PITY-PALATY!

ELBESZÉLÉSEK

IRTA
PILISSI RÓZA

BUDAPEST 1887
BUSCHMANN F. KÖNYVNYOMDÁJA

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-567-4 (online)
MEK-22318

TARTALOM

ELŐSZÓ.
BOLDOGTALAN BOLDOG
A SZÉP ÖZVEGY
A NAP-IMÁDÓ!
BORU UTÁN DERÜ

ELŐSZÓ.

Előszót irni manapság nem divat. Azt tartjuk: a munka beszéljen önmagáért, a szerző megirta, az olvasó elolvassa s itél felette. A birálók mondanak jót, vagy rosszat, azután napirendre térnek a munka felett.

Nem lépek nagy igényekkel az olvasó elé, s hogy idejéből részt kérek, annak oka, mert van egy s más elmondani valóm s nem szeretném, ha beszédemet valaki a társadalom ellen emelt vádnak tekintené. A ki él, annak joga van az életet leirni, mert a betük nem csak ölnek, de meg is nyugtatnak.

A ki örül, az szereti, ha olvasmánya teliti örömét, a bánkódó sziv készséggel keres és talál enyhülést a részvétre hangoló szavakban és eseményekben. A mi megtörtént, azt meg nem történtté tenni nem lehet, a tévedést, a hibát ki lehet igazitani, de olyanná tenni, a mi nem hiba, képtelenség. Igen, de mielőtt itélet mondatnék egy tévedés felett, tisztában kell lenni azzal, mi okozza a tévedést, a sziv, az érzék, vagy a lélek! Azt kell elitélni, a ki valóban bűnös s enyhitő körülményt tudni be a kevésbé hibás részére.

Az irónak nem lehet egyedüli czélja az, hogy nagy gyermekek számára mondjon el egy puszta mesét. Ne fogjon az tollat kezébe, ki az emberiség általános érdekeiért nem száll sikra, a ki csak azért ir, hogy irjon.

Az elbeszélés csak keret, a valódi kép, mit költészettel árnyalunk és szinezünk, maga a társadalom s az emberiség, melynek igaz czéljait előbbre kell vinni, de hamis czéljai elé akadályt görditünk. A világ folyását nem lehet egészen a saját s a divatos gondolkodás szeszélyeire bizni; a szabályozáshoz hozzá járulhat mindenki, a kinek erre eszméje van; hiszen kis patakokból lesznek a nagy folyók. Az erkölcs általános törvényei felemelnek vagy sújtanak, a ki ezt kihivja, el nem kerülheti hatását, de a mi nem való, a mi csak pótszer: hajpor és kendőzés, azzal az erkölcs igazi követelései vannak megsértve. Győzni fog az igazság s a káprázat eloszlik.

A ki itélni akar, annak tisztában kell lenni a periratokkal, ismerni kell a vádat s nemcsak esze, de szive is legyen.

Elbeszéléseim hősei, hősnői éltek, de más a nevök, mint a mit adtam. Én leirtam, itéljen fölöttük az olvasó.

Budapest, február hó 1887.

A szerző.

BOLDOGTALAN BOLDOG

Csinosan butorozott női budoireban két fiatal nő ült együtt: Klára és Margit. Mind a kettő a nők igazi virágos korában ragyog. Öltözetük elegáns s látszik, hogy a divatvilágban nemcsak mozognak, de hóditanak is. Kis ideig közönyösen, némán néznek egymásra, majd elkezdenek beszélni a férfiakról, épen ugy, mint a férfiak, a nőkről szoktak, elkeseredve hizelgően, szigoru itélettel, a hogy az ajkukra jött. Margitnak e téren több az ismerete s Klárát valóban meglepte, mikor a társalgás fonalán ezt kérdé tőle:

- Ugyan kérlek Klára, mondd meg nekem egész általánosságban, egy kalap alá véve valamennyit, mi a te véleményed a férfiakról?

A kérdés olyan eredetinek, furcsának látszott. Tanár kér utasitást tanitványtól. Klára el is mosolyogta magát s a szeretet rokonszenves hangján válaszolt:

- Miért kérdezed tőlem ezt Margit? Valóban eredeti, hogy te fordulsz hozzám, mikor épen te vagy az, ki jobban tudhatod. Hiszen te a szegényt, gazdagot, okosat, bárgyut, hiut, büszkét, szenvedélyest egyaránt figyeled, észleled. Hogy miért teszed? Sejtelmem is alig van róla, de bizonyosan czélod van vele, a mit bizonyosabbá tesz az, hogy az asszonyokról is alkotsz magadnak lélektani vázlatokat...

- Ugy van, én embert keresek; szólt közbe Margit.

- Látod édes Margitom, - folytatá Klára - ez a törekvés nevetséges és végső eredményében tébolydába is vezethet; mert ez az ember-megismerés már egészen mániáddá lett. Azt mondom én neked Margitom, ne keresd te az embereket, s ne az emberekben a szivet és lelket, különösen pedig ne azokban a férfiakban, kiket mi ismerünk, kikkel mi érintkezünk. A mi férfiuinkat, a főuri világot értem... Eh! tudnak is ezek szeretni?

- Azt hiszed nem?

- Nemcsak hiszem, kedves Margitom, de megvagyok róla győződve... Hol tanulunk meg szeretni? Ugye bár kedvesem, anyánk kebelén? És ők? Őket leszakasztják az anya kebeléről és rábizzák egy anya-pótló dajka gondjaira s nem csókkal, gyengédséggel dédelgetik, hanem játékszerekkel; ha gődicsélő ajkát panaszra nyitja, édességekkel csititják el - s később pénzzel. A dajka után a nevelő veszi gondjai alá. Megfizetett szeretet. Ne keresd te az ő körükben ezt a nemes érzést, hanem csak a pénzt, a könnyelmüséget...

Klára egy pillanatra elhallgatott, ugy látszott, mintha megbánta volna azt, amit beszélt, de Margit biztató tekintete, ki minden szavát elnyelte, ismét ösztönt adott, hogy ugy beszéljen, a miként érez. A tévedt nők büszke s a férfiak eljárását megtorló itélet volt az ő beszéde, ahogy folytatá:

- Látod, én mindig azt nézem - embert megismerni akaró barátnőm, - hogy az öregemnek (igy nevezem Félix bárót), milyen a kedve. Ha jó kedve van, odaadom az ékszerész 5000 forintos számláját, mikor le van hangolva, akkor csak a szabó 500 frtos kontóját kapja; szeszélyesnek látom, nem tálalok fel mást csak az illatszerész követelését és csak egy páholyt kérek tőle az operába s alig várom, hogy a hátába nézhessek s becsapjam utánna az ajtót.

- Ilyen aranybánya az a vén báró? - szakitotta félbe Margit, - félig azért, hogy pihenni való időt adjon Klárának, mert ez a kimerülésig neki volt beszédjének melegedve.

- Mit törődöm én azzal, apad-e vagy nem apad, ha nála nem sikerül, megyek tovább az öreg gróf Schönhez, nincs rajta mit kimélni; süket, pláne ha pénzt kérek tőle, de azért kérek erre vagy arra a számlára. Lásd ilyen viszonyok között, mi közünk van a szivhez és lélekhez, te is többre mennél, ha gyakorlati oldalát keresnéd viszonyaidnak; fizettesd te is inkább számláidat. Velem hasonló körülményekben élsz, szintén van kiállhatatlan barátod, mint nekem, kit csak azért türsz, mert türnöd kell a megélhetés miatt, az első és fő a pénz, pénz és ismét pénz!... Közöttünk a különbség csak az, hogy neked egy csodabogarad van, kit türsz, nekem pedig kettő s néha három; tehetem, mert az én viszonyaimnak sem a lélekhez, sem a szivhez nincsen semmi közük.

Margit szomoruan és kétkedve rázta fejét, s hosszan nézett maga elé, olyan tekintettel, mintha valamit elvesztett volna. Klára arcza egy kissé kiderült, ugy látszék, jól esett neki, hogy kibeszélhette magát. Egy ideig hallgattak, végre Margit megszólalt:

- Igazad van Klára, ha eddig nem kerestél, ezután se keress lelket, szivet, mert a magadét ölöd meg. A kit a sors a mienkhez hasonló helyezettel átkoz meg, okosabb, ha könnyelmü, mert jaj annak pályánkon, a kiben marad valami a becsületből, a jellemből s megőrzi a jó iránt való érzéket és szive is igazán dobog. De nem hiszem azt Klárám, hogy néha a te szived ne fájna, komolyabban ne gondolkoznál. Vagy nem voltál soha szerelmes?

Klára elkomolyodott s idegesen vágta össze legyezőjét, majd ujra kinyitotta s eltakarta vele arczát. Egyszerre felugrott s kezét gyengéden Margit vállaira téve válaszolt:

- De igen, abba a szép szőke huszárhadnagyba, de ez sem tarthatott soká.

- Miért? kérdé Margit kiváncsian.

- Mert nem volt pénze.

- Hát a pénzét szeretted ennek is és nem őt?

- Ah, dehogy a pénzét, hanem őt; de tudom, hogy nem volt pénze. Soha sem kocsikáztatott, szinházba nem vitt. Tudod csak sétáltatott s mindig ott, a hol senki sem jár. Dühbe jöttem s egy szép napon nem mentem el a légyottra.

- Ezt nevezed te szerelemnek, Klára?

- Szerelem, szerelem! Igen. Nem kértem én, hogy fizesse számlámat, de legalább szerezze meg mulatságaim.

- De ha szegény volt, Klára! s nem volt pénze...

- Ha szegény, ne szeressen...

- Igazán is szerettem egyet; még pedig igazán, s ez a kis Bibi volt. Emlékezel, a kis Béla? Bár gróf volt, de kiskoru s ugy bámészkodott reám, mint a tollatlan kis madár az ételre: nem mert az evéshez fogni. Kidobtam az ügyetlent. Most őrülésig szeretem Gyurkát, s ő is szeret engem; de ez csak furulyálgat éjjel-nappal s versekkel és nótákkal traktál osztriga és pezsgő helyett. Vigasztal, hogy nekem irta ezt meg amazt a nótáját, de én csak azt mondom: nem kell a nóta, jobb nekem a banknóta!

- Van-e még több édes Klárám?

- Oh igen, ott van az a bámész herczeg. Ez ugyan le nem főz, azzal, hogy ábrándosan néz reám, s folyton azt hajtja: "Drága Clarisse, maga milyen szép. Ezek a szemek, ezek a kezek" stb. "Hát ezek a szarvak?" - szóltam én s megmutattam kezemmel helyüket. - No látod, nekem, aki a pénzt és könnyelmüséget kerestem, volt elég, de most szeretném hallani a te tanulmány-jellemeidet, a sok becsületes férfit, a kikkel olyan jó barátságban élsz.

- Jól van Klára, miután akarod, én beszélni fogok, de te nem érted azt meg. Lehet, unod s talán ki is nevetsz, s beszédem, gondolkozásom miatt nem akarnám, hogy felébredjen lelkedben a megbecsültetés utáni vágy, a mely nálunk elérhetetlen. Legyen egy ilyen szegény nő, mint te vagy én, akármilyen, a világ, a társadalom, mely mindent felejt, nekünk nem bocsát meg. Elfelejti, ha valaki lopott, alávaló gaztettért, csalásért be volt csukva évekig. Kijön a bagnóból vagy a börtönből, csinál egy örökséget vagy nyer a sorsjegyével. Gazdag lesz. Uri rokonai vannak. Megbocsát neki mindenki. Elfelejti a világ a börtönt, el hogy lopott. Sikkasztott egy nagy ur, tudja a világ, hogy sikkasztott, de az ügyet elsimitotta még egy nagyobb ur; ez semmi, sőt hogy egészen rehabilitálva legyen, elviszi a sikkasztó nagy urat a még nagyobb ur sétálni, bemutatja a világnak, saját fogatán viszi kocsizni a legnépesebb utczákon, a páholyába hivja meg, dinée-t is rendez, meghiv több nagy urakat, többek között a sikkasztót is, hogy kezet szoritsanak vele a becsületesek...

Klára a bőjti szónoklat hatása alatt egészen elbámult s elvesztette saját eszméit, s a Margitéiba menekült. Ragaszkodott, elfogadta ő is ezeket a nézeteket s lázasan kéré:

- Kérlek Margit beszélj csak tovább.

- Beszélek, beszélek, kedves Klárám. Hosszu az est. Együtt töltjük, nemde? Talán ez az utolsó.

- Utolsó? Hogyan? Talán csak nem akarsz meghalni, Margit?

- Oh nem, de lehet hogy megölök valakit, s ha nem ölöm meg őt, akkor önönmagamat ölöm meg.

- Az Istenért, Margit! Te egészen magadon kivül vagy. Küldjek orvosért? Lázad van, egészen fel vagy hevülve.

- Orvosért, Klára? Ugyan mire való volna ez, azért mert az igazságot mondom? Manapság ha ezt hirdeted, nem a közmondást alkalmazzák "szólj igazat, betörik a fejed!" hanem: "Orvosért küldök: te bolond vagy!" Ne félj, nem vagyok az, csak a beszéd, az érzelem hevitett fel.

- Szegény Margit! Talán nehezedre is esik folytatnod vallomásaidat és érdekes festésedet a sikkasztókról. Felette kiváncsi vagyok, hogy ment fel a társadalom. Tőlem is sikkasztottak. Egy barátom, Pista elvitte a látcsövemet és zálogba tette, ma sem váltotta ki. No én ugyan fel nem mentem.

- A sikkasztókat már elmondtam, de ezeknél sokkal inkább bűnösök az uzsorások, s ezek is ha meggazdagodnak a legaljasabb emberirtó módokon, palotákat szereznek s palotáikban megjelenik a fővárosban időző előkelőség, ha soirée-t adnak. Milyen sötét kép ez? A fényes termekben az uzsorás s azoknak ivadékai, kiket tönkre tett az uzsorás atyja vagy nagyatyja s elárvereztette utolsó párnájokat is, s most ugyancsak az ágnak, az ősi családnak egy sarja itt támolyog a salonban, megkéri az uzsorás leánya kezét, az ország előkelőségei megjelennek esküvőjén, nyilvánosan mutogatják magukat vele. A társadalom mindent felejt, ha valaki gazdag.

- Mindent felejt, csak minket nem.

- Ugy van, Klárám. Nézd csak: melyik a csunyább, egy nő elbukása, ha elcsábitottak, vagy ha hiuságra nevelték s a hiuság követeléseit kielégiteni nem tudja; vagy ha a természet szenvedélyessé alkotta se szenvedélyt a társadalmi formákkal leküzdeni nem elég erős, vagy az, ha valaki kártyán elnyeri legjobb barátja pénzét. A kártyán meggazdagodott gavallérok becstelenségeit elengedi a világ... Mennyi szándékosság van eljárásukban, sokkal több, mint a tolvajéban. Leülnek kártyázni pénz nélkül, azzal a chance-al, hogy ha nyernek, urak lesznek, s ha vesztenek, semmit sem vesztenek, mert szegények és semmijök nincsen; mit vesztenek, legfeljebb a becsületet - ha nyernek, urak lesznek, hát még milyen becsületesek. S a becsület, ez olyan, mint az érdemjel, mit a felséges társadalom tetszése szerint osztogat vagy vesz el. Megvan a maga árfolyama... mint akármelyik börze-papirnak.

Margit e pontnál megállt, s daczczal nézett körül. E nézés kihivás volt az egész társadalom ellen, melynek valóban nincsen helyes mérlege, a mivel le tudná zárni a bűn vagy az erény főkönyvét. Valahol egy tétel hibázik s ezért meg van hamisitva az egész könyv.

Klára látta, hogy Margitnak contemplátiói még jobban előveszik szivét, mint beszédje, mint az ostorozás közben enyhült elkeseredése, mely már az elfásultságig volt feszitve. A tapasztaltabb nő iskolája egy egészen más világba vezette s fokozta kiváncsiságát, hogy ismerje meg azok belsejét, kiknek tárczáját és külsejét jól ismeri... Egy másik kérdést tett fel:

- Hát a házasság?

- A házasság? édes Klárám, oh itt nyilatkozik a modern férfiak jelleme legaljasabban. Saját könnyelmüségük okozta zavarok eloszlatása miatt, magukhoz rántanak egy ártatlan nőt s megmételyezik, bűnös, elvetemült valójokkal az ártatlan nő lelkét és szivét. A félvilági nőt elitélik, mert a tévedés tényének érzéki befejezésére szüksége van sokszor öltözékeiért s azért, hogy megélhessen (mert a munkától elszoktatta az, ki becsületét elvette s azután faképnél hagyta és biró a magunkfajtáju nők felett), de nem itélik el azt a férfit, ki ugyancsak igy eladja magát szive ellenére, hogy megszokott könnyelmü és kényelmes életet folytathasson egy nő rovására, s éretté tegye magaviseletével a házasságtörésre. Oh, nézd csak ezeket az uracsokat, száz között kilenczven csak azért nősül, hogy megélhessen, inast, lovakat tarthasson, földszinti vagy első emeleti páholyban ülhessen, pedig csak másodemeleti zártszéket igényelhetne helyzeténél fogva. Pénzért nősül! Megesküszik az oltár előtt a feleségével, hogy szereti, pedig nem szereti. (A hamis eskü büntetendő cselekmény.) A templomból azzal távozik, hogy gyülöli azt, a kinek hűséget esküdött. Harmadnap már el is beszéli. Tudod-e, hogy az ilyen férfi nem más, mint saját feleségének kitartott maitresse, a ki épen ugy hűtelen szeretőjéhez, mint a félvilági nő unott és kiállhatatlan kedveséhez. S azt a férfit tartják gentleman-nak - sőt egy szegény fiatal ember ügyében, ki az éhség miatt más kabátját zálogositotta el, - meghivják becsületbirónak. Mennyivel becsületesebbek vagyunk mi és mégis minket tart elvetemültnek a világ.

- De mi, Margit, nem vagyunk elvetemültek...

- Nem Klára - szólt elérzékenyedve Margit és gyengéden megfogta könyező barátnéja kezeit. - Nem vagyunk és mégis azok vagyunk. Lásd a félvilági hölgyek között a legtöbb nem érdemel mást a megvetésnél. A ki divatban van és fetirozzák: az egyidőre megint a világé, de csak a férfivilágé, az tehát a félvilág imádásának tárgya; de az egész világban, hol uzsorásokkal, jellemtelen nőkkel és házasságtörőkkel fognak kezet: onnan mi száműzve vagyunk, kik nem csalnak meg mást, csak magunkat, mert mig hűtlenségünket sem tagadjuk el, nem is igérjük azt senkinek. A társadalom felelős a mi büneinkért és mégis mi lakolunk. Ezek hazudnak, beszélnek szeretetről, holott szivükben ez a nemesitő tűz nem égett, nem éghetett, mert a legtöbb esetben gyakorlatuk nem lehet.

- Hogyan Margit, talán te voltál szerelmes is! Vagy jelenben is szeretsz?

- Ugy van, édes Klárám! szerettem,... tőlem telhetőleg, sokszor hittem, hogy az csak unalom volt. A ki pénzt adott, azt gyülöltem a legtöbb esetben, vagy hálát éreztem irányában.

- Képtelen vagyok ezt megérteni, én, akinek csinos külseje volt, ideig-óráig mindenkit szerettem, s akkor, ha együtt voltam vele, azt hittem, nem tudnék mást szeretni s a következő perczben szivemben helyet adtam annak, a ki sorsomról jobban tudott gondoskodni. Soha nem tudtam volna megcsalni, ha jelen volt.

