A FEKETE INDIÁK


IRTA:
JULES VERNE


FORDITOTTA:
ZEMPLÉNI P. GYULA



BUDAPEST, 1901.
EISLER G. KIADÁSA

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-550-6 (online)
MEK-22121



TARTALOM

ELSŐ FEJEZET.
Két, egymásnak ellentmondó levél.

MÁSODIK FEJEZET.
Útközben.

HARMADIK FEJEZET.
Az Egyesült-Királyság földalatti világa.

NEGYEDIK FEJEZET.
A Dochart-bánya.

ÖTÖDIK FEJEZET.
A Ford-család.

HATODIK FEJEZET.
Néhány érthetetlen jelenség.

HETEDIK FEJEZET.
Ford Simon egy észlelete.

NYOLCZADIK FEJEZET.
Dynamit robbanás.

KILENCZEDIK FEJEZET.
Uj-Aberfoyle.

TIZEDIK FEJEZET.
Oda és vissza.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
A tűzboszorkányok.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Jack Ryan kutatásai.

TIZENHARMADIK FEJEZET.
Coal-City.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
Az utolsó szálon függve.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Nell a tanyán.

TIZENHATODIK FEJEZET.
A fel- és leszálló létrán.

TIZENHETEDIK FEJEZET.
A nap felkelte.

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.
A Lomond-tótól a Katrine-tóig.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.
Utolsó fenyegetés.

HUSZADIK FEJEZET.
A barát.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
Nell esküvője.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Az öreg Silfax legendája.






ELSŐ FEJEZET.
Két, egymásnak ellentmondó levél.

Starr J. R. urnak

Edinburgh
Canongate, 30.

"Ha James Starr ur oly szives akar lenni és holnap az aberfoyle-i szénaknákhoz, a Dochart-bánya, Yarow tárnához elfárad, ott egy rendkivül érdekes hirt fog hallani.

"James Starr urat a nap folyamán a vasutnál Harry Ford Callander, Simon Fordnak, a hajdani főaknaügyelőnek fia fogja várni.

"Titoktartás kéretik!"

Igy szólt a levél, melyet James Starr 18.. deczember 13-án, korán reggel kapott és melyen a postabélyeg "Aberfoyle, Stirling grófság, Skóczia" felirást viselt.

Kiváncsisága hatalmasan feltámadt. Arra nem is gondolt, hogy ez csak tévutra vezetés, misztifikáczió lehetne. Évek hosszu sora óta ismerte már Ford Simont, a hajdani művezetőt Aberfoyle bányáiban, melyeknek élén ő mint műszaki igazgató - vagy mint "viewer", mint az angolok mondják - állt husz éven keresztül.

James Starr ép erőteljes szervezetü férfi volt, kit ötvenöt éves kora daczára bátran lehetett volna negyvenesnek tartani. Edinburgh egy régi, tekintélyes családjából származott és annak egyik legkiválóbb tagja volt. Művei becsületére váltak a mérnökök érdemes testületének, kik az Egyesült királyság földalatti részét Condiffban épugy, mint Newcastleban, valamint Skóczia alsóbb grófságaiban kiaknázták. Aberfoyle titokzatos szénbányáinak mélyében, mely Albaa tárnái határán Stirling grófság egy részét foglalta el, James Starr mindenütt tisztelettel emlitett nevet vivott ki magának és itt töltötte el élete java részét. Azonkivül elnöke volt a "Skócziai régiségkutató társaság"-nak, a Royal-Institution egyik legtevékenyebb tagja és az Edinburgh Review-ben is gyakran figyelemreméltó czikkei jelentek meg. Egyszóval, ő azokhoz a gyakorlati tudósokhoz tartozott, kiknek Anglia felvirágzását, gazdagságát köszönheti és ő magas rangot foglalt is el Skóczia ősrégi fővárosában, mely ugy anyagi, mint szellemi tekintetben megérdemli az "északi Athén" elnevezését, melylyel felruháztatott.

Tudvalevő dolog, hogy az angolok az ő terjedelmes szénbányáik jelzésére igen jellemző elnevezést találtak. "Fekete Indiák"-nak nevezik ezeket és ez az India bizonyára még sokkal többel járult Nagybritannia meglepő gazdagságához, mint Keletindia. Napról-napra ott egész serege dolgozik a bányászoknak, hogy Britannia alvilágából a szenet, a fekete gyémántokat, hozzák a felszinre, azt a nagyfontosságu tüzelő szert, mely az iparnak nélkülözhetetlen életfeltételévé vált.

Akkoriban az az időpont, melyet a szénerek kimerülése tekintetében megjövendőltek, még a távol jövőbe esett és senki sem gondolt a beállható hiányra, a mikor még két világrésznek szénkészlete várta a kiaknáztatást. A különféle czélra szolgáló gyárakat, a mozdonyokat és mozgonyokat, gőzhajókat, gázgyárakat stb. nem fenyegette még a veszély, hogy az ásványszerü tüzelőszerek elfogyhatnának. Az utóbbi évek fogyasztása azonban oly óriási mérveket öltött, hogy az egyes bányák már legvékonyabb ereikben is kimerültek. Hasztalan furták és kutatták most az elhagyott tárnákat és az azelőtt oly jövedelmező föld elárvult bányáit.

Ép ilyenek voltak a viszonyok Aberfoyle bányáiban is.

Tiz évvel ezelőtt az utolsó szénhordó kocsi az utolsó tonna szenet hozta fel napvilágra e telepből. A mélység összes szerszámait és anyagkészletét, a tárnák vágányain haladó és az erőművi szállitásra szolgáló gépeket, a kis szekereket, a földalatti vasuti kocsikat, a szállitó kosarakat és ládákat, a levegő felfrissitésére szolgáló készülékeket - egyszóval mindent, a mi a föld gyomrában a bányamívelésre alkalmaztatott, kihordták és halomra rakták a tárnákon kivül. A kimerült széntelep egy óriási nagyságu masztodon hullájához hasonlitott, melyből minden életszervet kiszedtek, csak a csontvázat hagyva meg.

Abból az anyagkészletből csak néhány hosszu létra maradt meg, melyek a bányákba való bejárást a Yarow-tárnán át közvetitették. A munkák szünetelése óta kizárólag csak ezen keresztül lehetett a Dochart-bánya tárnáihoz eljutni.

Külsőleg még csak a napi munkálatok védelmére emelt épületek jelentették a nevezett bánya tárnáinak helyeit, melyek most teljesen elpusztultak és époly elhagyatottak voltak, mint a szomszéd bányák, melyek együttesen képezték Aberfoyle széntelepeit.

Szomoru nap volt az, a melyiken utolszor jöttek ki a bányászok a tárnákból, a hol annyi éven át éltek és dolgoztak.

James Starr mérnök a munkások ezreit, a szénbányák tevékeny és bátor lakóit maga körül gyüjtötte össze. Az ásók, szekértolók, felügyelők, töltögetők, ácsok, utépitők, kocsivezetők, osztályozók, kovácsok, lakatosok, férfiak, nők és gyermekek, a föld felett és föld alatt működő munkások mind egybegyültek a Dochart-bánya nagy udvarán, melyet azelőtt a bányamű szénkészlete töltött be.

A derék emberek, kiket most a létért való küzdelem gondjai szerteszórnak az egész világon, kik oly sok éven át, nemzedékről-nemzedékre, az ősi Aberfoyle-ban éltek, itt várnak most, hogy mielőtt e helyet elhagyják még, meghallgassák mérnökük búcsúzó szavait. A társaság jutalomkép a folyó év jövedelmét juttatta a munkásoknak. Alapjában véve ez nem volt sok, mert az üzem költségei majdnem felértek a hozadék jövedelmével, de azért mégis módot nyujtott nekik arra, hogy addig elélhessenek valamikép, mig vagy a szomszéd szénművekben, vagy a mezőgazdaságnál, vagy a grófság műhelyeiben alkalmazást kapnak.

James Starr ott áll a tágas fészer ajtójában, melynek fedele alatt a hatalmas hajtógépek oly hosszu ideig működtek.

Ford Simon, a Dochart-bánya főfelügyelője, ki akkoriban ötven éves volt és még többen a művezetők közül, félkört képeztek körülte.

James Starr levette kalapját, a bányászok pedig fövegeiket kezükben tartva, mélyen hallgattak.

E búcsújelenet megható, de egyuttal nagyszerü volt.

"Barátaim, kezdé a mérnök, a válás órája ütött számunkra. Nem leszünk ugyan ezentul sem [...]* oly hosszu időn át egyesitettek a közös munkálkodásban, kimerültek. A leggondosabb kutatások a legcsekélyebb leletet sem eredményezték és a Dochart-bányából kikerült az utolsó széndarabka is!"

Szavai magyarázatául James Starr egy darab szenet mutatott a bányászoknak, mely a szállitókocsiban maradt hátra.

"Ez a széndarabka, barátaim, szólt aztán tovább, az utolsó vértestecskéhez hasonlit, mely hajdanában Aberfoyle ereiben keringett! Ez okból meg is fogjuk azt őrizni, épugy mint az első széndarabot, mely ezelőtt százötven évvel került ki Aberfoyle bányáiból. E két széndarab közt a munkaerőnek sok nemzedéke váltotta fel egymást! Most vége mindennek! Ez utolsó szavak, melyeket mérnökötök intéz hozzátok, a búcsú szavai. Élteteket e bányából tengettétek, mely kezeitek alatt kimerült. A munka kemény volt ugyan, de azért rátok nézve nem volt haszontalan. Nagy családunk oszolni készül és alig képzelhető, hogy ennek szerteszórt tagjai még valaha ugy összekerülhetnének, mint ma. De azért sohse feledjétek, hogy oly sok évet éltünk együtt és hogy Aberfoyle bányászainak becsületbeli kötelességük marad, hogy kölcsönösen támogassák egymást, Volt előljáróitok is mindenkor tudatában lesznek e kötelességüknek. A kik együtt dolgoztak, soha sem lehetnek teljesen idegenek egymásra nézve. Ezentul is figyelemmel fogunk benneteket kisérni és bárhova fordultok is mint becsületes emberek, ajánlataink mindenkor kisérni fognak. Isten áldjon meg tehát, barátaim, vezéreljen benneteket az ég!"

Ez a búcsúzás mélyen vésődött a derék emberek sziveibe. Csak lassankint és egymás után, mintha nem szivesen engednének a vaskényszernek, távoztak a tágas udvarból. James Starr körül mindig nagyobb és nagyobb lett a csend. A Dochart-bánya felé vezető fekete út még egyszer visszhangzott a bányászok lépéseitől, aztán néma csend váltotta fel a mozgalmas életet, mely azelőtt az aberfoylei bányaművekben uralkodott.

Csak egyetlen ember maradt James Starr mellett.

Ford Simon volt a főfelügyelő, mellette még egy tizenöt éves ifju állt, az ő Harry nevü fia, ki már több éve működött a tárnában.

James Starr és Ford Simon ismerték és kölcsönösen becsülték egymást.

"Isten veled Simon, mondá a főmérnök.

- Isten áldja meg, James ur, válaszolt a főmászó, vagy inkább engedje mondanom: viszontlátásra!

- Igen, igen, Simon, ismétlé James Starr. Hisz ön tudja, hogy mindig fogok örvendeni, ha találkozom önnel és elcseveghetünk Aberfoyle elmult szép időiről.

- Tudom, James ur.

- Edinburghi házam mindig nyitva áll ön előtt.

- Ó, az nagyon messze van, az az Edinburgh! felelt a főfelügyelő, fejét csóválva; nagyon messze van a docharti bányától.

- Messze, Simon? hát hol szándékozik ön lakni?

- Itt, ezen a helyen, James ur; a bányaművet, régi táplálónkat nem fogjuk elhagyni azért, mert segélyforrásai kiapadtak. Feleségem, fiam és én, mi csak beosztjuk majd valahogy, hogy a tárnához hivek maradjunk.

- Isten áldja meg, Simon, felelt a mérnök, ki alig tudott meghatottságán uralkodni.

- Nem ugy! még egyszer mondom, nem Isten velünk, hanem a viszontlátásra, Simon és James szavára, mi még Aberfoyle-ben találkozni fogunk!"

A mérnök nem akarta a főfelügyelőt ez utolsó reményétől megfosztani. Megölelte az ifju Harryt, ki nagy, és izgatottságtól ragyogó szemeit rámeresztette. Utolszor szoritott kezet Ford Simonnal és aztán eltávozott a bányamű udvaráról.

Az itt elmondottak már tiz évvel ezelőtt történtek; de a főfelügyelő kifejezett óhajtása daczára, hogy őt viszontlássa, James Starr sohasem hallott többet felőle.

Az elválás igen hosszu ideje multán, kapta most Ford Simontól azt a levelet, mely felhivta, hogy késedelem nélkül induljon el az aberfoyle-i bányatelepek felé.

Egy őt érdeklő rendkivüli hir? Mi lehet az? A Dochart-bánya, a Yarow-tárna! Mily emlékeket idéznek fel ezek az ő lelkében! Ó, mégis csak szép idő volt az, a munka és küzdelem ideje, mérnöki működések, életének legszebb ideje!

James Starr ujra és ujra átfutotta a levelet. Sajnálta, hogy Ford Simon nem irt még pár sort hozzá, szinte haragudott rá e lakonikus rövidség miatt.

Lehetséges volna, hogy az öreg főaknafelügyelő mégis felfedezett volna egy uj, kiaknázásra érdemes szénréteget? Nem, bizonyára az nem lehet!

James Starr visszaemlékezett arra, hogy mily gondosan kutatták át Aberfoyle összes bányáit, mielőtt a munkálatokat végkép beszüntették. Ő maga intézte az utolsó furási kisérleteket, a nélkül, hogy uj rétegre talált volna a legbehatóbb kiaknázás által elértéktelenitett talajban. Még azt is megkisértették, hogy a kőszén alatt néha meglevő, ugynevezett vörös devoni homokkő alatt elterülő kőzetréteget megbolygattak, de sajnos, ennek sem volt eredménye. James Starr tehát a bányaművet azzal a biztos meggyőződéssel hagyta el, hogy az már egy parányi tüzelőanyagot sem tartalmaz.

"Nem lehet, ismétlé magában gyakran, nem lehet! Hogy is volna feltehető, hogy Ford Simon feltalálja azt, a mi akkoriban az én leggazdagabb kutatásaim elől is elrejtőzött? De az öreg főfelügyelőnek tudnia kell, hogy engem csak egy dolog érdekelhet és mégis ez a titokzatos meghivás, hogy a Dochart-bányához jöjjek!"...

James Starr mindig visszatért erre.

Másrészt Ford Simont ügyes bányásznak ismerte, a kiben tagadhatatlanul megvolt az üzleti ösztön. Azon idő óta, a mikor Aberfoylet elhagyták, nem látták többé és mit sem hallott arról, hogy mi lett az öregből. Nem tudta volna megmondani, hogy az mivel foglalkozik, vagy hogy feleségével és fiával hol lakik. A mit ő tudott, csak e meghivásra szoritkozott a Yarow-tárnába és arra a közlésre, hogy Harry, Ford Simon fia, a holnapi nap folyamán, a callanderi pályaháznál várni fogja. Nyilván tehát a Dochart-bánya meglátogatásáról van itt szó.

"Elmegyek, elmegyek!" mondá James Starr, ki mindinkább izgatottabb lett.

A derék mérnök ugyis azokhoz a szenvedélyes emberekhez tartozott, kiknek agyuk éppugy forr mindig, mint a tűz fölé akasztott bögre. Vannak oly fejek, melyekben az eszmék mindig felpezsdülnek és vannak ismét mások, melyekben csak lassan főnek. Ma kétségkivül az előbbiekhez tartozott James Starr.

Ekkor hirteleniben egy nagyon váratlan dolog történt. A hideg vizcsepphez hasonlitott ez, mely egy pillanatra lehütötte az egyikében felszálló összes gőzöket.

Esti hat óra felé James Starr inasa egy második levelet nyujtott át neki.

Ez egy meglehetősen durva boritékba volt betéve, melynek czimirása elárulta az irás mesterségében nem igen jártas kezet.

James Starr feltépte a boritékot. Csak egy kis darab, az idők folyamán elsárgult papirdarabka volt benne, mely kétségkivül egy, már régóta nem használt jegyzőkönyvből került ki.

E papirlapocskán csak a következő mondat volt olvasható:

"Starr mérnöknek szükségtelen fáradnia, mert Ford Simon levele időközben tárgytalanná vált".

Ez a levél nem volt aláirva.



MÁSODIK FEJEZET.
Útközben.

James Starr gondolatmenete egyszerre megszakadt, a mint ezt a második, az elsőnek teljesen ellentmondó levelet megkapta és elolvasta.

"Mit jelentsen ez?" kérdezte magában.

James Starr ujra kezébe vette a félig eltépett boritékot, melyen épugy, mint a másikon, Aberfoyle postabélyege volt, tehát mindenesetre Stirling grófság ugyanazon részéből származott. Hogy ezt a levelet nem a vén bányász irta, az kétségkivüli. E második levél irója azonban ismeri a főmászó titkát, mert határozottan megerőtleniti a mérnökhöz érkezett meghivást, hogy a Yarow-tárnához menjen.

Igaz volna az, hogy az első közlemény tárgytalanná vált? Azt akarják csak meggátolni, hogy James Starr akár bizonyos czélból, akár czéltalanul oda ne fáradjon? Avagy itt az a gonosz szándék forog fenn, hogy Ford Simon terve meghiusittassék?

Ezek a gondolatok támadtak fel James Starr lelkében, a mint a dolog felett tünődött. A két levélnek ellentétes tartalma azonban csak annál inkább ösztönözte, hogy a Dochart-bányához elmenjen. Még ha az egész meghivás csak elbolonditásnak bizonyul is, czélszerübbnek tartja, hogy ott szerezzen magának bizonyosságot e tekintetben. E mellett mindig hajlandó volt, hogy az első levélnek inkább higyjen, mint a másodiknak, - azaz, oly ember meghivásában, mint az öreg Ford Simon, többet bizzék, mint névtelen ellenfele ellenmondó sorainak.

"Ép azért, mert elhatározásomat befolyásolni igyekszik, Ford Simon értesitése különös érdekü lehet! Holnap, alkalmas időben, ott leszek a kitüzött helyen!"

Estefelé James Starr megtette az utazásra szükséges előkészületeket. Miután ottmaradása több napra is kiterjedhet, Sir W. Elphistont, a Royal Institution elnökét levélben értesitette, hogy a társaság legközelebbi ülésében, akadályoztatása folytán nem fog részt vehetni. Két-három másik ügytől is felmentette magát, melyek még e héten vették igénybe. Miután végül inasát utasitotta, hogy utazóbőröndjét rendbehozza, az ügy következtében talán nagyobb izgatottság közt lefeküdt.

Másnap reggel öt órakor James Starr már felkelt, jó melegen felöltözött, mert hideg eső esett és elhagyta a Canongate-utczában levő házat, hogy Granton-pierben a gőzhajóra szálljon, mely három óra alatt felmegy a Forthon egész Stirlingig.

A mint James Starr a Canongaten végigment, talán most először történt meg vele, hogy Holyroodra, a skócziai hajdani regens palotájára nem is ügyelt. Kapuja alatt nem vette észre az őrt, ki ott állt régi skót jelmezében, a zöld, rövid kabátban, koczkás shawlban és a czombjáig leérő hosszuszőrü kecskebundában. Bár nagy tisztelője volt Walter Scottnak, mint a régi Caledonia minden igaz fia, ma még sem méltatta egyetlen tekintetre sem a vendégfogadót, a hol Waverlay volt megszállva és a hová a szabó azt a hires hadiruhát hozta neki, melyet özvegy Flochné oly naiv módon megbámult. Nem üdvözölte azt a kis terecskét sem, melyen a hegyi skótok, a trónkövetelő győzelme után és azt koczkáztatva, hogy Flora Mac Tont agyonlövik, puskáikat elsütötték. Az út közepén a börtön órája mutogatta szomoru időmutatólapját; csak ezt nézte meg, meggyőződést szerzendő, hogy az indulás idejét el nem mulasztja. Nelher-Bow-ban sem nézte John Miron-nak, a nagy reformátornak a házát, ki egyetlen férfi volt, a kit Stuart Mária mosolygása el nem csábitott. A High-Street, az általánosan ismert utczán keresztül menve, melynek pontos leirását az abbé regéjében lehet megtalálni, a Bridge-street óriási hidja felé fordult, mely Edinburgh három dombját egymással összeköti.

Pár perczczel később a "General-railway" pályaházához ért és egy félórával később a vonaton Newhavenbe jutott el, a Leith-től egy mérföldre eső csinos halászfalucskába, mely Edinburgh kikötőjét képezi. Az emelkedő dagály ellepte ott a feketés, kavicsos partot. A hullámok nyaldosták a czölöpökre épitett és lánczokkal megerősitett öbölgátakat. Erről balra ringott egy hajócska azok közül, melyek a Forthon Edinburgh és Striling közt a közlekedést közvetitik és melyek rendesen a Granton-pierhez (czölöphöz) vannak hozzálánczolva.

E pillanatban a "Prince de Galles" kéményéből fekete füstfelhők szálltak fel és a kazánból sisteregve zudult ki a felesleges gőz. A csengetyüszó hallatára, mely csak néhányat billent, az utolsó utazók is a hajóra igyekeztek. Ott tolongott egymásközt a sok kereskedő, bérlő, cseléd, szolga, mely utóbbiakat rövid nadrágjukról, hosszu felsőkabátjaikról és a nyakuk köré font keskeny fehér sálról lehetett felismerni.

James Starr nem az utolsó volt, a ki beszállt. Könnyedén ugrott a "Prince de Galles" fedélzetére. Bár sürün esett, az utasok egyike sem gondolt arra, hogy a gőzhajó szalonjában keressen menedéket. Mindannyian mozdulatlanul ülve maradtak, utazó takaróikba és köpenyeikbe jól beburkolódzva; néhányan időnkint a gines vagy whiskis üvegből huztak egy kis sziverősitőt, a mit azon a vidéken "benső nevelésnek" szokás nevezni. Utolsót jelzett a csengetyü, a kötelet elbocsátották és a "Prince de Galles" néhány óvatos mozdulattal kievezett a kis öbölből, mely a tenger hullámai ellen védte.

"Firt of Forth"-nak hivják azt a tengerágat, mely északon Fife grófság, nyugaton pedig Lilinthgow, Edinburgh és Haddington közt elnyulik. Ideömlik a Forth, a jelentéktelen folyó, mely a Themséhez vagy Merseyhez hasonlóan nagyon mély és a Ben-Lomond nyugati lejtőjéről leereszkedve, a Kincardine tengerbe ömlik.

Granton-piertől az öböl végéig igen rövid lenne az ut, ha az a körülmény, hogy mindkét parton ismételten ki kell kötni, nem okozna nagy kerülőket. Városok, falvak és egyes földbirtokok tünedeznek fel a Forth partjai, a termékeny talaj buja növényzete közt. James Starr az eső ellen megvédve állt a kapitány hidja alatt, mely az egyik kerékköpenytől a másikig nyulik el és látszólag egy cseppet sem fáradott, hogy lásson valamit a környékből, melyet az eső ferdeirányu cseppjei ugyis elmostak félig-meddig. Inkább arra ügyelt, hogy valamely utazó figyelmét ne terelje magára. A második levél irója talán szintén itt van a gőzhajón, bár a mérnök nem észlelt semmi gyanus pillantást.

Miután a "Prince de Galles" elhagyta Granton-piert, a South- és North-Queensferry két erősen kiszögellő földnyelve által alkotott szoroson áthaladva, a tulsó oldalnak fordult, a hol a Fort egy tófélét képez, melyen száz tonnás tartalmu hajók is járhatnak. A háttér ködkörében, néhány szakadozott helyen, a Sranpian-hegyek hófedte csúcsai tünedeztek fel a láthatáron.

A gőzhajó nemsokára elhagyta Aberdom falut, valamint az egy 12-ik század romjai által ékitett Colm-szigetet, a Barnbourge-kastély maradványait, ugyszintén Donibristlet is, a hol Murray kormányzó vejét meggyilkolták - és végül a megerősitett Garvin-szigetet. Átszelte Queensferry mellett a keskeny viziutat, balról elhagyta a Rosty-várat, a hol egykoron a Stuartok egy ága székelt; kikhez Cromwell anyja csatlakozott, - elhaladt Blackness-castle mellett, mely az alkotmány egy szakasza értelmében, mindig védelmi állapotban van és megérintette a kicsiny Charleston kikötő rakodópartjait, melyek kiviteli helyét képezik a Lord-Elgin bánya mészköveinek. Végre Crombic-point állomását jelezte a "Prince de Galles" csengetyüje.

Az idő nagyon rossz volt. A hüvös szél által verdesett eső nedves felhőkbe oszlott szét, melyek forgószél gyanánt repültek tova.

James Starr kissé nyugtalan volt. Ford Simon fia a helyszinén lesz-e a mint megigérte? Azt tapasztalásból tudta, hogy a mély szénbányák egyforma nyugalmához szokott munkások kevésbbé türelmesek a légköri csapódások iránt, mint a föld felszinén dolgozók és földmívesek. Callandertől Dochart-bányáig és Yarow-tárnáig jókora négy mérföldet lehetett számitani. Az öreg főmászó fia esetleg ott ragadt, vagy pedig a rossz idő miatt elkésett. Ehhez járult még az a gondolat, hogy hiszen a második levél épenséggel hatályon kivül helyezte az elsőt, a mely körülmény még inkább növelte aggodalmát.

Mind a mellett szivósan ragaszkodott elhatározásához, hogy az esetben, ha Simon Harry a vonat megérkezésénél Callanderben nem várná őt, egyedül fog a Dochart-bányáig, sőt ha szükségesnek látszik, még Aberfoyle-ig is elmenni. Ott aztán remélhette, hogy valami hirt hall Ford Simon felől és megtudja azt is, hogy a vén főmászó hol lakik jelenleg.

Ezalatt a "Prince de Galles" még mindig nagy hullámokat vert fel lapátocskáival. A két partról most már semmit sem lehetett látni, sem Crombie falut, sem Torrybownt vagy Torryhouset, sem Newmillst, vagy Carridenhouset, sem Kirhyranget és Salt-Panst, mert ezek ugy, mint Bownesz és Grangemouth jelentéktelen kikötői, melyek a clydai csatorna torkolatánál fekszenek, eltüntek a nedves ködben. Hasonlókép Cubrosz, a régi vár és apátságnak romjai, Citeaux, Kincardine az ő hajógyáraival, a hol a gőzös ki is kötött. Ayroth-Castle 13. századbeli négyszegletes tornyával, Glarkmann a Bouec Róbert részére épitett kastélyával, a folytonosan szakadó eső miatt ugyszólván láthatatlan maradt.

A "Prince de Galles" Alloa öbölgátjánál kikötött, hol néhány utas kiszállt. James Starr egy kis szorongást érzett szivében, a mikor tiz év után ismét elhaladt a kis város előtt, mely mintegy nagyfontosságu széntelep központja még ma is roppant sok munkásnak ad kenyeret. Képzeletében leszállt a föld alá, a hol a bányászok csákánya még mindig kellő sikerrel túrja a kincseket. Alloa bányái, melyek legközelebbi szomszédai az aberfoyle-iaknak, még mindig gazdagitják a grófságot, mig a határos, már több éve kimerült tárnákban egyetlen egy munkásnak sem akad dolga.

Midőn a gőzös elhagyta Alloat, fáradsággal kellett a sok ív alatt elhaladnia és a sok fordulatot megkerülnie, melyet itt a Forth, tizenkilencz mérföldnyire befut. Egy pillanatra feltüntek Cambus Kenneth apátság romjai, melyek a XII. századba vezethetők vissza. Aztán a stirlingi várhoz és a hasonló nevü királyi palotához értek; innen a két hid által beövezett Forth az árboczos hajók által már nem járható.

Alig kötött ki a "Prince de Galles" a mérnök már kint is termett a parton. Öt perczczel később a stirlingi pályaházhoz ért és egy óra mulva már a vonatról szállt ki Callanderben, mely igen nagy falu a Leith balpartján.

Ott, a pályaház előtt egy fiatal ember várakozott, ki azonnal a mérnök elé sietett.

Harry volt, Ford Simon fia.



HARMADIK FEJEZET.
Az Egyesült-Királyság földalatti világa.

Hogy a következő dolgokat megérthessük, nagyon czélszerü, ha a kőszénképződés történetét, legalább kivonatosan, elmondjuk.

Abban a geologiai korszakban, a mikor a földgömb még alakulófélben volt, sűrű légkör vette azt körül, melyben a sok vizgőz mellett kiváltkép igen sok volt a szénsav. E gőztömegek lassankint diloviani esőzések alakjában csapódtak le és oly erővel rohantak, mintha millió milliárd szódavizes üvegből erednének. Mindenesetre roppant szénsavdús folyadék volt az, mely akkoriban elözönlött, a még félig puha talajon, mely folytonosan, részint viharos, részint lassanmuló átalakulásokat szenvedett, a mikor azt, alig összesűrűsödött állagában a nap külső melege, valamint a bolygó központi tüze egyaránt hevitette. A benső melegség akkoriban még nem torlódott össze oly határozottan a földgolyó központjában. A kevésbbé vastag és még csak megkeményedett földkéreg likacsain át kipárologhatott; ez magyarázza meg a hajdankornak azt az óriási buja növényzetét, milyen már csak a Vénuszon és Merkuron lehet, a naptól való csekélyebb távolságuk folytán.

A szárazulatnak akkoriban még nem határozottan kimért talaját rengeteg erdőségek lepték el. A növényvilág táplálására olyannyira szükséges szénsav bőségben volt meg. Az összes növények fák alakjában nőttek fel, - káposzta és fűnemű növények akkoriban még nem léteztek. A virágot nem hajtó, gyümölcsöt nem termő, meglehetősen egyhangu faóriások mindenütt összetorlódtak, de élőlénynek nem nyujthattak volna akkor táplálékot. A földnek elébb jobban meg kellett érnie, hogy az állatvilág kifejlődése lehetségessé váljék.

Az antidluviami erdőkben az edényes kryptogramok osztálya volt a leginkább uralkodó. Calamitek, faszerü dobozkalászok változatai, lepidodenronok, óriási, huszonöt-harmincz méter magasságu és a törzs aljában egy méter vastag lycopidiák, páfrányok, bámulatos nagyságu sigillariák, milyenekből mintapéldányokat találtak St.-Etienne bányáiban - csupa óriási növényzet, melyek rokonutódait most csak lakott földünk növényvilágának legelsőbb osztályaiban találjuk fel, - ezek voltak a fajokba ugyan szegény, de fejlődésükben nagyszerü képviselői a növényvilágnak, mely kizárólag ama honnak őserdőit képezték.

E fák egyébként egy végtelen lagunafélében, az édes és sós viz vegyülékében gyökereztek. Mohón használták a belégzésre még alkalmatlan légkör szénsavát, ugy, hogy azt lehetett mondani, arra voltak hivatva, hogy azokat a kőszén alakjában, a föld belsejében ártalmatlanná tegyék.

Akkoriban volt a földrengések, a talaj rémitő megrázkódtatásának kora, a mi ismét a benső forrongások és plutói munka eredményének vehető, melyek a földfelületnek még bizonytalan körvonalait gyakran és hirtelen megváltoztatták. Emelkedések keletkeztek, melyek később hegyekké váltak; örvények, mélyedések, hasadékok nyiltak, a későbbi óczeánok medrei. A mellett még egész erdőterületek sülyedtek a földbe, mig vagy megállhattak a már keményebb ősgránit rétegen vagy pedig összetorlódásuk által, magukban sürüsödtek össze, igen nehezen elmozditható egészszé.

A föld bensejének geologiai alakulata ugyanis a következő rendszert tünteti fel: Legalól találjuk a palaezoï vagy prima formácziót (genis, gránit stb.), melyek felső rétegeiben, az ugynevezett vörösfelsőrészekben a kőszén van megtelepedve. Ezt követi a mesozoï vagy másodrendü alakulat (tarkahomokkővel, kagylómészszel stb.); legfelül van a kaenorai vagy tertiaer alakulat és végül a quaeternaer, a régibb és ujabb alluviák területe.

A földnek abban a zsengekorában a meder által még nem korlátolt és a bőséges párolgás által mindenüvé elterjedt viz lerohant a még alig képződött sziklákról és lemosott pala-, homok- és mészköveket ragadott magával. Ezek a tőzegiszap-erdők felett ülepedtek meg és azokat az elemeket képezték, melyek a kőszénrétegeket elboritották. Idővel - de persze itt mindig millió évekről van szó - e rétegek megkeményedtek és az elsülyedt erdők egész tömegét, puddigkövek, palák, szilárd vagy porladozó homokkövek, homok és kavics sűrű pánczélával boritották el.

Mi történt hát abban az óriási üregekben, a hol a növényvilág alapanyaga a különböző mélységekben összehalmozódott? Valóságos vegyi művelet, a desztillácziónak egy neme ment végbe. Ama növénytermények minden szénenye összegyült benne és lassankint abból keletkezett a kőszén kétszeres behatása alatt annak a nyomásnak és annak a rendkivül magas hőfoknak, melyek ama időkben, a föld bensejének szomszédos tüze folytán keletkeztek.

E lassu, de ellenállhatatlan visszahatások következtében igy támadt egyik birodalom a másik helyén. A növények ásványokká alakultak át. Minden, a mi életét az első napok táplálékbőségének köszönhette. A különféle, amaz óriási, nem teljesen elváltozott növénytömegekbe zárt anyagok képmásukat lenyomták más, gyorsabban megkeményedett terményekre, melyek ezeket, hydrauli nyomógép gyanánt, kiszámithatatlan nagy erővel szoritották össze. Egyidejüleg keletkeztek a még puhább kőszénrétegekben ama gyöngéd, "bámulatos finomsággal rajzolt" lenyomatai a kagylós állatoknak, zoophyteknek, tengeri csillagoknak, polypoknak, spiriferáknak, sőt még a viz által lemosott halaknak és gyikoknak.[1]

A szénrétegek keletkezésénél, ugy látszik, hogy az azokra nehezedő nyomás játszta a legbefolyásosabb szerepet. Nagyon valószinü, hogy ennek fokától függött a különböző kőszénfajoknak képződése, melyek most általunk elfogyasztatnak. Igy a föld legmélyebb rétegeiben az anthracit jelenik meg, mely ugyszólván teljes hijával van minden folyékony anyagnak, de ép ezért legbővebben rendelkezik a szénéleggel. A legmagasabb fekvésekben ellenben a lignit és a korhadó fa lép fel, melyek sokkal kisebb százalékokban tartalmazzák a szénéleget. E két szélső réteg közt, a nyomás fokához képest, mely a lerakodásra nehezedett, a grafitot, a zsiros és száraz kőszenet lehet találni. Az a feltevés is jogosult, hogy a tőzegrétegek csak a kellő nyomás hidege folytán nem alakultak át tovább.

A kőszén eredete tehát a földnek bármely részébe találjuk is azt, mindent összevonva, a következő lehet: a geologiai korszakban nagy kiterjedésü erdőknek elsülyedése a föld kérgébe, - aztán megásványosodása a növényanyagnak a nyomás hatása és a meleg, valamint a szénsavnak egyidejű befolyása alatt.

A máskülönben oly bőkezü természet azonban nem pusztitott el elegendő erdőt, hogy több ezer évre terjedő fogyasztás fedezését biztositsa - a kőszén egyszer el fog fogyni, ez kétségkivül áll. Az egész világ gépei egyszerre szünetelni lesznek kénytelenek, ha a szénnek más fütőanyaggal való helyettesitése nem sikerül. Közelebb, vagy távolabb időkben nem lesznek már másutt széntelepek, mint a melyeket Grönlandban, vagy a Baffin-öböl örökös jégréteg temet el és a melynek kiaknázására, természetesen gondolni is alig lehet. Ez az elkerülhetetlen sors! Amerikának a Nagy-Sóstó, az Orogan közelében, Kaliforniában lévő és most még oly bőtermésü széntelepei egykoron igen kevés anyagot fognak nyujtani. Ugyanez az eset áll fenn majd a Cap-Breton, a St. Laurent, Alleghamy, Persylvánia, Virginia, Illinais, Indiana és Missouri telepeiben. Bárha Amerika szénbősége a föld összes többi részeinek készletét tizszeresen felülmulja, az évszázadok nem fognak ugy elmulni, hogy az iparnak nevezett ezerfejü szörnyetege a föld utolsó kőszéndarabkáját is el ne nyelte volna.

A hiány tehát az előadottak szerint első sorban az óvilágban lesz érezhető. Abessziniában, a Zambesi mellett, Mosambiqueban, Madagaskárban igen dús telepei vannak még ugyan az ásványszerü fütőanyagnak; rendszeres kiaknázásuk azonban a legnagyobb nehézségekbe ütközik. China, Cochinchina, Birmania, Japán és Közép-Ázsia bányái elég hamar fognak kiürülni. Az angolok bizonyára teljesen kifosztogatják a szénerekben oly nagyon bővelkedő ausztráliai talajt, még mielőtt elfogyna az Egyesült-Királyságnak szénkészlete. Abban az időben azonban Európának a legvégsőig kimeritett széntelepeit már bizonyára régóta nem fogják művelni.

A földön levő széntelepek felderitett nagyságáról a következő számadatok nyujtanak felvilágositást. Szénben a leggazdagabb föld Észak-Amerika 30,000.000 hektár szénbányával, utána Anglia következik 1,570.000 hektárral; Francziaország 350.000, Porosz- és Szászország 300.000; Belgium, Spanyolország és Ausztria-Magyarország egyenkint 150.000 hektárral rendelkezik; Oroszországban, Chinában és Indiában szintén sok a széntelep. Az évi termelés a folyó évtizedben átlag kitett: Angliában 104,781.451 tonnát; Poroszországban 22,731.532 tonnát; Francziaországban 12,804.100 tonnát; Belgiumban 12,758.822 tonnát; Ausztria-Magyarországban 6,081.736 tonnát; Szászországban 2,871.633 tonnát; egész Európában 167,243.000 tonnát. Amerika ehhez átlag körülbelül 26,000.000, Ausztrália 788,000, Ázsia 558,000 tonnával járult, összesen egy fél milliárd forintnál is valamivel nagyobb értékéhez.

Európában tehát Nagy-Británnia nyujtja a legtöbb szenet. Irland kivételével, mely ugyszólván teljesen nélkülözi ezt az ásványszerü égő anyagot, óriási, de azért mégis kimenthető kéngazdagsággal rendelkezik. Az egyes telepek legjelentékenyebbje a new-castle-i, mely Northumberland egész alsó részét elfoglalja, évenként mintegy harmincz millió tonnát termel, a mi az angol fogyasztásnak egy harmadával felér és harmadfélszer annyi, mint Francziaország össztermelése. A gallesi telep, mely Cardiffban, Swanseában és Newportban egy egész sereg bányászt gyüjtött össze, évente tiz millió tonnát szolgáltatnak e területnek nagyon keresett termeléséből. A kissé távolabb eső belső részen York, Lancaster, Derby és Stafford grófságok telepei aknáztatnak ki, melyek kevéssé bőtermésüek ugyan, de azért mégis nagy jelentőségüek. Végül Glasgow és Edinburgh közt, Skócziának azon részében, a melyben az azt környező két tenger oly mélyen belenyul, egyike a legnagyobb terjedelmü széntelepeknek található. Mind e széntelepek, mind már emlitettük, közel egy millió hatszázezer hektárnyi területet lepnek el és évente szinte hihetetlen mennyiségü, körülbelül százöt millió tonnát szolgáltatnak a fekete tüzelő anyagból.

Mindezek daczára azonban a kereskedelem és ipar szükségletei oly óriási szaporodással fenyegetnek, hogy egykoron e bő forrásoknak is ki kell apadniok. A keresztény időszámitás harmadik évezrede még nem fog elmulni, a mikor a bányász keze Európában kiüritette már azon raktárakat, melyekben, hogy egy kedvelt hasonlattal éljünk, "a föld első napjainak napmelege" van halomra rakva.[2]

Ép az időtájt, a mikor a mi elbeszélésünk folyik, a skót széntelepeknek egyik legjelentékenyebb része a túlságosan gyors kiaknázás folytán kimerült. Az Edinburgh és Glasgow közt elterülő, tiz-tizenkét mérföld széles darabon történt ez és Aberfoyle bányáit érte a sors, melyeknek műszaki vezetője, mint azt már tudjuk, hosszu időn át James Starr volt.

E tárnákban és erekben már tiz éve szünetel a munka. Uj ereket nem találtak, bár a furási kisérleteket ezerötszáz, sőt kétezer lábnyi mélységig is folytatták és a mikor aztán James Starr visszavonult, azt azzal a meggyőződéssel tette, hogy a legkisebb erecske is, annak legvégsőbb nyulványáig, kiaknáztatott.

Ily körülmények közt nyilvánvaló dolog az, hogy egy uj, szenet tartalmazó rétegnek feltalálása Anglia alvilágában roppant jelentőségteljes eseményt képezett volna. Simon Fordnak érintett közleménye vajjon ily leletre vonatkozik-e? Ezt a kérdést James Starr azzal a titkos óhajtással tette fel, hogy mielőbb megerősitve lenne.

Ama gazdag Fekete Indiának egy másik pontjába hivják talán, hogy működését ujból megkezdje? Ő ezt örömmel remélte.

A második levél persze nagyon is elterelte gondolatait az első irányától, de azért erre kevesebb sulyt fektetett most. A főmászó fia itt van és a kijelölt helyen várta őt. A névtelen levélnek tehát semmikép sem lehetett komolyabb jelentősége.

A mint a mérnök kiszállt, a fiatal ember odalépett hozzá:

- Te vagy Ford Harry? kérdé tőle James Starr, minden bevezetés nélkül.

- Igen, Starr ur.

- Bizony, alig ismertelek volna meg fiam! Milyen derék szál ember lett a fiuból tiz év alatt.

- De én azonnal felismertem, felelt az ifju bányász. Egy cseppet sem változott meg ön, Starr ur, még mindig olyan, mint a milyen volt a bucsuzás napján, a mikor engem a Dochart-bánya előtt megölelt! Ó, az ilyesmit nem egy könnyen feledi el az ember.

- Mindenekelőtt tedd fel sapkádat, Harry, figyelmeztette őt a mérnök; patakokban ömlik az eső és az udvariasságot nem kell a nátháig kiterjeszteni.

- Betérnénk talán egyelőre valahová, Starr ur? kérdé Harry Ford.

- Nem, Harry. Időnk kimért. Előreláthatólag egész nap fog esni és én sietek. Induljunk.

- A mint parancsolja, felelt a fiatal ember.

- Mondd csak, Harry, atyád jól van?

- Teljesen jól, Starr ur.

- És anyád?

- Anyám is.

- Bizonyára atyád irt nekem, hogy a Yarow-tárnánál találkozzam vele?

- Nem, a levelet én irtam.

- De Ford Simon egy másik üzenetet küldött nekem, melyben arról a találkozásról lemondott?

- Ó nem, bizonyára nem! felelt a fiatal bányász.

- Jól van! szólt James Starr és egyelőre egy szóval sem emlitette többé a második levelet.

Később aztán ujra megszólalt:

- Meg tudnád-e nekem mondani, hogy a derék, öreg Simonnak mi közlendője lehet részemre? kérdé a fiatal embertől.

- Atyám fentartotta magának, hogy ezt csak ő maga fogja megtenni.

- Te azonban tudod?

- Igen.

- Nos, Harry, nem kutatok tovább. Előre tehát; sietek, hogy Ford Simonnal beszélhessek. De nézd csak, most jut eszembe, hol is lakik ő?

- A bányában.

- Hogyan? A Dochart-bányában?

- Igen is, Starr ur, felelt Harry Ford.

- Családod tehát nem távozott el a széntelepről a munkálatok beszüntetése óta?

- Egy napra sem, Starr ur. Ön ismeri atyámat. Ott akar meghalni, a hol a napvilágot először meglátta!

- Értelek, Harry... igen, igen, tudom! Születési helye a bánya és nem akarta elhagyni. És jól érzitek magatokat ott?...

- Bizonyára, Starr ur, mert nagyon szeretjük egymást és csak igen kevés szükségletünk van.

- Ez nagyon szép, Harry, szólt a mérnök. Induljunk hát!

James Starr, a fiatal ember kiséretében, végig ment Callander utczáin.

Tiz perczczel később már kiértek a városból.



NEGYEDIK FEJEZET.
A Dochart-bánya.

