12. fejezet
Csigainvázió és gyűjtési akció. Terülj-terülj asztalkám tyúkéknál. Megint „harazsonga”. Gitta néni, a tű-tündér. Mégis lesz báli ruha. Készülődés a vásárba.
Hiába volt két külön díványra ágyazva, a lányok csak összebújtak egy paplan alá. Annyi, de annyi megbeszélnivalójuk akadt! És ott motoszkált a kérdés, pont a legkisebb, Julis, honnan tudta abban a gyönyörű időben, hogy eső lesz? Jön a vihar? No majd megkérdezik Lina nénit, ő is tudta? És Gyuri miért rángatta ki őket a fűzfa védelmet nyújtó sátra alól? És honnan tudta, hogy a villám odacsap? És milyen jó volt, hogy Kálmus rögtön kézen fogta és úgy húzta. Olyan jó volt a meleg, biztonságos kezét fogni! Milyen jó volt, hogy az ömlő esőben is tudtak tájékozódni! És milyen mókás volt Luca a fején a pipikkel!
És milyen pillanatok alatt lett sártenger az udvar... és a patakokat kerülgetni a csúszós szandállal. Jaj, az a sok megrémült szárnyas! Ahányan voltak, annyi felé szaladtak. És némelyik szinte repült, ahogy a szél felkapta őket. Bizonyára azok is nagyon meg voltak rémülve. De aztán mindet bemenekítették az istállóba. És a Bátor is ott volt, bundája teli kiscsibével. Pedig milyen harcias házőrző! És a Gyuri az esőben is eljött utána, hogy lássa, minden rendben!
Muszáj volt ezt a sok élményt megbeszélni, mielőtt a fáradtság végre elnyomta őket.
***
Olyan gyönyörű napfényes napra virradtak, mintha mindent fényesre sikáltak volna az éjjel. A frissen főtt reggeli tejeskávé már kitöltve a csészékben várta őket. Móni finnyásan szedte le a tetejéről a „bőrt”, de aztán jóízűen falták be a vajas-mézes kenyereket.
- Ez a Béla méheinek mézéből van. Nagyon ügyes az a fiú. És az a rengeteg méh egyáltalán nem bántja! Még a fátyolos kalapját sem veszi fel!
És mintha megérezte volna, hogy róla beszélnek, vidáman betoppant éppen János bácsi mögött.
- Hej, már megint itt vannak ezek a ronda dögök! - sóhajtotta a bácsi. El kélne a segítő kéz, de még több is kéne, mint a kislányoké. Béla, hazaugranál Julisért, és ha tudja, riassza a barátnőit is! Mert az eső előcsalta azt a rengeteg meztelen csigát és a házas csigákat is. Mindent lerágnak, ha nem szedjük össze!
És hozzanak vödröket is! Sietnünk kell, mert ezek mindent lecsupaszítanak. Emlékszel Linám, amikor az első fiunkat vártad és begörcsöltél az ijedtségtől, akkor inkább itt maradtam veled, amíg jobban nem lettél, és csak reggel mentem ki - de addigra a dögök majd’ minden dáliámat és salátámat fölzabálták!
Bélus hazanyargalt, riasztotta a lányokat és kis idő múlva már ők is ott hajoldoztak a virágágyások hosszú soraiban, dobálták a meztelen csigákat a vizesvödörbe.
- Juj, fuj, de undorítóak! - utálkoztak Móniék.
Ha már sok csiga kívánkozott kijönni a vödör szélén, mert elunták az úszkálást, akkor kivitték János bácsihoz az udvarba, ahol ő egy nagy vizes hordóba gyűjtötte őket. Aztán valami szecskavágóba vagy darálóba dobálta a ”dögöket”, és egy nagy vájdlingba gyűjtötte a darálékot. Néha egy-egy adagot bedobott a baromfiudvarba a tyúkok nagy örömére. Micsoda verekedést csaptak a finom csemegéért! De a nagy részét a trágyadombra terítette. Néha a falánk csókákat kellett elhessegetnie, ne vigyék el ezt a jó trágya-alapanyagot! Végül megunta és földet szórt a dombra.
A sok szorgos gyerekkéz eredményes volt, egy késői ebédig készen is lettek a nagy munkával. Utána jöhetett a játék! Elégedetten meneteltek a patak partjára.
***
Réka remegő gyomorral tartott a csapattal és leste a lehetőséget, amikor lekanyarodhat az öreg templomhoz és harangozhat a temetéshez.
- Menjetek csak, én itt letérek, egy nagyon jó témát láttam, szeretném megörökíteni - mondta nehéz szívvel, hogy hazudnia kell.