- Én, a magam részéről azt, ki költségeim fedezte, barátomnak, testvéremnek, atyámnak tartottam. Hálás voltam, ha tehettem... De ez nem szerelem. Az sokkal nemesebb érzés. Ez az önkivület költészete. Mikor támad, mikor szünik meg, nem rendelhetjük el és más sem rendelheti. Akárhány ember udvarol, s talán szeret is és közülök egygyel-mással rokonszenvezik is az ember, felébred lelkében egy eszmény.

- Egy eszmény?...

- Ugy van, Klára! Untam magam a sok érdekelt udvarló között, lelkem eszmény után vágyott s megtaláltam. Szép nap volt, délelőtt kisétáltam a ligetbe. Meglátok egy csinos fiatal embert. Ő reám néz, én reá nézek s megtermett életemre a döntő percz. Beülök fiakkerembe. Ő az övébe. Megtudja a fiakkerem számáról ki vagyok? Eljön, bemutatja magát. Én szeretem, ő belém bolondul. Eljön hozzám másnap, mindennap s szeretjük egymást, már egy hónapja, ami nagy idő. Boldognak képzeltem magam Klára! s mily csalódás. Egy hónap mulva igy szól hozzám: "Margit, én nagykoruvá lettem, gazdag vagyok, ott van háromezer forint egyelőre, mondjon fel barátjának, én fogom kitartani!..." Istenem, - az első perczben elkábulok, szédül a fejem. Ő szeret, én szeretem s ez is meg akar fizetni, meg akar venni. Jó, én az övé vagyok, de e percztől fogva gyűlölöm, mert megölte azt, a mi legszentebb: szerelmemet.

- No lásd Margit, hogy igazam volt! - szólt Klára. - Ugy-e mondtam: csak akkor szeretnek minket, ha pénzt adnak - de én is csak akkor szeretek.

- Te teheted Klára, de én nem, mert sokkal mélyebben érzek. A hányszor szerettem, mindég összetörték szerelmemet azok, kik pénzért akartak szeretni.

- Én részemről nagy ostobaságnak tartom, ha valaki nem pénzért szeret. Hisz azzal mutatja meg valaki, hogy jobban szeret, ha több pénzt ád.

- Szegény leány és boldog leány, neked a pénz a boldogságod s azt el is érheted, én az enyémet soha...

- Hogy érhetnéd el Margit, ha ölni akarsz...

- Igen ölni fogok, de nem, még sem. Lásd Klárám hónapok óta van egy tervem, hallgasd csak, ma deczember 6-án és emlékezzél meg erre a napra.

- Deczember 6-án! talán csak nem Miklósról van szó, kitől az ékszert kaptad. Te is csak ugy szereted az ékszert, mint én.

- Figyelj Klára. Nem is kell mondanom, hogy számtalan udvarlóm és barátom volt; tiszteltem, becsültem őket, de soha a pénzért; a megbecsülést is csak fokról-fokra adtam nekik. Ha jól bántak és nem éreztették velem, ki vagyok: én is megbecsültem az ilyen barátot, ellenben, ha éreztette velem kényes helyzetemet, én is elárultam, hogy csak tűröm őt. Hütlenséget is csak azért követtem el, hogy tudja meg, miszerint a szerelmet, hűséget megvásárolni nem lehet. Nevetséges szerepét ép ugy kimutattam, mint a hogy ő az én sajnos helyzetemet kiaknázta. Emlékezhetel legutóbbi barátomra, egy földbirtokosra, ki annyi pénzt adott, sokkal többet, mint mostani barátom gróf Náray, s a grófot megbecsülöm, mig a földbirtokost gyűlöltem. Náray jó, majdnem fenséges lény, tisztelem, neki köszönhetek sokat, oh többet, mindent; ő tanitott engem meg magasztosan gondolkozni, ápol, ha beteg vagyok, felügyel egészségemre, soha, soha nem éreztette velem ki vagyok...

- Mégis őt akarod megölni... hallod ez szép hála... Bizonyosan, mert az a dicső férfi, az megcsal, mint a többi.

- Nem őt, Klára.

- Nem őt? Vagy ugy, jól van, tudom már, egy másikat, a kit szeretsz, hát ha gróf Náray oly nemes, oly dicső, mért nem szereted?

- Azért Klára, mert Náray még sem más, mint jó barát, igazi gondos jó barát. Ő is szeret engem, de ugy, mint jó barátot és nem mint szeretőt! Barátnője vagyok én is, jóban-rosszban vele érzek; de a valódi szerelem, a benső érzés nálunk hiányzik. Hányszor mondja nekem: Menj férjhez Margit, légy jó és becsületes... Ebből láthatod, hogy ez nem szerelem, hanem barátság. Beláthatod tehát, hogy semmi sem tart örökké. Én is meggondoltam, hogy miért küld ő férjhez, csak egyet felejtett el, hogy kihez menjek? s lesz-e a ki elvesz? Lesz-e, a ki nekem adja nevét? s talán arra sem gondolt, lehetek-e boldog. Igaz, azt is mondá, légy jó, becsületes; s ha férjhez megyek, az is leszek.

- Most nem vagy az? Kérdé Klára komolyan.

- Az vagyok, de ezzel a névvel, melyet most viselek, nem tartanak annak; ha más nevem lesz, akkor talán, de hinni sohasem fogják.

- Értem. Azért mondod, hogy utoljára beszélsz, mert talán holnap már boldog menyasszony leszel - s meg akarod ölni a vőlegényedet...?

- Csak türelem. Azonnal megfogsz tudni mindent. Mondtam már neked, hogy egy gazdag külföldi nemes megkérte kezemet, a napokban is irt, még mindig szeret, imád, menjek hozzá, legyek a neje, boldoggá tesz. Boldoggá...

- Hát őt akarod megölni. Vagy talán csak nem Jenőt?

- De igen.

- Miért?

- Mert szeretem.

- Beszélj! beszélj! szólt Klára hevesen.

- A beszéd helyett elolvashatod Jenő levelét, ebből megtudsz mindent.

Klára olvasott:

       Jenő levele.

"Decz. 4. 1886. Hóbánya.

      Szerelmem, egyetlen Margitom!

Szeretem Margit! ez a bevezetése levelemnek, nem akarom untatni levelemmel, de kérem, legyen ez egyszer elnéző, röviden irom meg tehát szándékomat.

Emlékezik-e még márczius 6-ára, szép nap volt, de hideg, ön fázott s én egy rossz élczet mondtam, a mire ön engem egy pohár vizzel nyakon öntött, s azt mondta: ugy látszik, magának, daczára e nagy hidegnek, melege van. Ezt az ötletet elmésnek találtam s én bizton hittem, hogy megérdemlettem már csak azért is, mert rossz hirneve miatt gyülöltem s csak a véletlen hozott össze. A pohár viz után nem mertem sem jó, sem rossz élczet csinálni s áttértem a divatos bókokra. Sajnálkozva nézett reám és nem szólt semmit. Derekasan untam magam s feltettem magamban minden távozáskor: holnap nem látjuk viszont egymást.

Másnap azt hittem, eszembe sem jut, mig el nem érkezett az idő - öt óra - a mikor meg szoktam látogatni, de már négy órakor öntudatlanul néztem az órát, elérkezett ½ 5, ujra izgatottan tekintettem a mutatóra. Azt hivén, eszemben sincs önhöz menni. Ütötte az ötöt és én önkénytelenül siettem önhöz.

Képtelen voltam megmagyarázni, miért járok oda mindennap. Sokszor éreztem lelkifurdalásokat. Aznapság nősülni akartam, komolyan tettem a szépet, s az a leány tetszett is addig, mig ön egy napon igy nem fogadott:

- Jó napot Jenő! Szeret maga engem? Meg voltam lepetve, nem tudtam mit felelni, de ismertem humorát, jó kedélyét látván, válaszoltam: igen. Ön reám nézett szép szemeivel, egyetlen Margitom s kért: Tudja mit Jenő, ha szeret engem, utazzon el még ma a kedvemért Budapestről, ha ma nem, akkor holnap, de utazzék el haladéktalanul. Emlékezik reá, ez márczius 27-én történt. Nem tudtam elképzelni, miért óhajtja elutazásomat. Azt feleltem, nem tehetem; nem, különösen most, mikor annyira szeretem önt, Margitom! Csak azért nem utazhat el, mert engem szeret? kérdezte ön s szemeivel majd átszúrt. És én remegve, alig hallhatólag lehorgasztott fővel mondám: csak azért.

- De ha én magával utazom Jenő, - kiáltott ön hévvel - s éreztem, hogy először és utoljára hazugságon fogott. Szégyenlve kellett mondanom: akkor sem utazhatom.

- Mi tartja hát vissza? - kérdezte ön tőlem. - Ekkor mondtam önnek kedves Margitom őszintén, mit tréfából annyiszor hangoztattam, hogy nősülök. Ön összeesett és sirt. Kifutottam ajtaján ujra azzal a hittel, hogy többet vissza sem térek. Rohantam egyenesen M. kisasszonyhoz, kiszemelt jövendőbelimhez, nem tudtam, mit beszélek, mit beszél ő?... az ön kérő hangja Margit, zugott a fülemben... Majd megőrültem. A szinházba is el kellett mennem jövendőbeli familiáimmal. Azt hitték a darab érdekel. Feuillet Octave "Egy szegény ifju története" czimű darabját adták. (Lehetett-e szegényebb ifju nálamnál?) Hogy néztem volna a darabot én. Ugyanaz a kép lebegett előttem, a mit két órával azelőtt tuléltem. Az ön szemeit láttam a szinpadon, a levegőben, az egekben, a földön, az ön hangja csengett a füleimbe s nem tudtam mi történik velem, bennem, körülöttem? Pedig tudnom kellett volna, hogy szeretem, egyedül önt szeretem Margit.

Másnap 28-ika volt. Alig mertem hinni, hogy az egész nap igy telt el. Már korán reggel felkeltettek rokonaim, kik eljegyzésre jöttek a fővárosba, akkor jutott eszembe a tegnapi nap; felkeltem, felöltöztem s öntudatlanul kegyedhez indultam Margit. Nem gondoltam semmire, nem a jövőre, nem a régen multra, csak önre. Küszöbéhez érve, olyan furcsa érzés fogott el, ma sem vagyok képes leirni. Szerettem volna vissza menni, de valami kimondhatlan varázs ott fogott. Csöngettem. Pár pillanat mulva az előszobában voltam, hol a szobaleány azzal fogadott halk hangon, hogy ő Nagysága beteg. Életemben először döbbentem meg idegen nőért, ki beteg. El akartam menni, de ön, imádott Margitom csöngetett, én a szobaleánynyal egyszerre léptem a salonba s már akkor ön kikiáltott: ki az? Hangját hallva, nem kérdeztem szabad-e? nem-e? berohantam. Most is előttem van halavány arcza, mélabús fekete szemei, szép fekete fürtei, melyek hófehér párnájáról hullámzottak alá a földig, fülemben van hangja, mely betegsége daczára elég erős volt abban a perczben, mikor azt kérdezé: ki engedte meg, hogy bejőjjön? nem tudom, nem emlékezem, mit feleltem, de arra igen, hogy egy fájó érzés kínozott.

Végre ön, édes Margitom, kisegitett kínos helyzetemből s azt kérdezé:

- Hova megy? Miért van olyan gondosan öltözve? Talán ma kéri meg M. kisasszony kezét?

Igen, feleltem én őszintén s az ön fájó bús szemei egyszerre villámokat szórtak; ezeket mondá körülbelül: Miért jött hát ide? Ugy-e igy volt Margitom nemde, emlékezem minden szavára.

Oh édes Margitom, ma belátom, elég meggondolatlanság volt s nem becsületes gondolkozás, hogy egyszerre kettőnek udvaroltam, de sejtelmében sem voltam annak, amit akarok tenni, tudtam is én, hogy önt szeretni fogom, vagy hogy már szeretem. Mit akar hát? kérdé ön tőlem Margitom... Mit, mit, tétováztam s félve mondám: Lesz-e szeretőm, még az esetben is, ha megnősülök. Maga erre felült ágyában, reám szegzé szép szemeit és igy szólt: Szeretem Jenő! és pedig úgy, mint senkit, de inkább meghalni, mint szeretőjévé lenni oly embernek, ki nős és hinni olyan nős férfinak, kit szeretek. Hát lenne-e nyugalmam, mikor látom azt, hogy a kit én szeretek, most másnak a vőlegénye, most vezeti oltárhoz, hűséget esküszik s talán reám gondol. Én szeressek egy olyan embert, ki az oltár előtt is hazudik. Soha! Soha! inkább meghalok; s azt hiszi, mert félvilági hölgynek neveznek, mindenre képes vagyok, még arra is, hogy oly embert szeressek, ki a szent oltár előtt hamisan esküszik. Ha ott hazudik, hogy fog hazudni nekem. És ön ilyen nemes, jó ember, ilyen becsületes külsővel tudna olyan álnok lenni - ugy-e nem? Nem, ne rabolja el utolsó illusióm az életben, gondoljon arra a szegény leányra, azon ártatlan gyermekre, a ki mitsem tud, hiszékeny és olyan szépnek látja az életet, ezt a csunya világot; miért tenné őt szerencsétlenné én miattam, vagy érzéki vágyai miatt?

Nem! ne tegye azt Jenő, ha megnősül, mondjon le efféle rosz szándékairól, legyen hű esküjéhez s boldogitsa menyasszonyát. Én sohasem fogom senki nejét boldogtalanná tenni egy pillanatra sem, senki férjét nem rablom el. Esküszöm a legszentebbre: szüleim sirjára.

Ezek voltak szavai, drága egyetlen Margitom; nem tudtam felelni, csak az órát néztem, annyit mondtam még: - Ezek utolsó szavai? - Igen, ezek s attól a percztől kezdve, hogy vőlegény lesz, ne jőjjön hozzám, megtiltom.

Szomorúan szoritottam meg forró kezeit és kérdém: - Ha nem leszek vőlegény, velem utazik?

- Magával a világ végére Jenő! Én távoztam, megnyugtatva; tudtam, ha Margit valamit igér, azt meg is tartja.

Szaladtam haza lakásomra, hol már a nagybátyám frakkban felöltözve várt reám s mentünk megkérni M. kisasszonyt.

Nem akarom leirni Margit - mert levelem túl hosszura nyulna, mit éreztem s csak kértem az Istent, hogy ne kapnám meg M. kisasszonyt; pedig már akkor bizonyos volt. Bátyám megkérte. M. ur, a kisasszony atyja, örömmel vette tudomásul s igen-t mondott; én összerezzentem. Bátyám a siker után távozott, én egyedül maradtam M. kisasszony atyjával. Szerencsére ő kezdte meg a beszédet:

- Nos Jenő öcsém, miután tudod, hogy nőd lesz leányom, azzal is tisztában kell lenned, mi lesz a hozománya? (Amikor azt mondta, nőd lesz, eszembe jutottak Margit szavai: "Soha sem leszek szeretője, ha megnősül." Ekkor éreztem, hogy szeretem, és nem tudok nélküle élni.) A leányom hozománya száz, vagy százhuszezer forint, de ezt csak halálom után kapja meg, most egyelőre adhatok évenként ezer forintot. Itt önre gondoltam, Margit.

- Nos? - szólt az öreg, - miért vagy olyan hallgatag?

- Csak azért bátyám, mondám akadozva, mert én azt hiszem, jobb lenne, ha nem apanaget adnál kedves leányoddal. Én elbirom nőmet (brrr nőmet!) tartani, de nekem adósságaim vannak, csak ugy nősülhetek és existálhatok, ha ezt kifizetem. Most nincsen pénzem. Bevallom neked őszintén, én a nőm pénzével akarom magam rangeirozni s akkor nőmnek elég szép jövője lehet, ha ugyan csekély magam őt boldogitani birja.

Ezek után tudja, édes Margitom, mi történt? Ő nem adta ide leányát s én örömmel távoztam az eredménynyel. Másnap, márczius 29-én, már délután együtt utaztunk, nem gondoltam semmire, mert szerettem önt. Ekkor kezdettük tegezni egymást. És most itt is levelemben, megszünök idegen lenni. Pár hetet töltöttél velem s ezalatt megismertem lelkedet... becsületedet. Visszamentél a fővárosba, majd falura mentél s én nem láttalak hetekig. Azt hittem, felejteni foglak s te is elfelejtesz engem. Próbára tettem veled együtt magamat is.

Eleinte naponként irtam neked, később hetenként csak egyszer. Mi haszna? Te mindennap irtál nekem édesem!... Végre, hónapok múlva találkoztunk. Ujra megkérdeztelek, tudnál-e szeretni, ha gazdag lennék s én tartanálak ki. Te fájdalomdúlt arczczal elfordultál s halkan rebegted: Kisértsd meg!.. s félig zokogva tetted hozzá: Miért mondod ezt Jenő? Ekkor tettelek utoljára próbára édes Margitom, ha jól emlékezem augusztus hónapot éltük, s akkor is azt mondtad édes Margit, mit márczius 28-án. A mi szenvedélyünket az idő nem csökkentette, csak fokozta. Láttam kitartásodat s én is meggyőződtem: képtelen volnék élni nélküled. De ott volt közöttünk az óriási khinai fal, családom előitélete. Mintha bizony a szerelmet kótára lehetne tenni? Ki birná megparancsolni a szivnek, mikor s kiért dobogjon? Előitélet, múlt, jelen bölcselkedései; erkölcsbirálatok eltörpülnek az igazi szenvedély előtt. Szeretőmmé tenni nem akartalak. Szivem felülkerekedett mindenen s ezt kérdezém: Akarsz-e nőm lenni, Margit? de nem itt, hol meglátva, sértene családom előitélete, hanem a külföldön, hol mint nőmet hozzád méltóan eltarthatlak, s ha nem léssz az enyém, ha mély szerelmemet áldozatnak néznéd s visszautasitanál, akkor golyót röpitek agyamba. Hiszen te voltál az Margit, ki nekem lelket adtál, szerelmeddel bátoritottál, ma nem lennék, nem élnék vagy megnősültem volna, odadobva magam egy becstelen érdekházasságnak s a boldogtalanságnak, s most igen-szavadra a legboldogabb vagyok. Várva várom feleletedet. Margitom, én elmegyek veled a világ végére. Jössz-e velem?

Istenem veled,

a sirig tied, egyedül a te
Jenőd."          

Klára a hosszu és érzelemgazdag levél utolsó sorait a megindulás, Jenő utolsó szavait, aláirását lelkesedés hangján olvasta. Szemeire fátyolt vontak könnyei. - Hosszu, de szép, levél volt... mondá Klára s megtörölte szemeit. És te megakarnád ölni. Miért? Mivel ölnéd meg?

- Azzal ölném meg Klára, ha hozzá mennék nőül, ha nem megyek, megölöm magamat, mert nélküle élni nem tudok.

- S hozzá mégy Margit?

- Nem megyek.

- Hát inkább magad ölöd meg?

- Inkább.

- Miért?

- Mert jobban szeretem Jenőt magamnál.

- No Margit, azt tudtam, hogy szived van, de, hogy ilyen legyen a te roncsolt szived (mint szoktad nevezni), még sem hittem. Lásd ő szeret téged, ti boldogok lehettek még. De nem mondtad eddig, hogy barátoddal gróf Nárayval szakitottál.

- S mi lesz Jenővel?

- Még nem tudom, de alighanem irok talán neki. Jó éjszakát Klára. Nem vagyok vele tisztában, mi történik? Aludjunk rá. Lehet, még ma éjjel irok neki. Isten veled... Megölelte, megcsókolta barátnéját s szobájába ment.

