, mint a Szent Pál - székesegyház, mely túlélte London bombázását, miközben a német légitámadások a környékét a földdel tették egyenlővé. - Na, akkor most mitévő is legyen? Legegyszerűbb, ha befizeti magukat Daviddal egy Big Bus - városnéző kalandra, s a mobil telefonjával végigfotóz mindent, mint az amerikai, vagy a japán turisták. - Tényleg! Az "Uborkának" csúfolt negyven emeletes üvegtoronyról, az új felhőkarcolóról, mely a St. Mary Axe 30. szám alatt áll, még egyetlen egy fotója sincsen! Nehogy enélkül elmenjen!

- A fene egye meg, ilyen gyors költözéssel nem számolt. Amikor két hete a Windsor királyi kastélyhoz kirándultak, nem volt kedve fényképezni. Prospektusokat sem vettek. Mintha egyszerű turisták lennének, fogták magukat, és a Waterloo Pályaudvarról elindultak. Ötven perc múlva megérkeztek Anglia leghíresebb kastélyához. - Micsoda pompa, micsoda elegancia! A királyi lakosztályok! Az ezerkilencszázhúsz hektáros Great Park! S egyetlen fotó sincs... Még szerencse, hogy a Stonehenge természetfeletti látványával nem járt így. Na, ott legalább rengeteget fényképezett! Elképesztő élmény volt. Sokan csak ezért utaznak el Nagy-Britanniába. Hogy lássák a Salisbury-től 13 kilométerre épült ősi csodát.

Nóra tele volt tervekkel, s most alaposan beleköptek a levesébe. "Nagy Túra", a szigetország teljes bejárása, bekebelezése, Kent, Sussex, Cambridge, Greenwich... ezután következett volna. De nagy butaság volt a kirándulásokat halogatni! És felelőtlenség! - Igen, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Mert előfordulhat, hogy már késő lesz. Eszébe villant az indiai nő elhíresült esete. Negyvenkét éven át őrizte a legeslegszebbik ruháját, s várt a nagy alkalomra, amikor... majd felveszi. Végül úgy halt meg, hogy a díszes ruha soha, egyetlen egyszer sem volt rajta.

- Egy kicsit... ő is így járt. Az előrelátás hiánya! Vagy inkább a tájékozatlanságé. Kevin nem figyelmeztette őt arra, hogy a BBC-nél ez így megy. Elégedettek a munkájával, jól megfizetik, még elő is léptetik, s aztán gondolnak egyet, és ripsz-ropsz, ukmukfuk, egyszer csak váratlanul, nagy hirtelen áthelyezik. - A fene essen beléjük! Azaz, hogy Kevin főnökébe, abba az átkozott, hájas Johnba! Még, hogy Bagdad! Akkor már legalább Párizs lett volna, vagy Róma! De még izgalmasabb lett volna az USA! Ott még sohasem járt. Elment volna Brüsszel, Oslo, Helsinki is. Melyik őrült vezényli Kevint az Iraki Köztársaságba, ahol állítólag 42%-os az írástudatlanság, és állandó a bűnözés? Ki a fene vágyik oda költözni, ahol pokolgépes robbantások, késelések történnek, és a bazárok meg a piacok teli vannak zsebtolvajokkal? - De vajon mi lenne, ha... Dáviddal ők ketten nem mennének oda? Ha az esti vacsoránál a sarkára állna, és határozottan, kerek-perec megmondaná Kevinnek, hogy - azt már nem! Vagy itt maradnak, vagy átköltöznek Adyligetre. Habár, Londonban elég drága az élet. Kevin nélkül ebben a luxuslakásban nem maradhatnak. Bagdadban bezzeg valami rozzant akolt a BBC biztosan fizet. De nem neki! - Nézzük csak, mekkora lehet Budapest és Bagdad távolsága? - S már kereste is a választ a mobil telefonja internetén. - Megvan! Autóval 3520 kilométer. - Sok! De légvonalban csak 2645 kilométer. A repülési idő: 3 óra 18 perc. Így már jobb. Hetenként csillagászati összeg. Havonta egyszer... kigazdálkodható, de minek? Elviselhetetlen lenne az állandó távollét. - Szóval, akkor mi legyen? Késleltesse az ütközetet? Mert ő oda biztosan nem megy. És a gyereket sem engedi a Közel-Keletre. Legfeljebb pár napra, hogy beleköthessen mindenbe, s aztán Kevin maga lássa be, hogy átmenetileg külön kell válniuk. De csak rövid időre! S majd olyan gyakran odarepülnek látogatóba, amilyen sűrűn csak lehet!

Eljött az este. Nóra duzzogott, Kevin viszont pezsgőt bontott, s boldog elégedettséggel "az új állomáshelyre, az új kihívásra", az újságíró szemmel izgalmasnak nevezett helyszínre, vagyis a sikerre óhajtott koccintani.

- Ez neked siker? Én oda nem megyek! Elég volt! Nem erről volt szó! És a gyereket sem engedem! Beszélj a főnököddel, hogy vagy London, vagy Budapest, vagy felmondasz! - fakadt ki Nóri. Kevin kezében megállt a kés, meg a villa is. Erre nem számított.

- Hogy mondod? Jól értettem, hogy kenyértörésre akarod vinni a dolgot? Nem örülsz velem. Soha életedben nem láttad Bagdadot, nem jártál Irakban, de jó előre máris ítélkezel? Ez valami magyar szokás? Mit tudsz te arról a népről? És milyen jogon tiltod el a fiunkat az én új állomáshelyemtől? Megteheted, hogy te itt maradsz, vagy hazautazol Budapestre. Egyedül. De David az én fiam is, nemcsak a tiéd! A családot én tartom el. Neked nincs munkád. A BBC megtisztelt engem azzal, hogy különleges helyszínre küld tudósítani. Előrelépés a pályámon. Veszekedni, válni, vagy egyedül maradni akarsz? Keresetet nyújtasz be ellenem azért, mert a munkáltatóm átirányít, áthelyez máshová? - hadarta kikerekedett szemekkel, s kissé emelt hangon Kevin.

- Nem akarok válni! Dehogy! Csak... Bagdadba nem akarok menni. És Davidot sem engedem, mert az a hely veszélyes! - replikázott vissza Nóra.

- Aludj rá egyet! - javasolta csalódottan Kevin. Azt azonban rögvest hozzátette, hogy ultimátumot nem ad a főnökének. Ebből pedig az következik, hogy egyedül vagy családostól, de ő mindenképp Bagdadba repül holnap.

Ezen az éjszakán lassan múltak az órák, percek, másodpercek. Álmatlanul vergődött, vívódott, forgolódott, hánykolódott Eleonóra. Időnként lábujjhegyen settenkedve benyitott Davidhoz. Jólesett néznie az itt még biztonságban szuszogó gyönyörű, szőke, kék szemű, formás csöppséget. Megnyugodott, ahányszor benyitott. De utána rendre még idegesebb lett, mert ami előttük állt, azt az Éden elvesztésének ítélte. Mind görcsösebben kezdett ragaszkodni a Bagdad - ellenességéhez. De vajon meddig mehet el? Ha holnap reggel is nemet mond, és nem csomagol, akkor elveszítheti Kevint. Talán örökre. Ne adj Isten, netán még a fiát is. Felnő, és sohasem bocsátaná ezt meg neki...

Nóra tisztában volt azzal, hogy "furcsa" lány. Nem átlagos semmiben. Kimondottan eredeti, sőt többek szerint egyenesen rendkívüli. Nem bánja, hogy így vélekednek róla. Tudatosan törekedett rá, hogy más legyen, mint a többiek. A kedvenc költőjével adysan szólva, nem kívánt "a szürkék hegedőse" lenni. S tényleg nem is lett az. Hosszú időn át kereste önmagát, s a helyét a világban. Jómódú pesti családba született, amolyan "diplomás" környezetbe. Nem volt egyke. Adatott neki két testvér is. Volt húga, meg öccse, és mesés adyligeti gyermekkora. Csupán egyetlen gondja akadt. Az, hogy miközben neki az angol tetszett, a szülei mégis németre taníttatták. De "vette" ezt az akadályt. Fogta magát, és elment a nagyszüleihez, mert ott az indián-regények még a régi kiadásban voltak meg. Kiírta az angol szavakat, és megtanulta őket. Punktum. Így dacolt a szüleivel, akik meg voltak győződve arról, hogy a német nyelvnek lesz igazi jövője. Amúgy komoly családi viszályt nem okozott az akciója. Alig tizenöt évesen már vitte is őt a mama meg a papa Londonba. Életre szóló élmény volt számára a Soho, s az akkori idők nagy sikerdarabja, a Jézus Krisztus Szuper Sztár. A Sohon, s ezen a darabon keresztül csodálkozott rá a világra. S ahogy hazaértek, az első dolga az volt, hogy megszerezze a rock-opera szövegét. Szótár segítségével gyorsan lefordította. Fura dolog kerekedett ki ebből, mert "hivatalosan" sohasem tanult angolul. A nyelvtanról fogalma sem volt. Ragozni sem tudott. Csak németül, mert a gimnáziumban neki azt tanították.

