LÁZÁR BÉLA: ÚJ CSAPÁSON

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-559-9 (online)
MEK-22477

A vonat vidáman robogott tova, hegyszakadékok fölött, völgyeken át, egyenletes, sulyos mozgással, derüs, ritmikus dallamokat zugva. A bőrtámlára könyökölve, tánczmelódiákat hallott ki a zugásból Ákos. Vidám, pattogó, meg nem szünő melódiákat, amelyeket a váradi szőlőshegyek közt, napsugaras őszi szüreteken énekeltek egykor a szőlőszedő lányok... Aztán lágy dübörgésbe olvadt a kerekek zakatolása.

A tiroli hegyek közt voltak, még néhány óra és eléri utazása czélját: Münchent.

Mit csináljon addig? Nézett ki az ablakon, de nem látott semmit. Az izgalom fogva tartotta. Félelem vett rajta erőt, félelem a rejtelmes jövőtől. Feje zugott, ajkai idegesen meg-megrándultak, noha igyekezett mindenkép megnyugtatni magát.

- Ez az élet, - gondolta - meg kell kezdeni az életet, hiszen az lesz az életfeladata, hogy az életet megösmerje és kiszedje belőle a festői szépet. Attól függ minden, hogy minő mélyen fog belelátni az életbe? Öreg mesterére emlékezett, aki szivére kötötte a nyitott szemmel járást:

- Az iskola tanitásában ne nagyon bizakodj, fiam. Az az igazi művész, aki a maga lelkén át mutatja be a világot.

S ő most ugy érezte, hogy tehetetlen, hogy leküzdhetetlen akadályok elé viszi ez a hatalmas vasszörny. Viszi tova, egyenletes, sulyos mozgással, méltóságos dübörgéssel. Már nem hallotta a vidám dallamokat. Mély, bugó, tompa zuhogással, lánczcsörtető kisérteties melódiákat sirt, jajongott a kegyetlen masina. Át hegyeken, át völgyeken. A nap eltünt, párák szállottak fel a hegyek között, öreg este lesz, hogy Münchenbe ér. Az egyik állomáson utasok szállottak be kocsijába. Egy öreg ur, nagy kerek fejjel, hosszu szakállal és összenőtt szemöldökkel. Meg egy nyurga ifju, hegymászó ruhában, hosszu bottal, utizsákkal, melyeket oldala mellé lerakott. A kocsiban néma csönd. Képzeletében már elemezte az öreg ur fejét. A sötét bőrtámlából kivilágitott ősz szakálla s e két ellentét között finom szinátmenetekben alakultak ki az arcz formái. Az erős, husos orr, az éles tekintet daczos, az élettel megvivott, viharos életküzdelmekről beszélt. Mindjobban elmerült a fej tanulmányozásába. Eközben fátyol szállott alá, majd felgyult a pislogó olajmécses, künn az esti homály kezdte ellepni a tájat, s lelkében megnyugodtak az érzelmek.

A vonat kiért a hegyekből, a sinek mentén felcsillogtak a lámpások, s ő egyedül maradt gondolataival. Mi vár reá? Beteljesülnek-e reményei? Visz-e hirt, dicsőséget haza, özvegy édes anyja kicsi házába? A pesti rajziskolában nagyon biztatta ugyan öreg mestere, de annak a sorsa, keserü elégedetlensége, önmagával vivódása, kinos emléke marad mindenha.

- Az igazi művész nem keresi soha a hangos dicsőséget, fiam. Önmagunkat kell kielégitenünk. A legnagyobb feladatokat tüzve ki, ne sokat törődj a kortársak tapsaival. Az csak muló diadal. Azt megszerezheted egyéb eszközökkel is. Ahogy némelyek meg is szerezték. Ha palotában lakás, nagy ebédek, pompa, hiu fény az ideálod, akkor jobb, ha már most hátat forditasz a művészetnek. A művészet véredet kivánja. A tömeg tapsa azt keresi fel, aki elárulja a művészetét. Itt a magányomban, én, meg a művészet csak eléldegélünk. Nekünk kettőnknek nem kell hôtel, grand prix, fogat, estélyek, meg holmi rongyos pompa. A művészetből nem szabad élni, a művészetnek kell élni...

Mi beszélt az öreg urból? A keserüség vagy az igazság? Az irigykedés vagy a sokratesi bölcseség?