Margit evvel a szóval távozott: Isten veled. Klára magában maradt. Kis vártatva benézett a kulcslyukon. Mit látott? Margit az asztalra volt borulva és zokogott. Nem akarta háborgatni. Szintén lefeküdt. Éjjel felrezzent álmából s még mindég hallotta Margit tolla perczegését. Tovább aludt. Reggel nyolcz órakor egy robbanásra ijedt fel. Beszaladt Margithoz, a szoba sötét volt, a kialudt lámpa még füstölgött. Az ablaktáblák becsukva s Margit a földön vérében uszott, megölte magát s nem őt! Klára az ablakhoz rohant, felnyitotta a táblákat. Az asztalra pillantott. Négy bepecsételt levél feküdt ott a következő feliratokkal:

"Klárámnak."

"Első csábitómnak."

"Gróf Náray, volt barátomnak."

"Jenőnek."

A négy levél egy másik nyilt levélben volt, melyet Klárához intézett, s igy szólt:

"Kedves Klárám!

Vedd e leveleket magadhoz s temetésem után kézbesitsd azoknak, kikre szól, ha érdekel, olvasd át; legalább tökéletesebb képet kapsz arról a szomorujátékról, melynek olyan szerencsétlen hősnője valék."

Mig átolvasta ezt a nehány sort, jött az értesitett rendőrség. A hivatalnokok hidegen vették fel az esetet, a látleletet. Megmutatta a leveleket, nála hagyták, de a szegény Margit hulláját bevitték a kórházba. Jenőnek sürgönyözött, ki meg is érkezett, de a temetésre nem tudott elmenni. Gróf Náray sem volt ott a szegény öngyilkos végső tisztességtételén, hanem másnap felkereste sirját s együtt könyezték meg a boldogtalan Margitot Klárával, ki itt adta át Margit levelét. A leveleket előbb lemásolta. Előtte most ugy tünt fel Margit, mint egy vértanu, minden szavát be akarta vésni szivébe, elméjébe, hiszen ő sem volt rossz leány. A szegény megboldogult Margit, milyen szépen irta: Klára, ne légy könnyelmü, de ne is szeress!

Többször olvasta el a leveleket Klára, a melyek valóban szépek voltak, milyen szépek, egy szegény leány valódi iskolája, érdemes, hogy mindenki elolvassa. Klára egy estve elolvasta mind ujra, ki tudja hányadszor, a következő sorban.

Klárának:

    "Kedves Klárám!

Félig kimerülve irom neked ezt a levelet, mert az elsőt csábitómnak irtam, második levelem szól volt barátomhoz, gróf Nárayhoz, a harmadikat neked irom, s az utolsót Jenőnek s azt hiszed, ki fogok ebbe merülni? oh nem, ha neki irok, ez erőt ad, hadd legyen utolsó szavam az övé, kit szerettem.

Bocsáss meg, édes Klára, hogy téged szemeltelek ki a legkellemetlenebb szerepre, s ha felébredsz pisztolyom durranására, mennyire meg fogsz ijedni. Vagy talán nem is hallod s akkor botlasz belém, ha majd a földön véremben fetrengek. Megnyugtató öntudat az nekem, hogy te botlasz holttestembe, s nem lenne az, ha Jenő neje lennék, mert sok ember botlana belém. Tegnap este mondtam neked, nem akarom megölni őt, s ha nőül mentem volna hozzá, megölöm. Hidd el, gyilkosa leszek, mert ezer ember közül, csak egy találkozott volna, ki meg nem vetette volna. Jól van, tegyük fel, ő a hazai előitéletek elől, elhagyva családját, külföldre menekül velem, megtudott volna-e menekülni? Mi lett volna belőle? egy megölt ember, egy élőhalott. Ezért nem megyek hozzá, inkább meghalok, hiszen olyan végtelenül szeretem őt, láthatod abból, megölöm magam csak azért, mert szeretem és pedig annyira, hogy meghalok, mintsem egy perczig is boldogtalannak vagy elégedetlennek lássam. Igaz, Jenő a külföldre akart menni velem s azt tételezte fel, hogy ha onnan visszajövünk, elfelejt a világ.

Oh Istenem! csak lehetne menekülni multamtól. Mi lenne abból, ha külföldön élnénk: elfogná a vágy szülei, testvérei után s mind a kettőnket a honvágy. Lehet-e borzasztóbb a honvágynál? Mindent felejthet az ember, de hazáját soha. Beláthatod édes Klárám, megbocsájtható, ha ezt a nagy bünt, az öngyilkosságot elkövetem. Hiában mondanád, hogy Jenő mindent elfeledhetne mellettem és velem, ha szeret. Igen, ha nem lenne minden, de minden mulandó, még a szerelem is.

Azért édes Klárám, fogadd utolsó tanácsomat, ne légy könnyelmü, de ne is szeress, mert látod, én könnyelmü voltam, kinevettem még azt is, a ki szeretni tudott, s ime most, öngyilkos lettem, öngyilkos azért, mert szerettem.

Tanácslom neked, becsüld meg magad, vonulj vissza e könnyelmü élettől, még nem késő; légy apácza vagy betegápolónő, koldulj inkább, csak ne folytasd ezt a pályát, a mely nem pálya, csak gyalázat. Imádkozzál bünös lelkemért a mindenható Istenhez, kérd a mindenhatót, bocsássa meg lelkemnek testem bűneit, ki ily nyomorultan végeztem még nyomorultabb életemet. Légy boldog, ez az utolsó szava hozzád szerencsétlen társnődnek

Margitnak."

Klára letette ezt a levelet s megindultan fogott a második levél olvasásához, mely a boldogtalan Margit barátjához volt intézve ekként:

    "Kedves barátom, gróf Náray!

Meg fogja lepni e levél, szerencsétlen barátnőjének utolsó levele, de miért ünnepélyeskedném veled utolsó perczeimben, ha életemben sem tettem. Nem akarok idegenkedni veled, hiszen egyszer - régen - mi is szerettük egymást. Igaz, nem úgy, mint szeretők, de csak úgy, mint két rokonszenvező egyén, kiket a sors hoz össze. Sokan élnek, a mienkhez hasonló életet, de nem tartott olyan sok ideig, évekig, mint a mienk. Jó voltál, megbecsültél, lehet szerettél is egy kicsit, de meglehet, csak vonzódtál hozzám. Nem tudtál lebilincselni, s ebben rejlik a hiba, ha féltékeny vagy, jobban lebilincseltél volna, mig igy elhidegitettél; ebből tudtam meg, hogy nem szeretsz, de azért hálából adok egy tanácsot: soha ne bizzál asszonyba, jusson eszedbe: minden asszony Éva leánya, s ha más nem, az ördög fér hozzá az almával.

Jó voltál hozzám mindig. Nem bántál velem úgy, mint elődjeid. Ezért utolsó köszönetem fogadd és ha még lesznek barátnőid, kiket boldogitani fogsz kegyeiddel, kiket részesitesz baráti szeretetedben, bánj velük úgy, mint velem bántál, egész a bizodalomig. Hidd el, egy jó szó a magunkforma nőknek, többet ér a legszebb ékszernél, a megbecsülés többet a millióknál.

Már csak nehány órám van hátra. Vedd búcsumat, te kit szüleim halála óta, szüleim helyettesének tekintettelek, kit szerettem, tiszteltem s becsültem. Legjobban tudod, hogy sohasem voltam boldog, számtalanszor mondtam el neked. Te vigasztaltál, el nem hagytál, ha szomorú voltam; én vig lettem, hogy téged megnyugtassalak. Pedig dehogy!... A fekete foltot láttam magam előtt mindig, mit a sors ejtett rajtam s a mely odadobott, a hol éltem. Én víg lettem, de lelkem sírt, vágya volt, elérhetlen vágya - a becsület!...

Meghalok, felejts el. Köszönöm, mit értem tettél. Bocsásd meg, ha vétettem, kérd a mindenhatót, kegyelmezzen lelkemnek, s ha kimégysz a temetőbe, állj meg egy perczre sírom mellett s emlékezzél meg igaz barátnődre, ki keservesen bünhődött mindenért. Margit."

Olyan szép volt ez a levél s Klára majdnem vágyakozott utána, hogy ilyen érzések között haljon meg. Felvette a harmadikat. Ez a levél volt a szegény Margit vádirata csábitója ellen. Oh ha ő most ezt az embert megtalálja, bizonyára bosszut áll szerencsétlen barátnéjáért... Ez a levél Margit mentsége:

    "Báró R. R. urnak.

Felesleges ugyan tudtára adnom szomorú végét életemnek, de az ön műve volt!

Nem tudok meghalni anélkül, hogy ne juttassam eszébe a bárónak bűnét, az én bűnöm egy, az öné az enyémmel kettő, először, mert elcsábitott, másodszor, mert öngyilkos lettem.

A báró azt hiszi, már régen felejtve van a dolog, pedig csalódik. Imádkoztam önért mindennap, hogy legyen az Isten olyan igazságos önhöz, mint a milyen igaz volt ön hozzám. Bűnének bizonyságtétele ez a golyó, mit szivemből vesznek ki. Ezt a golyót önnek hagyom, ha erre a golyóra néz, jusson eszébe, hogy nem én vagyok az öngyilkos, hanem ön a gyilkos. Ha el nem csábitott volna hazug igéreteivel, most is élnék becsületben, mint sok más becsületes polgári nő. Utolsó szavam önhöz, bűnhődjék bűne mértéke szerint. Igyekezzék fekete lelkét jó cselekedetekkel fehérre mosni. Teheti, gazdag, oszthatja az alamizsnát.

Nem az első ballépésemért halok meg, nem adom önnek ezt az elégtételt, hanem azért, mert szeretek és végtelen boldog vagyok, s e boldogságért megbocsátok. Margit."

A negyedik levelet Klára szerette volna ajkaihoz emelni. A szerelem igazi, félreismerhetlen hangján volt irva. Ezt olvasta legtöbbször:

     "Szerelmem, drága imádott Jenőm!

Mire levelem kezedhez jut, meghaltam, meghalok azért, hogy téged megmentselek, nem képzelted, mennyire szerettelek, tied vagyok a sirig s még azután is.

Meghalok, hiszen ugy sem tudtam volna átélni azt a perczet, mikor az oltár előtt esküdtél volna nekem örök hűséget, abban a perczben szakadt volna meg a szivem a boldogságtól, a túlboldogságtól.

Szeretlek Jenőm s örömmel halok meg, mert tudom, hogy te is szeretsz, milyen könnyü meghalni, ha tudjuk hogy szeretnek, könnyebb, mint akkor, ha megvagyunk csalva. Nekem nem volt már mit várnom a földön, s mégis megjött a te szerelmed, mely utolsó perczeimet boldoggá tette.

Nem tudom elégszer leirni ezt a szót: szeretlek, ez onnan van, mert minden a mit mondani akarok, mindég az, hogy szeretlek.

Bocsáss meg hát Jenőm! feled a sír, a zöldhant mindent felejtet, s ha egyszer boldog leszel s ujra szeretve szerettetek, menj ki a temetőbe s ha nem könyezel is meg, de sohajts sírom felett, megérzem még síromban is közelléted.

Utolsó sóhajom, mely lelkemmel együttesen repül tova, hozzád repül, mert mind a kettő tied.

Ne csüggedj, te még boldog lehetsz, légy is az. Utolsó leveledben azt irtad, hogy ha tiéd nem lehetek, főbe lövöd magad. Felmentelek szavad alól, s megtiltom hogy azt tedd, hiszen halálomban is a tiéd vagyok. Ki imádkoznék értem, ha te is meghalnál? Tartozol nekem azzal, hogy élj, ha eszedbe jutok, küldj egy őszinte fohászt az égbe érettem. Légy oly boldog, mint a milyen boldogan halok meg én érted. Margit."

A szegény Margit leveleit Klára megőrizte, sokszor olvasta el, nem feledte el sem ő, sem azok, a kik szerették.

A SZÉP ÖZVEGY

- Vigasztalódni? én már nem tudok. - Ezt mondta valamelyik nap Ilona Elemérnek.

- S miért? - kérdé tőle Elemér.

- Miért? még te is kérdezed, aki röpkedsz egyik szép asszonytól a másikhoz, mint a méh szálldogál egy virágról a másikra! S te merészeled kérdezni, hogy miért? s hozzá ugy felnyitod szemeidet, mintha bizony érdekelni is tudna, hogy nekem,... vagy más barátnődnek mi a baja.

Elemér neki pirulva, szikrázó szemekkel kiáltott fel:

- De Ilona! Mért oly kegyetlen irántam, épp kegyed mondja ezt nekem: kit én imádok. Sőt feltételezi rólam, ha baja lenne, nem tudnám igazán vigasztalni? avagy nem akarnám? vagy talán nincs meg bennem a vigasztaló tehetség. Igazán nem tudom, mit is beszélek, megérdemlené, hogy aprehendáljak. De igen is aprehendálok, sőt haragszom! Értse meg, haragszom! De nem, még sem. Hiszen magára Ilona haragudni nem lehet! Mondd meg hát egyetlen Ilonám Elemérednek, mért vagy oly melancholikus, mi bánt már megint? hiszen oly szép vagy te kis hamis asszonyka. Ugy-e ez csak tettetés; mert tudod, mily szép vagy, s ha búsnak mutatkozol, akkor szemeid is epedőbbek.

Ilona mérgesen ugrott fel a chaise-longue-ről, kibontott fekete haja még igézőbbé tette a szép asszonyt, s igy kiáltott fel: - Elemér, ön őrült! vagy gunyolódni akar? még ha nem tudná, mi van ma, igazán kétségbeejtő, ma nincs jó barát, nincs szerető, - szerető? ah de mit is beszélek, soha nem szerettem senkit, most hittem, hogy szeretek, hogy szeretni fogok.

- De az Istenért, Ilona beszéljen - hát mi a baja? itt fogok maradni addig, mig meg nem mondja - kiáltá Elemér, hirtelen felugorva.

- Elhiszem azt - felelte Ilona s gépiesen elébe állt - de éppen attól félek, ha megmondom, akkor szalad el.

- Nem! sőt itt maradok s vigasztalni fogom kegyedet - szólt Elemér - ha kell az itélet napjáig!

- Hiszem, mert ön mondja - felelte Ilona nevetve - de nem győzött meg!

- Igen, meg fogom győzni, kérem mondja nekem meg, hogy miért vagyunk oly lábon egyszerre egymással szemben, talán mert ma az a nagy nap van, amiről én mit sem tudok, s amit kegyed talán meg se mondana, ha az Elemérje nem tudna olyan szépen kérni. Ugy-e megmondod egyetlen Ilonám, mi van ma? hiszen te oly szép vagy s oly igéző s még hozzá oly naiv, mint egy serdülő leányka.

- Elemér! ez mégis csak sok! már most csakugyan látom, s tudok mindent - felelte Ilona a méregtől fuldokolva.

E pillanatban lépett be Sándor, Elemér barátja a szalonba.

- Kezeit csókolom nagyságos asszonyom; - jó napot Elemér.

Ilona ajkbigyesztve mondott jó napot, de szerette volna a szép vézna Sándort az ajtó elé tenni.

Elemér pedig lehorgasztott fővel s hosszú orral fogadta az ő tête-à-tête zavaróját s egy megerőltetett fogadj istent! mondott jó napotjára.

Sándor látta a fogadtatást, néhány kérdést intézett Elemérhez, ki csak futólagosan válaszolt. Majd Ilonához, a melyre a kandalló pattogása felelt. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint ajánlani magát. De mégis kiváncsi volt tudni, mi baj lehet itt a szép özvegynél; Elemérhez ment s kérdezte:

- Mikor láthatlak Elemér? Nem jönnél velem most a clubba.

- Én a clubba! - felelte nagy nehezen Elemér - nem megyek.

- Hát mikor?

- Soha - kiáltotta Elemér mérgesen, majd halkabban - holnap! vagy holnapután, mit tudom én, talán ma!

- Ma? - suttogja Sándor - hát mi van ma?

- Hogy mi van ma - felelte egész dühvel Elemér - kérdezd Ilona ő nagyságát.

Ilona, amint hallá, hogy Sándor őt akarja megkérdezni, hogy mi van ma, kisuhant a máskor oly kedélyes, kedves kis szalonból.

- Kérlek Elemér, mondd entre-nous, mi van ma? - kérdé ujból Sándor.

- Hja barátom, ha én azt tudnám, - felelte Elemér vállat vonva.

- De hát ki tudja? - kérdé tovább Sándor.

- Hát ki más, mint Ilona - felelte Elemér.

- Kérdezd meg, kedves Elemér, s azután siess, jöjj a clubba, várunk. Sándor sietve távozott s Isten hozzádot sem mondott barátjának.

Elemér utána kiáltott Sándornak, hogy ne szóljon a clubban, hogy hol van.

- Ah, dehogy! lármázta vissza Sándor. De azért alig várta, hogy a clubba érkezhessen, s elbeszélhesse, hogy milyen hangulat van a szép özvegy szalonjában.

Végre Ilona megjelent ismét a szalonban igéző gyász-toilette-ban.

Elemér amint megpillantotta Ilonát a fekete toilette-ban, ugy tünt fel neki, mintha csakugyan komoly dolgok lennének készülőben.

- Édes Elemér - szólalt meg Ilona - tudom, hogy szeretett, s talán ma is szeretne, ha nem mondanám meg a valót, de tovább nem titkolódzom. Ma van a napja, hogy megmondjam, mi van ma;... s zokogva dőlt egy karszékbe.

- Ilonám ne kinozz, szólj, mondd meg nekem, hű barátodnak, hogy mi van ma - kéré Elemér.

- Jó, tehát tudd meg - felelt Ilona - én téged édes Elemérem megcsaltalak!

Elemér halottsápadt lett.

- Megcsaltál? s miért mondod épen ma ezt nekem! - kérdé Elemér a meglepetés hangján.

- Miért? mosolygott Ilona, majd gúnyosan, majd fájdalmasan, - mert ma van a napja.

- Ma! dörgé Elemér! - Aha, értem önt asszonyom, talán ma egy éve, hogy a bálon a kis báró...

- Nem egy éve -

- Hát kettő - folytatta Elemér és szóhoz sem hagyta Ilonát jönni - igen, igen már emlékszem a gárda-tiszt, akivel a vasuton...... értek mindent. Elemér most igazán a féltékenyt játszotta, pedig dehogy volt az, csak a hiuság bántotta.

- De Elemér - tört ki most Ilona erősen kaczagva - nem értelek!?

- Semmi nem értelek! - felelte Elemér - vagy talán három éve Sára lakodalma? de akkor még férje mindig a szoknyáján ült, s már akkor, akkor is... szóljon Ilona, mert megöl a kiváncsiság.

Ilona már eléggé kikaczagta magát, ismét komoly lett, mert eszébe jutott a való.

- Nem, édes Elemér, nem egy, nem kettő, nem is három, hanem itt négy évről van szó. Én önnel elhitettem, hogy 28 éves vagyok, most megmondom a valót, ma harminczkét éves vagyok!

- Hát ezzel csaltál meg? - kérdé Elemér bámulva.

Az inas e pillanatban belépett s egy kis ezüst tálczán levelet hozott Elemérnek, melyben őt a clubba hivták. Elemér boszankodott efelett, mert ezáltal elrontották mulatságát. A szép Ilona éveken át hű barátnéja volt, s szerette volna, ha egy kis valódi féltékenységi drámát játszott volna vele.

Ilona türelmetlenül kérdezte Elemért, hogy kitől jött a levél. Elemér egykedvüen vállatvonva nem felelt e kérdésre, hanem egy "Isten önnel! most sietek, majd holnap" szavakkal távozott.