Harry Ford nagy, erőteljes, jól megtermett, huszonötéves fiatal ember volt. Többi társaitól már kora ifjuságában is nagyon megkülönböztette őt komoly arczkifejezése és gondolkozó magatartása. Szabályos vonásai, nagy, szelid szemei, dus és barnába játszó haja, szeretetreméltó modora, minden a lavlauderek tökéletes mintaképévé, azaz az alföldi skótok legjobb képviselőjévé tette őt. A szénbányákban folytatott kemény munka már zsenge korában megedzette és ő nemcsak hű bajtárs, de tiszta, romlatlan természet is volt. Részint atyja által vezettetve, részint saját vágya által üzetve, mindig figyelmesen dolgozott és ismereteket tudott gyüjteni, ugy hogy abban a korban, a mikor a legtöbb ember még inaskodik, ő már másokat tanitott, a mi annál nagyobb jelentőséggel bir oly országban, a hol a kifejlett közoktatásügyi állapotok folytán csak igen kevés a tudatlan ember. Habár az első években a csákány nem igen került ki Harry kezéből, a fiatal bányász mégis szert tudott tenni a további ismeretekre, melyek a szénbányák hierarchiájába való beléphetésre képesitették és kétségkivül főaknaügyelői minőségben lett volna atyja utódává a Dochart-bányában, ha nem kellett volna ott a munkát beszüntetni.

James Starr igen jó gyalogos volt, de azért vezetőjét csak ugy volt képes követni, hogy az meglassitotta lépéseit. Az eső most már kissé szünni kezdett. A nagy cseppek szétmállottak, mielőtt a földet érték. Most már tulajdonkép csak nehéz páratömegeket üzött a friss szellő a föld felületén végig.

Harry Ford és James Starr - a fiatal ember a mérnök könnyü málháját is vitte - körülbelül egy mérföldre haladtak a sokat kanyarodó és elhajló folyó balpartján, aztán pedig egy gyalogösvényre tértek, mely nagy és az esőcseppektől csurgó fák közt nyult el. Kétfelől, a bekeritett majorságok körül, rétek és legelők zöldeltek. Egyes nyájak legelték Skóczia mély fekvésü tájának örökzöld füvét. Jobbára szarvatlan tehenek és selyemfinomságu gyapjas kis juhok voltak, melyek szinte a gyermekek játékszerei közt feltalálható apró juhocskákhoz hasonlitottak. Juhászt, pásztort nem lehetett látni, bizonyára az eső elől menekültek be valahová, de a "Colly", az Egyesült-Királyság e vidékének különleges és ébersége folytán hires kutyája, szorgalmasan futkosott a gazdáira bizott állatok körül.

A Yarow-tárna körülbelül négy mérföldre volt Callandertől. James Starrban, mialatt kitartással haladt tovább, különös érzelmek támadtak. Attól a naptól fogva, a mikor Aberfoyle bányáiból az utolsó tonna kőszenet felrakták a glasgowi vasut kocsijaira, ezt a vidéket nem látta többé. Most a földmívelés foglalta el helyét a régi, sokkal zajosabb, sokkal mozgalmasabb iparnak. Az ellentét annál feltünőbb volt most télen, a mikor a földmunkálatok ugyszólván teljesen pihentek. Azelőtt a bányásznép élénkitette a tájat az év minden szakában, a föld felett és a föld alatt. Éjjel és nappal itt zakatoltak a nehéz szénkocsik. A most már elrohadt talpfák alatt eltemetett vágányok a kocsik terhe alatt recsegtek. Már csak köves, agyagos utakat lehet találni, a hol azelőtt a lóvasutak jártak ki a bányából. James Starrnak ugy tetszett, mintha pusztaságban járna.

A mérnök szomorkodva nézett körül. Megállt, hogy lélegzetet vegyen. Hallgatódzott. A gőzgépek távoli füttyeitől és lihegő szuszogásától most már nem rendül meg a levegő. A szemhatáron seholsem vegyül el az iparosok által oly szivesen észlelt fekete gőz az ég sűrű fellegeivel. Henger-, vagy gulaalaku magas kürtő nem löveli füstoszlopait a bányamű mellett, melyből ő maga is táplálékát nyeri; szelep nincs, melyen elhasznált gőzt lehelné ki a levegőbe. Tisztább most a föld, melyet azelőtt a szénpor feketitett be, de James Starr szemei ezt nem igen tudták megszokni.

A mint a mérnök megállt, Harry Ford sem ment tovább. Az ifju bányász szótlanul várt. Nagyon jól érezte, hogy mi dulhat most a mérnök bensejében és osztozott e fájdalmas érzésekben - ő, a szénbányák gyermeke, kinek egész ifjusága a föld mélyében telt el.

"Valóban, Harry, kezdé James Starr, itt ugyancsak megváltozott minden. És mégis... annak be kellett következnie, hogy a szénkincsek egyszer elfogynak. Te fájdalommal emlékszel arra az időkre!

- Óh igen, bizonyára Starr ur, felelt Harry Ford. Kemény volt a munka, de azért érdekes, mint a harcz.

- Helyesen mondod, fiam! Örökös küzdés volt, harcz a tárnaomlás, a tűz, a vizáradás, a robbanó lég veszélyeivel, melyek villámként sujtják áldozataikat! Bátran kellett ott szembeszállni mindezekkel! Igazad van, harcz volt, örökké izgalmas élet!

- Az Alloabeli bányászoknak jobb sors jutott ki, mint az aberfoyleiaknak, Starr ur.

- Igen Harry, felelte a mérnök.

- Valóban sajnálatos, szólt a fiatal ember folytatólag, hogy az egész földteke nem áll csupa kőszénből! Ez aztán legalább elegendő lenne egy pár millió esztendőre!

- Ugy van Harry, de azért meg kell adnunk, hogy a természet igen bölcsen cselekedett, hogy bolygónkat kiválóan homokkőből, mészből és gránitból, azaz eléghetetlen anyagokból teremtette.

- Csak nem akarja ezzel Starr ur azt mondani, hogy az emberek végül az egész földet feltüzelték volna?...

- Pedig ugy lett volna, fiam, felelt a mérnök. A föld az utolsó részecskéig a mozdonyok, mozgonyok, gőzhajók és gázgyárak kazánjaiba vándoroltak volna lassankint és igy a világ okvetlenül elpusztult volna e gazdálkodás mellett.

- No ettől sem kell már tartani, Starr ur, de azért a kőszén talán még gyorsabban fog egykor elfogyni, mint a hogy a statisztikusok ma kiszámitják.

- Kétségkivül Harry, és nézetem szerint Anglia nagyon helytelenül cselekszik, hogy tüzelő anyagát más nemzetek pénzéért felcseréli.

- Ugy van, szólt Harry.

- Nagyon jól tudom, mondá most a mérnök folytatólag, hogy az erőműtan és a világosság még nem mondta ki az utolsó szót és hogy ezt a két erőt egykoron nagyon előnyösen fogják még kiaknázni. De bármint álljon is a dolog, a kőszén a legkényelmesebb tüzelőszer és az iparnak legkülönfélébb szükségleteit látja el. Kár, hogy az emberek nem termelhetik ujra. Ha a föld felületének erdői a melegség és a viz behatása alatt folyton megujulnak is, a föld bensejének farétegeinél ez az eset nem fordulhat elő és bolygónk valószinüleg sohasem lesz többé ama feltételek birtokában, melyek ezek képződésére elkerülhetetlenül szükségesek."

James Starr és kisérője igy beszélgetett folytonosan, mialatt derekasan haladtak előre. Egy órával azután, hogy Callandert elhagyták, a Dochart-bányához érkeztek.

Még a legközönyösebb és a legkevésbbé sem érdekelt embert is kellemetlenül érintette volna az elhagyott művek szomoru képe. Már csak a vár maradt meg abból, a mi valaha volt.

Néhány elmaradt fa által környezett, eléggé terjedelmes négyszögön még mindig az ásványnemü tüzelőszernek pora fedte a talajt, de széndarabok nem hevertek már seholsem. Elhordtak és elhasználtak már itt mindent.

Egy alacsony dombon még állott egy terjedelmes több emeletes épület, melyen a nap és eső folytatta pusztitó munkáját. Felette egy nagy vaskereket látni, alatta az óriási dobokat, melyek körül hajdanában a kötelek csavarodtak, melyek a széntartályokat szállitották a magasba.

Az alsó részben, most már düledező helyiségekben a gépek voltak elhelyezve, melyeknek vas- és rézalkatrészei oly fényesen ragyogtak azelőtt. Itt-ott néhány törmelék és rom hevert a földön az eltöredezett és lassankint mohtól ellepett gerendák közt. Maradványai az egyensulyzóknak, melyekben a szívógépek tengelyei voltak erősitve, - megrepedezett és piszokkal tele hengerágyak, fogatlan hajtókerekek, kifordult hintakészletek, a mászólétrák egyes fokai, melyek ugy maradtak a levegőben, mint egy ichtosaurus hátgerinczének szilánkjai, - egy félig romba dőlt viadukt felett elvezető vágányok, melyeket még két-három czölöp támogatott, - lóvasuti vágányok, melyek már az üres kocsik terhét is alig birták volna el - ezt a szomoru látványt nyujtotta ma a Dochart-bánya.

A tárnanyilás kövezett széle, melynek téglái elcsusztak helyükből, eltünt a burjánzó fű és dudva alatt. Itt-ott fel lehetett ugyan még ismerni egy-egy szállitó-szekrény nyomait és a helyet, a hol egykor a szenet rakták le, hogy aztán nagyság és minőség szerint osztályozzák. Közel ehhez dézsák töredékei hevertek, egy-egy darabka, rég hozzájuk fűzött lánczczal, óriási gerendák részei, egy megrepedt kazán bádoglemezei, meggörbült szivattyurudak, hosszu egyensulyozók a légtárnák nyilásai felett, a szél hatása alatt megrezdülő gyalogjárók, keskeny, a léptek alatt megingó hidacskák, megrepedt falak, félig betört bádogfedélzetek, melyek az előtt a faragott kőből készült kémények felett alkalmaztattak, ugy hogy ezek a pótló pánczélok folytán uj szerkezetü ágyúkhoz hasonlitottak, melyek alsó részét aczélgyűrűk védik. Mindez az elhagyatottság képét tüntette fel, a nyomor, a szomoruság képét, milyent a várak kőromjainál, vagy a bevett erdők maradványainál sem lehet ily nagy mértékben észlelni.

"Rémséges pusztulás!" mondá James Starr, egy pillantást vetve a fiatal emberre, ki nem felelt.

Mindketten odamentek a Yarow-tárna pajtafedele alá, a hol a létrák még leértek a bánya fenekéig.

A mérnök lehajolt a tárna nyilására.

Azelőtt itt hallani lehetett a hatalmas ventillátorok által beszivott levegő éles fütyülését, most csak széditő mélység tátongott.

James Starr és Harry Ford ráléptek a létra első fokára.

Abban az időben, a mikor itt még dolgoztak, különféle nagy művészettel készitett gépek működtek Aberfoyle több tárnájának üzemeiben; szállitódézsák, önműködő szállatóernyőkkel, melyek favágányok közt simultak tova, függő létrák, ugynevezett "Enginemen"-ek, melyeken egyszerü, ide-oda mozgás által, a bányászok minden veszély nélkül mehettek le és minden fáradozás nélkül juthattak fel.

E tökéletesitett készüléket persze a munka beszüntetése óta eltávolitották. A Yarow-tárnában már csak egy hosszu létrasor maradt meg, melynek egyes részei, ötven-ötven lábnyi távolban, hüllőforma beékelések által voltak elválasztva. Harmincz, szakadatlanul egymásután következő létrán végig mászva, a legmélyebb tárna talpáig lehetett jutni, egyezerötszáz lábnyi mélységben. A Dochart-bányából a föld szinére más uton nem lehetett kijutni. A levegő a Yarow-tárnában, több altárnának egy magasabban eső tárnanyilással való összeköttetése utján ujul meg; e megforditott lopótökön keresztül persze a mélyebb levegő mindig az utolsóból szállt fel és a mélyebben eső nyilás közbenjöttével pótoltatott.

"Követlek, fiam, mondá a mérnök és intett a fiatal embernek, hogy csak menjen előre.

- A mint parancsolja, Starr ur.

- Megvan a lámpád?

- Persze hogy megvan! bárcsak az a biztonsági lámpa lenne, melyet azelőtt kellett használnunk!

- Nos igen, mondá James Starr, bányarobbanástól már most nem igen kell tartanunk."

Harry egy egyszerü olajlámpácskát vett kezébe és meggyujtotta a kanóczát. A minden széntől megfosztott bányákban a szénéleg már össze nem gyülhetett. Robbanástól tehát nem kellett tartani és azért szükségtelennek látszott a lángnak azzal a sodronyhálózattal való körülvétele, mely máskülönben arra van hivatva, hogy az éghető széngázoknak a lámpán kivül történhető meggyuladását meggátolja. A már akkoriban oly nagy mértékben megjavitott Davy-féle biztonsági lámpát már nem használták itt. Hogy veszély nem forgott fenn, ennek oka abban rejlett, hogy a veszély okozója a Dochart-bánya hajdani kincse, szinte nem létezett már.

Harry lement a legfelső létra első fokain. James Starr nyomban követte őt. Nemsokára mély sötétségbe jutottak, melyet a lámpa picziny lángja csak alig enyhitett. Az ifju bányász feje felett tartotta a lámpát, hogy a mérnöknek igy jobban világitson.

A mérnök és kisérője már körülbelül tiz létrán mentek le a szokásos bányászlépésekkel.

James Starr, a mennyire ezt a bágyadt fény mellett megtehette, figyelmesen nézte a tárna falait, melyek belső támaszai még elég jó karban voltak, bár itt-ott már a rothadás jelei mutatkoztak.

A tizenötödik résznél, fele uton tehát pillanatra megálltak.

"Az én lábaim bizony már nem oly erősek, mint a tieid, fiam, mondá a mérnök nagyon lihegve, de azért csak elvisznek valahogy.

- Ön kitünő egészségnek örvend, Starr ur, válaszolt Harry, nálam nem csuda a könnyű járás, miután oly sok időt töltöttem a bányákban.

- Igazad van, Harry. A mikor én is még csak husz éves voltam, könnyedén mentem le egészen a bánya fenekére. De menjünk tovább."

De épen, a mint az alább vezető hágcsóra akartak lépni, a tárna mélyéből egy hangot lehetett hallani. Mindinkább dagadó hullámként hatolt fel és mindinkább hallhatóbbá vált.

"Nos, ki jön ott? kérdé a mérnök, visszatartva Harryt.

- Nem tudom, felelt a fiatal bányász.

- Nem az apád hangja?

- Nem, bizonyára nem az, Starr ur.

- Valami szomszédé talán?...

- Nincs szomszédunk, a tárnában egyedül, egészen egyedül vagyunk ott.

- Jól van, akkor elébb hadd haladjon el a tolakodó, szólt James Starr. Bányásztörvény szerint a lefelé menők tartoznak kitérni azoknak, kik felfelé igyekeznek."

Mindketten megálltak most és vártak.

A hang most már tisztán és bámulatos módon érthetően kivált, mintha egy kitünő, hangvezető téren haladna keresztül és nemsokára egy ismert skót népdal néhány verse jutott el az ifju bányász füléig.

"Dal a tavakról! kiáltott Harry. Csodálkoznám, ha nem Jack Ryan lenne az énekes.

- Ki az a Jack Ryan, a ki oly pompásan énekel? kérdé James Starr.

- Régi bajtársam a bányákból", felelt Harry.

Lehajolt kissé a létrán.

"Hé, Jack! kiáltott le.

- Te vagy, Harry? hangzott alulról; várj rám, jövök."

Nemsokára ujra felhangzott a dal.

Pár perczczel később a fénykúpban, melyet a lámpa vetett lefelé, egy huszonöt éves, nyilt arczu, mosolygó szemü, szőkehaju, eleven arczkifejezésü fiatal ember tünt fel, ki nemsokára a tizenötödik létra hágcsóját elérte.

Azonnal megragadta Harry kezét és szivélyes kézszoritással üdvözölte őt.

"Óh, nagyon örülök, hogy még találkozom veled! mondá. Szent Mungóra esküszöm, ha tudtam volna, hogy te ma felmentél a földszinére, én megtakarithattam volna ezt a mászkálást a Yarow-tárnában.

- Nézd, James Starr ur, szólt Harry, lámpáját a még félig homályban álló mérnök felé forditva.

- Starr ur, szólt Jack Ryan, a mi mérnök urunk, bizony már meg sem ismertem volna. A mióta nem vagyok többé a bányákban, szemeim elszoktak attól, hogy a félhomályban lássanak.

- Én pedig nagyon jól emlékszem egy jókedvű legénykére, ki akkoriban mindig vigan énekelt. Persze, hogy azóta tiz év mult már el, fiam; de te voltál az, ugy-e?

- Ugy van Starr ur. Habár más most a foglalkozásom, de azért jó kedvem a régi. Nevetni, dalolni mindig jobb és okosabb dolog, mint sirni és jajveszékelni!

- Igazad van Jack Ryan - de mit csinálsz, a mióta az üzem szünetel?

- Ott dolgozom a melrosei majorságban, Irwine közelében, Renfrew grófságban, körülbelül negyven mérföldre innen. A csákányt sokkal könnyebben kezeltem annak idejében, mint most az ásót és a kapát. És aztán a régi bányában annyi volt a visszhang, és nótáimat sokkal szebben adták vissza, mint azok ott fent!... A régi tárnát akarja látogatásával megtisztelni, Starr ur?

- Ugy van, Jack, felelt a mérnök.

- Akkor hát nem tartóztatom...

- De mondd csak, Jack, kérdé Harry, mi hozott téged ma a mi telepünkre?

- Meg akartalak látogatni, felelt Jack Ryan, és az irwinei Clans ünnepére akartalak meghivni. Hisz tudod, én Piper[3] vagyok a községben. Lesz táncz és nótázás!

- Köszönöm, Jack, de lehetetlen elmennem.

- Lehetetlen?

- Ugy van! Starr ur látogatása hosszabbra nyúlhat el és nekem a mérnök urat vissza is kell kisérnem Callanderba.

- No, de nézd csak Harry, hisz az ünnep még csak egy hét mulva lesz. Addig, ugy hiszem, semmiesetre sem fog Starr ur látogatása elnyulni és akkor aztán mi sem tarthat vissza.

- Fogadd el, Harry, szólt a mérnök, fogadd el bajtársod meghivását.

- Nos jól van, hát eljövök, Jack, mondá Harry, egy hét mulva az ünnepnél találkozunk, Irwineban.

- Egy hét mulva, el ne feledd, válaszolt Jack Ryan. Isten veled, Harry, Isten önnel, Starr ur! Nagyon örülök, hogy ismét láthattam egyszer és hogy barátaimnak is hozhatok valami hirt e találkozás felől. Nem feledkezett még meg önről senkisem, mérnök ur.

- Én is szivesen emlékszem még mindenkire, szólt James Starr.

- Köszönöm ezt a többiek nevében is, felelt Jack Ryan.

- Isten veled; Jack! mondá Harry és még egyszer kezet szoritott gyermekkori barátjával.

Jack Ryan nemsokára dalolva tünt el a tárna felső részében, hol a lámpa fénye is elmosódott.

Negyedórával később James Starr és Harry szerencsésen lejutottak az utolsó létrán is és a bánya legalsó részének talajára léptek.

A kicsiny, gömbölyü terület körül, mely a Yarow-tárna alapját képezte, sugáralakban áradt szét többrendbeli tárna, a szénakna utolsó termő erei. Ezek behatoltak a pala- és homokkőrétegekbe és részben hatalmas gerendákkal voltak alátámasztva, részben a porhanyós földben voltak kikövezve. Egynéhányat közülök más folyosók nyers és üres köveivel tömtek be. Itt-ott hatalmas kőpillérek támogatták a boltozatot, mely felett a tertiaer és quaternaer földrétegek nehezedtek.

Most mély sötétség honolt e folyosókon, melyeket hajdanában a bányászok lámpái világitottak meg, vagy a villamos fény, mely az üzem utolsó éveiben már itt is alkalmaztatott. De a sötét tárnák nem visszhangzanak többé a vágányokon recsegő apró kocsik zajától, a légszelepek heves lökéseitől, a targonczatolók hangjaitól, a lovak és öszvérek nyeritéseitől, csákányosok ütéseitől, a robbanások mennydörgésszerü zajától, a mely akkor áll be, mikor e mélységben repesztés történik.

- Nem pihenne egy keveset, Starr ur? kérdé a fiatal ember.

- Nem fiam, felelt a mérnök, mielőbb az öreg Simon telepén szeretnék lenni.

- Akkor hát kövessen, Starr ur, vezetni fogom, bár azt hiszem, hogy az utat e sötét tévesztőben még egyedül is meg tudná találni.

- Kétségkivül, a régi bánya egész tervét látom még magam előtt.

Harry előrement és magasan tartotta a lámpát, hogy a mérnök utját jobban megvilágitsa. A magas tárna majdnem egy hatalmas domb mellékhajójához hasonlitott. Az elhaladók lábai beleütköztek a vágányok talpfáiba, melyek még az üzem idejéből maradtak meg.

Alig mentek ötven lépést, egy hatalmas kő csapott le ép James Starr előtt.

- Vigyázzon, Starr ur! kiáltott Harry, megragadva a mérnök karját.

- Csak egy meglazult kő volt, Harry. A régi rétegek itt felettünk nem ép a legerősebbek, és...

- Starr ur, felelt Harry, nekem ugy tetszett, mintha azt a követ dobták volna... emberi kéz dobta volna!

- Dobták? kérdé James Starr, mit akarsz ezzel mondani?

- Semmit, semmit... Starr ur, felelt Harry kitérőleg, de arcza elborult és tekintetével a sötét földön igyekezett keresztülhatolni. Menjünk tovább. Támaszkodjék karomra és ne féljen, hogy félre lép.

- Itt vagyok, Harry!

Tovább mentek, de Harry ismételten visszanézett és a lámpa fényét oda irányitotta a sötét tárna felé.

- Czélnál leszünk nemsokára? kérdé a mérnök.

- Legfölebb tiz percz mulva.

- Jól van.

- De mégis különös, dörmögött Harry, most először történt velem ilyesmi. Hogy annak a kőnek is ép abban a pillanatban kellett leesnie, a mikor ott elhaladtunk!

- Puszta véletlen volt, Harry.

- Véletlen... gondolta magában a fiatal ember kétkedőleg. Igen... véletlen.

Harry megállt. Hallgatódzott.

- Mi bajod Harry? kérdé a mérnök.

- Mintha lépéseket hallanék mögöttünk, felelt a fiatal ember és még feszültebben figyelt.

Kis idő mulva igy szólt:

- Nem, mégis csalódtam. Támaszkodjék jól rám. Starr ur, bot gyanánt használjon engem...

- No, te megbizható bot vagy, Harry, szólt James Starr közbe, de mégis csak a legderekabb ficzkó vagy a világon!"

Szótlanul haladtak végig mindketten a sötét folyosón.

Harry ismételten visszafordult, hogy vagy egy távoli neszt lessen, vagy pedig valami fénysugárt észleljen.

De mögötte sötét és csöndes maradt minden.



ÖTÖDIK FEJEZET.
A Ford-család.

Tiz perczczel később kijutottak végre a főtárnából.

Az ifju bányász és kisérője egy tisztáshoz értek, ha ugyan szabad e névvel nevezni azt a nagy, sötét üreget, mely azonban a nap fényét még sem nélkülözte teljesen. Egy elhagyatott, a felső földrétegeket egészen átható tárnán keresztül egy sovány fénysugárka a mélységbe is eljutott. Ugyane tárna segélyével és utján ujult meg a Dochart-bánya levegője is, miután a benső rész melegebb levegője e magasba vezető kürtőn keresztül áramlott el.

Valami kis levegő és fény tehát még a nagy halmazban összetorlódott palakövezeten keresztül is eljutott e tisztásig.

Ugyan e helyen azelőtt hatalmas, a Dochart-bánya üzeméhez tartozó gépek működtek; - most már tiz év óta Ford Simon és családja tanyázik a földalatti palaszikláktól kivájt lakásban, melyet az öreg főmászó előszeretettel nevez "telepének".

Egy kis vagyon birtokában, melyet hosszu munkáséletének köszönhetett, Ford Simon a nap fényében, a derült, mosolygó fák alatt bármely városban is elélhetett volna; ő és az övéi azonban előnyösebbnek vélték, ha el nem hagyják a bányaművet, a hol egybehangzó gondolataikkal és érzelmeikkel igen jól megfértek. Igen, Skóczia földje alatt ezerötszáz lábnyi mélységbe sülyesztett telepük nagyon tetszett nekik. Eltekintve minden egyébtől, itt már az államkincstár képviselője, a "Stentmaters" sem igen látogathatta őket, a ki a terhes fejadót szokta behajtani.

Abban az időben Ford Simon, a Dochart-bánya öreg főmászója, még türhetően viselte hatvan éve terhét. Nagy, erős, jól megtermett lévén, a kerület legjobb "Sawney"[4]-ének is bevált, kik aztán Highlanderek ezredeinek a legszálasabb ujonczokat szolgáltatják.

Ford Simon egy régi bányászcsaládból származott, melynek törzsfája visszanyulik a legelső időkig, a mikor Skóczia széntelepeinek kiaknázását megkezdték.

Nem kutatva a régiségtan segélyével, hogy a görögök és a rómaiak ismerték-e már a kőszenet, hogy a kinaiak már a keresztény időszámitás előtt használták-e szénkincseiket; nem fürkészve azt, hogy az ásványnemü tüzelőszer franczia elnevezését (houille) Heuilles nevü kovácstól nyerte-e, ki a tizenkettedik században Belgiumban élt, mégis határozottsággal lehet állitani, hogy Nagy-Britannia kőszéntelepei voltak azok, a hol rendszeres művelés legelőször kifejlett. Hóditó Vilmos már a tizennegyedik században fegyvertársai közt osztotta fel new-castlei bányáinak termelését. A tizenharmadik századból továbbá egy, III. Henrik által kiállitott engedélyokmány létezik "a tengeri szén" kitörésére. Ugyanezen század vége felé már Skóczia és Galles kerület széntelepei is emlittetnek.

Abban az időben szálltak Ford Simon ősei a caledoniai föld belsejébe, hogy azt aztán apáról fiura átszármaztatva, soha többé el ne hagyják. Mindnyájan egyszerü munkások voltak csak és gályarabok gyanánt a kőszéntöréshez voltak kötve. Még az a nézet is el van terjedve, hogy a szénművek bányászai ép ugy, mint amaz idő sófőzői, valódi rabszolgák voltak. Ez a felfogás Skócziában még a tizennyolczadik században is annyira elterjedt volt, hogy a trónkövetelők harczai alatt attól féltek, hogy Newcastle huszezer bányásza, szabadsága kivivása érdekében fellázadhatna - miután nem hitték, hogy szabadok.

De legyen bármint is, Ford Simon bizonyos büszkeséggel számitotta magát Skóczia szénbányászai közé. Sajátkezüleg dolgozott ő ugyanott, a hol hajdanában ősei kezelték a csákányt, ásót, vésőt. Harmincz éves korában már a főmászói állásig küzdötte fel magát a Dochart-bányában, mely a legjelentékenyebb volt az aberfoylei művek közt és fáradhatatlan buzgalommal végezte hosszu időkön át teendőit. Csak az az egy bánat emésztette, hogy a széntartalmu erek mind jobban megfogytak és igy azok teljes kimerülése közel kilátásban lehetett.

Buzgón kezdett Aberfoyle összes bányáiban uj ereket keresni, melyeknek földalatti összeköttetésben kellett állniok és tényleg, az utolsó évek folyamán sikerült is néhányat találnia. Bányász ösztöne volt e tekintetben legmegbizhatóbb vezetője és James Starr mérnök érdeme szerint becsülte őt. Azt lehetett volna mondani, hogy valósággal megjósolja a mélység szénereit, mint a hogy a hydruskop például elárulja a föld felszine alatt rejtőző forrásokat.

De mint már emlitettük, elérkezett az ideje annak, hogy a szénbányák készlete elfogyott. A kutatások csak nagyon kicsi eredményt szültek. Az erek tartalma teljesen kimerült. Az üzem megakadt. A bányászok eltüntek.

Elhinné-e valaki, hogy ez az esemény legnagyobb részükre nézve megrázó szerencsétlenség volt? A ki tudja, hogy az ember alapjában véve szereti a megszokott szükséget és gondokat, az ezen kevésbbé fog csodálkozni. De kiváltkép Ford Simon szive szorult el. Ő, ki bányász volt testestől-lelkestől, lelkének minden szálával volt a bányához hozzáfüzve. Születése óta lakott benne és a munkálatok megszüntetése után sem akarta elhagyni. Ott maradt tehát. Harry fia gondoskodott földalatti háztartás összes szükségleteiről, ő maga azonban tiz év alatt alig volt tizszer napfényen.

"Felmenni? Mi dolgom van ott?" szokta mondani és jóformán sohasem távozott sötét otthonából.

E környezetben, mely általában egészséges volt, a hol a légkör ugyszólván sohasem változott, az öreg főmászó sem a nyár forróságát, sem a tél hidegét nem érezte. Övéi is jól érezték magukat ez élet mellett. Mit kivánhatott volna egyebet!

De azért mégis szomorkodott. Visszavágyott abba az életbe és mozgalomba, mely hajdanában, az oly buzgón munkált bányaműben uralkodott. Aztán még egy rögeszmével is foglalkozott örökké.

"Nem, nem! ismételgette magában szivós ragaszkodással, ez a bánya mégis csak nem merült ki."

Bizony pórul járt volna mindenki, a ki Ford Simon jelenlétében kétségbe merte volna vonni, hogy a régi Aberfoyle nem fog még egyszer halottaiból feltámadni. Arról a reményről még sohasem tett le, hogy egy uj szénréteget fog felfedezni, mely visszaadja a bányának régi jelentőségét. Ó, szükség esetén még ő maga is felkapta volna a csákányt és vésőt és öreg, de azért még mindig erős karjaival neki állt volna a kemény szikláknak. Igy bolyongott, hol egyedül, hol fiával, a hosszu tárnában, folyosókon végig, kutatott, fürkészett és nap-nap után, fáradtan bár, de sohasem csüggedve, tért vissza telepébe.

Hozzá teljesen méltó élettársa a nagy és erős Madge volt, "the good wife", a "jó asszony", mint a skótok szokták mondani. Madge ép ugy nem akarta a bányákat elhagyni, mint férje. Minden tekintetben osztotta reményeit és aggodalmait. Bátoritotta, ösztönözte és mindig oly komolyan beszélt, hogy szavai felmelegitették a vén főmászó szivét.

"Aberfoyle csak elaludt, Simon, szokta volt mondani. Neked bizonyára igazad van. Ez csak nyugalom, pihenés, de nem halál!"

Madge szintén nem vágyott a külvilágba. Mindhárman nem ismertek más boldogságot, mint a csendes, zavartalan életet, sötét telepükön.

James Starr ide igyekezett tehát a hozzá intézett meghivás folytán.

Ford Simon az ajtó előtt várta vendégét és eleibe ment a hajdani "viewer"-nek, a mikor Harry lámpájának fénye közeledésüket jelezte.

"Isten hozta, James ur! kiáltott már messziről és szavát a palasziklák visszhangozták. Isten hozta az öreg főmászó tanyáján. Habár ezerötszáz lábnyi mélységben fekszik is a föld alatt, a Ford-család háza azért nem kevésbbé vendégszerető.

- Hogy vagytok, mint folyik dolgotok, derék Simonom, kérdé James Starr és kezet szoritott gazdájával.

- Nagyon jól, Starr ur. Már hogy is lehetne az máskép, itt, a mikor az idők minden viszontagságai ellen biztositva vagyunk? Az önök hölgyecskéi ott fent, kik Newhavenbe vagy Porto Belleba mennek, hogy ott a nyár folyamán egy kis levegőt nyeljenek, jobban tennék, ha néhány hónapig az aberfoylei bányákban töltenék el. Itt meg nem hülnének ugy és olyan náthára sem tennének szert, mint a főváros nedves utczáin.

- No e tekintetben semmi esetre sem ellenkezem veled, felelt James Starr, ki örült, hogy az öreg főmászót még ily változatlanul láthatta ujra. Igazán, én csak azt a kérdést vetem fel magamban, hogy canongatei házamat miért is nem cserélem fel egy ilyen teleppel, mely a tieteknek szomszédságában lehetne.

- Igenis, szolgálatára, Starr ur. Hajdani bányászai között ismerek egyet, a ki roppantul örülne, ha tudna, hogy közte és ön között csak egy vékony válaszfal áll.

- És Madge?... kérdé a mérnök.

- A jó asszony, ha ugyan lehetséges, még jobban érzi magát, mint én! szólt Ford Simon. Nagyon fog örülni, ha asztalánál üdvözölheti önt. Bizonyára önmagát igyekezett felülmúlni, hogy önt méltó módon fogadhassa.

- No, no, majd meglátjuk, Simon, szólt a mérnök, ki igen szivesen gondolt egy jó reggelire a hosszu séta után.

- Éhes egy kicsit, Starr ur?

- Bizony az vagyok, az utazás étvágyat gerjesztett bennem. Utálatos időben jöttem.

- Ugy, ugy! Fent esik! jegyezte meg Ford Simon sajnálkozó mosolygással.

- Igen, Simon és a Forth hullámai ma ép ugy zajlanak, akár a tengeréi.

- Nos hát, James ur, itt nálam sohasem esik! Ön előtt nem kell ez előnyöket magasztalnom. Itt vagyunk a tanyánál. Ujra és teljes szivemből üdvözlöm!"

Ford Simon, kit Harry követett, a lakásba vezette James Starrt. A lakás legnagyobb részét egy tágas szoba képezte, melyet több lámpa világitott meg, melyek egyike a mázolt gerendákon függött.

A tiszta abroszszal már leteritett asztal csak még a vendégeket látszott várni, kik részére négy, bőrrel bevont szék volt elkészitve.

"Jó napot, Madge, mondá a mérnök.

- Jó napot, James ur, felelt a derék skót nő, ki felállt, hogy vendégét üdvözölje.

- Nagyon örülök, hogy viszont láthatom, Madge.

- Az mindig öröm, James ur, ha oly embereket lehet viszontlátni, kik iránt a látogató mindig jóságot, előzékenységet tanusitott.

- A leves vár, asszony, szólt közbe Ford Simon. Nem szabad megvárakoztatnunk és James urat még kevésbbé. Igazi böngészétvágyat hozott magával és hadd győződjék meg, hogy a fiunk derekasan gondoskodik a telep szükségleteiről. Most jut csak eszembe, Harry, szólt az öreg főmászó folytatólag fiához fordulva, Jack Ryan volt itt, téged akart meglátogatni.

- Tudom, apám, a Yarow-tárnában találkoztunk vele.

- Derék, jó fiu, mondá az öreg Simon, de ugy látszik, hogy tetszik neki a félvilág, ereiben nem kering igazi bányászvér. Nos tehát asztalhoz, James ur, derekasan kell megreggeliznünk, mert esetleg csak későn kerülhetnénk az ebédhez".

A mint a mérnök a többiekkel együtt le akart ülni, még egyszer megszólalt.

"Egy pillanatra, Simon, kezdett szólani, akarjátok-e, hogy jóízzel egyem.

- Ez a legnagyobb megtiszteltetés lesz ránk nézve, James ur, felelt Ford Simon.

- Jól van hát. Ugy nem szabad engem kétségben hagynotok. Két kérdést kell előbb hozzátok intéznem.

- Kérem, tessék kérdezni, James ur.

- Levelében reám nézve érdekes hirt igér?

- Bizonyára az lesz.

- És rátok nézve?

- Önre és miránk nézve, James ur, de csak ebéd után és csak a helyszinén szeretném elmondani.

- Simon, szólt a mérnök folytatólag, nézz rám egyenesen... ugy... ép a szemeimbe. Érdekes hir?... Igen!... Jól van!... Nem kérdezlek most tovább, tette hozzá, mintha a választ már kiolvasta volna az öreg főmászó szemeiből.

- És a második kérdés?

- Tudod-e, Simon, hogy ki irhatta ezt nekem?" felelt a mérnök és megmutatta neki a névtelen levelet.

Ford Simon kezébe vette az irást és figyelmesen elolvasta.

Aztán megmutatta fiának.

"Ismered ezt a kézirást? kérdé.

- Nem ismerem apám, felelt Harry.

- És ezen a levélen is az aberfoylei póstabélyeg volt? tudakozódott Ford Simon tovább.

- Ép ugy, mint a tieden felelt James Starr.

- Mit gondolsz a dolog felől, Harry? szólt Ford Simon, kinek arcza elborult egy keveset.

- Azt gondolom, apám, felelt Harry, hogy valakinek érdekében állhatott, hogy James urnak ezt a látogatását meggátolja.

- De ki lehet az? kiáltott a vén bányász. Ki tudhatta meg idő előtt az én gondolataimat?..."

Ford Simon gondolatokba mélyedt és tünődéséből csak Madge hangja keltette fel.

"Kérem, foglaljon helyet Starr ur, mondá, a leves elhül. Most egyelőre ne törjük az eszünket e levél miatt!"

Az asszony hivására mindenki leült helyére, James Starr az asszonynyal szemben, az apa és fiu pedig egy-egy oldalról mellette.

Pompás, skót étkezés volt. Bevezetésül "Hotchpotch-t" ettek, ami nem egyéb, mint nagyon erős husleves.

Az öreg Simon ugy vélekedett, hogy a hotchpotch készítésében senki sem mulhatja felől az ő feleségét.

Ugyanaz volt az eset a "Cockyleehy"-nél, a csibehus és foghagymás ragoutnál, mely valóban megérdemelte a feltétlen elismerést.

Az egészet kitünő, Edinburgh legjobb forrásaiból származott aléval öntötték le.

A főfogást azonban a "Haggis", a husból és árpalisztből készitett nemzeti pudding képezte. Ez a remek étel, mely Burnst annak idején egyik legszebb ódájára lelkesitette, osztozott a föld minden szép dolgának közös sorsában: álomként vonult el.

Madge kiérdemelte vendégeinek legőszintébb dicséreteit.

A reggelit sajt és "Cakes", kitünően elkészitett apró zabkalácskák fejezték be, melyhez apró poharakban "Uskebaugh"-ot, nagyon szép rozspálinkát töltögettek, mely huszonöt esztendős, tehát ép oly idős volt, mint Harry.

Az étkezés egy teljes órát vett igénybe. James Starr és Ford Simon nemcsak derekasan ettek, de beszélgettek is, kiváltkép pedig az aberfoylei bányaművek multjáról.

Harry jobbára hallgatott. Kétszer is elment az asztaltól, sőt ki a házból is. A kő esete óta valami nyugtalanság kinozta és a telep környékét szemmel akarta tartani. A névtelen levél sem igen volt olyan, hogy megnyugtassa őt.

A mint igy egyszer eltávozott, a mérnök igy szólt Ford Simonhoz és Madgehoz:

"Igazán derék egy fiatok van, barátaim!

- Igen, James ur, jó és hálás, szólt az öreg főmászó.

- Jól érzi itt magát nálatok, a telepen?

- A világ minden kincséért sem hagyna el bennünket.

- Arra nem gondoltatok még, hogy megházasitsátok?

- Harry... házasodni! kiáltott Ford Simon. Ugyan kit vegyen el? Egy leányt felülről talán, a ki a mulatságokba és tánczba van belebolondulva és hazai viskóját a mi barlangunk fölé helyezné? Ezt maga Harry sem akarhatná!

- De azt csak nem fogod kivánni, jegyezte meg Madge, hogy a mi Harrynk sohse házasodjék?...

- Én semmit sem fogok kivánni, szólt közbe a vén bányász, de hisz ez a dolog nem sürgős! Ki tudja, találunk-e számára valakit..."

Harry ismét belépett és Ford Simon elhallgatott...

A mint Madge felállt az asztaltól, a többiek szintén követték példáját és kis időre a telep ajtója elé ültek ki.

"Nos, Simon, kezdé a mérnök, én egészen fül vagyok.

- James ur, felelt ez, nem annyira füleire, mint lábaira lesz szükségem. Elég erősnek érzi magát?

- Teljesen, Simon. Kész vagyok veled bárhová is elmenni.

- Harry, mondá Ford Simon fiához fordulva, gyujtsd meg a biztonsági lámpát.

- Nektek biztonsági lámpára van szükségtek? kiáltott James Starr meglepetve, daczára annak, hogy a robbanó lég meggyuladásától a széntől üres bányákban nem kell többé félni?

- Igenis, James ur, óvatosságból!

- Nem bujtatnál talán bányász-zubbonyba is, kedves Simon barátom?

- Még nem, James ur, még nem", felelt az öreg főmászó, kinek szemei egy különös fényben ragyogtak.

Harry, ki bement a házba, most ismét három biztonsági lámpával jött ki onnan.

Az egyiket a mérnöknek, a másikat apjának nyujtotta át, a harmadikat magának tartotta meg, bal kezében fogva azt, mig jobbjával egy hosszu botot ragadott meg.

"Nos hát, előre, szólt Ford Simon és egy hegyes csákányt vetett vállaira, mely ott feküdt a ház ajtajában.

- Előre, ismétlé a mérnök. Viszontlátásra, Madge.

- Isten vezéreljen, szólt az öreg skót nő.

- Vacsorát készits, asszony, hallod-e, szólt vissza Ford Simon; éhesek leszünk, mikorára visszajövünk és tisztességes pusztitást is viszünk majd végbe a főztedben!"



HATODIK FEJEZET.
Néhány érthetetlen jelenség.

Általánosan ismert dolog az, hogy Skóczia hegyes és sik vidékein mennyire uralkodik még a babona. Egyes törzsekben a földbirtokosok és parasztok, ha esténkint összejönnek, az északi mythologiának elbeszélésein szoktak mulatozni. Bár ez országban igen sok gondot forditanak a nép művelődésére, mind a mellett a közoktatás fejlődése sem szállithatta le e legendákat valódi értékükre, hogy t. i. csak a képzelet művei, mert ezek a régi Caledonia földével a lehető legszorosabban látszanak összenőve lenni. Itt még mindig a szellemek és kisértetek, a manók és tündérek birodalma létezik. A rossz lelkek a legkülönfélébb alakokban jelennek meg; a felföld "Seer"-je, mely bizonyos arcz felvételével közeli haláleseteket jelez; a "May Moullach", ki szőrös kezü fiatal leány képében mutatkozik és a ki a veszedelemmel fenyegetett családoknak jelenti ezt; a "Branise" tündér, a ki szintén szomoru eseményeket hirdet; a "Brawniek", kik a háztartás védelmezőinek tekintetnek, az "Uzsik", a ki előszeretettel a Katrine vadregényes örvényei közelében üzi pokoli művét - és még sok más.

Magától értetődik, hogy a skót szénművek munkás népsége e mythologiai műsor hagyományaihoz és meséihez bőven hozzájárult. Ha már a felföld hegyei is jó vagy rossz, képzeletbeli lényekkel voltak benépesitve, a setét szénbányákat még jogosabban lephették el, azoknak minden zugát hatalmuk alá keritve. Hát máskülönben ki reszkettetné meg viharos éjjeleken a föld rétegeit; ki vezetné a csákányt a még kiaknázatlan erek felé; ki gyujtaná meg a robbanó levegőt és ki okozná ama borzasztó robbanásokat, ha nem a hegyi szellemek!

Legalább ilyen volt a babonás skótoknak elterjedett nézete. A hegyi munkások legnagyobb része, a tisztán természeti tüneményeknél is inkább kisérteties dolgokat hitt és hasztalan erőlködött volna valaki, hogy az embereket e felfogástól elterelje. Már hol is fejlődhetett volna inkább a hiszékenység, mint e népek csendes utain?

Természetes dolog az, hogy ily tüneményszerü eseteknek Aberfoyle bányáiban még sokkal gyakrabban kellett előfordulnak, miután e bányák ép ama mondákban bővelkedő tájakon terjedtek el.

Tényleg az már régen igy volt, de ujabb időben még különféle, eddigelé érthetetlen jelenségek járultak hozzá, melyek még inkább növelték a nagy tömeg hiszékenységét.

A Dochart-bánya legbabonásabb emberei közzé tartozott Jack Ryan, Harry bajtársa. Neki persze a természetfeletti dolgokban még különös érdeke is volt. Dalokat teremtett magának ama fantasztikus történetekről, melyeknek előadásával aztán a hosszu téli estéken hallgatói tetszését vivta ki.

De nemcsak egyedül Jack Ryan volt ennyire babonás. Társai mind erősitgették, hogy Aberfoyle bányáiban bizony furcsa dolgok történtek és hogy itt ép ugy, mint a felföldön, gyakran mutatkoznak kisérteties lények. A mikor az emberek igy beszéltek, elbeszéléseiket valósággal el kellett hinni. Hiszen a mindenféle manók, hegyi szellemek és kisértetek alkalmasabb helyeket nem is igen találhatnának maguknak, mint a bányák csendes mélységeiben. Itt teljesen be volt rendezve részünkre a szinhely, miért mulasztanák el tehát a természetfeletti közreműködők az alkalmat, hogy itt játszák el szerepeiket?

