RÁKOSI VIKTOR: GYÖRGY ÚR MANDULÁI

BUDAPEST
A «MAGYAR JÖVŐ» IFJ. IRODALMI R. T. KIADVÁNYA
A RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI R. T. ENGEDÉLYÉVEL
1924.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-568-1 (online)
MEK-22169

György úr az én legidősebb fiam. Életrajza röviden az, hogy született az Erzsébet-körúton, a huszadik szám alatt, ezernyolcszázkilencvenkettőben, de már hat hónapos korában átköltözködött a Józsefvárosba s azóta, a nyári hónapokat kivéve, ott tartózkodik. Szülei geniális fiúnak tartják s anyja nagy jövőt jósol neki, én azonban nem: mert a nagy emberek gyermekei tudvalevőleg nem szokták vinni semmire. Egy kedves emberem van a világon, aki fiam jövőjére nézve néha megnyugtat: Gyulai Pál. Ha az ő kritikáit olvasom, melyekben csekélységemet azzal szokta biztatni, hogy hagyjak föl az irodalommal s térjek át őseim foglalkozására, a mezőgazdaságra: ilyenkor édes tekintetet vetek György úrra; ne félj gyerek, - gondolom magamban, - nagyságom nem áll többé utadban, szép pályát futhatsz meg be.

Egy éjjel György úr nagyon rosszul aludt s reggelre torokfájásról panaszkodott. Azonnal telefonoztunk a háziorvosnak, aki rögtön megjelent.

- Timsós vízzel gargarizáljon, el fog múlni. De azt már látom, hogy a mandulái nagyon kényesek és nagyok.

Láttam, hogy az ajánlat, bár nem mondható tisztességtelen ajánlatnak, az asszonyt megdöbbentette. Szabad-e hozzányulni a mandulához, mélyet a természet alkotott? Zavartan mosolyogtam.

(Funkció? Még csak a latin szó kellett, hogy az asszony végkép megdöbbenjen. Az asszonyok önkéntelenül érzik, hogy a baj súlyosabb, mikor az orvos latinul beszél.)

Abszolute, kontaktus, organizmus! Az asszony egy székre rogyott s verejtékes homlokát törülgette. A gyermek nyilván halálán van.

- Az operáció egy kicsit kényes, vagyis inkább kellemetlen a gyereknek. Készítsék rá elő s aztán üzenjenek.

Ez volt életem legkeserűbb mandulája. Mennyit fáradtam, míg meg tudtam cukrozni.

A fiú preparálása könnyebben ment. Mert egy pokoli ötletem támadt. Eléje álltam, mosolygó, derült ábrázattal, ráütöttem a hátára s vidáman kiáltottam:

A fiú arca lassan visszaöltötte rendes, nyájas kifejezését, s gyorsan a gyerekszobába sietett.

- Papa, igaz, hogy a Gyurinak kiveszik a manduláját? - S hangjában mintha egy kis irigység csendült volna meg.

- Csitt! Nincs két hónapja, hogy babát kaptál és most meg azt kívánod, hogy kivegyék a manduládat? Kata, ne légy oly telhetetlen!

A lányka sírva távozott. Kezemet dörzsöltem. Meg voltam magammal elégedve. Sikerült a mandulakivételt valami rendkívül kívánatos alakban föltüntetnem. Ezek a szerencsétlen csemeték úgy képzelhették, hogy a Gyurka torkából legalább is egy zsák cukros mandula fog napfényre kerülni s azt ő mind maga fogja elropogtatni.

A mandula pompás karriért csinált. Sokáig állandó fegyverül szolgált, ha Gyuri rossz volt, vagy nem akart enni. Ha megfenyegettem azzal, hogy nem veszik ki, azonnal engedelmeskedett. De mivel a torka többet nem fájt, feleségem óhajára elhalasztottuk az operációt. Sőt én karácsonyi ajándékul tartogattam a fiúnak.

Térjünk át arra a tényre, hogy György az idén az elemi iskola második osztályából, mint magántanuló, fényes sikerrel letette a vizsgálatot. Oly fényes sikerrel, hogy még az iskolaszék jelenlevő tagjának is örömkönnyek csillogtak a szemében. Egészen meghatva ráztam meg a derék férfiú kezét, ki ennyire velem érzett. Én megráztam, ő rám nézett.

- Nagyon köszönöm szíves könnyeit. Bizonyosan a saját gyermekeire gondolt.

- Az a nő, akit el akartam venni, máshoz ment feleségül... S e házasságból hat gyermek származott. Ezekre gondoltam. Ezek most az enyimek lehetnének.

- Nem. Félremagyarázott könnyeim helyreigazítására szót kérek. Valami a szemembe esett.

- Vígasztalódjék. Az a valami kijöhet a szeméből - De most engedje meg kérem, hogy fiamat hallgassam... Megengedi?

Mondhatom, hogy a fiúval sokkal büszkébben mentem végig hazafelé az utcán, mint mikor a gyergyóditrói elemi iskolában az első kitüntetést kaptam, ami abból állott, hogy a tanító egy vörösszalagos ezüstérmet akasztott a mellemre s így szólt:

- A mai nappal bevettünk székelynek. Akárhová mégy, most már bátran mondhatod, hogy székely vagy.

Lett is belőlem odalent olyan székely, hogy mikor fölhoztak Budapestre, nevettem ezen a furcsa városi népen, amely a törökbúzát kukoricának, a pityókát pedig krumplinak hívja. Lassan-lassan aztán elmagyarosodtam Budapesten... de sokszor, álmaimban, hallom a Békény patak zúgását, látom a nagy havas hegyeket, az örökzöld fenyőerdőket... s a téli szánkázások emléke, a kakasharang hangja, megcsendül lelkemben...

Te szegény, kövek közt született pesti fiam, ki itt gyalogolsz mellettem... micsoda emlékeket fogsz te magaddal vinni férfi korodba... hiszen az esztendő legnagyobb részét négy fal közé zárva töltöd s ilyenkor egész sétád a Népszínháztól a Múzeum-kertig és vissza... Lesz-e fantáziád? Lesz-e lelkednek hite, naivitása, frissesége? Holott magad körül csak a fáradt, kenyér után futó szegény emberek lihegését hallod s a nagy házak sötét árnyékot vetnek rád, mikor játszol... Ó, micsoda kincset ér nekem az a kép, mely belém van égetve: apám tornácos háza, amelyben születtem, a vén diófák, a büszke jegenyék, a kétoszlopos kapu, a falu széles, napfényben úszó utcája, melyen annyiszor döcögtem végig szamárkordélyban ülve... az utcán túl a mester úr kertje melyből meggörbült nyakkal, sárga arccal, mintha betegek lettek volna, tekintettek át hozzánk a nagy napraforgók...

Bocsánatot kérek, most jut eszembe, hogy a fiam gyermekkori visszaemlékezéseit akarom megírni, nem a magamét. De nem tehetek róla, az emlékezet kézen fogott engem is, mint én a fiamat és visszavezetett a magam gyerekkorába. Ott hagytam el, hogy György úr kitünően letette a vizsgálatot. Még előtte való héten azt ígértem neki, hogy ha jól vizsgázik: kérhet tőlem, amit akar, mindent megkap. Mert a nevelési rendszer az én időm óta nagyot változott. Nekem még azt mondták: Látod ezt a pipaszárat? Ha nem tanulsz jól, ezzel verlek el! Én már azt mondom a fiamnak: Látod a kirakatban ezt a gőzhajót? Ha jól tanulsz, megveszem neked. Az én időmben fenyegettek a szülők, ma már ígérgetnek.

Könnyeim között mosolyogva, tehát igazi humorista módjára tekintettem a kis tökfilkóra, akit ennyire sikerült bolonddá tennem.

- Maga semmit se tud megtagadni ettől a fiútól. Igazán kényezteti őt a többiek rovására.

Annyira hatott rám ez a mondás, hogy igazán lelkiismeretfurdalást éreztem. De erőt vettem magamon s kivetettem a fiú manduláit.

Igaz, hogy a torka többé nem fáj, de a fiú sokkal rosszabb, mint azelőtt, mert nincs már mivel hatni rá.

Azonkívül elhagyta a pajtásait, lenézvén őket abból az okból, hogy azoknak nincs kivéve a mandulájuk.

Nem adok neki egy hónapot, a ház összes gyerekei meg lesznek mandulátlanítva.

A gyerekszobában mély csend van, pedig a gyerekek már ébren vannak. De pisszenni se mernek azért, mert az éjjeli mécses ég s így még éjszakának kell lenni. Ők már rájöttek arra, hogy a mécses épen reggelre kiadja a lelkét s akkor nekik szabad fölkelniök. Valamint muszáj lefeküdniük, ha este a mécset meggyujtják. A föld forgásának, az éj és a nappal váltakozásának teoriáját a gyerekszobában ez a mécses képviseli. A nap lenyugodhatik bátran, a gyerekek nem vesznek róla tudomást, de amint a dada meggyujtja a kis éjjeli lámpást, bujnak az ágyba engedelmesen.

A mécses végsőt lobban, a szoba sötét lesz, itt a reggel. Azonnal megelevenednek a láthatatlan zúgok.

Ne tessék úgy érteni, mintha György úr oroszlánt óhajtana reggelizni. Dehogy, ő csupán játszani akar azzal a boldogtalan vadállattal, mely éjszakáit a kanapé alatt tölti, kipihenve a nap fáradalmait, olyan fáradalmakat, aminőkre a legöregebb oroszlánok sem emlékeznek. Mert könnyű az igazi oroszlánnak, aki a sivatagban való ordítozással keresi a kenyerét; de nehéz ám a gyerekszobabeli oroszlán kenyere. Először Gyuri lovagol rajta, azután kardot ránt és megtámadja, majd ismét fölragadja s kisérleteket tesz arra, hogy nem tudná-e a tükörbe dobni. És ha György úr kikap a mamától, akkor is az oroszlánon tölti ki bosszúját. Szóval ez a legzaklatottabb élet a világon.

Tehát György úr felül az ágyacskájában s kezébe veszi az oroszlánt. Tüstént észreveszi, hogy az este óta valami hiba történt benne. Figyelmesen vizsgálja. Az ám, csakugyan: a papa megint megragasztotta az eltört lábat. Ejnye, ejnye, az a papa, mindig enyvezéssel kínozza a szegény állatot. És milyen rosszul áll az oroszlánnak az a négy láb! Ki látott valaha oroszlánt négy lábbal? Egy roppanás s a puszták királya ott áll három lábon s Gyuri meg van vele elégedve.

A Katica ezalatt rájön arra, hogy az a szegény kék paplan, mely olyan jó meleget tart, nagyon éhes lehet, mert sohse kap tejet. Egyszerre csak a Katica elkezd kiabálni:

- Nem kap verést, paplan éhes volt, tejet kapott. Paplan nem éhes, Katica éhes. Még tejet nekem!