Ilona még egyszer kiáltotta: Elemér! de az már mit se hallott, Mariánjához rohant s nem a clubba. Az uton elgondolkozott azon, ha e szép asszony megcsalta volna, talán még szeretni is tudná; de így unalmas, hiszen már 32 éves; de elég szép s kedves és milyen okos. Pedig nem! dehogy okos, hisz ha az volna, megcsalná, ez esetben lenne kire féltékenynek lennie. Őrülésig szeretné, de így nem, ha egyedül csak az övé, s ha szépségeért, jóságáért szeretné, kinevetnék barátai. Ki az egész club! Szakit is vele, mert hű, mert nem kaczér s mert nem ledér - ő az oka, ha el kell hagyni, kire legyek tehát féltékeny? Igy monologizált Elemér, s nem vette észre, hogy Máriánja ajtaja előtt ált. Kopogni akart, midőn neszt hall a szobában, majd nevetést.

- Mit törődöm én Elemér udvarlásával, hisz ő oly ostoba! még azt hiszi, hogy szeretem, s talán azt is hiszi, hogy hű tudnék hozzá lenni? soha! egy napig sem! soha! soha!

Elemér ajkába harapott; eddig csak unalomból szerette Mariánt, de most érezte, hogy szereti e leányt, szereti, bár csalja őt. Marián pedig okos, ah! mily okos is egy modern leány.

- Ha nem tettem volna le arról, hogy nősülni fogok, bizony elvenném. Ő tudna szórakoztatni igazán. Elemér szive hevesebben dobogott e szavaknál s folytatta tovább magánbeszédét:

- De ki lehet bent nála? Eh mit! benyitok.

S benyitott, szemeit bizonytalanul jártatta a szobában s minden bevezetés nélkül kérdezte:

- Márián! Márian! egyedül van?

Márián örömmel nyujtotta kezét s már nem éppen üde ajkát csókra, mit Elemérnek, ő azonban el nem fogadott.

- Ki van itt? - kérdezte Elemér.

- Itt senki sincs, egyedül vagyok! - felelte Márián.

- Nem igaz! Én hallottam, ön kinevetett engem, kérem ne is tagadja - mondá gúnyosan Elemér.

Márián a pamlagra dőlve görcsös nevetésbe tört ki, mi Elemérnek csak fokozta dühét - s örömét, mert örült, hogy lesz mit elbeszélni a clubban.

Márián magához térve a nagy nevetéstől, egy könyvet tartott Elemér elé.

- Ime barátom, lássa nem önt csaltam meg, hanem holnap próbám van. Ah! még nem is tudja? uj szerepem van a "Hütlen asszonyok" czimű drámában. Ah! ez nagyon szép darab, a férfiak már előre boldogok. Ugy-e ön is eljön Elemér, hisz abban a darabban Elemér úr a könnyelmű is szerepel, t. i. ő hordja a szarvakat. S lám a mikor ön hozzám jött, éppen akkor a szerepemet tanultam hangosan. Ugy-e eljön a premièrre?

- Hogy ne - felelte Elemér - dühösen - éppen azt keresem!

- Mit? kérdezte Márián.

- A hütlen asszonyt! Jó éjt!

Elemér egyenesen a clubba szaladt, s az uton azon töprenkedett, hogy ma már a szinésznők is morálisak.

A clubban Elemért nagy hű-hóval fogadták barátai Sándorral az élükön: - Nos hát mi van ma?

Elemér egykedvüleg felelte: - Semmi - csak az, hogy unom magam.

Ilona pedig csak várta Elemért, de az nem ment el hozzá egyhamar. - Mit tegyek - kérdé önmagától - harminczkét év, holnap pedig már a 33-ik s egy uj élet. De ostoba voltam, hogy meg nem mondtam neki, de hiszen láthatta rajtam. De nem, még sem! Ezzel felugrott s a tükörhöz ment, bele nézett s ugy találta, hogy még nem is oly csunya. S Elemér szeretheti még.

- Persze, persze, tudom mi kell, hogy az asszonyt még harminczkét évvel is szeressék, semmi egyéb, mint sok udvarló!

Az idő éjfélre járt. - Jó éjt Ilona - szólt önön magához, - holnap egy uj élet. A reggelt alig birta bevárni. Irt 2-3 kis levelet, melyekben Elemér több barátját meghivta, hogy okvetlen látogassák meg az operaház páholyában. S azután jönnének hozzá theára. Andort is meghivta, a clubnak egyik legnagyobb szájhősét. - Csak Elemérnek nem irt. - Fekete ruháját levetette, szép fekete hajába ékszert tett, de égő fekete szemei jobban fénylettek, mint hajában a gyémánt s 7 órakor az operába hajtatott.

A fekete frakkos gavallérok már ott ültek s Elemérre mindegyik egy titokzatos mosolylyal nézett.

Az első emeleti páholyba feltekintett Elemér s ott látta Ilonát több barátja körében. Elemér felsietett s belépett a páholyba.

Andor épen azt kérte Ilonától, hogy vigye el a kocsiján, mert az ő fiakkerjénak kereke eltört. Ilona sokat mondó pillantással szivesen egyezett bele. S nem gyöngéden szoritott kezet Elemérrel az adieu-nél.

Andor lesietett barátait tudósitani az eredményről.

Végre mindenki elment, s Elemér egyedül maradt Ilonával.

- Thea van nálad Ilona - kérdezte Elemér.

- Elemér, kérem ne bizalmaskodjék. Igen, thea!

- S engem meg se hivott? - kérdé Elemér.

- Nem! tegnap elhagyott, ma már jönne. Kérem hagyjon el rögtön.

- Elemér eltávozott, mert többen jöttek le a reménynyel táplált urakból. De Elemér nem azért távozott, hogy ezeknek tért engedjen, hanem sietett ki az Andrássy-út egyik villájához, ott állt a sivitó szélben s szállingózó hóban. Didergett, fázott, de az nem genirozta őt. Leste a vendégek jöttét, de még jobban távozásukat, már mindenkit látott távozni, csak Andort nem. Ott állt átázva, átfázva, de nem unta magát ez egyszer, s jó napja volt, mert volt kire féltékenynek lenni. Mindent látott, csak azt nem, hogy Ilona egyedül távozott az operából s Andort nem vitte el a theához.

A NAP-IMÁDÓ!

Gróf Bártai Lajos nyughatatlanul járt fel s alá szobájában, lépéseinek türelmetlensége elárulta izgatottságát, kezeivel néhányszor végig simitotta izzó homlokát. Egyszerre megállt iróasztala előtt s abból előszedte irományait. Helyet foglalt karos székében és sebesen kezdett lapozni irományai között, s ugy elmerült, hogy a belépőt észre sem vette, mig az hangos köhögéssel jelt nem adott ottlétéről.

Legrégibb, legjobb barátja dr. Szentey Imre lépett a szobába.

A gróf eleibe sietett és szivélyes, meleg kézszoritással adott kifejezést örömének.

- No ez derék dolog, hogy eljöttél. Megelőztél. Egy óra mulva már útban lettem volna hozzád. Kitől tudtad meg itthon létemet?

- Az öreg tiszteletestől. - De hát mondd, hogy vagy? Arczod most is oly szomorú, mint ezelőtt két évvel távozásodkor! Te titkoltad, de én kiolvastam szemedből, hogy valami bánt, valami fáj szivednek. - A gróf vállat vont.

- Mit feleljek kérdésedre barátom? Most is ugyanaz vagyok, a mi ezelőtt két évvel voltam. Egy bohó rajongó, kit ki kellene nevetned, ha szivébe beláthatnál! Igazad van, sok minden bánt, komor és életunt vagyok, sokkal inkább, mint midőn elutaztam. Azt sem tudom, hogy tulajdonképen miért is utaztam el akkor, s ha már elmentem, hát miért tértem vissza most?

- Talán a honvágy vonzott haza, vagy a léczfalusi park szép gesztenyefái. De igaz, hisz nem a tieid többé, eladtad. Miért tetted? Hogy tudtál megválni a kedves ősi fészektől, a hol oly vidáman játsztuk át a boldog gyermekkort! Emlékszel? Bocsáss meg, ha sebeket tépek fel, s különösen bocsásd meg azt a bizalmas hangot, mely a fiatal korban helyén volt talán, de ma már nem való közénk. Hogyan tegezhetnélek téged én. Téged, a dúsgazdag grófot, én a szegény orvos?

- Megforditva, kedves barátom, te vagy a gazdag, mert van hivatásod, van czélod! de én? mi vagyok én egyéb, mint egy szegény, szegény ember, kinek lelki sivárságán mit sem változtat az, hogy véletlenül grófnak születtem. Azért én tartom szerencsének a barátság bizalmas hangját, melyet kérlek tarts meg továbbra is. Azt kérdezed, mért adtam el Léczfalut? Megmondom neked, hogy jogom ne legyen oda valaha visszatérni, s hogy eszembe se juthasson ama szomorú s reám nézve átkos vidéknek még csak tájéka felé is menni!

- Nem értelek. Mi érhette ott szivedet, hogy igy meggyülölted s annyira elidegenedtél attól a gyönyörü vidéktől? Oh Istenem, nekem csak rágondolnom is örömet okoz. Az erdő, a kert, a gyönyörü kastély, s abban boldogult édes anyád lakosztálya, a hol oly kedves és vidám napokat töltöttünk. Mintha csak most is magam előtt látnám. Óriás kandallójával a nagy terem. A zöld redőnyü sarokszoba, melynek erkélyéről egész a Bodrogig el lehetett látni. Aztán a grófné fogadó szobája, a kis szalon szép kék damaszk-bútorzatával. Aztán az öltöző- s azon túl a szentély, édes anyád hálószobája. Csak egyszer voltam benne, emlékszel, bujosdit játsztunk s te oda rejtőztél, de én megtaláltalak. Mintha csak most is előttem állana, oly élénken emlékszem rá: a sötét egyszerű butorzat, a faragott oszlopu ágy, az imazsámoly, s felette Ráfáel Madonnájának gyönyörü másolata. A gróf, szegény megboldogult atyád sokkal fényüzőbb volt. Az ő szobáit Bécsből hozatott fényes butorok, képek, szobrok, persa-szőnyegek ékesitették, s egymagának több szobára volt szüksége a kastélyban, mint az egész családnak. De legkellemesebben emlékszem vissza a te két szobás kis lakosztályodra, a hol annyi sok, sok édes órát töltöttünk. Alvószobádra, mely a tóra nyilt, s melynek ablakaira édes anyád - a grófnő - nem engedett redőnyöket rakni, mert nevelőd azt mondta neki, hogy az elme legélesebb kora hajnalban, s hogy a gyermekek ilyenkor legkönnyebben tanulnak. Ezért akart arra kényszeriteni, hogy egyszerre kelj a nappal.

Az orvos e visszaemlékezése alatt a gróf elmélázva, s látszólag oda sem figyelve ült zsölyeszékén, de az utolsó szavakra mélyen felsóhajtott és szomorúan igy szólt:

- Szegény, szegény édes anyám, ha tudta, ha csak sejtette volna, hogy ezzel öli meg fiatalságomat!

Az orvos meglepetve és kérdőleg nézett a grófra.

- Te bámulsz ugy-e? Mert még te sem ismered végzetes titkomat, mely bujdosásra kényszeritett, s összetörte egész ifjuságomat. Itt és ekkor fogta el szivemet és lelkemet egy bámulatos varázslat, egy csodálatos delej. Ha megnevezem, az őrültség egy szokatlan nemének fogod tartani. De ha őrültség, akkor öntudatos őrültség, melyről talán a tudomány mitsem tud, mint Hamlet képzelődéseiről, de a mely mégis létezik, mert ime, az én lelkem is hálójába került. Itt és ekkor lettem nap-imádóvá!... Te oly csodálatosan tekintesz reám! Nemde őrültnek tartasz? Pedig csak rajongó szerelmes vagyok. Szeretem a meleg és a fény elemét, szeretem a napot. Azokat az aranyos sugarakat, melyek fényességükkel elcsábitják a földet, melegükkel megtermékenyitik, s megteremtik a rózsát, az ibolyát, a virágok miriárdját, a fák zamatos gyümölcseit s mind azt, a mi a földön igazán szép, édes és hasznos. Azokat a jó sugarakat, melyek a legfájóbb sziveket is képesek felvidámítani, vigasztalni, s a legridegebb szobák, sőt börtönök falait is barátságossá tudják átvarázsolni.

Az orvos álmélkodva tekintett barátja rajongó arczára, s bár nem értette meg, nem merte azt őrültségnek tartani. Nem is szólt semmit, némán várta e csodálatos elbeszélés folytatását.

A gróf darab ideig szótlanul járkált alá s fel szobájában s azután ujból kezdé:

- Köszönöm, hogy nem szakitasz félbe, s nem kivánod magyarázatát annak, a mit magam sem értek, de a minek lételében hinnem kell, mert érzem.

De hogy mégis némileg megérts, hallgasd meg élettörténetemet, e csodálatos szivnek, kedélynek és léleknek fejlődését és alakulását, melyet köznapi lelkek sohasem értenek meg, de melytől a nemesebb szivek nem tagadhatják meg részvétüket.

Tudod, hogy elkényeztetett gyermek voltam és boldogult anyám mily csodálatos elvek és rendszer szerint vezette, illetve vezettette nevelésemet.

Akaratomnak teljes függetlenséget és szabadságot akart adni. S e rendszer alkalmazását már bölcsőmben megkezdte. Nem emlékszem, hogy egész gyermekkoromban valamely szeszélyemet s kivánságomat megtagadta volna.

Hisz magad is emlékezhetel, mert számtalanszor hallhattad nyilatkozatait:

"Akarom, hogy a gyerek önállóan és hajlamai szerint szabadon fejlődjék. Hogy akarata korlát és tilalom nélkül nyilvánuljon és érvényesüljön. Kövesse tetszését, válaszsza meg mulatságait kedélye szeszélyei szerint."

S midőn a gyermekből serdülő ifjúvá váltam, még nagyobb szabadságot engedett, s soha nem feddett meg, ha tanóráimat a régi iskola előitéleteivel telt nevelőm elszörnyülködésére vadászattal és lovaglással helyettesitettem.

Szerette férfias kedvteléseimet, s láthatólag örült, midőn régi kivánságának megfelelőleg azon óhajtásomat fejeztem ki, hogy nehány évig katonáskodni óhajtok, s nyiltan kimondta, hogy nem bánja, ha bármily regényes kalandok közé dobom magamat. Szóval, semmi kifogása nem volt ellene, ha a fiatalság minden kicsapongásait és tombolásait végig futom is, - csak egyetlen egy határozott kivánsága volt, hogy - huszonkét éves koromban megnősüljek!

Te ez időben Pesten végezted tanulmányaidat, s igy mit sem tudsz fiatalságom élményeiről. De most szükségesnek érzem, hogy valakinek kiöntsem szivemet, s ezért feltárom előtted lelkemet, hadd ismerd meg egész lényemet.

Tizennyolcz éves koromban már egészen routinirozott szalonhős és világfi voltam. Teljesen kiképzett udvarló. S tudod kik képeztek ki? Anyám barátnői, kik kaczérkodtak velem és csábitgattak, kimutatva rokonszenvüket és szeretetüket, nem mint gyermek, hanem mint férfi iránt. Atyám pedig örült és nevetett rajta. Fiatal félénkségem és bátortalanságom csakhamar el is veszett. Mert ezek az asszonyok felbátoritottak és mindenre megtanitottak.

És mégis anyám barátnőinek nevezték magukat!...

Csakhamar megtanultam, hogy lényegében minden nő egyforma. Csak az alkalomhiány védi őket.

Megérted ugy-e, hogy a nősülésnek gondolatára is elborzadtam!

Az orvos mosolyogva rázta meg fejét, és azt mondta, hogy ez az itélet túlszigoru.

Ha végig hallgatsz, be fogod látni, hogy nem. Tizennyolcz éves koromig otthon maradtam, de ekkor csömört kaptam szalonhölgyeink és kisasszonyaink kaczérságától.

Egy estén kinyilatkoztattam anyámnak, hogy szeretnék utazni, látni, megismerni a világot. Felkeresni Párist, Londont s mind azon városokat, melyeknek bűbájairól oly sokat olvastam.

Atyámnak semmi kifogása sem volt ellene, csak annyi türelemre és várakozásra kért, mig valami nevelőféle vagy fiatal orvost talál, ki elkisérjen, hogy reám és egészségemre felügyeljen. Atyám először is rád gondolt és irt neked. De te akkor szigorlatra készültél, s visszautasitottad a felhivást. Tanácsodra atyám Dékus urat választotta.

Rideg, mogorva pedans ember volt, de nálam nem érvényesithette e tulajdonságait. Az én féktelenségemen megtört pedantismusa. Csakhamar ő maga is belátta, hogy engem fegyelmezni nem lehet, s belenyugodott minden szeszélyembe.

Ah, barátom, beszéljenek akármit is az emberek, az utazás mindig gyönyör és szórakozás! A változó tájképek, különböző emberek és szokások mégis csak szórakoztatják az embert.

Először Bécsbe, s onnan nehány napi mulatás után Drezdán át Párisba mentünk. Párisban csak kevés ideig mulattunk. Unatkoztam, mert oly kicsinynek éreztem magamat a zajos nagy világban, melyhez még szokva nem voltam, s mely ugy szólván elrémitett. Pedig éreztem rangomat. Ingeimen és kendőimen mind be volt himezve a grófi korona, - de azért mégis paránynak éreztem magamat ez ember-oczeánban. De czimerem ott nem imponált, s legfeljebb is csak annyit eredményezett, hogy számlám lett nagyobb a czimertelen utazókéinál.

Egy még nagyobb oczeánba, Londonba utaztunk. De itt még jobban unatkoztam s még kisebbnek éreztem magamat. Dékus hajszolt, hogy menjek vele s keressük fel a világváros nevezetességeit. A könyvtárakat, képtárakat, tudományos intézeteket és muzeumokat. Pár napig megtettem, de azután ezekre is ráuntam. Hagytam tehát őt egyedül menni és olvasmányok közé temettem magamat. Regényt regényre olvastam, s ezeknek illékonyával részegitettem el magamat.

Ekkor került kezembe Dumas Sándor "Kameliás hölgy"-e, mely oly megkapóan festi azon mély, igazi szerelmet, melyet Ármánd a nemes érzésű fiatal sziv érzett Margit, e bár félvilági, de meg nem romlott lelkü szegény leány iránt.

Ez a szép regény mély benyomást tett kedélyemre. Megkapta lelkemet s elmámorositotta szivemet. Megirigyeltem Ármánd költői izgalmait s vágyakozás támadt szivemben, hogy magam is Ármánddá legyek, s azon elhatározással tértem vissza Párisba, hogy Margarétát keresek magamnak.

Belevetettem magamat a mámoros párisi élet zajába. Futkostam a kalandok után. Felkerestem minden helyet, a hol Margarétát véltem találhatni. A szinházakat, a hangversenyeket, nyilvános mulató helyeket, az elysei mezőket. Kötöttem sok ismeretséget, köztük nehány pikánsat is a boulevardokon, keresve-kutatva Margarétát, mert minden áron át akartam élni Ármánd regényét.

Két évig tartott ez őrjöngő hajsza. Olykor már majdnem azt hittem, hogy no most már Ármánddá leszek, s mikor már azon a ponton álltam, hogy el is higygyem, akkor győződtem meg, hogy közönséges mindennapi lénynyel állok szemben.

Ekkor hazatértem ismét azon keserű tapasztalattal, hogy minden asszony egyforma.

Atyám örült hazaérkezésemen, de csakhamar értésemre adta, miszerint itt az ideje, hogy a hadsereghez menjek.

Katona lettem. Természetesen önkénytes.

Grófi rangom s a kitört háború nagy segitségemre szolgált, csakhamar tiszt, s meglepőleg rövid idő alatt kapitánynyá lettem.