Jack Ryan legalább, és társai is igy gondolkoztak Aberfoyle bányáiban. Mint már emlitettük, a különféle bányák hosszu tárnák utján függtek össze egymással. Az alagutak által átjárt és tárnákkal keresztülfurt nagy alvilág a Stirling grófságban Hypogeon formát, földalatti utvesztőt képezett tehát, mely egy rengeteg hangyabolyhoz hasonlitott.

A különféle tárnák munkásai gyakran találkoztak, a mikor a munkához mentek, vagy onnan visszatértek. Élményeiket könnyü szerrel elmondhatták egymásnak és igy a bányamű regéi ugy terjedtek el tárnáról tárnára. Az elbeszélések bámulatos gyorsasággal terjedtek és persze szájról-szájra járván, még nagyra is nőttek, mint a hogy az rendesen történni szokott.

Magas műveltségük és józan gondolkozásuk folytán csak ketten képeztek dicsérendő kivételt és őket bizony nem lehetett arra csábitani, hogy hegyi szellemek, manók, vagy tündérek létezésében higyjenek.

Simon Ford és fia voltak azok, kik e kivételt képezték. Fényesen bebizonyitották ezt azzal is, hogy a munkák beszüntetése után a Dochart-bányában, egy teljesen elhagyatott barlangban maradtak meg. A jó Madgenak, mint a hogy ez a hegyi skót nőknél rendesen előfordul, volt talán némi vonzalma és hajlama a természetfelettiekhez. De a szellemjelenéseknél hallott ujságokat csak önmagának ismételgette, mit azonban lelkiismeretesen megcselekedett, hogy legalább el ne feledje a régi hagyományokat.

De ha Ford Simon és Harry ép oly babonások lettek volna is, mint társaik, a szellemek és tündérek birodalmát még sem hagyták volna el. Abban a reményben, hogy egy uj széneret fognak találni, a manók összes mesebeli csőcselékével is szembe mertek volna szállni.

Hitük csak egy pontban találkozott: azt nem birták elhinni, hogy Aberfoyle széntelepe már teljesen kimerült volna. Joggal lehetett volna azt állitani, hogy Ford Simon és fia e tekintetben a szó nemes értelmében, vakbuzgó volt, - oly erős hittel voltak Isten iránt, melyet meg nem ingathatott semmi sem.

Tiz hosszu esztendőn keresztül, egy egész napot soha nem pihenve, az apa és fiu, rendithetetlen meggyőződéssel fogta kezébe az ásót, csákányt, botot és lámpát, - aztán elmentek uj kincseket keresni, megkopogtattak minden sziklát, hogy hallják, száraz, avagy többet igérő hangot ad-e.

Mivel a korábbi furások az első alakulat gránitjáig még nem jutottak el. Ford Simon és Harrynak megmaradt az a nézete, hogy a ma még hiábavaló kutatás holnap már esetleg eredményes lehet és igy az pihenés nélkül folytatandó. Egész életüket a kisérletezésre forditották, hogy Aberfoyle bányaműveit a hajdani virágzásra segitsék. Ha az apa kidőlne, mielőtt czélt érnének, a fiu egyedül folytatta volna a vállalkozást.

A szénbányák e hű őrei egyidejüleg folyton szem előtt tartották ezeknek ápolását is. Megvizsgálták, nem készül-e valamely rész bedőlni, hogy ezt, vagy ama részt nem kell a pusztulásnak átengedni. A felvizek behatolását keresték, csatornákat ástak és mentőkuthoz vezették a csapadékokat. Egyszóval, önként védelmezték és istápolták e terméketlen telepet, melyből hajdanában oly nagy, most már füstté lett kincsek eredtek és szálltak fel.

Néhány ily kirándulás alkalmával kiváltkép Harry észlelt bizonyos feltünő jelenségeket, melyeknek magyarázatát nem birta megtalálni.

Több izben, a mikor az egyik vagy a másik szűk tárnán végigment, oly neszt vélt hallani, mintha csákánynyal erős ütéseket mérne valaki valamelyik folyosó falához.

De mert őt sem a természetfeletti, sem a természetes dolgok meg nem ijeszthették, Harry nem kimélte a fáradságot, hogy e titokzatos munkálkodásnak nyomát találja.

A tárnák elhagyatottak voltak. Az ifju bányász lámpásával végigvilágitott a falakon, a nélkül, hogy ujabb eredetü csákány- vagy ásónyomokat talált volna.

Azt gondolta tehát, hogy csak valami akusztikai illuzió, vagy valami csodálatos, fantasztikus visszhang csalta meg.

Más alkalommal ismét, a mikor lámpája fényét hirtelen odavetette egy gyanus vágásra, valami árnyékfélét látott elsurranni. Odanyult... semmi! Még csak egy lyukat sem talált, melyen keresztül egy emberi lény, üldözése elől, elmenekülhetett volna.

Egy hó alatt kétizben is, a mikor a bányamű nyugati részében járkált, távoli robbantást hallott, mintha bányászok egy dynamit-patront gyujtottak volna meg.

A legszorgosabb vizsgálatnál, a második alkalommal megtudta persze azt is, hogy a megmaradt kőpillérek egyike aknarobbanás folytán feldőlt.

Lámpája segélyével Harry pontosan megvizsgálta a robbanástól megrepedt falakat. Palából álltak, mely a bánya mélyében általában véve uralkodó volt. Azért ásott-e valaki aknát, hogy talán uj eret fedezzen fel, vagy pedig a merénylő csak a mű e részének betömését czélozta? E kérdések merültek fel benne; de a mikor az esetet elmondta apjának, a rejtélyt sem az öreg főfelügyelő, sem ő maga nem birta helyesen megoldani.

"Csodálatos, mondá Harry ismételten. Egy ismeretlen lénynek a bányában tartózkodása alig tehető fel és mégis kétségtelen. Kivülünk talán még más is kutatná, hogy talál-e még művelésre érdemes telepet, avagy csak az volt a szándéka, hogy teljesen elpusztitsa azt, a mi az aberfoylei bányaműből még megmaradt? Mi czélja lenne azonban ezzel? Ki kell tudnom, ha életembe kerül is!"

Két héttel az előtt, hogy Ford Harry a mérnököt kisérte végig a Dochart-bánya tévesztő utain, közel vélt lenni ahhoz, hogy kutatásának czélját elérje.

Kezében hatalmas fáklyával, bolygott végig a bánya délnyugati részében.

Egyszerre ugy tetszett neki, mintha pár száz lépésnyi távolban tőle, egy ferde, felfelé haladó tárna kijárásánál fénysugár aludt volna ki. A gyanus fény után sietett...

Hasztalan. Miután Harry a természetes tüneményeknek nem szokta természetfeletti okát keresni, ebből azt következtette, hogy itt kétségkivül valami ismeretlen lénynek kell lappangania. De bár a legkinosabb gondossággal vizsgálta meg a folyosó legkisebb hajlásait és mélyedéseit is, fáradozása mégis eredménytelen maradt és biztos meggyőződésre nem tudott szert tenni.

Harry tehát a véletlenben bizott, hogy ez majd felfedi a titkot. Időnként többször is látott itt-ott fénysugarat felvillanni; melyek lidérczhez hasonlóan, egyik pontról a másikra ugráltak; de csak oly röviden ragyogtak fel, mint egy villám és le kellett mondania arról, hogy okukat tovább is kutassa.

Ha Jack Ryan, vagy a bánya többi babonás munkásai észrevették volna e mesés lángocskákat, habozás nélkül valami földöntuli befolyásnak tulajdonitották volna.

Harry persze erre ép oly keveset gondolt, mint az öreg Simon. Mind a ketten azonban gyakran tárgyalták e tüneményeket, melyeknek nézetük szerint, valami természetes okon kell alapulniok.

"Várjuk be nyugodtan a kifejlendő dolgokat, fiam, mondá aztán a főmászó. Majd csak kiderül egyszer minden!"

Ha azt a követ, mely a mérnök előtt lezuhant, tényleg valamelyik gonosztevő keze dobta, ugy ez volt az első bűnös kisérlet, melyre visszaemlékezni tudtak.

James Starr azt felelte, a mikor e tekintetben megkérdezték nézetét, hogy a kő bizonyára a tárna boltozatáról oldódott le; csak ép Harry nem akarta az ily egyszerü magyarázatot elfogadni. Megmaradt a mellett, hogy a kő nem esett le; hanem dobatott. Ha esés közben valahol meg nem akadt, sohasem irhatott volna le ívet, csak ha idegen erő által röpittetett.

Harry ebben inkább közvetlen merényletet látott önmaga és apja ellen, sőt talán épen a mérnök ellen is. Tagadhatatlan, hogy volt rá némi oka.



HETEDIK FEJEZET.
Ford Simon egy észlelete.

Déli tizenkettőt ütött a szoba régi, fából készült fali órája, midőn James Starr két társával kilépett a telepből.

A légtárnán keresztülhatoló napfény egy kicsit megvilágitotta a barlang közel környezetét. Harry lámpája itt ugyan feleslegesnek látszott, de később annál szükségesebbnek bizonyult, mert az öreg főmászó a mérnököt a Dochart-bánya legvégső széléig akarta elvezetni.

Miután a három kém - a továbbiakból majd meglátjuk, hogy itt kémlelődésről volt szó - mintegy két (angol) mérföldre haladt a folyosó mentén, egy szűk tárna bejárásához értek, mely mellékhajó gyanánt pihent egy zöld mohával belepett deszkázaton. Körülbelül ugyanabban az irányban halad, mint ezerötszáz lábbal magasabban, a Forth medre.

Abból a feltevésből indulva ki, hogy James Starr már talán nem ismerné oly pontosan a Dochart-bánya tévesztő utait, mint az előtt, Ford Simon felelevenitése előtt az alapterv fővonalait, a föld felszinének alakulatával és helyszinelésével bővitve magyarázatait.

Beszélgetve haladt James Starr és az öreg bányász tovább.

Harry az utat világitotta meg előttük. Azzal, hogy minden egyes sötét sarokba odairányitotta lámpája fényét, most is valami gyanus árnyat igyekezett felfedezni.

- Nagyon messze kell mennünk, Simon? kérdé a mérnök.

- Még egy fél mérföldet James ur. Azelőtt persze a gőzerő által hajtott kutyákon tehettük volna meg az utat - de sajnos, messze elmaradt már mögöttünk az az idő!

- Az utoljára kiaknázott telep végéig megyünk tehát, kérdé James Starr.

- Igen! A mint látom, jól ismeri még a bányaművet.

- Nos, Simon, azt hiszem, neked is nehezedre esnék, ha még tovább kellene menned.

- Bizony ugy van, James ur. Bányászaink ott vágták ki a réteg utolsó széndarabkáját. Ó, ugy emlékszem rá, mintha még most is ott állnék mellette! Én magam intéztem az utolsó ütést, mely erősebben visszhangzott keblemben, mint az élettelen, üres kövezeten. Körültünk mindenütt már csak homok- és palakő volt és a mikor az utolsó targoncza a szállitó tárnához gurult, milyen megszomorodott szivvel követtem, mint egy szegény ember temetését, ugy éreztem, mintha a bánya lelke távozott volna el vele.

A meghatottság, melylyel az öreg főmászó e szavakat kiejtette, erőt vett a mérnökön is, ki szive mélyéből osztozott az érzelmekben. A tengerész érezhet igy, ki árboczait, vesztett hajóját hagyja el, - az elszegényedett ember, ki ősi házát látja rombadőlni.

James Starr megragadta Ford Simon kezét és szivélyesen megszoritotta. De ez is megkereste a mérnök kezét és a szoritást viszonozva, igy felelt:

"Pedig hát akkor most mindnyájan csalódtunk! A régi szénbánya nem halt meg. Nem hullát hagytak akkor el a bányászok és állitani merem, hogy szive még ma is ver.

- Ó, beszélj, Simon! Uj telepet találtál? kiáltott a mérnök nagy örömmel. Jól tudtam én, hogy leveled nem jelenthetett egyebet! Engem érdeklő hir a Dochart-bányában! Ugyan miféle más felfedezés érdekelhetett volna engem, egy uj szén-ér feltalálásán kivül?...

- Nem akartam, hogy ön előtt más valakinek sejtelme legyen róla, szólt Ford Simon.

- Helyesen cselekedtél, Simon, de mondd csak, miféle fúrás, vagy miféle más módszer utján győződtél meg róla?

- Hallgasson meg James ur, felelt Ford Simon. Széntelepet még nem találtam...

- Hát mit?

- Csak kézzelfogható bizonyitékát annak, hogy léteznie kell.

- És mi az a bizonyiték?...

- Feltehető-e, hogy ha a földből robbanó lég fejlődik, a mikor nincs szén, mely azt kifejleszsze.

- Nem, bizonyára nem. Szén nélkül nincs robbanó lég. Ok nélkül soha sincsen okozat!

- A mint füst sincs, ha tűz nem ég.

- És ujabban is meggyőződtél ily szénéleggázok létezéséről?...

- Egy tapasztalt bányász nem tévedhet ily tekintetben, felelt Ford Simon. Nagyon régen ismerem én már ellenségünket, a robbanó léget!

- De hátha mégis más gáz volt, szólt James Starr. A robbanó lég majdnem szagtalan és teljesen szintelen. Jelenlétét csak felrobbanásával árulja el.

- Megengedi, Starr ur, mondá Ford Simon, hogy elmondjam, mint és miként fogtam hozzá... ugy a magam módja szerint... és megbocsájt, ha egy kissé hosszura nyulik el a beszédem?"

James Starr ismerte az öreg főmászót és tudta, hogy legjobb lesz, ha félbe nem szakitja.

"- James ur, szólt tehát az tovább, tiz év alatt egyetlen nap sem mult el, hogy mi, Harry és én, ne fáradtunk volna, hogy a bányát ismét jövedelmezővé tegyük, - igazán mondom, egyetlen nap sem! Ha egyáltalán létezett még szénréteg, mi feltettük magunkban, hogy meg fogjuk azt találni. Mily eszközöket alkalmazhatunk? Furási kisérleteket, tegyünk? Az lehetetlen volt. Meg volt azonban bennünk a helyett a bányászösztön és az ember gyakran gyorsabban jut a czélhoz, ha ösztönének enged és nem az ész tanácsára hallgat. Legalább ez az én nézetem...

- Mely ellen egy szót sem szólok, mondá a mérnök.

- A mint Harry a mű nyugati részében barangolt egyszer, a következőket észlelte: a melléktárnák legvégében a palakövekből időnkint apró lángocskák lobbantak fel. Mi uton gyuladtak meg? Ma ép oly kevésbbé tudom az okot, mint akkoriban. Elég az ahhoz, hogy a lángocskák csak a robbanó lég jelenléte folytán szétmehettek, reám nézve pedig egyértelmű a szén létezésével.

- Robbanást sohasem okoztak azok a lángok? kérdé a mérnök élénken.

- Kisebb, korlátoltabb robbanásokat igen, felelt Ford Simon; ép olyanokat, mint a milyeneket magam is teremteni igyekeztem, a mikor arról volt szó, hogy a bányalég létezését igazoljam. Hisz tetszik emlékezni, mily módszereket alkalmaztak régente a bányarobbanások elkerülése czéljából, mielőtt mentőangyalunk, Davy Humphry feltalálta a biztonsági lámpát.

- Igen, felelt James Starr, te a "barátot" gondolod? Én, sajnos, még soha sem láttam olyant működésben.

- Persze, James ur, ahhoz képest ön, ötvenöt esztendeje daczára még fiatal. Én, ki tiz évvel idősebb vagyok, a bányaművek utolsó barátját még működni láttam. Ugy nevezték, mert hosszu, bő csuhát viselt. Tulajdonképeni neve "Fireman" (tűzember) volt. Akkori időben a bányalég ártalmatlanná tételére más módszer nem létezett, minthogy apró, szándékos robbanások által semmisitették meg azokat, mielőtt még nagyobb mennyiségben gyülhettek össze a tárnákban. E czélból a barát álarczosan, fejét kámzsájába dugva, testét durva, gyapjucsuhájába takarva, vigyázva csúszott végig a földön. Ő az alsó, tisztább légrétegben lélegzett, vándorlása alatt azonban egy hosszu, égő fáklyát tartott feje felett. Ha bányalég lebegett a felső rétegben, jobbadára veszélytelenül elmuló robbanás keletkezett és igy e módszernek gyakori alkalmazásával a bányákat megóvták a nagyobb bajtól. A barát persze gyakran ott halt meg a helyszinén. Olyankor egy másik lépett a helyébe. Ilyenek maradtak a viszonyok, a mig Davy biztonsági lámpája minden bányaműbe eljutott. Én azonban a régi eljárást ismertem; annak utján ismertem fel a bányalég létezését és meggyőződtem róla, hogy a Dochart-bányában még vannak szénrétegek".

Az öreg főmászónak a "barát"-ról mondott elbeszélése teljes valóságon alapul. A régi időkben tényleg az volt a bányák levegője megtisztitásának a módszere.

A bányalég, mely köneny-monocarbonatum, vagy mocsárlégnek is neveztetik, szintelen, ugyszólván teljesen szagtalan, meggyujtva nagyon keveset világit és a lépést fenn nem tarthatja. A bányász abban a levegőben ép oly kevéssé tud élni, mintegy világitó gázzal telitett kazánban. Ép ugy, mint az utóbbi, mely egyébként a köneny bicarbonattmát képezi. A mocsárlég robbanó vegyüléket képez, mihelyt öt-nyolcz százalék levegő egyesül vele. E vegyüléknek meggyuladása aztán valami módon megtörténvén, robbanást okoz, mely gyakran a legrettenetesebb katasztrófákat okozza.

Ezt a veszélyt előzi meg Davy készüléke, a mikor a lámpa lángját finom drótszövettel veszi körül, melyben a gáz eléghet, a nélkül, hogy az égést kifelé is terjesztené. Ezt a lámpát is vagy huszféle javitásnak vetették alá. Ha eltörik, épugy kialszik, mint mikor a bányász a szigoru tilalom ellenére fel akarja nyitni. De miért fordulnak elő mégis a robbanások? Mert semmiféle elővigyázatosság meg nem akadályozhatja, hogy az oktalan munkás ne igyekezzék mindenkép pipára gyujtani, avagy hogy valamelyik nemén a kővel való összeütközésnél szikrát ne ereszszen.

Nem mindenféle bányaműben van egyenlő mennyiségü bányalég. A hol ilyenek nem képződnek, a tömeg a közönséges lámpák használatát is megengedi, mint pl. Thiers, Aurin bányáiban. De ha a kiaknázott szén zsirosabb anyagu, különféle illó alkatrészeket tartalmaz, melyekből bőven fejlődhetik a bányalég. A biztonsági lámpa van arra hivatva, hogy a robbanás okát megakadályozza, melyek már csak azért is veszedelmesek, mert a nem közvetlenül sujtott munkások is, az égés alkalmával keletkező és a tárnákban messzire elterjedő, beszivhatatlan szénsavtól könnyen megfulladnak.

Az ut további folyamán Ford Simon megmagyarázta még a mérnöknek, hogy mit tett czélja elérése érdekében, most győződött meg arról, hogy a legalsó tárna végében bányaláng vált ki; hogy mint sikerült neki annak északi oldalán, a kiszögellő palakőzeten helyi robbanásokat, azaz gázgyuladásokat eszközölnie, melyek az utóbbinak természete tekintetében kizártak minden kételyt és kitünt, hogy bár csekély mértékben, de folytonosan fejlődnek.

Egy órával a telepről való távozás után James Starr már négy mérföldnyi utat járt be kiséretével. Kivánságai, reményei által üzetve, a mérnök nem is ügyelt a hosszu utra. Ujra végig gondolt mindent, a mit a vén bányász mondott neki és gondosan mérlegelte végig az érveket, melyek ennek megbizható nézete mellett szóltak. Ő is hitte most már, hogy a köneny-monocarbonatumnak oly folytonos fejlődése csak egy, még létező szénrétegre vezethető vissza. Ha csak egy gázzal tele barlang lenne a pala aljában, mint a hogy az néha előfordul, az mindenesetre egyszerre ürült volna ki és a jelzett tünemény nem ismétlődhetett volna. Ford Simon állitása szerint azonban a gáz folytonosan fejlődött és igy egy közelben levő szénérre engedett következtetni. A Dochart-bánya kincsei tehát még nem merülhettek ki végkép. Most még csak az a nagy kérdés, nagyobb aknázásra érdemes telep van-e ott vagy sem.

Harry, ki elől haladt, megállt.

"A helyszinén vagyunk! szólt az öreg bányász. Hála istennek, James ur, mert ön itt van már és majd megtudjuk..."

Az öreg főmászónak máskülönben biztos hangja e pillanatban reszketett egy keveset.

"Kedves Simon, mondá a mérnök, légy nyugodt. Én bizonyára ép oly izgatott vagyok, mint te, de most nincs vesztegetni való idő."

Itt, a hol a három ember állt, a tárna vége sötét barlanggá szélesedett ki. Vájás nem szelte át a kőzetet, ugy, hogy a szélesre kitört tárna közvetlen összeköttetésben nem állhatott Stirling grófság felszinével.

James Starr a legnagyobb érdeklődéssel vizsgálta a helyet, a hol megállt.

E barlang zárófalán még ott lehetett látni az utolsó csákányütéseknek, sőt még a robbanó likak nyomait is, melyek az üzem vége felé a kőzet repesztése czéljából furattak. A palaszikla roppant szilárd anyaga folytán az utolsó vájásnak kitámasztása vagy betömése nem vált szükségessé.

Itt, a harmadalaku képződés pala- és homokköve közt nyult el az utolsó szénér; itt találták a Dochart-bányában az utolsó darabka szenet is.

"E ponton, James ur, mondá Ford Simon, a csákányt szerelve, fogják a kőzetet megtámadni, mert e fal mögött nagyobb vagy kisebb mélységben, ott kell lennie a keresett széntelepnek.

- És e szikla felszinén győződtél meg a bányalég kiömléséről? kérdé James Starr.

- Igen, James ur, felelt Ford Simon és lámpám puszta közelitése által tudtam meggyujtani. Harrynak szintén sikerült ez, több izben is.

- Mily magasságban? kérdé James Starr.

- Körülbelül tiz lábra a szikla aljától", felelt Harry.

James Starr egy szikladarabra ült le. Miután a barlang légkörét megvizsgálta, szint ugy tetszett, mintha a bányásznak nagyon is elbizakodott szavaiban kételkednék.

A köneny-carbonatum ugyanis nem teljesen szagtalan és a mérnök csudálkozott, hogy ép oly gyakorlott, mint éles szaglóérzéke észre nem veszi. Ha az a robbanó gáz itt a levegővel volt elvegyülve, az csak igen kis mértékben lehetett. Robbanástól tehát nem kellett félni és a biztonsági lámpát bátran fel lehetett nyitni, egy ujabb kisérlet czéljából, mint azt az öreg bányász már ismételten megtette.

A mérnököt e pillanatban nem az nyugtalanitotta, hogy a levegőnek tulságos nagy gáztartalmát várta találhatni, de az, hogy inkább keveset vagy esetleg semmit sem fog találni.

"Tévedtek volna ezek? mondá magában. Nem, hisz ezek olyan emberek, kik értik a dolgukat. És mégis..."

Nem minden nyugtalanság nélkül várta tehát a Ford Simon által megjósolt tüneményt. De mert Harry ép ugy, mint az előbb ő, szintén ugy észlelte, hogy a gázszag teljesen hiányzik.

"Édes apám, mondá most, azt hiszem, hogy a gázkiömlés a palasziklákból megszünt?

- Mit? Megszünt!... szólt a vén bányász ijedten."

Ford Simon szorosan összezárta ajkait és orrán keresztül szivta be ismét a levegőt.

Egyszerre felriadt és igy kiáltott:

"Add ide lámpádat Harry!"

Ford Simon reszkető kézzel ragadta meg a lámpást. Eltávolitotta tőle az azt körülvevő sodronyhálót és a lángot szabadlevegőben hagyta égni.

A mint előrelátható volt, robbanás nem történt, de a mi itt fontosabbnak, jelentősebbnek tünt fel, a láng még egy csepet sem fogyott meg, a mi a legcsekélyebb bányalég létezést szokta tanusitani.

Ford Simon most Harry botját ragadta meg, végébe odaerősitette a lámpát és felemelték a magasabb rétegekbe, a hol a gáznak csekélyebb fajsulyánál fogva össze kellett volna gyűlnie, még ha a legkisebb minőségben özönlöttek volna is ki.

A lámpának egyenesen égő fehér lángja nem mutatott köneny-monocarbonatumot.

"A falhoz tartani!" mondá a mérnök.

- "Igen!" felelt Ford Simon és a lámpát a fal ama része felé mozgatta, a hol ő és fia még egy nappal előbb is a gázkiömlést észlelte.

Az öreg bányász karja reszketett, a mint a lángot a pala ama rétegei felé irányitotta.

"Vedd át te Harry", mondá.

Harry megragadta a botot és a lámpát szép sorjában odatartotta a pala minden repedezett helyére... De fejét csóválta, mert a sistergés és recsegés, mely a kitörő bányaléget szokta kisérni, nem hatolt füléig.

Robbanás nem történt. Kézen fekvő dolog volt tehát, hogy a falból most egyetlen gázparányocska sem ömlik ki.

"Semmi!" kiáltott Ford Simon, ki inkább fellobbanó haragja, mint csüggedése folytán szoritotta kezeit ökölbe.

E pillanatba Harry egy nagyot kiáltott.

"Mi bajod? kérdé James Starr.

- A pala hasadékait betömték!

- Igazat szólsz? kérdé a vén bányász.

- Nézd meg magad, apám!"

Harry nem tévedett. A lámpa fényénél tisztán fel lehetett ismerni a hasadék betömését, mely csak ujabban és mészvegyülékkel eszközöltetvén, hosszu fehér vonalként nyult el, melyet a reá szórt szénpor nem fedett el teljesen.

"Ó! kiáltott Harry, azt csak ő tehette.

- Ki az az ő? kérdé James Starr.

- Nos, hát az ismeretlen, a ki birodalmunkat háborgatja, felelt Harry; ő, ki után már százszor leselkedtem, a nélkül, hogy elérhettem volna; ő, mert most már kétségtelen, ki azt a második levelet is irta, hogy önt, Starr ur, az apámmal leendő találkozástól elvonja és a Yarow-tárna folyosóján azt a követ dobta utánunk! Ó, itt már ki van zárva minden kétely! Mind e dolgokban csak egy ember keze játszik közre!"

Harry oly határozottan beszélt, hogy meggyőződését a mérnök is osztotta. Csak az öreg főmászó maradt meg régi nézete mellett, bár itt tagadhatatlan ténynyel álltak szemben, a palahasadék elzárása folytán, melyen keresztül még tegnap gáz ömlött ki.

"Fogd meg csákányodat, Harry, szól Ford Simon. Állj fel vállaimra, fiam. Én még elég erős vagyok, hogy elbirjalak".

Harry megértette. Atyja odaállt egészen a fal mellé, ő maga felpattant vállaira, ugy, hogy a betapasztott hasadékokat elérhette. Nyomban hozzálátott a környező palakőzet megkopogtatásához.

Nemsokára éles sziszegés hallatszott, mint a milyent a pezsgőnél lehet hallani, a mikor szénsav tartalmát nem egy egész sürü dugaszon hajtják keresztül, oly zaj volt az, melyet az angol szénbányákban a "Puff" onomepretikus névvel szoktak illetni.

Harry felkapta most a lámpát és a hasadék felé közelitette...

Könnyed robbanás történt a fal hosszában, egy piczi, vöröses, a szélein kékes lángocska szökdécselt, lobogó lidérczhez hasonlóan.

Harry ismét leugrott és az öreg főmászó legbensőbb öröme kifejezéséül a mérnök kezeit e szavakkal ragadta meg;

"Hurráh, hurráh, hurráh! James ur a bányalég ég, a szén itt van!"



NYOLCZADIK FEJEZET.
Dynamit robbanás.

Az öreg főmászó által jelzett kisérlet tehát sikerült. A köneny-monocarbonatum tudvalevőleg csak a széntelepekben és azokból fejlődik. A nagybecsü tüzelőszer további erejének létezésében tehát nem lehetett többé kételkedni. Hogy milyen terjedelmes és milyen értékű, azt csak később lehet majd eldönteni.

E következtetéseket a mérnök az ép most észlelt jelenségekből vonta le. Ezek különben teljesen egybehangzottak Ford Simon tapasztalataival.

Az bizonyos, mondá magában James Starr, e fal mögött még egy szénréteg nyulik el, melyet azonban furási kisérleteink alkalmával nem találtunk meg. Kár csak az, hogy a műnek ugyszólván egész felszerelése tiz év óta elpusztult és most ujjal lesz pótlandó. Sebaj! Az eret, melyet már kimerültnek tartottak, ujra megtaláltuk, és ez által bizonyára végig üldözzük majd.

- Nos James ur, kérdé Ford Simon, mit tart ön felfedezésünkről? Rosszul tettem, hogy megzavartam önt nyugalmában? Sajnálja-e látogatását a Dochart-bányában?

- Ó nem, nem, régi jó barátom! felelt James Starr. Ezt az időt nem pazarolhattuk el, de beállna az eset, ha nem térnénk vissza azonnal a telephez. Holnap ismét idejövünk és ezt a falat dynamitgyutacscsal repesztjük szét. Ha magára a széntelepre bukkanunk, több rendbeli furási kisérlettel majd meggyőződünk annak vastagságáról és kiterjedéséről és én, ha a felfedezés megfelel várakozásainknak, azonnal megalapitom a régi részvényesek örömére az uj aberfoylei társulatot. Még három hónap letelte előtt aztán már az első szénszállitmányoknak kell az uj telepből kikerülniük.

- Helyesen beszélt, James ur! kiáltott Ford Simon örömtelt izgatottsággal. Az öreg bánya megifjul, mint az özvegy asszony, ha ujra férjhez megy. A régi napok friss élete ujra felderül majd a csákányok ütései, az aknák menydörgése, a kocsik zörgése, a lovak nyeritése, a tengelyek recsegése és a gépek zakatolása mellett! Ó, hát én mindezt ujra fogom látni! Remélem, James ur nem fog még nagyon vénnek tartani, és régi hivatalomba mint főmászót ujra befogad?

- Nem tartalak vénnek, derék Simon barátom! bizonyára nem! Fiatalabb maradtál te, mint én, öreg bajtársam.

- És szent Mungóra mondom, ismét ön lesz a mi "viewer"-ünk! Hadd tartson sokáig az uj lelet és részesitsen engem az ég abban a kegyben, hogy elébb kelljen szememet örök nyugalomra bezárnom, mielőtt annak vége szakad."

A vén bányász ujjongott örömében. James kétségkivül osztozott ebben, de szivesen rábizta az öreg Simonra, hogy kettő helyett is ujjongjon.

Csak Harry szenvedett még mindig. Lelkében felujultak mindama különös, érthetetlen esetek, melyek az uj széntelep felfedezését megjelezték és bizonyos aggodalmakat keltettek benne a jövő tekintetében.

Egy órával később James Starr és két kisérője ismét visszaért a telepre.

A mérnök a legjobb étvágygyal vacsorázott, szivesen hozzájárult a vén főmászó által fejtegetett összes tervekhez, és ha nem izgatta volna az élénk vágy, hogy bárcsak virradna már a legközelebbi nap, talán sehol az egész világon nem aludt volna oly jól, mint itt, e telep zavartalan nyugalmában.

Másnap reggel James Starr, Ford Simon, Harry, sőt még Madge is az izletes reggeli után korán elindult és ismét a tegnapi utra tértek. Többrendbeli szükséges szerszámon kivül néhány dynamit-gyutacsot is vittek magukkal, hogy a holt kőzetet szétrepeszszék vele. Egy hatalmas fáklyán kivül Harry még egy nagyobb biztonsági lámpát is vitt magával, mely tizenkét óra hosszat eléghetett. Ez elegendőnek látszott az oda- és visszamenetelre, valamint a szükséges ott-tartózkodásra is, ha a további kutatások czélszerüeknek mutatkoznának.

"Munkára fel!" buzgólkodott Simon, a mikor kisérőivel a tárna végére ért.

Nehéz törővasat fogott kezébe és nagy erővel odafeszitette a palafalnak.

"Várjatok egy pillanatig, mondá most a mérnök. Előbb meggyőződünk, hogy változatlan-e itt minden és hogy a bányalég még mindig ömlik a hasadékokon.

- Nagyon igaza van, Starr ur, szólt Harry; a mit itt tegnap betömve találtunk, ma megint ugy lehetne!"

Egy kőpilléren ülve, Madge gondosan vizsgálgatta a barlangot és a falat, mely szétrepesztendő lesz.

Beigazoltatott, hogy még most is minden ugy van, mint a hogy tegnap találták. A palakőzet hasadékain nem észlelhető semmiféle változás. A köneny-monocarbonatum, bárha kisebb mennyiségben is, de még mindig ömlik belőle, aminek magyarázata abban keresendő, hogy hát tegnap óta akadálytalanul ömölhetett ki. Mindenesetre az egész kiömlés oly csekélymérvü volt, hogy attól nem lehetett félni, hogy esetleges robbanó légvegyülék képződhetnék. James Starr és társai tehát bátran nekiláthattak a munkának. Egyébként feltételezhető volt az is, hogy a levegőnek lassankint ki kell tisztulnia, a szerint, a mint a Dochart-bánya magasabb tárnáiban és folyosóiban elterjed és hogy az ily nagy légtömegben eloszlott robbanó gázok nagyobbmérvü robbanást nem okozhatnak.

"Munkára fel tehát!" ismétlé Ford Simon.

Csákányának hatalmas ütései alatt csakhamar elváltak egyes szikladarabkák.

A kőfal jobbára homokkőből és palából állt, közéje leülepedett pradding-kövekkel vegyesen, a mint ezeket a széntelepek végignyultságai mellett nem ritkán lehet találni.

James Starr felemelt néhányat a csákány által lerepesztett törmelékekből és gondosan megvizsgálta, hogy talán biztos következtetést vonhasson ebből a széntartalomra is.

Az első munka körülbelül egy órát vett igénybe, mig a tárna hátsó felébe eléggé mély vágást üthettek. James Starr erre megjelölte a furandó repesztőlikak egyes helyeit, melyek a Harry gyakorlott keze által intézett kőfúrók és vésők alatt mihamar el is készültek. Azután dynamit-gyutacsokat helyeztek beléjük. Ezeknek biztonsági gyujtóval ellátott szurkos gyujtózsinóruk volt a tulajdonképeni repesztő-anyagban. A zsinórokat meggyujtották. James Starr és társai elég távolra visszavonultak.

"Ó, James ur, mondá Ford Simon, ki izgatottságán nem birt uralkodni, vén szivem még sohasem vert ily rohamosan. Már égek a vágytól, hogy a széneret megtámadhassam.

- Csak türelem, Simon, inté őt a mérnök. Csak nem tételezi fel, hogy e fal mögött már egy teljesen kész tárnát fog találni?

- Bocsánat, James ur, felelt a vén főmászó. Én mindent feltételezek, a mi egyáltalában lehetséges. Ha Harrynak és nekem a szerencse már egy uj telep felfedezésével és ily rendkivüli módon kedvezett, miért ne maradna meg ez a szerencse mindvégig is?"

A dynamitrobbanás megtörtént. A dörgés zúgva járta be a földalatti folyosók hálózatát.

James Starr, Madge, Harry és Ford Simon a barlang felé sietett.

"James ur, James ur, kiáltott az öreg főmászó, nézze, az ajtó felpattant..."

Ford Simon e képletes kifejezését az az uj vágás igazolta, melynek mélységét egyelőre nem lehetett megbecsülni. Harry már is be akart hatolni a nyiláson...

A mérnök, ki egyébként nagyon csudálkozott ez üreg láttára, visszatartotta őt.

"Hadd tisztuljon meg előbb benne a levegő, mondá neki.

- Igen, tisztelet a mofettáknak (a szénbányák mérges kigőzölgéseit hivják igy)! kiáltott Ford Simon.

Egy negyedóra telt el a legkinosabb várakozásban. Még csak azután tolták be az üregbe, a mennyire csak lehetett, a bot végéhez erősitett fáklyát és meggyőződtek, hogy az változatlanul égett tovább.

"Menj hát be, Harry, mondá James Starr, mi majd követünk."

A dynamit által repesztett nyilás elég tágas volt, hogy egy ember átbujhatott rajta.

A fáklyával kezében Harry haladéktalanul bemászott és a sötétségben mihamar eltünt.

James Starr, Ford Simon és Madge mozdulatlanul várakozott.

Egy percz - egy végtelennek látszó percz - már elmult. Harry nem tünt fel ujra, nem is hivta őket. A mint James Starr a repesztett bejáráshoz közelébb ment, még csak egy fénypontot sem észlelt többé, melynek legalább némileg kellett volna az üreget megvilágitania.

Harrynak lábai alatt talán a föld tünt volna el egyszerre? Az ifju bányász egy feneketlen mélységbe bukott volna talán? Hangja el sem hat már kisérői füléig?

E lehetőségekkel nem is törődve, az öreg főmászó már be akart hatolni az ismeretlen üregbe, a mikor egy eleinte gyengébb, majd mindinkább erősödő fény lobbant fel és Harry hangja is megszólalt.

"Jöjjön, Starr ur! Ide, apám! kiáltott most; Uj-Aberfoyle utja nyitva áll!"



KILENCZEDIK FEJEZET.
Uj-Aberfoyle.

Ha lehetséges lett volna, hogy emberfeletti erővel és hatalommal egy darabban és körülbelől ezer lábnyi vastagságban kiemeltessék az egész földkéreg, mely Stirling, Dumaston és Renfrew grófságok összes tavait, folyóit és öbleit hordozza, e rengeteg fedél alatt egy óriási üreget lehetett volna találni, melylyel az egész föld kerekségén csak még egyetlenegy - a Kentucky grófságban lévő hires mamut-barlang - mérkőzhetnék.

Ez az üreg több száz, mindenféle alaku és nagyságu zárkából állt, különféle, önkényesen elrendezett sejtekből összerakott méhköpühöz, de egy óriási méretü méhköpühöz hasonlitva, melyben a méhek helyett, a geológiai ősidők ichthycsaurusai, megatheriai és pterodactylái találhattak volna kényelmes szállást.

Karzatok tömkelege, melyek közül néhány magasabb, mint a templomok legmagasabb boltozatai, mások ismét szűkek és kanyargósak; egyrészük vizszintes irányban haladva, másik részük tetszés szerinti változatossággal fel- vagy lefelé elnyulva - ilyen volt ez az üregek képe, melyek alsó részükben szabadon függtek össze egymással.

A pillérek, melyek a régi épitészeti modort utánzó bolthajtásokat hordozták, a vastag, a karzatok közt elnyuló falak és e másodalakulatu rétegek mellékutai mind homokkőből és palatartalmu sziklákból voltak összetéve. Ez értéktelen rétegek közt azonban és általuk hatalmasan összeszoritva, pompás széntelepek mutatkoztak, fekete vérhez hasonlitva, mely az ősidőkben e kibonthatatlan szövevényen keresztül folyhatott. E telepek egyébként északra és délre negyven mérföldnyi hosszuságban nyultak el és még az északi csatorna medre alatt is volt folytatásuk. Az egész katlan tartalmát persze csak ismételt kutatások után lehetne megbecsülni, össztartalma azonban kétségkivül tulhaladja Cardiff, Galles grófság szénkészleteit, Newcastle és Northumberland grófság telepeit.

Ehhez járul még, hogy e szénbánya kiaknázása nagyon kényelmes munka lesz, mert már maga a természet is a másodalakulatu kőzettömegek különös képződése, a hegytömeg megkeményedése alkalmával a geológiai őskorban, az ásványnemü anyagoknak megmagyarázhatatlan hátraszorulása által, nagyszámu tárnákat és mellékutakat teremtett Uj-Aberfoyleban!

Igen, maga a természet! Az első tekintetre azt lehetett volna ugyan hinni, hogy egy már évszázadok óta elhagyott szénbánya került ismét a kutatók szemei elé, de a dolog nem igy állt.

Ilyen kincseket senkisem hagyott volna el. Az emberi termiták Skóczia alvilágának ezt a részét még nem fürkészték ki, minden a természet műve volt tehát itt. De, mint már mondtuk, Egyiptomnak egyetlen utvesztőjét, a római kornak egyetlen katakombáját sem lehetett volna amaz üregekkel összehasonlitani - legfeljebb ama hires mamutbarlangokat, melyekben, husz mérföld hosszuság mellett kétszázhuszonhat utat, tizenegy tavat, hét folyamot, nyolcz vizesést, harminczkét mérhetetlen örvényt és ötvenkét óriási boltivet találtak, melyek közül némelyek négyszáz láb magasságba is felnyultak.

Igy hát Aberfoyle e barlangjai is nem emberi kéz, hanem a minden dolgok megteremtőjének alkotását képezték.

A mérhetetlen kincsekben bővelkedő e terület feltalálásának érdeme kétségkivül az öreg főmászóé volt. A régi szénbányákban tiz évi tartózkodás, a kutatásokba tanusitott ritka szivósság, megrendithetetlen bizalom és kitünő bányászösztön egyesült itt, hogy oly sikert arathasson, a hol minden más kisérlet hiábavalónak bizonyult. James Starr vezetése alatt, az üzem utolsó évei folyamában alkalmazott furási kisérleteket miért szüntették meg ép itt, az uj telepek közvetlen határánál? Ez csak a véletlennek tulajdonitható, mely az efféle kutatásoknál mindig oly nagy szerepet szokott játszani.

De legyen a dolog bármint is, itt, Skóczia alvilágában, egy egész grófság volt elfedve, melynek, hogy lakható legyen, csak az ég napja hiányzott, vagy valami más csillag, mely azt különösen bevilágitaná.

A viz, itt, e különféle mélyedésekben összegyült és tavakat, még nagyobb állóvizeket képezett, mint a milyen a Katrine-tó, mely ép felette terült el. Persze e tavakban nincs meg a viznek rendes mozgása, hullámzása, áramlata. Nem tükröződik bennük valamely góth izlésü várkastély képe; partjaikon sem fűzek, sem tölgyek nem zöldelnek, szomszédos hegyek árnya nem borul felszinükre, a nap sugarai nem rezegnek bennük és a hold sehol sem kelt fel a szemhatárokon. Daczára mindezeknek, e mély tavaknak, melyeknek tükrét nem fodrozza szellő, meglett volna bizonyos varázsuk, ha egy villamos lámpa fénye esett volna rájuk, beragyogva a borzadalmas szétágazásu csatornákat, melyek ez idegenszerü terület földrajzát kiegészitették.

Ha bár alkalmatlan volt is minden növény termelésére, mégis nagyszámu népességnek szolgálhatott volna lakóhelyül. És vajjon ki tudja, hogy az örökké egyenletes légkörben, Aberfoyle bányáinak fenekén, ép ugy, mint Newcastle, Alloa és Cardiff bányáiban, a mikor telepeik kimerülnek már - ki tudja, hogy az Egyesült-Királyság szegényebb néposztályai nem keresnek-e valaha bennük menedékhelyet?



TIZEDIK FEJEZET.
Oda és vissza.

Harry hivására James Starr, Madge és Ford Simon becsuszott a nyiláson, mely a Dochart-bányát az uj üreggel összeköttetésbe hozta.

Egy terjedelmes folyosó elején találták magukat. Azt lehetett volna hinni, hogy emberi kéz alkotta, ásó és kapa vájta ezeket a dús telep kiaknázása czéljából. A belépőkben mindenek előtt az a kérdés merült fel, hogy nem jutottak-e valami régi bányába, melynek létezéséről a grófság legvénebb bányászainak sem volt már többé sejtelmük.

Nem! A geologiai rétegek egyedül "rendezték" e folyosókat abban az időben, a mikor a másodlagos lerakodások képződtek. Az ősidőkben talán hatalmas folyam zugott itt, a mikor a felső vizek az örvények által elnyelt növényekkel vegyültek el; de most oly szárazaknak látszottak, mintha pár ezer lábbal mélyebbre, az őshegység gránitján keresztülhajtattak volna. A levegő egyébként könnyen mozgott bennük, a mi azt bizonyitotta, hogy valami természetes légkürtő által a külső légkörrel álltak összeköttetésben.

A mérnök által tett e megjegyzést valamennyien megerősitették. A bányagázokat illetőleg, melyek azelőtt a falakon és hézagokon áthatoltak, mégis ugy látszott, mintha csak egy ugynevezett "zseb"-ben gyűltek volna össze, mely aztán kiürült, - mert arról meggyőződtek, hogy a folyosók levegőjében nyoma sem volt a gázoknak. Óvatosságból azonban Harry csak a biztonsági lámpát vitte magával, mely tizenkét órai égési időre elegendő volt.

James Starr és kisérői szerfelett örültek e minden reményeiket felülmuló óhajtásuk teljesedésének. Körültük mindenütt szén feküdt. Az izgatottságtól szólni sem tudtak. Még Ford Simon is erőt vett magán és elragadtatásának hosszu mondatok helyett, csak rövid felkiáltásokban adott kifejezést.