Tény, hogy a Kevin előtti időszakban ritka zűrösen alakult az élete. Jelentkezett a Külkereskedelmi Főiskolára, noha esze ágában sem volt külkereskedőként dolgozni. Csak az érdekelte, hogy ott biztosan jól tanítják a nyelveket. Vagyis, ő az angol-német szak miatt járt csak oda. A többi tantárgyat utálta. S nyilván akadtak, akik meg őt utálták. Nem mindenki kedveli az átlagostól eltérőket. Nem csoda, hogy a friss diplomájával három-négy havonta "pillangózott" ide-oda a vállalatok között. Notórius állásbolyongó lett. Idővel már arra sem volt hajlandó, hogy bármilyen "fix" állást betöltsön. Kinézte magának a Fordító Irodát, hátha otthonról szabadon dolgozva az jó lesz. De tévedett. Naphosszat csak szakcikkeket fordíttattak vele. Halálosan megunta, így megint odébb állt, váltott. "Szabadúszó" lett. Az olyan formaság, hogy az igazolványában nincs állandó munkahely, és emiatt akkoriban, a rendszerváltás előtti Magyarországon munkakerülőnek nézhették, cseppet sem zavarta őt. "Szabadúszóként" a biztos szülői hátország adott neki anyagi, megélhetési biztonságot. Bár olykor szert tett komolyabb összegű alkalmi bevételekre is. Egyszer a MAFILM tolmácsként alkalmazta őt pár hétre, amíg egy amerikai stáb Budapesten forgatott. Ezt a munkát nagyon élvezte. Azóta is vonzódik a film világához. De egyszer minden véget ér. Az amerikai filmesek hazamentek, ő pedig itt maradt. Kedvére való feladat nem akadt, ezért "rangon alul", inkább újságkihordó lett. Aztán a Margit-híd alatt az újságos bódéban ő lett az újságárus lány. Egy idő után rájött, hogy értelmetlen az ámokfutása. Inkább huszonkét évesen újból iskolapadba ült, és azzal foglalkozott, amihez kedve van. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol nyelv- és irodalom szakát végezte el, egyéni levelező hallgatóként. Második diplomát már tapasztalattal, élvezettel szerez az ember. Nem ijed meg az egyetem óriási falaitól, se a tanároktól. A vizsgadrukk jóval kisebb. - Ezek voltak azok az évek, amikor a sok hánykolódás után végre magára talált. Sorsdöntő öt esztendő volt ez. Beleszeretett Angliába, s a szigetország nyelvébe is. A nyári szünidőkben dolgozott. Baby-sitter volt Londonban a Smith-családnál, mindig egy-egy hónapra. A címet egy ismerőstől kapta. Internetes átverésről ezúttal szó sem lehetett. Amikor először ment, még csak egy kislányra vigyázott. Négy évvel később már háromra. Ikrek születtek! Teljes ellátást kapott, némi zsebpénzzel. Boldog volt. Szabad, önálló, és öntudatos. Imádott egyedül utazni. Nagyon megkedvelte az angol embereket. Kedvesek. Intelligensek. Kulturáltak és udvariasak. Odakint sohasem félt. Abszolút biztonságban érezte magát. Annyira, hogy egyszer a hétvégi kimenőjén elindult Skóciába, - térkép nélkül. Még stoppolt is, mert arrafelé ritkán járt a vonat. S lám, minden a legnagyobb rendben volt. Az pedig a sors fintora volt, hogy Kevint nem odakint, hanem Budapesten ismerte meg, huszonöt éves fejjel. Nem volt ez "szerelem - első látásra". Inkább lépésben haladva, lassan araszolva, érzelmeiket érlelve kötöttek ki egymás karjaiban. Kevin akkor a BBC budapesti tudósítója volt. Előtte turistaként járt már Magyarországon. Rögtön elsőre megtetszett neki Budapest, noha valójában "magánnyomozás" miatt érkezett. Kapcsolatba akart lépni a "Dialógus" nevű független békecsoport tagjaival. Nevet, címet nem ismert, mégis összefutott velük. A találkozásból barátság született. S bizonyos értelemben véve történelmet írtak, mert a rendszerváltás előtti Magyarországon a BBC első helyi irodája Erdély Dánielék konyhájában kezdte meg a működését. Méghozzá úgy, hogy Kevin akkor még nem is volt hivatásos újságíró! Előtte egy pékségben segédkezett Angliában, meg angoltanár volt Finnországban. Sőt, dolgozott egy farmon is, Görögországban. Mégsem lett világcsavargó. De ő is ugyanúgy kereste, s lassan-lassan építette fel magát s az útját, ahogyan Budapesten Nóra. - Két összeillő ember! Akik között a nyelvtudás hiánya sem volt akadály. Nórinak tetszett Kevin vakmerő bátorsága. Mielőtt Magyarországra jött, felkereste a fontosabb angol lapokat, és megkérdezte: küldhet-e nekik Budapestről cikkeket? Mindenütt azt felelték, hogy igen. Így indult. S végül a BBC négy hónap után kinevezte őt a tudósítójának. Kevinnek jó orra volt, vérbeli újságíró vénával megáldva. Valahogy megérezte azt, amit még a helybeliek többsége sem. Azt, hogy Magyarországon fontos dolog fog történni. És tényleg! Hamarosan jött a rendszerváltás.

Amikor először meglátta Kevint, nem érezte úgy, mintha villámcsapásként beléhasított volna az "itt a nagy Ő!" - felismerés. Edit barátnőjéhez ugrott be, és váratlanul kiderült, hogy ott ül nála egy angol fiú, aki sehogyan sem akart elmenni... Pedig egész este azt várta, hogy mozduljon már! Valami fontosat akart nyugodtan, s négyszemközt Edittel megbeszélni. De így nem lehetett. Szóval,... dühös volt a brit vendégre. Véletlenül se szerelmes.

Utána hónapokig nem látták egymást. Újból egy véletlen hozta össze őket fent a Bükkben, egy társasági kiránduláson. Felfoghatatlan, Kevin hogy keveredett oda. De tény, hogy minden akkor kezdődött. Beszélgettek, ismerkedtek, barátkoztak. Valami születőben volt kettejük között. Csakhogy Kevin gondolt egyet, és visszaköltözött Londonba. Ezután... levelezés, telefonálgatás következett. Majd kiderült, hogy az Observer című lap kelet-európai tudósítói állása megüresedett. Kevin megpályázta, és... prágai székhellyel meg is kapta. Kérhette volna magát Budapestre is. De nem tette. Csak lassan, fokozatosan közelített - Budapest, és Nóra felé. Egy év után azonban úgy döntött, hogy átköltözik Budapestre.

Ahogyan az alma a fán, úgy érett, alakult, formálódott, erősödött közöttük az összetartozás érzése. Alighanem esetükben a barátság alakult szerelemmé, noha Nóra nemigen hitt az ilyesmiben. Szerinte nagyon más a szerelem, meg a barátság. Az egyik alma, a másik körte. A "metamorfózis" lehetőségét a gondolatvilágában gyakorlatilag kizárta. S lám, végül öt év után... Kevin megkérte a kezét.

Két esküvőjük is volt. "Hivatalosnak" az elsőt, a magyart tekintik. Június 21-én, Szentivánéj napján zajlott a szertartás szűk családi körben a budai Várban, ahol nem is titkolták, hogy furcsállják az ifjú pár puritánságát. Se videó-felvételt, se pezsgőt, se zenét nem kértek. Ilyesmire alighanem még soha nem volt példa. Legalább a Nászindulót, vagy helyette bármi mást mindenki rendelt.

Két hét múlva, július 6-án következett az angol menyegző. Reggel nyolckor Limingtonban, vagyis egy kisvárosban. A kertben felállítottak egy hatalmas sátrat. Ott volt a reggeli. Utána az egész násznép kivonult az erdőbe. Később meg a tengerpartra, fürödni.