Ekkor ujból kalandhajhászatra adtam magamat.

Ha az ember gazdag, fiatal és vakmerő, könnyü diadala van azon gyönge törékeny lényeknél, kiket asszonyoknak neveznek. Egy jelentékeny tekintetemre már kacsintás felelt, s egy-két kardcsörtetés után a vár már be volt véve.

De a futólagos kalandokon kivül igazi szeretőm is volt néhány. Hogy hány, könnyen megmondhatom, mert emlékeiket mindig magammal hordozom.

Nézd e karikát, ezen van hat darab gyürü, s még kettő. Ezek közül az ujjamon egy sem volt soha!

No lásd, ez a hat mind más bölcsőből került ki.

Mind a hat nő imádott, vagy legalább úgy mutatta, hogy imád - de mind a hat megcsalt!

Ez itt egy herczegnő, láthatod czimeréről. Magyar születésü, szép, gazdag, de csalfa volt, mint minden asszony.

Ez a két egyforma czimerü, ez két grófnőé volt. Testvérek voltak. Előbb az egyiket szerettem. Ez, hogy féltékenynyé tegyen, megcsalt. A fiatalabbik, egy szép szőke teremtés, égszin kék szemü ez meg szendeségből s tudatlanságból csalt meg.

Ez a negyedik egy báróné, gyönyörü fekete fürtökkel. Nos, ez megcsalt azért, mert a falu birójának fiára, egy Adonis külsejü paraszt suhanczra vágyakozott.

Az ötödik gyürü egy franczia marquisnétől van; ez megcsalt, - maga sem tudja miért. Talán mert a csalás ösztöne a vérében volt.

A hatodik szerény, igénytelen polgárnő. Imádott, - de megcsalt, mihelyest egy herczeg rávetette szemét. Ez megcsalt rangkórságból, ugy okoskodván, hogy egy herczeg több mint egy gróf!

Nos, hát még most is csudálkozol, hogy a nagyvilági élet életunttá teszi az embert!?...

Lásd e hat nő, s a többi is mind, a kiktől nincs gyűrűm, mind szeretett, imádott, s midőn hűtlenségükre rájöttem, sirt, őrjöngött... de azért megcsalt mindegyik.

Ez a két gyűrű, melyeket itt elkülönitve látsz, azoktól van, a kiket én szerettem!

Az egyik özvegyasszony volt, s úgyszólván önkényt vetette magát keblemre! De én visszautasitottam. Miért? Mert oly nagyon szerettem, hogy nem akartam megalázni, nem akartam szeretőmmé tenni. Nőül akartam venni őt. De ő nem értett meg engem, s azzal boszulta meg magát, hogy mással udvaroltatott magának, ki nem volt oly lelkiismeretes bolond, mint a minő én voltam.

A nyolczadik gyűrű egy szép német leánytól van. Nos, gondoltam magamban, ez hű és erényes leend. Mert mint tudod, a német nők ilyen hirben állanak. Bele is szerettem rögtön az első pillanatban, s majdnem egész évig udvaroltam neki. Egész szabad időmet nála és vele töltöttem, követve őt mindenhová, mint árnyék a fényt.

Ő is szeretett engem, úgy a miként egy asszony tud szeretni.

Oh ha rágondolok, mily mohón ragadta meg az első szabad pillanatot, a midőn először maradtunk magunkra, hogy megmondhassa, hogy szeret örökre és egyedül csak engem szeret!

Ha felolvasott anyjának, a szerelem szónál, valahányszor csak előfordult, lopva mindig reám pillantott.

Ha zongorázott, ha énekelt, hangokkal adta tudtomra érzelmeit.

Szóval, minden mozdulata, minden pillantása elárulta és elmondta, hogy szeret.

Ki hihette volna, hogy ez a romlatlan sziv, ez is hűtlen tudjon lenni. Hűtlen hozzám, hütlen esküjéhez és igéretéhez?

Egy napon sürgönyt kaptam, hogy rögtön utazzam haza, mert édes anyám beteg.

Azonnal rohantam Baronesse Melaniehoz - vezetéknevét kérlek engedd el - tudatni vele rögtöni elutazásomat.

E tudósitásra sirásban tört ki és görcsös zokogás fogta el. Alig voltam képes némileg megnyugtatni. Oh hogy kért, hogy maradjak hozzá hű és térjek vissza oly gyorsan, mint lehetséges! Akkor adta ezt a gyűrűt örök hűsége és szerelme zálogául.

Hazautaztam, de oh mily szomorú és kétségbeejtő meglepetésre.

Anyámat önkivületi állapotban ágyban találtam, atyámat pedig ravatalon.

Erős lovaglás után, kifáradva és izzadtan hideg vizet ivott, és rögtön ölő szélhüdés érte őt.

Elképzelheted szomoru, kétségbeesett lelkiállapotomat. Atyám halva, anyám veszélyes beteg, és kedvesem, kit oly annyira szerettem, messzi távol tőlem!

Azonnal irtam Melanienak s tudattam vele, hogy mik történtek, s hogy addig, mig szegény jó anyám jobban nem leend, vissza nem térhetek. Azután megkisérlettem leirni, hogy mennyire szeretem őt, s kértem, hogy legyen türelmes, jó és hűséges, és szeressen ő is engemet.

Ő is irt és válaszolt minden levelemre, hűségéről és szerelméről biztositva.

Ez igy folyt mintegy két hónapig, mialatt anyám folyvást beteges és levert volt a nagy csapás miatt.

Két hó múlva, egyszer csak nem kaptam választ levelemre.

Eltelik egy nap, két nap, de a válasz még mindig nem érkezik. Ujból irtam neki, mert föltettem, hogy talán nem kapta meg levelemet.

Ekkor megkaptam feleletét, tele mindennapi, üres mentségekkel. Hogy el volt foglalva. ...vendégeik voltak... stb. stb....

Nyugtalan lettem, s egy hévteljes levéllel válaszoltam.

A felelet, a feltünően rövid felelet, megint csak későn érkezett... és szerelemről egyetlen szó sem volt benne!

Majd megőrültem az aggodalom és izgatottság miatt, s azonnal meggyóntam anyámnak szivem titkát. Hogy szeretek, nem muló szeszélylyel, hanem komolyan szeretek egy kedves gyermeket. Hogy a leány megfelel társadalmi állásomnak, rangomnak, s hogy elhatároztam feleségül venni őt.

Az anyám örült, szegény. Csak egy megjegyzésem van - mondá - csak azt nem szeretem, hogy német. Mert lásd fiam, a vér nem tagadja meg nemzetségét. S lehet-e borzasztóbb, mintha a nő idegenkedéssel, sőt gyülölettel viseltetik férje nemzetéhez!

De én megnyugtattam őt, s elmondtam neki, hogy e kis leány rajong a magyar nemzetért.

Anyám ezt hallva, belenyugodott házassági tervembe.

Csak még arra az egyre kérlek fiam, ne utazzál el addig, mig annyira jobban nem leszek, hogy ágyamat elhagyhassam.

Természetesen megigértem, pedig már annyira hajtott a vágy és az aggodalom, mi szivemet folyvást lázban tartotta.

De azonnal értesitettem Melaniet anyám beleegyezéséről, örömmel tudatva vele, hogy pár hét mulva örökre egymáséi leszünk, s hogy egyedüli vigasztalásom a távollétért az, hogy naponkint százszor is megcsókolhatom hűsége és szerelme zálogát, a kedves gyűrűt, mit ő huzott ujjamra.

Válaszolt, de szerelmünkről és összekelésünkről mélyen hallgatott. Sőt azt irta, hogy ő már nem hisz többé semmiben a világon. Felment adott szavam alól. Feledjem el mind azt, mit fél évvel ezelőtt beszéltünk, mert hiszen akkor ő még egészen gyermek volt.

Nem akartam hinni szemeimnek, s elhatároztam, hogy személyesen fogok az irottak valódisága felől meggyőződni.

Azonnal anyámhoz mentem, de szerencsére nem kellett őt megszomoritnom; ellenkezőleg, ő maga vigasztalt meg.

Örömhirt tudatok veled fiam. Most már elutazhatol, mert egészen jól érzem magamat. Akár rögtön utazhatol, meg akartalak lepni már be is pakoltattam számodra.

Indultam is rögtön azzal az igérettel, hogy legfölebb egy hónap mulva ismét itt leszek s talán már nőmmel.

Sokáig haboztam, hogy értesitsem-e Melaniet elindulásom felől, de végre elhatároztam, hogy irok, s levelemmel egyszerre keltem utra.

Együtt érkeztünk meg, ő reggel kapta meg levelemet, én pedig délután látogattam meg őt. Jól emlékszem, egy csütörtöki napon történt.

Épen Jourfix volt náluk.

Négy óra után érkeztem. Nagy társaság volt jelen. Mindenki szivélyesen fogadott s örült megérkezésemnek. Csak két egyén nem. Egy német gárdatiszt és Melanie!...

Mindketten a zongora mellett ültek beléptemkor. Melanie a szokott helyén, a gárdatiszt az én helyemet foglalta el.

Melanie alig adott kezet, s még csak el sem pirult. Egész egykedvüen tovább játszott.

Szembe álltam vele, rászegeztem szemeimet, s várva vártam, hogy mikor fogja eljátszani azon mélabús magyar dalok egyikét, amelyekre én tanitottam őt, s a miket valaha oly örömmel és lelkesedéssel játszott.

De várhattam, nem került rájuk a sor. Végre megérezte ő is rászegzett tekintetem delejét. Felpillantott, s a gárdatiszt is reám tekintett. Darabig tétovázva néztük egymást. - De egy pillantás elég volt, hogy megtudjam azt, a mit ők ketten régen tudtak, hogy - szeretik egymást!... Ha ugyan szerették!...

Még ugyanez estén elutaztam. - Egyenesen Párisba, e forrongó zajba, hol szórakozást és feledést remélettem. Lázas felindulásom oly erős volt, hogy megfeledkeztem mindenről a világon, meg édes anyámnak tett igéretemről, hogy legfölebb egy hó mulva hazamegyek.

Még csak nem is irtam neki. Nem volt bátorságom, nem akartam megszomoritani szivét balszerencsém tudatásával.

De hasztalan akartam kimélni őt. Egy indiskrét ujságból mindent megtudott. Megtudta, hogy Melanie menyasszony, egy porosz gárdatiszt menyasszonya.

Ez annyira lesujtotta őt, hogy visszaesett betegségébe és belehalt szegény.

Irtak mindenfelé, a hol lenni gondoltak, de nem találtak meg.

De hogy is találhatták volna meg gróf Bártay Lajost, ki álnév alatt Budapest egy kis szállodájának egyik zúg szobájába rejtőzött el, fájdalmával, szégyenével, a hol bús remeteéletet élt, s honnan napokig ki nem mozdult.

Egy véletlen értesitett csupán anyám halála felől. Egy véletlenül kezembe került ujságlap.

Ez a nyolczadik gyűrű története!

Haza utaztam tehát, s sokáig nem merve sem apám, sem anyám szobáiba belépni, gyermekkori lakásomba, abba az általad is jól ismert két kis szobába huzódtam.

Itt éltem, semmivel sem törődve a világon, bánatos búskomorságnak engedve át lelkemet.

És csodálatos, nehány nap óta búskomorságom enyhülni és oszlani kezdett. Régi érzelem és régi rajongás kelt uj életre szivemben.

A nap aranyos sugarai fölmelegitették lelkemet, s egy csodálatos s ellenállhatlan delejes erő kezdte vonzani ujból szivemet a tüzből és fényből álló szép égi testhez.

Minden reggel lestem fölkeltét, s minden este sóhajtva néztem letünését.

Szóval, mint gyermekkoromban, ujból napimádó lettem. Mint a napraforgó, ugy kisértem fényes pályáját. Vele keltem és vele feküdtem.

Egyszerre borult ködös őszi napok következtek. Egy hét beletelt, a nélkül, hogy csak egy pillanatra láthattam volna ragyogó, aranyos imádottamat.

Csodálatos keserv és fájdalom vett erőt szivemen. Visszaestem előbbi búskomorságomba.

Hát már a nap is hűtelen? Hát már ő is megcsalt és odahagyott? Hát már ő is hűtlenné lett?

Egész napokat a parkban bolyongva töltöttem, lesve az eget és sovárogva az irigy és gonosz fellegek eltünését.

Egy délután, a mint igy bolyongtam, a park végén a szomszéd birtokossal közös erdő szélére értem, hirtelen csak egy csudás fényesség áradt szemembe.

Eleinte azt hittem, hogy a fellegek oszoltak el s imádott kedvesem a nap, mosolyog le rám.

Önkénytelenül az égre tekintettem, de ez még mindig fellegekkel volt boritva.

A fényesség nem onnan jött.

Egy fiatal leány közeledett felém az erdő szélén, kinek arany hajszálai hosszú fürtökben omlottak alá hófehér vállaira, s kinek nagy fekete szemeiből tüz és fény lövelt felém.

Elálmélkodva s mintegy varázshatalom súlya alatt állottam meg előtte, önkénytelenül lekapva kalapomat s ugy bámultam rá e sugárzó lényre.

Ő is megállt egy pillanatra, s a meglepetéstől csodálkozó tekintetet vetett rám; aztán kecsesen meghajtva magát, visszafordult az erdőbe!

Szerettem volna követni, megszólitni, de egy igézet varázsa lekötve tartotta lábaimat.

Barátom ne nevess ki, de ez a leány, ez a csudálatos szellemi és tündéri megjelenés oly káprázatot keltett lelkemben, szemeimben, hogy ugy tetszett nekem, mintha emberi vagy tündéri alakot öltve maga a nap jelent volna meg előttem.

Mintha csak álmodtam volna, oly varázslat fogta el szivemet.

Barátom, hiszed-e te annak a lehetőségét, hogy az ember valakibe egyetlen tekintetre, egyetlen pillantásra beleszerethessen?

Hogy ne legyen képes többé tekintetének emlékétől menekülni. Nos barátom, nevezz őrjöngőnek, de én igy voltam e leánynyal!

De mert annyi csalódás és tapasztalat után szeretni már többé nem akartam, nem mertem, és mert éreztem, hogy a többszöri viszontlátás ez elhatározásomat megtörhetné, elhatároztam, hogy ujból világgá megyek, bolyongásban keresni szórakozást, feledést és vigasztalást.

Másnap reggel nagy meglepetés várt reám. Szomszédom látogatott meg, a szép égi tünemény, a szép tündér, a napleány apja.

Meglepetéssel és kiváncsian fogadtam őt, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi járatban jön.

Nem soká hagyott bizonytalanságban. Csakhamar tudatta.

Gróf - mondá - ön oly keveset él Léczfalun, hogy azt kell hinnem, nem szereti e birtokát, s egy vagy más ok miatt kellemetlennek találja az ittléteit. Ez inditott és bátoritott fel e látogatásra. Szeretném e birtokát megvenni. Hajlandó-e eladni és mennyiért?

A veszélyre gondoltam, mi a napleány részéről fenyeget, azt mondtam, hogy hajlandó vagyok, s megneveztem az összeget.

Igazi nemes emberrel volt dolgom, nem alkudott, hanem azt mondta, hogy a dolog el van intézve, s tiz ezer forintot azonnal lefizetett foglalóul.

- És hogy hivják az uj birtokost? kérdé az orvos.

Ragóczay Pálnak. A Rákóczy-család mellékágából való nemes ember, ki mint mondá, azért vágyott e birtokra, mert szomszédos birtokát akarta kikerekiteni, hogy a közel rákóczivári romokhoz, őseinek fészkéhez közelebb legyen.

Két nap alatt az egész dolog el volt intézve, s a harmadik reggel már utra keltem, hogy soha többé vissza ne térjek.

- Elutazásod előtt nem láttad őt viszont?

Az utolsó pillanatban. Midőn kocsim a park szélén kifordult, szembe lovagolt hófehér paripáján, mely könnyedén hordozta kedves terhét. Ő maga is fehér lovagló öltönyt viselt, mely még fényesebbé, sugárzóbbá tette egész alakját.

Megpillantásomra meglassitotta lova lépteit. Én kalapomat levéve, tiszteletteljesen üdvözöltem őt, ő pedig mosolyogva fogadta. De azután arcza hirtelen elkomolyodott, s egy hosszú, kifejezésteljes tekintetet vetett rám, mely szivemet édes remegésbe hozta, s melyet elfelejteni nem tudok. Oh barátom, ez a tekintet fölért multam összes kalandjaival és szerelmeivel.

Szerettem volna a kocsiból leugrani, s lábaihoz rohanni, de eszembe jutottak csalódásaim és fogadásom, s azért tovább hajtattam anélkül, hogy még csak vissza is tekintettem volna.

Ő pedig egyet suhintott ostorával és vágtatva távozott.

- Azóta nem láttad őt?

Soha, de hirt hallottam felőle eleget. Azt hallottam, hogy az egész vidék bele van bolondulva. Hogy mindennap visszautasit egy kérőt. Azt hiszik, hogy valamely titkos és boldogtalan szerelem tartja elfoglalva szivét.

- Hátha épen te vagy, a kit szeret?

- Miért ne? Hisz oly csillagok vagyunk, kik egymást kergetik. De akkor sajnálom szegényt, mert én többé szeretni nem fogok, nem akarok.

- Bohó! Mintha tőlünk függne az, hogy szeressünk vagy ne szeressünk!

De a lemondás tőlünk függ, és én le akarok mondani. Ámbár ez nem könnyű dolog, mert emlékeim minden pillanatban fölélednek; alig mulik el nap, hogy hirt ne halljak felőle. Ily távol tőle, ismerem egész életét, s tudom, hogy az utolsó időben egész jelleme átváltozott. Azelőtt vidám, kicsapongó kedvü volt, lovagolt, kocsiskodott, czigarettezett; most mind e kedvteléseiről lemondott, visszavonult komoly életet él, s egész ellentétjévé vált egész énjének. S a mi szivemet még jobban feléje vonja s hálával töltötte el, az a kegyelet, melylyel szüleim sirját gondozza és virágokkal látja el.

- Barátom ez a leány szerelmes beléd, s te is belé. Minden szavad elárulja. Miért nem veszed feleségül. Hisz társadalmilag mi sem áll utjában?

- Mert attól félek, hogy ez is meg fog csalni, mint a többiek megcsaltak!

Azért vonultam ide e félreeső zúgba, Turgovára, hogy még a lehetősége is megszünjék annak, hogy valaha viszont lássam őt. Mert én innen soha többé kimozdulni nem akarok, nem fogok. Mint remete akarok itt élni és meghalni.

E pillanatban az udvaron kocsizörej hallatszott, s egy inas jelentette, hogy vendégek érkeztek. Egy ur és egy fiatal hölgy.

A gróf felugrott és ki akart sietni vendégei elé.

De még az ajtóhoz sem érkezett, midőn az feltárult, s belépett rajta Ragóczay Pál karján leányával Ilonával.

Mikor a gróf megpillantotta, halvány lett mint a fal, Ilonka arcza pedig vérpirossá vált.

- Jó estét gróf! - mondá Ragóczay Pál, melegen megszoritva a gróf feléje nyujtott kezét. - Ugy-e nem gondolta, hogy ilyen váratlanul vendéget kap. Vendéglő nem lévén a faluban, vendégszeretetét akarjuk igénybe venni, és ideszálltunk. Nos, Ilonka, ne félj hát. Emeld fel fátyolodat, bohó leány!

- Jó estét gróf ur! rebegé halk elfogult hangon a leányka.

- Kezeit csókolom nagyságos kisasszony, mondá a gróf, és azután bemutatta barátját vendégeinek.