Helytelen volt talán, hogy oly mélyen bemerészkedtek e kriptába. Ó, a visszatérésre most alig gondoltak. A folyosó járhatónak bizonyult és eléggé egyenes irányban vonult. Hasadék nem gátolta lépteiket, egyetlen "puff"-ból sem árthattak kártékony gőzök. Nem volt tehát ok arra, hogy megálljanak és igy James Starr, Madge, Harry és Ford Simon egy óra hosszat mentek tovább, a nélkül, hogy bármiféle jelből az ismeretlen alagut pontos alakulására vonatkozólag vonhattak volna valami következtetést.

Bizonyára még tovább hatoltak volna, ha nem érnek a végére a hosszu utnak, melyen eleitől fogva mentek. A folyosó ismét egy rengeteg üregbe torkollott. Mily távolságban mélyed le az átellenes fal. Az uralkodó sötétségben nem lehetett ezt felismerni. A lámpa fényénél azonban észrevehették a vándorok, hogy a láthatatlan íves boltozat egy terjedelmes, nyugvó vizfelületet - tavat vagy mocsárt fed el, melynek festői, magas sziklafalai által szegélyezett partjai a sötétségben vesztek el.

"Megálljunk!" kiáltott Ford Simon, mialatt hirtelen megállt. Egy lépéssel tovább menve, egy örvénybe sülyedünk talán.

- Pihenjünk egy keveset, barátaim, vélekedett a mérnök. Most különben már a telephez való visszatérésre is gondolnunk kell.

- Lámpánk még tiz óra hosszat égne, Starr ur, mondá Harry.

- Jól van no, de mindenesetre pihenjünk, ismétlé Starr ur, megvallom, lábaim rászorulnak már! - És ön, Madge, mitsem érez az ily hosszu ut megerőltetéséből?

- Nem valami nagyon sokat, James ur, felelt az erőteljes skótnő. Az aberfoylei régi bányát néha egész napon át is bejártuk.

- Eh, szólt Ford Simon, Madge tizszer is megtenné ezt az utat, ha szükséges lenne. De én megmaradok előbbi mondásom mellett, James ur, levelem megérte azt a fáradtságot, ugy-e bár, melynek alávetette magát. Merjen csak nem-et mondani, James ur, merje csak megtenni!

- Megvallom, öreg barátom, ilyen örömöm végtelenül hosszu idő óta nem volt már! felelt a mérnök. Az a kevés, mit e csodabányából láttunk, arra látszik utalni, hogy terjedelme, kivált a mi hosszát illeti, igen nagy lehet.

- Szélessége és mélysége nem kevésbbé, James ur! egészitette ki Ford Simon.

- Azt majd később fogjuk meglátni.

- Kezeskedem érte! Bizzék teljesen az én régi bányászösztönömben; az még sohasem csalt meg engem!

- Szivesen hiszek neked, Simon; szólt a mérnök mosolyogva. Amennyire e felületes és rövid szemle után itélhetek, e telepek több évszázadra kiható munkásságra nyujtanak alkalmat!

- Századokra! kiáltott Ford Simon, elhiszem azt, igen, igen, elhiszem, James ur, ó, ezer év is beletelik, mielőtt az utolsó széndarabot kiszállitják uj bányánkból.

- Adja az ég, felelt James Starr. A mi most már a szén minőségét illeti, mely itt a falakból hiányzik...

- Az kitünő, James ur, remek, szólt közbe Ford Simon. Tessék róla meggyőződni!"

E szavaknál egy jókora darabot vágott ki csákányával a fekete ásványból.

"Nézzétek! Nézzétek! kiáltott, lámpáját közelebb hozva, a szén törése síkjai fénylenek! Zsiros, dús olajtartalmu közeret találunk itt, mely ugyszólván por és törmelék nélkül hull szét apróbb darabokba. Ó, James ur, ez oly telep, mely érezhető versenytársa lesz majd Swanseának és Cardiffnek. A fogyasztók még verekedni fognak érte és mert kevés költséggel lehet termelni, alacsony áron lesz eladható is.

- Valóban, mondá Madge, ki egy széndarabkát kezébe vett és szakértői szemmel vizsgált, ez igen jó tüzelőszer. Vidd el ezt a darabot a telepre, Simon; az uj bánya első termését takaréktűzhelyünkben szeretném égni látni!

- Helyesen mondád, asszony, felelt az öreg főmászó és majd meglátod, hogy nem tévedtem.

- Starr ur, kérdé most Harry, van-e megközelitő fogalma irányáról és elnyulásáról annak a hosszu folyosónak, melyen az uj szénbányában végigballagtunk?

- Nincs, fiam, felelt a mérnök, iránytű segélyével általános irányát megállapithattam volna, de a nélkül ép oly helyzetben vagyok, mint a tengerész nyilt tengeren és ködben, a mikor a napot nem láthatja és igy helyzetéről sem alkothat magának fogalmat.

- Ugy van, James ur, szólt közbe Ford Simon, de kérem, helyzetünket ne hasonlitsa a tengerész helyzetéhez, ki alatt mindig és mindenütt az örvény tátong. Itt szilárd földön és talajon állunk és nem kell félnünk, hogy valaha elsülyedünk.

- No ezt a fájdalmat nem fogom neked megszerezni, vén Simon, nyugtatta meg őt James Starr. Távol legyen tőlem a gondolat, hogy Aberfoyle uj bányáját egy igazságtalan hasonlattal lealacsonyitsam. Csak azt az egyet akartam mondani, nem tudjuk itt tulajdonkép hol vagyunk.

- Stirling grófság földalatti világában vagyunk, James ur, felelt Ford Simon és ezt oly határozottsággal állitom, mintha...

- Hallgassatok csak!" kiáltott Harry, félbeszakitva az öreg főmászót.

Mindnyájan ép oly feszülten hallgatóztak, mint az ifju bányász. Gyakorlott fülét valami nesz, távoli morgáshoz hasonló zaj érintette. James Starr, Simon és Madge szintén meghallotta. A felső réteg felől dörgés gyanánt hangzott, melyen, bármily gyenge volt is, crescendot és decrescendot lehetett megkülönböztetni.

Pár perczig mindnyájan a legmélyebb csendben hallgattak. De egyszerre csak igy kiáltott Ford Simon.

"Ej, no, szent Mungóra, hát már a kutyák gördülnek Uj-Aberfoyle vágányain?

- Papa, szólt Harry, én inkább azt hiszem, hogy ez a zaj egy viztömegből ered, mely egy part széle felett hömpölyög el.

- Csak nem vagyunk itt a tenger alatt! vélekedett az öreg főmászó.

- Nem, felelt a mérnök, de nem volna lehetetlen, hogy a Katrine-tó alatt lennénk.

- Akkor persze igen csekély átmérőjü lehetne felettünk a földréteg, miután a viz zúgását tisztán halljuk.

- Ez könnyen elképzelhető, szólt James Starr tovább és már az által is érthetővé válik, hogy maga ez az üreg is igen magasan nyulik fel.

- Ebben igaza lehet, Starr ur, mondá Harry.

- Kint egyébként igen rossz idő van, szólt James Starr tovább és a tenger hullámai csak oly magasan csapkodhatnak, mint a Fort öblei.

- Nos, hát csak rajta, szólt közbe Ford Simon. A kőszénréteg nem lesz rosszabb azért, hogy tó alatt telepedett meg. Nem ez lenne az első eset, hogy az emberek még az óczeán alatt is utána mennek a szénnek! És ha az északi tenger minden mélységét ki kellene kutatnunk, mi volna abban oly nagyon rossz dolog?

- Bravo, Simon, mondá a mérnök, ki önkéntelenül is mosolygott az öreg főmászó lelkesedésén. Tárnáinkat a tenger alá hajtjuk be. Az Atlanti Óczeán fenekét igy átlyukasztjuk, hogy valóságos szita válik belőle! Csákányaink segélyével utat ásunk magunknak az óczeán alatt az Egyesült-Államokban lakó törzsrokonainkhoz. Befurjuk magunkat a föld közepéig, hogy elraboljuk tőle az utolsó darabka szenet!

- Ön kinevet engem, James ur? kérdé Ford Simon egész komolyan.

- Én nevetnélek ki, vén Simon, nem! De lelkesülésed a lehetetlenségig ragadtat el! Maradjunk csak a valóságnál, eleget igér ez is. A szemeinket most szépen itt hagyjuk és visszaindulunk a telep felé."

Egyebet egyelőre csakugyan nem tehettek. A legközelebi jövőben már a mérnök egy bányászsereg kiséretében és teljes felszereléssel kezdi meg ujra Uj-Aberfoyle kiaknázását. Most azonban ajánlatos a Dochart-bányába való visszatérés. Az ut könnyen megtalálható. A folyosó a megrepesztett nyilásig ugyszólván, egyenes irányban halad, eltévedni tehát nem igen lehet.

A mint James Starr már ép indulni készült, Ford Simon még egyszer visszatartotta.

"James ur, kezdé, ki látja itt e rengeteg barlangot, e földalatti tavat, melyet elfed, a partokat, melyet a lábainknál locsogó habok mosnak? Nos, ide fogom lakásomat áthelyezni és ha néhány követni fogja példámat, egy év alatt Ős-Anglia földje mélyében egy kis faluval több lesz majd!"

James Starr mosolyogva helyeselte az öreg Simon terveit, megszoritotta kezét és mindannyian Madgeval élükön visszaindultak a folyosó felé és onnan a Dochart-bányához.

Az első mérföldet kitevő utrészen nem történt semmi különös. Harry egészen elől ment, mindnyájuk élén és a lámpát magasra a feje felett tartotta. Figyelmesen követte a főutirányt és kerülte a szűk alagutakat, melyek jobbról és balról nyiltak abból, ugy látszott, hogy visszafelé ép oly könnyen fognak eljutni, mint a hogy ide eljutottak, a mikor egy kellemetlen esemény a vándorok helyzetét hirteleniben igen kétségbeesetté tette.

Ép a mikor Harry egyszer magasabbra akarta lámpáját tartani, hevesebb mozgás támadt a légrétegekben, mintha erőteljes szárnycsapások üznék azokat. Az oldalról ért lámpa kiesett Harry kezéből és széttört a folyosó köves talaján.

"Nos, Harry, mit gondolsz, kitörjük a nyakunkat, a mig a tanyára visszaérünk?"

Harry egy szót sem felelt. Gondolatai lekötötték nyelvét. Ez utóbbi esetben is valami talányszerü lény közbenjárását látta?

A mélységben oly ellenség lakozik, kinek érthetetlen ellentállása egykoron komolyabb nehézségeket fog felidézni? Kinek áll érdekében, hogy az uj széntelep kiaknázását meggátolja? Hisz ez esztelenségnek látszott és mégis a tények mellette szóltak és oly egymásutánban gyültek már össze, hogy a feltevések bizonyossá váltak.

A vándorok helyzete most már semmikép sem volt irigylésre méltó. A mély sötétségben körülbelül öt mérföldet kellett haladniok a folyosón, mely a Dochart-bányához vitt. Azután még mindig egy órai utjuk volt, a mig a tanyához értek.

"Ez ne tartóztasson bennünket, mondá Ford Simon, egy pillanatnyi elvesztegetni való időnk sincs. Haladjunk tapogatódzva, mint a vakok. Eltévednünk lehetetlen. Az utunkba nyiló alagutak csak vakondlyukak bejárásai és ha a főfolyosón haladtunk, okvetlenül el kell jutnunk a torkolathoz, melyen az előbb bejöttünk. Akkor aztán a régi szénműbe értünk, melyet ismerünk, a hol nem először fogunk a legnagyobb sötétségben járni. Ott megtaláljuk még a hátrahagyott lámpákat is. Előre tehát! Harry, menj te előre; ön menjen közvetlen utána, James ur, aztán Madge következik és én zárom be a menetet. Csak el ne bocsássuk egymást, folytonosan nyomában, sarkában legyünk egymásnak!"

Akarva, nem akarva, el kellett fogadni a vén főmászó intézkedéseit. A falon végig tapogatódzva, a helyes utat csakugyan alig lehetett eltéveszteni.

Csakhogy hát a kezeknek kellett a szemet pótolniok és az ösztönben kellett megbizni, mely Ford Simonnál és fiánál már majdnem második természetté vált.

James Starr és barátai tehát a megszabott rendben utnak indultak. Egy szót sem beszéltek, de gondolataik annál élénkebben foglalkoztatták őket. Kétségkivül valami ellenséggel van dolguk. De ki az ellenség és mint lehessen titokzatos módon előkészitett támadásai ellen védekezniük. Bármint keringtek is agyukban az efféle aggodalmak, most nem lehetett csüggedniök.

Szélesre tárva karjait, Harry biztos lépésekkel haladt előre és a folyosón mindig az egyik faltól a másik felé ment. Ha vájás, oldalnyilás jött utba, erről kezével győződött meg könnyü módon, olykép, hogy ezek nem a helyes utat jelezték, hogy a vájás porhanyós, avagy a nyilás csak szűk volt, ugy hogy mindig megmaradt a helyes uton.

A sötétségben, melyet a szem meg nem szokhatott, mert hát abszolut sötétség volt, ez a nehézkes ut mintegy két órát vett igénybe. Az elmult időt becsülgetve és tekintetbe véve azt, hogy csak lassan haladhattak, James Starr azt gondolta magában, hogy a kijáráshoz most már mihamar el kell jutniok.

Harry csakugyan szinte nyomban megállt.

"A folyosó végén vagyunk? kérdé Ford Simon.

- Igen, felelt az ifju bányász.

- Nos, akkor hát ismét meg kell keresned a nyilást, mely Uj-Aberfoylet a Dochart-bányával összeköti.

- Nem, nem találom", felelt Harry, ki mindenütt körültapogatódzott, de csak a sehol meg nem szakadt falat találta.

Az öreg főmászó pár lépéssel előbbre ment és maga vizsgálta meg a palakőzetet.

E pillanatban rémes sikoltásba tört ki.

Vagy mégis csak eltévedtek a vándorok, vagy pedig ujra elzárta valaki az egyetlen, a dynamitrobbanás által a sziklafalba repesztett nyilást.

Akár az egyik, akár a másik eset forgott is fenn, James Starr kiséretével együtt mindenesetre Uj-Aberfoyleba volt bezárva.



TIZENEGYEDIK FEJEZET.
A tűzboszorkányok.

Nyolcz nappal az elmondott események után James Starr barátait kinos nyugtalanság fogta el. A mérnök eltünt; a nélkül, hogy ennek magyarázatát lehetett volna találni. A házánál tett kérdezősködések folyamán megtudták ugyan, hogy a Granton-piernél egy gőzhajóra szállt, - a "Prince de Galles" kapitánya utján pedig, hogy Stirlingben ismét partra szállt, de a továbbiakban teljesen nyoma veszett James Starrnak. Ford Simon a teendő látogatás titokban tartását ajánlotta neki levelében és igy hát nem is szólt senkinek utazása czéljáról.

Edinburghban mindenütt a mérnök eltünéséről beszéltek. Sir W. Elphiston, a "Royal Institution" elnöke, jelentést tett társainak a levélről, melyet James Starr, kevéssel elutazása előtt intézett hozzá és melyben kimenti magát, hogy a társaság legközelebbi ülésében nem fog részt vehetni. Mások is ehhez hasonló leveleket tudtak felmutatni. Ez okmányok persze bizonyitották, hogy James Starr eltávozott Edinburghból, - a mit különben tudott már a világ - de nem adták magyarázatát annak, hogy hová lett. Ily férfiunál azonban az efféle, szokásaival teljesen ellenkező távollétnek előbb feltünnie kellett, majd nyugtalanságot is szült, minél továbbra elhuzódott.

A mérnök barátai egyikének sem jutott volna eszébe, hogy ő az aberfoylei szénművekhez mehetett volna el. Ismerték ellenkezését, hogy működése hajdani szinhelyét ujra lássa. Soha át nem lépte annak határát azóta, hogy az utolsó szénrakományt kiszállitották onnan. De mert a gőzhajóról Stirlingben szállt partra, mégis csak ebben az irányban tettek némi kutatásokat.

Sajnos, de ezek eredménytelenek maradtak. Egyetlen ember sem emlékezett arra, hogy a mérnököt a grófságon látta volna. Csak Jack Ryan adhatott volna kellő felvilágositást, ki vele Harry kiséretében, a Yarow-tárna egyik mászólétráján találkozott. A fiatal ember azonban, mint tudjuk, a melrosei magasságban dolgozott, negyven mérföldre délnyugati irányban, Renfrew grófságba és neki eszébe sem jutott, hogy James Starr eltünése valakit nyugtalanithatna is. A tanyán tett látogatása után nyolcz nappal tehát Jack Ryan csak ép ugy dalolta volna kedvencz dalait az iroini törzsek esti gyülekezeteiben, mint azelőtt, ha őt is nem kisérte volna valami nyugtalanság, melyről azonnal szó lesz a továbbiakban.

James Starr nemcsak a fővárosban, de egész Skócziában is sokkal ismertebb és tiszteltebb ember volt, mintsem az őt illető események észrevétlenül maradhattak volna. A lordmayor, az edinburghi városi tanács, a hivatalnokok és tanácsnokok, kik jobbára közelebbi barátai voltak a mérnöknek, behatóbb kutatásokat eszközöltettek most és megbizott embereket küldtek ki a vidékre, kik persze szintén nem érthettek el más czélt.

Nem maradt tehát egyéb hátra, mint az Egyesült-Királyság legolvasottabb hirlapjaiban felhivást közölni James Starr személyleirásával, melyben Edinburghból történt elutazásának napja is meg volt emlitve. Aztán ennek az eredményét is várták. A kinos izgatottság nap-napra nőtt. Anglia tudományos világa már azt kezdte hinni, hogy legkiválóbb tagjainak egyike végkép eltünt.

Mialatt a közvéleményt ily módon nyugtalanitotta James Starr sorsa, Harry miatt sem volt kisebb az aggodalom, csakhogy az utóbbinak hiányát nem érezték általában, csak Jack Ryan jókedvén esett miatta csorbulás.

Olvasóink még emlékezni fognak, hogy Jack Ryan a Yarow-tárnában történt találkozás alkalmával meghivta Harryt, hogy egy hó mulva jöjjön el Irwinbe a törzsek ünnepéhez. Az utóbbi elfogadta a meghivást és megjelenését a leghatározottabban megigérte. Jack Ryan régi tapasztalásból tudta, hogy bajtársa szavának szokott állani. A mit ő megigért, azt olybá lehetett venni, mintha már meg is történt volna.

Az irwini ünnepélynél nem lett volna hiánya semmiben; jutott volna a dalból, tánczból és vigságból is elég, de - Harry Ford elmaradt.

Jack Ryan már majd meg is haragudott volna rá, mert az ifjukori barát hiánya megzavarta az ő jó kedvét, ugy hogy az előadás közepén cserben hagyta emlékező-tehetsége és életében most először sült volna fel ott, a hol máskülönben a legriadóbb tapsokban szokott részesülni.

A James Starra vonatkozó és a hirlapokban közzétett felhivást ő persze még nem látta. A derék fiu tehát csak Harry elmaradása miatt képzelt magának különféle dolgokat, de minden gondolata csak oda irányult, hogy rendkivül fontos körülmények akadályozhatták abban, hogy igéretét be nem váltotta.

Jack Ryan elhatározta tehát, hogy már másnap a glasgowi vasutra ül, elmegy a Dochart-bányába és ezt a szándékát meg is valósitotta volna, ha nem jön közbe oly esemény, mely majdnem halálát okozta.

Most elmondjuk itt azt, a mi deczember 17-ike éjjelén történt. Ez persze csak viz volt a babonaság hiveinek malmára, kik pedig a melrosei majorságban elég szép számmal voltak.

Irwinnek, a Renfrew grófságbeli kicsiny tengerparti városnak körülbelül hétezer lakosa van és a clydei öböl közelében, a skót partnak egy élesen kiszögellő földnyelve által alkotott mélyedésben fekszik. A viharok ellen jól megvédett kikötőjét hatalmas világitó tűz jelzi, ugy hogy a jártas tengerész itt mindig eligazodhatik. A hajótörések tehát e parton igen ritkán szoktak előfordulni és a dereglyék, valamint a nagyobb hajók is, akár a clydei öbölbe evezzenek be, hogy aztán Glasgowba induljanak, akár pedig az irwini öbölben akarjanak horgonyt vetni, itt, a legsötétebb éjjel is veszély nélkül működhetnek.

Ha egy városnak még oly szegényes történeti multja van is, ha van egy vára, mely hajdanában egy Stuart Róberté volt, ugy természetesen romokkal is dicsekedhetik.

Ép Skócziában az összes romokat kisértetek lakják, legalább ez a hit van a felföldön és a síkságon egyaránt elterjedve.

E partrészlet legrégibb és egyuttal leghirhedtebb romjai azok voltak, melyek Stuart Róbert egy várának maradványait képezték és Dundonald Castle név alatt ismeretesek.

Elbeszélésünk idején ez a Dundonald kastély már hosszu, hosszu évszázadok óta teljesen üresen állt és csupán a tévelygő szellemek és kisértetek menhelyéül szolgált. Senki sem járt fel oda, a várostól két mérföldre ese, a tengerhez kinyuló magas bérczre. Néhány idegennek feltámadt ugyan az a gondolata, hogy ezt a régi, történeti maradványt szemügyre vegye, de olyankor egyedül kellett az oda vezető utat megtalálniok. Irwine lakói a világ minden kincséért sem vezették volna őket oda. Ennek okát kiváltkép a "tűzboszorkányokról" szóló mondák képezték, kik a kastélyt rémessé tették.

A legbabonásabbnak azt állitották, hogy ama képzeletbelit saját szemeikkel látták. Jack Ryan persze szintén az utóbbiakhoz tartozott.

Igaz ebben az volt, hogy időről-időre, majd egy félig rombadőlt fal felett, majd a Dundonald Castle romjait tulszárnyaló torony tetején hosszu lángok csapkodtak fel.

Csakugyan hasonlitottak ezek az emberek alakjához, mint általában állitották? Megérdemelték a "tűzboszorkányok" elnevezést, melylyel a parti lakók felruházták? Kétségkivül csak a hiszékenységnek tulajdonitható csalódás forgott itt fenn, mig a józan vizsgálat az egész tüneményt könnyen visszavezethette volna természetes okaira.

Bármint álljon is a dolog, a tűzboszorkányokról az egész környéken el volt terjedve a hir, hogy a régi várkastély romjait gyakran látogatják és hogy ott, kiváltkép sötét éjjeleken, vad nótázás közt tánczolva mulatoznak.

Bármily bátor legény volt is Jack Ryan, dudájával még sem merte volna éneküket kisérni.

"Elég nekik a jégszürke Nick is, szokta volt mondani, az nem szorul rám, hogy zenekarát fokozzam".

Könnyen elképzelhető, hogy e különös tünemények az esti összejövetelek előadásainak kötelességszerü tárgyát képezték. Jack Ryan egész műsorral rendelkezett a tűzboszorkányokról és sohasem jött zavarba, ha ez a tárgy került szőnyegre.

Az irwini ünnepély utolsó esti mulatságánál is, a mikor az ale, barding és whisky bőven folyt, Jack Ryan nem mulasztotta el az alkalmat, hogy a hallgatók nagy örömére, de egyuttal titkos rémületére is, fel ne frissitse kedvencz tárgyát.

Az összejövetel a melrosei majorság egy pajtájában, az öböl partja közelében, ment végbe. A résztvevők körében, vas háromlábon koksztűz lobogott.

Kint erős zivatar dult. A hullámok felett sűrű gőztömegek száguldoztak, melyek körül a fagyasztó délkeleti szél által üzetve, a part felé iramlottak. A koromsötét éjben, a mikor még egyetlen csillag sem ragyogott az égen, a föld, a menny és viz összefolyt, a mi rendkivüli módon megnehezitett minden kikötést az irwini öbölben, ha ugyan egy hajó az erős, a part felé hajtó szélben odamerészkedett volna.

Az irwini kis öblöt kevés jármű látogatja, kivált a csak valamivel nagyobb tonnatartalmuak közül. A nagyobb gőzösök és vitorlás hajók kissé északibb irányban eveznek a szárazulat felé, a mikor a clydei öbölbe akarnak bejutni.

Amaz este azonban, egy a parton maradt halász roppant meglepetéssel látott egy járművet, mely a part felé igyekezett. Ha hirtelen világos nap lett volna, nem meglepetve, de rémülettel lehetett volna észlelni, hogy a szél által hátba kapatva és annyi vitorlával, a mennyit csak elbirt, evezett arrafelé. Ha azonban eltévesztené az öböl bejárását, a part hatalmas sziklái közt nem talál mentőkikötőt. Ha ez az elővigyázatlan hajó még tovább is közeledik, lehetetlen előre megmondani, hogy mi módon szabadulhatna ki.

Az esti mulatság ép Jack Ryannak még egy utódala után oszlott volna szét. A képzeletek világába elvarázsolt hallgatók ép oly hangulatban voltak, hogy alkalomadtán tisztán, babonás hitük felfogásához képest cselekedjenek.

Egyszerre csak hangos és aggódó kiáltás hallatszott kivülről. Jack Ryan félbeszakitotta énekét s mindnyájan kisiettek a pajtából.

Az ég sötét volt; a partot csapkodva mosta a hideg zápor.

Néhány halász, kik egy sziklához támaszkodtak, hogy a széllel jobban daczolhassanak, ismételten és hangosan kiáltott segitségért.

Jack Ryan és társa odafutottak hozzájuk.

A kiabálás persze nem a jószág embereinek, de a hajó legénységének szólt, mely öntudatlanul sietett veszte elé.

A parttól néhány kebelnyi távolban egy sötét tömeg emelkedett. Hogy az vitorlás hajó volt, jelzőlámpásáról lehetett felismerni. Zöld lámpája égett a kormányrészen, (piros a hátsórészben) a gőzhajónak még egy fehér lámpást is fel kell illesztenie a főárbocz oldalába. Igy tehát előlről lehetett azt látni és kétségtelen volt, hogy a legnagyobb gyorsasággal igyekszik a part felé.

"Hajó van bajban? kérdé Jack Ryan.

- Igen, feleltek a halászok és ha most meg is akarna még fordulni, már bajosan tehetné.

- Jelt adni! Jelt adni! kiáltott a skótok egyike.

- De mifélét? kérdezte az egyik halász. Ebben a viharban lehetetlen egy fáklyát égve megtartani!"

E rövid beszélgetés alatt az álldogálók folyton kiabáltak a hajó felé. De már hogy lehetett volna szavukat e viharban meghallani? A hajó legénysége megfosztatott minden lehetőségtől, hogy a fenyegető hajótörést elkerülje.

"De miért is hajtanak ebben az irányban? kérdé egy tengerész.

- Talán szándékosan akarják hajójukat elsülyeszteni? vélekedett egy másik.

- A kapitánynak bizonyára sejtelme sincs az irwinei fénytoronyról? kérdé Jack Ryan.

- Valóban, ugy látszik, felelt a halászok egyike, hacsak nem csalta meg valami..."

A halász még be sem fejezte mondatát, a midőn Jack Ryan rémes kiáltásba tört ki. Meghallotta-e a szerencsétlen legénység? Mindenesetre késő volt már ez rájuk nézve, a hajót a zúgó, fehér habokban megtörő áramlatból ki nem vonhatták.

Ama felkiáltás azonban nem is akart utolsó figyelmeztetés lenni, mint azt eleinte hinni lehetett volna. Jack Ryan most háttal állt a tengernek, társai szintén megfordultak és mindnyájan mereven néztek egy, körülbelül félmérföldre, a szárazulaton eső pont felé.

Ott nyult a magasba Dundonald vára. A régi torony tetejéből, a szél által üzetve, hatalmas láng csapkodott ki.

"A tűzboszorkány!" kiáltottak egyhangulag a babonás skótok.

Nem csekély képzelődés kellett persze ahhoz, hogy e lángban emberi alakhoz hasonló tüneményt észleljen valaki, ugy lobogva, mint a szél által lengetett, tüzes, ragyogó zászló, néha elrepülni látszott a torony tetejéről, mintha már kialudni készülne, és már a következő pillanatban ismét hozzátapadt alsó, kékes részével.

"A tűzboszorkány! A tűzboszorkány!" kiáltottak a halászok és a megrémült földművesek.

Most már érthetővé vált minden. A köd által megcsalt hajó kétségkivül eltévedt és a Dundonald várkastélyon lobogó lángot az irwini világitó toronynak tarthatta. Azt hihette, hogy a két mérfölddel tovább északra eső öböl bejáratánál van és most egyenesen hajtott a part felé, melynek végzetessé kellett reá nézve válnia.

Mit lehetett megmentésére tenni, ha ugyan még volt reá idő? Talán a romokhoz kellett volna sietni és lehetőleg azokat a lángokat eloltani, hogy azok összetévesztése az irwini világitótoronynyal megszünjék.

De ha tényleg ez lett volna is az egyetlen hathatós mentőeszköz, melyik skótnak támadt volna az a gondolata, melyik merészkedett volna annyira, hogy a tűzboszorkánynyal daczoljon? Legfeljebb Jack Ryan, mert ő bátor természetü volt és babonás természete, ha még oly erős volt is, a nemesebb érzelmeket nem volt képes benne elfojtani.

Már késő... iszonyu recsegés harsogta tul egy pillanatra az elemek dühöngését.

A hajó az alsó test hátsó részével a partba furódott. S első lámpái kialudtak. A megtört hullámok fehér habtaraja egy perczre elsimulni látszott. A hajó, mely az egyik oldalra fordult és néhány szikla közt megrekedt, feltartóztatta ezeket.

Ép e pillanatban, valami bámulatos véletlen, találkozás folytán, a hosszu láng is eltünt, mintha egy hevesebb szélroham elragadta volna. A tengert, az eget és a partot ismét a legsűrűbb sötétség boritotta.

De ha a babonás skótokban nem is volt bátorság a képzelt veszélylyel szemben, a tényleges veszély beálltánál, a mikor veszélyeztetett emberi élet megmentéséről volt szó, menten feltámadt bennük. A féket vesztett elemek dühöngése nem riasztotta őket vissza. Derekuk köré erősitett kötelekkel biztositva önmagukat, - a mily kislelküek voltak az elébb, most ép oly bátran vetették magukat a tengerbe, hogy a szerencsétlenül járt hajón segitsenek.

Merész tervük sikerült, nem a nélkül persze, hogy egyikük, vagy másikuk - és Jack Ryan ezekhez tartozott - a viz alatt kiszögellő sziklákon meg ne sérült volna; a hajó kapitányát azonban és nyolcz emberből álló legénységét sértetlenül hozták ki a szárazföldre.

Az a hajó, a "Motala" nevezetü norvég dereglye, északon fával megrakodva, Glasgowba akart evezni.

Csakugyan ugy történt, mint azt a halászok sejtették. A Dundonald várkastély tornyának tüze által tévutra vezetvén, a kapitányt, egyenes irányban hajtotta a hajót a part felé, abban a hiszemben, hogy a clydei öbölbe jut.

A "Motala"-ból nemsokára már csak néhány roncs uszkált és a parti áramlat ezeket is szétszórta, a mint a sziklák éleihez csapkodta.



TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Jack Ryan kutatásai.

Jack Ryant másik három, szintén megsérült társával együtt a melrosei majorság egy szobájába szállitották, a hol a leggondosabb ápolásban részesültek.

Jack Ryan szenvedte ama kaland alkalmával a legsulyosabb sérüléseket, mert a mint a kötelet derekára kötve, a vizbe vetette magát, a dühöngő hullámok valósággal végighengeritették a sziklákon. Csak kicsibe mult és társai már csak holt testét huzhatták volna ki.

A derék fiu tehát ott az ágyban kénytelenült vesztegelni, a mi sehogy sem volt inyére. De mert a dalolásban senki sem zavarta, türelemmel viselte szenvedéseit és a melrosei majorság a nap minden órájában a legvigabb daloktól visszhangzott.

De amaz alkalommal egyuttal még jobban megszállta Jack Ryant a gonosz szellemektől és kisértetektől való félelem, kiknek kedvük telik abban, hogy a világot megkinozzák és igy hát a "Motala" pusztulását is neki tulajdonitotta.

Pórul járt volna az, ki vele szemben azt merte volna állitani, hogy a tűzboszorkányok egyáltalán nem is léteznek és hogy az a láng, mely egyszerre a romokból felcsapott, egyszerüen természeti tüneményre vezethető vissza.

Semmiféle okoskodás meg nem győzte őt.

Bajtársai talán még babonásabbak is voltak, mint ő. Ezek nézete szerint egy olyan tűzboszorkány csalta a "Motalát" a part felé. Annak a megbüntetése csak oly könnyü dolog lehetett, mintha valaki az orkánt akarta volna megbirságolni. A hatóságok bátran üldözhették mindenfélekép. Egy lángot nem lehet börtönbe vetni. A leggondosabb kutatások is - legalább egyelőre nem birták a magyarázatok e babonás voltát meghazudtolni.

Mivel a helység hatóságát az a kötelesség terhelte, hogy a "Motala" elpusztulása miatt vizsgálatot inditson, ama katasztrófa minden szemtanuit kihallgatta. Valamennyi vallomás megegyezett abban, hogy a hajótörést csakis a tűzboszorkánynak a Dundonald-vár romjain történt természetfeletti megjelenése okozta.

A hatóság persze be nem érhette a kérdés ilyetén megoldásával. Kétségtelen volt, hogy tisztán fizikai tünemény forgott fenn. De hogy itt a véletlen, vagy a gonosz szándék játszott-e közbe, a hatóságnak ezt kellett tisztába hoznia, a minthogy ezt akarta is.

A gonosz szándék feltevésén ne csudálkozzék senki. Az angol történelemben nem messze kell visszapillantani, hogy erre vonatkozó bizonyitékot találjunk. A partvidék akárhány kalózának állandó foglalkozása volt a járművek megtévesztése, hogy az ily módon szerzett zsákmányt megoszthassák. Majd a gyantatartalmu fák égése vezetett tévutra egy hajót, oly áramlatba csalván azt, a hol el kellett pusztulnia, - majd égő fáklyát használtak e czélra, melyet odakötöttek egy ide-oda üldözött ökör szarvaihoz, ugy hogy ismét ez a bolygó fény szedte rá a hajó legénységét, mely elvesztette a kellő iránypontot.

Az efféle gaztettek elég gyakran okoztak hajótörést, a mit aztán a fosztogatók hasznukra tudtak forditani. A hatóságoknak a legszigorubban kellett fellépniük, a legérzékenyebb büntetéseket kellett kiszabniok, hogy e barbár szokásokat megszüntessék.

Nem támadhatott tehát a jelen esetben is az a gondolat, hogy egy lelkiismeretlen gonosztevő ujból a kalózok ama közkedveltségnek örvendett eszközeihez nyult?

Jack Ryan és társainak minden ellenkező véleménye daczára, a rendőrségnek mégis csak ez maradt a nézete.

A mint azok neszét vették a meginditandó vizsgálatnak, két pártra oszoltak. Az egyik párt beérte azzal, hogy csak a vállaikat vonogatták, a félénkebbek ellenben még azt is jósolták, hogy ezzel csak felingerlik ama természetfeletti lényeket és további szerencsétlenségeket okoznak általuk.

A vizsgálat ennek daczára tovább folyt. A rendőrtisztek felmentek a Dundonald-várba ott a leggondosabb kutatásokat kezdték meg.

Mindenekelőtt megállapitani igyekeztek, nincsenek-e a földön oly lábnyomok, melyek más lábaktól erednének, mint a kisértetekétől; lehetetlen volt azonban a legkönnyebb friss, vagy régibb lábnyomot is találni, daczára annak, hogy a tegnapi esőtől még nedves talajon ezek okvetlenül megmaradtak volna.

"Kisértet lábnyomai! kiáltott Jack Ryan, a mint a vizsgálat sikertelenségéről értesült, hisz ép ugy a lidércz lábnyomát is meg lehetne találni a mocsarakon.

Az első intézkedéseknek tehát nem volt sikerük. Alig lehetett remélni, hogy a továbbiak többet fognak eredményezni.

Most különösen annak beigazolása volt főfontosságu, hogy a tűz mi módon gyuladhatott ki a régi torony tetején, mily tüzelőanyagot használtak hozzá és mily nyomai maradtak annak.

Az első pontra nézve nem találtak semmit, sem gyujtófa-, sem papirkamaradékokat.

A második pont ép oly felderitetlen maradt. Sehol sem volt egy szál száraz fű, vagy fadarabka, vagy más egyéb abból az anyagból, melyből bőven hordhattak a mult éjjel a tűz fentartásához.

A harmadik pont magyarázatát ép oly kevéssé lehetett megtalálni. A hamunak, vagy minden más tüzelőanyag maradványnak teljes hiánya folytán még a tűznek tulajdonképeni helyét sem lehetett felismerni. Sem a földön, sem a köveken nem mutatkozott egy megfeketedett helyecske. Feltehető lenne tehát az, hogy valami gonosztevő csak egy fáklyát tartott volna kezében? Ez valószinütlennek látszott, mert a tanuk vallomásai szerint óriási méretei voltak a lángoknak, ugy, hogy a "Motala" legénysége a ködös idő daczára már több mérföldnyi távolban észrevehette a tengerről.

"Igazán nagyszerű! mondá Jack Ryan, a tűzboszorkánynak gyujtófára lett volna szüksége! Ő csak egyet fúj és körülte meggyulad a levegő, melyből nem marad egy csepp hamu sem!

A hatóságok összes fáradságainak eredménye végül csak az lett, hogy egy uj legendával szaporodtak a régiek - oly legendával, melynek a "Motala" elpusztulásának emlékét megörökitenie és a tűzboszorkányok most már eltagadhatatlan megjelenését megerősitenie kellett.

Egy oly derék ficzkó azonban, mint a milyen Jack Ryan volt, az ő erőteljes szervezetével nem sokáig maradhatott az ágyban. Néhány bőrhorzsolás és ficzamodás nem volt képes őt a kelleténél tovább tétlenségre szoritani. Ő most nem ért rá arra, hogy beteg legyen. Már pedig az arra való idő hiányzik; a legkevésbbé beteg emberek a Lowland (Skóczia alföldének) lakói.

Jack Ryan tehát mihamar ismét felépült. A mint az ágyat elhagyta, a majorbeli munkának ujból való megkezdése, előbb már korábban feltett szándékát akarta megvalósitani, Harry barátját akarta meglátogatni, hogy megtudja, miért mulasztotta el az irwinei ünnepségnél való megjelenését. Oly férfiunál, mint Harry, ki semmit sem igért, hogy azt ne teljesitette volna, ez érthetetlennek látszott. Igen valószinü, hogy az öreg főmászó fia, a "Motalá"-nak az összes lapokban kimeritően közölt sorsáról sem értesült. Máskülönben tudnia kellett volna, hogy a mentési munkálatokban Jack Ryannak mily nagy szerep jutott és hogy mi érte őt az alkalommal; ez esetben azonban Harry részéről a legnagyobb közöny jele lett volna, ha el nem jön a majorságba, hogy szenvedő barátjával kezet szoritson.

Ha tehát Harry nem jelentkezett, ez mindenkép lehetetlen lehetett reá nézve. Jack Ryan inkább a tűzboszorkányok létezését tagadta volna meg, mintsem Harryt oly közönyösnek tartsa.

A hajótörés után két nappal már Jack Ryan vigan és teljesen helyreállitva távozott el a majorságból, mintha sebei már egy cseppet sem fájnának. Vidám, keble mélyéből fakadt dallal keltette fel a parti sziklák visszhangját és a vasut felé ballagott, mely Glasgowon át Stirlingbe és Callanderbe visz.

A mint a pályaháznál várakozott, egy falragasz ötlött szemeibe, mely több helyen is ki volt függesztve. A következő hirdetést tartalmazta:

"Deczember 4-én James Starr mérnök Edinburghból, Granton-pier-nél a "Prince de Galles" hajóra szállt és ugyanarról, ugyanaz napon, Stirlingben kiszállt, ez idő óta hiányzik felőle minden hir.

Sürgősen felhivatik mindenki, hogy minden esetleges értesitést a Royal Institution elnökének küldjön Edinburghba."

Jack Ryan megállt e falragaszok egyike előtt és a legnagyobb ámulattal olvasta el kétszer is.

"Starr ur! kiáltott fel aztán. Ép deczember 4-én találkoztam vele és Harryval a Yarow-tárna hágcsójának egyikén! Azóta tiz nap mult el és már oly hosszu ideje ne jelent volna meg az emberek közt? No ez megmagyarázni látszik azt is, hogy Harry barátom miért nem jött el Irvinebe."

Addig sem halogatva a dolgot, hogy a Royal Institution elnökét levélben tudósitaná arról, a mit James Starról tudott, a derék fiu bevetette magát a vonatra, hogy mindenekelőtt ő maga menjen el a Yarow-tárnához. Ott aztán, ha szükséges, lemegy egészen a Dochart-bányáig, hogy Harryt felkeresse és egyuttal megtalálja James Starr mérnököt is.

Három órával később Callanderben leszállt a vonatról és a mily gyorsan csak birt, a Yarow-tárnához sietett.

"Nem jöttek fel ujra? kérdé magában. Miért? Valami akadály gátolhatná őket? A szénbányák aljában oly sokáig lennének valami fontos munkával elfoglalva? Ezt meg kell tudnom?"

Egy óránál is kevesebb idő alatt Jack Ryan a tárnához ért.

Külsőleg nem látszott itt semmiféle változás; a régi csend honolt a mélységben, élőlény nem mutatkozott sehol a pusztaságban.

Jack Ryan belépett a düledező házba, mely a tárnanyilást elfedte. Lenézett a feneketlen mélységbe... nem látott semmit. Feszülten hallgatózott... nem hallott semmit.

"És a lámpám, mondá, nem lenne a maga helyén?"

A lámpa, melyet Jack Ryan a bányában tett látogatása alkalmával használni szokott, rendesen egy sarokban állt, az első létra közelében.

A lámpa eltünt.

"Ez lenne tehát az első feltünő körülmény", mondá Jack Ryan, ki már kissé nyugtalankodni kezdett.

Majd, babonás természete daczára, hozzátette:

"Mégis lemegyek, ha mindjárt sötétebb lenne is a bányában, mint a pokolban".

Nyomban hozzá is látott, hogy végigmászszék a hágcsók hosszu sorain, melyek a tárnába vezettek.

Ezt a merész dolgot Jack Ryan megcselekedhette, mert a Dochart-bányát már régebb idők óta ismerte.

Óvatosan ment lefelé és lábával megvizsgált minden egyes fokot, elég erős-e még. Minden ballépés halálthozó lehetne reá nézve. Jack Ryan megszámlálta az egyes hágcsókat is, melyeken végig mászott, hogy a mélyebb rétegekhez jusson. Azt hitte, hogy a tárna aljára csak a harminczadik után juthat. Ha egyszer ott lesz, minden baj nélkül eljuthat az egyik folyosó végében felépitett tanyához.

Jack Ryan eljutott a huszonhatodik részig, innen tehát már csak legfeljebb kétszáz láb választja el a tárna fenekétől.

Lábbal keresi a huszonhetedik hágcsó fokait - hiába keresi, nem talált támpontot.

Jack Ryan letérdelt a talapzatra, a hágcsó végét kezével könnyebben remélte elérhetni... nem sikerült ez sem.

A huszonhetedik hágcsó kétségkivül nem volt helyén és igy hát annak el kellett távolittatnia.

"Itt az öreg Ricknek kellett mászkálnia!" mondá magában és akaratlanul is megborzadt egy keveset.

Előbb keresztbefont karokkal és gondolatokba mélyedve állt az áthatolhatatlan sötétségben. Aztán az jutott eszébe, hogy a mennyiben ő le nem mehet, a bánya lakóinak ép oly lehetetlen feljönniök. A grófság földszine és a szénmű alja közt nincs többé összeköttetés. Ha az alsó létráknak eltávolitása a Yarow-tárnában más móddal az ő látogatása után történt meg, mi történt Ford Simonnal, nejével, fiával és a mérnökkel? James Starr hosszas elmaradása tanusitotta, hogy a bányát azon nap óta, a mikor vele a Yarow-tárnában találkozott, nem hagyta el. De hát akkor is ki látta el a tanyát élelmiszerekkel? A föld alá, ezerötszáz lábnyi mélységbe került szerencsétlen fogolynak nem fogyott volna még az el?

Jack Ryan agyában egymást üzték e gondolatok. Azt belátta, hogy ő egyedül nem juthat el a tanyáig. Az összekötő ut megszakitása gonosz szándékkal történt? Ebben alig lehetett kételkedni. Mindenesetre kötelességének tartotta azt, hogy az illetékes hatóságnak haladéktalanul jelentést tegyen tapasztalatairól.

Még egyszer lehajolt a feneketlen mélység felé.

"Harry! Harry! kiáltotta teljes erővel.

A visszhang ismételten visszaadta a nevet, mignem a Yarow-tárna mélységében elhangzott.