Mialatt a Katicának, terjedelmes erkölcsi oktatások mellett, a kezére paskolnak, Gyuri gondolkozóba esik. Milyen kis csacsi az a Katica. A paplan nem lehet éhes, mert nincs neki szája, de bezzeg az oroszlán milyen hatalmas szájat tát. Az nagyon éhes lehet. A következő pillanatban az oroszlán hanyatt van fektetve s Gyuri a maga tejporcióját beletölti a tátongó torkába. Hogy a tej mind szétfolyt a paplanon, arról ő nem tehet. Nyilván az oroszlán volt ügyetlen.

Persze Gyurit is megpaskolják, mire ő elkeseredik s nagy fogadást tesz, hogy többet sohse lesz jószívű és nem ád a tejéből senkinek.

Következik a műsor második pontja. Apa hálószobájának megdöngetik az ajtaját. Mély csend. Újra megdöngetik, ekkor apa szobájából tompa morgás tör ki. A gyerekek Jön a medve! kiáltással szétrebbennek a szoba minden sarkába s akinek nem jutott egy tisztességes zúg, az behunyja a szemét, hogy ne lássák. Ekkor apa szobájának ajtaja lassan kinyílik s négykézláb kimászik rajta egy nagybajuszú, szépszakállú, komoly úr, aki ha föl van öltözve és kimegy az utcára, egy nagytekintélyű és nagyhatalmú bankigazgató, de itt bizony csak egy közönséges medve, akinek értéke a medveségével egészen megszünik.

A dada leteríti a nagy, bolyhos szőnyeget s kezdődik a hempergőzés; a szegény medvét ütik, csípik, keresztül másznak rajta, ráülnek az orrára és a fülébe kapaszkodnak. Eközben valamennyinek csurog a könnye a kacagástól, még a medvének is.

Mosdani! Ez a műsor legkellemetlenebb része. Mindegyik huzódozik, pityereg, vagy határozottan ellenszegül. Az immár apává vált medve is meg akarja mutatni, hogy immár vége a kedélyeskedésnek s bele szól:

Nem használ semmit. Az ősi formula (melyet apa is az apjától hallott) el van már koptatva. Apa látja ezt s előveszi az újabb formulát, melyet a hivatalnokok fizetésfölemelési mozgalmából tanult. Összevonja szemöldökeit s szól:

Az ifjú sereg meghökken. Úgy látszik, a papának csakugyan komoly szándéka a gyerekeket kínpadra feszíteni. De azért nem mozdulnak.

Apa egyet sóhajt, de most már kötelessége mindenáron imponálni. Ha mint medve közkedveltségnek örvend, mint apa kell, hogy tekintélynek örvendjen. Előveszi a legutolsó fegyvert. Még jobban összeráncolja homlokát s zordonul kiált:

Erre a kis lázadók beadják a derekukat. A papa, úgy látszik, nagyon haragszik, hogy ilyen félelmes, vad fenyegetésben tört ki. Nem lesz jó tovább ellenkezni. És csöndes, rejtett zokogással indulnak a vérpadra, vagyis a mosdó mellé.

A vizet az Isten arra teremtette, hogy a papa csordultig töltsön vele egy poharat s aztán a Katica feldöntse a tiszta abroszon. Minden víz, amely más, főkép mosdási célokat szolgál, gyülöletes és haszontalan találmány.

Margitka nagy lány, okos lány. Hat és féléves, van neki egy iskolakönyve, egy palatáblája, egy óriási babája, aki behunyja a szemét és egy Pósa bácsija, aki csupa versekből áll. Négy hónap alatt megtanult a házhoz járó kisasszonytól írni, olvasni és százig számlálni. A papa lapjában is megösmeri a betűket, a szomszéd fűszerkereskedő nevét is el tudja olvasni s büszke rá, hogy a lap is, meg a név is az ő kis könyve szerint van írva.

Vége a mosdásnak, újra kisütött a nap. Kezdődik a kis, piros gyerek asztal körül a második reggelizés. Mind a négyen, gondos felügyelet alatt, elhelyezkednek s csöndesen isszák a gyönge kávét, mialatt a papa is elkészül az öltözködésével.

A reggeli után Margitka azonnal a palatáblához ül, hogy a feladatot készítse. A papa reggeliz s az ujságot olvassa. Egyszer csak megszólal Margitka:

- Megálljunk csak, Mi is a föladat? No, persze, U-val kezdődő nevek... Izé... Margitka feszült figyelemmel néz az apjára s kék szemeiből oly vak bizalom sugárzik, hogy az apa megrendül... Meg kell felelnie a várakozásnak... Az ördögbe is, miféle nevek kezdődnek U-val? S a szegény apa homlokán verejtékcseppek jelennek meg.

- Gondolkozzál, Margitkám, majd ha aztán nem jut semmi az eszedbe, a papa mondani fog egypárat.

Silány hencegés, de szegény apa legalább egy időre kivágja magát a hínárból. Iszonyú lelkiismeretfurdalások közt nézi az ujság mögül, hogy a kis lány hogy erőlteti az eszét. Egy idő mulva bátortalanul fölnéz s újra meg-megszólítja az apját:

- No jó, hiszen nem olyan sürgős. A papának most el kell menni, hanem majd ebéd után mondok sokat.

A hivatalban az apa mindenkitől U-val kezdődő keresztneveket kérdez, de csüggedten tér haza ebédre: az egyetlen Ulrik-ot tudta fölcsípni, pedig egy diurnistával az egész kalendáriumot fölböngészte. Sohse hitte volna, hogy az U-val kezdődő nevek ilyen ritkák. Mit mond majd a Margitkának, akinek nem szabad az apjában csalódni.

- Lesz még furcsább is, - mormogá az apa keserű elszántsággal - írd kis lányom: Ullmann.

- Kérem, kérem, maga az egyetlen Ulrikom-tól megfosztott, most ne beszéljen. Elég lesz, Margitkám?

(Hála Istennek, mert már az U-val kezdődő vezetéknevekből is kezdett kifogyni.)

Ezzel az apa, zsebre rakván kislányának hálás mosolyát és kézcsókját, szobájába vonult. Csak akkor eszmélt föl, mikor a kisasszony megszólalt:

Van nekem egy nagyon derék, kedves nagybátyám, akivel igen ritkán szoktam találkozni. Száz meg száz idegen emberrel gyakrabban összejövök, mint ő vele. Ennek oka az, hogy ő falusi ember, elrejtőzve él vidéki kastélyában s legföljebb minden öt-hat évben egyszer jön Budapestre. Ilyenkor kimegyünk a pesti Dunapartra és gyönyörködünk Budában, azután átmegyünk Budára, a várba és gyönyörködünk Pestben. Azután elmegyünk a vágóhídra és nem gyönyörködünk semmiben. Innen ép bőrrel megszabadulván, a múzeumba megyünk, konstatáljuk, hogy a régiségtárban ugyanazok az ócskaságok vannak s azután befejezzük a körutat sörözéssel. Évtizedek óta ez volt a programmunk s én Budapest nevezetességeiből csakis a föntebb elősorolt helyeket ismertem.

Az idén a bácsi forradalmi szellemmel eltelve jött fel. A régi programmról többé hallani sem akart. Azzal lepett meg, hogy nézzük meg a Ludovika-Akadémiát. Még magamhoz sem tértem meglepetésemből, sürgetett, hogy nézzük meg az ezredéves kiállítás építkezéseit. Még a Városliget kidöntött fái és föl nem épített csarnokai közt állottunk, mikor már abbeli óhajtásának adott kifejezést, hogy menjünk a Műcsarnokba.

Oda mentünk. Én a nagyterem körkanapéjára ültem, pihenni, a bácsi pedig sorba vette az összes termeket. Végre odaállt elém:

Én se kérdeztem, ő se mondta, hogyan tetszettek a Műcsarnok képei. Söröztünk (ezt az egyet tartotta meg a régi programmból), hallgattunk, ő elutazott, én itt maradtam.

Már régen megfeledkeztem a bácsi látogatásáról, mikor egy napon táviratot kapok, mely így szólt:

Az utasítás egészen világos volt. Nem is haboztam, csak épen ezt a kérdést engedtem meg magamnak: Mi az ördögnek akarja Miska bácsi a tápió-bicskei malmot megvenni? De hát mit értek én egy gazdaember belső dolgaihoz? Nem bírálhatom felül és nem beszélhetek bele.

Másnap, kellő számú bankóforintokkal fölfegyverkezve, elutaztam Tápió-Bicskére.

Tápió-Bicskére úgy lehet eljutni, hogy az ember Nagykátáig jegyet vált s onnan kocsin igyekszik tovább. Hogy Tápió-Bicskét miért hívják Tápiónak, az igen egyszerű: Bicske mellett ott folyik a Tápió. De hogy miért nevezik Bicskének? Annak kiderítése az utókorra vár. Mert a Tápió mellett nem folyik ám a Bicske!

Mikor Kátán kiszálltam, megkérdeztem az állomásfőnököt, hogyan lehet legegyszerűbben Tápió-Bicskére jutni?

- Hát hogyan lehet legegyszerűbben Tápió-Bicskére jutni, ha kocsi nincs? - folytatám a puhatolódzást.

- Hová mégy, barátom? - kérdém a kocsistól. (Minden kocsist barátomnak szólítok, amíg remélhetem, hogy elvisz valahová.)

- Karajcsik? Hisz ez pompás. Régi jóbarátom. Sohse gyógykezelt és így kölcsönösen megőriztük egymás iránti tiszteletünket. Felültem a kocsiba és robogtunk Bicske felé.

Mikor átkeltünk a Tápió hídján, utasítottam a kocsist, hogy vigyen egyenesen a malomhoz.

Közgazdasági dolgokhoz semmit se értek s a malomiparnak még csak halvány körvonalai se derengenek elmémben, de azt kezdtem sejteni, hogy háromszáz forintos ajánlattal bajos lesz átlépni e malom küszöbét.

Szimuláltam a kiváncsi tudatlant s nagy áhítattal végignéztem a könyvelő vezetése alatt az egész berendezést.

Otthagytam és a községháza felé indultam. Alig mentem száz lépésnyire, szalad utánam a könyvelő.

- Uraságod malomrészvényeket akar háromszáz forintért. No, erről beszélhetünk.

A községházánál annyit megtudtam, hogy Kelemen Jánosnak van egy szélmalma a pándi dombon. Ez az egyetlen malom Bicskén, a gőzmalmon kívül. Ez az, melyet a bácsi óhajt, ez kétségtelen.

Kelemen gazda fölcsapott, az áldomást megittuk, az átírást a községházánál megcsináltuk, a pénzt kifizettem és százötven megtakarított forinttal este már visszatértem Budapestre.