Nóra elérzékenyült... Élete legszebb percei mind Kevinhez kötődnek. A férjéhez, s a fia apjához. Az esküvőket, s David születését élete két meghatározó mérföldkövének tekinti. Eszébe jutott az is, mennyi fájdalmat fog okozni a döntésével mindenkinek. A saját szüleinek, és Kevin családjának is. A mérnök-apjának, s a nyelviskola-tulajdonos édesanyjának, de még az öccsének is, aki Kambodzsából most költözött át Moszkvába, ahol egy francia szállodában dolgozik. - Mit fognak gondolni róla? Talán azt, hogy felelőtlen hisztérika. Pedig ez tévedés!

Suhantak David születésének a képsorai az emlékezetében. A gyertyafény, és a halk zene külön is, mivel David otthon született. Ahogyan anno Kevin is. Emlékszik az első "hármasban utazásra" is. David három hónapos volt. Ő kettős állampolgár, s egyelőre csak Kevin útlevelében szerepel. Így, amikor Doverbe, vagy a Repülőtérre érkeznek, mindig ketté kell válniuk. Apa és fia a "Nagy-Britannia és a Közöspiaci Országok" feliratú kapun, Nóra pedig az "Összes többi" jelzésűn haladhat át. A két fiú pillanatok alatt végez. Nórára viszont órákat kell várni, s ráadásul minden alkalommal meg kell nyugtatni az útlevélkezelőt, hogy csak rövid időre, látogatóba jött. Nem akar letelepedni az Egyesült Királyságban.

Végiggondolva a közös múltjukat, s a nehéz jelenüket, Nóra kissé elbizonytalanodott. Annyi akadályt leküzdöttek! És akkor jön Bagdad! Eleinte még az is foglalkoztatta, hogy nem lesz-e fárasztó állandóan idegen nyelven beszélnie a férjével, s a fiával? Ettől félt. Feleslegesen. Bezzeg a Bagdad - szindróma típusú esetek miatt nem aggódott. Pedig kellett volna...

Már hajnalodott, amikor Nóra még mindig föl-le járt, "agyalt", kínlódott. Véletlenül sem jött álom a szemére.

- Menj fel az internetre! Legalább nézd meg, hogy mi ellen ágálsz! - szólalt meg Kevin. Valószínűleg felébredt a sok téblábolásra, sötétben való csetlésre, botlásra, Nóra neszező összeomlására.

- A Heathrow-ról indulna a bagdadi gép? Egyáltalán létezik oda átszállás nélküli járat? - kérdezett vissza.

- Igen! - szólt a szűkszavú, szúrós hangsúlyú válasz.

Irak... Fővárosa, és egyúttal a legnagyobb városa: Bagdad. Beszélt nyelvek: török, asszír, örmény. Népesség: negyven millió felett. A lakosság nyolcvan százaléka arab. A kurdok, törökök, asszírok kisebbségben vannak. Pénznem: iraki dinár. Az ország központi része a Tigris, és az Eufrátesz folyók által körbezárt Mezopotámiai - alföld. Az ország túlnyomó része sivatag, vagy félsivatag. De északon kisebb füves puszták, szántóföldek, legelők is vannak. Ennek ellenére a terület háromnegyed része terméketlen.

Az Irakban honos állatok: csíkos hiéna, mocsári hiúz, sivatagi hiúz, vadmacska, núbiai kőszáli kecske, muflon. Növényvilágát tekintve ez a datolya, a búza, az árpa, a citrusfélék, s a pisztácia-erdők hazája. Iraknak hetvenhét repülőtere, három kikötője, és ötvennyolc kilométernyi hosszúságú tengerpartja van. A férfiak földig érő ingszerű ruhát, disdását viselnek, amelyre barna vagy fekete köpenyt vesznek. A városokban ma már gyakori a zakó használata is. A fejre kötelező a sapka. Lehet fehér, fekete-fehér, vagy piros-fehér kockás. A kendőt fekete karika rögzíti a fejen. A nők viszont egész alakot eltakaró, selyemből készült fekete köpenyt viselnek. Neve: abaja. Alatta a városokban gyakran láthatóak az európai ruhák is.

A kurd férfiak messziről felismerhetőek a buggyos nadrágjukról, a szoros övükről, a hímzett mellényükről, a fejükön tarka, mintás sapkáikról, amelyek köré turbánt tekernek. A kurd nők ezüsttel, arannyal, gyöngyökkel díszített abajákban járnak.

Irakban a megfelelő öltözéken kívül ügyelni kell az alábbiakra is.

- A muszlim vallás szerint tisztátalan dolog: a cipő, a kutya, a disznó.

  - Nem elegáns: a szamár.

    - Nem illik a családról érdeklődni.

      - Nem szabad a lakás tárgyait dicsérni, bámulni, csodálni, mert akkor a házigazdának azt oda kell ajándékoznia a vendégnek.

        - Nem illik sportos viseletben vendégségbe menni.

          - Tilos úgy ülni, hogy a lábunk vagy a cipőtalpunk bárki felé néz.

            - Jellegzetes iraki ételek: birjani, kebab, kuzi, dolma, tirke. De kedvelik a grillcsirkét is.

Bagdad hatalmas síkság közepén fekszik, amelyen a Tigris folyó halad át. Egykor az iszlám civilizáció egyik központja, a kalifák székhelye volt. Perzsául a Bagdad szó jelentése: "angyalok adta". Ez a világ egyik legforróbb városa. Az iraki arab nyelvet beszélik, az arab nyelv egyik dialektusát. Bagdad amerikai megszállása 2003-ban volt. A bombázásokra, a rakétatámadásokra máig emlékeznek. 2007-re stabilizálódott az ország helyzete.

Az iraki főváros jellegzetes látképét a hagyományos, két-három emeletes téglaházak határozzák meg, rácsos ablakokkal, fallal körülvett belső udvarral. A legszebb épületek az Al-Karkh, Ruszafah, Al-Kazimiyyah negyedekben találhatóak.

Érdemes megnézni az Iraki Múzeumot, a Modern Művészetek Nemzetközi Múzeumát, a mecseteket, a piacokat, az ötcsillagos modern szállodákat, valamint az Al-Shaab Stadiont. - Jaj! Itt a figyelmeztetés! Utazás előtt oltások kellenek! Hastífusz, Hepatitis A, és B, veszettség, valamint sárgaláz ellen. Vagyis,... Bagdad többszörösen veszélyes hely! A bombák, a késelések, a tolvajok mellett a keleti világban honos súlyos, fertőző betegségek miatt is...

- Nem megyünk! Innen egyenesen Bagdadba biztosan nem! Halálos fertőző kóroknak nem engedem kitenni a fiamat! Legfeljebb... majd utánad megyünk, ha már oltva leszünk. Legalább egy hónap, mire az összes vakcinát megkapjuk, és védettek leszünk! - suttogta haragtól fuldokolva Nóra.

- Jól van! Akkor gyertek majd utánam egy hónap múlva! Ti Londonban kapjátok meg az oltásokat, én meg majd Bagdadban. Nekem kockáztatnom kell. Nincs idő, muszáj mennem! - felelte félhangosan Kevin. - Ebben maradtak.

Másnap a családfő összecsomagolt, elköszönt, és taxival elment. A London belvárosától 24 kilométerre fekvő Heathrow-ról indult, a délelőtti géppel.

Nórát mérhetetlen nyugtalanság gyötörte. Úgy érezte, hogy Bagdad fatális, végzetes hely. Soha nem szabad odamenni! Alig várta, hogy eljöjjön az este, és Kevint bármilyen áron hazatérítse. Aggódott érte. Mélyen szerette.

Davidot kivételesen nem vitte el az óvodába. Megreggeliztette, és már tisztán érezte: a Hampstead, a fantasztikus észak-londoni lakás többé nem a régi. Látszólag elérte a célját. A fiával itt maradt. De... nincs benne köszönet. Kevin nélkül London, s az élet... fabatkát sem ér.

Még soha nem várta ennyire az estét. A tudat, hogy Kevint elveszítheti, egészen felzaklatta, és felőrölte őt.

Davidot elvitte az Imperial War Museumba. A kisfiút izgatták a tankok, a mindenféle fegyverek, egyenruhák, makettek, őt pedig a festmények.

Eleonóra zaklatottan téblábolt. Rossz előérzete volt. Annyira, hogy kettejük oltásaival most nem is törődött. Csak mentek, sétáltak. Összevissza, mindenfelé. Buszoztak, metróztak, gyalogoltak. A gyerek ezúttal nem igazán értette az anyját. Annak ellenben örült, hogy a "The Eagle" nevű étteremben ebédeltek. Nem illett, Nóra mégis hosszan nézte magát a ridikülje zsebtükrében. Az asztalnál rúzsozta ki a száját, s igazgatta gazdag vöröses tincseit. Nem akarta magára hagyni a fiát, ezért nem a mosdóban, a megfelelő helyen "púderozta be az orrát".

