5. fejezet
Ha a legénykék is megérkeznek - Akkor minden más lesz. Lehet tervezni a közös programokat. Ki mi lesz, ha nagy lesz? Kapkodd a lábad! - Ki a leggyorsabb? Aratásra készülődés - Mit veszünk fel?
A leánycsapat Julcsi vezetésével átvonult Kismihályék udvarára, ahol édesanyja, Gitta néni fogadta őket. Réka és Móni bemutatkoztak, köszönték az ebédet, amit Móni már titokban türelmetlenül várt. A nyári konyha előtt a lányok rutinosan egy nagy deszkaasztalra terítettek, padokat hoztak ki és odacsücsültek, mint a verebek. Úgy látszik ez nem volt újdonság a számukra, rögtön nagy mesélésbe kezdtek, mikor kinek a születésnapját ünnepelték itt. És megint felmerült a közelgő cséplés, amit mindenki nagy izgalommal várt.
Ebéd után benéztek a baromfi udvarba, itt is találtak egy nagy kosárban egy kotló tyúkanyót, de Juli kézenfogva Szöszit - ez már rajta ragadt - húzta odébb, majd megkérte a kislányt csukja be a szemét és ne, ne a száját nyissa ki, hanem a tenyerét! Azzal óvatosan beletett egy sárgaszínű, laposabb csőrű, vékony hangon hápogó kis lényt. A kiskacsa jobban félt tőle, mint Szöszi tőle, a pici szíve rettenetesen gyorsan dobogott. Móni gyengéden megsimogatta a kiskacsát - mert az volt!, és óvatosan letette a földre. A kiskacsa mókás fenékrázással egy perc alatt elkacsázott a testvérei felé.
Ekkor hirtelen borzasztó rikácsolás hallatszott és két nagytestű madár felfújt tollakkal igyekezett a lányok felé. A csőrük alatt nagy vörös bőrcafat himbálózott lefelé - Rékáék nagyon ijesztőnek találták a sértődött madarakat. Ezen a lányok nagyot nevettek és visszakiabáltak:
- Mérges pulyka rudrudtrud! - és elhessegették a két nagy madarat az udvar végébe.
- Akkor mehetünk a patakhoz? - sürgették a többiek az indulást.
A lánycsapat nagy nevetések közben kisorjázott a kapun. A sor elején Marika határozott léptekkel vezette a lányokat, akik nagy vidáman önkéntelenül libasorban követték. Jolán és a többiek gágogva lépegettek utánuk, Évi zárta a sort. Persze pukkadoztak a nevetéstől és az út mellett egy-egy kapuban álló sokszoknyás néni mosolyogva integetett a lányok után.
***
Mint a menetelő katonák, érkeztek az öreg, óriási szomorúfűzhöz és nyomban letelepedtek alája. A lelógó ágai óvón, mint egy bő szoknya terültek föléjük, eltakarva a kis társaságot.
De a vidám kacagásuk, állandó csivitelésük elárulta őket. Főleg a legények elől nem volt menekvés - ők már alig várták, hogy a lányok megérkezzenek a jól ismert, kedvenc helyükre. És a két budapesti vendégre is nagyon kíváncsiak voltak már.
Bár a fiúk még távol voltak, Julcsi odasúgta Rékának: az ott elől, az a szőke az Utószülött Kálmus, nagy postagalamb tenyésztő. Réka kérdő tekintetére súgva mondta, hogy Jolán néni, az édesanyja, Öregmihály és Margó néni húga, és a férjét, Kálmán bácsit a háborúban behívták katonának. Jolán néni, aki akkor már a szíve alatt hordta Kálmust, rendre megtudta a tábori lapokból, hogy Kálmán bácsiék hol járnak és még élnek. Jolán néni boldogan írt vissza, hogy jól vannak és a gyerek a hasában jól fejlődik és hogy nagyon szereti, siessen haza. A lapok, rajtuk a közös titkos jelükkel (egy galambpár képével) a házaspár között rendszeresen jöttek-mentek.
Egy nap aztán a megérkező hivatalos táborilapon nem szerepelt a titkos jelük, a galambpár. Jolán néni, aki már nagyon mindennapos volt felsikoltott és elájult. Rögtön tudta, hogy Kálmán bácsi meghalt. Még aznap megszült. Kálmus azért lett Utószülött, mert az apja halála után született. Mindenki tudta a faluban, mi történt. A falu a magáénak érezte a kisfiút és támogatták Jolán nénit is. Margó néni, aki vénlány, mert nincs férje, magához vette az egyedül maradt Jolán nénit az újszülöttel. Pszt, itt vannak már. Hát ezért tenyészt Kálmus postagalambokat.
***
tovább a következő fejezethez >>