Másnap megtáviratoztam az örömhírt a bácsinak. Hogy a tápió-bicskei malmot százötven forinttal olcsóbban vettem meg, mint amennyit ő rá szánt. A bácsi visszatáviratozott:

A 150 pengő ajándékot persze kitörő örömmel fogadtam s csak jó idő mulva vettem észre, hogy a táviratban egy homályos passzus van:

Azt tettem, amit ilyen esetekben más okos emberek is szoktak tenni. Leültem s megírtam a bácsinak tápió-bicskei kirándulásom történetét.

Ez idő óta - joggal - szamárnak s egy tápió-bicskei malom tulajdonosának érzem magamat.

Tikkasztó nyári éjszakán künn ültünk egy körúti kávéház terraszán s miközben csöndesen beszélgettünk, figyeltük a villámos ívlámpák körül röpdöső, kopogó, zümmögő bogársereget.

Tompa robajjal, dob- és trombitaszó nélkül egy zászlóalj baka haladt arra. Csak most vonultak be a gyakorlatról, porosak, piszkosak, fáradtak voltak. Tíz-tizenketten sántítottak, valamennyi meggörnyedve haladt s irigy pillantásokat vetettek a mi asztalunkra, hol magas poharakban habos, sárga sör állt.

Ez a néma, elcsigázott embertömeg a beszélgetést átterelte a katonaéletre s egy fiatal írótársunk, aki tavaly még a lovastüzérek uniformisát viselte, egy vidám történettel derített föl bennünket.

Tata vidékén voltunk hadgyakorlaton s az iszonyú melegben naponként tíz-tizenkét órát töltöttünk nyeregben, üldözve az ellenséget vagy üldöztetve az ellenségtől. Rohantunk tüskön-bokron át, bömböltettük ágyúinkat láthatatlan ellenséges hadoszlopok irányában s végre bekvártélyoztuk magunkat valami faluba s igyekeztünk pihenni.

Egy napon az alezredes mellé rendeltettem adjutánsnak. Ez annyiban jó, hogy későbben kell útrakelni, mint a legénységnek. Valami nagy intelligencia nem kell hozzá, mert egyéb dolga nincs az adjutánsnak, mint fogni a parancsnoka lovát, ha annak eszébe jut leszállni róla.

Egy kora reggelen ketten indultunk el a faluból a már előbb tovavonult tüzérezred után: az alezredes meg én. Szó nélkül lovagolt előttem, én pedig tisztességes távolban követtem.

Egy árok előtt megállt. Az árkon túl gyönyörű rozstáblák terültek el.

Alig haladtunk ötven lépést, egy óriási parasztember bukkant föl előttünk. Lehetett egy öles. Naptól barnított, értelmes arcáról bátorság sugárzott. Amint furkós botját magasra emelte és borjúszájú inge a vállára hullott: két oly hatalmas kar lett láthatóvá, hogy ezredünk bármely önkéntese elfogadhatta volna - lábszárnak. Én pláne, aki a legnyápicabb voltam valamennyi közül, deréknak is elvállalhattam volna.

A csősz, mert az lehetett, káromkodott, mint a jégeső s goromba volt, mint a pokróc. Én áldottam az Istent, hogy az alezredes egy hangot sem tud magyarul, különben csunya kardaffér kerekedhetett volna.

Eközben a csősz ott állt a ló orra előtt s mindennek elmondott bennünket. Ha jól emlékszem, a háziállatok közül a kutyát és a disznót említette... az utóbbi állatnál egyszerre földerült az arca, keményen az alezredes szeme közé nézett s így kiáltott rá németül:

Az alezredes elvörösödött a dühtől, curukkoltatta a lovát, aztán rámutat a parasztra és stentori hangon ordít:

- Önkéntes, tartóztassa le azonnal ezt a gazembert, kisérje tüstént a faluba és csukassa le! Megértett?

Megértettem-e? Hogyne értettem volna meg! A parancs egészen világos volt... és világos volt az is, hogy végre kell hajtani... Azzal körülbelül tisztában voltam, hogy a dühös csősznek valami tíz olyan legény mint én, a félfogára is kevés. De mondhatom, nagyon kiváncsi voltam rá: hogyan fogom a parancsot végrehajtani.

Leugrottam a lóról s odaléptem a vadállat elé. Aztán lábujjhegyre ágaskodtam, amivel elértem azt, hogy elértem a negyedik lájbi-gombját. S ekkor pokoli Ötletem támadt. Torkom szakadtából, a legmérgesebb akcentussal, elkezdtem ordítani:

- Adok magának - ordítottam tovább - tizenöt pengőt. (És öklömet fenyegetőleg ráztam az orra alatt, hadd lássa az alezredes, hogyan terrorizálom.)

- Az már más, - felelt egészen megszelídülve a csősz, - tizenöt pengőért szívesen megteszem. Gyerünk, önkéntes úr.

- Ráijesztettem egy kicsit a fickóra, alezredes úr s ő egész ünnepiesen bocsánatot kér.

- Filep János, az alezredes úr most az egyszer megbocsát. Mehet az útjára. Engem pedig segítsen a nyeregbe.

A rozsőrző óriás illedelmes köszönéssel távozott, mi pedig tovább lovagoltunk az ezred után.

- Was ist das bengő? (Mit jelent az bengő?) Ezt az egy szót megjegyeztem magamnak.

...És én magamban áldottam a közös hadügyminisztert, hogy nem engedett a magyar lapok sürgetéseinek és nem adott tüzérséget a honvédségnek... mert ha ez a jelenet velem, mint honvédtüzérrel esik meg, akkor én ma ott fekszem a rozs között, halva. Filep János pedig Vácon kosarat fonna. S ez igen kellemetlen volna mindkettőnknek.

Este a főhadnagyomtól hallottam, hogy a tiszti asztalnál az önkéntesekről volt szó s az alezredes kijelentette, hogy én vagyok a legsnajdigabb valamennyi közül s azt jósolta, hogy belőlem még jó katona lesz.

Az alezredes jóslata nem teljesedett. Hogy miért, azt csak hárman tudjuk: a magyarok Istene, én és - Filep János.

Nem tudom, ki volt az a barátaim közül, de valaki azt a tanácsot adta, hogy két pár cipőt vigyek magammal Olaszországba. Nekem szeget ütött a fejembe, hogy valaki nyugodt, komoly arccal ilyen, az ostobaságig egyszerű tanácsot merjen adni, olyan embernek, mint én vagyok, aki sokat is utazik és meg is üti az ország okossági átlagát. Hisz mindenki két pár cipővel utazik, én is annyit szándékoltam elpakkolni, hát mért tanácsolja? Vagy ő szamár s csak ilyen tanácsokat képes adni, vagy engem néz szamárnak, hogy még ilyen tanácsokat is be mer nekem adni. Az első eset kedvezőtlen fényt vet rá, hogy én ilyen ostoba embereket számíthatok barátaim közé, a második eset meg kedvezőtlen fényt vet rá, hogy ilyen ostoba embereket, mint én, számíthat barátai közé.

A föntebb említett szeg addig forgott ide-oda a fejemben, míg végre elhatároztam, hogy azért is csak egy pár cipőt viszek olaszországi utamra. És ezt az egy párt is a lábamra húzva fogom magammal vinni.

Szicilia keleti tengerpartján robogtam végig Katániából Messzinába a hetedik számú gyorsvonaton. Egyedül ültem a kupéban s pokolian szenvedtem a hőségtől, mert nem tudtam, hogy ilyen esetben mi a helyi szokás. Taorminában beült egy elegáns úr, aki, alig indult el a vonat, levetette a kabátját, azután levetette a cipőjét, majd lefeküdt aludni. Hála Isten, tehát a sziciliaiak ép úgy tesznek, mint a magyarok. Levetettem a kabátomat, lehúztam a cipőmet, - de nem feküdtem le aludni. Ugy tudom, az alvás nem kötelező hőség esetén.

Egyik állomáson nyílik az ajtó s egy szurtosképű ember szól be, egyúttal a két pár cipőt összeszedi.

Nem tudok ugyan olaszul, de a sziciliai dialektust nem értem. Másrészt szégyenlem, hogy nem tudok olaszul s ha valaki megszólított, mindig helybenhagyólag szoktam biccenteni.

Most is így tettem. Ez bizonyosan egy repülő csizmatisztító lesz, aki a vonaton rendezte be üzletét. Otthon is mindig támogattam a kisipart, miért ne tegyem Sziciliában?

A szurtos alak eltünt a cipőkkel, halkan betette az ajtót, a vonat tovább robogott, útitársam tovább aludt.

Egyszerre felébredt az útitársam. Nagyot ásított, megevett egy narancsot és rágyujtott egy cigarettára. Azután gépiesen a cipőjéért nyult. Nem találta. Kérdőleg nézett rám.

- Ostobaság. Ilyen mesterség nincs a világon. S ön engedte a cipőket nyugodtan elvinni?

- Bocsánat, ön nem mondta nekem, hogy ne adjam oda, ha bejön valaki értök...

- Hallatlan szamárság! - kiáltott az útitárs, ezúttal olaszul, de én mozdulatlan maradtam. Oly kellemes, ha az emberrel idegen nyelven gorombáskodnak. Nem köteles megérteni.

Még néhány állatot említett, ha jól emlékszem, a bivaly és az ökör is köztük volt és nem kellett sok fantázia annak a kitalálásához, hogy ezeket a szarvasmarhákat velem kapcsolatban emlegeti. Ugyanezeket az állatneveket én magyarul intéztem hozzá s ezzel az ügy lovagiasan el volt intézve.

Az idegen kinyitotta a táskáját, elővett egy második pár cipőt és a lábára húzta.

Ha az ember mezítláb van a melegség miatt, az egészen kellemes állapot, de ha mezítláb van azért, mert nincs cipője, ez nagyon kellemetlen.

Csinos szürke utiruhában voltam. Fejemen fehér angol sipka. Karomon egy drága esőköpenyeg. A kufferem angol vörös bőr, acélcsattokkal, - de mit ér mindez, mikor mezítláb vagyok?

Hirtelen határoztam. A legközelebbi állomáson kiszállok, cipőt szerzek s úgy utazom tovább. Nem vonulhatok be mezítláb Messzina városába!

Mielőtt a vonat megállt, még egy ötletem támadt. (Mert ötletem nekem mindig több van, mint cipőm.) Ha férfi vagy, légy férfi, ha mezítláb vagy, légy mezítláb. Millió és millió szegény paraszt jár mezítláb, de harisnyában senki. Tehát levetettem a piros harisnyámat is s mikor a vonat megállt, a perronon termettem. Intettem, a hordár kihozta a pakkomat.

Az állomásfőnök köszönt és mylordnak szólítva tudakolta, hogy nem parancsolok-e fölvilágosításokat. A lábamat mintha észre sem vette volna.

Rövid habozás után elmondtam neki az esetemet és cipőt kértem tőle. Ő kijelentette, hogy neki csak egy pár cipője van, több hivatalnok itt nincs, a bakternek meg a szolgának pedig sohse volt cipője életében.

- Hát húzzon papucsot, míg én a városba megyek az ön cipőjében, cipőt venni magamnak.