Jack Ryan gyorsan felmászott ismét a felső hágcsókon és szerencsésen a napvilágra ért. A lehető legnagyobb sietséggel tette meg az utat a callanderi pályaházig, hogy egy pillanatot se veszitsen el. Szerencséjére csak pár perczig kellett az edinburghi gyorsvonat elindulására várnia, ugy, hogy ott már délután három órakor jelentkezhetett a lordmajornál.

Nyilatkozatait itt jegyzőkönyvbe iktatták. Az általa közölt részletek folytán, beszéde igaz voltában nem lehetett kételkedni. Sir W. Elphistont, a Royal Institution elnökét, ki nemcsak társa, de bizalmas barátja is volt James Starrnak, azonnal értesitették és megadták neki az engedélyt, hogy ő intézze a kutatásokat, melyek a Dochart-bányában azonnal megindultak. Több tisztviselőt bocsájtottak rendelkezésére, kiket lámpákkal, fejszékkel, hosszu kötélhágcsókkal, élelmiszerekkel és különféle sziverősitőkkel szereltek fel. Jack Ryan vezetése alatt aztán mindannyian a leggyorsabban indultak utnak az aberfoylei kőszénbányák felé.

Sir W. Elphiston, Jack Ryan és a tisztviselők még ugyanaznap este a Yarow-tárnához értek és leszálltak a huszonhetedik hágcsó talapzatáig, a melyen Jacknak pár órával előbb vissza kellett fordulnia.

Első sorban a lámpákat bocsájtották le hosszu köteleken és meggyőződtek róla, hogy teljes négy alsó lépcső hiányzik.

Most már kétségtelenné vált, hogy a felső és az alsó világ közt szándékosan szüntették meg az összeköttetést.

"Mit késlelkedünk még uram? kérdé Jack Ryan türelmetlenül.

- Csak a lámpákat huzatjuk még fel, fiam, felelt Sir W. Elphiston. Akkor aztán leszállunk a folyosó fenekére és te elvezetsz bennünket a...

- A tanyáig, szólt közbe Jack Ryan, és ha kell, a bánya legvégső kiágazásáig!"

A mint a lámpákat ismét felhuzták, a tisztviselők a hágcsók talapzataihoz kötélhágcsókat erősitettek, melyeket aztán lebocsájtottak a tárnába. Az alsórészek még megvoltak. Az egyikről a másikra át lehetett tehát csuszni.

Mind a mellett ez nem történhetett meg oly könnyen. Elsőnek Jack Ryan bizta magát az ingó hágcsókra és a többieket megelőzve, ért a szénbánya aljára.

Sir W. Elphiston és a többiek nemsokára követték.

A Yarow-tárna gömbölyded talaja teljesen üresnek látszott, de Sir W. Elphiston nem kicsit csudálkozott, a mikor Jack Ryant meghallotta, ki igy kiáltott fel:

"Itt vannak a hágcsók maradványai, de félig elégtek!

- Elégtek? ismétlé Sir W. Elphiston, itt még a kihült hamu fekszik.

- Mit gondol, uram, kérdé Jack Ryan, James Starr mérnöknek érdekében állhatott, hogy e hágcsókat elégesse és a külső világgal való összeköttetést megszakitsa?

- Nem, felelt Sir W. Elphiston elgondolkozva. Előre, fiam, a tanyához! Ott majd megtudjuk az igazat!

Jack Ryan behuzta nyakát, mintha ebben kételkednék. De azért a hivatalnokok egyikétől átvett egy lámpát és gyorsan haladt a Dochart-bánya folyosóján végig. Mindnyájan követték.

Egy negyedórával később Sir W. Elphiston és kisérői elérték az üreget, melynek aljában Ford Simon házikója volt felállitva. Fénysugár nem világitotta be az ablakokat.

Jack Ryan az ajtónak rontott, melyet hirtelen benyitott.

A tanya elhagyatottnak bizonyult.

Átkutatták a sötét lakás minden zugát. Erőszakoskodásnak nyoma sem volt sehol. Rendben volt minden, mintha az öreg Madge még itt lenne. Élelmiszer elegendő számban volt és a Ford-család még több napig ellehetett volna vele.

A tanya lakóinak távolléte tehát érthetetlennek látszott. De legalább bizonyossággal állapitható-e meg, hogy mikor távoztak el innen? Igen, mert ebben a környezetben, hol a nap és éj nem váltakozott, Madge megszokta, hogy minden megkezdett napot kereszttel jelölt meg a naptárban.

Ez a naptár a szoba egyik falán függött. Az utolsó kereszt deczember 6-ika, a mérnök megérkezésének napja mellett állt - a mit Jack Ryan is igazolhatott. Deczember 6-ika, azaz 10 nap előtt hagyta el tehát Ford Simon fiával, feleségével és vendégével a lakást. A bányának a mérnök részéről történt ujabb megvizsgálása indokolhatja-e az ilyen hosszu távolmaradást? Nem, bizonyára nem.

Sir W. Elphiston legalább igy vélekedett. A tanya gondos megvizsgálása után a legnagyobb zavarban látszott lenni, hogy hát most mihez kezdjen tulajdonkép.

Mély sötétség borult mindenre. A hivatalnokok által tartott lámpák fénye volt az egyetlen, a mi a sötét környezetben meg-megcsillant.

Jack hirtelenében nagyot kiáltott.

"Ott! Ott!" szólt.

És ujjával egy fénylő pont felé mutatott, mely a folyosó sötét hátterében ide-oda mozgott.

"Siessünk ama tűz után, barátaim! sürgette Sir W. Elphiston.

- Lidérczfény után! jegyezte meg Jack Ryan, mit érnénk vele, ugy se érhetnénk utól sohasem!"

A Royal Institution elnöke s a hivatalnokok egy cseppet sem voltak babonásak és igy az üldözés kisérletéről sem akartak lemondani. Jack Ryan, vonakodása daczára is hozzájuk csatlakozott és nem is volt az utolsó.

Hosszu, fárasztó üldözés vette kezdetét. A ragyogó pontot egy kicsiny, de nagyon mozgékony alak látszott hordozni. A jelenség minden pillanatban eltünt egy szikla kiszögellése mellett, majd ismét egy keresztuton látták felvillanni. Gyors ugrásaival mindig el tudott rejtőzni az üldözők szemei elől. Már-már azt hitték, hogy végkép eltünt, a mikor a fénysugár még ragyogóbban tündökölt. Észrevehetően persze nem közelitették meg és Jack Ryan megmaradt nézete mellett, hogy kár a fáradozásért.

Ez üldözés folyamán, mely már egy órája tartott, Sir W. Elphiston és társai mélyen behatoltak a Dochart-bánya északnyugati részébe. Már majdnem azt kezdték hinni, hogy bolygó tűz csalogatja őket.

De most mégis ugy látszott, mintha a távolság köztük és a fénysugár közt megfogyott volna. Kifáradt talán az előttük menekülő lény, avagy ép oda akarja őket juttatni, a hová talán a tanya lakosait is elcsalta? Nehéz lett volna e kérdésre megfelelni.

A közreműködők természetesen, a mint sikert reméltek elérhetni, megkettőztették igyekezetüket. A fénysugár, mely eddigelé körülbelül kétszáz lépésnyi távolban lebegett előttük, ötven lépésre közeledett és mind tisztábban volt látható. Már a világitó eszköz hordozóját is fel lehetett egy kicsit ismerni. Néha visszaforditotta fejét, a mikor is egy emberi arcz körvonalai domborodtak ki némileg és hacsak egy hegyi szellem nem öltötte magára ezt az alakot, Jack Ryannak akarva, nem akarva be kellett ismernie, hogy egy természetfeletti lényről itt szó sem lehet.

Most ő maga is gyorsabban futott és a többieket serkenteni igyekezett.

"Rajta, rajta! mondá. Azt a jelenséget mi hamar elérjük. Fáradtnak látszik és ha ép oly jól tud beszélni, mint a hogy eddig menekülni igyekezett, sok mindenfélét fog nekünk elmondhatni!"

Sajnos, de az üldözés mind nehezebbé vált. A bánya utolsó kiágazásai közelében a szükebb helyek egy utvesztő tévesztő ösvényei gyanánt keresztezték egymást. Ez a zürzavar a fénytest hordozójának megkönnyitette a menekülést. Csak el kellett a lámpát oltania és valamelyik sötét sarokban kellett magát meghuznia.

"De feltéve, hogy előlünk szökni akar, gondolta magában Sir W. Elphiston, miért nem tette azt már régen?"

Ha ez eddigelé nem történt meg, abban a pillanatban, a mint Sir W. Elphiston azt gondolta, a fénysugár mégis eltünt és a mindinkább előre siető üldözők hirtelen egy tárna végébe kerültek, a palasziklába vájt egy szük nyilás előtt.

A lámpákat gyorsan megvizsgálták és Sir W. Elphiston, Jack Ryan, valamint kisérőik elszántan másztak be a nyitáson. De alig hatoltak száz lépéssel előre egy mindinkább bővülő folyosón, egyszerre állva maradtak mindnyájan. A fal közvetlen közelében négy test feküdt, - négy hulla talán.

"James Starr! mondá Sir W. Elphiston.

- Harry! Harry! kiáltott Jack Ryan.

Tényleg, a mérnök, Madge, Ford Simon és Harry feküdt ott mozdulatlanul elnyulva.

Az egyik test azonban nemsokára megmozdult és az öreg Madge gyönge hangja szólalt meg.

"Ők, ők azok! Végre!"

Sir W. Elphiston, Jack Ryan és a többiek most a mérnököt és társait felébreszteni igyekeztek, néhány csepp melegitő italt öntve beléjük. Nemsokára czélt is értek. Az Uj-Aberfoylebe már tiz nap óta elzárt szerencsétlenek közel voltak ahhoz, hogy éhen haljanak.

Hogy e hosszu fogság alatt még el nem pusztultak, ez - mindazt a mérnök Sir W. Elphistonnak elmondta - onnan eredt, hogy közelükben háromszor találtak egy-egy kenyeret és egy korsó vizet. Az őket segitő lény, a kinek köszönhették, hogy még életben vannak, bizonyára nem tehetett többet érdekükben!...

Sir W. Elphiston azt kérdezte magában, nem ugyanaz az elérhetetlen bolygó fény volt-e, mely őket is arra a helyre vezérelte, a hol a szerencsétlenek feküdtek.

Bármint állt is a dolog, a mérnök, Madge, Ford Simon és Harry most már megmenekültek. A szük nyiláson keresztül, mely felé ama fénysugár hordozója akarta kétségkivül Sir W. Elphistont vezetni, mindnyájan elindultak most a tanya felé.

Hogy James Starr és kisérői a dynamittal repesztett kijárást nem birták többé megtalálni, ennek oka abban rejlik, hogy azt, egymásra halmozott szikladarabokkal zárta el valaki, melyeket a sötétben el nem rakhattak.

Mialatt ők tehát a tágas barlang bensejét kutatták, egy ellenséges kéz szándékosan szakitott meg minden összeköttetést a régi és Uj-Aberfoyle közt.



TIZENHARMADIK FEJEZET.
Coal-City.

Három évvel az előbbiekben elmondottak után Joanne és Murray utazási könyvei "Rendkivüli látványosság" gyanánt ajánlották Stirling grófság nagyszámu turistáinak az uj-aberfoylei kőszénműveknek több órára kiterjedő meglátogatását.

A ó- és uj-világnak egyetlen bányaműve sem nyujtott ily bámulatos képet.

Intézkedés történt egyébként, hogy a bánya látogatói veszélytelenül és megerőltetés nélkül jussanak le a fenékig, mely ezerötszáz lábnyira volt a felszin alatt.

Hét mérföldnyi távolban innen, Callander délnyugati részében, ferde irányu, a kijárásnál tornyocskákkal, erkélyecskékkel és egyéb diszszel monumentális módon ékitett alagút nyult el, mely elég széles volt és lassu eséssel egyenesen a bámulatos, Skóczia földe alatt vájt kriptába vezetett.

Kettős vágányokon, óránkint robogtak fel és le a viznyomás által hajtott kocsik, melyek a grófság alvilágában keletkezett faluba, a talán kissé tulregényes elnevezésű "Coal-City"-be, azaz szénvárosba juttatták a látogatókat, ily módon a külvilággal való összeköttetés eszközéül szolgálván.

Coal-Citybe érve, a látogató oly területre jutott, melyben a világosság mint fény- és hőforrás rendkivül fontos szerepet játszott.

A számos, függélyesen feltörő légtárna ugyanis nem volt elég arra, hogy Uj-Aberfoyleban kellő módon enyhitsék a sötétséget. De azért vakitó fényben uszott itt minden, mert számos villanyos fénycsomó pótolta a napot. Majd a boltozativek hajlásaiba, majd természetes pillérekhez erősitve, a hatalmas, delej-villanyos gépek által teremtett áramlatokkal telitett fénycsóvák, majd naphoz, majd csillagokhoz hasonlitva, megvilágitották a tágas tért. Ha elérkezett a pihenés órája, elég volt az áramlatok egyszerü megszakitása, hogy tetszés szerint sötét éj legyen a mű mély üregeiben.

Az összes nagyobb és kisebb készülékek légüres térben működtek, azaz fényiveik sehol sem érintkeztek az azokat környező légréteggel. Ha tehát az utóbbival nagyobb mennyiségü robbanó lég vegyült volna is el, robbanás mégsem következhetett be. A villamosság szolgálta itt kivétel nélkül az ipari és házi élet összes szükségleteit is, Coal-City lakhelyiségeibe ép ugy, mint Uj-Aberfoylenak üzembe vett tárnáiban is.

Megemlitjük itt már eleve, hogy James Starr sejtelme - az uj bányától remélt kőszéntermés tekintetében - mindenkép megvalósult. E szénerek gazdagsága megbecsülhetetlennek látszott. A nagy üreg nyugati részében, egy negyedmérföldre Coal-Citytől kezdték meg az aknázást legelébb. A munkásváros tehát nem a telep közepén feküdt. A tulajdonképeni üzem megkezdése előtt a lég- és szállitó-tárnákat rendezték be, melyek a bányamű különböző emeleteit összeköttetésbe hozták egymással. A nagy alagut, viznyomás által hajtott vasutjával együtt tisztán Coal-City lakóinak és látogatóinak szállitására szolgált.

Olvasóink emlékezni fognak még ama rengeteg barlang alakjára, a melyiken az öreg főmászó hatolt előre társaival az első látogatás alkalmával. Felettük kupolaszerü, bordázott ives boltozat nehezedett. Támasztó pillérei a palatartalmu sziklatömegben háromszáz láb magasságig nyultak fel - a mely magasság majdnem megközeliti a Kentukey-i barlang mamut kupoláiét.

Tudvalevő, hogy e rengeteg csarnok, mely legnagyobb az egész amerikai szárazulat alatt, kényelmesen fogadhat magába 5000 személyt. Uj-Aberfoyle emlitett részében az arányok és a beosztások ép ilyenek voltak. Ama hires barlang csudálatos stalaktitjei helyett itt a dús szénereken pihenhetett az emberi szem, melyek a felette fekvő kőzet óriási nyomása alatt, minden oldalról szinte kidagadni látszottak, mig a szurokszénrétegek sima törési lapjai a villanyos sugarak fényében csillogtak.

E hatalmas kupola alatt egy tó terült el, mely nagyságára nézve a "Holt tenger"-hez, a "Mammouth-Caves"-hez hasonlitott, - mély tó volt, melyben számtalan halacska ficzkándozott és melyet a mérnök Malcolm-tónak nevezett el.

Itt, ez óriási, természetes barlangban épitette fel Ford Simon uj tanyáját, melyet el nem cserélt volna Edinburgh Princes-streetjének legszebb palotájával. A házacska a tó partján állt és öt ablakából kilátás nyilt a sötét - és a szemhatáron tulterjedő vizre.

Két hóval később egy másik ház emelkedett Ford Simon szomszédságában, James Starr háza. A mérnök testével, lelkével, Uj-Aberfoylenak áldozta magát. Ő is ott akart lakni és ügyeinek már igen sürgős természetüeknek kellett lenniök, ha arra szánta magát, hogy egyszer a földre menjen fel. Itt élt bányászai világának kellő közepében.

Az uj széntelepek felfedezése után az előbbi bányászok sietve hagyták cserben az ásót és az ekevasat és ujból a csákányhoz és a vésőhöz nyultak. A biztos kilátás által, hogy itt mindig lesz munkájok, épugy csábittatván, mint a nagy bér által, melyet a kézimunkáért fizettek, a haszonnal járó üzem folytán, szivesen cserélték el a felvilágot az alsóval és együtt végkép lent is laktak a szénműben, mely természetes alakulása folytán kedvező szállást nyujtott nekik.

A bányászoknak faragott kövekből épitett házacskáik festőileg voltak szétszórva; egyesek a Malcolm-tó partjain álltak, mások a boltivek alatt a falak mellett, melyek arra látszottak teremtve lenni, hogy a felettük tornyosuló földrétegek terhét viseljék. Az ásók, kik fejszével és csákánynyal dolgoztak; a targonczások, kik a szenet hordták, a felügyelők, az ácsok, kik a bányameneteket és tárnákat gondozták, - a szükséges gyalogösvények fentartására hivatott utépitők, - a töltögetők, kik a már kiaknázott meneteket holt kövekkel hinték be, - egyszóval a mélységben előforduló munkákkal foglalkozó bányászok mind áttették lakásaikat Uj-Aberfoyleba és igy alapitották lassankint Coal-Cityt, a Katrine-tó keleti csúcsa alatt, Stirling grófság északi felében.

Olyan flamand modoru falu volt ez, mely a Malcolm-tó partjai közelében emelkedett. Szent-Gillnek szentelt kápolna tetőzte be az egészet. Barátságosan mosolygott ez le egy magas szikláról, melynek alapja a földalatti tenger vizében fürdött.

A mikor ezt az egész helységet a villamos fény vakitó sugarai ragyogták be, melyek majd hatalmas oszlopokról, majd a mellékhajók tiszteletet parancsoló iveiről ömlöttek alá, mesés, idegenszerü képet nyujtott, mely teljesen indokolta a Joanne és Murray-féle utazási könyvek meleg ajánlatait. Az idegenek ép ezért mind nagyobb számban tódultak ide.

Hogy Coal-City lakói nem keveset büszkélkedtek telepükkel, az természetes. Csak igen ritkán távoztak munkásvárosukból, mert Ford Simon példája után indultak, ki ugyszólván, sohasem ment a felszinre. Az öreg főmászó megmaradt állitása mellett, hogy "ott fent" mindig esik és ha e nyilatkozatát az Egyesült királyság éghajlatára vonatkoztatjuk, sok tekintetben igaza is volt.

Az egyes családok Uj-Aberfoyle-ben pompásan éltek.

Három év lefolyása alatt bizonyos jólétre tettek szert, milyenhez a grófság felszinén aligha jutottak volna. Sok kis gyermek is volt már, kik a munka ujra felvétele óta születtek, de a kik a külvilág levegőjét még sohasem szivták magukba.

Jack Ryan ép ezért tréfálódzva szokta mondani:

"Most már tizennyolcz hónapja, hogy elválasztották az anyatejtől és mégsem jöttek a világra!"

Jack Ryan egyébként akkoriban az elsők közt volt, kik a mérnök hivására idesiettek. A jókedvü czimbora kötelességének tartotta, hogy régi hivatásának szentelje magát ujra. A melrosei majorságnak énekese és dudása veszett el vele. Ez azonban nem azt akarja jelenteni, hogy Jack Ryan maga már nem énekelt többet. Ép ellenkezőleg: az uj-aberfoylei visszhang kőtüdejének naponta egy órai pihenést is alig engedett.

Jack Ryan ott lakott Ford Simon uj tanyáján. Felajánlottak neki benne egy szobácskát és mint őszinte ember, el is fogadta minden habozás nélkül. Az öreg Madge sokra becsülte szilárd jelleme és vig kedélye miatt. Lelkileg ő is osztotta nézeteit a mesés lényekre vonatkozólag, kik a szénbányákban lakoznak és ha ketten egyedül maradtak, szivesen beszéltek egymásnak borzalmas tüneteket, melyek az északi mythologia értékes kiegészitését képezték.

Jack Ryan igy a tanya öröme volt. Kedves ember, megbizható munkás volt. Hat hóval az üzem megnyitása után egy munkásosztály vezetését vette át.

"Ön itt igaz érdemeket szerzett, Ford ur, mondá pár nappal bevonulása után. Egy uj széneret fedezett fel és ha életével lakolt volna is érte, még ez az ár sem lett volna tulságos.

- Nem, nem, Jack, pompás üzletet csináltunk vele! felelt az öreg főmászó. De sem Starr ur, sem én nem fogjuk sohasem elfeledni, hogy neked köszönjük életünket.

- Ej dehogy, szólt Jack. Ennek tisztán az ön Harry fia az oka, mert neki támadt az a kitünő gondolata, hogy az irwinei ünnepséghez szóló meghivásomat elfogadta...

- Hogy aztán persze el ne menjen oda, ugyebár? szólt közbe Harry és megszoritotta bajtársa kezét. Nem, Jack, egyedül neked, ki nem törődtél sebeiddel, ki egyetlen órát és perczet el nem mulasztottál, neked köszönhetjük, hogy még éltünk, a mikor a bányában ránk akadtak.

- Dehogy, nem ugy van! ellenkezett a daczos ficzkó. Nem hallgatok el semmit, a mi nem igaz! Csak megtudni siettem, hogy mi lett belőled, ez az egész. De hogy mindenkinek meglegyen az őt megillető része, meg kell jegyeznem, hogy amaz utolérhetetlen törpécske nélkül...

- Aha, meg van már! kiáltott Ford Simon. A törpécske!

- Igen, törpécske, manó, egy tündér gyermeke, ismétlé Jack, egy tűzboszorkánynak az unokája talán, vagy akármi. De az bizonyos, hogy az ő segitsége nélkül sohasem kerültünk volna a folyosóra, melyben fogva voltatok.

- Jól van no, Jack, szólt Harry. Csak az a kérdés, hogy az a lény tényleg oly természetfeletti volt-e, mint a hogy te azt felteszed?

- Igenis, az volt! kiáltott Jack Ryan. Ép oly természetfeletti volt, mint a bolygó fény, mint a lidércz, melyet a kezében tartott fáklyával látott az ember elsietni, melyet hasztalan igyekszünk utolérni, mely ellebben, mint a szellő és eltünik, mint az árnyék. Várj csak, Harry, majd előkerül az még egyszer.

- Jól van, Jack, jegyezte meg Ford Simon, akár lidércz, akár nem, mi majd igyekezni fogunk, hogy megtaláljuk és te majd segitségünkre léssz ebben.

- Nem válnék hasznára, Ford ur, felelt Jack Ryan.

- No majd meglátjuk, Jack."

Az olvasó csak természetesnek fogja azt találni, hogy a Ford-család összes tagjai és kiváltkép Harry, Uj-Aberfoyle területével mihamar és teljesen megismerkedtek. Harry végigjárta az összes meneteket és zugokat és nemsokára már pontosan meg tudta jelölni, hogy a föld felülete melyik pontjának felel meg a szénmű ez vagy az a pontja. Határozottan tudta, hogy az egyik földrétegen a clydei öböl nyugszik, vagy hogy a másik felett a Lomond- vagy a Katrine-tó terjed el. E pillérek a feléjük tornyosodott Grampián-hegyek alapjául szolgáltak. Ama boltozaton Dumbarton nehezedik. E terjedelmes tó felett a ballochi vasut robog el. Itt végződik Skóczia partja és kezdetét veszi a tenger, melynek irtózatos hullámverését a heves napéjegyen idejére eső viharok alatt hallani lehetett.

Harry a legkitünőbb "vezető" lett volna e természetes katakombákban és a mit a vezetők az Alpesek hófedte ormain a nap fénye mellett visznek végbe, azt végezte ő is, a sötétségben, a rengeteg szénművekben, páratlanul álló ösztöne által vezéreltetve.

De mennyire csüngött is ezen az Uj-Aberfoylen! Lámpáját kalapjához erősitve, hányszor merészkedett a legtávolabb eső menetekbe is. A tavakat egy csolnakon ülve kutatta át, melyet nagyon ügyesen hajtott. Néha még vadászott is, mert e barlangokban sok vad madár röpdösött, hosszufarku gyászruczák, békaszinek, melyek a sötét vizekben eviczkélő halacskákkal játsztak. Szinte ugy látszik, mintha Harry szemei e sötétség számára lettek volna teremtve, a mint a tengerész szemei a távolbanézésre szolgálnak.

De a mint ugy bolyongott, Harry mindig azzal a reménynyel foglalkozott, hogy felleli azt a talányszerü lényt, a kinek ő, és az övéi megmentésüket köszönhették.

Beteljesülnek-e reményei? Ha sejtelme nem csal, ugy bizonyára; de ha eddigi fáradozásainak sikertelenségét tartja szem előtt, ugy már aligha.

A Ford-család ellen intézett oly merényletek, milyenek Uj-Aberfoyle megnyitása előtt történtek, azóta nem ismétlődtek többé.

Igy alakultak a viszonyok ez idegenszerü világban.

Nem szabad azt hinni, hogy még abban az időben is, a mikor Coal-Citynek még csak első alapját vetették meg, nem nyilt volna itt alkalom a mindenféle szórakozásra és hogy ott egyhangu lett volna az élet.

Bizonyára nem volt az.

Maga a lakosság, egyforma érdekeivel, egyenlő izlésével és majdnem egyenlő jólétével, tulajdonkép csak egy nagy családot képezett. Mindnyájan ismerték egymást, közel álltak egymáshoz és csak ritkán támadt fel bennük a vágy, hogy a külvilágban keressenek szórakozást.

Vasárnaponkint sétálni jártak a bányaműben, kirándultak a tavakra és mocsarakra, melyek mindmegannyi mulatóhelyekké váltak.

Akárhányszor a duda hangja is megszólalt a Malcolm-tó partjain.

Akkor aztán a skótok nemzeti hangszerük hivására egybesereglettek. Majd tánczban keringtek a párok és ily ünnepségeken Jack Ryan játszta, a felföldiek csinos mezében az ünnepély királyának szerepét.

Mindez azt bizonyitotta, a mit Ford Simon is szivesen állitott, hogy Coal-City már bátran kiállhatja a versenyt Skóczia fővárosával; azzal a várossal, mely a tél hidegének, a nyár forróságának, a sokszor utálatos időjárás szeszélyeinek volt kitéve és meleg, a sok kémény füstje által megfertőztetett levegőjével méltán és jogosan kiérdemelte az "öreg kémény"[5] elnevezését.



TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
Az utolsó szálon függve.

Most, midőn legbensőbb óhajuk is teljesült, most igazán boldognak érezte magát Ford Simon családja. Csakis Harryn, ki már természeténél fogva is kissé zárkózott jellemü volt, lehetett megfigyelni, hogy mindinkább "magába tért" maradt, mint a hogy Madge mondani szokta. Még Jack Ryannak sem sikerült őt megváltoztatnia, daczára "ragályos" jó kedvének.

Junius havának egy vasárnapján a két barát a Malcolm-tó partjain sétált. Coal-City ünnepelt. Künn viharos idő dühöngött. Az eső patakokban ömlött alá és meleg, majdnem fullasztó párát fejlesztett az átmelegedett földből.

Coal-City-ben ellenben a legmélyebb nyugalom uralkodott, a legkellemesebb levegő volt és nyoma sem volt az esőnek, vagy szélnek. Itt mi sem árulta el az elemek küzdelmét a felvilágban. Stirlingből és annak környékéből csak ugy özönlöttek a sétálók, hogy felüdüljenek a kőszénbánya kellemes frissében.

A villamos készülékek oly fényözönnel árasztottak el mindent, hogy ezt még Britannia ködös napja is megirigyelhette volna.

Jack Ryan figyelmessé tette Harryt a látogatók rendkivüli sokaságára, de ez nagyon szórakozott módon hallgatta szavait.

"- Nézd csak Harry, igy szólt, hogy tolongnak a látogatók! Jer barátom! Üzd el komor gondolataidat! Arra a gondolatra találod terelni az embereket odafentről, hogy még megis irigyelheti őket az ember sorsukért.

- Kedves Jack, felelt Harry, ne gondolj te én velem! Hiszen te elég vig vagy kettőnkért is és ez már teljesen elég.

- Vigyen el engem a vén Nick! szólt Jack, ha a te búskomorságod végre is nem ragad át rám! Szemeim homályosabbakká lesznek; ajkaim összeszorulnak, a nevetés megakad a torkomon és az énekléshez nincs meg az emlékező tehetségem. Harry, mondd, mi bajod?

- Hisz tudod te azt, Jack.

- Még mindig az a gondolat...

- Még mindig.

- Szegény Harry te, felelt Jack Ryan vállvonogatva, ha te ugy tennél mint én, és mindent a hegyi szellemek rovására irnál, sokkal nyugodtabb lennél.

- Tudod te jól, Jack, hogy ezek a gnómok és tündérek csak a te képzeletedben léteznek és hogy a mióta ujból hozzáfogtunk a munkálatokhoz, Uj-Aberfoyleban egy sem mutatkozott többé.

- Helyesen, Harry! De ha a hegyi szellemek nem mutatkoznának többé, akkor azt hiszem, azok a lények, kiknek rovására akarsz irni mindent, még kevésbbé mutatkoznak.

- Majd tudom a módját, mint találjuk meg őket, Jack.

- Óh Harry! Harry! Uj-Aberfoyle szellemeit nem lehet oly könnyen megfogni.

- Majd felfedezem én őket, a te képzelt szellemeidet! felelt Harry a legszilárdabb meggyőződés hangján.

- Meg akarod őket fenyiteni?...

- Megfenyiteni, Jack és megjutalmazni. Ha az egyik kéz bezárt is bennünket abban a tárnában, azért nem feledkezem meg arról sem, hogy egy másik segitségünkre sietett! Nem, nem, erről soha sem feledkezem meg.

- De meg vagy-e te arról győződve, felelt Jack Ryan, hogy az a két kéz nem képezte egy és ugyanazon lény tulajdonát?

- Miért, Jack? Hogy jutott ez eszedbe?

- Ej, ördögbe is... Tudod... Harry! Azok a lények, melyek ezekben a mélységekben tanyáznak... nem oly alkatuak mint mi!

- De azok egészen olyanok mint mi, Jack.

- Nem, Harry, nem... de különben is nem volna-e lehetséges, hogy itt egy őrült lény működik...

- Egy őrült? felelt Harry; egy elmebeteg, kinek agyában ilyen következetesség uralkodik! Örült lenne az a gonosztevő, ki ama nap óta, a midőn a Yarow-tárnában szétdulta a lajtorjákat, folytonosan megkárositani igyekszik bennünket!

- De nem teszi többé, Harry! Három év óta sem ellened, sem tieid ellen, nem történt semmiféle merénylet.

- Az mit sem tesz Jack, felelt Harry. Nem tudok megszabadulni attól a sejtelemtől, hogy az a gonosz szellem, legyen az bárki, még nem mondott le ellenséges szándékairól. Hogy mi támogat ebben a feltevésben, azt magam sem tudnám megmondani. Bányánk ujjáébredt üzeme érdekében is tudni szeretném, hogy ki az és honnan jő.

- A mostani üzem érdekében?... kérdé Jack csodálkozva.

- Mindenesetre Jack, felelt Harry, de én mindezen cselekedetekben, a magukéval nyiltan ellenkező érdekeket látok. Sokszor gondolkoztam már ezen és azt hiszem, hogy nem csalódom. Emlékezzél csak vissza, a megmagyarázhatatlan eseményeknek amaz egész sorozatára, melyek egész következetesen követték egymást. Ama titkos, az atyáméval ellenkező levél bizonyitja elsőben is, hogy valakinek tudomása volt a mi szándékunkról és azt meghiusitani igyekezett. Starr ur látogatásunkra jött a Dochart-tárnába. Alig vezettem ott egy darabon, hatalmas követ dobtak utánunk és a Yarow-tárna létráinak szétdulása által, megszakitottak minden összeköttetést a külvilággal. Kutatásaink megkezdődnek.

Egy kisérlet, mely bizonyságául volt szolgálandó annak, hogy még létezik egy másik széntelep is, a palakövek hasadékainak elzárása által lehetetlenné volt téve. Mindazonáltal ez a bizonyiték végül mégis sikerül, megtaláljuk a telepet. Visszatérünk, ekkor heves légáram következik. Lámpásunk eltörik. Körülöttünk elsötétül minden. Mindezek daczára mégis sikerül, hogy a rendes uton haladhatunk tovább... ekkor már nem volt kijárat, a torkolat el volt zárva. Be voltunk csukva! - Nos, Jack, nem látsz te mindebben gonosz szándékot? Kétségkivül, a tárnában el volt rejtve egy általam még eddig el nem ért, de semmikép sem természetellenes lény, mint a hogy te azt hiszed. Eddig még megfejthetlen szándékkal meg akarta gátolni előrejuthatásunkat. Azelőtt itt volt!... Egy sejtelem azt sugja nekem, hogy még most sem tünt el és valószinüleg valami borzasztóban töri fejét. - Nos hát, Jack, ha életembe kerülne is, nekem itt tisztán kell látnom!"

Harry oly biztos meggyőződéssel beszélt, hogy hatalmasan megrenditette társa nézetét.

Jack Ryan nagyon is érezte, hogy Harrynak igaza van, legalább a multra nézve. De akár természetes, akár természetellenes oka volt is ez eseményeknek, minden esetre tisztán voltak láthatók.

Azért a derék legény még sem mulasztotta el, hogy a maga módja szerint magyarázza meg a tényeket. De mert tudta, hogy Harry sohasem fogadná el egy rejtélyes lény közbenjártát, mindig csak azt az egy esetet hangsulyozta, mely nem volt megegyeztethető azzal a feltevéssel, mintha gonosz szándék forgott volna fenn a Ford-család ellen.

"Nos jól van, Harry, igy szólt; ha egyes esetekben igazat kell is neked adnom, nem vagy legalább abban a tekintetben egy nézeten velem, hogy valamely jó szellem mentette meg élteteket, midőn vizet és kenyeret szerzett nektek is...

- Jack, szakitá őt félbe Harry, ama szolgálatkész lény, melyet földöntúli lénynyé szeretnél tenni, kétségkivül létezik ép ugy, mint ama bizonyos gonosztevő és ismétlem neked, mindkettőjüket keresni fogom a tárna utolsó kiágazásáig.

- Van-e valami sejtelmed, mely ebben a helyes útra terelhetne? kérdé Jack Ryan.

- Talán, felelt Harry. Figyelj ide. Aberfoyletól keletnek öt mérföldnyire, ama rétegek alatt, melyek a Lomond-tavat tartják, van egy természetes tárna, mely függőlegesen levezet a mélybe. Már nyolcz nap előtt megkisérlettem, hogy kimérjem a hosszát. Ekkor, midőn a felső torkolat felé hajoltam, hogy mélység mérőmet lebocsássam, a levegőt abban nagyon hevesnek találtam, mint a minőt erőteljes szárnycsattogás okoz.

- Talán valami madár tévedt el az alanti utakban, jegyzé meg Jack.

- Ez még nem minden, szólt Harry. Még ugyanaz nap visszatértem még egyszer a tárnához és nekem ugy tetszett, mintha halk nyöszörgést hallanék alulról.

- Nyöszörgést! kiáltott Jack, te tévedtél, Harry. Ezt csak a léghuzam okozta... ha csak nem egy hegyi szellem...

- Holnap, Jack, tudni fogok mindent.

- Holnap? kérdé Jack, ki nagy szemeket meresztett társára.

- Igen! Holnap leszállok a mélységbe.

- Harry, ez Istenkisértés lenne!

- Nem, barátom, én segélyét fogom kérni ehhez a vállalathoz. Holnap mindketten elmegyünk néhány társunkkal a tárnához. Én hosszu kötelet kötök a derekam köré, melyen ti majd lebocsájtotok engem és adott jelre ismét felhuztok. Számithatok rád, ugy-e Jack?

- Harry, felelt Jack nagyon komolyan, mindent meg fogok tenni, a mit tőlem csak kivánsz és mégis ismétlem neked: nem cselekszel helyesen!

- Jobb egyszer helytelenül cselekedni, semhogy azzal a szemrehányással illessem magamat, hogy elmulasztottam valamit, felelt Harry határozott hangon. Tehát holnap reggel hat órakor, de aztán - hallgatni tudsz-e? - Isten veled, Jack!"

Hogy ne kelljen folytatni a beszélgetést, mely alatt Jack Ryan bizonyára megkisérlette volna, hogy szándékáról lebeszélje, Harry gyorsan elhagyta társát és visszatért házikójába.

Annyit meg kell adnunk, hogy Jack félelme nem volt tulzott. Ha Harryt személyes ellenség fenyegette és ott rejtőzik a tárnában, melyet a fiatal bányász meg akar vizsgálni, akkor ez a lehető legnagyobb veszélynek teszi ki magát. Miért ne lehetne ez igy?

"Azonfelül meg, ismétlé Jack magában, minek karjaiba futni a lehető veszélynek, hogy magyarázatát találjuk oly tények sorának, melyek magától is megmagyarázzák lehetőségét annak, hogy földöntuli lények is működtek közre."

Mindazonáltal másnap reggel Jack Ryan és három társa, Harry kiséretében megjelentek a gyanus tárna előtt.

Harry eltitkolta szándékát James Starr és az öreg főmászó előtt. Jack Ryan is titoktartó volt a maga részéről. Midőn a többi bányász utnak indulni látta a kis társaságot, azt hitték, hogy meg akarják vizsgálni egy más helyen a telep terjedelmét.

Harry kétszáz láb hosszu kötelet vitt, mely ugyan nem volt vastag, de rendkivül erős. Miután a kezek és karok segélyével sem le, sem fel nem mászhatott, oly kötelet kellett használnia, mely biztosan elviseli testének sulyát. Társai tehát függve bocsájtják majd le a mélybe és ép igy huzzák majd fel. A kötél megrántása lesz majd a jel közte és társai között.

A meglehetősen tágas tárnának tizenkét láb lehetett az átmérője. Fenn egy czölöpöt fektettek keresztben rajta, mint egy hidat, ugy, hogy a kötél, a mint lefelé csuszott, mindig a középen maradt, hogy Harry ily módon meg legyen védve, utjában az ismeretlen mélybe, esetleges ütődésektől az oldalfalakon.

Harry készen volt.

"Megmaradsz hát szándékod mellett, hogy megvizsgálod ezt a hegynyilást? kérdé Jack Ryan komoly hangon.

- Igen, Jack", felelt Harry.

A kötelet előbb megerősitették Harry czombjain, azután hóna alatt, ugy hogy a test biztosan és egyenesen függött.

Ily módon Harrynak szabadon maradt mind a két karja. Övében megerősitett egy biztonsági lámpást és oldalán egyikét ama széles skót késeknek bőrtokban.

Harry előre lépett egészen a czölöp közepéig, mely fölött a kötélnek csusznia kellett.

Társai azután lebocsájtották és ő lassan eltünt a mélyben. Miután a kötél egyidejüleg lassan forgott, a lámpás fénye köröskörül megvilágitotta a falat és Harry ilyformán nagyon jól szemügyre vehette.

E falak palakőből és oly meredekek és simák voltak, hogy lehetetlen volt felmászni rajtuk.

Harry kiszámitotta, hogy nagyon mérsékelt gyorsasággal sülyed, egy másodpercz alatt közel egy lábnyit. Igy hát kényelmesen megtekinthet mindent és készen lehet mindenféle eshetőségre.

Két percz leteltéig, vagyis közel százhusz lábnyira a mélyben, a lemenet minden akadály nélkül történt. A tárna fala sehol sem mutatott egy belőle eredő oldalutat; maga az utóbbi tágult ki lassankint hordó alakura. A mélyből Harry most hüvösebb légáramot érzett, miből azt következtette, hogy a tárna egy másik légaknával van összeköttetésben.

A kötél mélyebbre sülyedt. Köröskörül teljes sötétség, tökéletes nyugalom uralkodott. Ha valamely élő lény keresett menedéket ebben a titokteljes és mély hegyszakadékban, akkor ez vagy nem volt már itt, vagy pedig a legcsekélyebb mozdulattal sem árulta el ittlétét.

Minél mélyebbre jutott Harry, annál bizalmatlanabb lett; elővette hát övéből kését és jobb kezével esetleges támadásra tartá készen.

Közel száznyolczvan lábnyira a mélyben, Harry érezte, hogy elérte a földet, a kötél feszültsége engedett és igy nem bocsájtottak le többet utána.

Harry egy pillanatig fellélegzett. A félelem, melytől nem szabadulhatott, hogy a kötelet esetleg elvágják felette, alaptalan volt. Különben is az akna falán sehol sem észlelt nyilást, melyben egy élőlény elrejtőzhetett volna.

Az akna alsó része ismét meglehetősen szükült.

Harry leoldotta a lámpást övéről és körülvilágitott vele a földön. Előbbi feltevése nem csalta meg.

Mélyen egy kőszéntelepben, szűk, inkább tömlőszerü folyosó vonult, ugy, hogy le kellett hajolni, hogy abba bejuthassanak és benne csakis négykézláb lehetett előre mászni.

Harry meg akart győződni e szűk bányamenet folytatásáról és látni akarta, nem nyilik-e az később ismét egy tágasabb barlangba.

Kinyujtózott a földön és mászni kezdett, de hirtelen egy akadály elzárta az utját.

A tapintás után itélve ugy tetszett neki, hogy ezt az akadályt egy emberi test okozta, mely erősen elzárta a folyosót.

Harry megrémülve hátrált, de aztán ismét előre mászott.

Nem tévedett: csakugyan emberi test feküdt itt utjában. Tapintás által meggyőződött arról, hogy annak lábai jéghidegek voltak, de többi teste nem volt még egészen hideg.

Magához vonni a testet, elvinni azt a tárna elejébe és ott megvilágitani, ezt Harry gyorsabban tette meg, mint a hogy mi elmondjuk.

"Egy gyermek!" kiáltott elcsodálkozva.

E mélységben talált gyermek még élt ugyan, de lélegzetvétele oly gyenge volt, hogy Harry minden perczben félt, hogy meghal. Gyorsan magával kellett hát vinnie a gyermeket a tárna nyilásához és haza vinni, hogy anyja gondozására bizza.

Harry megfeledkezett minden egyébről, a kötelet megerősitette övében, a lámpást is rákötötte, megragadta a gyermeket, melyet balkarjával magához szoritott, ugy, hogy szabadon maradt felfegyverezett jobbkeze, megadta a megbeszélt jelet, hogy felvonassa magát.

A kötél nemsokára megfeszült és a felszállás megkezdődött.

Kétszeres figyelemmel tekintett most Harry maga körül. A lehető veszély már nem csupán őt fenyegette.

A felszállás első perczeiben minden kedv szerint ment és semmiféle baleset sem látszott őt fenyegetni, midőn hirtelen hevesebb légáramot érzett, melynek a tárna aljából kellett erednie. Maga alá tekintett és a félhomályban megpillantott egy lassankint felszálló testet, mely megérintette, midőn elszállt mellette.

Óriási madár volt az, melynek fajtáját még nem tudta felismerni és a mely hatalmas szárnycsattogással szállt fölfelé.

A borzasztó szárnyasállat megállott egy perczig, vele egy és ugyanazon magasságban szállt és azután dühösen lecsapott Harryra.

Harry csak jobbkarját használhatta, hogy távol tartsa magától ez állat hatalmas csőrének ütéseit.

Teljes erejéből védekezett és a lehető legjobban igyekezett a gyermeket megvédeni. A madár támadásai nem is szóltak ám a gyermeknek, hanem csupán csak neki magának. A kötél forgása meggátolta abban, hogy halálosan megsebesitse a madarat.

A küzdelem hosszura nyult. Harry teljes erejéből kiáltozott abban a reményben, hogy fent meghallják.

A mit remélt, meg is történt, a kötél gyorsabban vontatta felfelé.

Még mindig nyolczvan lábnyi ut volt előtte. Ekkor a madár felhagyott közvetlen támadásával. De most sokkal borzasztóbb veszély fenyegette, mert a madár két lábnyi magasságban Harry feje felett, oly távolságban, hogy azt szabadkézzel el nem érhette, belekapaszkodott a kötélbe és borzasztó csőrével átharapni igyekezett azt.

Harry haja az égnek állott.

A kötél egyik sodra már el volt vágva és tépve. Több mint száz lábnyi magasságban a szakadék fenekétől, a kötél nyulni kezdett.

Harry kétségbeesett kiáltást hallatott.

A kettős teher miatt, melyet a rongyos kötélnek elviselnie kellett, feloldódott egy második sodra is.

Harry ledobta kését és emberfeletti erőlködéssel ép akkor, midőn a kötél már majdnem elszakadt, megragadta azt jobbkezével ép azon a helyen, hol a madár összerágta. Daczára vasmarkának, mégis érezte, a mint a kötél lassan keresztülcsuszott ujjai között.

Két kézzel belekapaszkodott volna, ha feláldozza a gyermeket, melyet balkarja még mindig erősen tartott... Nem, erre nem is akart gondolni.