David alaposan teleette magát. Nóra kevésbé. Az idegességtől valahogy összeszűkült a gyomra. Pedig a Wellington-bélszín kitűnő volt.

Shakespeare, a monarchia, a Beatles, a futball, s a Forma 1 hazájában, a nyüzsgő London szívében, ma lassan múltak az órák. Nóra fejében egyre csak az járt, hogy Kevint mielőbb figyelmeztetnie kell. Határozottan úgy érzi, hogy azonnal Londonba kell jönnie, mert... veszélyben van az élete.

A Big Ben épp elütötte a délután hármat, amikor Nóra kissé szórakozottan, gondolatban egészen másutt járva fizetett, s Daviddal kéz a kézben elhagyta az elegáns éttermet. Az utcasarkon balra fordultak, s megálltak a zebra előtt. Ötvenhárom másodperccel később elsötétült a világ.

Kevin a greenwichi középidő, vagyis londoni idő szerint este nyolckor hiába telefonált haza. A kagylót senki sem vette fel. Kétségbeesésében Adyligetet is felhívta, de az anyósa meg az apósa sem tudott Nóráról meg Davidról semmit sem.

Este tízkor újból telefonált. Egy órával később már a 999-es brit segélyhívó számát tárcsázta. Tőlük tudta meg, hogy délután három óra tizenhat perckor - eddig tisztázatlan körülmények között, - a felesége és a fia halálos közúti balesetet szenvedett. A gázoló taxist M. Hamidnak hívják. Vizsgálati fogságban van. Iraki bevándorló. Négy hónappal ezelőtt kapott letelepedési, és munkavállalási engedélyt. Huszonhat éves, büntetlen előéletű. Az "angyalok adta városban", Bagdadban született...

ÖT GRAMM ARANY...

- Megnősült! Őrület! És... egy modellt vett feleségül! Képes volt rá... - hasított Annába a fájdalom. Néma döbbenettel gyűrte össze a levelet, s hajította a szemétkosárba. Aztán az asztalra borult, s az arcát takarva hosszan sírt. - Kész, vége... Elszállt az utolsó esély is. Tarek ezzel a lépésével megtagadta őket. Megtagadta, és cserbenhagyta. Mást választott. Nem elég, hogy megcsalta, de még nőül is vette azt a másikat. Egy modellt! Aki fiatalabb is, szebb is nála. - Vajon tényleg indult a szépségkirálynő választáson is? Akkor kevés híján Magyarország szépe lett. Híres! Nem úgy, mint ő... És az a nő biztosan gazdag is. Jómódú. Nem agyongyötört, megkínzott, vergődő, vegetáló, szélmalom harcokba belefásult munkanélküli óvónő. Nem egy lenézett, megvetett, bukottnak mondott, megalázott szürke senki, mint ő... - Hát, akkor a holnapi próbálkozásnak lőttek. Felesleges odamenni a lakásához, várakozni, leselkedni, pironkodni, szégyenkezni... - Minek? Már késő. Ráadásul nyilván nászútra mentek. Nincs is otthon. - Reménytelen...

Anna úgy tett, mintha az orrát fújná. Nem akarta, hogy a kislány könnyekkel küszködve lássa őt. - Hihetetlen, hogy még ezt is meg bírta tenni! - szipogta magában. Aztán mély levegőt vett, és igyekezett úrrá lenni a mérhetetlen keserűségén, a csalódottságán, az élettől, s főleg a Tarektól kapott újabb pofon kínzó, gyötrő fájdalmán. Elindult Aida felé a mászókához. De félútról vissza kellett fordulnia. Érezte, hogy nem tudna még sírás nélkül szólni a másfél éves kicsihez.

- És tette mindezt itt helyben, a város túlsó felén! Még annyi fáradságot sem vett, hogy legalább máshol dáridózzon! Budapesten, például! Így most a fél város rajta nevet. Vagy az egész Szeged. Mindenki tudja már... Micsoda megaláztatás! S a pokoli hír, ami az utolsó csepp volt nála a pohárban, hozzá jutott el legutoljára. Nem Toncsira, a barátnőjére haragudott. Dehogy! Nem ő tehetett erről. Tapintatos volt, hogy levélben közölte a szörnyű hírt. Habár... mellbevágó volt ez így is, úgy is. Nyilván nem akart eljönni, őt megríkatni, s azt sem tartotta helyesnek, hogy az utcán odalépve, mások előtt mondja el... Tudta, hogy egy világ omlik majd össze benne. S jobb, ha otthon, a négy fal között küzd meg a kínokkal. - Jól tette, hogy levélben írta meg! - összegezte magában az elképesztő fordulatot. A szakadékot. A zsákutcát. A poklok poklát, amiből többé nincs kiút.

Eszébe jutott az elátkozott nap, amelyen egy szerencsétlen véletlen folytán találkoztak. Tarek épp suhant a sok milliós luxul autóján, ő pedig a buszra várt, miközben épp esni kezdett az eső. Tarek lassított. Félreállt, és ...az ezüst metál Ferrarijába betessékelte őt. Úgy indult minden, mint a mesékben, meg az amerikai filmekben. Az egyszerű, zárkózott, sőt kissé gátlásos kislány lábai előtt ott termett a herceg, hófehér paripán. Illendően bemutatkozott, s felajánlotta a karját, meg a kocsiját. Neki, a szürke kis verébnek, a büszke, rátarti lánynak. S a jóképű, dúsgazdag, lehengerlően lezser kuvaiti fiú nem csupán kinézte őt magának, nem egyszerűen csak "szórakozni" óhajtott egy Ferraris fuvar erejéig, hanem egyből randevút is kért, s hevesen udvarolni kezdett. Olyan volt minden, mintha.. álmodna. S alig merte elhinni, hogy ebben a váratlanul jött fantasztikus love storyban valóban ő a női főszereplő.

Azonnal feltűnt neki, hogy ők ketten egymásnak mindenben gyökeres ellentétei. Szó szerint mindenben. De az erős vonzást lehetetlen volt leküzdeni. Úgy látszik, néha valóban az ellentétek vonzzák egymást.

Tarek az a férfi, akinek nem lehet ellenállni. Annak ellenére sem, hogy sötét a bőre, néger. S ő egyébként sem volt soha rasszista. Egy kuvaiti milliárdos, egy sármőr, egy született szívtipró playboy csapta neki a szelet. Szédítő sebességgel és rutinnal. S ő, a naiv, tapasztalatlan, leányiskolában érettségizett kezdő óvónő gyanútlanul, s halálosan beleszeretett... egy szörnyetegbe. Aki alighanem csak játszott vele. Szédítette, ámította, gúnyt, és csúfot űzött belőle, s utána jót nevetett magában, hogy ő, a buta kis liba, még a házassági ígéretét is komolyan vette, s a meggyőzően előadott hazugságait mind elhitte. Habár,... őt sokan szépnek mondták. Miért is ne lehetett volna akár igaz is a "hatalmas történet", hogy a csavargó szélhámos, a nők bálványa, minden csacska kislány legszebb álma - egyszer csak megtér, és a bártündérek, táncosnők, éjszakai pillangók után... egy rendes, tisztességes, erkölcsös nőt választ magának feleségül? Nem otthonról, Kuvaitból, hanem innen, Magyarországról, ahol évente négy-öt hónapot szokott tölteni, az üzleti ügyei miatt. S hol az az ember, aki a hófehér öltönyös, barna bőrű, életvidám, mindig mosolygós, magyarul már egészen jól, s kedves akcentussal beszélő gazembernek, aki pontosan tudta, hogy kell bánni a nőkkel, s aki a húszezresekkel úgy dobálózott, ahogyan ő az ötforintosokkal sem, - ellent tudna állni? S ugyan, miért is kellett volna neki kutakodnia Tarek után? Miért kellett volna magánnyomozásba fognia azért, hogy kiderítse: honnan dől hozzá a rengeteg pénz?

Elvarázsolta őt a kuvaiti milliárdos, és kész! Ez az igazság. Az vesse rá az első követ, aki nem pont így járt volna, ahogyan ő. - Tarek... Mint egy tündérmesében! Amolyan kiválasztottnak érezte magát, aki megfogta Isten lábát, s hatalmas szerencse érte. Mintha az ötös lottó főnyereményét ütötte volna meg. - Hát, persze, hogy a szélhámos varázslónak, szemfényvesztő zsonglőrnek itta minden szavát, minden ígéretét a buta kis szegedi óvónő. Aki, ha felvette a legszebb ruháit, s a barátnőitől cipőt, ridikült, s némi ékszert is kölcsönkért, - határozottan mutatósnak és méltónak látszó volt a milliárdos üzletember oldalán.