- Még csak papucsa sincs? - mondám megvetőleg, ami meglehetős impertinens dolog egy olyan embertől, aki hazájától kétezer kilométernyire van - mezítláb. - Igy csak nem mehetek be a városba?

Az lett a vége, hogy elindultam a városba, a Hotel du Globe felé. Elől ment a fakino a podgyászommal, utána én sétapálcával, fehér angol sipkában, szürke esőköpenyeggel, úri grandezzával - de cipő nélkül.

Az emberek megálltak és mutogattak rám. A gyerekek csoportosultak és utánam sorakoztak. Az asszonyok kötényük mögé bujtak és úgy nevettek.

És az egészben az volt a legmulatságosabb, hogy mindnyájan mezítláb voltak.

A Hotel du Globe tulajdonosa földig hajolva fogadott, mylordnak szólított s legszebb szobájába vezetett, melynél csunyábbat keveset láttam. Amint a szobában voltam, így szóltam hozzá:

- Minek... teringettét... még azt kérdi, hogy minek?... Hát tudja, egy pár goromba cipőt akarok tőle venni... Sajnálom itt a hegyek közt a finom londoni cipőimet...

- Nyomorult fészek ez, uram, itt harminc-negyven embert kivéve, mindenki mezítláb jár egész esztendőben... Vegyen Messzinában, mi is ott veszünk.

Le voltam sujtva. Székre hanyatlottam. Kopogtattak az ajtón. Három fekete kabátos úr vonult be. Mind a három mezítláb.

- A polgármester és a tanács tagjai, - súgta a vendéglős, - ők is kint hagyták a cipőiket.

Ezek a derék polgárok úgy okoskodtak, hogy ha a mylord az utcán is mezítláb jár, mennyivel inkább megkövetelheti, hogy a látogatók az ő szobájában fedetlen lábbal jelenjenek meg.

A polgármester azért jött, hogy az előkelő idegent üdvözölje s meghívja a municipióba fekete kávéra.

Lábamra nem is került a sor. Ők elfogadtak így, ahogy vagyok, sőt alkalmazkodtak hozzám. Igy már elő sem mertem hozni, hogy ez nekem nem rendes állapotom, hanem kivételes balesetem.

A fekete kávé, Erven Lucas Bols-féle szeszneműekkel keverve, kitünően sikerült. Az egész intelligencia mezítláb jelent meg. Oly szeretettel néztem rájuk, mint Krisztus az ő tanítványaira. Oly fogékony hívekre még nem találtam.

A vasutra is ki kisértek, persze (a fiakker nem lévén Sirrondóban föltalálva) gyalog és mezítláb. Ott érzékenyen elbúcsúztam tőlük s az állomásfőnök szobájába siettem, mert megint ötletem támadt.

De mialatt a szolga a lábamra kent suvikszot kefélte, lelkifurdalások kínoztak s úgy éreztem, hogy Sirrondo derék intelligenciáját elárultam. Ők lelkesen sorakoztak a cipőtlenség zászlaja köré s én ime dezertálok.

De mit törődtem vele. A messzinai vonat berobogott, fölugrottam és tovarobogtam. Végigfeküdtem az üléseken s boldog voltam.

- Kérem, mylord, ha végigfekszik az ülésen, vesse le a cipőjét. Ez a szabály.

Hogy vessem le a cipőmet? Könnyű azt mondani. Bután nézhettem rá, mert így folytatta:

- Soha! Távozzék! - kiáltottam energikusan s a kalauz megdöbbenve ki hátrált.

Ülve elszundikáltam s csak Messzina előtt ébresztett föl egy kínos álom. Azt álmodtam, hogy kis fiú voltam, Mikulás estéje volt és anyám fölszólított, hogy a cipőmet tegyem az ablak közé... majd Mikulás bácsi reggelre megtölti cukorral... A cipőmet... Ah...

A nyáron fogtam hozzá második mázsa drámám megírásához. Ebbéli termékenységem lehetségessé teszi, hogy drámáimat mázsájával számíthassam. Az első mázsát valami 250 színdarab tette ki, a hozzá való 250 kemény táblával együtt. Mert valamennyit beköttettem s a könyvkötőipart a fővárosban határozottan lendületnek indítottam. Az első mázsához már tizennégyéves koromban hozzáfogtam s egész passzióval írtam a színdarabokat. Más ember kártyázik, iszik, billiárdozik s más egyéb szenvedélynek hódol: én drámáztam. Egyike az olcsóbbfajtájú passzióknak, bár a papiros és a tinta drága. Eleinte nem is sejtém, hogy a színdarab arra való, hogy színházban előadják. Azt hittem (mint diák), hogy inkább arra való, hogy a matematikai óra unalmait agyonüssem vele. Később jöttem csak rá, hogy a színdarab és a színház közt szoros összefüggés van s a színdarab ád a színháznak létjogot, a színésznek pedig kenyeret. Be kell vallanom, hogy erre nem a saját tapasztalataim alapján jöttem rá. Mert - s ezt büszkén elmondhatom, - 250 darabom közül egy sem került színre. Hogy mért, azt nem tudom biztosan, csak sejtem, hogy azért, mert - egyet se nyujtottam be. Barátaim ugyanis azt mondták, hogy színdarabjaim úgynevezett könyvdrámák. Abszolut becsűek, de nem adhatók elő. Ebbe belenyugodtam s tovább írtam könyvdrámát, könyvvígjátékot, sőt könyvnépszínművet is s abszolut becsüket fokoztam még azzal, hogy beköttettem őket.

A világ egyetlen írója sem ült még olyan széken, mint én. Asztalomhoz gördítettem az első mázsát s arra ülve kezdtem hozzá a második mázsa legelső darabjához. Egy trón, agyvelőm halvaszületett gyermekeiből. Csak azt vártam, hogy az első mázsának egy szikra híja se legyen. A második mázsával már nem maradok titokban. Megírtam, a remény zöld színébe kötöttem s hónom alá vágva, megindultam a Népszínház felé. Ott a direktor jobban rá van szorulva a jó darabokra, mert nem kap szubvenciót s így kegyesebb a fiatal tehetségek iránt. Meg már ismerős is voltam, mert egyszer statisztáltam az «Ördög pirulái»-ban. A negyedik alguazilt játszottam s az a szerepem volt, hogy nekilöktek egy dekorációnak, mely erre eltünt. Utána én is eltüntem. Igen jól játszottunk. T. i. én és a dekoráció.

A színház hátsó kapuja előtt művészek és művésznők beszélgettek. Tünődtem, hogy kinek is kellene voltakép a darabot átadni? Sétáltam föl s alá egy óra hosszat, miközben kétszer majdnem elgázolt a lóvasút. Ez nem is volna rossz. Ezzel egyszerre magamra vonnám a Népszínház figyelmét. Nem, nem jó lesz, elvetem a lóvasút eszméjét, nagyon dísztelen. Várok egy elegáns magánfogatra. De nagyon sokáig késett. Végre megszólítok egy ingujjban ott álldogáló, borotvált arcú urat s kérdem tőle, hogy mikor beszélhetnék az igazgató úrral? Tiszteletteljes föllépésem nagyon meghatotta s barátságosan tudakozódott céljaim felől. Mindent bevallottam neki, az ingujjas úr minden jóval biztatott s én már azon a ponton álltam, hogy elkezdjem neki fölolvasni a darabot, mikor egy kemény hang kiszólt a színház kapuján:

- János, a ménkű üssön magába, már megint idekint diskurál. A díszletek még odafönt hevernek egy rakáson.

János ott hagyott... Dekorátor volt. Ó, én ügyetlen! Gondolhattam volna, hiszen színésznek csak a színpadon szabad ingujjban megjelenni! De miért is engedik meg dekorátornak a borotválkozást? Elhatároztam, hogy merészen nekivágok. Az első ajtón már túl voltam. Ekkor megszólít valaki:

- Idegeneknek tilos a bemen és! - folytatá s az ajtón levő táblára mutatott, melyre ez volt írva: «kifelé nyílik» (t. i. az ajtó). Fatális egy fölírás! Ez annyit jelent, hogy tessék nekem is «kifelé nyílni».

- Az igazgató urat keresem, - szóltam félénken. Tudtam, hogy a színháznál milyen nagy úr a tűzoltó.

- Az a Bányainál lesz. (Erősen közeledünk a színházhoz: a Bányai-vendéglő már ott van a tőszomszédságában. Kezdtem hinni s folytatám.)

- Kérem, miféle hivatalnokok vannak még a színháznál? - kérdém a tűzoltót.

Előre kerültem, a pénztárhoz, azzal az elhatározással, hogy annak az úrnak, aki ott ül, átadom a darabot. Sokan voltak a jegyváltók, végre rám került a sor, zavaromban először is egy zsölleszéket váltottam egy forint nyolcvan krajcárért s aztán a pénztáros kezébe nyomva a színdarabot, el akartam osonni. De nem sikerült. A pénztáros stentori hangja megállított.

- Legalább azt mondja meg, uram, melyik színházi hivatalnál kell átnyujtani a színdarabokat?

- Erre nincs még eddig külön hivatal. De átnyujthatja az igazgató vagy a titkár úrnak.

Tessék! és épen ők vannak most külföldön. Csak nem utazhatom most Párisba, vagy pláne Rákos-Palotára? Be sem várva a legközelebbi vonatot, elutaztam Bányai sörcsarnokába s onnan lestem a színházat, mintha attól féltem volna, hogy az is elutazik.

Estére megjött a tikár úr és én fölmentem hozzá. Ezúttal meggyőződtem, hogy az ajtó kifelé nyílik ugyan, de befelé is lehet menni rajta. Bemutattam magamat s átnyujtottam a darabot. Borzasztó közömbösen vette át, semmi izgatottság se mutatkozott rajta, - pedig első nyilvánosságra szánt darabom volt. Átvette, kinyitott egy óriási szekrényt s beletette a darabomat. Belenéztem: csupa színdarab volt! Jézus Mária! Mennyi konkurrens, hány fog ebből a nagy temetőből föltámadni! Azután elővett egy óriási könyvet s kérdé:

Mindezt beírta a nagy könyvbe, aztán becsapta, a szekrényt becsukta s ajánlotta magát: de nem ment el. E szerint tehát nekem kellett elmennem.

«Csorvási Ákos úr fölkéretik, hogy a Népszínház titkári hivatalában jelentkezzék.»

El vagyok fogadva! Az igazgató úr bizonyosan megjött Párisból, elolvasta s rögtön elfogadta előadásra a darabot. Kitünő lehet, hogy ilyen gyorsan értesítik a szerzőt. Sietnek minél hamarabb a színrehozatallal. Kivel játszassam Jucit, aki szereti Petit? Blahánéval? Hegyi Arankával? Igen, Jucit Blahánéval, Katit Hegyi Arankával... van még ott egy szerep Pálmaynak is... Emelt fővel mentem a színházhoz. A színészek, úgy látszik, még nem sejtették, hogy egy eleven szerző jár köztük. A tűzoltó igen udvarias volt. Ahán, ez már mindent tud. A sötét színpadon keresztül lépkedtem a titkári hivatal felé s kéjjel dörgölőztem a színfalakhoz... Ott álltam végre a titkár úr előtt.

