Nyárádi Erzsébet
Fénymorzsák
Versek
Szerkesztette:
Mándy Gábor
ISBN 978-615-81744-2-8
Készült a 4SIDECOPY nyomdában, 2021-ben
Spirál füzetek 18.
TARTALOM
Előszó
Révületben
Misztérium
Éteri szerelem
Révületben
Ébredés
Gyógyulás
Álom és valóság
Didergő
Égi szerelem
Édenkert
Álomvalóság
Dúdolva, várakozva
Megváltatlan
Megbocsájtás
Kőangyal
Hajnali sóhaj
Altató dalocska
Az utolsó találkozás
Fénymorzsák
Esőben
Katicabogár
Seherezádé
Régi dal
Teremtés
Altató
Fény-árnyék
Kék madár
A sötét lovag
Fagyosszentek
Adventi idő
Nagypénteki ima
Nagyszombat
Húsvét előtt
Az Ember Fia
Önfeledten
Hullámverés
Gyöngyhalászok
Virágvers
Egy pohár víz
Hiány
A bíbor
A pillanat teljessége
Megérzés
Ballada
Vándorének
Egy madárka halálára
Test és lélek
Csillag-ajtó
Hajnali üzenet
Fohász
Mese
Angyalhívogató
Az idő mély kútja
Titkok
Emlék
Félálomban
Ha elbocsátasz
Várakozó
Varázserő
Életutamon
Az én erdőm
Ikerláng
Bilokáció
Élő víz
Múlt, jelen, jövő
Öröm
Gyöngyvirág
Léghajónk
Bolygóm
Szívtelen
Tipegve
Karantén
Végrendelet
Galéria
Bódulat
Kemény márványlapokon
Örökös harcban
Gótika
Dobozi
Rezonancia
Romantika
Huszadik század
Egzisztencializmus
Korniss Dezső
XXI. század
A Mátyás-kútnál
A kisgyermek mindig ünnepelni készül, ajándékra vár, és ajándékozni akar. Életünkben nincsenek szürke hétköznapok, ha a gyermekségünket megőrizzük, mindennapi misztériumban játszadozva. Az idő hármas egységét megélve, a megvalósult múltból átlépve a mozgásban lévő megfoghatatlan jelenbe, már boldogan várakozhatunk a Lesz virágoskertjében megvalósuló tökéletes találkozásra. Itt kortyolhatunk az Életelixírből. Ez nem más, mint az időbeli földi szerelem találkozása, eggyé válása az időtlenségbe emelő Égi Szerelemmel... Életem útjain boldog, boldogtalanul zarándokolva, ezek a fénymorzsa-versek segítettek, hogy el ne tévedjek az előttem rejtett, ismeretlen tájakon.
Néhány verset átemeltem a Léleklapozgató kötetből, melyekben leginkább megmutatkozik hitvallásom. A földi gyökereket az égből permetező kegyelemharmat élteti. Életemet misztériumban élem meg. A verseimet imadalként hallom, mielőtt papírra vetem, révületben Ezért ez a kis "ciklus" címe.
A művészetet minden korban áhítozta az ember. Akkor tölti be küldetését, ha megnyitja hétköznapokba zárt életünk előtt a Végtelenbe tárt Aranykaput. Megmutatja, drámaian és szépségbe emelve, az oda vezető utat, mely szűk ugyan, de ha kezünkben az életet termő "zöld ág, zöld levelecske", akkor átbújhatunk rajta. A Galériában őrködve az apokaliptikus időkben vergődő ember fájdalmait, betegségeit jelenítik meg nekem ezek a festmények. Bízom benne, hogy ez katapultálja egy magasabb dimenzió harmóniájába.
A szerelem
sohasem
viszonzatlan, ha tiszta,
mert ha nincs ott a test,
az
Isten van jelen!
Megváltatlan
csak sodródunk tehetetlen,
elkábulunk a test törvényeit
követve,
de Teremtőnk súlytalan szerelme áthatolhat
a konok
anyagon, mert nem zárhatja magába
örökre a Fény után szomjazó
lelkeket.
A Fényből
született Szerelemben
lelkünk a Megváltott Test felett lebeg,
az
eggyé válás kettős örömében
ölelkezik, folytonosan megújuló
teljességben.
Egy nap ismét
véget ért,
S én még mindig itt vagyok,
Leszállt az éj, a föld
pora is megpihen.
A Hold sarlóján emelkedem csendesen,
feléd
suhanok, megérkezem,
Ölelkezünk tisztán, édesen -
egy
másik dimenzióban.
