Tartalom

Előszó

Egy kép ragadta meg figyelmemet a Műcsarnok egy régebbi kiállitásán. Egy igen egyszerü kép, egy nő képe ölében gyermekkel. A termek zsufolásig telve voltak képekkel, melyek történeteket beszéltek el, életdarabokat ábrázoltak, tájakat vetitettek elém, a szinek minden lehető árnyalatában. Ez a kép nem beszélt el semmit, nem szónokolt, szineivel is fukarkodott. Nemes meleg-barna tónusba ágyazva éltek a nagy formák, melyeket a fehér emelt ki a feketéből, mély gordonka hangján erős kézzel megmarkolt érzés zokogott felénk, az anyai szeretet egyszerü ösztönével tekintett a nő ölében alvó gyerekére, egészen érzésének élve, a világról mit sem tudva, élet fölötti életet élve, önmagába temetkezve. S mégis, a kép előtt megéreztem azt a villanyos szikrát, mely megüti az embert a kiváló műalkotás előtt, visszhangra kél a lélekben és együttérzésre szoritja.

Egy ismeretlen művész festette, aki azóta mindnyájunk ismerőse, a magyar művészet, reménysége, immáron annyi jeles mű alkotója.

Rudnay Gyulának hivják.