- Kérem, én vagyok Csorvási Ákos, a «Patkószeg» szerzője, - mondám némi büszkeséggel.

- Örvendek. Uraságod tegnapelőtt itt jártában elvitte újdonatúj kalapomat s itt hagyta a magáét. Tessék.

- Ezért - s ezzel ruhaujjával elkezdte kefélni általam visszahozott kalapját.

Elrohantam. A «Patkószeg»-ről azóta sincs hír. Elhatároztam, hogy darabjaimat ezentúl hajadonfővel fogom benyujtani.

Talán méltóztatnak még emlékezni rám; Csorvási Ákosra, aki «Patkószeg» cím alatt egy népszínművet nyujtottam be a Népszínházhoz? Fájdalom, akkor nyujtottam be, mikor az igazgató úr Párisban volt és senkinek se jutott eszébe utána táviratozni, hogy ne keresse külföldön a tehetségeket, mikor itthon vadon teremnek. E vad termés közé számítottam magamat is s meg vagyok róla győződve, hogy ha ez időtájt Párisban tartózkodom, az igazgató diadallal hozott volna haza. Denikve a «Patkószeg» sorsa sokáig izgatottságban tartott, se inni, se enni, se aludni nem tudtam s ha a dolog még sokáig késik azóta - nagy bánatomra - halva volnék. Egyszer aztán azt olvastam, hogy az igazgató úr haza jött Párisból. Vártam még pár napig, hogy az igazgató úr újra beletalálja magát a hazai irodalmi viszonyokba s szerény művemet ne hasonlítsa a francia drámákhoz, azután fölsompolyogtam a színházhoz. Azt már láttam, hogy néz ki egy színház, ha az igazgató Párisban van, nézzük, milyen most. Nem sok a különbség, csak a tűzoltó volt szelidebb s a sarki hordár volt gorombább. Később rájöttem, hogy ez tisztán véletlen volt és semmi összefüggésben sincs az igazgató jelenlétével. Az első emeleten nagy csoport ember várt, az igazgató ajtaja előtt. Hozzájuk szegődtem én is. Bármily sokáig kell is várnunk, - gondolám, - sokan vagyunk hozzá s így kevés jut rám. Délután egyig álldogáltunk ott, ekkor jött az ellenőr és jelentette, hogy az igazgató ma nem jön föl. Tehát hiába strázsáltuk az üres szobát. Délután feljött az igazgató, de a népszínházi segélyegyesület ülésére, harmadnap a népszínházi bíróság ülésére. Hisz ennyi ülést egy takarékpénztár se tart. Végre megtaláltam őt, amint megint valami ülésre készült. Bemutattam magamat s bevallottam neki a «Patkószeg»-et.

- A mult heti szállítmányt kiosztottam a színházi birálók közt. Majd ha ők elolvasták.

Már most melyiknél van az én darabom? Ezt volna jó kisütni. Manővert kell kezdenem a négy kritikus ellen s akiről kitudódik, hogy nála van, arra rárontok s az eredményt megtudakolom. Pár napig törtem a fejemet, de nem jutott eszembe a manőver. Bizonyos, hogy ha a sors rám bízza vala a puskapor föltalálását, komolyan zavarba jöttünk volna, t. i. én és a hadviselő királyok.

Végre mégis kitaláltam valamit. Mint hazai lelemény, elég tisztességes, bár a francia vígjátékírók naivnak tartanák. Sorba veszem a bírálókat s betűrendben levelet írok mindegyiknek, mint szerző, hogy küldje vissza a darabomat. Ha már három azt felelte, hogy nála nincs, akkor biztosan tudom, hogy a negyediknél van s fölmehetek hozzá tudakozódásaimmal.

E levélre kétféle választ vártam: 1. A kritikus elolvasván népszínművemet, lelkes szavakkal üdvözöl, mint új csillagot népszínműirodalmunk egén s meghí lakására. 2. A darab nincs nála s ezt ő tudtomra adja s akkor megyek a másodikhoz.

Este az express-vonat sebességével rohantam a titkárhoz. A nézőtéren volt. Nem is találkozhattam vele. A tehervonat lassúságával bandukoltam haza. Sőt lassabban, mert az csak marhát visz, de én bánatomat cipeltem. A manőver nem sikerült.

Másnap (szomorú esős nap volt) a lapokban a következő színházi hírt olvasám:

Amitől rettegtem, bekövetkezett: egy csomó régebben visszautasított színdarab végére odabigyesztették a szegény, ártatlan «Patkószeg»-et is és így a fölséges címet örökké lehetetlenné tették. Mit csináljak? Elmenjek a titkárhoz, bevalljak neki mindent, és megkérjem, hogy csak küldje vissza a bírálóhoz? Elmondjam, hogy csak tévedés volt az egész? Ez lesz a legjobb. Föl is mentem, újra bemutattam neki magamat, láttam, hogy emlékszik rám, mert a kalapját elcsukta a szekrénybe. Rögtön kezembe nyomta a «Patkószeg»-et.

- Nem lehet, a bíráló úr visszaküldte, én regisztráltam, a könyvekben is, a lapokban is, a darab megfutotta a hivatalos utat, csak nem akarja ezt a legvégén megakasztani?

S úgy nézett rám, mint egy szentségtörőre. Elpárologtam, hónom alatt a «Patkószeg»-gel, melynek sorsa most már szeget, még pedig Patkószeget ütött a fejembe.

Még az este egy olyan zseniális ideám támadt, mely már határozottan közel fér a puskapor föltalálásához. Penicilusommal gyönyörűen kivakartam a «Patkószeg» címet, a saját nevemet, helyébe azt irtam: «Szeget szeggel» (ez is pászolt), irta Turul, s másnap hordárral felküldtem az igazgató úrhoz. A címen kívül úgy sem ismertek még egyebet belőle s bizonyos, hogy a csempészet sikerült.

Pácz Mihályban mindig megvolt a magasra törekvés. Már gyerekkorában a legmagasabb asztagokra mászott föl s mikor mi még csak a Gellérthegyre merészkedtünk, ő már a Tátrát is megjárta, apja felügyelete alatt.

Ha mi diákok beszélgettünk egymás közt, hogy mik leszünk, ő mindig azt mondta, hogy léghajós vagy hegymászó. Ennél magasabb foglalkozást nem tudott találni. Én annál jobban rösteltem magamat mellette, mert én inkább lefelé kivánkoztam. Szerettem volna például búvárharangban a tenger fenekére szállni. Kedvenc olvasmányom volt «Utazás a föld középpontja felé», Jules Verne regénye, míg ő az «Utazás a holdba» című, szintén Verne-féle regényt hordta örökké a zsebében, citált belőle s szentül hitte az egészet.

Mikor én ásót ragadva, a földet turtam, hogy régi fegyvereket és fiatal ürgéket szedjek elő a napvilágra, ő égre emelt szemekkel madarakat lövöldözött vagy sárkányt eresztett.

(Az ám, most mind a ketten vagyunk járásbírósági irnokok, Miska a negyedik emeleten, én a földszinten; Miska a holdhoz közelebb, én meg a föld középpontjához.)

Az akasztás volt az egyetlen dolog, melyben összpontosult mindkettőnknek az ideálja: ott először fölhúzzák az embert (a Miska kedvéért), azután leeresztik a sírba (az én kedvemért).

Mikor az érettségi vizsgálatot letettük, apáink egy-egy kívánságunk teljesítését igérték. Miska azt kívánta az apjától, hogy vigye föl őt a Gross-Glockner csúcsára, én pedig azt óhajtottam, hogy vigyen le az aggteleki barlangba.

Ilyen ellentétes hajlandósággal mi a lehető legjobb barátok voltunk. Én Zenithnek hívtam őt, ő Nadirnak csúfolt engem. Csúfolhatott is, mert az én törekvéseim csak ideálisak voltak, míg ő egészen komolyan szőtte fellengző terveit.

Mindig leste a lapokban az idegenek névsorát, hogy nem érkezik-e ide valami gazdag angol, vagy amerikai. Ő ahhoz beáll inasnak, s majd azzal körülutazza a világot. Csak egyszer Indiába eljuthasson! Oda már közel van a Himalaya. Vagy egyelőre a Kaukázus is elég lesz. Leste egyre, hogy nem tör-e ki valami cserkeszforradalom, nem támad-e föl Shamyl, hogy majd ő akkor a Kaukázusba megy az oroszok ellen harcolni s közben megmássza a hegyeket. Addig is szorgalmasan följárt a Gellérthegyre, télen-nyáron, esőben-hóban fölszaladt s megint leszaladt róla. Vagy elgyalogolt Gödöllőre, meg visszagyalogolt onnan Budapestre. Igy edzette testét a jövendő nagy utakra. Csak a léghajózáshoz nem tudta, hogyan készítse elő magát. Annyit megtehetett, hogy mindig negyedik emeleten lakott s mindig kinézett az ablakon, hogy a magasságokhoz hozzá szoktassa magát s ne szédüljön később, ha majd még nagyobb magasságokról dugja ki a fejét. Minden vasárnap fölment a budai Mátyás-templom tornyába: ez már igen tisztességes magasság s szoktatónak nagyon jó.

Egy napon belép hozzám. Épen a második alapvizsgára készültem. Ráüt a könyvre és suttogva szól:

- Mit akarsz vele? Nem elég, hogy megszülettél benne, még többet is kívánsz tőle?

Estére két hordár majdnem megszakadt egy faláda terhe alatt, melyet szobámba cipeltek. Miska is segített nekik s roppant ügyelt a ládára.

Nagyot néztem. Ő ajkára tett kézzel hallgatást intett s megvárta, míg a hordárok eltávoztak. Akkor levette a láda tetejét, a szalmát félretakarította s ott egy fehér kőbe vésve ezt olvastam:

- Barátom, - kezdé ő, látva elbámészkodásomat - én egész komolyan készülök az utazói pályára, de mielőtt elutaznám, itthon mindenről gondoskodni akarok. Például nem akarom, hogy a szülőházam elkallódjék. Tizenkét éve elszakadtunk már Göbecsről, ki tudja, hogy pár év mulva föltalálható lesz-e a ház, mely engem szült? S nem tudható, hogy az utókor nem lesz-e hálás e gyöngéd figyelmemért?

- De ha az utókor hálás lesz, akkor majd ellátja ő szülőházadat emléktáblával, mert hisz azt mindig a «hálás utókor» szokta megtenni.

- Hátha akkor már késő lesz. Kihal a nemzedék, mely látta születni Pácz Mihályt s nem lesz, aki a hálás utókort nyomra vezesse.