Nagy titok! Megfejteni
nem tudom,
kikutatni
nem akarom, miként kerültem
e helyre, hol múlhatatlan
örömben,
benned önmagamra ébredek.
Álmomban
valaki rám tekintett.
Egy férfi volt, arca homályban,
tudtam, Ő
az, kit hiába vártam,
én, rab királylány. Gyengéden
megérintette
szívemben
a megsebzett szerelmet.
Lélek volt, lelkemből való,
nélküle
kellett mégis e völgyben élnem,
most szavak nélkül
biztatott:
egyesítsünk minden pillanatot.
Akkor fellebbent a
Fátyol,
és Egyetlenként suhantunk
tovább e földi világból!
Sohasem
létezett ez a szerelem?
Csupán a gonosz kápráztatott?
Mégsem
hiszem, mert ezen a hajnalon,
bár nem voltál jelen, édes
ölelésben,
tisztán ringatóztam karodban,
mélyen, ahol az Élet
Vize fakad.
Leszállt az
őszi köd, most
sírnak a csontok, zsigerek.
Nem láthatom, merre
jár, hol lehet,
nem hallgathatom, szíve hogy dobog,
befödik
örömöm a vágyak és sóhajok...
A kisvadak is alomban bújnak
össze,
a testmeleg legyőzi a halált,
a kemény telet,
amíg
álomba ringatom magam,
fázón dúdolok,
szívünk már szövögeti
közös takarónk.
Egyedül Te
tudod, hol rejtőzik
örömöm. Átemelsz téren és időn,
látom
mögöttük csodáid megszületni,
érintetlen, ragyogva lebegőn...
A Szépség
nyílik ott, romolhatatlan,
és gyengédség harmatoz,
kifogyhatatlan,
a Jóság végtelen, és bebalzsamoz.
A Szerelem
ott égi, tiszta és halhatatlan.
Elrejt a
kert, magába zár,
három napja Melletted szökdécselek,
csengő-bongó
fácskák alatt gyümölcsöket
eszegetek. Kapum szárnyát
becsukom,
napsütésben felröppenek fecskeszárnyon,
vihar után
lecsúszom a szivárványon,
sziporkázó csillagözön
csordul le rám
estére,
hold sugara haza viszi szívem
szíved puha fészkére.
Ma éreztem
ölelésed, édesen
ringatóztunk az Éj mély ölén,
de felriadtam
hirtelen a semmi oldalán!
Minden bizonytalan, titok,
talány.
Ablakom alatt már az ősz liheg,
szívemet eső veri,
dermeszti a hideg.
Felvihognak az irigy démonok!
Egy köd
áztatta gyertyánfa alatt
az eltévedt lányka vigasztalan zokog.
Amikor
ébredsz,
én is felébredek.
Ha elindulsz,
járok-kelek.
Szomorú
vagy,
elcsüggedek.
Örömöd átjárja szívemet.
Fellobbanó
vágyad rám talál,
lehetek bárhol, olyankor
megszűnik a közel és
a távol,
eggyé válok veled, ahogy lehet.
A test kegyetlen, naponta
megéhezik,
prédára les a múló időben, és falni kezd.
Mindent
elemészt, mielőtt szétesve eltűnik,
mardossa téli fagy, bágyasztja
nyár heve,
hústól húsig űzi kétségbe esve
vad ösztöne.
Borzadva
tovább menekül, ha végül jóllakik.
Szellem és Lélek nélkül
csupán
üres üreg!
Szerettem őt,
és hittem,
ebben a szerelemben megtaláltam
a Tisztaságot, de
durva szenvedélye megölte
a Szép Szerelmet! Én mégis
naponta
küldök vergődő szívébe
egy szál bocsánatvirágot!
E hűtlen Időben barátok
jönnek-mennek,
kihunynak fel-fellobbanó szerelmek
minduntalan.
Ablakomban csak az agyaggalamb
vár rám hűségesen,
égi titkokról énekelget
hangtalan.
Nem hagy el Kőangyalom
sem.
Anyagba zárva őriznek csöndesen,
amíg hármasban
várjuk,
hogy a Láthatatlan Valóság
láthatóvá legyen.
Hajnalodik,
rigócskám csattog, elűzi
az éjszaka rémeit - felébredek,
lelkem
visszafordul, pedig már csaknem elérte
az örök óceán
homokos sivár partjait!