- Ugy-e bámul gróf ur, hogy ebbe a félreeső zugba tévelyedtünk, a hol még a madár se jár?!... Tudja mi járatban vagyunk? - mondá nevetve Ragóczay Pál. - Hát férfi nézőben vagyunk. Ha maga nem jön hozzánk, hát mi jöttünk magához. Mint Mohamed a hegyhez. Tudja-e, hogy ennek a gyermeknek egészen elszéditette a fejét.

- Ugyan papa! mondá szemrehányólag Ilonka, és elfordult, hogy zavarát elpalástolhassa.

- No csak hallgass te kis képmutató. Mindent tudok, s azért hoztalak, hogy csábitsd el magadnak, ha már olyan nagyon beleszerettél - viszonzá Ragóczay tréfásan nevetve.

Ilonka, hogy nagy zavarából szabaduljon, szintén mosolyogni kezdett, s azt mondta, hogy hisz az lehetetlenség, hisz az egész világ azt beszéli, hogy a gróf nőgyülölő! - És azután nagy fekete szemeivel egy hosszú, jelentőségteljes tekintetett vetet a grófra.

A gróf e tekintet varázsának nem birt ellentállani, meghajtotta magát, s szintén mosolyogva igy felelt: Csak voltam, kisasszony, de meggyógyitott egy mosoly és egy tekintet.

Ezután a vendégek átöltözködés végett visszavonultak szobáikba.

- Most már értem, hogy napimádó vagy! - mondá az orvos elragadtatva. - De azt, hogy nem akarod feleségül venni, miután láttam ez angyalt, nem értem!

A gróf hévvel kiáltott fel:

- Elveszem, mert igazad volt, szeretem őt! De azzal a meggyőződéssel veszem el, hogy ez is meg fog csalni, mint a többi megcsalt, mert ez is - csak asszony!... hiu fény és nem nap.

BORU UTÁN DERÜ

I.

A megérkezett vonat éles fütyüléssel állt meg, s a kupékból kiömlő emberáradat egy fiatal sugár leánykát is sodort magával, a ki ijedten s tanácstalanul nézett körül a nyüzsgő, fényesen világitott perronon, s a ki a kavargó idegen, részvétlen embertömeg közt még jobban érezte szivében a szomorúságot s még nagyobbnak látta azt az űrt, mely eddigi életétől elszakitá.

Szegény Micskeházy Bella! Itt van a nagy világ küszöbén, a ragyogó ismeretlen főváros előtt, s háta mögött a falusi otthon, mely - most érzi csak, - hogy mily édes volt a mostoha gyülölködései, üldözései daczára. Mi lesz belőle az idegen világban?

De mindegy, most már a koczka el van vetve. Megerősité szivét s összeszoritá remegő ajkait. Vissza nem mehet már, előre kell mennie az ismeretlen ösvényen. A perronon levő ácsorgók mind szemtelenebbé váló magatartása eszméletre térité az ifjú leányt s bőröndjét egy szemfüles hordárra bizva, megindult a város felé a gázlángoktól ragyogó váczi-köruton.

A leány szép volt, magas termete körvonalait a nagy kendő nem birta kellőleg elleplezni, dús szőke hajának, mély tüzü kék szemeinek, piros ajkainak, valóságos kinálgató árulói voltak a mellettük elhaladóra tüzszemeikkel bámuló gázlámpák. Nem egy uracs hajolt hozzá s nézett utána szemtelen bámulással. De Bella mindezt nem vette észre, félő sietéssel ment előre s az utczai zaj helyett dobogó szivét hallgatván, gondolataival tépelődött.

Otthonát elveszté gonosz mostohája miatt... Jól van. A mit otthon elhatározott végnélküli sirások közt, atyja frisen hantolt sirja mellett, azt megváltoztatni már nem lehet s nem is akarja. Szinésznő lesz. Tudja, hogy szép, elégszer hallotta szépségét bámulva dicsértetni, s elég esze volt, hogy ez előnyét felismerje. S hangját is elégszer magasztalták templomi énekéért, s annak emelő, elbájoló hatását elégszer látta az egyszerű nép lelkesült arczán tükröződni. Szinésznő lesz. A sors vette el otthonát, midőn a gonosz mostoha igája alá sujtá; a sors adjon neki uj pályát azon ajándékai segélyével, melyeket bölcsőjébe tett. Váray Sarolta, falujuk egy elszegényedett családjának elzüllött leánya, szintén e tulajdonokért vágott neki az ismeretlen jövőnek, s ma már a főváros ünnepelt művésznője. Mért ne sikerülne ez neki is, kinek az az előnye van, hogy Sarolta ismeri őt, pártfogását ajánlá, s a merész lépésre biztatta azon levélben, melyet zsebében gyakran megtapogat? Miért ne sikerülne ez neki a nagy művésznő pártfogása mellett s miért ne feledtethetné vele is múltja keserűségeit a jövőben ráváró dicsőség, a siker, a tömegek hódoló tapsa, a fény s a gazdagság?

E gondolatnál merészen emelte fel kipirult arczát s csillogó szemekkel nézett kihivó bátorsággal a ragyogó lámpákra s el a Buda felett terülő sötét éjbe.

A vad-galamb-utcza, melyben a nagy művésznő lakott, nagyon hosszú s a ház, hova őt vendégszeretőleg meghivák, jól lent van a sorban. Nagy emeletes házak maradoztak el mellette, azok zárt kapui oly leverőleg s elbátortalanitón szoktak hatni az idegenre; de Bella szive reményekkel volt telve s igy könnyü kedélylyel nézte a házak számait, s midőn észrevette, hogy azok felváltva vannak az utcza két során, még meg is mosolyogta azon ötletet, hogy itt Budapesten az utczát keresztül-kasul kell áttánczolni, mint valamely ballet-tánczosnak, ha az ember valamely ismerőse házát megtalálni akarja.

De egyszerre szivébe szállt arczáról a vér, s térdei megremegtek, midőn a hordár egy palotaforma ház előtt megállt, a csengőt megrántá, s a házmester közeledő léptei hallatszottak. Itt van tehát, a nagy művésznőnek és saját jövőjének küszöbén: hogyan fogadja az, s hogyan váltja be reményeit emez?

II.

A kis palotának fényesen világitott szőnyeges lépcsőzetén felérve, dobogó szivvel nyomá meg az előszoba ajtaján levő villamos csöngetyü gombját.

A szobaleány, aki ajtót nyitott, túlságos merészséggel s hideg vizsgálódással fogadta a nagy művésznő utáni kérdezősködést s Bella ugy vette észre, hogy egyszerü öltönyét megbirálván, nem igen hajlandó elhinni állitását, hogy ő mint hivott vendég érkezett ide, s azt is látta, hogy a beszéd zajára előjött s őt szemtelen arczczal biráló szakácsnő is osztozik a szobaleány kételkedésében. De aztán csak előtipegett egy öreges hölgy, s lorgnonján át a zavarában mindinkább piruló leányt megtekintvén, fölényes mosolylyal inté távozásra a többit, s magát mint madame Lecourt ő Nagyságának franczia társalgónőjét bemutatva, a jövevényt egy mellékszobába vezette, azon kijelentéssel, hogy ő Nagysága nemsokára megérkezik, s ez a szoba a látogatóba jött kisasszonyok várakozó szalonja.

Bella magára maradt, lelke tele volt zűrzavaros visszás érzések hullámzásaival, s ezek viszhangjának vette azon gúnykaczagást is, mely kivülről hangzott kiséretéül a franczia nő azon fölvilágositó megjegyzésének, hogy a kisasszony egyszerre érkezett meg a holnapi souperra megrendelt friss osztrigákkal. Vajjon miért követte nevetéssel e megjegyzését?

Nem ért azonban rá, hogy sokáig vivódjék, hogy sokáig tünődjék ellentétes érzelmein, a nyert visszataszitó benyomásokon, mert még nagyobb hidegséggel borzongatták szivét az asztalon levő albumok s a falon függő keretek túlmesztelenségü, de művészi képei. Egy kocsinak a kapu előtti megrobbanása, az előszoba csengője s a cselédség sürgésének zaja jelenté neki, hogy az urnő megérkezett.

Jól hallható a cselédek hizelgéseit s a franczia nő jelentését egy idegen szép leány megérkezéséről, s jól hallá a türelmetlen kevély választ, hogy csak tartsák jól a vendéget, mig hivatni fogja.

Bella sirva fakadva rohant ki e szóra; azt akarta mondani, hogy nem ismeri-e már őt, vagy elfeledte a nevét - de mikor meglátta a selyembe, bársonyba öltözött büszke szép delnőt, bátortalanul állt meg a küszöbön s csak azt tudta rebegni: nem fogad ön el engem?! Én Micskeházy Bella vagyok!

A müvésznő arcza, amint őt megismerte, nyájas mosolyra derült, kiszidta cselédeit, hogy vendége nevét nem kérdezték meg, s magához ölelve vezette őt be szalonjába; ott maga mellé ültette, kendőjével a leány könyeit letörölgette, s azt mondta neki: ne sirj piczikém, ölelj meg, szivesen látlak. Beh nagyra és széppé nőttél!

Ezután becsöngette a szobaleányát, s meghagyá neki, hogy rendezzenek be egy szobát a kisasszony számára s aztán magokra maradtak.

Bella fölszáradó könyei közül mosolygott fel a müvésznő magas alakjára. Váray Sarolta elragadó szépség volt, termetén a legmüvészibb s legelbüvölőbb körvonalak olvadtak össze egy vénuszi alak harmóniájába. Hosszukás telt arczán a szenvedély halványsága, szemei mélységes sötétek hosszu pillákkal még sejtelmesebbé téve, dús fekete hajának omló sátora a szerelem őrjitő éjszakája, melynek árnyéka még fölvetett dús piros ajkai felett is apró selyem pelyhekben ott sötétlik.

Bella csak nézte őt s nem tudott betelni bámulásával. Sarolta kedvtelve s mindinkább elmélázó hallgatással nézte a jövevényt egy ideig. S aztán megtöré a csendet:

- Hát csakugyan szinésznő akarsz lenni, szivecském?

- Igen - mondá elhatározott hangon Bella. - Otthonom nincs, mostohám elrabolta tőlem. Egyebet nem tehetek.

- Szegény leány! - susogá mintegy magában a művésznő. - Ki van lökve az élet viharos tengerére. De a szinészpálya már sokszor lett mentő deszkaszál!

- S aztán - folytatá a leány - tehetségem, hangom van, mint sokszor mondták...

- És szépséged!

- És te pártolni fogsz, mit kegyesen megigértél.

- És lesz pártolód, mint bájaid kevélyen jósolják - kaczagott fel Sarolta oly vidámsággal, melyből mintha keserüség hangja ütötte volna meg Bella szivét. Félénk bámulással tekintett Sarolta tengermély szemei közé.

Sarolta magához ölelé őt s csodálatos hevességgel igy susogott inkább mint beszélt tovább:

- Ha szerencsétlen vagy, jó helyre jöttél hozzám. Sok csalódásból áll az élet, sok benne az őrvény, de van benne sok fordulata a szerencsének is. Hátha itt megtalálod a magadét. Ha van kiváló tehetséged, annál jobb, te szép vagy, nagyon szép, s az elengedhetlen. Sikamlós az ösvény, a melyre lépsz, elbukhatsz örökre is, de emelkedhetsz magasra is. Mindig csak a sikerért kell harczolnod, s a könnyebb diadalért a köznapi élet előitéleteinek terhét magadtól el kell vetned. Lelked ártatlanságának hímpora elvész bizonnyal, de megnyerheted a hirnévnek szárnyait, mely a gazdagság aranyporos pompájához emel. Melyik ér többet? ne kérdezd, mert nehezebb lesz a harcz; ha ezt kivívtad, úgy is lesz időd siratni az elsőt, ha elég gondatlan leszesz pihenőt tartani az élvek mámorában...

Bella révedezve hallgatta.

- Gyöngyélet ugy-e az enyém? - nevetett Sarolta, s mintha könyeket törölt volna le szemeiből. - Ha jobb nincs neked, ilyent kiküzdhetsz magadnak te is. Bámulatos szép vagy ibolyakék szemeiddel s szőke hajaddal. Lesz szerencséd, ne félj. Lesz udvarod nemsokára tollasokból s aranyszamarakból, majd meglátod. E tollasok is segitik szárnyaink készülését s az aranyszamarak visznek föl a gazdagság tündérországába. Én nekem már van: ma este bemutatom neked baromfi-udvaromat.

- Mi az? - kérdé bámuló tudatlansággal Bella.

- Csitt! - s kedves játszisággal ajkaira nyomá rózsás ujját. - Valahogyan el ne mondd, hogy ily hálátlanul gúnyolódom. Az én hirlapiróim jönnek theára. Roppant büszkék, ha megtudnák gúnyomat, nagyon sokba kerülne megbékitésük. Azok az én tollasaim, de ők a szárnyasok birodalmában szépen éneklő csalogányoknak, az én dédelgetett kanári-madaraimnak képzelik magukat. Itt van bőröndöd? Tehát készülj, öltözzél át, én is megyek öltözni, hogy elbájoltatásukban őket megtartsam. Siess s addig is pá kis szivecském. Holnap meg aranyszamaraimat mutatom be neked, bájolj el minél többet közülök!

S kaczagva, trillázva lebbent ki a szalonból. A mellékszobában elfogta a franczia társalgónőt s nevetve adta ki neki rendeleteit más napra.

A leány csak ült a pamlagon s midőn a művésznő parancsosztó szavait hallotta, arra gondolt, hogy meghallgatja, milyen gazdasszony az ő művésznő barátnéja.

S hallotta:

- A Lizi készitse el a fürdőt kilencz órára, s akkor keltsen föl. Tiz órakor jő egy öreg franczia ur, a bécsi franczia követségtől, excellentiás úrnak szólitja, egyenesen a hálószobámba vezeti. Tizenegy órakor jön egy másik úr, azt nagyságosnak kell hivni, ha a szalon akkorra rendben lesz, oda tegye, ha nem, akkor a maga szobájába.

Bella bámulva figyelte e rendelkezést.

- Ki ez a nagyságos úr? - sipegé a franczia társalgónő. S erre Sarolta nevetve felelt: a bécsi delegáczió tagja, különben hordódonga-szállitó. Nó csak ne csináljon oly arczfintoritást; csunya ember, műveletlen, de naponként négyszáz forint jövedelme van! Nohát! Ugy-e - hogy jól donog a hordó? - S kaczagó dal közt csapódott be egy ajtó.

Bella azt hitte, hogy álmodik, s álmai mind nehezebbé válnak. Távolról int elvesztett édentartománya. Oh, az már elérhetlen! S előtte egy iszapos ingovány, s túlról aranypálmák integetnek, s egy tündérország illatai s dallamai áradnak feléje. Keble zihált, szive tusakodott, s mintegy önkivületben látott öltözékéhez. Vidéki volt az, de karcsu termete bájait el nem nyomhatta.

A bámulás hangjai fogadták, midőn fél óra múlva belépett a szalonba, hol már Sarolta trónolt egy sereg ifjú úr közt, a kik mindegyike a másikat a nagyképűsködésben és a művésznő iránti hódolásban iparkodott fölülmulni.

Sarolta maga mellé ülteté őt s a kölcsönös bemutatások után megeredt ujra a társalgás. Az ifjú urak zavarban voltak eleinte, hogy az isteni Sarolta mellett illik-e észrevenni egy barátné bájait is, de midőn megtudták, hogy a szép idegen is szinésznő akar lenni, s hogy épen közös imádásuk úrnője pártolja őt, akkor aztán megeresztették fékét tartózkodásuknak s özönlöttek a bókok s nehányan, a kik a monoklit szemükre tudták erőltetni, megkoczkáztatták már pártfogásuk ajánlását is. Csak egy kiálló fülű nyurga reporter nézegetett az ebédlő ajtaja felé, hogy mit ér az üveg mögötti méz, hadd jönne már a vacsora, ahhoz legalább hozzá nyulhat a szegény ujságiró is.

A derék filozóf nem várt hiába; a lukullusi vacsora megjött, a jó borok magasra villanyozták a kedélyeket; hát még mikor az első dugó el durranása sejteté velük, hogy itt ma a szokottnál is erősebb irántuk a nagyrabecsülés! Az asztalfőnél egymás mellett ültek az úrnő és vendége, mint a bókok czéltáblái.

Egyik úr, ki a többinek gúnymosolya közt azt állitja magáról, hogy verset irt a Kisfaludy-társaság pályázatára, költeményt akar felolvasni az isteni Sarolta bájaira, de az úrnő elhallgattatja, hogy majd elolvassa nyomtatásban, mire a költő hitére erősiti, hogy a mai est másik istennőjét is megénekli ő még! A pikáns lap szerkesztője nagy elragadtatással szavalta, mennyire sajnálja, hogy már megirta s kinyomatta novellette-jét a lesbosi szerelemről, annak hősnőiül milyen gyönyörü két alak lett volna az isteni barna művésznő s az angyali szőke pártfogolt, mire az isteni Saroltától egy elbájoló szájra ütést nyert s azon biztositást, hogy bár szemtelen, de neki ez jól áll. A kőnyomatos úr huszonöt ujságot ajánlt fel az úrnő hirének további szolgálatául s egy toasztban mindjárt halvány fogalmat nyujtott arról az ujdonságról is, melylyel ő szolgálni fog.

Végül, mikor már a kiálló fülű reporter filozofiája is fölenged s lelkesedésében az isteni Sarolta lábához merészkedett, hogy annak czipőjéből igyék a nagy müvésznőért, - mely merész ideája fejében egy kegyes oldalbarugást kapott - a ház urnője feloszlatá a társaságot, az urak közt holmi ajándékokat osztván ki a mai est emlékéül. A pikáns ur kézcsókolási engedelmet kapott, a poéta arczképet, a kőnyomatos ur meg annak a rámáját, az elázott nyurga reporter végül ezüstfejü pálczát, de azontul még egy üveg pezsgőt kötött ki magának.

- Nos, hogyan tetszik a baromfi-udvar? - kérdé az isteni Sarolta Bellától, összeütvén vele pezsgős poharát, mikor már átestek a búcsuzás hálálkodásain.

Bella homlokán simitott végig s egy kérdéssel felelt:

- Hát az excellentiás ur, s a másik ur, akiket holnapra vársz?

Sarolta kaczagva ütött vállára.

- Hát te hallgatóztál kis hamis? Ah azok már az arany-szamár állományból valók. Majd meglátod holnap este azokat is!

III.

Bella támolyogva ment be szobájába. El volt fáradva az úttól, a bizonytalanság izgalmaitól s meg volt zavarodva a rövid est egymásnak ellentmondó, visszás benyomásaitól. Látta már, hogy mily fényes magaslatra juthat el a leány, ha a szinésznői pályán czélját eléri, de sejté azt is, hogy oly léghajó-utazás ez, melynél szive, lelke összes kincseit mint fölösleges terhet, ki kell szórni, ha emelkedni akar. S látta azt is, hogy a magaslatokon fény lehet, gyülhetik gazdagság, hizeleghet a hír s dicsőség, de boldogság mosolya alig teremhet. Előtte állt Sarolta, s itélete elég erős volt annak a fölismerésére, hogy a nagy müvésznő kedélye sivár, szive üres, hogy a folytonos mámort kábitó szerként élvezi, hogy a külső játszi vidámság rózsái alatt a keserüség, az önvád s a boldogtalanság szivet maró kigyói lappanganak.

Ily sorsnak megy-e elébe ő is?!

Bellának nagyon nyugtalan, kinos álmai voltak ezen éjjelen...

Másnap reggel nagyon korán ébreszté föl szobája ajtajának megnyilása. Sarolta jött be hozzá, s Bella bámulva szemlélte őt, amint hevesen jár végig párszor a szobán, arczán mély foku halványság s szemei a szenvedély s a felindulás szikráit szórják. Egy ujságlapot tartott összemarkolva kezében.