- Hát akkor legalább változtatást, egyszerűsítést ajánlok a szövegen. Ajánlom ezt az emléktáblára:

- Ez az utolsó sor egy gyöngéd célzás, amely a hálás utókornak szól, - fejezém be mondókámat s Mihály elfogadta a változtatást.

Másnap korán reggel egy öreg kőfaragó állított be lakásomra, aki lefaragta az első szöveget s helyébe véste a másodikat. Most már indulhattunk.

Az angol bank kincseit nem őrzik oly szigorral, mint mi az emléktáblát. A vasúton még csak megjárta a dolog, de amint leszálltunk, hogy parasztszekeren menjünk tovább, kezdődött a kellemetlen rész. Miska a kocsit nem engedte ügetni, mert akkor döcögött s a kőtábla eltörött volna. Ha lejtőn mentünk lefelé, akkor mind az öten (én, Miska, kocsis és a két ló) nekikapaszkodtunk a szekérnek s tartottuk, hogy el ne szaladjon. Este későn érkeztünk Göbecsre.

Úgy kellett mindenkit fölébresztenünk: kutyát, korcsmárost. A kutya ugatott is aztán mérgiben, a korcsmáros meg káromkodott. Néhány, vásárra utazó bábus aludt a szín alatt. Mihály azt mondá, hogy maradjunk kint, őrizni az emléktáblát, hogy ezek az emberek el ne lopják. Mondám, hogy inkább akkor lopnak, ha észreveszik, hogy őrzünk valamit. Az ülés alatt jól el van dugva.

- A marhavész? - szólt Mihály s közelebb lépett az emberhez megnézni, hogy szemtelen-e, vagy csak álmos.

- Igen, mert elvitte minden marhájukat, azután utánuk pusztultak innen ők is.

Mihály megnyugodva visszalépett, a korcsmáros mind a kettő volt: szemtelen is, meg részeg is.

- Áldom az istenemet - szólt, - hogy ez az emléktábla eszembe jutott. Látod, milyen botrány volna, ha ez az ember az emléktáblával megjelenő hálás utókornak adogatna ilyen feleleteket! Él-e még az öreg Cserző Mári? - kérdé a gorombát.

- No, ő lesz a mi kalauzunk. Másnap már hajnalban talpon voltunk. Elérzékenyülten néztem körül: megismertem a hidat, amely alá a bika kergetett, megismertem a fűzfát, melyről apám azt a hajlós vesszőt metszette, mellyel engem, a bikakalandort megvert. Könnyek gyültek a szemembe, mint akkor.

Mári néni nagyon megörült, s rögtön csatlakozott hozzánk, egész úton esküdözvén, hogy a ház azon a szent helyen áll, ahol akkor.

- Ezért bizony elég kár volt elhívni, - dörmögém, - ezt magunk is tudtuk.

- Nem is azért hívtam, hanem 1. mert hiteles személy és tanubizonyság rá, hogy az az igazi ház; 2. csak ő mutathatja meg az ágy helyét, ahol születtem, s a bölcső helyét, amelyben ringattak.

Közeledtünk a házhoz. Én már azt hittem, ott is vagyunk. Megálltunk és körülnéztünk. A kilátást elzárta előlünk egy birkaakol, melyből ép tódultak kifelé a barik. Amint kivonultak, Mári néni beszaladt az akolba.

Mit akarhat? Beléptünk. Az öreg egy sarokban állt és szemeit törölgette. Irtóztató juhszag volt. Befogtuk az orrunkat.

- Akiben születni tetszett, ühüm, hm... itt a bölcső, mintha most is látnám benne az aranyost (és egy otthonmaradt beteg birkára mutatott), az az a jó levendulaszagú kaszten...

- Nyomorultak! - ordított föl Misi, - birkaakolt csináltatok szülőházamból. Ki tette ezt?

Lesujtva hagytuk ott az aklot. Az emléktábla beillesztése természetesen szóba se jött. A korcsmába menet egy csinos ház előtt nagyot dobbant a szívem: szülőházam volt, most egy gazdag paraszt lakott benne.

- Miska, - mondám halkan, - egy eszmém van. Lemondok javadra a szülőházamról. Ez az e! Tegyük erre a táblát s én hallgatni fogok, mint a sír.

Az emléktáblát szépen visszavittük Budapestre s most a padláson van. Ezen a csekélységen mult, hogy Miska nem lett nagy utazó.

Egyszer, úgy ősz vége felé, késő éjjel, hazakísértem egy jó barátomat, aki a Dunaparton lakott.

Finom, hideg, sűrű eső szitált, mely átjárta ruháinkat, besíklott a nyakunkba, belevette magát a bajuszunkba és sokkal kellemetlenebb volt egy becsületes, őszinte, harsogó zápornál. Míg azonban a Belváros szűk utcáin, a házak mellé lapulva haladtunk, addig türhető volt az állapot. Kirugó erkélyek és hatalmas cégtáblák alatt meg-megálltunk egy pillanatra, hogy ne érezzük a vizet, mely láthatatlanul az arcunkhoz csapódva azt a hatást tette ránk, mintha fagyos pókhálók ellen kellene küzdenünk, egy régen elhagyott, néptelen város utcáin.

De amint kiértünk a Dunapartra, onnan éjszakról, a Gül-Baba sírja felől, zúgó szélrohamok jöttek és végigsöpörték a két partot. A megkorbácsolt folyam harsogott s a nagy híd láncai csikorogtak.

Összébb húztuk felöltőinket s a ház elé értünk. Az én fogaim vacogtak, mert a szél át meg átjárt. Az ellen nem volt védekezés.

Valóban nagyon szép felöltő volt. Barna alap, világossárga sávokkal. Bokáig ért, s pompásan simult a testhez. Csak ránéztem és nem fáztam annyira.

Elváltunk s örültem, hogy újra bevehettem magamat a szűk utcába s csak messziről hallottam a folyam felett nyargaló szél jajgatását.

Valóban sokkal jobb felöltő volt, mint az enyém. Az enyém olyan kis vékony, jukker-felöltő volt, mely csinosan símult a testhez, kiemelte a derék karcsúságát, de mindent tartott, csak meleget nem. Jogászgyerekek szoktak ilyent viselni, de csak télen.

Hazamentem, a vizes felöltőt az előszobában szegre akasztottam s boldog voltam, hogy az ágyamba bujhattam.

Másnap reggel azt mondja a feleségem, hogy az éjjel csonttá fagyott minden, s ő már ki is készítette a téli kabátomat. Abban menjek ki. Biz az jó lesz.

Délután találkoztam a jóbarátommal a klubban. Mind a ketten téli kabátban voltunk.

- Nem sürgős. Ránk köszöntött a tél. Azt hiszem, tavaszig nem lesz rá szükségem.

El is feledkeztem róla vagy öt napig. Egyszer ebédelés közben megszólal a feleségem:

- Hogy jöjjön el a téli kabátjáért. Hiszen tudja, meg akarjuk fordíttatni. Így már nagyon kopott.

- Kérem, a nagysága mondta, hogy majd az úr kabátját kiakasztja az előszobába s ha a szabó korán reggel talál jönni, csak adjuk oda neki.

- Igenis, utánavaló reggel, hogy a nagyságos úr olyan későn éjjel gyütt haza.

- Az történt, hogy ezek Lászlónak az újdonatúj felöltőjét odaadták a szabónak, hogy fordítsa meg.

Ez a mondás ugyan nem vonatkozik a szabóélet minden ágára, mert például a kontóbenyujtásban ők nagy sietséget szoktak kifejteni, de azért egy kicsit reménykedtem.

A szabó igen barátságosan, hajlongásokkal, több ízben hangsulyozott nagyságos úrral fogadott. Mindez nekem nagyon jól esett, mert azt következtettem belőle, hogy még hozzá se fogott ahhoz, ami rá volt bizva.

- Csak leszek... tehát még hozzá se fogott. No, ugy-e nem fogott hozzá? - mondám biztatólag.

Ahán, sötétkék felöltő. Akkor sebaj! Már látom, hogy más ruhadarabbal téveszti össze a László felöltőjét.

Pista a következő percben egy elegáns sötétkék felöltőt terített a pudlira.

- Nem az, édes Horváth úr, nem az. Az enyém barna volt, világos-sárga sávokkal.

Egek, hogy adjak vissza én egy sárga felöltőkabát gyanánt egy sötétkék übercigert! Le voltam sujtva.

- Helyes! - felelt Horváth úr, - ez az én nézetem is, Nem volt érdemes a megfordítás, mert a külső viseltessége nem kívánta. De így is jól fest.

- Tudja mit, Horváth úr, tegyen rá valami szép gallért s küldje haza, a lakásomra.

Pár óra mulva otthon volt a kabát s fizettem érte nyolc forintot. A magam téli kabátja pedig kopottabb volt, mint valaha.

László nem akarta elfogadni. Én kétségbeesetten erőltettem. Csak nem tehetem meg azt egy emberrel, hogy kifordítom s még meg is tartom a kabátját? Végre belenyugodott, s csak azon bámult, hogy olyan pompásan illik neki. Nekem nem mondta, de hallottam, hogy másutt siratta egy kicsit a régi sárga kabátját, mely a régi Karszkopf-cégnek utolsó erőfeszítése volt. Utána mindjárt csődöt mondott.

Elmúlt a tél, s utána még néhány évszak, abban a sorrendben, melyet mindnyájan ösmerünk (nem volt semmi ok a sorrend megváltozására) s mi régen elfelejtettük az esetet. László viselte híven a kék felöltőt és nem sejtette, hogy a régi oly közel hozzá rejtőzik.

Valamelyik tavaszon (a hópelyhek már eltüntek, de a fecskék még nem tértek vissza) László izgatottan jön hozzám, s mondja:

- De biz úgy van. Még hozzá egészen jó állapotban. Mintha ama bizonyos lopás óta egy szekrényben őrizték volna.

- Odaadtam a szabómnak a kék felöltőt, amelyet tőled kaptam ajándékba, hogy - fordítsa meg...

- Elküldöm neki a kéket és hazaküldi a régi sárgát. Azzal rohanok hozzá, hogy ez nem az én kabátom, a szabó esküdözik mennyre-földre, hogy az enyém, ekkor én kijelentem, hogy igenis az enyém, de a régi, melyet elloptak tőlem... A szabó meg van sértődve... mutatja a belsejét, mely kék volt... becsületsértés: pörrel fenyegetődzik. Ne tartsam én őt olyan szamárnak, hogy fordítást fizettessen s új kabátot adjon ezért az árért... Én meg ott állok és egy szót sem értek az egész dologból.

- Hogy a kék felöltőm külső felső zsebe miért volt jobboldalt a belső zsebe pedig baloldalt. Tisztességes kabátoknál ép ellenkezőleg szokott lenni.