E közben Jack Ryan és másik két bányász, hallva Harry kétségbeesett kiáltását, mind gyorsabban vontatták felfelé.

Harry nem hitte, hogy birja erővel, mig eléri a tárna torkolatát. A vér arczába szökött. Egy perczre lehunyta szemeit, abban a borzasztó várakozásban, hogy a mélységbe zuhan, azután ismét felnyitá szemét...

A madár valószinűleg megijedt és eltünt.

Épen akkor, midőn a kötél majd kicsuszott Harry kezéből, ki öklével görcsösen körülfogta annak végét, épen akkor ragadták meg társai és fektették le a gyermekkel együtt a földre.

Az utóhatás itt nem maradhatott el. Harry eszméletlenül rogyott össze társai karjaiban.



TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Nell a tanyán.

Két órával később, Harry, ki nem nyerte vissza egyhamar az eszméletét és a rendkivül gyenge gyermek, Jack Ryan és társai segélyével elértek a tanyára.

Most elmondták a főmászónak a történteket és Madge a leggondosabb ápolásban részesité a fia által megmentett teremtményt.

Harry azt hitte, hogy egy gyermeket hozott fel a mélyből... pedig az már egy tizenhat éves fiatal leány volt. Tévedező, csodálkozó tekintete, beesett arcza, melyen láthatók voltak a kegyetlen szenvedés nyomai, világos arczszine, melyet még ugy látszik, nem ért napfény, gyengéd és csinos alakja - mindez époly idegenszerünek, mint bájosnak tüntette fel őt. Jack Ryan némileg jogosan hasonlitá őt össze egy kissé természetellenes kópéval. Következménye volt-e a különös körülményeknek, az olyan rendkivüli környezetnek, melyben a fiatal leány kétségkivül mostanáig élt, hogy csak félig látszott az emberi nemhez tartozni. Arczkifejezésének fel kellett tünnie mindenki előtt. Csodálkozva és mégis félénken néztek szemei, melyeket megerőltetni látszottak a tanya lámpái, mintha csupa ujat látnának maguk előtt.

Az öreg skót nő néhány barátságos szót intézett e különös lényhez, kit Madge ágyára fektettek le és ki megint életre tért, mintha évekig tartó álomból ébredt volna fel.

"Hogy hivnak gyermekem? kérdé.

- Nellnek[6], felelt a fiatal leány.

- Van valami bajod, Nell? kérdé Madge.

- Éhes vagyok, felelt Nell. Óh, nem ettem semmit, már... régen...!

Már e néhány szóból is felismerhető volt, hogy Nell nem szokta meg a beszédet. Régi-gaëli tájszólással beszélt, mint a minőt Ford Simon és hozzátartozói gyakran használni szoktak.

Madge egy kevés ennivalót hozott a fiatal leánynak. Nell már közel volt az éhenhaláshoz. Mióta lehetett már ama tárna fenekén? Ezt senki sem tudta.

"Hány évig voltál ott lenn, leányom? kérdé Madge.

Nell nem felelt; ugy látszott, hogy nem tudta felfogni e szók értelmét.

"Hány nap óta?... ismétlé Madge.

- Nap?... felelt Nell, kire, ugy látszott, ez a szó semminemü jelentőséggel sem birt.

Azután megrázta fejét, mint a ki nem érti meg a hozzá intézett kérdést.

Madge megragadta Nell kezét és megczirógatta, hogy bizalmasabbá tegye őt.

"Hány éves vagy gyermekem? kérdé tovább és barátságosan arczába tekintett.

Ismét ugyanazon tagadó jel Nell részéről.

"Nos, ugy értem, hogy hány éved telt már le? magyarázá Madge kérdését.

- Év?"... felelt Nell csudálkozva.

Valamint nem értette meg a "nap" szót a fiatal leány, szintugy nem értette azt a második szót sem!

Ford Simon, Harry, Jack Ryan és a többiek, a sajnálat és vonzalom kettős érzetével néztek reá.

Harryt különösen még a többinél is jobban vonzotta Nell különössége. Nyiltan szemébe nézett Nellnek, kinek ajkai gyenge mosolyra látszottak nyilni és igy szólt:

"Nell... itt lenn... az aknában... egyedül voltál te ott lenn?

- Egyedül! Egyedül! kiáltott a fiatal leány felegyenesedve.

Arczában most rémület tükröződött. Az ifju tekintete alatt, oly szelid szemei, most majdnem félelmetes tűzben lobogtak.

"A szegény gyermek most még gyenge ahhoz, hogy nekünk felvilágositással szolgáljon, szólt Madge, miután ujból lefektette a fiatal leányt. Néhány órai pihenés, azután majd kis étel és ital, ezek ismét meghozzák erejét. Jer Simon és te, Harry is, jertek ti mindannyian, hagyjuk nyugodtan aludni!"

Madge tanácsára Nell egyedül maradt és röviddel ezután már meggyőződhettek arról, hogy mélyen elaludt.

Az egész különös esemény természetesen nagy feltünést keltett, előbb a kőszénbányákban, azután Stirling grófságban és végül az Egyesült Királyságban. Nellről a legcsodásabb hirek keringtek. Ha közvetlenül a palasziklákban találtak volna egy fiatal leányt, mint egyikét amaz özönviz előtti teremtményeknek, milyeneket a bányász kalapácsai és csákányai néha ismét napfényre hoznak az évezredes sziklasirból, a feltünés aligha lett volna nagyobb.

A nélkül, hogy tudta volna, Nell divatba jött. Babonás emberek uj tápot találtak mondáiknak. Egész határozottan és szilárdul azt hitték, hogy Nell jó tündére Uj-Aberfoylenak, mint a hogy Jack Ryan ezt meg is mondta Harry barátjának.

"Legyen, felelt Harry, hogy csak ki ne kelljen nyujtani az ilyen beszélgetést, jól van. De mindenképen ő csak a jó tündér. Ő volt az, ki segitségünkre jött és kenyeret és vizet hozott nekünk, midőn be voltunk zárva a kőszénbányában. Ez csakis ő lehetett. De ha a másik gonosz szellem még ott lenn tanyáz, akkor egy szép napon majd csak felfedezzük".

Magától érthető, hogy lehetőleg gyorsan értesitették James Starr mérnököt a történtekről.

A fiatal leányt, ki egy nappal a tanyára érkezte után ismét teljesen visszanyerte erejét, a mérnök mindenről kikérdezte. Előtte, ugy látszott, az élet legtöbb dolgai ismeretlenek. Azért mégis a rendesnél több értelmiséget árult el, csakhogy egyes fogalmak, mint például az időről, teljesen hiányzottak nála. Észre lehetett venni, hogy nem szokta meg az időt órákba vagy napokba osztani és hogy e szókat egyáltalán nem ismerte. Szemei, melyek szakadatlan sötéthez voltak szokva, csak nehezen birták el a villamos napok sugarait, de a sötétben meglepő élességre tettek szert és tágra nyitott szemgolyói segélyével, még a legsürübb sötétben is látott. Agya ugy látszik még nem nyert benyomást a külvilágról, őt soha sem vette körül más határ, mint a sötét kőszénbánya; a mit az emberiségről tudott, az bizonyára csak egy vagy kevés élőlényre szoritkozott, melyek itt éltek a föld e völgyében. Tudta-e ez a szegény gyermek egyáltalában, hogy van nap és vannak csillagok, városok és országok és egy mindenség, melyen keresztül számtalan földtest kering? Ebben kételkedni kellett mindamaz óráig, midőn bizonyos, előtte még ismeretlen szavak, határozott jelentőséget nyertek elméjében.

A kérdés megoldásáról, hogy Nell egyedül élt-e Uj-Aberfoyle mélyeiben, a mérnöknek le kellett mondania. Minden erre vonatkozó czélzás iszonyu rémülettel tölté el ezt a különös lényt. Nell vagy nem akart, vagy nem tudott erre felelni, mindenesetre itt még egy titokról kell félrelebbenteni a fátyolt.

"Akarsz itt maradni nálunk, vagy visszatérni oda, a hol azelőtt voltál?" kérdé tőle a mérnök.

A kérdés első részére gyorsan és örömmel mondá: "Óh, igen!", a másodikra csak egy félénk kiáltással felelt.

E konok hallgatással szemben azonban James Starrt, Ford Simont és Harryt ujból a korábbi sejtelmek fogták el. Nem tudták elfelejteni a megmagyarázhatlan véletleneket az uj kőszénbánya felfedezésének alkalmából. Bár már három év telt el minden erre vonatkoztatható esemény nélkül, mégis mindennap elkészültek láthatlan ellenségük ismételt támadásai ellen. Feltették magukban, hogy közelebbről megvizsgálják ama titokteljes aknát és jól felfegyverkezve ezt meg is tették. E közben semminemü gyanus nyomra nem akadtak. Az akna összefüggött a barlangrendszer alsó emeleteivel, a hol a hatalmas kőszénrétegek rakódtak le.

James Starr, Simon és Harry ismételten megbeszélték ezt a rejtélyt. Ha egy vagy több gonosztevő rejtőzik a bányában és valamely ármányos tettre készülnek, akkor Nell erről talán felvilágositással szolgálhatna, de ez most is hallgatott, mint eddig. Multjának legcsekélyebb emlitése oly heves rohamokat idézett elő benne, hogy jónak látták teljesen felhagyni ezzel. Idővel talán önkényt elárulja magát.

Tizennégy nappal a bányába érkezte után Nell már legértelmesebb módon és legbuzgóbban segédkezett az öreg Madgenak. Ő azt magától érthetőnek találta, hogy sohasem hagyja el a házat, hol oly szivélyes fogadtatásra talált és talán azt is gondolta, hogy e házon kivül már élni sem tudna. Ő teljesen ki volt elégitve a Ford-család által, mint a hogy magától érthető volt, hogy azok, a tanyába léptének első percze óta, fogadott gyermeküknek tekintették őt.

Nell csakugyan bájos volt. Az uj élet még csak szebbé tette őt. Most virradtak reá nézve életének első boldog napjai, melyeket teljesen élvezett és őszinte elismeréssel telt el azok iránt, kiknek e napokat köszönhette. Madge valóban anyai érzést táplált Nell iránt. Az öreg mászó nemsokára teljesen belebolondult. Mindenki szerette a leányt. Jack Ryan csupán azt az egyet sajnálta, hogy nem ő mentette meg. Gyakran tartózkodott a tanyán. Énekelt is néha és Nell, ki még soha nem hallott éneket, ezt nagyon szépnek találta; de könnyen észrevehette mindenki, hogy Jack Ryan dalainak, nyiltan eleibe helyezte a Harryval való komoly beszélgetéseket, melyek által lassan-lassan megtanulta azt, a mit a külvilágról még nem tudott.

Meg kell vallanunk, hogy Jack Ryan, a mióta Nell természetes emberi alakjában jelent meg előtte, kissé elhalványulni látta a hegyi szellemekben való hitet. Két hónappal később hitét még egy másik csapás is érte.

Harry ugyanis egy egész váratlan felfedezésre tett szert, mely részben megmagyarázta a tűzboszorkányok megjelenését, a Dundonald-kastély romjaiban Irwine-nél.

A kőszénbánya déli részének messzire folytatott vizsgálatakor - e földalatti labyrint legvégső kiágazásának vizsgálása volt az, mely több napot vett igénybe - Harry egy rézsut felfelé vezető folyosót mászott meg, mely keresztül vonult a palasziklán. Mennyire elbámult, midőn hirtelen a szabadlevegőn találta magát. A folyosó kivülről épen Dundonald-Castle romjainál végződött. Igy tehát eddig ismeretlen összeköttetés létezett Uj-Aberfoyle és a kastély koronázta domb között. Ez alagut felső torkolata szinte alig volt felfedezhető, oly sűrűn elfedték azt kődarabok és a bozót. Igy daczára a kutatásnak, a hivatalnokoknak akkor sem sikerült megtalálni ezt a bejáratot.

Néhány nappal később James Starr, kit Harry idevezetett, szinte szemügyre vette a kőrétegek és kőszéntelepek természetes alakulását.

"Nos, szólt, most hát kezünkben van az eszköz, melylyel felvilágosithatjuk a babonásokat. Jó utat most már kisértetek, manók és tűzboszorkányok!

- Alig hiszem, szólt Harry, hogy okunk lenne e miatt szerencsét kivánni magunknak! Helyetteseik valóban nem érnek többet mint ők és talán még rosszabbak lehetnének.

- Igazad lehet, Harry, felelt a mérnök, de mit tegyünk ellene? A gonoszok, kik a tárnában folytatják üzelmeiket, minden valószinüség szerint ezt az alagutat használják összekötő folyosónak a külvilággal. Kétségkivül ők voltak azok, kik ama viharos éjjelen fáklyákkal kezeikben csalták oda a "Motala"-t, melynek roncsait elsajátitották volna épen ugy, mint a hajdani kalózok, ha Jack Ryan és társai meg nem gátolták volna őket abban. De mindenesetre most már mindennek meg van a magyarázata. Itt van a rablóbarlanghoz a bejárat, és most csak az a kérdés, hogy régi lakosai lakják-e még ma is.

- Mindenesetre, mert Nell mindig összerezzen ha erről emlitést tesznek, felelt Harry biztonsággal. Mindenesetre, miután Nell soha sem mer erről beszélni.

Harrynak igaza lehetett. Ha a tárna rejtélyes lakói azt elhagyták, vagy talán meg is haltak, minő oka lehet akkor a fiatal leánynak, hogy megmaradjon hallgatása mellett?

James Starr azonban mulhatatlanul szükségesnek tartotta, hogy ez a titok felfedeztessék. Sejtette, hogy a nagy bányamű egész jövője ettől függő lehet. Ujból a legszigorubb óvintézkedésekről gondoskodtak. A hatóságokat értesitették. Néhány hivatalnok titokban megszállta a Dundonald-Castle romjait. Harry maga néhány éjen át elrejtőzött a bokrok közé, melyek a dombot fedték. Hiábavaló fáradság volt! Semmit sem fedeztek fel! Egyetlen emberi lény sem jött ki az alagut torkolatán.

Végre mindinkább utat tört magának az a meggyőződés, hogy a gonosztevők véglegesen elhagyták Uj-Aberfoylet és a visszamaradt Nellről azt hitték, hogy ama szűk tárna mélyében elpusztult. A vájás kezdete előtt, a kőszénbánya biztos rejtekhelyül szolgálhatott nekik, miután itt nem fenyegette őket a felfedezés veszélye. Most a viszonyok teljesen megváltoztak. Tanyájuk helyét most már csak nehezen titkolhatták volna el. Észszerüen azt kellett volna tehát elfogadni, hogy a jövőre nézve nincs mitől félni. James Starr mindezek daczára még sem tudott teljesen megnyugodni. Harry is osztotta ezt a nézetet és ismételten nyilatkozott is ilyen értelemben.

Nell minden valószinüség szerint összefüggésben áll e titokkal, szólt Harry. Ha már nem volna mitől tartania, miért hallgatna még tovább? Kétségkivül boldognak érzi magát nálunk és szeret mindnyájunkat. Tiszteli anyámat. Ha hallgat multjáról, arról, a mi megnyugtathatna bennünket jövőnkre nézve, fontos titok nehezedik szivére, melyet, hogy eláruljon, tiltja lelkiismerete. Talán azt hiszi, hogy inkább a mi jóvoltunk, mint az övé miatt, kell e megmagyarázhatatlan hallgatásba burkolóznia".

Hasonló nézetek következtében általánosan abban egyeztek meg, hogy beszélgetés közben elkerülnek mindent, mi a fiatal leányt multjára emlékeztethetné.

Egy nap azonban a véletlen ugy akarta, hogy Harry ugy nyilatkozott Nell előtt, hogy az ő önzetlen segélyének mennyi hálával vélnek tartozni James Starr, atyja, anya és ő maga is.

Ünnep volt. Valamint a grófság felszinén, a munkáskezek a földalatti területen is pihentek. Mindannyian sétálni mentek egy kicsit. Husz különféle helyen vidám dalok hangzottak Uj-Aberfoyle hatalmas boltozatai alatt.

Harry és Nell elhagyták a tanyát és lassu léptekben követték a Malcolm-tó balpartját. Ott nem fénylettek oly erősen a villamos sugarak és szeszélyesen megtörtek néhány kisérteties sziklán, melyek a hatalmas kúpot támasztották. A félhomály jó hatással volt Nell szemeire, ki csak nehezen tudott hozzászokni a világossághoz.

Egy órai út után Harry és kisérőnője megállt a Szt. Gilles kápolnája előtt lévő természetes terraszon, mely a tó vizét uralta.

"Szemeid még nem szokták meg a világosságot, Nell, szólt Harry, és aligha tudnád elviselni a nap fényét.

- Semmikép sem, Harry, felelt a fiatal leány, ha a nap olyan, mint a milyennek te nekem leirtad.

- Ó, Nell, szólt Harry, szavakkal nem tudom én neked leirni a nap fényét, sem a világ szépségeit, melyeket a te szemeid még nem láttak. De mondd csak, lehetséges az, hogy születésed óta még soha sem jöttél ki a föld felszinére, a sötét kőszénbányákból?

- Soha, Harry, és nem is hiszem, hogy atyám és anyám valaha elvittek volna oda, még a mikor egészen kicsi voltam is. Homályos emlékét mégis csak megőriztem volna a külvilágnak.

- Elhiszem, felelt Harry. Akkoriban mások sem hagyták el soha a bányát. A külvilággal való összeköttetés nagyon fárasztó volt és én ismertem már több fiatal legényt és leányt, kik a te korodban épen ugy nem tudtak itt fentről semmit, mint te. Most azonban a nagy alagút vasutja néhány percz alatt felhúz bennünket a grófság felszinére. Ó, Nell, mennyire vágyom a percz után, midőn te majd igy szólsz hozzám: "Jer, Harry, szemeim már elviselik a világosságot, látni akarom a napot? Csodálni akarom a teremtő műveit!"

- Reménylem, Harry, felelt a fiatal leány, hogy már nemsokára igy szólhatok hozzád. Majd gyönyörködöm a külvilág látványaiban és mégis...

- Mit akarsz mondani, Nell? kérdé Harry élénken. Sajnálod talán, hogy elhagytad a sötét mélységet, melyben élted első éveit töltéd és a honnan mi hoztunk ki, mikor már közel voltál a halálhoz?

- Ó nem, Harry, felelt Nell, csak az a gondolatom támadt, hogy a sötét mélységnek is megvannak a maga szépségei. Ha tudnád, hogy e szemek, melyek csupán ezt a sötétséget szokták meg, mi mindent ismernek itt fel! Néha árnyak szállnak el mellette, melyeket oly szivesen követne az ember röptükben. Máskor csodás körök tekerődznek össze-vissza a szemek előtt, melyek között oly szivesen meg lehet maradni. Mélyen a bányában vannak sötét hasadékok, melyeken keresztül időnkint egy bizonytalan fény rezeg. Azután zaj hallható, mintha beszélne valaki; lásd, itt lenn kell élnie valakinek, hogy megértse azt, mit én szavakban leirni nem tudok neked.

- És te, Nell, sohasem féltél, mikor itt egyedül voltál?

- Mikor egyedül voltam, Harry, felelt a fiatal leány különös hangsulylyal, sohasem féltem!"

Harry észrevette ezt; azt hitte, hogy fel kell használnia a kedvező perczet, hogy még többet is megtudhasson.

"De a hosszu folyosókban el lehet tévedni, Nell. Ettől te sohasem féltél?

- Nem, Harry, már régóta nagyon alaposan, ismertem én az uj bányának minden zegét-zugát.

- Sohasem hagytad el a bányát?

- De igen... egynéhányszor... felelt a fiatal leány habozva, eljöttem én néha egészen az aberfoylei régi bányához.

- Igy hát ismerted a régi tanyát is?

- A tanyát... igen... de annak lakóit nem.

- Annak lakói, magyarázá Harry, atyám, anyám és én voltunk. Nem akartuk elhagyni régi, szeretett lakásunkat.

- Talán mégis csak jobb lett volna rátok nézve!... szólt a fiatal leány halkan.

- És miért, Nell? Nem-e hű kitartásunknak köszönhetjük az uj szénkincseket? És nem volt-e ennek a felfedezésnek jótékony következménye az egész lakosságra nézve, melynek jólétét a munka ujjáalapitotta; és rád nézve, Nell, ki visszaadva az életnek, oly sziveket találtál, melyek egészen a te tulajdonodat képezik?

- Rám nézve! felelt Nell élénken... Igen, bármi történhetnék is! A többieknek?... ki tudja?...

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Semmit... semmit!... De az uj bányába való első behatolásnak megvannak a maga veszélyei, igen, a nagy veszélyei. Egyszer, Harry, néhány elővigyázatlan egyén bejutott ez ismeretlen folyosókba; messzire, nagyon messzire merészkedtek, végül eltévedtek...

- Eltévedtek? szakitá őt félbe Harry és figyelmesen nézett reá.

- Igen... eltévedtek... ismétlé Nell remegő hangon. Lámpásuk elaludt, nem tudták megtalálni a visszafelé vezető utat.

- És ott maradtak nyolcz napig elzárva, folytatá Harry a beszédet. El is pusztultak volna ott, ha Isten nem küldött volna nekik egy szolgálatkész lényt, talán egy angyalt, ki titokteljesen ellátta őket némi táplálékkal és végül egy csodálatra méltó vezetőt, ki aztán megmentőjüket küldte feléjük. E nélkül sohasem hagyták volna el ezt a rémséges sirt.

- Honnan tudod te mindezt? kérdé a fiatal leány.

- Ama foglyok, Nell, James Starr, szülőim és én voltunk."

Nell felemelte fejét, megragadta a fiatal ember kezét és oly mélyen a szemei közé nézett, hogy ez egészen a szive mélyéig megremegett.

"Te? ismétlé a fiatal leány?

- Igen, válaszolt Harry rövid hallgatás után, és az, a kinek mi azt köszönhetjük, hogy még ma élünk, az te voltál, Nell, az más senki sem lehetett, csak te!"

Nell tenyerébe rejté arczát és nem felelt. Harry még sohasem látta őt ily mélyen meghatottnak.

"Azok, kik téged megmentettek, Nell, tevé hozzá meghatottan, már azelőtt is életükkel tartoztak neked és hidd meg nekem, ezt soha sem tudnák, soha sem fogják elfeledni!"



TIZENHATODIK FEJEZET.
A fel- és leszálló létrán.

Időközben a legjobb eredménynyel folytatták Uj-Aberfoyle kiaknázását. Természetesen a nyereség nagy része James Starrt és Ford Simont illette, kik e gazdag kőszénbánya első felfedezői voltak. Harry e szerint maga is ajánlatos házasulandó lett. De ő nem is gondolt arra, hogy a tanyát elhagyja. Átvette atyjától a főmászói állást és gondosan őrködött a bányászok e világa felett.

Jack Ryan ép oly büszke volt, mint a hogy örült mindama boldogságnak, mely barátjainak osztályrészéül jutott. Neki magának is igen jó dolga volt. Mindketten nagyon gyakran látták egymást, vagy a tanyában, vagy a bányamunkálatoknál. Jack Ryan nagyon jól látta az érzelmeket, melyeket Harry a fiatal leány iránt táplált. Bár ez nem vallotta azt meg, de Jack szemtelenül mosolygott, ha Harry tagadólag megrázva fejét, elutasitani akarta czélzásait.

Jack Ryan legbensőbb óhaja volt, hogy Nellt elkisérhesse, ha először tesz látogatást a grófság felszinén. Oly nagyon szerette volna látni a csodálkozást és meglepetést, a még teljesen ismeretlen természet felett. Bár remélte, hogy Harry e látogatás alkalmával magával fogja vinni, de ez még semminemü, erre vonatkozó czélzást sem tett, - mi mindenesetre némileg nyugtalanitotta.

Egy nap Jack Ryan épen lefelé szállt az egyik légkatlanba, mely által a bánya alsó mentei a föld felszinével vannak összeköttetésben. E czélra egyikét használta ama létrának, melyeken az egymásután következő fel- és lefelé mozgások által minden fáradtság nélkül le- és fel lehet jutni. E készülék husz mozgása közel százötven lábnyi mélységbe hozta le, midőn a keskeny létrán, melyen épen helyet foglalt, Harryval találkozott, ki néhány napi munka miatt épen felfelé akart menni.

"Te vagy? kérdé Jack és élesen tekintett a másikra.

- Igen, Jack, felelt Harry, és nagyon örülök, hogy még találkozhatom veled. Egy ajánlatot tennék neked...

- Nem hallgatok semmire, mig nem adsz hirt Nellről! kiáltott Jack Ryan.

- Nell jól érzi magát, Jack, és pedig oly jól, hogy én egy hó vagy két hét leteltével...

- Feleségül szándékozol őt venni, Harry?

- Te nem tudod, Jack, hogy mit beszélsz.

- Az meglehet, Harry, de én tudom, hogy mit tennék.

- Nos, mit?

- Én feleségül venném őt, igen én, ha te nem teszed, felelt Jack hangosan felkaczagva. Szent Mungóra mondom! Tetszik nekem a kis Nell. Egy fiatal és jószivü lény, ki még sohasem hagyta el a bányát, ez olyan feleség, a minőre a bányásznak szüksége van. Ő is árva, én is, és azon esetre, ha te csakugyan nem gondolsz reá én csak azt szeretném, hogy ő elfogadja társadat."

Harry komolyan tekintett Jackra. Fecsegni hagyta őt, a nélkül, hogy általában felelt volna neki.

"Az, a mit itt az imént mondtam, csak nem tesz téged féltékenynyé, Harry? kérdé Jack komolyabb hangon.

- Nem, kedves Jack, felelt Harry nyugodtan.

- Nos, ha te nem akarod Nellt feleségedül, semmikép sincsen jogod azt kivánni, hogy vén lány maradjon.

- Semmiféle jogokat sem igényelek", felelt Harry.

A létra egy mozdulata megengedte volna e két barátnak, hogy elváljanak egymástól, midőn az egyik fel-, a másik meg lefelé haladott volna. De még együtt maradtak.

"Harry, szólt Jack ismét, azt hiszed, hogy én Nellre vonatkozólag egészen komolyan beszéltem hozzád?

- Nem, Jack, ezt alig hiszem.

- Nos hát, majd megteszem most.

- Te komolyan akarsz beszélni?

- Kedves Harrym, szólt Jack, képes volnék jó tanácscsal szolgálni egy jó barátomnak.

- Tedd meg hát, Jack.

- Nos, halld tehát! Te oly forrón szereted Nellt, mint a hogy ő ezt megérdemli! Atyád, az öreg Simon és az öreg Madge, anyád, szinte ugy szeretik mindnyájan, mintha saját gyermekük lenne. Nem sok fáradságodba kerülne, hogy egészen a ti leányotokká tedd őt. Miért nem veszed el feleségül?

- Miután oly határozottan beszélsz, ismered-e Nell saját nézetét a dolog felett?

- Azzal tisztában van mindenki és te is, Harry és épen ezért nem vagy féltékeny sem reám, sem más valakire. De elég, a létra azonnal lefelé fog mozogni és...

- Várj még, Jack, kérte őt Harry és megragadta társát, ki már visszavonta lábát a szabad létráról, hogy visszategye a mozgó létrára.

- Nagyon szép, talán négy részbe szeretnél itt szaggatni!

- Hallgass rám figyelmesen Jack, felelt Harry, mert a mit mondani akarok, azt komolyan gondolom.

- Csupa fül vagyok... azaz, egészen a létra legközelebbi mozdulatáig és nem tovább.

- Jack, szólt Harry tovább, nem kell eltitkolnom előtted, hogy szeretem Nellt és nagyon szivesen nőmmé tenném őt.

- Hisz ez nagyon szép...

- De a milyen még most, lelkifurdalásokat éreznék, ha örökre kötelező nyilatkozatot követelnék tőle.

- Mit akarsz ezzel mondani, Harry?

- Lásd, Jack, Nell még soha sem hagyta el a kőszénbánya mélyeit, a hol mindenesetre egykor született. Nem tud semmit, mit sem ismer még a külvilágból. Szemének, talán szivének is sokat kell még tanulnia. Ki tudja, minő érzései lesznek, ha majd más benyomásokat nyert az emberi életről! Most, azt lehet mondani, még semmi földi sincs rajta, és azt hiszem, ez csalás lenne, mielőtt ő saját nézete szerint elhatározná magát, hogy eleibe helyezi-e a kőszénbányában való tartózkodást minden egyébnek. Értesz most már Jack?

- Igen... körülbelül... Már előre látom, hogy annyira hozod a dolgot, hogy én elmulasztom majd a létra legközelebbi mozgását is.

- Jack, felelt Harry nagyon komolyan és ha a gépek sohasem mozdulnának meg többet, ha e létra eltünne lábaink alatt, te mégis hallani fogod, a mit én mondani akarok neked.

- Ah, Harry, ezt már szeretem hallani, ha igy beszélsz. Elhatározzuk tehát, hogy te Nellt, mielőtt a tiéd lenne, még növeldébe küldöd az ócska kéménybe.

- Nem, Jack, felelt Harry, már csak magam fogom azt a nőt kinevelni, kit feleségemmé akarok tenni.

- És ezt Harry sokkal helyesebben is tennéd.

- Mindenesetre előbb azt akarom, mint a hogy az imént mondtam neked, hogy Nell a saját nézete szerint ismerje meg a külvilágot. Egy hasonlatot mondok, Jack: ha te egy fiatal, vak leányt szeretsz, a kiről azt mondanák neked, "egy hónap mulva meg lesz gyógyulva!" nem várnál a lakodalommal a gyógyulásig?

- Valóban, igen, felelt Jack.

- Nos tehát, Jack, Nell is vak még és mielőtt a nőm lesz, azt akarom, hogy tudja meg, hogy eleibe teszi személyemet és életmódomat azoknak, a melyekkel csak most fog megismerkedni. Egyszóval, szemeinek látniok kell előbb a nap fényét!

- Szép, Harry, nagyon szép, szólt Jack Ryan, most már teljesen értelek. Mikor fog ez a műtét végbemenni?...

- Egy hó mulva, Jack; Nell szemei lassankint megszokják sugárnyalábunk fényét. Ez az előkészület. Egy hónap mulva reménylem, már látni fogja a földet és csodáit, az eget és annak fényét! Tudni fogja, hogy a természet tágasabb határt vont az emberi tekintet elé, mint a minő a sötét kőszénbánya. Meg fogja ismerni, hogy a mindenségnek nincsen látható határa!"

Mig Harry ennyire elragadtatta magát képzelőtehetsége által, Jack elhagyta a létrát és átszállt a mozgókészülékre.

"Hé, Jack, kiáltott Harry, hol vagy hát?

- Alattad, felelt nevetve a vig pajtás, mig te a végtelenségbe emelkedel, én leszállok a mélységbe.

- Isten veled, Jack, kiáltott Harry feléje és most maga is megragadta a felszálló készüléket. Kérlek, ne szólj senkinek arról, a mit az imént reád biztam.

- Senkinek! biztositá őt Jack Ryan, de csak egy feltétel alatt...

- S mi volna az?

- Elkisérlek mindkettőtöket Nell kirándulásakor a külvilágba.

- Mindenesetre Jack, ezt megigérem neked, szólt Harry beleegyezőleg.

A mozgó létrák egy ujabb mozdulata a két barátot még messzebbre vitte egymástól. A szó már csak nehezen hatolt el egyiktől a másikhoz.

Harry daczára ennek, hallotta még, midőn Jack igy kiáltott feléje:

"És ha Nell már látta a napot, a holdat és a csillagokat, tudod-e, kit fog ezek eleibe helyezni?

- Nem tudom, Jack.

- Nos hát téged, barátom, mindig és mindenkor csak téged! Jack hangja mindinkább elhangzott egy lelkes hurrahban!

Harry minden szabad idejét Nell neveltetésének szentelte. Irni és olvasni tanitotta őt - oly dolgokra, melyekben a fiatal leány meglepő haladást tett. Ugy látszott, mintha sokat tisztán ösztönszerüleg ismerne. A párját ritkitó értelmiség a régi tudatlanságot még soha sem győzte le gyorsabban. Mindenki csodálkozott, ki ezt a gyors szellemi fejlődést látta.

Simon és Madge naponkint jobban érezték, mily bensőséggel csüggenek fogadott gyermekükön, kinek multja mégis mindig némi gondot okozott nekik a jövő miatt. Azt mihamar észrevették, hogy Harry minő érzelmeket táplál Nell iránt és nagyon örültek ennek.

Az olvasó emlékezni fog még, hogy az öreg főmászó, a mérnök első látogatása alkalmával a régi bányában igy nyilatkozott:

"Miért házasodnék az én fiam? Melyik leány odafentről illenék oly fiatal emberhez, kinek életéről meg van határozva, hogy az itt folyjék le a kőszénbánya mélyében?"

Nem nyert-e a dolog oly látszatot, mintha maga a gondviselés küldte volna azt az egyetlen élettársat, mely az ő fiához illenék? Nem látni-e ebben az égnek egy kegyét?

Az öreg főmászó titkon meg is fogadta magában, hogy azt a napot, melyen ez megvalósul, oly ünnepséggel ülik meg a Coal-Cityben, mely feltünést fog kelteni az aberfoylei bányamunkások között.

Még más valaki is tiszta szivből óhajtotta Harry és Nell között az egyesülést; ez James Starr mérnök volt. Minden bizonynyal elsőben is a fiatalok boldogságát tartotta szem előtt. De még egy másik nagyfontosságu inditó ok vezérelte őt ebben.

A mint tudjuk, James Starrt még mindig terhelték egyes sejtelmek, bár eddig nem igazoltatott semmi. Nell mindenképen az egyetlen volt, a ki ismerte a kőszénbánya titkát, melyet még mai napig lepel takar. Ha a jövő még további szerencsétlenségekkel fenyegeti Aberfoyle bányászait, mint védekezzenek ellene mindaddig, mig nem ismerik annak kiindulási pontját, vagy legalább is az abban közreműködő személyeket.

"Nell még eddig nem akart szólani, okoskodék a mérnök; de a mit elhallgatott mindenki előtt, azt nem fogja eltitkolhatni a férj előtt. A veszély nem fenyegethetné kevésbbé Harryt, mint mindnyájunkat. Oly házasság tehát, mely megalapitja a férj boldogságát és barátai biztonságát, mindenkép csak helyeselhető és mindegyiknél inkább megérdemli, hogy itt lenn kedvezzenek neki".

Igy gondolkozott James Starr és nem lehetett tőle minden következetességet megtagadni. Gondolatait közölte az öreg Simonnal is, ki teljesen osztotta ezeket az óhajokat és várakozásokat. Mi sem látszott tehát utjában állani annak, hogy Harry legyen a Nell férje.

Ki is szólhatott volna ellene? Harry és Nell szerették egymást. A koros szülők nem is óhajtottak volna más menyet. Harry és társai örültek boldogságának, melyet mint megérdemlettet tiszta szivből neki szántak. A fiatal leány egyebekben teljesen független volt és csakis saját szivének kellett engedelmeskednie.

Ha tehát ugy látszott, hogy ezt a házassági frigyet senki sem gátolhatja, miért osont ki Uj-Aberfoyle legrejtettebb zugából egy titokteljes lény, a midőn a pihenő órákban a villamos lámpák elaludtak és éj borult a munkás városkára, miért osont nesztelenül tova a sötétben? Mely ösztön vezérelte ezt az árnyat a különféle szük folyosókon keresztül, melyeket járatlanoknak képzel az ember? Miért igyekezett e talányszerü lény mindig a Malcolm-tó partjai mellett mászni? Miért fordult állandóan Ford Simon lakása felé és pedig oly ravaszsággal, hogy mostanig észrevétlen maradt? Miért tolakodott a tanya ablakaihoz és igyekezett a zárt ablaktáblákon kilesni néhány töredéket a házban folytatott beszélgetésből?

És ha azután néhány szó kijutott hozzá, miért fenyegette meg ökle a barátságos lakot? Dühtől eltorzult ajkait miért hagyták el mindig e szavak:

"Ők egymáséi? Soha!"



TIZENHETEDIK FEJEZET.
A nap felkelte.

Egy hónappal később - épen augusztus 20-ikának estéjén volt - Ford Simon és Madge a legszivélyesebb szerencsekivánatokkal bucsuztak el négy vándortól, kik azon voltak, hogy a tanyát elhagyják.

James Starr, Harry és Jack Ryan, a föld felszinére akarták vinni Nellt, ki még eddig sohasem volt ott; fel akarták vinni a fényt sugárzó felvilágba, melynek ragyogását szemei még nem ismerték.

A kirándulást két napi időtartamra tervezték. James Starr abban egyezett meg Harryval, hogy a fiatal leány negyvennyolcz órai tartózkodás alatt a felvilágban mindazt meglássa, a mit a kőszénbányában sehol sem láthat, azaz a föld különféle képeit, olyformán, mintha egy városokkal, tájképekkel, hegyekkel, folyókkal, tavakkal, öblökkel és tengerekkel biró mozgó panoráma vonulna el szemei előtt.

Skócziának ép ebben a részében, Edinburgh és Glasgow között, a föld egymásra halmozni látszott mindezeket a földi csudákat, az ég itt is, mint mindenütt egy és ugyanazt a látványt nyujtotta, változatos felhőivel, fénylő napsugaraival és tündöklő csillagos egével.

A tervezett kirándulásra mindent oly módon beszéltek meg, hogy Nell lehetőleg sokat láthasson.

Ford Simon és Madge is nagyon szerették volna Nellt elkisérni; de tudjuk, hogy ők nem szivesen hagyták el a tanyát és igy végül arra határozták el, hogy földalatti lakásukat még csak egy napra sem hagyják el.

James Starr, mint megfigyelő, mint bölcsész ment velük, ki lélektani szempontból nagyon kiváncsi volt az idegenszerü benyomások következményére, melyek Nellre hatni fognak, miközben egyidejüleg remélte, hogy talán megtud valamit gyermekkorának titokteljes eseményeiből.

Harry, nem minden félelem nélkül, azt kérdé magában, hogy a fiatal leány, a kit szeretett, nem lesz-e majd egészen más, a külvilágba való gyors bevezettetése után.

Jack Ryan vig volt mint egy csíz, mely egyidejüleg az első napsugarakkal száll ki. Remélte, hogy ragadós, pajkos öröme átszármazik majd a többiekre is. Az volt az ő szokása, hogy ily módon hálálja meg a szives látást.

Nell gondolkozónak és magába szálltnak látszott.

James Starr a leghatározottabban a mellett volt és semmikép sem helytelenül, hogy este induljanak el, miután igy kétségkivül sokkal jobb a fiatal leányra nézve, ha előszörre, a sötétségből a világosba észrevétlen átmenetek utján, látja a napot. Ezt pedig csak ugy érhetik el, ha este indulnak, miközben szemei éjféltől délig lassankint megszokhatják a külvilág világosságát.

Épen, midőn el akarták hagyni a tanyát, Nell megragadta Harry kezét és igy szólt:

"Harry, okvetlenül meg kell lennie, hogy kőszénbányánkat elhagyjam, ha csak néhány napra is.

- Igen, Nell, felelt a fiatal ember, meg kell lennie! A te kedvedért és az enyémért is.

- És mégis, Harry, szólt Nell, általad való megmentésem napja óta oly boldognak érzem magam, mint a minő boldog valaki csak lehet. Hiszen te tanitottál! Ez még nem elég? Mit csináljak ott fenn?"

Harry szótlanul nézett reá. A Nell által kifejezett gondolatok majdnem ugyanolyanok voltak, mint az övéi.

"Leányom, szólt ekkor James Starr, nagyon jól megértem habozásodat. És mégis jó, ha velünk jösz. Azok, a kiket te szeretsz, elkisérnek téged és vissza is hoznak majd. Ha azután még továbbra is ott akarod tölteni életedet a szénbányában, mint az öreg Simon, mint Madge és Harry, azt megteheted! Én nem kételkedem benne és szinte szivesen látnám ezt az elhatározást. De azután legalább megitélheted, hogy mit utasitasz vissza és mit fogadsz el, hogy egészen szabad akaratod szerint cselekedjél. Jer hát!

- Jer, kedves Nell, kérte Harry is.

- Harry, készen vagyok követni téged, felelt a fiatal leány.

Kilencz órakor az utolsó vonat vitte Nellt és kisérőit az alaguton keresztül a grófság felszinére. Husz perczczel később kiszálltak a pályaudvaron, melyben a dumbartoni vasutnak, tisztán Uj-Aberfoyle részére épitett mellékvonala, Stirlingbe vezet.

Már sürü sötétség uralkodott. A szemhatártól az égboltozat közepe felé még néhány könnyü gőzkör emelkedett, melyet üditő szellő hajtott ide északnyugatról.

A mint Dumbartonba értek, Nell és kisérői azonnal elhagyták a pályaházat.

Előttük, magas fák között a Forth partjaihoz vezető hosszu ut nyult el.

Az első fizikai benyomás, melyet a fiatal leány érzett, a szabad levegő volt, melyet tüdeje mohón szivott be.

"Végy mély lélegzetet, Nell, szólt James Starr, szivd magadba a levegőt, a táj minden éltető illatával együtt.

- Milyen füst az, mely itt vonul el felettünk? kérdé Nell.

- Ezek felhők, magyarázá Harry, félig megsürüsödött gőztömegek, melyeket a szél hajt maga előtt.

- Óh, kiáltott Nell, mily szivesen elszállnék velük. De micsoda fénylő pontok azok, melyek a felhők hézagain keresztül tündökölnek?

- Azok a csillagok, Nell, melyekről beszéltem neked. Ezek mind megannyi napok, mind megannyi világok központjai, mely világok valószinüleg hasonlóak a mieinkhez."

Most világosabban tüntek fel a világok a sötétkék mennyboltozaton, melyet az esti szél tisztára sepert.

Nell a számtalan csillagot nézte, melyek feje fölött keringtek.

"De, igy szólt, ha ezek napok, hogy van az, hogy szemeim elviselik fényüket?

- Gyermekem, jegyzé meg James Starr, ezek tényleg napok, de olyanok, melyek tőlünk megmérhetlen messzeségben vannak. E csillagok legközelebbije, melynek sugarai lejutnak hozzánk, az a Wega, a lant csoportozatában, melyet ott pillantasz meg, a szemhatár közelében és az mégis ötvenezer milliárd mérföldnyi távolságban van tőlünk. Fénye tehát nem vakithat. De a mi napunk holnap reggel harmincznyolcz millió mérföldnyi távolságban fog felkelni és semmiféle emberi szem sem nézheti közvetlenül, mert jobban fénylik, mint az olvasztó kemencze. De most, Nell, jer!

Elindultak a hosszu uton. James Starr kézen fogva vezette a fiatal leányt. Harry a másik oldala mellett haladt. Jack Ryan fel és alá futkosott, mint egy fiatal kutya, ha gazdája nagyon lassan halad.

Az ut teljesen néptelen volt. Nell oldalról látta a nagy szél által kissé megmozgatott fák körvonalait. Óriásoknak tartotta őket, kik száz karjukat mozgatják. A szél zaja a magas lombok között, a mély csend, ha a szél szünetelt, a szemhatár tágas vonala, ha az ut egy sikon vezetett keresztül, mindez uj érzésekkel tölté el és kitörülhetlen vonásokkal vésődött elméjébe. Mig eleinte buzgón kérdezősködött, most hallgatott és társai, mintegy közös megegyezés folytán, nem szakiták meg ezt a hallgatást. Szavaikkal nem akarták megzavarólag befolyásolni a fiatal leány érzékeny képzelőtehetségét; azt akarták, hogy gondolatai e dolgok felett teljesen maguktól fejlődjenek. Féltizenkét óra felé elértek a Forth-öböl északi partjához.

Ott várta már őket egy bárka, melyet James Starr bérelt és mely a kis társaságot néhány óra alatt eljuttatja az edinburghi kikötőbe.

Nell meglátta a rezgő és a hullámtörés következtében a parton gyengén habzó vizet, mely fénylő csillagokkal látszott behintve lenni.

"Ez egy tó? kérdé.

- Nem, felelt Harry, ez egy folyóviz öble, egy folyam torkolata, vagy már majdnem tengeröböl. Merits egy kicsit ebből a vizből tenyereddel, Nell, és meglátod, hogy egészen más izü, mint a Malcolm-tónak vize."

A fiatal leány lehajolt, belemeritette kezét és ajkaihoz emelte.

"Ez a viz sós, igy szólt.

- Igen, szólt Harry, most a dagály ideje van, miközben a tenger vize eljut idáig. A földnek majdnem háromnegyed része van ilyen sós vizzel födve, a minőt az imént megizleltél.

- De ha a folyók vize nem más, mint a tengereké, melyet a felhők vezetnek hozzájuk, miért édes ez? kérdé Nell.

- Mert a viz az elpárolgásnál elveszti sótartalmát, magyarázta James Starr. A felhők tisztán párákból és gőzökből képződnek és a tenger tiszta vizét eső alakjában boritják a földekre.