Az élet fog erre megfelelni, az élet, mely elé viszi most ez a nehéz, sulyos, rázós vasjószág. Most már ugy érezte, hogy csak czammog, türelmetlen izgalommal leste a muló, a nagyon lassan járó perczeket. Mert égő vágygyal szomjuhozta az ismeretlen világot, amely odavezeti őt a küzdelembe, a munka kéjes kinjaiba, hogy a lelkében zsongó ösmeretlen érzéseknek formát adhasson. Halálos sejtelem kinozta, hogy ez: a forma megtalálása nagyon sok vérébe fog kerülni. Hirtelen meddő zsibbadtság fogta el, ugy érezte, hogy teste kihalt, vérkeringése megszünt, halott. Hogy fogja ő megtalálni az igaz utat? Az ismeretlen nagy embertömegben, ki fogja utba igazitani? Senki, senki sem segitheti. Magamagára van utalva, csak a maga erejében bizhat. És oly erőtlennek, fáradtnak érezte magát. De végre megérkezett. Egyet rántott a kocsi ajtaján s kilépett az embertömegbe. Kiváltotta málháját, kocsiba ült, szállodába hajtatott s miután megvacsorázott, felment a szobájába és lefeküdt.

Másnap reggel kipihenve, forró életkedvvel ébredt fel. Sietve felöltözött és nyakába vette a várost, ment lakást keresni.

Mihamar talált is. Csöndes utczában, kerttel az udvar felől és kertre néző verandával. Még aznap délelőtt behurczolkodott, elrendezkedett, a háziasszonya, jó német szokásként, odaadta neki a kapukulcsot is. Egyszerre müncheni festő lett a rajziskolai növendékből. A közeli korcsmában megebédelt és a mellette levő kávéházba, a Lohengrinbe elment feketét inni.

Amint belépett, meglepetve látta, hogy a szomszéd asztalnál nagy társaság ül együtt, s az egyiknek kezében magyar lap. Odahivta a felszolgáló leányt és megkérte, hogyha az az ur kiolvasta a magyar lapot, adná oda neki. A leány intett, s odaszólott a magyar ujságot olvasó ifjunak, hogyha kiolvasta volna az ujságot, adná oda néki.

- És miért, szép Hébe? Magyarul akarsz tanulni? - kérdezte az ifju csintalan hangon.

- Uram, én Verebély Géza vagyok, festőnövendék, szolgálhatok a Hirlappal?

- Oh ezer köszönet, uram - Sándorffy Ákos vagyok, szintén festőnövendék. Igazán lekötelez.

- Festőnövendék? Mióta van itt, hogy nem ismerjük. Mi ifju magyarok mind ide járunk. Az az asztal a magyaroké. Csupa festő, technikus, egyetemi hallgató valahány.

- Isteni szerencse ez, uram! Legyen szerencsénk az asztalunknál. Tudja, éppen elszontyolodtunk, mert nagy hija van most itt egy magyarnak. De legyen szerencsénk... Menten oda telepitette Ákost a magyarok közé. Ott kitörő örömmel fogadták.

- Óriási! A báróék Lórijának a gavallérja, egyik barátunk, a mult héten elutazott. Nagy zavarban voltunk, hogy mi lesz a Lórival. Féltünk, hogy idegen jön a kompániába. A pedig baj. De most már meg van mentve a haza. Bemutatjuk Lórinak, ön pedig csapja a szelet. Szép, bájos gyerek, ugy-e te kutyás német?

A megszólitott - nagy barna fiu, aki mellett ott feküdt hatalmas agara - bólintott egyet és tört magyarsággal igy szólott:

- Az ipse gyerekkora óta nem volt otthon, idegenben nevelték, most tanul magyarul köztünk. De azért jó magyar érzésü.

- Hallod-e kutyás német, most fuss el Lóriékhoz, jelentsd be Sándorffy urat és vidd el este bál előtt tisztelegni.

A kutyás német felállott, füttyentett a kutyájának és szótlanul elindult.

- Csakhogy meg van mentve az esténk. Na fiuk, - ez lesz oszt a muri. Ugy is az utolsó az idén - tegyünk is ki magunkért. Látjátok, hogy van a magyarnak istene! - Helén, még egy piccolót... Hát ön is festőnek készül?

- Én emlékszem önre, - akkor jött az iskolába, mikor én otthagytam az öreget. Hallottam, hogy ön lett az utódom.