Mindig szerettem a vadállatokat és azokat, akik vadállatokkal foglalkoznak. Rendes látogatója vagyok minden állatseregletnek és bolhaszínháznak, valamennyi óriás hölgynek életrajzát és karvastagságát kívülről tudom. Lelkesülök a kezetlenül és lábatlanul világra jött csodák iránt, akik a szájukkal kötnek s (nyilván) a fülükkel esznek. Ideálom a szakállas hölgy, aki egy hatosért mutogatta magát itt tavaly. A látvány fölért egy rossz népszínművel, azonfelül olcsóbban mutogatták. Pertu voltam a kigyótáncoltatókkal és oroszlánszelidítőkkel, s ha le tudtam volna győzni félénkségemet, magam is állatszelidítőnek csaptam volna föl. De legföljebb egy madárkereskedés erejéig telik a bátorságomból. Épen talán gyöngéd lelkületem volt oka, hogy úgy rajongtam e vadállatfékező hősökért, vagy a félszeg csodákért, kik a természet bátorságának (ez extravaganciák terén) élő bizonyítékai. Én csak a pudlikutyámat mertem dresszirozni, de mikor már készen volt s következtek volna a mutatványok, egyszer megharapott, s azóta nem merem mutatványát próbára tenni. Maradjon meg becsületes, tudatlan kutyának.

Három nappal ezelőtt épen oroszlánszelidítő barátomhoz mentem tartlira, mikor örömsugárzó arccal ő maga jött elém és sörényét rázva kiáltott:

- Az állatseregletben. Az egész fővárosi művészvilágot meghívtuk. Óriási muri.

Másnap este nyolc óra után frakkba öltözve megjelentem az állatseregletben. A bejáró kapu egy óriási oroszlánfejet ábrázolt, melynek a tátott száján kellett belépni. Amint beléptem, a száj becsukódott s én sötétségben maradtam. Nyomban lekapták láthatatlan lények a télikabátomat s rám húztak valamit. Megragadtam egy lényt s a torkát szorongatva kiáltám:

- Ne tessék félni, numerust adok helyette, - s ezzel a kezembe nyomott egy darab papírost.

Behunyt szemmel mentem, egyenesen-e vagy görbén, azt nem tudom, de egyszerre csak kiestem a világosságra, hol az örvendő apa várt mindenkire, a gyülekező sokaság élén. Az urakra mind fehér kaftán volt húzva, amilyent rám is húztak a sötétségben. Ez álarcosbál jelleget adott a vacsorának.

- Szép, derék, hogy eljött, - szólt a boldog apa, - ösmerkedjünk urak, - s engem egy barátságos lökéssel a tömeg közepébe helyezett.

A nagy állatsereglet fényesen ki volt világítva, hosszában huzódott egy ragyogón terített asztal. Szerecsenek felügyelete alatt kitanult csimpanszok sürögtek az asztal körül s boros üvegeket helyeztek el rajta. A ketrecek óriási ponyvával végig le voltak takarva. Egypár papagáj ugrált szabadon s rikácsolt fülhasogatólag.

- Én Johnson, indiai kígyószelidítő. Én X. spiritiszta és antispiritiszta, - zümmögték fülembe jobbról és balról. Elhültem a földi nagyságok e tömegének láttára. Mit csináljak? Csak nem vallhatom be polgári állásomat? Lenéznek és nem barátkoznak velem s ez nekem fájni fog.

- Ah! - kiáltott föl örvendező hangon egy eddig hallgató szomszéd, - tehát kollega! - S megragadván kezemet, gyönyörűen és barátságosan pitypalattyozni kezdett.

Én zavaromban mopszliugatással feleltem, egyéb állathang nem telt tőlem. A madárember rögtön elkomolyodott s abbahagyta a madárdalt.

- Uram! - szólt neheztelve, - a kutya, az nem madár. Ön csak alfaja művészetünknek.

Ezzel hátat fordított. Zavaromban leejtettem a kalapomat. Nem is csekélység, kérem. Sohse haragudott még meg rám madárember! E pillanatban kalapom eltünt a földről s megjelent egy a levegőbe tartott lábnak a végén. A kérdéses láb az ő saját gazdájának a nyaka köré volt tekerőzve s úgy nyúlt aztán a levegőbe.

- Én don Karaszkó vagyok, a kaucsukember, - szólt a bámulatos művész, ki csak féllábbal, annak is a hegyével állott a földgolyón, - vegye le kérem a kalapját a lábamról.

Szánalmas mosoly játszadozott a körülálló művészek ajka körül. Richard, az akrobata, egy hatalmas ugrással átszáguldott don Karaszkón s röptibe lekapta a kalapot a lábról. A következő percben a kalap az én fejemen, Richard pedig az Auguszt nyakán ült. Én egészen megzavarodva álltam e csodadolgok közepett. A többiek föl se vették. Fejem kábult, szemem káprázott. Szerencsére megszólalt egy kolomp s az oroszlánszelidítő elordítá magát: «Asztalhoz!» A kolomp hangjára az eltakart vadállatok ordítani kezdettek, azt hitték, hogy itt az etetés órája.

A vacsorát négy törpe szolgálta föl, piros selyembe öltöztetve, még pedig az asztal közepén jártak föl s alá s onnan kínálgattak. Mikor elémbe ért, letette a tálat, beleült a tányéromba s ott saját tengelye körül villámgyorsan forogni kezdett. Nyilván megsejtette, hogy civil vagyok. A mű-bűvészek röhögtek, én fájdalmasan tekintettem az asztalfőn ülő oroszlánszelidítő barátomra, aki nem vette észre kínjaimat. Ekkor méregbe jöttem, s egy hatalmas barackot nyomtam a törpe fejére, mire ő megszüntette a forgást.

De erre már nyakoncsíptem és ledugtam az asztal alá, ami a legnagyobb szégyen és csapás egy törpére nézve, mert a maga emberségéből nem tud visszatérni az asztalra. Egyszer csak egy kolosszális rugás végső akkordjait éreztem lábamon: a törpe ordítva szaladt ki az asztal alól. A rugás egész teljében neki volt szánva s eredett vala Toldi Jánostól, a külvárosok kedvelt óriásától, ki méreteihez képest e percben is egy sétapálcával piszkálta a fogát.

- Gyűlölöm ezt a törpét, - harsogá elégült mosollyal az óriás, - ő az én ellentétem s nyomorult korcstulajdonságaiból él, melyek az emberi nemnek szégyenfoltjai.

- Csitt! csitt! - szólt jobboldali szomszédom s egypárszor ingerülten csapott a mellére.

Azt hittem, nekem szól s odafordultam; de ő magába mélyedtnek látszott s kopogtatta a mellét.

- Társulatom személyzete. Hát nem tudja, hogy én a bolhaszínház tulajdonosa vagyok? Lakomára jővén, otthon fűtetlen a szoba s elhoztam őket magammal, hogy meg ne fagyjanak. Csitt! mert rendőrt hivok! - kiáltá, ujolag kopogtatva mellén.

Én kiváncsian hajoltam oda. E percben a színigazgató nagyot ordít s engem torkon ragad.

- Dehogy, az első szerelmest, társulatom szemefényét, vonzóerejét. Itt ül az ön nyakán. Meg akar szökni a gazfickó.

A menekülő első szerelmest csakhamar elfogta s visszavitte a főhadiszállásra. Tovább ettünk. Baloldali szomszédom tortát kínált s mikor belevágok, a torta kétfelé válik s egy tűztenger dől ki belőle. Majd lefordultam a székről s megkapaszkodtam a tortatartó férfiúba. De ennek minden porcikájából, szájából, orrából, füléből láng csapott ki s már éreztem, hogyan sülök, mint a tűzbe tett kukorica. Végre megszűnt a látomány, ekkor a félelmes ember fölállt s bemutatta magát.

Örültem a szerencsének. Végre véget ért a vacsora s én kisomfordáltam volna, ha Toldi János, a törpegyűlölő óriás, meg nem csíp.

- Jöjjön, bemutatom a feleségemnek s ezzel elvonszolt az óriáshölgyhöz, aki a közéletben öt mázsás súlyok emelésével foglalkozik.

A tánc megkezdődött s én lejteni kezdtem a dámával. Micsoda tánc volt ez! A földgömb csak azért nem szakadt le a nagy mindenség semmiségébe, mert én könnyű lépteimmel ellensúlyoztam az óriáshölgy földrengető cövekeléseit. És ez a lavina, melyet végig hömpölygettem az állatseregleten, egyszerre csak velem együtt végigterült a földön... A bosszút szomjazó törpe ugyanis lábaink alá futott s mi elbotlottunk benne. Oldalnyíllalással, vérző orral, lehorzsolt térdekkel keltem föl, otthagyva a hölgyet s nekitámaszkodtam az oldalponyvának. E percben mögülem vérszomjas ordítás rémített meg... Az oroszlánketrechez találtam dűlni... Odább sántikáltam. E percben a dühtől vörösen Toldi János jelent meg előttem.

- Uram, Ön kompromittálta, gúny tárgyává tette a feleségemet. Egy óriáshölgyet kompromittálni. Takarodjék!

A nyakamnál fogva fölemelt, mint egy kis macskát s kivitt. Az utolsó, amit odabent láttam, az volt, hogy az óriáshölgyet huszan emelték föl. Sápadt volt s arcát egy abrosznagyságú batiszt zsebkendőbe törülgette. Nagyot eshetett szegény!... A következő pillanatban az utcán találtam magamat. Azt hiszem, kidobtak. Kezemben egy darab papírost szorongattam, melyre a 25-ös szám volt írva: az képviselte a téli kabátomat. De nem mertem érte visszamenni a gardrobba.

Azóta is kultiválom a csodaművészek világát, de csak messziről, a - harmadik helyről.

Bár utcára nyílik a lakásom, sohse nézek ki az ablakon, mert semmi érdekes sem kínálkozik. Az utca közepén villamos jár, a szemhatárt pedig beszegik egy férfiszabó, egy cipész, egy folttisztító és egy hentes. Ezek laknak velem szemközt. Ez az a kilátás, melyben gyermekeim napról-napra gyönyörködnek.

Hetenként egyszer, még pedig szerdán délelőtt tizenegykor, azonban látható izgatottság fogja el a gyerekeket. Mind fölülnek az ablak széles deszkájára és nyugtalanul várnak valamit.

Egyszer magam is meglestem, hogy mit várnak. És láttam, hogy féltizenkettőkor lassú léptekkel arra halad két fehér szamár, ásványvizes üvegekkel megrakott kocsit húzva.

Micsoda ujjongás volt a gyermekek közt! Tapssal és kedves megszólításokkal üdvözölték a csacsikat s egy óra hosszat emlegették még azután is.

Ebből láttam, hogy a szamár gyermekeim előtt rokonszenves állat. Ez szeget ütött a fejembe.

Mikor Boglárra vittem őket, a Balaton mellé nyaralni, a szeg még mindig benne volt a fejemben. Itt az idő, gondolám, hogy kihúzzam. Titokban veszek nekik egy szamarat s boldoggá teszem őket a nyárra.