- Valami kellemetlen hir? - kérdé végre.

Sarolta felkaczagva állott meg ágya előtt.

- Oh, ellenkezőleg. Egy rám váró nagyon valószinü s felette örvendetes viszonttalálkozásnak a hire. Oly örvendetes, hogy szinte facsarodik már előre a szivem tőle. Olvasd!

Odalöké a lapot s maga az ágy melletti székre roskadva, nézett maga elé mindinkább megkövesülő arczczal.

A megjelölt hir rövid volt, mindössze annyi, hogy a hires tigrisvadász, Térey Aladár tegnap érkezett vissza hazájába keletindiai hosszú utazásáról.

Bella nem érté a hir és barátnéjának a nagy felindultsága közti összefüggést. Kérdőleg vizsgálta a mellette ülő alakot, ki egész eltompultan látszott elmerülve lenni emlékeiben. Sarolta végre mintegy erőszakkal idézte vissza eszméletét, végig simitott elborult homlokán, egy könyet törölt le szemszögleteiből s aztán a visszatért könnyelmüség nevetésével adta meg a magyarázatot:

- Ne csodálkozzál kedvesem felindulásomon. Térey Aladár visszaérkezett. Oh engem nagyon kedves és fölötte drága emlékek kötnek ez uri emberhez. Többek közt ő volt művésznői pályám megteremtője, hahaha!

Bella idegenkedő bámulással tekintett rá.

- Miért nézesz oly félőn csudálva rám? Persze te akkori kis leány csak annyit tudsz hazulról történetemről, hogy egyszerre csak valami kóbor komédiás-haddal megszöktem, szegény özvegy anyám nemsokára utánam halt bánatában. Fogalmad sincs arról a szerepről, mely e nagy urnak sorsom intézésében jutott.

Sarolta félbeszakitván szavait, órájára nézett.

- Ma délelőtt nincs dolgom...

S aztán felugrott, kinyitá az ajtót, csöngetett s hirtelen elrekedő hangon kiáltott ki az elősiető szobaleányra:

- Ma délelőtt nem fogadok senkit...

Ezután becsapta az ajtót s két kezét arczára tapasztva, támolygott vissza Bella ágyához s odarogyva fuldokolta:

- ...Senkit, hacsak az őrangyalom nem lenne, - de ez már rég levette áldó kezeit rólam, szegény elkárhozott teremtésről!

És sirt, zokogott keservesen, szivszakadva.

Bella rémülten rántá magára ruháit, s közben megnyugtató szavakat mondott barátnőjéhez; fejét keblére szoritotta s ugy simogatta.

Pár percz múlva ismét magához tért Sarolta. Büszke, önuralmat erőszakoló mosolylyal adta vissza barátnéjának a simogatást s aztán folytatta a megkezdett elbeszélést:

- Semmi az egész, csak egy kis fiatalkori visszaemlékezés. Eszembe jutott szegény anyám sirja, melyet az én müvészi pályám ásott meg, s eszembe jutott, ki e pályára vitt.

S ismét kaczagott, szemei ragyogtak hozzá megdöbbentő fénynyel.

Bella megnyugtatni igyekezett őt. Vigasztalta a közös bánattal, hogy az ő anyjának is ugyanazon temetőben domborul a sirja s hogy a végzetről senki sem tehet, s igy ez, ki őt a művészi pályára tán rábeszélte, jóltevője, sem.

Sarolta szemöldei vonaglottak, mint meglőtt madár s összeszoritott fogai közül sziszegé:

- Jóltevőm! Gaz csábitóm! Igen, aki mézes szavaknak, édes hizelgéseknek a szerelem tündérszavainak s a ragyogó jövő igéreteinek aranyos hálójával fogott meg, s aztán eldobott magától, mint egy letépett virágot. De most már sebaj! Az ellökött virág kedvező szél szárnyára került, a művészet istennője neki kedvező talajba ülteté el ujra, fénylik, pompázik most, a szerencse, a hév nyájas szellője susogják körül - de azért átkozott legyen az, ki lelke, szive nyugalmát örökre összezuzta!

Sarolta ismét párszor végig ment a szobán s ujra magára erőszakolt nyájas nyugalommal mosolygott Bellára s végül egyik szekrényből egy aranyos szegélyü könyvet vevén ki, azt barátnéjának odanyujtá:

- Látom - mondá mosolyogva - a nyugodt elbeszélés ma sehogyan sem sikerül, a meglepő hir nagyon uj s vérem nagyon is heves. De itt van naplóm, olvasd el, az mindent elmond, hogy megérthess. Nekem szerencsére egy egész napom van, hogy összeszedhessem magamat. Most szobámba vonulok. Estére nagy társaság lesz nálam, a fényes udvar, mint ők mondják, a művészet és szépség királynéja körül. Nagyon szép, hóditó, ragyogó, elbóditó akarok lenni ma. Hátha elhozza őt is valamelyik ismerős. Nem is sejtheti, hogy a büszke Váray Sarolta neve a szegény Petróczy Krisztinát rejti. Bizonynyal eljő. E pillangók szeretnek röpködni a pörzsölő láng körül. Hogy meg lesz majd lepve, ha a fényes Váray Saroltában felismeri a szegény megcsalt falusi leányt. Szeretném, ha sohasem látnám, de ha jön, akkor elvakitom, összepörzsölöm, szivére tiprok, s eszét égetem el!

Bella magára maradt. Fájdalommal gondolt arra, hogy ime, mily hamar valónak bizonyult a sejtése. Sarolta nem boldog, sőt a vidám könnyelműség egy most is vérző sebet rejt, s a fény szivének kiraboltságát takarja el. Szegény Sarolta! sohajtá.

S aztán kinyitá a naplót. Tele volt egészen. Első lapja 1872. május másodikáról kelt, s a következőkkel együtt sűrü bizonyságot tett sárga foltjaival arról, hogy irónője nagyon sokat könyezett vagy akkor mikor irta, vagy akkor, midőn ujra meg ujra elolvasta.

Bella olvasott és olvasás közben sokszor ragyogtak a szemei az érzéstől s a könytől...

1872. május 2.

Tegnap múlt tizennégy éve annak, hogy élek ezen a szép világon. Bánatom nincs, csak egy fájó visszaemlékezés a jó, a feledhetlen apára, kit nagyon kis koromban vesztettem el. Veszteségem tudata akkor és később inkább anyám kiapadhatlan könyeiből, mint öntudatomból sugárzott vissza rám. Mióta felserdültem, jó anyám öröme lettem. Tudtam, éreztem, hogy mennyire szeret, hogy menynyire én vagyok minden boldogsága a földön.

Oh édes, jó anyám, mily nagyon kimutatta hozzám viseltető végtelen szeretetét tegnap is, születésem napján! Tegnap az ő szeretetéből én voltam az egész ház ura, még a konyhában is, még a befőttes kamarában is. S mily gyönyörü ruhával lepett meg és pedig hosszu ruhával! Mosolyogva mondta, hogy most már az ő nagy lánya vagyok, ki már eldobta gyerekczipőit s aztán már az ő jobb keze, segitője leszek a kis gazdaságban.

- Oh ha csak édes apád élne! - mondá kitörő könyek közt. S aztán mosolylyal folytatá: hogy láthatná, mily csunya nagy lányunk van már nekünk!

S aztán összevisszacsókolt. Én meg lopva a tükörbe néztem. Csakugyan oly csunya vagyok én? Tán azért néz meg annyiszor és oly bámulva Aladár a földesurunk fia? Alig gondoltam rá, kopogtatnak im az ajtón, s mily megijedés! Belépett az, akire gondoltam, Térey Aladár úr, a mi jó ifjú földesurunk. Csak ugy nevezzük őt, mert az ő uradalmukban volt jó atyám gazdatiszt s tőlük kapjuk a nyugdijt, amiből élünk. Anyámnak kezet csókolt s aztán a nála levő szép virágcsokrot ezen szavakkal adta át nekem: - A nagy árva hozta ezt a kis árvának.

Én nem tudtam zavaromban még megköszönni sem. Anyám tette ezt meg helyettem könybe lábadt szemmel, mert eszébe jutott a jó földes ur, kire nemrég borult a szemfedő. Aladár szemei is ragyogtak, talán a könytől. Én szégyenkezve futottam el, de aztán a virágcsokrot tartóba tettem. A rózsák egyik lehullott levele itt fog porladni naplóm e lapján. - -

1872. julius 16.

Anyám betegeskedik szegény, szerencsére csak muló gyöngesége van, még orvost sem kell hivatnunk. Engem küldött ki tegnap utánna nézni az aratóknak.

Roppant nagy volt a forróság, már akkor is melegem volt, mikor átmentem a kastély parkján s véletlenül Aladár meglátott. Oly zavarba jöttem, hogy alig tudtam megmondani kérdésére elindulásom czélját. De Istenem, miért is vagyok én olyan ijedős és zavart?

Kint voltam a határban, mikor egyszerre sűrü felhők fátyolozták el a láthatárt, s elkezdett fujni mind erősebben a szél, hogy csakugy ijedeztek, hajladoztak tőle a fák. Én sietve indultam haza, hogy a készülni látszó zivatar idekint ne érjen.

De hát hiába siettem én oly nagyon, a zivatar jobban sietett ám! Megeredt a villámlás, a dörgés! Jaj de dobogott a szivem az ijedtségtől, meg a szaladástól. Bizony nagyon megáztam volna, ha véletlenül Aladár nem jő kis könnyü kocsiján szembe az uton. S milyen jó ez az Aladár! Pedig ő gazdag földesur, s én csak szegény, árva leány vagyok. Megállitott s addig erőltetett, mig melléje kellett ülnöm. S aztán sebesebben repült ám velünk a két sárga, mint maga a zivatar! Mire az eső szakadni kezdett, mi már anyám födele alatt voltunk. Mikor Aladár leemelt a kocsiról, ugy megszoritá derekamat, s mikor megköszöntem neki szivességét, ugy ragyogott s mosolygott a szeme! -

1872. október 30.

Több napig beteg voltam, de szinte boldog voltam bele, mert minden reggel ágyam mellett találtam a virágcsokrot, melyet Aladár küldött. Meg nem foghatom, hogy kedves anyám arcza mért lesz mindig sötét, ha e csokrokra néz, s mért aggódó rám vetett tekintete? S azt sem tudom, mért oly figyelmes irántam a gazdag földes urfi?

1872. december 24.

Most már látom, hogy anyám sem szeret engem ugy, mint én őtet. Tegnap nagyon megkorholt, s nagyon szigorú volt hozzám érdemetlenül. A parkon jöttem keresztül a templomból, s ott véletlenül találkoztam Aladár urfival, én elpirultam, ő is, ő megfogta a kezemet s én azt az övében feledtem, s ugy jöttünk nehány lépést. S az a rósz béresné beárult az anyámnak, aki nagyon megharagudott, meggondolatlan leánynak nevezett, s megtiltotta, hogy többet a parkba lépjek, vagy hogy az urfival beszéljek. Én istenem! hisz nem tettem semmi rosszat, hisz nem én fogtam meg Aladár kezét. Hát már most az ő köszönését sem szabad elfogadnom? Ez a mama jó, de nagyon szigoru! -

1873. május 2.

Ismét születésnapom volt tegnap, de vidámsága nem volt a régi. Szivem nyugtalan s meg nem elégedett, s anyám zárkozott s haragos mindig. S névnapom daczára sem volt a régi vidám s nem lett vidámmá arra a meglepetésre sem, mely e napon ránk várt.

Egyszerre csak belépett Aladár, s mint tavaly ilyenkor, anyám kezét megcsókolta s nekem egy szép gyöngyvirág-csokrot adott át. Én pirultam, mint este az ég, anyám pedig komoly volt, majdnem haragos. Aladár megfogta először anyám kezét, mamának nevezte, esküdött, hogy engem imád, hogy elvesz, még ha anyja ellenezné is, egy év múlva nagykoru s akkor a maga ura. S anyámat szóhoz sem hagyva jutni, nekem meg ezt mondta:

- Helyettem e gyöngyvirág üdvözölje önt. Olyan ez, mint kegyed. Nézze csak: a virágja hófehér, ez az ártatlanság szine, közepe pedig sárga ez az irigység színe. Le ne hulljanak a hófehér szirmok, s maradjon kegyed addig, mig én eljövök érte, a kedves anyjának ártatlan jó leánya. S akkor nem éri szivét bánat, fájdalom, hanem öröm s végtelen gyönyör!

Anyám sirt s csóválta fejét, s én nem tudtam hova lenni boldogságomban. Ő szeret s feleségévé akar tenni. Az a hitetlen mama kétkedik, sőt óv Aladártól, mert ő gazdag. De én meg nem vagyok-e szép, hisz a gyöngyvirághoz hasonlitott!

1873. október 30.

Itt az ősz, s örökre elmult az én életemnek tavasza is. Az a csalfa hitszegő gonoszul behizelegte magát anyám szivébe, bizalmába, visszaélt végtelen szeretetemmel, s aztán elhagyott, örökre elutazott. Gyöngyvirággal üdvözölt - az ártatlanság jelképével, igy mondá ő - ő, a ki elvitte lelkem gyöngyvirágát! Szégyenbe, gyalázatba estem, ujjal mutat rám az egész falu. Botránkozója vagyok mindenkinek s halálig megszomoritója egyetlen kedvesemnek a földön, aki egyedül hű és igaz hozzám. Anyámra, az én kedves anyámra hoztam örök szégyent, bánatot. Átkozott legyen, aki meggondolatlanná tette szivem heves érzését s anyámnak lassu gyilkosává tett. Egy gondolatom van csak: el, el, oly messze a fájdalom, a szégyen e helyéről, elveszett gyöngyvirágom emlékétől, hogy innét még a madár se találjon rám! - - - -

Bella sirt s sürü könyek közt olvasta át a többi lapokat. Ezeken volt leirva, hogy Sarolta miként jutott egy vándor szinésztársasághoz, hogyan hallotta meg anyja halála hirét, s hogy mily küzdelmek közt emelkedett müvészi hirneve magaslatáig, s hogy mily áldozatokat kivánt tőle a siker. Bukásának szégyene s a fájdalom mindinkább tompább akkordokban nyilvánul a napló elhaladásával, s a sivár czinismus haragja, melylyel hóditásairól ir, Bella ártatlan szivére iszonyitó méreg gyanánt hatott. Csak május 1-én találja meg mindig áldozatul esett valójának hajdani édes hangjait, melyekkel elhunyt szülőire emlékezik, de ez édes hangokon gyakran túltör az átkozódó gyülölet, melylyel Aladárra az isten büntetését kivánja...

- Szegény Sarolta - sóhajta fel Bella, midőn bezárta a naplót. S remegve gondolt azon sejtelmére, hogy barátnéja még mindig szereti a csábitót, s hogy mi lesz, ha ezek most ismét találkoznak?!

IV.

Ugyanazon nap estéjén ragyogó fénynyel voltak kivilágítva a müvésznő szalonjai. A lépcsőház dús zöldü és lombozatu növényzettel volt feldiszitve, s az előszobában pár, ez alkalomra felfogadott inas várta a vendégek megérkezését.

A nagy elfogadó-teremben föl s alá sétált a két barátnő, mindegyik fölséges foliául szolgálva a másiknak. A müvésznő magas királynői telt termete, sötét tekintete s fekete dús hajzata mellett nagyszerű kiegészitő volt a karcsu sugár alak világos szőke hajával és mély ábrándos kék szemeivel.

- Most már ismered élettörténetemet Bella, s igy nem csudálkozol többé délelőtti felindulásomon, ugy-e? - kérdé mosolyogva a ház úrnője.

- Csak attól félek - felelt agálylyal Bella - hogy Téreyt valamelyik barátja ma este elhozza szalonodba; hisz Váray Sarolta szépségének s müvészetének hire előtte sem lesz már eddig ismeretlen.

Sarolta elmerülve nézett pár perczig a lámpás fényébe.

- Nem óhajtom én sem a viszontlátást - mondá aztán. Feledni akartam a multat, feledni lelkem összetöretését, feledni illusióim, erkölcsi meggyőződéseim szétszaggattatását. Megvallom, félek, hogy ha ez ember szemeim elé kerül, nagyon keserü, fájdalmas rohamai lesznek szivemnek. De hát ha bevezetik hozzám, a találkozásnak meg kell lennie. S aztán nem azért ismerem a művészet fogásait, hogy uralkodni ne tudjak magamon, s hogyha közeledni próbál s nagyuri szokás szerint a multból még jogokat akarna magának igényelni, szellememnek és szépségemnek összes fegyverzetével meg ne büntethessem.

S önbizalommal nézte végig magát a tükörben, de arcza nehány vonásának rándulása és a szemeiben rezgő izgatottság tüze Bellával sejtették, hogy a nyugalom csak erőszakolt s a sziv érzései nincsenek oly bilincsen, mely azokat minden kitörés ellen biztositaná...

Pár percz mulva megállt a kapu előtt az első fiakker, és azután egymást sűrűn követték a fogatok. Tizenegy órára meg voltak telve a művésznő fényesen butorozott termei az előkelő világ élvhajhász aranyifjuságának tagjaival, ezen elnevezés alatt egyformán értvén pompás lenge alaku könnyed fiatalokat s nyájas mosolyú galans öreg urakat; mindannyian pártfogói a művészetnek s szenvedélyes bámulói a szépségnek. A társaságot a szinházak apróbb istennőiből is kiegészitette nehány szembeötlő s a főuri társaságban pártfogóval biró szépség, kik azonban az urnő s vendége mellett úgy tüntek föl, mint halavány holdak a fényes bolygó csillagok körül.

Tarka, fényes, könnyed nagyuri társaság volt ez, mely közt Európa valamennyi művelt nyelvén ment a társalgás össze-vissza, tele pikanteriával, finom ironiával, a hölgyekkel szemben a bókok valamennyi válfaja képviselve. Mindegyik szépségnek jutott pillanatnyi udvarhódoló, bókoló, incselkedő gavallérokból, de a ház urnőjének állandó udvara volt, ki valóságos szenzácziót csinált szép vendégével, midőn azt, mint a szini pálya jelöltjét a maga protégáját bemutatta s számára a magas uraságok protekczióját is kikérte.

Ettől a percztől fogva Bella is a hódolók egyik központját képezte. Zavart tévelygő szemmel fogadta a bókokat, kipirult arcza olyan volt, mint a feslő rózsabimbó, valamennyi műértő ur élveteg szemekkel nyelte bájait, s szórta azokra az elismerést.

Bella idegenül érezte magát a fényes, előtte eddig teljesen ismeretlen társaságban. Bántotta gyöngéd érzését az a fesztelenség, melylyel az ifjú s öreg urak vele félig értett s félig érthetetlen fordulatokkal, czélzásokkal bővelkedő, társalgási nyelven beszélni merészkedtek s szinte jól esett neki, hogy ezen társaságban, mely a jelenlevő hölgyek iránt föltétlenül udvarias, de mondhatlanul is vakmerő, egy félrevonult magas ifjat is láthat, ismeretlen s mégis oly ismerősnek tetsző, aki nem közeledik feléje, de azért egy távolabbi szögletből állandóan s félre nem ismerhető bámulattal s érdeklődéssel szemléli őt. Nem tudta volna megmondani Saroltának, hogy a feszélytelen társaság modora feszélyezi-e jobban őt, vagy pedig a csöndes zárkozott fiatal urnak szótalan hizelgő figyelme.