A reggeli
harangszó is megérkezik,
magamra öltöm a mát, maradnom
kell,
amíg a szenvedés kiégeti
szívem fájdalmas, sötét titkait.
Alkonyodik,
kosaramba ejtem virágaim
lehullt szirmait. Szívemből fáj kivetni
a
hervadó vágyakat. Fehér kócsag lebeg
felettem, távolodik az
elengedett szerelem.
Leveszem magamról a kopott időt is,
elalszom
csöndesen.
Amíg e Földön
jártam-keltem,
szerettem diákot, költőt és papot.
Istenhez
elvezetni egyikük sem tudott.
Végül, kire azt Erdőben
rátaláltam,
talán eltemet majd a Templom oldalában.
Az élet oly gyorsan elpereg,
a
várakozás végtelennek tűnik,
de most is süt a nap
a felhők
mögött.
Felriadok, szívem felsajog.
A szerelem
szabadon szárnyal,
elengedem minden reggel,
a tenyeremből
elröppenő
katicabogárral.
Időn kívül vártam rád,
nem táncoltam a
céda világ
buja ritmusát,
lelkem megőrizte az ifjúság
kék
madarát, talán
ezeregy éjszakán,
testedre borulva
dúdolhatom
a múlhatatlan
szerelem édeni dallamát.
Szíved lepecsételte szívemet,
egyedül
virrasztok mégis veled.
Amikor újra megérkezel,
a palota
ablakában
fellobban a gyertya lángja.
A múlhatatlan szerelem
érintetlen
lebeg
a megkopott napok felett.
Ölelésünket várja
örök
életet teremtő esszenciája.
Áthatol velünk, ujjongó örömben,
a
látszat-világokon.
Szívembe rejtelek,
őrizlek homlokom
mögött.
Ringatlak szüntelen
a vergődő világ romjai fölött.
Fény-árnyék játéka
rezeg a
trombitafa
levelén. A szeretet áthatol
a tárgyakon és
fűszálakon,
arcomra varázsolja
selymes mosolyod.
Földanyánk kék madarát etetem
szívem
szeretet-magvaival.
Rád gondolok. Fényhozó vagy,
Isten hozott!
Gyönyörködve
szemlélem, amint szabadon
járod utadat.
Önző király a szív, Uram,
Nélküled.
Megunt szerelmét
toronyba zárja,
Úgy indul új kalandra,
mint
nemes lovag, vigasztal
bánatos, szép hölgyeket.
Gyengéden
törölget illatos könnyeket.
A rableány a várban,
visszhangos
magányban
zokog, mint ok nélkül megbüntetett,
fölösleges
gyerek.
Mert önző király a szív, Uram,
Nélküled.
Minden zizzen és rezeg,
fodrozódnak a
szőlőlevelek,
elszántan fürdenek a verebek,
fröccsen a tócsa
vize tollaikon.
Szél suhan át gondjaimon,
az almafa alatt
pihegek,
törzsének támasztom fejemet.
Még e földbe eresztek
gyökeret,
de már serkennek a szárnyak vállaimon,
életem lassan
elillan, látom,
amint e világot elhagyom.
Az adventi gyertyafényben
örvendezem
idebenn.
Odakinn, az érintetlen
havon Jézus lába nyomát
keresem.
Kövessük Őt, együtt énekelve,
szép kedvesem!
Ezüst fényben dideregnek
a reggeli
felhők, elrepednek a nedvek,
a Föld erei szomjazva
lüktetnek.
Kitárt szívvel kérem a Teremtőt,
szánja meg a
tévelygő embert,
küldjön hasznos esőt,
minden teremtménynek
éltető erőt!
Öleljük egymást, amíg lehet,
lángoló
szerelem tüzében
tisztulva idelent.
Lehessünk
hibátlan
Drágagyöngyök, az Égi Király
koronáján
ragyogva,
örökké, Odafent!
Madárka árnyéka suhan
át a szobán,
ablakon koccan.
Finoman moccan a tegnapi mag.
Humuszba hullva
virágja kihajt
az áradó tavaszban megint,
Az Élet örök törvénye
szerint!
Ó, Jézus, az Ember Fia!
Te a tiszta
szerelmet megengeded,
megáldod és időtlenné teszed,
hogy
újraszülje az életet.
Betölti szegényes szívemet
a hála, és nem
veszi el
soha Tőled az első helyet.
Nyitott ablakomon
betér a nap,
Kedvesem
melengeti arcomat.
A másodpercnyi csendben
cinke ring a
rozmaringon önfeledten.