- Harry, Harry, kiáltott most hirtelen a fiatal leány, minő pirosas fény az a szemhatáron? Talán egy egész erdő ég arra?"

Nell eközben egy pontra mutat keletre, hol az alacsony gőztömegek vörösödni kezdtek.

"Nem, kedves Nell, felelt Harry. Ott a hold kél fel.

- Igenis, a hold, szólt Jack Ryan, a remek ezüsttál, melyet az ég géniusai a mennyboltozaton végig vontatnak és mely egy egész csillagsereget fog fel.

- Valóban, jegyzé meg a mérnök, eddig még nem ismertelek az ily merész hasonlatok kedvelőjének.

- Nos, Starr ur, azt hiszem, az én hasonlatom helyes. Láthatja, hogy a csillagok oly mértékben térnek el, mint a hogy a hold felszáll. Felteszem tehát, hogy azok a holdba esnek bele!

- Mondjuk igy, Jack, felelt a mérnök, hogy a hold a hatodnagyságu csillagok világát elhomályositja fényével és ezek azért tünnek el, mig a hold az égen van.

- Ó, minö szép mindez, kiáltott Nell, ki minden érzékével bámult. De én azt hittem, hogy a hold egészen kerek?

- Kereknek látszik, a mikor megtelt, felelt James Starr, azaz, a mikor szemben áll a nappal. Ma utolsó negyed van, a hold egy része eközben egészen láthatatlan és Ryan barátunk ezüsttálja egy - borbélytányérrá tömörül össze.

- Ó, Starr ur, szólt most Jack Ryan, mily megalázó hasonlat! Épen rá akartam gyujtani egy dalra a hold dicsőitésére:

"Esti csillag útadon,
Ó mily hizelgő..."

Az ön borbélytányérja azonban megfosztott minden dalolási kedvemtől."

Ez alatt a hold lassan felemelkedett a szemhatáron és az utolsó gőzök elszálltak sugarai elől. Nyugaton még ott fénylettek a sötét háttérben, a csillagok, melyeknek már nemsokára el kell homályosulniok a hold ezüst fényétől. Nell hallgatagon gyönyörködött e csodaszép képben, miután szemei nagyon jól elviselték az éj barátjának enyhe fényét, de keze gyengén reszketett a Harryéban és elég érthetően beszélt helyette is.

"Szálljunk be, barátaim, szólt a mérnök, még napfelkelte előtt meg kell másznunk az Arthur-Seat lejtőjét."

A bárka, egy hajós felügyelete alatt, egy parti czölöphöz megerősitve ringott. Nell és kisérői helyet foglaltak benne. A vitorlát kibontották és ez kidagadt az északnyugati szél nyomása alatt.

Mily uj jelenségek a fiatal leányra nézve. Csolnakázott ő már ugyan Uj-Aberfoyle tavain; de a mily nyugodtan kezelte is Harry az evezőt, mégis mindig elárulta az a hajós erőlködését. Nell itt észlelte először azt az enyhe simulást, mint a hogy körülbelül a léghajó a levegőn keresztül siklik. Az öböl sima volt, mint egy tó. Félig hátradőlve, Nell gyönyörködött a jármű enyhe ringásában. Néha-néha egy holdsugár utat tört magának az öböl tágas felületén, akkor aztán ugy látszott, mintha a kis hajó millió szikrában fénylő ezüst felületet szelne át. A partok mentén enyhe hullámok mormogták egyhangu danájukat. Valóban elragadó volt.

De azután Nell szemei önkénytelenül lecsukódtak. Elméjén muló feszültség vett erőt. Feje lehanyatlott Harry vállára és elaludt.

Harry fel akarta ébreszteni, hogy ne mulaszszon el semmit e remek szép éjből.

"Hagyd aludni, fiam, tanácsolta neki a mérnök. A pihenésnek két órája jobban előkésziti majd, hogy elviselhesse a nap benyomásait."

Két órakor reggel a bárka elért a Granton-pierhez. Nell felébredt, midőn a bárka a partot érte.

"Aludtam? kérdé.

- Nem, gyermekem, felelt James Starr, te csak álmodtál, szenderegtél, egyebet nem tettél.

- Az éj most nagyon világos volt. A hold magasan volt fenn az égen és mindenfelé lövelte sugarait.

A grantoni kis kikötőben csak kevés halászbárka volt, melyek szeliden ringatództak a tengeröböl hosszu hullámain. Reggel felé a szél lecsendesült. A gőzmentes légréteg egyikét igérte ama remek augusztusi napoknak, melyeket csak még szebbé tesz a tenger közelsége. Csak még a szemhatáron feküdt némi meleg köd, de ez is oly enyhe és átlátszó volt, hogy a nap első sugarai bizonyára azonnal felszivják. A fiatal leány itt látta tehát először a tengert, melynek legvégső határa egybeolvadt a mennyboltozattal. Bár látköre ez által kitágult, de azért még sem érezte a leirhatlan benyomást, melyet az Óczeán minden elfogulatlan egyénre gyakorol, midőn határtalan messzeségben visszatükrözi a nap fényét.

Harry megfogta Nell kezét. Mindketten követték James Starrt és Jack Ryant a még néptelen utczákon keresztül. Skóczia központjának ezen külvárosát Nell még csak komor házak halmazának látta, mely a Coal-Cityre emlékeztette, azzal az egy különbséggel, hogy a boltozat az egész fölött magasabb volt és csupa csillogó pontoktól fénylett. Oly könnyedén sietett tova, hogy Harrynak nem kellett meglassitania lépteit, mint a hogy ezt máskor tenni szokta, hogy őt el ne fáraszsza.

"Nem érzed magad kimerültnek? kérdé vagy egy félórai haladás után.

- Ó nem, felelt Nell. Lábaim alig látszanak a földet érni. Az ég felettünk oly magas, hogy csak szárnyakat óhajtanék magamnak, melyekkel felszállhatnék.

- Fogd meg őt! kiáltott Jack. Hiszen őrködnünk és vigyáznunk kell a mi jó Nellünkre. Különben én is épen igy vagyok, ha egyszer nagyon hosszu ideig nem jöttem ki a bányából.

- Ez onnan ered, szólt James Starr, hogy nem nyomasztanak a sziklatömegek, melyek Coal Cityt boritják. Akkor a mennyboltozat mély örvénynek látszik, melybe az ember, ellenállhatatlanul vonzatva, beleugrani szeretne. Nell, nem ehhez hasonló a te érzésed is?

- Minden bizonynyal, Starr ur, szólt a fiatal leány. Szinte szédülés fog el.

- Majd megszokod Nell, szólt Harry. Meg fogod szokni a világ végtelenségét és azután talán egészen elfeleded komor szénbányánkat.

- Soha, Harry!" biztositá őt Nell.

E közben szemeit elfedte kezével, mintha emlékezőtehetségét akarná elősegiteni, hogy eszébe jusson minden, a mit elhagyott.

A városnak még éjjeli csendbe burkolt házai között járták be James Starr és kisérői Leith-Walk-ot. Körülmentek a Calton-Hill (Calton-domb) körül, melyen a csillagda és Nelson emlékszobra emelkedik. Azután a Regent-uton haladtak, végigmentek egy hidon és nemsokára a Canongate kijáratához értek.

A városban mély csend uralkodott. A Canongate-templom góth tornyában, kettőt vert az óra.

Nell most hirtelen megállott.

"Micsoda sötét tömeg az ott? kérdé és e közben egy különálló épületre mutatott, mely egy kis tér végében állott.

- Ez, Nell, Holyrood, felelt James Starr, Skóczia uralkodóinak egykori palotája, a hol oly sok borzasztó esemény folyt le. A történettudós abból egész tömegben varázsolhatná elő a királyi árnyakat, a szerencsétlen Stuart Máriától kezdve, egészen X. Károlyig, Francziaország egykori királyáig. És daczára e szomoru emlékeknek, teljes napvilág mellett nem fogod a várost oly ijesztőnek találni.

- Négy nagy, szegletes tornyával, Holyrood inkább kéjlakhoz hasonlit, melynek csakis a tulajdonosa szeszélye őrizte meg régi feudális jellegét. De folytassuk utunkat. Holyrood ősrégi apátságának környezetében emelkednek a szép Salisbury-sziklák, melyeket az Arthur-Seat tetőz be. Ez az a pont, Nell, honnan szemeid majd felszállni látják a tengerből a napot."

Beléptek a királyi kertbe és azután lassan felhaladtak a hegyen, miközben elhaladtak a Viktória-fasoron, mely pompás, kocsizható és körben haladó ut volt, melyet Scott Walter egyik regényében oly lelkesülten irt le.

Az Arthur-Seat alapjában csak vagy 750 lábnyi dombot képez, mely azonban kimagaslik a szomszédbeli magaslatok közül. Többszörösen kanyaródzó, a hegynek menetelt lényegesen megkönnyitő uton, James Starr és kisérői egy félórai járás után elértek az "oroszlán sörényéhez", melyhez az Arthur-Seat nyugatról feltünően hasonlit.

Ott már mind a négyen letelepedtek és James Starr, kinél mindig kéznél volt egy idézet a nagy skót regényiró műveiből, igy szólt:

"Scott Walter az "edinburghi börtön" nyolczadik fejezetében a következőket irta:

"Ha egy helyet kellene választanom, honnan a legremekebb látványt élvezhetném, ez volna az a hely!"

"Figyelj hát, Nell. A nap nemsokára meg fog jelenni és először fogod azt teljes pompájában csudálhatni".

Nell folyton keletre tekintett. Harry ott maradt mellette és aggódó feszültséggel figyelte. A nap első sugarai nem fognak-e nagyon is heves benyomást gyakorolni reá? Mindnyájan hallgattak, még Jack Ryan is csendes maradt.

Már is halvány rózsaszinü fény kezdett derengeni a szemhatáron. A légben tévelygő gőztömeg maradványa, biborszinü lett az első hajnalsugártól. Az Arthur-Seat aljában homályosan terült el Edinburgh háztömege; az éj csendje boritotta még a lakóházakat. Csak imitt-amott törték meg egyes fénypontocskák az éji homályt. Ezek a hajnalcsillagok voltak, melyeket a lakók a régi fővárosban meggyujtottak. A másik oldalon, nyugaton, a szemhatár változékony vonala egész sor meredek hegycsúcsot képezett, melyeket a hajnalpir tüzes koronával diszitett.

Időközben a tenger körvonalai keletre élesebben lettek láthatók. Lassankint megjelent a szinek skálája ugyanabban a sorrendben, mint a szivárvány szinei. Az alsó, gőzdus rétegek pirja, lassankint átment a lilaszinbe. Perczről-perczre élénkebb lett a szinváltozás, a rózsaszinü pirossá változott, a piros tűzzé. A reggeli ponton, hol a nap ivezete a tenger határvonalát szelte, született a nap.

Nell tekintete most a domb aljától a városig révedezett, melynek egyes házai most tisztábban lettek láthatók. Magas emlékszobrok, néhány hegyes torony tünt fel imitt-amott, melyek körvonalai határozottabban kiemelkedtek a környezetből. Az egész légürben félhomály uralkodott. Végre az első napsugár érte a fiatal leány szemeit. Ez ama zöld sugár volt, mely a tiszta szemhatáron reggel és este, legelőször vagy legutoljára, emelkedik ki a tengerből.

Egy fél perczczel később Nell megfordult és kezével egy pont felé mutatott, mely az uj város háznegyedéből kiemelkedik.

"Ni, tűz van! kiáltott ijedten.

- Ó nem, Nell, nyugtatá őt meg Harry, ez nem tűz. Ez csak futó aranyozás, melylyel a reggeli nap Scott Walter emlékszobrának csúcsát disziti."

És tényleg, a hires skót emlékszobrának kétszáz láb magas gót mennyezete ugy fénylelt, mint egy elsőrangu világitó torony.

Most világos nappal lett. A nap kibontakozott a szemhatárból. Tányérja még nedvesnek látszott, mintha a szó szoros értelmében a tengerből szállott volna fel. Kezdetben, a sugártörés következtében elterjedtebb volt tányérfa és a látszólag távolabb háttérben lassankint összehuzódott és rendes gömbölyü alakját vette fel. Fénye nemsokára elviselhetlen volt és hasonlitott egy kohó nyilásához, mely a mennyboltozaton nyilt meg.

Nellnek azonnal be kellett hunynia szemeit és nagyon is vékony szemhéjaira még ráfektette összeszoritott ujjait.

Harry azt a tanácsot adta neki, hogy forduljon az ég másik oldalára.

"Nem, Harry, felelt Nell. Szemeimnek meg kell tanulniok látni azt, a mit a te szemeid már kibirnak."

Még kezein keresztül is látott egy piros fényt, mely mind világosabb lőn, a mint a nap mindinkább felszállt. Szemei ezt lassankint megszokták. Azután felnyitá szempilláit és először tekintett ki a napfénybe.

Az áhitatos gyermek csodálattól eltelve térdeire omlott.

"Ó, istenem, igy kiáltott, mily szép a te világod!"

A fiatal leány azután körültekintett mindenfelé. Mélyen alatta terült el Edinburgh látképe: az uj város divatos, egyenes utczákból álló kerületei az Old-Reky házainak tömkelege és a zürzavaros utczai hálózat. Két pont magaslott ki az egészből: a bazaltsziklán emelkedő kastély és a Calton-Hill, mely lekerekitett csúcsán egy görög emlékszobor romjait viselte. Pompás sétányok sugároztak ki a fővárosból a falvak felé. Északon egy tengeröböl, a Forth öble, mélyen belenyult a partra, a hol a leithi kikötő terült el. Ezeken tul, harmadik képnek, messzire elnyultak Fif grófság partjai. Egy olyan egyenes ut, mint a Piräusba vezető, összekötötte ezt az északi Athént is a tengerrel. Nyugotra terültek el Newhaven és Porto-Bello szép partjai, melyek homokja sárgára festé a hullámtörés végső habjait. Messzire kint néhány csolnak élénkitette meg az öböl vizét és két-három gőzhajó eregeté hosszu füstoszlopait az égnek. A másik oldalról a mindig zöldelő táj mosolygott. A síkságról imitt-amott alacsony dombok emelkedtek ki. Északon a Lomond-Hillek, nyugatról a Ben-Lomond és a Ben-Lidi vetették vissza a nap sugarait, mintha csúcsaikon örökös hó feküdnék.

Nell nem tudott szólani. Ajkai csak félig hallható szókat mormogtak. Feje szédült. Nemsokára elhagyta ereje. Csak azt érezte még, hogy mint rogy össze e tiszta levegőben, e megkapó természeti szinjáték előtt és azután eszméletlenül dőlt Harry védő karjaiba.

A fiatal leány, kinek egész előbbi élete a föld belsejének sötét tárnáiban telt el, most látta először, a mit az egész világegyetem magában foglal és a mit a világ teremtője és az ember a földből alkotott. A városból és a vidékről kiindulva, szemei most látták először a tenger végtelenségét és a határtalan mennyboltozatot.



TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.
A Lomond-tótól a Katrine-tóig.

Harry, ki még mindig karjaiban tartá Nellt, James Starr és Jack Ryan kiséretében, ismét lehaladt az Arthur-Seat lejtőjén. Néhány órai pihenés és erősitő reggeli után a Lambret-szállóban, a kirándulást egy sétakocsizással a tavak országában akarták még változatosabbá tenni.

Nell ismét visszanyerte öntudatát. Szemei most minden baj nélkül megnyilhattak a fény előtt és tüdeje mély lélegzettel magába szivhatta az éltető, gyógyitó levegőt. A fák zöldje, a növények szinpompája, az ég kékje, a szinek változatossága boldog gyönyörrel tölték most el.

A vonat, melyet a General-railway-állomástól használtak, Nellt és barátait elvitte Glasgowba. Ott, a Clyde fölött elvonuló utolsó hidról, még megbámulhatták a folyó feltünő, tengerhez hasonló mozgását. Az éjet azután Comrie Royal szállójában tölték el.

Másnap reggel az "Edinburgh and Glasgow railway" gyorsvonata, Dumberton és Ballochon keresztül, a legrövidebb idő alatt elvitte őket a Lomond-tó déli részéhez.

"Ez Rob Roy és Fergus Mac Gregor földje! szólt James Starr; ez a Scott Walter által költőien ünnepelt táj. Jack, te még nem ismered ezeket a tájakat?

- Csak egyes dalokból, Starr ur, felelt Jack Ryan és ha egy vidéket oly sokat megénekelnek, annak nagyon szépnek kell lennie.

- Mindenesetre, és ez tényleg igy is van, szólt a mérnök és a mi kedves Nellünk innen fogja a legkellemesebb emlékeket hazavinni.

- Az olyan vezetővel, mint ön, Starr ur, jegyzé meg Harry, kettős előny kecsegtet bennünket; ön elmondja majd nekünk e vidék történetét, mig mi megtekintjük.

- Szivesen, Harry, igérte a mérnök, amennyire emlékezőtehetségemtől kitelik, de csak azzal a feltétellel, hogy a vidám Jack segitségemre lesz. Ha én kifáradok a beszédben, neki énekelnie kell.

- Ezt nem kell majd kétszer mondania", felelt Jack és oly örömteli hangot hallatott, mintha gégéjéből a háromszor aláhuzott A betüt kellene elcsattognia.

A vasuti vonal Glasgowból Ballochba, az ország fő kereskedelmi városa és a Lomond-tó déli vége között, közel husz mérföldet tesz ki csak.

A vonat Dumbarton mellett haladt el; ez egy királyi "vár" és főhelye a grófságnak, melynek az Unió egyik szakasza értelmében, állandóan megerösitett várkastélya, két bazaltsziklának ormairól rendkivüli festői helyzetet tüntet fel.

Dumbarton a Clyde és Leven egymásba ömlésénél fekszik. Itt James Starr, különös eseményekre emlékeztetett Stuart Mária kalandos történetéből.

Ebből a városból utazott el, hogy II. Ferenczczel egybekeljen és Francziaország királynéjává legyen. Itt szándékozott 1815-ben, az angol miniszter elzárni Napoleont; végül pedig Heléna szigete lett e czélra kijelölve és ezért halt meg legendaszerü emlékének előnyére, Anglia foglya az atlanti óczeán e magános szikláján.

A vonat nemsokára Ballochnál állott meg, közel egy faczölöpzethez, mely a tó szinvonalához vezetett.

Ott egy gőzcsolnak, a "Sinclair" várt a turistákra, kik a szép tavakat akarják látogatni. Nell és kisérői is hajóra ültek és jegyeket váltottak Inversnajdig, mely a Lomond éjszaki végében fekszik.

A nap szép verőfénynyel kezdődött, mely győzelmesen elnyomta a brit ködöket, melyek azt oly sokszor elfátyolozzák. A harmincz mérföldnyi utnak egyetlen részlete sem kerülhette el a "Sinclair" utasainak figyelmét, a mint az szemeik előtt elterült. Nell, James Starr és Harryval a hátsó fedélzeten foglalt helyet és fogékony szelleme örült az igazán költői bájnak, mely Skóczia e tájékán oly pazarul elömlik.

Jack Ryan fel- és alájárt a "Sinclair" fedélzetén és fáradhatatlanul intézte kérdéseit a hajó mérnökéhez, ki különben, mennél inkább tárult ki előttük Rob-Roy földje, e tájnak lelkesült bámulójaként szolgáltatta annak leirását.

A Lomondban előbb nagy tömeg kis sziget tünt elő, mintha oda lettek volna hintve. A "Sinclair" majdnem megérintette meredek partjait, melyek közel fekve egymással szemközt, néha magános völgyet, néha vad, töredezett sziklákkal körülvett szorost képeztek.

- Lásd, Nell, szólt a mérnök, minden ilyen szigetnek megvan a maga legendája és talán még a maga népdala is, épen ugy a hegyeknek, melyek a tavak körül tornyosulnak. Minden tulzás nélkül azt lehetne állitani, hogy e tájak története óriási betükkel, szigetekkel és hegyekkel van leirva.

- Tudja-e Starr ur, szólt Harry, hogy a Lomond-tónak ez a része mire emlékeztet?

- Nos, Harry?

- Az Ontarió-tó ezer szigetére, melyet Cooper oly gyönyörüen ir le, Nell, épen ugy ki kell érezned ezt a hasonlatosságot, mint a hogy én érzem, mert még csak rövid idő előtt olvastam veled ezt a regényt, melyet nem minden ok nélkül mondanak az amerikai iró mesterművének.

- Valóban, Harry, felelt a fiatal leány, ez itt egy és ugyanazon kép és a "Sinclair" ugy siklik tova e szigetek között, mint Jasper gyorshajója az Ontarió-tavon.

- Nos, ez azt bizonyitja, szólt a mérnök, hogy ezt a két helyet, két költő egyformán énekelte meg. Én nem ismerem az Ontarió ezer szigetét, Harry, de kétlem, hogy olyan bájosan változó látványt nyujtanak, mint Lomondnak ez a szigetcsoportozata. Nézzétek csak ezt a tájat! Itt fekszik Murray-sziget ősrégi kastélyával, Lenoval, hol Albany öreg herczegnéje uralkodott, atyja, férje és két fia halála után, kik I. Jakab parancsára lefejeztettek. Itt emelkednek Clar-, Cro- és Torr-szigetek, melyek egyik része sziklás és vadon, minden növényzet nyoma nélkül, mig másik része a legszebb zöldben pompázik. Itt sötét veresfenyők és fehér törzsü nyirfák, amott sárgás, félig száradt hanga. Valóban, kételkednem kell abban, hogy az Ontarió-tó ily változatosságot tudna felmutatni.

- Hogy hivják azt a kis kikötőt? kérdé Nell, ki a tónak északi partja felé fordult.

- Balmatá-nak, felelt a mérnök. Bejáratot képez a Highland-okhoz (felföld). Ott kezdődnek Skóczia hegyes vidékei. A romok, melyeket ott látsz, egy régi apácza-kolostoré voltak és amaz elszórt sirok a Mac Gregor családnak nem egy tagját fedik, kiknek neveit még most is emlitik az egész környéken.

- Igen, a sok vér miatt, melyet ez a család ontott, vagy ontatott, jegyzé meg Harry.

- Igazad van, felelt James Starr; sajnos, de be kell ismernünk, hogy a nyert csaták által megszerzett hirnév a legtartósabb. Az ilyen küzdelemről szóló mesék átszármaznak sok emberéleten keresztül.

- És a népdalok által meg is örökittetnek, tevé hozzá Jack Ryan.

Szavainak megerősitéséül eldalolta egy régi csatadal első versszakát, mely Sraë Mac Gregornak hőstetteit, Lussi Sir Humphry Colquhour elleni hőstetteit dicsőitette.

Nell figyelni kezdett; ezek a régibb csatákról szóló dalok csak szomoritó behatással voltak reá. Miért kellett ama mezőkön oly sok vérnek folynia, mikor a fiatal leány oly nagyoknak látta azokat, hogy mindenki számára elég helyet nyujtanak?

A tónak általánosságban három-négy mérföldnyi távolságban lévő partjai a lussi kis kikötő közelében kissé összébb szorultak. Nell egy perczig szemlélhette a várost, régi kastélytornyával együtt. A "Sinclair" azután északnak fordult és a turisták szemei előtt a Ben-Lomond emelkedett, mely a tó szine felett majdnem háromezer lábnyira nyult a magasba.

"Pompás hegy, kiáltott Nell, mily szép lehet ormáról a kilátás!

- Mindenesetre, Nell, szólt James Starr. Nézd csak, mily büszkén emelkedik ki csúcsa az alját környező tölgyek, nyirfák és veresfenyők közül. E hegyről áttekinthető régi Caledoniánk két harmadrésze. Itt, a tó keleti partján szokott Mac Gregor rendesen lakni. Nem messze innen folytak az elkeseredett harczok a jacobitok és a hanoveriak között, sokszor áztatva vérrel a kietlen szakadékokat. Ott száll fel szép éjeken a halvány hold, mely a régi mondákban "Mac Farlane lámpásának neveztetik. A visszhang itt kiáltja még néha a Rob Roy és Mac Gregror Cambell feledhetetlen neveit!"

A Ben-Lomond, Grampian-hegyek utolsó csúcsa, mindenesetre megérdemli, hogy a nagy skót regényköltő megénekelje. Bár vannak, mint a hogy a mérnök mondja, ennél sokkal magasabb hegyek, melyeknek cúscsait örökös hó fedi, de ennél költőibbet aligha találnának a föld valamely zugában.

"És, tevé hozzá, ha meggondolom azt, hogy ez a Ben-Lomond teljesen Montrose herczeg tulajdonát képezi! Ő kegyelmességének van egy egész hegye, mint a londoni polgárnak egy kis darab rétje a háza megett!"

Ezalatt a "Sinclair" Tarbet falucskához ért, a tó ellenkező partján, hol az utasok, kik Inveraryba akartak menni, kiszálltak. Innen volt a Ben-Lomond teljes szépségben látható. A hegyi patakok medreitől átszelt oldalai olvadó ezüstként fénylettek.

Mennél tovább siklott tova a "Sinclair" a hegy alatt, annál vadregényesebb lett a táj. Csak imitt-amott voltak láthatók ama füzfák, melyek legvékonyabb ágait azelőtt arra használták, hogy közönségesebb egyéneket felakaszszanak rájuk.

"Hogy a lent megtakaritsák", mondá James Starr.

Észak felé a tó még jobban megszükült. Oldala mellett a hegyek összébb szorultak. A gőzcsolnak még elsiklott néhány apró sziget mellett, mint Inveruglas, Eilad Whon, mely utóbbinál még láthatók voltak Mac Farlane egyik várának maradványai. A két pont végre összeért és a "Sinclair" Inverslaid állomásnál kikötött.

A reggeli elkészülte közben Nell és kisérői ellátogattak a kikötő közelében egy hegyi folyamhoz, mely jelentékeny magasságból ömlött a tóba. Mintha valósággal a turisták gyönyörüségére tették volna ide. Reszkető, a lehulló vizcseppekbe félig beburkolt hid vonult el rajta. Innen a szem áttekinthette a Lomond-tó egy nagy részét, melyen a már eltávozott "Sinclair" már csak egy fekete ponthoz volt hasonló.

Reggeli után el akartak menni a Katrine-tóhoz. Több kocsi állott rendelkezésre, a Breadalbane-család czimerével - e család az, melyről nagyon gyakran van emlités téve Rob Roy történetében - és minden kényelmet nyujtá az utasok részére, mi általában véve jellemzi a skót kocsikat.

Harry helyet szerzett Nellnek, mint a hogy az ott szokás volt, az Imperialon; ő és kisérői helyet foglaltak mellette. Egy büszke kocsis, piros bérruhában, megragadta négyes fogatának gyeplőjét balkezében és a fogat megindult hegynek felfelé, az emlitett folyam tekervényes utját követve.

Az ut nagyon meredeken emelkedett felfelé, miközben a szomszédos hegycsúcsok alakja lassankint megváltozni látszott. Azt hitte volna az ember, hogy tényleg nőni látja a tulsó tópart hegylánczolatát és az Arroguhar csúcsait, mely Inveruglas völgyét uralja. Balról a Ben-Lomond emelkedett égnek és eközben feltüntette északi részének rideg lejtőit.

A Lomond- és Katrine-tó közötti táj határozottan vadregényes jellegü volt. A völgy, a melyben haladtak, szük szorosokkal kezdődött, melyek egészen az aberfoylei Glenig (völgykatlan) nyultak ki. Ez a név fájdalmasan emlékeztette a fiatal leányt a félelmes és rémséges örvényekre, hol gyermekéveit tölté. James Starr igyekezett is, hogy mindenféle elbeszélésekkel elterelje gondolatait.

Hiszen ez a vidék oly gazdag volt mondákban. Az ardi kis tó partjain folytak le a legnagyobb események Rob Roy életében. Itt emelkedtek a komor, kavicsokkal vegyes mész-sziklák, melyeket az idő és a levegő kemény czementté olvasztott össze. Nyomoruságos, inkább egyszerü barlangokhoz hasonló kunyhók, ugynevezett "Bourroch"-ok feküdtek imitt-amott a düledező majorság közt szétszórva. A külső után nem lehetett volna megitélni, hogy embereknek vagy vadállatoknak szolgálnak-e lakhelyül. Néhány csodaszépen öltözött és a zord éghajlattól szürkült haju alak nagy szemekkel nézte a kocsik elvonulását.

"Ez tulajdonképen az a darab föld, szólt James Starr, mely Rob Roy földjének nevezhető. Itt ragadták meg Lemox gróf lovasai Nichol Jarvie ismert kormányzót, atyjának méltó fiát nadrágjára felakasztva őt, mely szerencsére erős skót posztóból és nem könnyü franczia teveszövetből készült. Nem messze az öböl forrásaitól, melyek a Ben-Lomond hegyi folyamait táplálják, még mutatják a gázlót, melyen a vitéz áthaladt, hogy Montrose herczeg katonái elől elmeneküljön. Ó, ha ismerte volna a mi bányáink sötét zugait, mily könnyen megmenekült volna minden kutatás elől. Látjátok, barátaim, hogy e mindenféle csodálatraméltó országban egy lépést sem tehet az ember, a nélkül, hogy régi idők emlékeire ne akadjon, melyeken Scott Walter lelkesült, a midőn pompás versekben megénekelte Claus Mac Gregornak fegyverre való hivását.

- Ez mind nagyon szép, szólt most Jack Ryan, de ha igaz az, hogy Nichol Jarviet a saját nadrágjára akasztották fel, mivé lesz aztán a mi közmondásunk: "Az nagy gazember lehet már, ki egy skótnak ellopja a nadrágját!"

- Istenemre, Jack, neked igazad van, felelt James Starr felkaczagva, de az csak bizonyitékát szolgáltatja annak, hogy a mi kormányzónk akkor nem járt ősei divatja szerint öltözve.

- Azt nagyon helytelenül tette, Starr ur.

- Nem mondok ellent neked, Jack!"

Miután a fogat felkapaszkodott a meredek folyam medre mellett, ismét kopár, száraz, csak hangával gyéren benőtt völgyön haladt keresztül. Némely helyen elkülönitett, gulaalaku kőhalmazok emelkedtek.

"Ezek Cairnek, szólt James Starr. Régebb időben minden arramenőnek egy követ kellett oda tennie, hogy az alatta levő sirban pihenő iránt tiszteletét fejezze ki. Innen ered egy régi gaëli közmondás is: "Gazember az, ki egy Cairn mellett megy el, a nélkül, hogy utolsó üdvözletül egy követ tenne ott le." Ha az utódok megőrizték volna atyáiknak ezt a szokását, e kőhalmazoknak mostan már egész dombot kellene képezniük. E környékben tényleg egyesül minden, hogy a hegyi lakókkal született költészetet tovább fejleszszék. Mutatkozik ez minden hegyi tartományban, mely a képzelőtehetséget csodákkal izgatja fel és ha a görögök sik földön laktak volna, sohasem találták volna fel az ókor mythologiáját!"

Ilyen s más beszélgetések közben a kocsi egy szűk völgyön keresztül gördült tova, mely mintegy teremtve látszott lenni arra, hogy kisértetek és erdei manók gyülhelyéül szolgáljon. Az arkleti kis tó elmaradt balra, azután leértek egy meglehetősen meredek úthoz, mely a Katrine-tó mellett lévő Stronachlacar korcsma mellett vezet el.

Ott, könnyü fagáthoz erősitve, egy kis gőzös himbálódzott, melynek természetesen "Rob-Roy" volt a neve. Az utasok azonnal felszálltak a hajóra, miután az épen indulni készült.

A Katrine-tó hossza csak tiz mérföld és sohasem haladja túl a két mérföld szélességet. A partnak első szomszédos dombjai itt sem nélkülöznek bizonyos nagyszerüséget.

"Itt fekszik hát előttünk a tó, szólt James Starr, melyet nem minden ok nélkül hasonlitottak egy hosszu ángolnához. Azt mondják, hogy sohasem fagy be. Erről nem tudok közelebbit, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy szinhelyéül szolgált a vizi- vagy tengeri királyné tetteinek. Határozottan meg vagyok győződve, hogy Jack barátunk, ha szemei elég élesek lennének, még látná a szép Douglas Helén árnyát elvonulni a viz szine felett.

- Mindenesetre, James ur, szólt Jack Ryan, miért ne látnám én ezt? Miért ne jelennék meg a szép asszony a Katrine-tó hullámain épen oly tisztán, mint a szénbánya hegyi törpéi a Malcolm-tó csendes felületén?"

A "Rob-Roy" hátulsó fedélzetén hirtelen megszólaltak egy duda hangjai.

Ott egy highlandi hallatta magát festői nemzeti öltönyében a "Bag-pipen", három dudasippal, melynek legnagyobbja a g-hangot, másodikja a h-t és a harmadik az elsőnek oktávját jelzé. A nyolcz lyukkal ellátott furulya-sip az egész hangskálát jelzé a nagy G-től egészen az oktávig.

A highlandi egyszerü, naiv népdalt játszott. Azt hinné az ember, hogy e dalokat általában senki sem szerzé, hogy csak a szél zugásainak, a vizek mormogásának és a fák susogásának utánzatából eredtek. Csak a dal véghangja, mely bizonyos időközben ismétlődött, birt különös hangárnyalattal. Három két-két ütemes részből és egy három ütemes részből állott. Ellenkezve régi idők dalaival, keményhangban morgott és ama jelzés szerint, mely nem a hangjegyeket, hanem a hangok közeit tünteti fel, következőképen hangzik:

Most érezte magát Jack Ryan csak igazán jól. Ismerte a skót tavakról szóló e dalt és a highlandi duda kisérete mellett csengő hangon elénekelte a régi Caledoniának költői legendáiról szóló dicséneket.

Nyugodt hullámu, szép tavak,
Ne oszlassátok el
A mondakört, mit körétek vontak,
Óh, ti szép skót tavak!

Délutáni három óra volt. A Katrine-tó egyforma keleti partja tisztán látható volt a háttérben kiemelkedő Ben-An és a Ben-Veneuvel. Egy félmérföldnyi távolságban ott csillámlott a kis medencze, melyben kiszállnak a "Rob-Roy" azon utasai, kik Callanderen át mennek Stirlingbe.

Nell kimerültnek érezte magát a folytonos izgatottság következtében. "Istenem! Óh Istenem!" Ezek voltak az egyetlen szavak, melyek ajkait elhagyták, ha egy uj tárgyat pillantott meg, mely felkelté bámulatát. Néhány órai pihenőre volt szüksége, ha csak azért is, hogy ennek a sok, még soha nem látott dolognak emlékét jobban megőrizhesse.

Harry most megragadta kezét és mély izgatottsággal tekintett a leány szemeibe.

"Nell, kedves Nellem, igy szólt, nemsokára visszatérünk sötét szénbányánkba! Nem fogsz-e ott fájdalmasan nélkülözni semmit, a mit a felvilágon levő rövid tartózkodásod alatt megismertél?

- Óh nem, Harry, felelt a fiatal leány. Emlékezni fogok mindenre, ennyi az egész! De boldogan és megelégedetten térek vissza veled, szeretett szénbányánkba.

- Nell, szólt Harry tovább, miközben hangja hiába igyekezett elrejteni benső izgatottságát, kivánod-e, hogy szorosabb, szentebb kötelék füzzön bennünket össze Isten és az emberek előtt? Akarsz-e az én nőm lenni?

- Igen, Harry, igen, felelt Nell és tiszta, nyilt szemeivel ránézett; nagyon szivesen, ha azt hiszed, hogy én kielégithetnélek, a te életed..."

Nell még be sem fejezte mondatát, melytől Harry egész élete függött, midőn megmagyarázhatatlan esemény adta elő magát.

Bár a "Rob-Roy" még félmérföldnyi távolságban volt a parttól, hirtelen heves lökés érte. A hajó gerincze megfeneklett és daczára minden erőlködésnek, a gép nem tudta ismét elszabaditani azt.

A véletlen oka abban kereshető, hogy a Katrine-tó keleti részében hirtelen kiürült, mintha medrében hatalmas hasadék képződött volna. Néhány másodpercz alatt a tónak ez a része száraz volt, mint a sima part a legmélyebb apály idejében a napéjegyen szakában. Majdnem egész tartalma eltűnt a föld belsejében.

"Óh barátaim kiáltott most James Starr, mintha e jelenség oka felől, most esett volna le szeméről a hályog. Isten mentse meg és őrködjék Uj-Aberfoyle felett!"



TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.
Utolsó fenyegetés.

Uj-Aberfoyleban ma is a megszokott utján haladt a munka. A távolban hallani lehetett a dynamit-lövegek dübörgését, melyeket a bányászok meggyujtottak. Itt a csákány és sulyok elszabaditotta az ásványnemü tüzelőanyagot; ott recsegtek a furók, melyek a homokkövekben és palasziklákban mély lyukakat furtak. Más helyekből különös sivitó nesz volt hallható. Nyögve vonult a hatalmas gépek által felszivott levegő a légtárnákon keresztül, melyek faajtajai erősen becsapódtak. Az alsó folyosókon a gépiesen mozgatott kutyák tizenöt mérföldnyi gyorsasággal futottak tova, mig önmozgó harangok a munkásoknak jelzik, hogy visszahuzódjanak-e jobban az e czélra csinált mélyedésekbe. A szállitó-szekrények szünet nélkül szálltak le és fel a nagy dobok kötelein, melyek a felszinen állottak. A villamos lámpák teljes fényben sugároztak egész Coal-City-n keresztül.

A tárna megnyitásán a legnagyobb buzgalommal dolgoztak. A szén dusan ömlött a kis kocsikba, melyek százszámra kerültek a felvonó tárnák aljában levő szállitó-szekrényekbe. Mig a munkások egyrésze az éji munka után pihent, a nappali munkások dolgoztak, hogy még egy óra se veszszen kárba.

Ford Simon és Madge vacsora után kiültek a tanya udvarára. Az öreg főmászó megszokott pihenőjét tartotta és pipájából kitünő franczia dohányt szítt. A házastársak csevegtek, azaz, Nellről, fiukról és James Starról beszéltek, valamint a felvilágba történt kirándulásról is. Hol vannak most vajjon? Mit csináltak? Mint maradhattak olyan sokára, a nélkül, hogy honvágyat érezzenek a szénbánya után?

E perczben hirtelen óriási zugás lett hallható. Azt hitte volna az ember, hogy borzasztó vizesés ömlött a kőszénbányába.

Ford Simon és Madge sietve felugrott.

Majdnem egyidejüleg lezudultak a Malcolm-tó vizei is. Magas hullám törtetett a part felé és megtört a tanya falain.

Ford Simon megragadta Madget és sietve elvezette a lakás második emeletére.

A nem sejtett vizáradás által meglepett Coal-City minden részéből segélykiáltások hallatszottak. A lakosság mindenütt védelmet keresett, még a part magas palaszikláin is.

A rémület már tetőpontját érte el. Néhány bányász-család már félig őrülten az alagut felé rohant, hogy a magasabban fekvő emeletekbe meneküljenek. Elfogadni látszottak azt, hogy a tenger betört a bányába, miután annak tárnái elértek egészen az északi csatornáig. Igy tehát a bánya, bármily tágas volt is, mégis teljesen viz alatt lesz. Uj-Aberfoyle egyetlen lakosa sem menekülhetett volna meg ebben az esetben a halál elől.

Midőn az első menekültek elértek az alsó alagut nyilásához, Ford Simon állott velük szemben, ki szinte sietve hagyta el a tanyát.

"Megálljatok, megálljatok barátaim! kiáltott az öreg főmászó feléjük. Ha városunknak a viz alá kell merülnie, akkor az áradás oly gyorsan emelkedik, hogy senki sem menekülhet meg előle, de a viz most már nem nő. Ugy látszik, a veszély megszünt.

- És társaink, kik a mélyben vannak elfoglalva? kiáltott néhány bányász.

- Miattuk nem kell félni, felelt Ford Simon, mert oly bányamenetben dolgoznak, mely magasabban fekszik a tó medrénél.

A közel jövő igazat adott az öreg főmászónak. A viz, bár nagyon hirtelen és hevesen hatolt be, de a mint elterjedt a bánya legmélyebb üregeibe, nem volt más következménye, minthogy a Malcolm-tó felszinét néhány lábnyi magasságban emelte. Coal-City-t tehát nem fenyegette veszély és remélni lehetett, hogy az áradás, a nélkül, hogy áldozatot követelne, lefolyik majd a még meg nem nyitott mélyekben.

Hogy ez az elöntés a sziklák bensejében összegyült és hirtelen behatolt viztömegektől eredt-e vagy a felvilág egy folyója tört-e magának utat lefelé, ezt nem tudták eldönteni, sem Ford Simon, sem a többiek. Mindenesetre abban senki sem kételkedett, hogy itt egyike forog fenn ama szerencsétlen véletleneknek, a milyenek a bányákban bekövetkezni szoktak.

Még aznap este tisztában voltak mindennel. A grófság ujságai hirt hoztak a hallatlan esetről, mely a Katrine-tavat érte. Nell, Harry, James Starr és Jack Ryan nagy sietve visszatértek a tanyára, igazolták ezeket a hireket és legnagyobb megelégedésükre szolgált a tudat, hogy az egész szerencsétlenség csak nagyon csekély anyagi kárt okozott Uj-Aberfoyleban.

A Katrine-tó medre tehát hirtelen megnyilt. Egy széles hasadékon keresztül a viz behatolt egészen a bányába. A skót regényiró kedvencz tavából, vagy legalább is annak déli részéből - alig maradt meg annyi, hogy a tó királynéja lábát megnedvesithesse benne. Alig néhány holdnyi területű kicsiny tó lett abból, mely megmaradt belőle a másik oldalon, mig a kiszáradt résztől egy földemelkedés választotta el.

Magától érthető, hogy ez az esemény a legnagyobb feltünést keltette. Talán ez volt az első eset, hogy egy nagy tó néhány percz alatt kiürül a föld belsejébe. Most ezt egyszerüen el kell törülni a térképről, mig a földnyilás ujra elzárásáig - talán nyilvános gyüjtés által - nem sikerül majd, azt ismét megtölteni. Ha Scott Walter még élne, most halt volna meg bánatában.

Mindenesetre megmagyarázható volt az egész esemény. A mély kivágás és a tó feneke között másodrendü rétegek csak nagyon csekély mértékben voltak, a sziklakövek geológiai elhelyezkedése folytán.

Ha ezt a szakadást a legtöbben egész természetes okok következményeinek tartották is, James Starr, Ford Simon és Harry mégis arra gondoltak mindjárt, hogy nem forog-e fenn valami gonosztett. Mind a hárman önkéntelenül gyanakodni kezdtek. Megint elkezdte ama gonosz szellem kisérleteit, hogy megsemmisitse a dús tartalmu bányát?

Néhány nappal később, James Starr e kérdésről csevegett a tanyán az öreg főmászóval.

"Simon, igy szólt, bár ez az esemény egész természetesnek látszik, mégis bánt engem a sejtelem, hogy ezt is azok közé sorozhatjuk, melynek okát eddig még hiába puhatoltuk.

- Feltétlenül osztom az ön véleményét, James ur, felelt Ford Simon; de én leghelyesebbnek találom, ha sejtelmeinket egyelőre elhallgatjuk és önmagunk igyekszünk meggyőződni annak valódiságáról.

- Ó, kiáltott a mérnök, már előre tudom az eredményt.

- És mit gondol ön, mi lesz az?

- Nos, mi majd megtaláljuk e gaztett bizonyitékát, de a gonosztevőt nem.

- És egy ilyennek mégis léteznie kell, felelt Ford Simon. Hol a pokolban rejtőzik? Mint juthat egy lény ilyen valóban ördögi gondolatra, hogy egy tó medrét meghasitsa? Valóban már nemsokára Jack Ryannal egy véleményen leszek, hogy valamely bányaszellem játszik közbe, ki kitölti rajtunk boszuját, a miért megnyitottuk az ő területét".

Magától érthető, hogy Nellt lehetőleg megkimélték az ilyen beszédektől. Ő maga is támogatta a fáradozásokat. Egész lénye bizonysága volt annak, hogy osztotta nevelőszülői félelmét. Szomoru arcza elárulta a bensejében duló küzdelmek nyomait.

Legelőbb is azt határozták el, hogy James Starr, Ford Simon és Harry elmennek a tó fenekén keletkezett nyiláshoz és megkisérlik, hogy kipuhatolják annak okát. Senkivel sem közölték szándékukat. A ki nem volt annyira tisztában mind a megelőző tényekkel, mint ők, teljesen oktalannak találta volna az ő sejtelmeiket.

Néhány nappal később mind a hárman egy könnyű csolnakba szálltak, melyet Harry hajtott és megvizsgálták a kődomborulat természetes oszlopait, melyben a felszinen, a Katrine-tó medre volt kivájva.

Sejtelmüket igazolták a látottak. A szirtek repesztések által megrendülteknek látszottak, és a repesztésekből még néhány fekete maradvány most is ott maradt.

Mindenen látni lehetett, hogy itt emberi kéz működött érett megfontolása után.