Leghevesebb udvarlója volt neki Gálosy báró, egy kifogástalan termetü, de már erősen kopaszodni kezdő gavallér. Kiszoritott mindenkit Bella körül, azon biztos és érthető modorral, mely a fiatal uracsoknak tudtára adta, hogy a társaság egyik első lionja nem tür maga körül egyéb ragadozókat.

Bella alig értette meg; de egyszer aztán nagyon is megértette, hogy mit kiván a báró a jövendő pártfogás díja fejében. Nagyon impertinens bizalmasságu volt a szó, melylyel azt tudtára adta, s még sértőbb az a támlány háta által leplezett heves ölelés, melylyel a szót kisérte.

Bella ijedten ugrott fel, összes erejét egy lesujtó tekintetben kimerité s aztán kisietett a szalonból s a mellékterem fülkéjébe menekülvén, sirva borult annak ablakpárnájára.

S ekkor egy szelid csöndes hang szólalt meg mellette, s midőn könyei közül föltekintett, az előbbi tartózkodó, szótalan magas fiatal embert látta maga előtt, s ez biztató férfias és tiszteletteljes hangon szólt hozzá:

- Én Berzenczy Pál vagyok, kisasszony, - s aztán mosolyogva tette hozzá - én rég ismerem önt, engedjen meg vakmerőségemért, melylyel bemutatom magamat, hogy társaságunknak némileg, könnyed modoráért, bocsánatot kérjek.

A "könnyed" szót meglehetős gúnynyal hangsulyozá s bátoritó tekintettel nézett a szótalan Bella könyes szemei közé, s aztán folytatá:

- Lássa, kegyed előtt uj e társaság, annak hangja, modora, elemei. Bocsásson meg, hogy önt figyelemmel kisértem. Megtudtam, hogy kegyed eljött falujából, most van először a nagyvilágban, s a művésznők szalonjai e nagyvilágnak legsikamlósabb és talán legferdébb világitásu bemutatóját képezik. Ezt meg kell szoknia, ha a művészi pályát választotta - tevé hozzá lenyomott tompább hangon.

Bella hirtelen föltekintett hozzá, szemei megcsillámlottak, kezet nyujtott az ifjunak s ezt mondá neki gyorsuló szavakkal:

- Köszönöm, szivemből, felvilágositását és biztatását. De hasznát nem fogom venni. Érzem, látom már, hogy bennem nincs a szinésznő hivatása és tehetsége. Megyek vissza, mindjárt holnap, otthonom nincs ugyan már mostohám miatt, de van egy öreg nagynéném, annak jóságos szárnyai alá menekülök. E két nap alatt elég sérelmet szenvedtek érzéseim, többet el nem viselhetek.

Berzenczy Pál ragyogó szemmel tekintett rá, ajkához vonta ellenálló kezét s ezt susogta:

- Én észrevétlenül követtem kegyedet, hogy faluját elhagyta és követni fogom önt oda vissza is, hogy ismét lássam ábrándos arczát s halljam édes szavát a templom szent képei közt. Ott láttam először kegyedet, s azóta szemeim mindig látták s szivem mindig magában foglalta!

Bella szivét egy édes érzés villanyárja járta át, midőn felettük egyszerre csak egy éles recsegő hang hallatszott: Gálosy báró hangja.

- Ahá! hát a kis czicza még sem oly vadmacska, mint milyennek magát mutatta? Lám, milyen könnyen változott át turbékoló galambbá! Ugy látszik, csak én nem voltam elég ügyes Jupiter, hogy a kisasszonynyal a mythologiai átváltozások valamely jelenetét eljátszhassam. - S gúnyos fölénynyel nevetett.

Berzenczy hideg kimértséggel állt fel, s mondá:

- Ön nagyon kiméletlen a kisasszony iránt, báró ur!

Gálosy báró dölyfösen fordult feléje:

- Ön meg nagyon vakmerő kritikus velem szemben, Berzenczy ur.

- Ön kihivta a kritikát!

- De ön hivatlan arra.

- Jogosult azonban!

A báró egy vérig sértő tekintetet vetett Bellára s ezt veté oda Berzenczynek:

- Gratulálok a gyorsan megszerzett joghoz!

- Elég! - mondá erre az ifjú, mereven a báró szemei közé nézve. - Remélem, ha sérteni tud egy védtelen nőt, elég férfi lesz arra is, hogy a sértésért elégtételt adjon.

A két férfi kártyát cserélt, s aztán észrevétlenül távoztak a társaságból, de Berzenczy előbb Bellához hajolt, megszoritá kezét s azt sugá neki: Az ön védangyala megvéd engem is!

Bella félig eszméletlenül nézett a távozó után.

A jelenetet igen kevesen vették észre a zajos, vidám társaságból, de Sarolta nyugtalan volt barátnéja gyors eltünése s hosszasabb elmaradása felett s épen keresésére akart indulni, mikor két uj alak jelent meg a terem küszöbén, s a feléje közeledők egyikében Térey Aladárt ismeré fel.

Az uj alak megjelenése egész forrongást idézett elő a társaságban. A gavallérok felugráltak helyeikről, hogy a nap hősét, az Indiából visszaérkezett hires tigrisvadászt üdvözöljék. De a Téreyt karonfogva tartó Stefi gróf nem igen hagyott erre nekik időt, vitte magával a ház úrnője elé s bemutatá neki:

- Ime a társaság hőse, a hires tigrisvadász Térey Aladár, aki általam bemutattatni kivánta magát a szinpad királynéjának!

A magas, naptól barnult arczu fiatal férfi könnyedén hajolt a ház urnőjének feléje nyujtott keze után, azt megfogta, hogy ajkaihoz emelje - s ekkor szemeik találkoztak.

Sarolta arczán mosoly derengett, s szemei nyájas fénynyel világlottak, midőn azt mondá a bemutatottnak:

- Örvendek Térey ur, hogy megismerhettem s elfogadhatom önt.

Térey arcza leirhatlan meglepetést fejezett ki, a lángoló pír, mely homlokára vonult, jelzé a zavart, melyben agya az emlékekkel küzd. Majdnem meredt volt a tekintet, melylyel Sarolta arczát, alakját nézé szüntelen, ajkai nyitva maradtak s nem tudta megtalálni a szót, melylyel a múlt idő egy hirtelen előlebbent árnyának varázsa alól magát kiszabaditsa.

A jelenet csak perczig tartó volt, azonban mégis feltünt a társaság előtt. Egyik öreg ur beesett szemeiben ujra feltünő lánggal sugá szomszédjának: mégis csak démoni szépség ez a mi Saroltánk! - mig egy fiatal úr, kit csak nem rég helyeztetett gondnokság alá a családja, irigykedve gondolt rá, mily veszedelmes versenytársa támad itt nekik a gazdag Térey Aladárban.

- Hát a tigrisénél is gyilkolóbb tekintete lenne a mi isteni Saroltánknak, oh Indiák hires vadásza? - szólitá meg a felelettel késlelkedőt, nevetve Stefi gróf.

Térey magához tért. Ajkához szoritá az urnő kezét, üdvözlé őt, s folyton élénkülő vizsga tekintettel nézte arcza vonásait, szemeit.

Sarolta hátradőlt támlányában, legyezőjével hűs szellőt hajtott égő arczára s nyugodt mosolylyal, tele tekintettel állta ki Térey vizsgáló elbámúlását. Mig végre ez megszólalt:

- Bocsánat nagy művésznő, ne itéljen el mostani magamviseletének indiscret voltáért, de Nagysád megpillantása villámhirtelenséggel multamnak egy emlékét hozta eszembe - s itt ismét elakadt s ujra Sarolta arczába mélyeszté tekintetét.

Sarolta kevély mosolyt vetett feléje, melyből a gúny nyilai sziporkáztak.

- Ej Térey úr, azt kellene hinnem, hogy arczom boszorkányi benyomást tesz önre!

- Nem, nem! - tagolá szavait Térey, mindinkább zavarába s emlékeibe mélyedve - de ez a hasonlatosság, ez frappáns, ez bámulatos.

- Miféle hasonlatosság? - kérdé Sarolta, keményen szemei közé nézve.

- Egy régi emlék - de ez a haj - ez a szem, - ez az arczkifejezés.....

- Talán csak nem lelkiismeretét sújtja ez a csudálatos emlék, Térey úr? kaczagott Sarolta éles fénynyel szemeiben.

- Meglehet - mondá elborúló arczczal Térey Aladár. - S aztán visszatért s önbizalommal, mosolyogva mondá:

- Ha nem Váray Sarolta a nagy művésznő volna kegyes velem csevegni, azt kellene hinnem, hogy...

Sarolta lassan felegyenesedett félig üléséből, Térey szemei közé mélyeszté villámló tekintetét s ezt mondá neki halkan:

- Hogy Petróczy Krisztina ül ön előtt, nemde nagyságos földes urfi, jó Térey Aladár úr?!

A hatással, melyet szavai előidéztek, megelégedhetett a művésznő, de elégtételt érezhetett a lány megcsalt, kirabolt szive is. Térey, mintha csak villámcsapást látott volna maga előtt lerobbanni, ugy elvesztette egy perczre szeme fényét és eszméletét. Aztán megragadta Sarolta kezét, s szemeiben kétszeres erővel visszatérő ragyogással s a felindulás miatt elfuladó hangon csak ennyit tudott mondani:

- Tehát ön az, nem csalt meg szemem, s nem csalt meg szivem feldobbanása, ön az édes, édes Krisztinám!

Sarolta kevély gúnynyal kaczagott rá. Visszavonta kezeit s csak ennyit mondott neki kegyetlenül:

- Az ön Krisztinája meghalt, egy lelketlen nagy ur megölte, s a szégyen tüskéi alá jól el is temette. Váray Sarolta csak úgy ismeri önt, mint a többi urat s nem becsüli sem többre, sem kevesebbre, amit nehogy bóknak vegyen!

E közben Stefi gróf közeledvén hozzá, nyájas arczczal fogadta ennek udvarlását s bókjait, s azt mondta neki vidám kaczagással: maga nagy bohó!

Téreyvel forgott a világ. Az önvád nem kinozta valami nagyon, a világon kóborlásai alatt sokkal több virágot tiport el, hogysem azok miatt szemrehányásokkal rontaná jó kedvét, de itt hiusága, önszeretete volt a játékban, s mindkettő annyira el volt kényeztetve, hogy egyik sem tűrt sérelmet, ki nem elégittetést.

Sarolta fölkelt támlányáról, s még egy gúnypillantást lövelvén Téreyre, karját adá Stefi grófnak s tovább sétált a terem vidám és sűrü társasága közt.

Egy úr a zongorához ült s megzendültek Offenbachnak örök vidor s frivol négyesei, a kankánra, a kicsapongó fesztelenségre egyenesen kihivók. Pár percz alatt tánczoló, kaczagó, kipirult arczu pároktól viharzott a terem.

Sarolta egy ablakfülkébe ült, s főfájás ürügye alatt sikerült magától nehány perczig távol tartani az udvarlókat, fejét kezére támasztotta s merev, üres tekintettel nézett maga elé. Nem vallotta be magának, de mióta Téreyt meglátta, még unalmasabbnak még utáltabbnak tünt föl előtte a világ, az élet. Már rég jóllakott a dicsőséggel, már rég megszokottá s igy ingere-vesztetté lett a gazdagság, a fény, s már rég megvetette magát azon sűrü, változó szerelmekért, melyek gyors diadalútjait elősegitették. Ma kétszerte jobban gyűlölte a fényt, a dicsőséget s hódolóinak kéjhajhászó seregét, s kétszerte unalmasabb volt előtte az élet.

Sivár elmerültségből egy hang verte föl. Térey Aladár volt. Iparkodott megfogni kezét, miközben szólt:

- Kedves Krisztina!

- Mondtam már önnek, hogy Krisztina el van temetve, s ön előtt Váray Sarolta van, aki figyelmet és kiméletet követel! felelt szigoru kimértséggel.

Térey behizelgő hangon folytatá:

- Jól van hát, nem emlitem a múltat, bár sok megmagyarázni valóm volna.....

- Nem kivánom; a multat senki sem változtathatja meg többé.

- De jóvá teheti a jövő által. Az ön képe előttem lebegett mindig messze utaimon, s nem volt nap, melyben folyton erősbülő fogadással ne fogadtam volna, hogy visszatérve fölkeresem s jóváteszem a bűnt, melyet könnyelműen ön ellen elkövettem.

- Ön kegyes, jólelkü úr - felelt égető gúnynyal a művésznő. - Azonban fogadkozásainak megvalósitásával kissé megkésni tetszett.

- Szerencsére még nem egészen késő - mondá visszatért önbizalommal és Sarolta szavait félreértve Térey. - Én ezután lemondok a kóborlásról, idehaza maradok, télen át a fővárosban lakom, épittetek az én régi imádottam számára egy kis palotát és.....

- Ah, ah! - sziszegé fogai közt Sarolta. - Ön egyszerüen folytatni akarná a büszke Váray Saroltával szemben azt az alávaló, képmútató szerepet, melylyel a szegény Krisztinát szégyenbe, sülyedésbe ejtette? Krisztina meghalt uram, s azon bűnért, melyet ellene silányul elkövetett, a büszke művésznő megveti önt. Távozzék tőlem!

Térey szemeit forróság futotta el, s lenyomott szóval, a vérig sértett gőg hangján ezt veté oda:

- Önnek nincs joga engem visszautasitani... ön a társaság kegyencznője... én a társaság tagja vagyok... amely fölemelte, de a porba ismét le is sujthatja önt!

Sarolta arczát halott-halványság futotta el, felállt s miközben egyik keztyűjét lehúzta, igy szólt a vele szemben álló férfiúhoz halk hangon:

- Ön tett azzá, amivé sülyedtem, ön volt az az ördög, mely engem a sülyedés poklára juttatott! - s keztyűjével arczul ütötte.

Térey vadul döbbent meg, a művésznő csöndesülő hangon susogta neki:

- De Váray Sarolta nem lesz többé kegyencznője senkinek, kimenti magát e pokolból és Krisztina mellé fekszik a feledés dombja alá!

S evvel ott hagyta Téreyt, ki eszméletlen arczczal meredt utánna.

A négyesnek épen vége volt. Stefi gróf észrevette a művésznőt:

- Ah istennő, most velem fog tánczolni Orfeus eliziumi hangjai mellett! Ah, ah! nem is hallgat rám. Hová szökik?

Sarolta mosolyogva fordult vissza feléje:

- A boudoiromba megyek!

- Nem lehetek kisérője? - kérdé epedő hangon.

- Nem, - felelt villámló szemmel a művésznő.

- Én sem? szólalt most meg remegő hangon Bella, ki látta a Téreyvel lefolyt jelenetet.

Sarolta megcsókolta, megölelte őt s könybelábbadt szemeivel mosolyogva mondá neki:

- Te sem! - majd később! - S evvel eltünt az ajtón.

Az Orfeus-keringő pokoli kéjre villanyozó hangjai közt egyszerre csak egy lövés dördült el a boudoirban.

- Mi az, mi az! - hangzott zűrzavarosan a társaságban. Mindenki a boudoir felé tolongott, de Térey volt az első, ki az ajtót felszakitá.

Ott feküdt a müvésznő az ottománon, mellette a még füstölgő pisztoly. Arcza halavány, teteme mozdulatlan, bal melléből patakzott a vér.

Térey hangos feljajdulással rogyott mellé:

- Én öltem meg őt, én vagyok a gyilkosa!

S zokogott s könyeivel áztatta hidegülő kezeit.

- Igen, ön a gyilkosa, - sikoltott Bella, őrületes hangon. - Ön számol be érte az Isten előtt. De hogy könnyebb legyen számolása, még adok valamit önnek.

S elszaladt; - pár percz mulva visszatérve egy könyvet adott Térey kezei közé:

- Ime itt van a naplója, olvassa majd, hogy még pokolibbá feketedjék lelkiismerete.

Térey nyögött, csikorgatta fogait, s fejét döngette ökleivel.

V.

Másnap két szenzácziós hirrel voltak tele a főváros hirlapjai.

Egyik volt a Gálosy-Berzenczy-párbaj, mely szerencsére vér nélkül folyt le, a pisztolyok nagyon ujak és a segédek által nagyon kiválogatottak voltak. A párbaj oka s szinhelye volt az, melyből hatalmas tőkét iparkodtak csinálni a hirhajhász reporterek. - Azon körülményből, hogy a párbaj oka egy szép ifju leány volt, egész regényt állithatott össze a leleményes ész; hát még az összetűzés helye és alkalma!

Mily pompásan lehetett azt kiszinezni, kapcsolatba hozni, bonyolitani a sejtéseknek, pletykáknak drága jó réseket engedni!

A másik meg a hires művésznő öngyilkossága. Itt már a reporteri kiméletlenség annyira ment a különféle hirek, kombinácziók közlésének versenyében, hogy a főuri társaság pár kiküldött tagjának kellett a lapoknál eljárnia a hirforrások szájának elhallgattatása végett. Egyik hevesebb vérü ujságirónak nem tetszett a közbenjárók kimért fellépése s e nem tetszésének kifejezéseért párbajban is helyt állván, egy pompás vágás lett a jutalma. A sebet takargathatta aztán az ujságirói függetlenség védéseért kollegáitól másnap kapott dicsérő ujdonságokkal.

Nehány napig ijesztők, vészt jóslók voltak a hirek, melyek a művésznő palotájából kiszivárogtak. E hirek azonban lassanként helyet adtak azon reménynek, hogy az ifjú nagy tehetséget mégis meglehet talán menteni művészete számára.

S a remény nem csalt. A golyó a sziv alatt ment a testbe s nem sértett életszerveket. Nagy volt a vérvesztés, nem közönséges a veszély, de még nagyobb volt az orvosok buzgalma, ügyessége, s még ezek tudományainál is volt egy nagyobb orvos a beteg ágya mellett; a megbocsátás szelleme, mely nyájas komolysággal boritgatá mind sűrűbben fátylát a mult fölé, s a szerelem, mely siettette az arcz pirosodását a jövő iránti pajkos, kecses sugdosásaival.

Sarolta ágya mellett állandó társaság őrködött. Ott volt Térey Aladár, s ott voltak Bella s Berzenczy Pál. Ez utóbbiak boldog mosolylyal nézték, miként térnek vissza lassanként Sarolta arczának rózsái, s mily imádással csüng azokon a hajdani hitszegő.

Egy ily vidám reményekkel telt nyájas együttlét alkalmával egyszerre csak a postást jelentették be, aki Téreynek hozott egy nagy hivatalos levelet.

Általános volt a kiváncsiság, Sarolta kérdőleg tekintett Aladárra, aki a levelet felbontván igy szólt mosolyogva:

- Most már hála Istennek, nincs e hivatalos iratokra szükség. A kétségbeesés, a halál ijesztő napjaiban irtam értök, hogy imádott Krisztinámmal halálos ágyán megesküdhessem. El voltam határozva, hogy összes lelki szenvedéseiért megadom neki ezt az elégtételt, legalább sirkeresztje számára...

Sarolta szemei könybe lábadtak:

- Édes jó Aladár!

- De már erre nincs szükség. Ha meggyógyult az én édes bálványom, a templomban az egész világ előtt tesszük meg az örök kötést...

- De megérdemlem-e én azt? - susogta fájdalmas hangon Sarolta.

- Tanud a melleden heggedő seb, tanud könyektől sárgult naplód, tanud büntudattól égő szivem, s tanud a megbocsátó Isten, hogy megérdemled; s hogy drága életed meg van mentve, bizonyság arra, hogy az Isten nekem is megbocsátotta ellened elkövetett hitszegésemet! - S ráborult kezeire s úgy csókolgatta.

Bella s Berzenczy fénylő szemekkel szoritották meg egymás kezeit, melyeken már a jegygyűrű csillogott...