Óriási hahotázás támadt. Ákos elképedve hallgatta. Igy gunyolják itt az ő öreg mesterét? Észre vették nevetésük lehangoló hatását és az egyik, egy sovány, megnyult arczu fiu, magyarázni kezdte:

- Tudja kérem, mi itt nagyrészt az öreg urnak köszönhetjük, hogy helytelen uton indultunk el pályánkon. Önt ez a mi gunyolódásunk meglepi, - de nemsokára tudatára fog jutni annak, mi az oka, s e kegyeletlenséget megbocsátja.

- Ha ugyan hagyni fogja, hogy a ti felfogástok magával sodorja, - az még nem biztos, - szólott kipirult arczczal a szőke, az ábrándos szemü ifju.

- De hát miért baj az, ha valaki komponál? Hát ugy, átabotában, ahogy a véletlen összehozza az élet festői jelenségeit, ugy vihetjük azt vászonra? - kérdezte Ákos.

- Ugy. Ha t. i. valaki vászonra tudja vinni. Mert ez éppen a lényeg, nem az élet festői vagy tudja a csoda miféle jelensége, - felelt neki a sovány fiu. Maga még mindég azon gondolkodik, hogy mit vigyen a vászonra? Bánja a kő. Azt viszem, amit látok. Az a fő, hogy jól fessek. Minden, amit látok, megfesthető. Ha t. i. tudok festeni.

- Ha tudok festeni? Azért festő, hogy a technikát megtanulja. A szellemi felfogásban, a kiválasztásban, az egybeállitásban rejlik a genie. Azt pedig a mi öreg mesterünk megmondotta, hogy...

- Megmondotta? Ez jó. Paragrafusokba szedte. Áthághatatlan törvényekbe. Az ő kacsai szerint a legnagyobb festők, akik egyénien festettek, mind esetlen mázolók lennének.

- Mit szól ahhoz, hogy valaki egy öreg fatörmelékszedegető parasztot fest meg?

- Látja. Pedig Bastien-Lepage parasztja nem festőileg érdekes. És micsoda remekművet pingált belőle!

- Pedig nincs megszerkesztve. Egyszerüen egy öreg paraszt, fás zsákkal a hátán. Punktum. De milyen fenomenális az öreg paraszt feje. Tele van finom részlettel: a szem üveges fehére, a rázáródó puha husos szemhéj, az ebből előnőtt szempillák, az ezek érintkezéséből támadt finom metszetek, törések, árnyékok, mind-mind ott vannak a képen. S micsoda igaz szinekben!

- Szóval menjen minél előbb a kiállitásba, s csak azután a Pinakotékába, aztán gondolkodjék az öreg ur átlós szabályain.

- Én eddig csak azt látom, hogy önök külsőségeket csodálnak. Az öreg ur is azt tanitja, hogy amit ábrázolunk kitünően studirozzuk meg detájban, de abból aztán...

- A ki a tárgyát agyon tipizálja, hazug kendőző, aki a publikumnak hizeleg, bombasztokat fest meg, áriákat énekel, operajeleneteket állit össze, mint halhatatlan honfitársunk, Munkácsy, de egy négyzetméter Bastien-Lepage-t többre becsülök minden hat méteres Munkácsylepedőnél. Punktum... De hagyjuk ezt. Maga még Lotz Operamenyezeténél tart. Menjen Bastien-Lepage-hoz. Onnét megtisztulva kerül vissza közénk. Meglátja.

A társaság oszladozott. Ákos megdöbbenve hallgatta a kifakadásokat, feje zugott, gondolta hát, jár egyet. Az ajtóban hozzá lépett az álmodozó szemü, szőke gyerek.

- Köszönöm, hogy nem hagyta szótlanul az öreg mester megtépázását. Én már kifáradtam a védelemben. Én Péter Elemér vagyok.

- Nyugalomba vonult festőé, akit elnyomott a kenyérkereset és karikaturarajzolásba fogott be. Szegény apámnak ez a legnagyobb titkos bánata.

- Ugy-e, jó piktor volt. A Lohengrinisták elvei szerint ugyan rossz piktor, mert nem studirozhatta meg a képét detájban. Honnét vett volna teszem szilajon ágaskodó lovakat, melyek hat hétig ágaskodva álljanak neki modellt? Csak egy példát mondtam. Lássa. Igy handabandáznak azok a levegőbe... No, de gyerünk Rubenshez.

- A Pinakotékába, másolok egy isteni Rubens-vázlatot. Az apám meghagyta. Én követem a tanácsát, - mióta itt vagyok, csak azt teszem. Meg kell ösmerni a tradicziót, hogy ujat alkothassunk. Isten önnel.