Egy délután arra haladt egy ember, akiről azonnal láttam, hogy nem lehet más, mint juhász. Nem tudom miről ismertem rá, de az bizonyos, hogy a juhásznak megvan a maga egyénisége, mely egészen más, mint a kanászé, vagy a csordásé, vagy a csikósé.

Mert a juhásznak a szamár ép olyan állatja, mint a birka. Különös, de tény, a birka nem ismeri el fölebbvalójának a maga fajtájabelit. Neki idegen dinasztia kell. Igy lett a szamár a Birkaország királya. S egy tisztességes nyáj nem lehet el szamár nélkül.

Tovább akart menni. Egy darabig viaskodott magával, hogy érdemes-e egy szamárüzletre még több szót is vesztegetni. Aztán elhatározta, hogy érdemes és visszajött.

- Mennyi pénzt szánt rá az úr? - nyögte ki nagy keservesen. A pásztorok hallgatag emberek s nehezükre esik a sok beszéd.

Mennyi pénzt? Biz az nagyon nehéz kérdés egy olyan embernek, aki sohse vett szamarat. Mit mondjak? Húsz és ötven forint közt haboztam, de elég óvatos voltam el nem árulni magamat.

Tíz? Hisz ez potom pénz, hisz akkor - még olcsóbban is lehet kapni. Mert a juhász valószínűleg hozzám és nem a szamárhoz szabta az összeget.

- Akkor elég, - felelt zavartalan komolysággal a leendő báránypaprikások érdemes gondviselője s lassú léptekkel távozott.

Magam maradtam szamárgondolataimmal s őszinte öröm fogott el. Milyen olcsón, mekkora meglepetésben fogom részesíteni a gyerekeket!

Alig telt el egy fél óra, megjelent a ház előtt Mauskopf, a leguniverzálisabb kereskedő, aki a fehérvári bicskára és tengerihajókra egyaránt elfogad megrendeléseket.

Föl s alá járt a házsor előtt s hol az egyik, hol a másik udvarba pislantott be. Üzletet szimatolhatott.

A cselédeim a kútra mentek. Láttam, hogy Mauskopf megszólítja őket, mire a cselédek nagyot nevetnek és ráemelik a dézsát.

Az igaz. Ezen még én se gondolkoztam. Mit is fogunk mi a szamárral csinálni? Savanyúvizet nem hurcolhatok velük, mint Pesten teszik, mert ahhoz, úgy látszik, fehér szamár kell, nekem pedig nincs - savanyúvizem. Végre is abban állapodtam meg, hogy kordélyt csináltatok a szamárhoz (miután előbb szamarat vettem a kordélyhoz) s úgy járunk a Balatonra fürödni.

- Én jobban tudom, mint a bácsi. Nem veszek... punktum... dehogy veszek. Miért vegyek?

- Minek vegyek, - mondám ravaszul, - mikor ilyen két kis csacsim van, mint ti vagytok.

Nem felelhettem azt, hogy nektek meg itt vagyok én, vén szamár. Azért tehát szigorúan rájuk szóltam, hogy csend legyen, mire ők pityeregve félrevonultak. A feleségem szemrehányó tekintete mint éles konyhakés furódott a szívembe. Hát még a szava!

- Maga igazán oly kegyetlen a gyerekekkel szemben. Miért is nem vesz nekik egy csacsit, hisz itt bizonyosan olcsón lehet kapni. Az ősszel aztán újra eladjuk.

- Mit? - kérdém bambán, észre se véve, hogy már önkéntelenül is belementem a nyilvános tárgyalásba.

- Nem veszek! - kiáltám dühösen, - mit beszél maga is a szamárról! Csend legyen!

(Csak nem fogom leleplezni a meglepetésemet? Istenem, milyen nehéz egy szamarat megvenni, mikor meg akarja venni az ember.)

Ekkor láttam a juhászt visszajönni a ház felé. De a juhász is meglátta Mauskopfot és habozva megállt. Tusakodott magával, végre befordult az udvarra. A gyerekek a kertben voltak az asszonnyal.

- Ne tessék attól venni, - mondá Mauskopfra mutatva, - mert abból senkinek se lesz haszna.

- Tekintetes úr, - szólt minden bevezetés nélkül, - juhásztól sohse vegyen szamarat.

- Mert rugós jószág és tele van kullanccsal. Fölborítja a kordélyt és árokba dönti a gyerekeket.

Gyorsan felöltözöm és kimegyek. Hát uramfia, az utca tele volt szamarakkal. Ekkora híre futamodott a vásárnak. Mit csináljak? Ebből verekedés lesz.

- Semmi választás, - szólt az én juhászom, előlépve a tömegből, - az úr engem bízott meg.

- Kedves atyámfiai, barátaim, tisztelt választó polgárok! Én tulajdonkép, - értsünk szót, - senkit sem bíztam meg, de ha megbíztam volna is valakit, az rosszul értette a szavamat, mert nekem nem ilyen szamár kell...

A parasztok káromkodva, zsörtölődve vezették el a szamaraikat, csak Mauskopf maradt a csatatéren.

- Tekintetes úr, - szólt súgva, - egy hét mulva itt leszek a fehér szamárral.

A király-helmeci bírónál disznóölés volt. Épen hozták a falu végén megpörzsölt disznót s hozzá akartak fogni a fölbontásához, mikor beállít a szolgabíró hajduja, azzal az üzenettel, vagyis inkább paranccsal, hogy a bíró a bába-homoki hófuvást azonnal hányassa szét és az utat tisztíttassa szabadra, hogy a népek a másnapi vásárra akadálytalanul Király-Helmecre tudjanak jutni.

A bírónak nagyon kellemetlen volt az üzenet, mert disznóölés esetében minden gazda szeret otthon maradni, nehogy a szomszédok nagy es szorgos segítségében, úgy kézen-közön, elvesszen akár szalonnából, akár zsírból, akár egyébből. És nehogy a be-beköszöntő vendégekkel más találjon koccintani, mint a gazda, aki erre az egyedül illetékes. Ez disznótori regula. Még a hajdunak kijáró rendes pohár borról is elfeledkezett, úgy elgondolkozott, mire a hajdú még egyszer fenyegetőleg ismételte az ura üzenetét, azzal sarkon fordult és eltávozott.

A világon bármiféle állásban levő embernek kiadnak egy parancsot, elvégeztetheti mással. A bíró nem. A nagy közigazgatási szervezetben ő van legalul, a parancs elindul a belügyminiszternél és megáll a bírónál. A közbülsők csak tovább adják, a bírónak végre kell hajtani.

Mondhatja azt nekem valaki, hogy ott a kisbíró! Nincs ott a kisbíró! A kisbíró nem végezheti el a bíró dolgát. Ezt egy jóravaló bíró restelné, mert attól tartana, hogy a nép, mely hamar kikezd valakit, azt mondaná: «Hászen micsoda ész kell a bírósághoz, hiszen minden dolgát a kisbíróval végezteti.» Ez pedig a birói tekintély halálát jelentené. A bírónak ellenkezőleg úgy kell végeznie a legkönnyebb dolgát is, mintha azt csak ő tudná eligazítani a faluban. Igy kerekedik aztán hire, hogy ő a legokosabb ember a faluban.

A király-helmeci bíró is tisztában volt azzal, hogy most neki nyakába kell venni a falut, vagy harminc napszámost fogadni, aztán kivonulni jó messze, a bába-homoki részbe s ott estig lapátoltatni a havat. Dühösen végignézett az udvarán nyüzsgő sokaságon, hogy készítenek vágódeszkákat, késeket, hurkatöltőket, aztán rántott egyet a bundáján és elment a fórumra, a nagykocsmába.

A hó csikorgott a lábai alatt, amitől a bíró még jobban csikorgatta a fogát, mert eszébe jutott, hogy ez a hó az oka mindennek. Borger, Európa legvegyesebb kereskedője, akinek boltjában többféle holmi volt, mint a párisi Louvre-magazinumban, csodálkozva kérdezte magában, hová mehet a bíró ilyen korán, pláne mikor disznóölés van nála. Kidugta a fejét és utána nézett. A kocsmaajtó elnyelte a bírót. Erre Borger megtöltötte a legöblösebb pipáját, zsebretette, fejét belehuzta a báránysüvegbe és Jakabra bízván érdekeinek képviseletét, szintén a kocsma felé irányította lépéseit. Borger okos ember volt, a felsőbbséggel jó lábon állt s a bírótól mindig megtudott egyet-mást, amit üzletének hasznára fordított. A bíróval való beszélgetés neki annyi volt, mintha a helyi lapot olvasta volna. Helyi lap tudniillik nem volt.

Mikor a kocsma nagytermébe lépett, a bíró, aki maga ült ott, már a pipáját tömte, lassan, gondolkozva. Borger elővette a pipáját, rágyujtott és a bíró mellé telepedett. De addig nem szólt egy szót sem, amíg nem látta, hogy a bíró pipája jól ég és szelel. Még azt is megvárta, hogy a bíró hüvelykujjával lenyomkodja a tüzet. Ekkor megszólalt:

- Cudar bizony, szomszéd. (A magyar paraszt a németet sógornak, a tótot atyafinak, a zsidót pedig szomszédnak hívja.)

(Ez már közgazdasági hír volt Borgernek, amelyből megtudta, hogy a szolgabíróné aligha fog az idén nála zsírt venni.) Rövid csend után a bíró elkezdte:

- Örülök neki, legalább idegen bótosok nem jönnek ide. Annál több portékát eladok én.

- Hát hogy az éjjel szerencsétlenség történt ott a bába-homoki útrészen...

- Két zsidót ott lepett a vihar s behavazta őket. Ott vannak a hófuvás alatt...

- Szörnyűség! - kiáltott Borger és elrohant. A bíró meg nyugodtan kiverte a pipáját, megtöltötte s újra rágyujtott.

Borger egy fertály óra alatt föllármázta a király-helmeci zsidóságot s egy félóra mulva nagy munkaerővel vonultak ki a bába-homoki útra.

Ekkor aztán a bíró is kivonult a kocsmából, hazament s anélkül, hogy valakinek szólt volna a dologról, nyugodtan intézte tovább a disznótori ügyeket.

Késő délután érkeztek haza a fáradt munkások. A bíró ki sem dugta az orrát az utcára. Gondolta, hogy majd bedugja Borger az övét hozzá.

Úgy is lett. A terjedelmes konyha küszöbén megjelent a szomszéd s köszöntötte a birót, aki a pattogó tűz mellett pipált.

- Nem a! Ezt nem jól tudta kend. Két drótostót volt. Ha nem hiszi, itt vannak a házamnál. Már egészen jól érzik magukat.

Borger a főispántól egy szép levelet kapott életmentő buzgalmáért és boldog. A bíró pedig mélyen hallgat az előzményekről, csak nekem mondta el, tudván, hogy én nem adom tovább.