Elrejtőznék veled a kék hegyeken
túl,
mindörökre.
Örömöd örömöm,
sóhajod bánatom.
Ha
megpihensz, lankadok,
nélküled csak álmatlan
szunnyadok.
Maradj velem, szép kedvesem,
legyünk
bátor gyöngyhalászok örökre!
Hozzuk fel sértetlen
a világfolyam
iszapjában rejtőző
igazgyöngy-szerelmet!
Elmentél újra, és elvitted
szememből az
álmot,
Helyette éjszaka tovább lüktetett
napsárga
szerelem-virágod.
Legyek szobád puha
csöndje, mely
álmodban
körülölel, egy kép ágyad
fölött, melyen
tekinteted
ébredéskor megpihen,
egy cipruság asztalodon,
és
legyek naponta,
hogy minden szomjúságot oltson,
egy pohár friss
vized!
Ébredezik bennem a sóhaj,
eloszlik az
éj a harangszóval,
visszatérnek a szökevény vágyak,
a szürke
reggelben téged nem talállak.
Szomorkodik testem s a lélek,
hiszen
nélküled félig élnek.
A ködbe burkolt hegyek felett
vonuló
vadlúd-csapat
jajongva siratja
a forró nyarat.
Érezted-e? Ott jártam éjszaka,
hozzád
repített, idő és tér felett,
a félelmeket elűző szerelem
fehéren
izzó főnixmadara.
Amikor ellebegtek felettem
a délelőtti
angyalok,
és az éteri zenében
kibomlottak a rügyek,
mosolygó
hangod
átölelte lelkemet.
Vergődő szívem
az élet vizéből
kortyolhatott.
Kezem érezte,
szívem dobogta,
szemem
meglátta
homlokom mögött
rejtőző lényedet.
Rám vártál az
örökkön
susogó dús lombok között.
Fekete pillangók rezegnek a vizen,
sötét
sejtelem borzolja szívem,
vitorlám bevonom, messzebbre
evezek.
Szép kedvesem! Űzd el őket,
szánd meg magad, és szánj
meg engem,
rejtőzzünk el a szerelem-öbölben!
Mindenütt otthon az lehet,
aki már
mindent elveszített.
Számkivetve egy kemény padon
is
rátalálhatsz, kiért e földre születtél,
az elrendelt napon.
Egy kismadár vergődött
a rozsdás drótok
között,
szárnyait verdeste pihegve,
lába is eltörött.
Friss
fűbe fektettem,
csöndesen elaludt,
lebegve
a százszorszépek
fölött.
Mint búzamagot, elvetettem,
a szőlőlugas tövében.
Aki a testet megveti,
a lelket sem
szeretheti.
A lélek örök csupán,
a testnek csak pora
marad
meg a halál után.
Egymást csak az időben tökéletesíthetik,
és
lelküket a távozáskor
átlényegülve
magukkal vihetik.
Oly szép a nyári ég,
csillagképekkel
borítva!
Megnyílik fölöttem.
Idelent, meglehet,
egy ajtó
bezárul előttem.
Az asszony a komor ormok alatt
magára maradt,
de a szívében élő gyermek
már szabad,
teremtőjéhez szalad.
A talán vezetője a szép
képzelet.
Megmutatja, még boldog lehetsz,
ha a szíved bátor,
felismered:
ami mindig a tiéd volt,
most visszaveheted.
Én kedvesem, áldjon meg
téged, és
őrizzen meg
az Isten! Tiszta szerelmem
vezessen útjaidon, kék
fényben,
tündöklő aurában.
Véget ért a hosszú éj,
megszűnt a sok
gyötrelem,
áthatol a fény a sötét
rémeken. Eltűnt minden
árny,
rossz sejtelem.
Megtörte az átkot az igaz szerelem.
Kopogó aszfalton
menetelve roppannak a
csontok,
a város csupa káosz.
Villog egy fémes hurok,
a
szíveken szürke burok.
Októberi fényes angyalok,
segítsetek!
Mosolygó kisdedek
leheljék felénk tovább
az Édenkert éltető
illatát!
Zörgő szeméthalmok.
A tárgyak között
botladozom.
Oxigén helyett olvadó
aszfaltbűzt kortyolok.
A
haldokló fasort
meredten bámulom.
Átlépek egy gubbasztó
galambon.
Eltűnik lassan a mai nap,
életfámról hervadt percek
hullanak,
az idő mély kútja magába zárja.
A monoton forgó
világkerék
holnap visszahozza.