Tarek... Élete szerelme... Akinek ő csak ostoba, unaloműző olcsó kaland volt. Amit ő nem sejtett. Gyanútlan volt. Önként, dalolva rohant bele a csapdába. Mint a légy a pókhálóba. - Istenem! Eszébe jutott a híres francia aforizma, mely szerint: "A szerelem a férfi életében csak epizód. A nő életének azonban az egész története." - Igen...

Anna elnézte a gyönyörű arcú, dús, göndör, hosszú barna hajkoronát viselő formás félvér kislányát, Aidát. Ő tartotta benne a lelket, a hitet, a haloványan pislákoló reményt. Hogy... őérte talán Tarek megteszi. De nem. Hajthatatlan volt, szoknyapecér, aljas, hazug, és szélhámos. Pedig ő messze a lehetőségeit meghaladva, az összevissza kikunyerált, kikoldult kínos kölcsönökből mit meg nem tett Tarikért! Annyi fotót csináltatott, s küldött Aidáról, amennyit még soha, senki. Mégsem sikerült észhez térítenie a gazembert. Lehetetlen volt felébresztenie az apai ösztöneit. Hiába küzdött le száz és ezer akadályt, reménytelenné vált családdá kovácsolnia hármukat.

Bűnös vagyok-e? Hibáztam-e? - kérdezte magától az első időben naponta legalább százszor. Naiv butuska volt-e azon az estén, amikor a pazar ünnepi vacsora, s két évi heves udvarlás után Tarek meglepetést ígérve a bérelt lakására invitálta őt, s nem mondott nemet! Csacska szamár volt-e, amikor Tarek pezsgőt bontott, s a zsebéből előhúzva egy méregdrága briliáns gyűrűvel elkápráztatta, eljegyezte őt, s gyors válasszal azonnal igent mondott? Madarat lehetett volna fogatni vele. Ez minden nő álma. A kuvaiti szívtipró milliárdos, akinek a lábai előtt hever a fél világ, s annak összes nője, - épp őt választotta. Neki ígért házasságot. S ő ezt elhitte. Halálosan komolyan vette. - Más is ezt tette volna a helyében! Nyilvánvaló! Se mamlasz, se túlságosan rátarti nem akart lenni. A Tarek által teremtett helyzetben az volt a természetes, ami történt. S ő győztesnek és nagynak érezte magát. Valami hatalmas, mámorító boldogság kerítette őt hatalmába. - Igen! Erre a pillanatra várt egész életében! Titkon. Mint a dalban. "Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány? Hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán." És jött! Tarik volt az! A dúsgazdag, lehengerlő modorú, előzékeny, gyengéd, kedves, intelligens, átkozottul csinos milliárdos üzletember. Aki elhitette vele, hogy... szereti... S hogy komolyak, becsületesek a szándékai. Feleségül veszi! Nem hiába várt rá hűségesen az év nagyobbik részében, amikor hazautazott Kuvaitvárosba üzleti ügyeket intézni. Ő ilyenkor bevette magát a Könyvtárba, és készült. Tanulmányozni kezdte a keleti kultúrát, az iszlámot, mindent. Útikalauzokat bújt, hogy tájékozódjon Kuvaitról, a szerelme hazájáról, s az otthona, a főváros idegenforgalmi látványosságairól. Tudta már, hogy a közel-keleti országot hivatalosan Kuvaiti Államnak hívják. S hogy az arab a hivatalos nyelv, de mindenki jól beszéli az angolt is. Kuvaiti dinár a pénznem, amelyhez neki - Tarek feleségeként, - hozzá kell majd szoknia. Tisztában volt azzal is, hogy ez a frigy Magyarországtól rettenetes nagy távolságra röpíti őt. Al Kuwaytig, a Perzsa-öböl menti olajhatalom fővárosáig. Megtanulta, hogy az ottani államforma a monarchia. Az országot az emír vezeti. Olvasott arról is, hogy 1961-től lett az Egyesült Királyságtól független a nép. Ezerszer is megnézte a térképeken a helyet, ahol Délnyugat-Ázsiában, Tarek oldalán élve boldog lesz Szaud-Arábia és Irak szomszédságában. Megértette, hogy az emír a koronaherceg és a kormányfő segítségével irányítja Kuvaitot. Tetszett neki, hogy a távoli országhoz kilenc sziget is tartozik. S hogy egy kivételével mind lakatlan, az őt cseppet sem zavarta. Az sem, hogy Kuvaitban nincs vasút. Mindenki autóval közlekedik a hatalmas autópályákon. Nem izgatta az sem, hogy Tarik földjén se egy természetes tó, se egy patak nincsen. Az egész ország gyakorlatilag egy óriási sivatag, a tengerparti gyér növényzettel. - Sivatag! Amit ő még soha életében nem látott! Hiszen Szegedről csak Budapestig, s egyszer Bécsig jutott el, rövid vizitre. Felkészült arra is, hogy ott minden egészen más lesz. Még az időjárás is. Hatalmas hőingadozásokra kell majd számítania az éjszakai hűvös, meg a forró nappali hőmérséklet miatt. Az 1991-es öbölháború történetét is alaposan memorizálta. Fotókat is látott a felgyújtott olajkutakról. Sajnálta, hogy Irak lerohanta Kuvaitot, mert szemet vetett a gazdag kőolajmezőkre. Megjegyezte, hogy Kuvaitot Iraktól súlyos sérelem érte. Akkora, hogy végül ENSZ-támogatású nemzetközi koalíció szabadította fel a szerelme hazáját. Filmet nézett a Jal az-Zor Nemzeti Parkról, ami ott az egyetlen, s egy tengerbe nyúló félszigeten fekszik. Megértette, hogy a jövendőbelijéhez hasonlóan Kuvaitban a lakosság kilencven százaléka muszlim. Maga fajta keresztény ott alig létezik. S hogy át kell-e majd térnie a férje vallására, azt nem kérdezte még. - Ráér! - gondolta. Várjuk meg, amíg Tarik hozza szóba! Hátha ez amolyan kényes dolog. Helyette inkább a főváros turisztikai látványosságaiba temetkezett. Alig várta, hogy végre láthassa az As-Suaibá nevű kikötőt, a Liberation Towert, a Sziddiqa Fatima Zahra mecsetet, s a Burgan Nemzeti Bank, meg a Nemzeti Olajtársaság Székházának szépséges épületét. Olykor feküdt az ágyon, és álmodozott. Képzeletben ő már sűrűn járta Kuvaitváros utcáit, vásárolt a piacon, s hibátlanul fizetett dinárral. Nem ijedt meg attól, hogy a keleti kultúra szerint a nőknek kötelező a csador, a burka, vagy az abaja viselése. Csak azt nem sikerült még megfejtenie Tarik távollétében, hogy a három közül őrá vajon melyik vonatkozik? S hogy fátyollal illik majd eltakarni az arcát is, abban számára volt valami egzotikus, titokzatos, valami sejtelmesen megkapó. - Nem baj! Majd megszokom! - nyugtatta magát. S ugyanígy érzett a kuvaiti konyhával kapcsolatban is. Azt olvasta, hogy Tarik hazájában az arab, a perzsa, az indiai, meg a mediterrán ízek keverednek. A nemzeti ételt machboosnak hívják, vagy kabszának. S hogy ez rizs alapú különlegesség, amelyet sült csirkével, vagy birkahússal tálalnak. Tengeri ország lévén természetesen kedvelik a tenger gyümölcseit is. Főleg a sügért, a grillezett siganust, és a keszeget. Vette a fáradságot, és jó előre megtanulta a neveiket is, hogy ne legyen műveletlen mamlasz rácsodálkozó, ha majd étlapot kap a kezébe. - Igen! Hamoue, safi, és sobaity. Tarik nyelvén így hívják ezeket a halakat. S mert soha nem hallotta még, hogy milyen az, ha valaki tablán játszik, megismerkedett a kuvaiti nemzeti hangszerrel is. Rögtön utána a Seif-palota, a Jaber Al-Ahmad, és a Nemzeti Stadion következett a korabeli jegyzeteiben. - Bahir! - Azaz: "lenyűgöző!" - konstatálta magában. S már-már egy megvalósult álmot dédelgetett a szerelmére várva, amikor az arab nemzeti ruha, az abaja szabásmintáit, anyagait, és színvilágát tanulmányozta. De hiába! Mert Tarik kinevette, kigúnyolta, megalázta őt, és összetörte a szívét.