Ákos megvette München térképét, s minekutána megtudta, merre van a mező, a nymphenburgi uton elindult, ki a szabadba. Egyedül akart lenni. Végig gondolni a nagy ellentéteket, amelyekbe a véletlen hirtelen belesodorta.

De még nem volt nyolcz óra, mikor feketébe öltözve, már ott állott a Lohengrin előtt. A kutyás német nemsokára megjött egy nagy landauerben.

- Hozni virágot? Nem hozni. Tudtam, maguk pesti fiatalok nem tudják mi illik. Hoztam én magadnak is. Itt van. Odaadni a Lóri baronessenek. Gyerünk.

Az özvegy báróné már nagy örömmel fogadta őket. Loknis hajával, hamis tincseivel, a régies butorok közt olyan volt a kis tipegő asszony, mint egy eleven biedermajer kép. Ovális fekete rámában. Fehér csíkos falon. Aztán berohantak a bárókisasszonyok. Ákost fürkészően végigmustrálták, a Stefike felületesen, a Lórika alaposabban, s minek utána átestek a bemutatkozáson, átvették a csokrokat, a tükör előtt megigazitották a simára lefésült hajukat, Lórika Ákos felé fordult:

- Ön lesz tehát ma a gavallérom. Meg van velem elégedve? - s körülforgott kaczéran, mialatt gondja volt rá, hogy a bokáján felül is kilátszék valami a formás lábából.

- Oh kisasszony, áldom a sorsomat, mely a Lohengrinbe vezetett. Ebben van valami végzetszerü.

- Puszta? Maga hát pusztai betyár? Akkor én félek magától, - s kecsesen huzódozni kezdett.

- Ne féljen bárónő. A betyártól ne féljen az asszonyszemély. Attól legfeljebb csókot lop. De azt is visszaadja.

- Akkor megnyugszom. Mert csókom van, kifogyhatatlan mennyiségben. Pláne, ha vissza is adják.

Vidám hangulatban érkeztek a bálba, Lóri nagy feltünést keltett Ákos oldalán. Mindenfelől suttogni kezdtek. Ákos nem tudta mire vélni a nagy izgalmat. Pedig csak az volt a meglepő, hogy Lórinak uj gavallérja van, s mert a másikkal két esztendeig kitartott, találgatták, hogy mi sors vár Ákosra? Jót jövendöltek; Ákos deli megjelenése, hatalmas vállai, ruganyos járása bizonyára meghóditja Lóri baronesset jó darab időre.

A táncz megindult. Ákos ezenközben átkarolta Lóri derekát, magához vonta és tánczolni kezdett véle. Kissé elfogultan, remegő karokkal. Az uj környezet, a fényes sokadalom, melybe oly hirtelen potytyant bele, megzavarták. De táncz közben magához tért, a második fordulónál már csak ugy röpült. Szeretett volna még egyszer körültánczolni a termen, - de gondolta az első táncznál hadd legyen udvarias. Meghajolt, odavezette Lórit az anyjához, megköszönte a tánczot és a terem közepére állott.

A mi ekkor történt, hirtelen csapott le rá. Lóri ránézett, felsikoltott s heves zokogásba tört ki. A zene elhallgatott, mindenki Lórihoz sietett, hangos beszéd, kiabálás, zürzavar, - egyszerre a kutyás német a megrémült Ákoshoz rohan, s magából kikelve, förmed rá:

- Szerencsétlen, ez itt nem ugy van, mint nálunk, az egész számra kérte fel, tánczoljon hát a lánynyal és ha elfáradt: sétáljon vele. De ne tegye le. Ez halálos sértés.

Ákos ekkor Lórihoz rohant. Megmagyarázta neki dadogva, ijedten, halálsápadtan, hogy ez pesti szokás, a lány kényszeredetten mosolygott, de végül is kibékült, s tánczra ment véle. Ákos átkarolta, magához ölelte és siklott, repült véle a félig üres termen. A lány mindjobban engedett, a férfi heve magával ragadta, odasímult tánczosához, s átengedte magát a walzer bóditó izgalmának. S ők rohantak, száguldtak, már csak két lépésben, a mind tüzesebbé váló zene szenvedelmes hangjai mellett. A többiek felhagytak a tánczczal, kört állottak, ugy bámulták a szép fiatat pár szeretkező, kéjes izgalmak közt lebegő tánczát. Mikor a zene megállott: megtapsolták őket.

Ezzel helyreállott a béke, Lóri és Ákos lihegve, egymásba fogózkodva, a tömegen átbukdácsolva, omlottak egymás mellé egy üres pamlagra. Kezük összeért. Tűzár futott végig rajtuk.