- Semmi baj, mi most Kálmust látogatjuk meg, a galambjait fogja megmutatni - válaszolták a lányok. Szemmel láthatóan ők is megkönnyebbülve. Hát így szétváltak útjaik.
***
A toronyhoz érve mondta csak az öreg, hogy harangozni ilyenkor fönt a torony tetején, a harangházban kell, mert onnan az ablakból tudják figyelni a temetési menetet. Így is lett. Amikor az öreg jelzett, hogy a tömeg elindult a temetőbe – mindketten megkapaszkodtak a kötelekbe. Egyik kötél - egyik kéz, másik kötél - másik kéz. Bimm-bamm, Bimm-bamm. A harangok erős zúgó hangot adtak, lassanként Réka mindkét karja kezdett elfáradni a húzástól, a fülei csengtek-bongtak a közeli harangok zengésétől. Élesen érezte, hogy mennyire várja, hogy átváltsanak a vékonyhangú lélekharangra. A szolgálat végén remegő lábakkal botorkált le a sötét, rozoga lépcsőkön és megkönnyebbülésig jó érzés fogta el, hogy végre szilárd föld van a talpa alatt.
Réka ugyan nem dicsekedett el harangozó-segédi szolgálatával, de a jótékonykodása hamar kiderült, amikor Lina néni, majd Gitta néni hiába szólt hozzá, a bal fülére egy jó darabig nem hallott semmit.
Kissé kábán az átéltektől próbált tájékozódni és a fehér templomtól visszatalálni a Kismihályék házához, hogy Gitta nénivel megbeszéljék az aratóbálra készítendő ruháját.
Gitta néni nagy szeretettel fogadta, hiszen a gyerekeitől már sok jót hallott a testvérekről. Réka nevetve mesélte, hogy kiskorától kezdve, ha Anya bejelentette, hogy mennek valahová vendégségbe, akkor az első szava az volt:
- És mit veszünk fel?
Vagyis hát nagyon szeret öltözködni, szép ruhákat felvenni! Hozott is egy ünneplő ruhát, de a húga, Móni ruhája gyűrött lett, és ezért helyette tegnap a templomba az övét vette fel.
- Mire gondoltál, lányom? Van kedvenc színed? - fordult hozzá, de Réka nem hallotta. Meg kellett forduljon, hogy a jobb fülével meghallja a kérdést.
- A kedvenc színem a sötétkék, és nagyon szeretem a „pörögős” szoknyákat.
Gitta néni elgondolkodott, majd felragyogott a szeme: van itt egy darab kékfestő anyagom, abból csinálunk neked egy lengő szoknyát. Nézzük csak mekkora is vagy? Igen, van egy szép puffos ujjú ingvállam, csak párszor volt rajtam. Szépen kikeményítjük és remek lesz rajtad. És van egy piros kis lajbim, már nem hordom, kicsit megmellesedtem a gyerekek után, az pont jó lesz erre az alkalomra. El tudod képzelni magad benne?
- Jaj, de jó lesz! - lelkendezett Réka.
- De milyen cipőt vegyél fel hozzá? - tépelődött Gitta néni. - Megkérdezzük Margó nénédet, hátha van neki egy matyó papucsa. Mondjuk egy piros. Régen lány koromban sokan hordták. Hátha megvan az övé. Majd hozzá tette: mit szólnál hozzá, ha ezt a félhosszú hajadat két kis copfba kötnénk egy-egy nagy fehér masnival? Van egy kék gyöngysorom, azt meg ide tesszük a nyakadba. Mit szólsz hozzá?
- Nagyon köszönöm, Gitta néni! - azzal kétfelől megpuszilta a csöpp asszonyt. És rögtön tudatosult benne, hogy Julis miért ilyen kicsi a korához képest. Pedig Mónival volt egykorú, de a húga sportolt, úszott.
Mire mindezeket megbeszélték, Julisék is megérkeztek a galambnézésből, ami szerencsére annyira lefoglalta Mónit, hogy nem érdeklődött, hol töltötte az időt nélkülük.
***
Teltek a napok, a lányok itt is segítettek begyűjteni a tojásokat, vitték a vizet az állatoknak, segítettek válogatni és csokorba kötni a szép virágokat. Közben az is kiderült, hogy a fecskék hasznos madarak - mondta Bora néni -, mert megjelentik az időjárást. Hogy hogy? Hát ők a levegőben repülő rovarokat, szúnyogokat fogyasztják. Ha eső lesz, akkor kicsit párásabb lesz a levegő - mi talán nem is érzékeljük, de a kis repülő rovaroknak elég, hogy nehezebben, alacsonyabban repüljenek, ezért a fecskék, hogy jóllakjanak - alacsonyabban repülnek. No ezt meg lehet figyelni. Jó előjel.
tovább a következő fejezethez >>