Igen, azon az estén talán hibázott. Na, de két évi heves udvarlás után szabályosan megkérték a kezét, és... eljegyzés volt! Tarik azt ígérte: amikor újból visszajön, megtartják az esküvőt is. Persze, hogy nem bírt nemet mondani! Képtelen volt ellenállni, s talán a titkon rég várt gyűrű is elvette az eszét, megbolondította, megbabonázta. Tarik oly gyengéd, s mégis határozott volt! Annyira hatalmába kerítette, oly erősen elvarázsolta, elbűvölte őt, hogy... megtörtént. De jaj, felkészületlenül! Hat hónap múltán jött vissza Magyarországra. És ő nem szedett semmiféle tablettát. Így aztán rögtön elsőre teherbe esett. Mert minden olyan káprázatos, és magától értetődően természetes volt. - Menjünk a lakására, és ünnepeljünk, koccintsunk kettesben! - Hát, hogyne! Hol az a nő, aki pár perccel azután, hogy feleségül kérik, kikosarazza a jövendőbelijét? Miközben... halálosan szerelmes belé. Igen, őbelé, és nem a gazdagságába, a milliárdjaiba, meg a luxus-autóiba! Tehát, nem tiltakozott. Így esett, hogy Takács Anna - hivatalos papírok nélkül, - Tarik asszonya lett, s nyomban teherbe is esett. Mert felkészületlen volt, s a boldogságtól mámoros, megszédített és szédült. Így aztán elővigyázatlan is. Ezen a hosszú várakozás utáni első estén erre a fordulatra nem számított. "Csak" egy újabb hőn áhított randevút remélt a szokásos közös vacsorával. De... boldog beteljesülés lett belőle. S a szerelmükből megfogant Aida.

Annak valószínűsége, hogy egy nő az első együttlétkor azonnal teherbe essen, bizonyára csekély. Orvosi és matematikai értelemben is. De ami tény, az tény! Az eseményeket nem ő diktálta. Nem akarta Tarikot semmiféle csellel, női fortéllyal, fondorlattal, ravasz trükkel magához láncolni. Ezt az élet hozta így. Ráadásul Tarik is tisztában volt ezzel. Öntörvényű. Önmagát csak ismeri! Őt senki sem tudja irányítani. Az van, amit ő akar.

Számtalanszor újra meg újra végigélte a megaláztatása porig sújtó pillanatait. Attól kezdve, hogy sokáig ő maga sem akarta elhinni, hogy várandós. De aztán idővel csak elment az orvoshoz. Amikor már lelet igazolta a tényt, minden más lett benne, s körülötte. A szüleinek nem mert szólni. Ilyesmi a családjukban sohasem fordult elő. De még csak válás sem. Így aztán Tarikkal beszélt. De bárcsak ne tette volna! Borzalmas volt. Talán... ügyetlenül csinálta. Semmi trükk, semmi fortély, semmi női fifika. Egyszerűen odaállt elé, és bejelentette, hogy gyermeket vár. Aztán hozzáfűzte, hogy a baba mindenképpen meg fog születni. És ettől... olyan eleve dacos lett az egész. Talán ez húzta fel Tarikot. Pedig ő semmiféle csapdát nem állított, és semmiféle ultimátumot nem adott. Csak bejelentett. Azonnal megnyugtatta az apát, hogy nem muszáj vállalnia kettejüket, ha nem akarja. Hangsúlyozta, hogy ő csak egy igent, vagy egy nemet vár. Viszont azt, hogy a kicsi bármi áron meg fog születni, azonnal eldöntötte, amikor az orvos közölte, hogy állapotos.

Tarik reagálása rémes volt. Egy világ omlott össze benne. Igenről szó sem volt. A hanyagul odavetett megjegyzése viszont százszor rosszabb volt egy nemnél. Szeme se rebbent, csak elmosolyodott, és mint egy ostoba kis hülyének odavetette: "ez lehetetlen, kicsi, mert csak egyszer voltunk együtt!"

- Hát, az egészben ez volt a legdöbbenetesebb. Pokolian fájt... Kétségbe vonta, hogy igazat mond. Azt feltételezte, hogy Anna terhességet hazudik. Vagy, hogy titkos varázsszert bevetve előre megfontolt, aljas szándékkal elérte, hogy egyetlen alkalom elég legyen Tarik leláncolásához, béklyóba veréséhez. Azt hitte, hogy így akarja sürgetni az esküvőt. Vagy azt feltételezte, hogy nem ő a gyerek apja. Anna bizonyára egyik este ezzel, a másikon meg azzal van? Egyik változat borzalmasabb, mint a másik. Úgy látszik, az emberek előbb elhiszik egymásnak a hazugságot, mint az igazat.

Hatalmas pofon volt ez. Nagyobb, mintha tiszta erőből el is csattant volna. Sarkon fordult, és dúlt benne a megalázottság, a kiszolgáltatottság, a megcsalatottság, az elszántság, a düh, a dac, meg minden. Csakúgy kavargott benne mindez, ahogyan a világ is forgott vele. Aztán, mintha elvágták volna, valami mély, letargikus lelki nyugalom szállta őt meg. Újból elhatározta, hogy akkor is felneveli a babát! Egyedül is! És megáll a maga lábán! - A pokoljárásnak ez volt az első felemelő pillanata. Ettől kezdve tudatosan tervezte meg, és készítette elő az új életét - szemben a világgal, egyedül, apa nélkül, - a kicsivel.

A szüleinek továbbra sem mert szólni. Az utolsó percig. Tudta, hogy nekik óriási megrázkódtatás lesz, ha kiderül, hogy a szemük fénye leányanya lett. Kimondhatatlanul sajnálta őket. S ha valaha is volt lelkiismeret furdalása, akkor az csakis miattuk volt. Ám az abortuszra soha, egyetlen percig sem gondolt. Az ő szemében az emberi életet az anya méhében megölni - bűn. Nem vallásos. Nem az vezérelte, hogy mit mondott erről Jézus, vagy az egyház. Csak magára hallgatott. Az számított, hogy barbár, embertelen dolognak tartotta egy gyermek elpusztítását. Az ... nem neki való. Bár "az orvosi beavatkozás" mindenképpen egyszerűbb és kényelmesebb lett volna. Manapság egy abortusz ki sem tudódik. Ha mégis, attól nem tartják "olyannak" a nőt. Az bocsánatos bűn. Legfeljebb apró botlás. De aki nem akar egy rutinműtéttel percek alatt megszabadulni a terhétől, hanem leányanyaként egész életre szólóan vállalja a gyermekét, azt lenézik. Arra szinte ujjal mutogatnak. Anna számolt ezzel is. Az általános előítéletnél erősebb retorzióval is, mert tudta, hogy az ő csemetéje ráadásul félvér lesz. Számítania kellett arra is, hogy a szégyen mellett, meg a csöppség kirekesztése mellett, nélkülözés is vár majd kettejükre. Mégis úgy érezte: ez a helyes út! Ez a tiszta, becsületes vállalás. S talán majd erőt ad neki az a tudat, hogy ő nem bűnös. Legfeljebb áldozat. Egy hazug gazember áldozata, aki alaptalanul épp őt vádolta meg hazugsággal.

Szegeden nem maradhatott. Sem a szülei, sem a gyerek, sem Tarik miatt. Tehát, Pestre kellett költöznie. A lehető legkisebb kiadás árán. Először autóstoppal utazott fel tájékozódni az egyik szabadnapján. - Nem veszélytelen! De sajnos a szükség rávitte. Elővett egy térképet, kinézett magának egy forgalmas helyet, ahol villamos is jár, és keresni kezdett egy óvodát. Vagyis, munkát meg szállást, ami a fővárosban a túlélést jelenti. - És sikerült!

A szülei sokáig úgy tudták: kíváncsi arra, hogy mire viszi egyedül? Ezért nem jár haza. Persze, furcsának tartották... De nem volt ő elkényeztetett fruska. A szülei egyszerű gyári munkások voltak. Nem kergették őt az asztal körül. Mégis megadtak neki minden tőlük telhetőt. Jó dolga volt otthon. Ahhoz képest Pest a nyomort jelentette. A szállása az Albérlők Házában volt. Egy parányi szoba... - Hát, az édesanyja ezért nem értette az egészet! S persze, féltették őt. Gyakran jöttek látogatóba. S amikor már nem titkolhatta tovább, mert erősen gömbölyödött, az édesanyja belebetegedett. Idegösszeomlást kapott. Viszont a pesti óvodában a kolléganői nagyon megértőek voltak. Nem bántották amiatt, hogy gyermeket vár, s az apának hűlt helye, meg, hogy maradt a leánykori neve. De így is csak magára volt utalva. Vigyáznia kellett minden mozdulatára. Nemcsak a baba miatt, hanem azért is, nehogy ráfogják, hogy utólag meggondolta magát, s így akar megszabadulni a kicsitől.