"Itt megszünik minden kétely, szólt James Starr. Ki mondhatja meg előre a következményeket, ha ez a nyilás egy kis tó helyett, a tenger vizének nyitotta volna meg az utat?

- Ugy ám, kiáltott az öreg hegymászó büszkén, csakis egy tenger kellett volna ahhoz, hogy viz által semmisüljön meg a mi Aberfoylenk! De még egyszer, ki az ördögnek lehetett érdekében, hogy megzavarja a bánya üzemét, vagy egészen kétségessé tegye azt?

- Igen, valóban érthetetlen, felelt James Starr. Itt nyilván nem gonosztevők szövetkezetéről van szó, kik a menhelyükül szolgáló barlangokból indulnak fosztogatásra, rablásra, lopásra. Az ilyen gaztettek három éven át nem maradtak volna felfedezetlenül. Hamispénz verőkről vagy csempészekről sem lehet szó, mint azt gyakran gondoltam; ezek végre is csak eszközeiket és becsempészett javaikat rejtették volna el e tömkeleg valamelyik titkos zugában; de senki sem ver hamispénzt, senki sem csempészkedik csak azért, hogy itt őrizze, a mit megmentett. És mégis világos, hogy valami láthatatlan ellenség Uj-Aberfoyle elpusztitását tüzte ki czélul és hogy Isten tudja, miféle érdekből, semmiféle módot nem hagy megkisértetlenül, hogy irántunk táplált boszuját lehütse. Kétségkivül sokkal gyengébb, mintsem nyiltan léphetne fel ellenünk; igy hát titokban üzi pokoli terveit, de az értelmiség, mely rendelkezésére áll, nagyon félelmes ellenséggé teszi. Azonkivül, barátaim, bányáink összes titkait jobban ismeri, mint mi magunk, mert máskülönben ennyi ideig nem kerülhetett volna ki bennünket. Az szakember, Simon, még pedig nem a legostobábbak közül való. A mit eddigelé az utakból és módokból megtudtunk, melyekkel czélja felé tör, legfényesebb bizonyitékát képezi ennek. Gondolkozzatok csak egy keveset! Volt e valaha személyes ellenségetek, a kire gyanakodhatnátok? Gondolkozzatok, mert van a gyülölségnek egy őrült neme, melyet még oly hosszu idő sem bir csillapitani. Pillantsatok életetekben oly messzire vissza, a mint csak tudtok. Mindaz, a mi itt történik; egy érzéketlen, de türelmes őrültség művének látszik és multatok valamelyik eseményének következménye lehetne".

Ford Simon nem felelt azonnal. Látszott, hogy a derék főmászó előbb átfutja összes emlékeit, mielőtt nyilatkozik. Végre megemelte fejét.

"Nem, Istenemre mondom, sem én, sem Madge,... mi soha sem tettünk rosszat senkinek. Nem hiszem, hogy csak egyetlen ellenségünk lenne is.

- Ah, mondá a mérnök, hacsak Nell végre beszélni akarna már!

- Starr ur, felelt Harry és maga is, papa, nagyon kérem, kutatásainkat, beszélgetéseinket tartsák még egyelőre titokban. Csak az én szegény Nellemet ne kérdezzék még most. Ugy is tudom, hogy a nélkül is mily rettentően izgatott és szive csak alig birja az azt terhelő titkot megőrizni. Ha ő hallgat, ugy vagy egyáltalában nincs mit elmondania, vagy pedig azt hiszi, hogy nem szabad szólania. Nekünk nincs okunk, hogy irántunk, mindnyájunk iránt érzett szeretetében kételkedjünk! A mint nekem később elmondja azt, a mit most még magába fojt, én megigérem, hogy azonnal értesiteni fogom önöket róla.

- Ám legyen, Harry, felelt a mérnök, de ez a hallgatás, ha Nell ugyan tud valamit, mégis érthetetlennek látszik."

Harry még valamit akart szólni.

"Ne aggódjál, nyugtatá meg a mérnök. Egy betüt sem szólunk azon nő ellen, a ki a te feleséged leend.

- És a ki a legrövidebb idő alatt az lenne, ha az apám beleegyeznék.

- Fiam, szólt Ford Simon, egy hó mulva, a kitűzött napon pontosan meglesz az esküvőd. Ugy-e, helyettesiteni fogja Nellnél az apát, James ur?

- Számithat rám, Simon", felelt a mérnök.

James Starr és két kisérője visszatért a tanyához. Egy betüt sem emlitettek kutatásuk eredményéről és igy hát a sziklabedőlés az összes bányászokra nézve csak egy szerencsétlen véletlen maradt. Skócziában egész egyszerüen, kevesebb lett egygyel a tavak száma.

Nell lassankint ismét hozzálátott megszokott foglalkozásaihoz. A felvilágnak eme meglátogatása azonban kiolthatatlan nyomokat hagyott benne hátra, melyeket Harry további kiképeztetésénél felhasználni szándékozott. A külvilág életének nélkülözését azonban minden sajnálkozás nélkül viselte el. Ép ugy, mint ama kirándulás előtt, még ma is szerette a föld sötét bensejét, a hol mint asszony is tovább lakni szándékozott, a hol már mint gyermek és fiatal leány is élt.

Ford Harrynak és Nellnek közel kilátásban levő egybekelése könnyen érthető izgatottságot szült Uj-Aberfoyleban. Szivből jövő üdvkivánatok egész özönével árasztották el őket. Jack Ryan nem volt az utolsók közt. Még azzal is gyanusitották, hogy titokban a legszebb dalokat gyakorolja az ünnepély alkalmára, melynél Coal-City egész lakossága résztvenni szándékozik.

Az esküvőt megelőző utolsó hónap alatt azonban oly sok baleset érte Uj-Aberfoylet, mint még soha az előtt. Ugy tetszett, mintha Harry és Nell közel álló egybekelése egyik katasztrófát idézné fel a másik után. Kiváltkép a mélységben folytatott munkákat érték ezek, a nélkül, hogy tulajdonképeni okuk kipuhatolható lett volna.

Igy például tűzvész emésztette el az alsó menetek farészeit és meglelték a gyujtogató lámpáját is. Harry és társai csak életük veszélyeztetésével birták a tüzet elfojtani, mely az egész szénrétegre való elterjedéssel fenyegetett és melynek csak ugynevezett extincteur-ok segélyével birtak urává lenni, roppant szénsavdus vizzel töltvén meg ezeket, a miből eleget találtak a bányákban.

Más alkalommal az egyik tárna támasztó gerendázata dőlt be és James Starr kétséget kizárólag ki tudta mutatni, hogy valami gonosztevő fürészelte el azokat. Harryt, ki e helyen vezette a munkát, a romok eltemették és valóban csodás módon tudott megmenekülni.

Pár nap mulva egy kocsisor, melyen ép Harry is rajta ült, beleütődött valami akadályba, kisiklott és felfordult. Itt a vágányokra keresztbe tett rudat találtak.

Egyszóval, az esetek annyira elszaporodtak, hogy a bányászok közt valóban páni félelem terjedt el. Csak felebbvalóik bátor kitartása birta rá őket a megmaradásra.

"De hisz itt a gonosztevők egész szövetkezete működik, vélekedett Ford Simon és egyetlenegyet sem birunk közülük kézrekeriteni".

A kutatások ujból megkezdődtek. A kerület rendőrsége éjjel-nappal működött, de semmit sem birtak felfedezni. James Starr megtiltotta Harrynak, kit a gonosztevők ugylátszik különösen czélba vettek, hogy a munkálatok területén kivül egyedül tartózkodjék.

Ugyanily értelemben igyekeztek Nellre hatni, ki előtt különben, Harry kérelmére, eltitkolták mindama bűnös merényleteket, melyek őt a multra emlékeztethették volna. Ford Simon és Madge éjjel-nappal, valóságos szigorral, azaz inkább aggódó félelemmel őrködött felette. Sejtette talán, hogy ez eljárásuknak csak az ő jobbléte képezte alapját? Valószinüleg. Másrészt ő is őrködött a többiek felett és csak akkor érezte magát teljesen nyugodtnak, ha együtt tudta a tanyán mindazokat, kik drágák voltak szivének. Este, a mikor Harry hozzájött, igazán bolond örömét alig birta mérsékelni, a minek annál inkább fel kellett tünnie, mert hisz ő inkább tartózkodó természetü volt és nem közlékeny. Reggel rendesen korábban kelt fel a többieknél és nyugtalansága a bányamunkákhoz való visszatérés idején rendesen ismét elfogta.

Nyugalom kedvéért óhajtotta volna Harry, hogy egybekelése ténynyé válnék már. Azt hitte, hogy a gonoszságot majd lefegyverzi ez a változhatatlan tény és Nell biztosabbnak fogja magát érezni, ha már egyszer felesége lesz. James Starr épugy, mint Ford Simon és Madge szintén türelmetlen volt. Mindegyikük számlálta a napokat. Igazában véve, a legkomorabb sejtelmek bántották őket. Be kellett ismerniök, hogy az a titkos ellenség, kit sem megfogni, sem legyőzni nem tudtak, különös érdekkel viseltetik minden iránt, a mi Nellt illeti. Harrynak és a fiatal leánynak ünnepélyes egybekelése tehát még egyszer alkalmat szolgáltat arra, hogy gyülöletének kifejezést adjon.

Egy reggel, nyolcz nappal az esküvőre kitüzött határidő előtt, Nell, titkos sejtelemtől üzetve, minden kisérő nélkül ép ki akart menni a tanyából, hogy annak környezetét szemügyre vegye.

A küszöbre érve önkéntelenül is rémes sikoltás tört ki belőle.

Erre persze a házbeliek kirohantak és pár percz mulva Madge, Simon és Harry már ott álltak mellette.

Nell halálsápadt volt, arcza eltorzult, rémült kifejezést öltöttek vonásai. Képtelen lévén csak egy szót is szólani, tekintetét a tanya ajtajának szegezte, melyet ép felnyitott és kezével a sorokra mutatott, melyeket éjnek idején irtak fel ide és melynek láttára megfagyott benne a vér.

A sorok igy szóltak:

"Ford Simon, te elloptad bányaművem utolsó telepét! A te fiad, Harry, elrabolta Nellemet! Veszszetek el! Pusztuljatok el mindnyájan! Jaj egész Uj-Aberfoylenak!

"Silfax"

"Silfax! kiáltott Ford Simon és Madge egyszerre.

Ki az az ember? kérdé Harry, ki elébb atyjára, majd a leányra nézett.

- Silfax! ismétlé Nell kétségbeesetten, Silfax!"

Egész testében reszketett, a mint e nevet kiejtette, mig Madge szeretettel fogta körül és szinte erővel vitte vissza a szobába.

James Starr is odasietett. Ismételten elolvasta a fenyegető sorokat.

"Az a kéz, mely e sorokat irta, szólt aztán, ugyanaz, a kitől az a levél eredt, mely ép ellenkező tartalmu volt, mint a tied, Simon! Azt az embert tehát Silfaxnak hivják. Izgatottságodon látom, hogy ismered. Mondd el tehát, ki az a Silfax!"



HUSZADIK FEJEZET.
A barát.

Ez a név az öreg főmászóra nézve a kinyilatkoztatás teljes értékével birt.

A Dochart-bánya utolsó "barát"-ja volt az.

Azelőtt, a biztonsági lámpa feltalálása előtt Ford Simon ismerte azt a vadembert, ki élete veszélyeztetésével nap-nap után a bányalégnek kisebbszerű felrobbantásait eszközölte. Akkoriban gyakrabban látta ezt a különös lényt, hogy a menetek legalján csúszott, egy óriási Harfang, valami bagolyforma madár kiséretében, mely e veszélyes vállalatoknál azzal segitett neki, hogy egy darabka égő kanóczot oda vitt fel, a hová Silfax karjai fel nem értek. Egy napon ez az aggastyán eltűnt és vele egy kis árva leány, ki a bányában született és kinek kivüle, nagyatyján kivül, nem volt semmi hozzátartozója több. Nell kétségkivül e gyermek volt. Tizenöt év óta mindketten a sötét örvényekben éltek azon napig, a mikor Harry Nellt kimentette belőle.

A részvéttől és dühtől egyaránt elragadtatva, a főmászó elbeszélte most a mérnöknek és fiának mindazt, a mire a Silfax nevének láttára ujra visszaemlékezett.

Most végre világos lett minden. Silfax volt az a titokzatos, Uj-Aberfoyle mélyeiben hasztalanul keresett lény.

"Te ismerted tehát, Simon? kérdé a mérnök.

- Igen, felelt a főmászó. A baglyos embert! Nem volt már fiatal; tizenöt-husz esztendővel idősebb lehetett nálamnál. Vad, embergyülölő természete volt, ki senkivel sem fért meg és nem félt se viztől, se tűztől. A barát foglalkozását, melyre nem sokan vállalkoztak, örömmel teljesitette. A folytonos veszély megzavarhatta gondolatait. Rossznak tartották, holott talán csak bolond volt. Aztán óriási testi erővel birt és a bányát oly jól ismerte, mint kivüle kevesen - legalább is oly jól ismerte, mint én magam. Mindig bizonyos szabadságban részesült. Istenemre mondom, én már sok év óta halottnak véltem volna.

- De mit akar e szavakkal kifejezni: "Elloptad régi bányánk utolsó erét!"

- Nos hát, felelt Ford Simon, Silfax, kinek agyában, mint emlitettem nem volt minden rendben, már régi idők óta igényt táplált az egész bányára. Igy aztán egész lénye még jobban elvadult és annál barátságtalanabb lett, minél közelebb járt az ő Dochart-bányája - az ő bányája - a kimerüléshez. Ugy tetszett, mintha a csákányok saját beleit tépnék ki bensejéből. Emlékszel még rá Madge?

- Nagyon jól Simon, felelt az öreg skót asszony.

- Minden ujra felelevenedik előttem, szólt Ford Simon tovább, a mióta a Silfax nevet ez ajtón megpillantottam. De ismételve mondom, őt már rég halottnak véltem és nem is gondoltam, hogy az általunk annyira keresett gonosztevő a Dochart-bánya hajdani barátja lenne.

- Most már minden érthetővé válik, szólt James Starr. Silfax véletlenül tudomást szerezhetett az uj széntelep létezéséről. Őrült elvakultságában ezek védelmezőjéül vélte magát hivatottnak. Igy aztán, mivel a bányában élt és benne bolygott éjjel-nappal, megtudhatta a te titkodat is, Simon, és értesülhetett szándékodról, melylyel engem gyorsan a tanyához idéztél. Ez magyarázza meg ama, a tiéddel ellentétes levél elküldését, a kőnek Harry és felém dobatását, a Yarow-tárna hágcsóinak elpusztitását; ez magyarázza meg az uj telep felé vezető válaszfalnyilásnak betömését, bezáratásunkat és megszabadulásunkat, melyet bizonyára az öreg Silfax tudta és akarata ellenére a jószivü Nellnek köszönhettünk.

- Az ön felfogása kétségkivül a leghelyesebb James ur, jegyezte meg Ford Simon. Az öreg barát most már kétségkivül teljesen őrült.

- Ez valóságos szerencse, szólt Madge.

- Nem tudom, annak vegyem-e, felelt James Starr kétkedőleg, mert az ő őrültsége rettenetes lehet. Ó, most már értem, hogy Nell csak rémülettel és borzalommal gondolhatott rá és értem azt is, hogy saját nagyatyját nem akarta elárulni. Mily szomoru éveket tölthetett el az aggastyán társaságában!

- Bizony, nagyon szomoruakat! szólt Ford Simon, annak a vad embernek és nem kevésbbé vad madárnak társaságában. Bizonyára az a madár is él még, mert csak az olthatta el akkor a lámpákat és az vághatta szét később a kötelet, melyen Harry és Nell függött...

- És most azt is értem, mondá Madge, hogy unokájának fiunkkal való egybekelésének hirére, melyet Isten tudja, mi módon tudhatott meg, rendkivüli módon felizgathatta a vén Silfaxot és dühét mindenki ellen még jobban fokozta.

- Nellnek egybekelése annak az embernek a fiával, kit azzal vádol, hogy megfosztotta őt az aberfoylei bánya utolsó kincseitől, végtelenül felingerelte őt! mondá Ford Simon is.

- Nem marad most már egyéb tennivalója, minthogy lassan kibékül e tényekkel, szólt Harry. Bármennyire elidegenedett is a társas-élettől, végül mégis arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy Nell mostani életviszonyai felébe helyezendők a bánya örvényeiben eltöltött életnek. Meg vagyok győződve, Starr ur, hogy elvégre is meg fogjuk őt erről győzhetni, csak hozzá tudnánk jutni...

- Az őrültséggel nem lehet alkudni, szegény Harrym! felelt a mérnök. Mindenesetre jobb, ha az ember ismeri ellenségét; mi azonban azzal, hogy tudjuk kilétét, még távolról sem értünk el mindent. Vigyáznunk kell folytonosan, barátaim, és most már hadd beszéljen Harry is Nellel. Meg kell ezt tennie és a leány be fogja látni, hogy hallgatásának most már nem lenne értelme. Nagyatyja érdekében nyilatkoznia kell. Reá és reánk nézve egyformán fontos, hogy ellenséges szándékait meghiusithassuk.

- Nem is kételkedem, Starr ur, felelt Harry, hogy Nell saját jószántából ne felelne a kérdésekre. Ön tudja most már, hogy ő csak túlzott kötelességérzetből kifolyólag hallgatott. Most ép ezen indokból nem fog többé habozni és beszélni fog. Anyám nagyon jól tette, hogy szobájába vezette. Bizonyára szüksége volt a pihenésre, hogy gondolatait rendezhesse, de most kihivom...

- Nem szükséges, Harry," felelt most tüstént és érthetően a fiatal leány, ki ép ismét visszajött a tanyai szobába.

Nell sápadt volt; szemei mutatták, hogy mennyit sirt; de el volt tökélve, hogy a pillanat kényszeritő hatalmának engedni fog.

"Nell! kiáltott Harry és a leány elé sietett.

- Kedves Harry, felelt Nell, elutasitó kézmozdulattal jegyese felé, most atyádnak és anyádnak, most neked is meg kell tudnod mindent. Starr ur is tisztában legyen a gyermek felől, kit felfogadott, a nélkül, hogy ismerte volna és kit Harry - szerencsétlenségére - a veszélyből kimentett.

- Nell! kiáltott Harry még egyszer.

- Hadd beszéljen most Nell, mondá James Starr, Harryt hallgatásra intve.

- Én az öreg Silfax unokája vagyok, szólt Nell tovább. Anyát sohasem ismertem, csak attól a naptól fogva, hogy idejöttem, tette hozzá Madgera pillantva.

- Áldott legyen az a nap, leányom! felelt az öreg skót asszony.

- Nem ismertem soha atyát sem, csak attól a naptól fogva, hogy Ford Simont láttam, szólalt meg Nell ujra és barátom sem volt addig, mig Harry keze meg nem ragadta az enyémet. Tizenöt évig nagyatyámmal egyedül laktam a bánya legelrejtettebb mélységeiben - egyedül vele, a mi sokat jelent. Általa, helyesebben volna mondva. Alig láttam őt. A mikor a régi Aberfoyleból eltünt, ama mélységbe menekült, melyet kivüle senki sem ismert. A maga módja szerint jó volt hozzám, bár én féltem is tőle. Azzal táplált engem, a mit felülről hozott magával; de homályosan emlékszem még, hogy egy kecske volt a táplálónk első éveimben és hogy annak elveszte nagyon elszomoritott engem. A mint a nagyapa ezt észrevette, egy másik állattal pótolta, egy kutyával, mint mondá. Sajnos, az az állat nagyon vig volt. Néha ugatott. Nagyapa nem türhette e viszonyt. Megijedt minden zajtól. Engem megtanitott a hallgatásra, de a kutyánál ezt nem birta elérni. Nagyapának társaságát egy nagy, rémitő madár képezte, egy bagoly, melytől eleinte roppantul féltem. Az ellenszenv daczára, melyet e madár keltett bennem eleinte, mégis oly bizalmas volt irántam, hogy végre szeretni kezdtem. Szivesebben engedelmeskedett nekem, mint másnak; ez nyugtalanitott engem. Nagyapa féltékeny volt. A Harfang és én, mi többnyire elrejtőztünk, hogy együtt lehessünk. - Tudtuk mindketten, hogy ez jobb... De ni, nagyon is sokat fecsegek magamról; inkább rólatok kellene beszélnem.

- Nem, leányom, szakitá őt félbe James Starr, mondj el csak mindent, mint a hogy azt emlékezőtehetséged sugallja.

- Nagyatyám mindig ferde szemmel nézte szomszédságtokat a szénbányában, bár mindig nagyobb és nagyobb tér választott el tőletek. Hiszen ő mindig lehetőleg messze kereste rejtekhelyeit. Már az is bántotta, hogy egyáltalán ott vagytok. Ha kérdeztem az itt levő emberekről, arcza még jobban elkomorult; nem felelt és egyáltalán hosszabb időre néma maradt. De különösen akkor volt nagyon dühös, ha észrevenni vélte, hogy nem elégedtek meg már a régi területtel, hanem be akartak hatolni az övébe. Esküdözött égre-földre, hogy a ti megromlástok leszen, ha az uj és eddig csak előtte ismert szénbányának megnyitása sikerülend nektek. Magas kora daczára még óriási erő van benne és fenyegetései épen ugy megfélemlitettek saját maga, mint miattatok.

- Folytasd csak, Nell, szólt Ford Simon szeretettel a leányhoz, ki, mintha jobban összeszedni akarná gondolatait, egy perczre elhallgatott.

- Midőn ez első látogatás alkalmával, szólt Nell ismét, mélyebben behatoltatok Uj-Aberfoyle tárnáiba, nagyapám elzárta a röviddel ezelőtt repesztett nyilást és ily módon örökre el akart benneteket temetni.

- Én magam, csak mint ismeretlen árnyalakokat láttalak titeket, kiket ugyan láttam már néha ide-odajárni a bányában, de a gondolat, hogy keresztény emberek éhen haljanak e mély nyomorban, nagyon borzasztó volt rám nézve; igy tehát elhatároztam, még azt is veszélyeztetve, hogy esetleg rajtakapnak, hogy ismételten egy kevés kenyeret és vizet vigyek a közeletekbe.

Meg is akartalak szabaditani, de nagyatyám éberségét nagyon nehezen lehetett rászedni. Ti már közel voltatok a meghaláshoz! Ekkor jött Jack Ryan többekkel együtt... Isten ugy akarta, hogy épen ezen a napon találkoztam velük. Elcsaltam őket egészen hozzátok. Visszatértemkor nagyapám rajtakapott. Dühe nem ismert határt. Azt hittem, hogy megöl!

- Azóta az élet valóban elviselhetetlen volt rám nézve. Nagyatyám gondolatai mindinkább megzavarodtak. Az árnyak és a tűz királyának mondta magát. Midőn hallotta szerszámaitok kopogását a szénereken, dühös lett és kiméletlenül megvert engem. Menekülni akartam - lehetetlen volt! Nagyon gyanakvó módon őrködött felettem.

- Végre, három hónap előtt, egy őrülési rohamában mélyen leczipelt abba az örvénybe, a hol megtaláltatok és eltünt, miután hiven mellettem őrködő madarát hiába hivta. Hogy meddig feküdtem ott? Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy már azt hittem, hogy meg kell halnom, midőn te, Harrym, megjelentél, hogy megments.

- De azt az egyet belátod, hogy az öreg Silfax unokája nem lehet Ford Harry neje, mert ez mindnyájatok életébe kerülne.

- Nell, kiáltott Harry megrémülve.

- Nem, nem, felelt a fiatal leány. Fel kell áldoznom magamat. Csak egy mód van, hogy megszüntessük a titeket fenyegető vészt: vissza vissza kell mennem nagyatyámhoz. Ő egész Uj-Aberfoylet fenyegeti!... Oh, neki engesztelhetlen jelleme van és senki sem tudhatja, hogy mit sugall még neki a boszu gonosz szelleme. Kötelességem tisztán fekszik előttem. A legmegvetendőbb teremtés lennék, ha késném annak teljesitésével. Isten veletek - fogadjátok hálámat! Ti megismertettétek velem e világ boldogságát. Bármi történjék is, arról biztositalak, hogy szivem itt marad köztetek!"

Ford Simon, Madge és Harry e szók hallatára ijedten ugrottak fel.

- Hogyan, Nell! kiálták kétségbeesetten, te el akarnál bennünket hagyni?

James Starr visszatolta mindhármukat, egyenesen Nellhez lépett és megragadta annak kezeit.

- Jól van, gyermekem, szólt hozzá, te megmondtad nekünk, hogy mit kellene tenned; de most hallgasd meg előbb, hogy mit felelünk erre mi. Mi soha sem fogjuk megengedni, hogy te elmenj, és ha kell, erőszakosan tartunk itt. Oly nyomorultaknak tartasz te bennünket, hogy elfogadjuk feláldozásodat? Silfax komolyan fenyeget bennünket; nos, jó. De végül is, egy ember mindig csak egy és mi majd találunk módot, hogy védekezzünk ellene. De talán megmondhatnád nekünk, az öreg Silfax érdekében, hogy minők szokásai, vagy értésünkre adhatnád, hogy hol rejtőzik? Bennünket csak az az egy szándék vezérel: képtelenné tenni őt arra, hogy nekünk ártson és talán ismét észre tériteni őt.

- Ön a lehetetlent akarja megkisérleni, felelt Nell. Az én nagyatyám mindenütt ott van és nincsen sehol. Az ő rejtekhelyeit még magam sem ismertem soha. Nem is láttam őt aludni soha.

- Midőn határoztam, Starr ur, higyje meg, nagyon jól tudtam mindent, a mit ön nekem felelni fog. És mégis, csak egy mód van, melylyel nagyatyámat lefegyverezhetjük és ez abban rejlik, ha ismét felkeresem őt. Bár mindig láthatatlan, de ő maga lát mindent. Kérdezze csak meg magában, mint birhatott mindig tudomással az ön legtitkosabb szándékairól, az önhöz intézett levélről és az én, Harryval tervezett házasságomról, ha nem volna benne az a megmagyarázhatlan tulajdonság, hogy tud mindent. Nagyatyám, az én itéletem szerint, még őrültségében is, szellemileg tehetséges férfiu.

- Azelőtt megtörtént néha, hogy beszélt nekem egyről-másról is. Megismertette velem az Istent és csak abban vezetett tévutra, hogy felkeltse bennem az emberek iránt a gyülöletet, mindnyájukat rosszaknak és hütleneknek mutatta nekem. Midőn Harry elhozott a tanyára, ti eleinte teljesen tudatlannak tartottatok engem. Ó, több voltam ennél! Félelem fogott el engem, azt hittem - de bocsássátok meg az első napok gyanuját - hogy gonosz emberek hatalmába kerültem és meg akartam szökni.

- Ön, Magde, más meggyőződésre juttatott engem, nem annyira szavai, mint az által, hogy láttam egész életmódját, azt a tisztelet és szeretetet, melyben férje és fia részesité önt. Később, az is hatott reám, midőn láttam, hogy a megelégedett munkások mennyire tisztelik Starr urat, a kikről azt hittem, hogy az ő rabszolgái; midőn szemtanuja voltam, hogy Uj-Aberfoyle egész lakossága mint özönlött a kápolnába és térden állva könyörögtek Istenhez, hálát adva neki szeretetéért és jóságáért, igy szóltam magamban: "Nagyapa elámitott téged!"

- De most, mikor oly sokat tanultam tőletek és tapasztaltam általatok, azt hiszem, a szegény ember önmagát ámitotta el! Engedjetek hát, hogy keressem fel megint a legrejtettebb utakat, melyeken kisérni szoktam. Hivni fogom őt... ő hallani fog engem és ki tudja, az önkényes visszatérés által nem sikerülne-e, legyőznöm vakságát."

Mindnyájan hallgattak, mig a fiatal leány beszélt. Mindenki sejtette, hogy mily szükségét érezte annak, feltárhatni végre egész szivét a barátok előtt, hol nemes önámitásában azt hitte, hogy örökre el kell őket hagynia. De midőn végre elhallgatott és szemeiből nehéz könycseppek peregtek alá, Harry Madgehoz fordult és igy szólt:

"Anyám, mint vélekednél oly férfiu felől, ki ily nemesen gondolkozó leányról, mint a minőt te vártál, lemondana és elhagyná őt?

- Az ilyen férfiut nyomorult embernek tartanám, felelt Madge és ha fiam volna, kitagadnám és megátkoznám!

- Nos, Nell, hallod-e anyánk szavait, szólt Harry. Bárhova mégy is, én követlek. Ha minden ellenkezés nélkül akarsz menni, nos jól van, menjünk hát együtt...

- Harry! Harry! zokogott a fiatal leány.

De az izgatottság erőt vett rajta. Ajkai elhalványultak és eszméletlenül dőlt Madge karjaiba, ki megkérte a mérnököt, Simont és Harryt, hogy hagyják egyedül a szegény gyermekkel.



HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
Nell esküvője.

Elváltak, de azzal az igérettel, hogy az eddiginél is óvatosabbak és gondosabbak lesznek. Az öreg Silfax fenyegetődzése sokkal érthetőbb volt, semhogy figyelembe ne kellett volna venni. Az volt már most a kérdés, hogy a hajdani barátnak nem volt-e valami borzasztó eszköze, melylyel egész Aberfoylet megsemmisithetné.

A bánya különféle kijárataihoz felfegyverzett őröket állitottak, kik éjjel-nappal ott maradtak. Minden idegent James Starr elé kell vezetni, hogy kimutassa személyazonosságát. Most már attól sem rettegtek, hogy Coal-City lakosságának tudtára adják a földalatti telepitvényt fenyegető veszélyt. Miután Silfax itt senkivel sem lehetett titkos egyetértésben, árulástól nem lehetett tartani. Nellnek is értesitésére adták a biztonsági rendszabályok megtételét, melyek ezt, ha nem is teljesen, de némileg megnyugtatták. Mindenekelőtt Harry határozott nyilatkozata, hogy mindenüvé követni fogja, birta rá arra, hogy nem kisérlett szökést.

A Nell és Harry házasságát megelőző héten, Uj-Aberfoyle meg volt kimélve minden eseménytől. A bányászok is lassankint magukhoz tértek a nagy ijedtségtől, mely az egész üzemet kérdésessé kezdte tenni. De a szigoru rendszabályok mind megmaradtak.

James Starr ezalatt szüntelenül kutatta a vén Silfaxot. Miután a boszura szomjazó agg kijelentette, hogy Nell sohasem lesz a Harry neje, feltehető volt, hogy nem ijed vissza semminemü eszköztől, hogy ezt a frigyet lehetetlenné tegye.

Legjobbnak látta, ha élete megkimélésével, hatalmába keriti annak személyét.

Átkutatták a legnagyobb gondossággal mind a folyosókat egészen a felső emeletekig, melyek Irwine közelében, Dundonald-Castle romjainál végződnek, miután egészen jogosan azt hitték, hogy Silfax a rombadőlt kastély romjain keresztül jut a felvilágba, hogy vagy megvásárolja, vagy összekoldulja a szükségleteket, nyomorult életének tovább tengetéséhez. A "tűzboszorkányok"-ra vonatkozólag James Starr most már meg volt győződve, hogy az öreg Silfax az időnkint kiömlő bányagőzöket, melyek a bánya ama részében fejlődnek, meggyujtotta és ezáltal előidézte az oly sokszor megfigyelt jelenséget. Ebben nem tévedett. De sajnos, minden kutatása eredménytelen volt.

James Starr nagyon szerencsétlennek érezte magát e küzdelem alatt, egy látszólag megfoghatlan lénynyel szemben, bár teljes erejéből igyekezett, hogy ezt elrejtse. Mennél inkább közeledett az esküvő napja, aggodalma annál jobban növekedett és azt hitte, hogy azt kivételesen közölnie kell az öreg főmászóval. Ezen is rágódott a könnyen megérthető nyugtalanság.

Végre elérkezett a kitüzött nap.

Silfax nem adott további életjelt magáról.

Kora reggel óta Coal-City egész lakossága talpon volt. Uj-Aberfoyleban a munkát ideiglenesen beszüntették. Mászók, munkavezetők és munkások be akarták bizonyitani az öreg főmászónak és fiának ragaszkodásukat és tiszteletüket. Hiszen ezzel csak tartozásukból róttak le valamit, melyre kötelezve érezték magukat a két férfiu iránt, kik merész kitartásának köszönhették Uj-Aberfoyle ujra felvirágzását.

Tizenegy órára volt kitüzve az ünnepély a Szt.-Gilles kápolnában, a Malcolm-tó partján.

A meghatározott időben látni lehetett Harryt, ki anyját vezette és Ford Simont, Nellel a karján, a mint kiléptek a tanyából.

Őket követte, szinleg nyugodtan, de mégis élesen vigyázva mindenre, James Starr mérnök és Jack Ryan, ki ünnepi ruhájában mint dudás nagyon takaros volt.

Hozzájuk csatlakoztak a bányamű többi technikusai, Coal-City előkelőségei, a mászók és a főmászónak többi barátai, valamint e nagy bányászcsalád összes tagjai, kik Uj-Aberfoylenak tulajdonképeni lakosságát képezték.

Künn egyike volt ama perzselő augusztusi napoknak, melyek különösen éjszaki vidékeken nagyon alkalmatlanok. A viharos, fülledt levegő behatolt még a bánya mélyébe is, hol a légmérséklet rendkivül magas volt. A légkör villanyossággal telt meg a légtárnák és a nagy Malcolm-alagut által.

A mi nagyon ritka jelenség volt, Coal-Cityben ma megfigyelhették volna az időjelző feltünően mély esését, ugy hogy tényleg feltehető volt a kérdés, hogy ama hatalmas barlang égtetőjének palaboltozata alatt van-e vihar kitörőben.

Valójában persze itt benn senki sem aggódott a külvilágot fenyegető légköri zürzavar miatt.

Az magától érthető, hogy mindenki ünnepi ruháját ölté magára.

Madget oly öltözet diszité, mely nagyon élénken emlékeztetett a régi időkre. Haját egy "toy" ékité, mint a milyent az éltesebb hölgyek kedvelnek és vállairól "rokelay" omlott alá, ez egy négyszögalaku mantelette, melyet a skót nők igazán bájosan viselnek.

Nell feltette magában, hogy leküzdi benső izgatottságát. Megtiltá szivének, hogy nagyon hevesen dobogjon, aggódó érzelmeinek, hogy elárulják és igy mégis sikerült a bátor gyermeknek, hogy nyugodtnak látszassék.

Nagyon egyszerü öltözékben, jelent meg, de ez az egyszerüség, melyet minden dúsabb disznek eleibe helyezett, csak még ujabb bájjal ruházta fel.. Egyetlen hajdiszét a "snood" képezte, egy tarkaszinü szalag, melylyel a fiatal kaledoniai nők szeretik disziteni magukat.

Ford Simon oly öltözéket viselt, melyet Scott Walter méltó kormányzója, Nichol Jarvie sem vetett volna meg.

Az egész nagyszámu társaság a pompásan feldiszitett Szt.-Gilles kápolna felé igyekezett.

Coal-City egén, napokhoz hasonlóan fénylettek a szokottnál erősebb, villanyos lámpák. Tengernyi világosság ömlött el Uj-Aberfoyle felett.

A kápolnában is rendkivüli világosságot árasztottak a villanyos lámpák, melyek mellett a szines ablakok, mint tüzes kalaidoskopok csillogtak.

A tiszteletes, William Hobson lelkész végzi majd az esketést. A mátkapár érkeztét a kápolna ajtajában várta.

A menet közeledett, miután ünnepélyes léptekben a Malcolm-tó partjai mellett haladt el.

E perczben megszólalt az orgona és a mátkapár, a tiszteletes Hobson által vezetve, felment Szt.-Gill főoltára elé.

A lelkész előbb az ég áldását kérte az egész gyülekezetre, azután Harry és Nell egyedül állottak az ur szolgája előtt, ki kezében tartá a szentirást.

"Harry Ford, szólt a lelkész, nejének akarja-e Nellt és megesküszik-e, hogy mindig hű szerelemmel lesz iránta?

- Esküszöm rá a mindenható Isten előtt, felelt a fiatal ember szilárd hangon.

- És ön, Nell, folytatta a lelkipásztor, akarja ön is Ford Harryt és..."

A mondatnak még nem volt vége, midőn künn borzasztó dübörgés indult meg.

A tó felett függő hatalmas sziklák egyike minden robbanás nélkül, leesett közel száz lépésnyire a kápolnától, mintha esése előre el lett volna készitve. Alatta a viz egy mély örvénybe ömlött, melynek létezéséről eddig még senkinek sem volt tudomása.

A sziklatörmelék közt nemsokára feltünt egy csolnak, melyet egy erőteljes kéz hajtott a vizen.

A járműben egyenesen állott egy sötét barátcsuhába öltözött agg, borzas hajjal és hosszu, egészen a mellére leomló szürke szakállal.

Kezében egy Davy lámpást tartott, melyben az azt környező drót fonásai által elválasztott láng égett.

Az agg egyidejüleg hangosan kiáltott:

"A bányalég! A bányalég! Halál és pusztulás mindnyájokra!"

Most el is terjedt a levegőben a szénsavas éleny különös szaga.

Ez onnan eredt, hogy a sziklaesés folytán, az ugynevezett "szélzsebekben" összegyült tömege ama robbanó gáznak kiömlött. Azelőtt a rajta levő kő légmentesen elzárta azt. A veszélyes gáz most négy-öt légkör nyomása következtében a barlang teteje felé ömlött.

Az agg ismerte a veszélyes helyeket és hirtelen felnyitotta azokat, hogy a bánya légkörét robbanó gázvegyülékké változtassa.

James Starr és mások ezalatt elhagyták a kápolnát és a tó partja felé igyekeztek.

"Ki a bányából! Az Istenért ki innen", kiáltá a mérnök, ki, a mint átlátta a fenyegető veszélyt, ez intő kiáltást hallatta a kápolna ajtajában:

"A bányalég! A gyilkos lég!" ismétlé az agg és csolnakját tovább hajtotta a tavon.

Harry kitolta a kicsiny templomból menyasszonyát, atyját és anyját.

"Ki a bányából! Gyorsan, gyorsan ki innen!" szólt a mérnök ujra.

Már késő volt a menekvés! Az öreg Silfax itt volt, kész beteljesiteni utolsó fenyegetését és Nell és Harry egybekelését meggátolni azzal, hogy Coal-City egész lakosságát eltemette a kőszénbánya romjai alá:

Felette repkedett óriási Harfangja, fehéres, fekete tollazatával.

Ekkor egy férfiu bátran belevetette magát a tóba és erős karokkal a csolnak felé uszott.

Jack Ryan volt. Azon igyekezett, hogy az őrültet elérje, mielőtt ez ördögi szándékát kivihette volna.

Silfax közeledni látta őt. Összetörte lámpája üvegét, kirántotta belőle az égő belet és feltartotta a magasba.

A megrémült gyülekezeten a halál néma érzete vett erőt, James Starr beletörődött az elkerülhetetlenbe és csak azon csudálkozott, hogy a romboló robbanás oly soká elmarad.

Silfax eltorzult vonásai elárulták, mennyire forr benne a düh, midőn észrevette, hogy a könnyü gáz, a helyett hogy elterjedne a légrétegekben, feltolult a boltozat felé.

Ekkor, Silfaxnak egy intésére, a madár megragadta karmaival a halálthozó lámpabelet és mint a hogy ezt a Dochart-bányában megszokta, felszállt a magasba, a hová az agg, kezével mutatott.

Még néhány másodpercz és Uj-Aberfoyle már csak volt!

Ekkor Nell kirántotta magát Harry karjai közül.

Nyugodtan és czélja tudatában, a parthoz sietett, egészen a viz szélére.

"Harfang! Harfang! kiáltá csengő hangon, ide jer, ide, hozzám!"

A hü madár egy perczig csodálkozva habozott. De hirtelen, midőn ismét felismerte Nell hangját, leejtette az égő lámpabelet a tó vizébe, keresve tágas kört vont, azután leült a fiatal leány lábai elé.

A magasabb, robbanható rétegeket, melyekben a bányalég vegyülve volt a levegővel, még nem érte el!

Ekkor rémes kiáltás hallatszott a tágas ürben. Ez az öreg Silfax hangjának utolsó megszólalása volt.

Épen, midőn Ryan rátette kezét a csolnak fájára, az agg meghiusulni látta boszutervét és beleugrott a tó hullámaiba.

"Mentsék meg! Mentsék meg!" kiáltott Nell könyörgő hangon.

Harry hallotta a könyörgést. Most ő is beleugrott a vizbe, nemsokára elérte Jack Ryant és ismételten alábukott.

Hiába!

A Malcolm hullámai nem adták vissza többé zsákmányukat. Örökre összecsukódtak az öreg Silfax felett.



HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Az öreg Silfax legendája.

Hat hónappal ez esemény után megünnepelték Nell és Ford Harrynak oly szörnyü módon félbeszakitott esküvőjét a Szt.-Gilles kápolnában. Miután tiszteletes Hobson lelkész megáldotta őket, a fiatal házasok, kik még gyászruhát viseltek, visszatértek a tanyába.

James Starr és Ford Simon most minden gondtól megszabadultan, derült jó kedvvel rendezték a másnapig elhuzódó mulatságot.

Ez alkalommal Jack Ryannak is módjában állt, hogy mint " Piper" léphetett fel és diszes jelmezében az egybegyültek tapsai mellett játszott, énekelt és tánczolt.

Másnap aztán, James Starr mérnök vezetése mellett ujra megkezdődtek a bányamunkák.

Szinte felesleges annak különös megjegyzése, hogy Harry és Nell nagyon boldogak voltak. Ez a két, megpróbáltatások által aczélozott sziv, kölcsönösen meg volt egymással elégedve.

Ford Simon, Uj-Aberfoyle tiszteletbeli főmászója, arra számitott, hogy Madgeval együtt megülheti még az aranylakodalmat is, a mi az utóbbinak egyetlen óhajtása volt ez életben.

"És miért nem még a második aranylakodalmat is? mondá Jack Ryan. Kétszer ötven év sem lenne önnek sok, Ford ur.

- Igazad van, fiam, felelt nyugodtan az öreg főmászó. De csoda volna-e, ha az ember kétszáz éves lenne Uj-Aberfoyle e felülmulhatatlan éghajlatában, a hol a külvilág időjárási szeszélyeit nem ismerik?"

Coal-City lakói tényleg megérnék egy száz éves házassági jubileum még soha sem létezett ünnepét? Majd kitünik.

Az kétségkivül állt, hogy egy madár, az öreg Silfax Harfangja, szokatlan kort ért itt el. Folyton ott kerengett a sötét területen. Az aggastyán halála után pár napra eltünt, bár Nell visszatartani igyekezett őt. Azonkivül, hogy épugy, mint hajdani urának, az emberek társasága neki sem tetszett valami nagyon, ugy látszott, hogy Harryval szemben mindig bizonyos gyülöletet táplál és hogy ez a féltékeny madár benne még mindig Nell elcsábitóját látja és utálja, miután a zsákmányt a mélységből való felszállása alkalmával hasztalan igyekezett tőle elragadni.

Később aztán Nell csak időnkint látta, a mikor a Malcolm-tó felett némán keringett.

Az elmult időkbeli barátságát akarta viszontlátni? Éles tekintetével a mérhetetlen mélységig igyekezett lehatolni, a hová az öreg Silfax sülyedt el?

Mindkét nézetnek megvoltak a maga pártolói, mert a Harfang tovább élt a legendákban és Jack Ryan tárgyat meritett belőle regényes elbeszéléseihez.

Hála az életvidor ficzkónak, Skóczia völgyeiben még ma is éneklik Silfaxnak, az aberfoylei szénművek hajdani barátjának madaráról szóló legendát.


Vége.





JEGYZETEK


* Szöveghiány!

1 Ide tartozik annak a megjegyzése, hogy mindazon növények, melyeknek lenyomatát lehet itt-ott találni, ma már csak az egyenlitő vidékein fordulnak elő. Ebből sokan a melegnek akkoriban az egész földön történt egyenlő szétoszlására következtetnek, akár a meleg vizáramlataiból, akár pedig annak a porhanyós földkérgen történt átszivárgásából származott az. Igy lehet megérteni azt, hogy szénrétegek a földkerekség minden szélességi foka alatt találhatók.

2 A folyton fokozódó szénfogyasztás alapján kiszámitották, hogy Európa ásványnemü tüzelő anyagai elfogynak majd:

Francziaországban 1140 év multán
Angliában                800  "      "
Belgiumban             750  "      "
Németországban      300  "      "

Amerikának persze 500 millió tonna termelése mellett 6000 esztendőre lenne elegendő készlete.

3 Pipernek hivják Skócziában a dudásokat.

4 "Sawney" az igazi skót, mint a hogy John Bull az angol és Padd az irlandi.

5 Old Reesky. A régi Edinburgh gúnyneve.

6 Nell: Helénának röviditése.