Egyszervolt táltosom
a holnemvolt
időben rekedt.
Most robogok fekete vonaton,
mámoros vágta
helyett.
Hiába kutatom
homályos utakon,
megfejthetetlen
titok
a múlt s a jelen.
Gondolatom
átrepít a
ködtorlaszokon.
Bármerre jársz és bárkivel lehetsz,
sejtjeimben
érzem sejtjeidet.
Felébredek. Hajnali öt.
Sejtjeid tovább
lüktetnek
sejtjeimben, hullámzol körülöttem,
a szivárvány
színeiben.
Beragyog a fény
az ablak rácsai között.
Aranygömb-léghajónkon,
egymásban
megpihenve
lebegünk az egyszervolt,
holnemvolt világ felett.
Ha elbocsátasz egyszer,
és tőled
messzire vezet
az engedelmes szeretet,
a tovább rezgő
szerelemben
újraszületve, a fény sugárútján,
hozzád
visszalebegek.
Időtlen kanyargó folyó fölött,
fehér
sirályok repdeső
szárnyán széttört szivárvány gyöngyözött.
Ó, szelíd erőt permetező Idő!
Fény-árnyék
játék tovatűnő
hullámain pihegő
remény integet
biztatva
felém.
Könnyű szél dúdolgat halkan
a sistergő
világlárma alatt.
Megmoccant a tavasz.
Örökzöld életillat
árad.
A szertehintett sötét gondolatok
a bogarak fel-felvillanó
fénysugarában
erőtlenül szétporlanak.
Megtettem mindent,
Szeretetben
áthaladtam
életemen, s rád találtam
ott, a templom
oldalában.
Ha nem vagy velem,
vacogó virág szívemen
a
féltés. Melengess időtlen,
fénysugarakból teremtett
aurában!
Az erdő te vagy nekem.
Sejtjeim itatja
át,
amikor nem vagy velem.
Elhozod újra időtlen
mosolyodban
a lombos fák
örökzöld illatát, ölelésed
éltetve igézi
törékenységembe
az édes anyaföld ringató dalát.
Halálom legyen csendes álom,
mint mikor
egy csillag lehull.
Álmodban továbbálmodom
veled az Életet,
a
kék hegyeken túl.
Nem tudom, miként lehet.
Láthatatlan
átlépted
küszöbömet, gyengéd érintésed
felébresztette a
lelkemben
fázósan szunnyadó örömet.
Hajnalban, kristályfolyóban,
végtelenbe
kanyarogva,
lomb-alagútban lebegtünk,
hullámként ringatózva.
Amikor vándorolva kerestelek,
aurám
rezgéseimben voltál jelen.
Jelenné vált jövőnkben
a lélek és a
test tiszta szerelme
vezet át, a háromságos,
eggyé vált örök
jelenbe.
Hajamban lobogó bíborkendő,
megérintett
az aranyvessző,
kinyílt a súlyos börtönajtó,
beragyog a nap,
fejem felett
cserreg egy vidám szajkó.
Eléd suhan a vágy, tétovázva,
lábam
rászökken a bódító gyöngyvirágra,
fölém hajolsz, és
ringatózva
elrejtőzünk a rózsakunyhóba.
Léghajónk megérkezett,
láthatatlan
hegycsúcsok felett
lebegtünk gyönyörködve,
amikor földet ért,
messze
mentél, készítve a helyet,
ahol újra felsuhanhat
velünk
a másik dimenzióba.
A Vénusz udvarában születtem,
hogy a
szerelmet az öröklétbe
átvihessem.
Addig
visszajárok
csillagport sepregetni,
hajnalig.
Itt hagyott a szívem,
utánad
szökött,
szívtelen maradtam
a hegyek mögött?
Lehet, hogy
mégsem,
helyén ott maradt
szívedből egy sejtdarab.
Hallom
dobogását
sóhajom alatt.
Mögötted tipegek.
Benned
megleltem
elveszített otthonom.
Fáj a szívem az emberekért,
ezen a
kopár februári reggelen.
Némán menetelnek.
Sok, dobozba zárt
végtelen.
Felettük lebegek,
az égi-földi szerelem
arany
sugarában
átmelegedve.
Ha engem elszólítanak,
s te még itt
maradsz,
a Kapuig kísérj el!
Nélküled haldokló szívem
nyugton
nem maradhat.
Vigyél magaddal az Égi hazába,
ha előbb te mész
el!
Délután négy.
A Palota ablakát belöki a
hőség.
Időbe-térbe zárva
nem lehetek veled.