Anna rengeteget dolgozott. A munkába menekült. És... ez segített. Félretett minden fillért. Tudta, hogy nagy szükség lesz rá. Amit csak lehetett, előre megvarrt, vagy megvásárolt. Apránként az egész kelengyét. A kádat, a játékokat, az edényeket, s végül "nagyberuházásként" a kiságyat. Szerencséje volt. Méltányosságból külön szobát kapott, holott nem járt volna. Igaz, még így is oly pici volt a hely a bútoroktól, hogy alig lehetett elférni, mozdulni. Az Albérlők Házát Pesten, a Kőrakás parkban sohasem fogja elfelejteni... Három évig lakott ott Aidával.

Noha igyekezett tökéletesen felkészülni az apa, s a szülői támogatás nélküli teljesen önálló, magára utalt életre, azért titkon mindig reménykedett... Éjszakánként álmában sűrűn megjelent előtte Tarik, és a nyomorúságos odúból magával vitte őt ... Aztán kinyitotta a szemét, s az idő múlásával mindinkább érezte, hogy ez csak álom marad, örökre.

Idővel eljött a Nagy Nap. Nem a világra szóló esküvőé, hanem Aida születéséé. Másokkal ellentétben ő segítségre senkitől sem számíthatott. Az Újpesti Szülőotthonba villamossal ment. A taxi túl drága lett volna. S amikor a nővérek át akarták adni a ruháit a hozzátartozóknak, igencsak elcsodálkoztak. Se apa, se szülők, se rokon, senki... Egyedül volt, mint a kisujja. Megdöbbentek azon is, hogy a nehéz táskát egyedül cipelte. Nem lett volna szabad... De ebből már mindent megértettek.

Anna a vajúdás óráiban is magára maradt. Őérte senki sem aggódott odakint. Aida végül egy szombati napon, este nyolc óra négy perckor született meg. Farfekvéses volt. Az orvos császármetszést javasolt. Ő azonban ebbe nem egyezett bele. Nem azért kínlódta végig a kilenc hónapot, hogy megfosszák őt az anyává válás leggyönyörűbb percétől! Vállalt minden kínt, minden szenvedést, csakhogy a kicsivel együtt, közösen harcolják ki azt a percet... S előzőleg még neki kellett felkészítenie mindenkit, hogy ne lepődjenek meg a gyerek bőrszínén. Néger apától jön a világra. Félvér lesz.

Aida az első perctől fogva a mindenséget jelenti neki. Ott tartotta a karjában, és... az örömét sem volt kivel megosztania. Ez bántotta leginkább. Nem is az, hogy körülötte a többiekhez rohan az egész család, a rokonság is gratulál, s hogy virágcsokrokkal, ékszerekkel érkeznek. Ha mások zajos örömét már nehezen bírta, órákra bemenekült a mosdóba. A gyerekeket csak a látogatási idő után hozták. Aidával sem lehetett. Embert próbáló órák voltak azok is. Hiába várta, Tarik nem jött. Pedig amint lábra tudott állni, rögtön táviratozott neki. Meg a szüleinek is. Várta őket, nagyon várta. De Tarik nem volt kíváncsi rájuk. A szülei is csak két nap múlva jöttek, és nagyon sírtak. Borzasztó volt... Nem bírtak örülni Aidának. Haragudott rájuk. Úgy érezte, jobb lett volna, ha be sem jönnek hozzá.

A harmadik napon levelet írt Tariknak, és Aida hajacskájából levágott egy tincset. Azt is elküldte az apjának. S a parányi talpacskáját, kezecskéjét is körülrajzolta egy fehér lapon. De hiába. Aztán jött a nővér, s felajánlotta, hogy ingyen kilyukasztja Aida fülecskéit, csak adja oda neki a fülbevalókat. És neki emiatt is pironkodnia kellett, hogy ... nincs... Minden erőfeszítése ellenére csak a legszükségesebbre futotta. Ez nem volt az. Így az egész osztályon Aida volt az egyetlen kislány, akinek a fülébe nem jutott arany fülbevaló. Pedig az ő apukájánál egész Magyarországon, de még Kuvaitban sem lehetett senki gazdagabb. Ma már tudja, hogy Tarik kezdettől fogva több száz kilónyi arannyal üzletelt. Nem az ő kedvéért járt Magyarországra, és nem érte tanult magyarul. Hazudott. Becsapta őt. A kuvaiti milliárdos üzletember aranycsempész volt! S a több száz kilónyi aranyából Aidának öt gramm sem jutott. Szörnyű volt ezt tudomásul vennie. De nem volt könnyebb a névadás pillanata sem. Anyja: Takács Anna. Apja:....van, de még sincs! - Mondja? Ne mondja? Valami név csak kell. Ám az apuka nem vállalja a lányát. Végül a kuvaiti milliárdos kislánya így lett Takács Aida.

Anna az eszével értette a helyzetet. Tudta, hogy nincs remény. De a szíve sehogyan sem bírta érteni Tarikot. Nem akarja látni a saját gyermekét! Nem érdekli. Nem kíváncsi rá. S a gyanús eset, az előző modell - barátnője rejtélyes ausztriai halála után nem sokkal... megnősül. Megint egy modell! De ezt már feleségül is veszi. Hangos dáridóval, óriási csinnadrattával, amivel tele volt egész Szeged. Magyar lányt vett feleségül. S persze, nem őt. Nem a kislánya anyját. - Fáj? Nagyon... Pedig számítania kellett erre is.

Anna sehogyan sem bírta feldolgozni Tarik viselkedését. Tudta, hogy ő a gyerek apja. S hogy nélkülöz, éhezik a saját vére, miközben az apukája a világ egyik leggazdagabb embere. S hogy őt, akinek házasságot ígért, felültetett, cserbenhagyott, csak a megvetés, a lenézés jut, azzal is tisztában kellett lennie. Ráadásul nyomorogtak. - Igen! Szó szerint! A parányi szobájuk akkora volt, mint másutt a spájz.

Az előítélet keresztjét nehéz viselni. De talán ennél is nehezebb volt az, hogy ő "csak" munkaerő, és "csak" anya. Társ, feleség soha, egyetlen pillanatra sem volt. Ha elfáradt, ha elkeseredett, - megértést, szeretetet, biztatást senkitől sem kaphatott. Sokszor úgy érezte, elviselhetetlen, hogy őket megtagadták, kitagadták. Pedig... megpróbált mindent. Aida érdekében lemondott a saját normális étkezéséről is, koplalt, éhezett, hogy összekuporgassa a sok fotózás árát. S a gyönyörű kislányról több száz színes fényképet küldött Tariknak. Naplót is mellékelt. Tudatta az apával, hogy milyen szépen fejlődik a kislánya, aki még sohasem találkozhatott a papájával. Írt arról is, hogy egyedül van. Segítség nélkül. S mert Aida kezdetben többször is megbetegedett, elveszítette az állását. Munkanélküli lett. Ezért lassan... már éheznek. S ha a kicsi most betegedne meg, neki már gyógyszerre sem futná. Megtesz minden tőle telhetőt. De ez kevés. S a gyerek apját egyébként sem lehetne pótolni. Soha. Aztán küldött az első cipőcskéből, az első ruhából. Utána Aida rajzaiból. S a magnó-kazettákból, amelyeken sír, nevet, gügyög, lassan beszélni tanul. Később kiderült, hogy Tarik ezeket a csomagokat ki sem nyitotta. Egyenesen a szemétbe dobta. S ez... már Annának is sok volt.

A történtek után szerette volna "megkímélni" Tarikot mindentől, ami Aidával, s vele kapcsolatos. Többé már semmit sem akart a volt szerelmétől. De a magyar jog szerint meg kell nevezni az ilyen esetekben is az édesapát. S ha az illető él, akkor az állam nem fizet helyette. Ezért a gyámügyi szakemberek, majd a Külföldieket Ellenőrző Hivatal, a KEOK tisztázta a helyzetet, de nem volt benne köszönet. Anna legszívesebben lemondott volna az anyagi támogatásról. De nem tehette. A hivatalok, és a saját munkanélküli volta miatt sem. Tarik apaságának az elismertetését nem ő kezdeményezte. Már nem is akarta, mert így ez megalázó. Viszont ellene sem tehetett semmit. Pedig "hivatalból" nincs értéke az ő szemében ennek. Ha magától nem tette, akkor neki az már nem is kell. Főképp Tarik pökhendi, lekezelő módján. Még a hatóságokat is többször lóvá tette. Nem jelent meg a felszólításokra. Újabb és újabb dátumokat ígérgetett, aztán valami mindig "közbejött". Úgy viselkedett, hogy magára haragította a hatóságokat. Végül bevonták az útlevelét, és így kényszerítették ki a megjelenését, ami Annának rémes volt. Tudta, hogy egy életre meggyűlölte Tarik mindkettejüket. A kényszerítés oda vezet. S valóban így is lett.

Amikor Tarik egyetlen egyszer találkozott Aidával, úgy viselkedett vele, mintha idegen volna. Pedig ekkor már írás volt róla, hogy ő a kislány édesapja. És mégis... Hozzá sem szólt, hozzá sem ért. Keresztül nézett mindkettejükön. Az óráját figyelte. Sietett volna. Csak az érdekelte. Utána meg hátat fordított, s az ablakot bámulta. - Nem érte meg. Végül havi egyezer forintos, jelképes gyermektartási díjat ítéltek meg, ami nevetséges. Mindegy, hogy valaki tíz, hat, három, vagy egyezer forintból hal éhen, vagy kerül a híd alá. S Tarik egy bestiálisan kegyetlen, kőszívű, aljas milliárdos, aki képes volt még arra is, hogy a jelképes havi egyezer forintot se fizesse ki... - Ez megint túl sok volt már Annának. Nem értette, miért csinálja ezt Tarik? Hiszen dúsgazdag. S már bebizonyosodott, hogy Aida valóban az ő kislánya. Mi értelme van ennek?

Súlyosbította a helyzetet, hogy Aidát kiközösítették, csúfolták a társai a bőre színe miatt. Senki nem volt hajlandó vele játszani. Undorodtak tőle. Meg sem érintették a kezét. Neki rendszeresen "nem volt párja". Ő volt az, akinek sohasem jutott játszótárs. Ha erőszakkal mégis, akkor azt megbosszulták. Belerúgtak a lábába. Kakaóval leöntötték a ruháját. Homokot szórtak a hajára. Beleköptek a szemébe. S Aida... emiatt is rengeteget szenvedett. Nem csak azért, mert a "nincs apád, hol az apád"- kiabálásokat hallgatta. Gúnyolták, megalázták őt, akárcsak az édesanyját. S ez nap, mint nap,... szörnyű volt. Tarik azzal tetézte mindezt, hogy az egyetlen, s utolsó találkozáskor azt kérte: ha véletlenül találkoznának a városban, vagy meglátják a kocsiját, nehogy odamenjenek hozzá!

Anna megdöbbent. Az emberi gonoszságon, érzéketlenségen, becstelenségen. Erre a "figyelmeztetésre" nem számított. Igaz, jót se várt. Pontosabban: már semmit sem várt. Senkitől... Ő egy idegennel sem lett volna képes azt tenni, amire Tarik képes volt kettejükkel szemben. S lám, még házasodott is! Alig fél évvel azután, hogy az országos lapok is megírták: több, mint ötszáz millió forint értékben hozott be Magyarországra aranyat, s hogy több száz millió HUF jogtalan haszonhoz jutott. Ebből pedig havonta váltogatta a méregdrága autóit. S hogy a Rendőrség szerint háromszázkét kilogramm aranyat hozott át illegálisan a határon. Magyar ékszerboltoknak adott el. S arra is volt bizonyíték, hogy kétszázegy millió forintnyi vámot nem fizetett meg az értékesített arany után. Olvasott arról is, hogy Tarik lakásán ötven kiló aranyat, másfél millió Ft értékben valutát, s a garázsában két értékes gépkocsit találtak. Utóbbiak egyike az a 150 milliós Rolls-Royce volt, amivel Tarik tegnapelőtti esküvője után még a mai helyi lapok is teli voltak. Jól mutatott az ifjú pár az aranycsempész világra szóló nagy lakodalmán, parádés menyegzőjén - a Rolls-szal. S nekik, Aidával, öt gramm arany sem jutott. Apa sem jutott. Havi ezer forintos jelképes tartásdíj sem jutott. S egyáltalán, Tarik az arany-ügyleteit hogyan úszhatta meg? Ki érti ezt? Hogy juthatott ki a vizsgálati fogságból? Ekkora bűnlajstrommal a nyakában hogyan lehet szabadlábon? Emberek! Ki érti ezt?

Tarik esküvőjének harmadnapján Anna negyedszázados lett. A huszonötödik születésnapján a korábbi életéből már, a mostaniból pedig még nem ünnepelte őt senki. Aida másfél évesen nem tudta őt felköszönteni. Ha megtehette volna, akkor egy rendkívüli embert, egy rendkívüli anyát halmozott volna el a szeretetével, a hálájával, s a virágaival.

Anna úgy érezte, hogy valamilyen módon emlékezetessé kell tennie a mindenkitől elfeledett születésnapját. Valami fontosat, hasznosat, sorsfordítót vágyik tenni. Úgyhogy elvitte Aidát a barátnőjéhez, és a nyakába vette a várost. Elhatározta, hogy addig megy, amíg állást nem talál. Véget akart vetni a szörnyű nyomoruknak.

Útközben végiggondolta az életét. Valahogy nem értette, hogyan kerülhetett ő ilyen helyzetbe? S hogy van az, hogy egyiknek sikerül, a másiknak nem? Ő becsületes. Tisztességes. És éhezik. Tarik bűnöző. Dúsgazdag és aljas. Lebukott, aztán valahogy "kimosták". Rolls-Royce-on furikázik, nősül, él és virul - ahelyett, hogy a börtönben lenne.

Eszébe jutottak Tarik szavai - róla. Hogy mennyire csinos, sőt szép, s milyen tiszta, egyenes, becsületes, meg intelligens. Halk szavú és kedves. Kislányosan naiv, és sugárzóan őszinte. S hogy büszke. Méltóságteljes, ami manapság ritka.

Átsuhantak az agyán a rengeteg megaláztatás emlékképei is. Egy leányanya - senkinek sem kell!
Annak munkahely sem jut. Vesztes. És bűnös. Mert aki vesztes, az többnyire bűnösnek is találtatik. Ezért kiközösítik, és megvetik. Lenézik. Kapásból ledér erkölcsűnek minősítik ismeretlenül is, holott ő legkevésbé sem emlékeztet - se kívül, se belül, - holmi éjszakai pillangóra. Visszahúzódó, törékeny, türelmes, és hallgatag. Akit szigorú erkölcsök jegyében neveltek. Egyszerű, de becsületes családból jött, ahol még válás sem fordult elő soha. Mégis leányanya lett. - Hol történt a hiba?

- Ott van! - kiáltott fel hangosan. Nem hitte volna, hogy "az ifjú pár" Szegeden tölti a mézesheteket. Márpedig az étterem előtt Tarik Rolls-a parkolt. - Benézett. Tarik és Marianna épp ebédelt.

- Vegyél még, édes Anna! - biztatta szépséges párját az egykori szerelme.

- Édes Anna? - Ezt korábban Tarik neki suttogta! Azon az éjszakán is... És van egy ilyen című tragikus történet is. Szó szerint ez a címe.

Édes Anna... Aida... Fülbevaló... Öt gramm arany... Édes Anna... Öt gramm arany - ismételgette már-már önkívületi állapotban. Tarikot hátulról közelítette meg. - Biztosan ismerős! Üdvözli a párt! Az étteremben a pincérek így gondolták.

Nem volt tisztában azzal, hogy mit, s miért kapott fel a szomszédos asztalról. Ösztönösen cselekedett. Azt suttogta, hogy... édes Anna. Meg, hogy öt gramm arany. S csak ment, ment, megállíthatatlanul...

A SZERZŐ

CSURGAY JUDIT: Pulitzer-díjas tv-riporter, író, újságíró, tanár. Újságíró oklevele megszerzése után az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett kitüntetéses diplomát. A Magyar Televízió "Riporter kerestetik!" című vetélkedője egyik győzteseként kezdte negyedszázados televíziós pályafutását. Kötetei: Ne add fel, soha! (Riportkötet. Semic Interprint Kiadó, 1995.), A first lady (Regény. Novum Pro Kiadó, 2011.), Párizs könnyei (Regény. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2020.), Hozzátok szólok! (Versek. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2020.), Ne kérdezd! (Versek. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2020.), Sasok karmai között, a hatalom vonzásában (Regény. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2021.), Micsoda év volt ez! (Versek. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2021.), Jagd a fedélzeten! (Regény. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2021.), Szervusztok, gyerekek! (Ismeretterjesztő kaleidoszkóp. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2021.), Ki a világ leggazdagabb embere? (Mesék. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2021.), Fohász (Versek. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2021.), A smaragd szelence titka (Regény. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2021.), Zuhanás ( Novellák. Országos Széchenyi Könyvtár, E-könyv, 2021.)