A Duna felett
suhanó
sirályok szárnya
felém sodorja az andalító hárs-illatot.
Kemény márványlapokon koptatom
az időbe
zárt teret, huzatos
termekben kopogón járok, kelek.
A kusza
képfoltok elnyelik a tekintetet.
Gyümölcstelen lógnak a
falakon,
csak a Stabat Mater lágy rezgése
őrzi az életet ezen a
fénytelen napon.
Örökös harcban égnek
a szívek, a
küzdelem
nem érhet véget.
Az Éden kapuja bezárult,
a hűtlen
ember újra elárult.
Nyelvén az irigység mérge csordul,
az
isteni rend káoszba fordul,
gyűlölet árasztja el a földi
tereket,
riadtan menekül a megsebzett szeretet.
Hangod rezgése átjárja testem,
lelkem a
szárnyas oltárra teszem,
átlényegülve suhanok tér és idő felett,
a
rejtőzködő fény-erdőben
eggyé válok Veled.
(Madarász Viktor képére)
Elérkezett a pillanat,
meghasadt az
ég.
A mélyből feltörő pirkadatban
vágtató lovas kardján
megvillan
a kezdet és a vég, a vitéz
ölében tartja ájult
kedvesét,
és a vérfoltos halálon átsuhanva
tiszta szerelmük
betölti végzetét.
Mérgezett levegő liheg
süvöltve, zúgó
fejem felett.
Szememet szurkálják a neonok,
magányba dermednek
a falakon
az élettelen képek és ikonok.
A felzengő
reneszánsz-zenében,
vágyunk mégis összecseng.
A folyó sötéten
csapódik a vár
falán,
egyedül sírdogál
a királylány.
Kialudt a gyertya
lángja,
elszakadt gyöngysora
törékeny nyakán.
Mire felfűzi
újra,
a szerelem aranyfonalán,
a bátor herceg is visszatér
talán.
Fogolyként intenek felém letűnt korok,
a
századokat elnyelte egy sötét torok.
Megigéz régi szépségek
időtlen mosolya,
rettenetbe ránt a megkínzott arcokon
örvénylő
sötétség nyomora.
Elhagyom olykor a márványtermeket,
és a jelen
ezüstös idejében lebegek,
ahol beborít a fény, a
tekintetekben
fel-felvillanó remény.
Az álmatlan arcokon élettelen
szürkeség
lebeg, rideg világ felett,
csupasz faágak böködik az
eget,
bogáncs-tüskék fedik az érzelmeket.
A gomolygó ködben
eloszlik a fény,
rongyos testeken tébolyt kavar a szél,
a
megfogant szépség elvetél.
Megalázva keresi helyét
a kifosztott
szerelem.
Hirtelen megrendülnek a boltívek.
S a lágyan
hömpölygő Chopin-dallamok
árasztják el a kopogó térbe
zárt,
tikkadt szíveket.
Néha oly reménytelen a küzdelem,
vad
madarak tépik egymást a ködben,
tollaik véresen szertehullanak az
űrben.
A káosz mérge fortyog szüntelen,
a Nap kihűlt, feketén
didereg.
Elszánt katonaként menetelek.
Ha fogod a kezem,
érintésedre
eloszlik szívemből a félelem.
Tovatűnt idők fényét őrzik a
képek,
keretbe zárt végtelen terek
ragyognak. A
hegyek,
vízesések és tengerszemek
alatt üldögélek
csöndesen.
Elengedem a szép szerelmet,
a komor város
felett
vonuló felhőkbe rejtem,
hogy tovább éljen
a dús
esőben, mely életet teremt.
Szép Ilonka dideregve
őzikéjét
simogatja
a kút peremén.
Talán visszahozza
királyi
vadászát
a sóhajtozó remény.
Életünkben nincsenek szürke hétköznapok, ha a gyermekségünket megőrizzük, mindennapi misztériumban játszadozva. Az idő hármas egységét megélve, a megvalósult múltból átlépve a mozgásban lévő megfoghatatlan jelenbe, már boldogan várakozhatunk a Lesz virágoskertjében megvalósuló tökéletes találkozásra. Itt kortyolhatunk az Életelixírből. Ez nem más, mint az időbeli földi szerelem találkozása, eggyé válása az időtlenségbe emelő Égi Szerelemmel... Életem útjain boldog, boldogtalanul zarándokolva, ezek a fénymorzsa-versek segítettek, hogy el ne tévedjek az előttem rejtett, ismeretlen tájakon.