Nem válaszolhatott. A kutyás német odalépett közéjük Stefivel, a ki elragadóan hadarta:

- Lóri, édes Lóri, - ne haragudjál, - hiszen tudod milyenek a magyarok, - ő még uj fiu. Tanitsd ki. Kilehet őt tanitani, - és családiasan megsimogatta a fejét.

- Nem baj lenn, - finoman tánczolni - katona dolog, - örvendezett a kutyás német.

- Jó, megbocsátok, - mondotta Lóri, - de büntetésül egy tapodtat se távozik mellőlem. Csak velem tánczol, minden négyest, reggelig. Jó?

- De milyen jó, - szólt Ákos, - és megcsókolta a kezét. Lóri szeme egyet villant.

Verebély Géza - ugy éjfél felé - karonfogta Ákost és bevitte az egyik mellékterembe. Ott már nagy társaság volt együtt, az egész magyar kompánia és nehány idegen ur, többnyire a követségtől. Javában pezsgőztek, de csöndben, halk társalgást folytatva. Mihamar Verebély vitte a szót. Volt valami egyéni báj a szavában. Csupa temperamentum az egész ember. Egy idősebb német ur különösen nagy figyelemmel hallgatta. Szinházról beszélgettek, főleg Wagnerről. Verebély szerette a zenét, noha - kissé kaczérkodva - egyre ismételte, hogy nem zeneértő.

- Valójában igy a helyes. A ki képzőművészettel foglalkozik, sőt azt merem állitani, hogy a ki a szinek és vonalak zenéjét szereti és érti, abból nem lesz soha igazi zeneértő. A zene világa, ez különös, egészen el van zárva a képzőművész előtt.

- Hát Klinger, akit annyira inspirált a zene? Hát Fantin-Latour, a ki a Wagner-lithografiákat csinálta? Sőt Leonardo egyenesen kiváló zenész is volt.

- Szeretném én azt a zenészt látni, a ki Fantin-Latour lithografiáiból kiolvassa Wagnert. Wagner ott csak czim. Aláirhatott volna bármily más nevet is. Musset-t vagy De Vignyt, akármit. A zene és a piktura két világ. A kit, mint engem, a szinek ritmusa érdekel, abban a zene folt vagy vonalhatásokat ébreszt, de soha zenei formát. És viszont. Egyszer, egy kiváló zenészszel laktam együtt Párisban, abból még a likőr is zenei hatásokat, melodiákat váltott ki. Minden kedvencz likőrjét más-más füttyszóval kérte. A Grand Café pinczére menten felösmerte a füttyéről, hogy mit kiván?

- Nem értett az, - noha Párisban igen sok pinczért ösmertem, a ki nagy meczénás. De barátom pinczére zenebolond volt. Az a baj, hogy a világ most zenei kulturára adta magát, a képzőművészethez nem értenek, a festődilettantismus ösmeretlen fogalom, azért olyan kevés a meczénás.

- Ez igaz, - sóhajtott a sovány, hosszu fiu, - kevés a meczénás, - de milyen kevés, - és kiforditotta az üres zsebét.

- Inni egy pohárral, - mondotta a kutyás német, - ha nincs pénz, van pezsgő.

Mindnyájan koczintottak, hogy az elkeseredést elfojtsák. Mert ez volt mindnyájuk kényes pontja: a pénz, a mely nincs, a képárak alacsony volta, a mely megöli a művészetet, a melynek folyton keresték az okát. A nagy pénz csak a nagy névvel jár, ők pedig mind a hirnévre várás keserves hangulatai közt éltek. Itt csak a pezsgő segithetett.

Eközben egyenkint tüntek el az asztaltól, hogy felkeressék hölgyeiket, végre Verebély egyedül maradt az idegen német urral. Régi jó barátok voltak, a német ur nagyrabecsülte Verebély művészetét, szerette ha Verebély titkos terveiről, nagy emfázissal beszélt. A követségi titkár arisztokrata érzését néha bántotta ugyan a magyar fiu hirtelen fel-fellobbanó hetvenkedése, de hamar kibékült, mikor látta azt a szenvedelmes energiát, melylyel Verebély művészetének élt.

- Most ugyan sehogy. Megakadtam. A mióta az ön szives közbenjárására megfesthettem a helyszinén a sörház belsejét, egy pár jó tipust is sikerült találnom a közönség között, a kép nagy részével már-már kész volnék, de a point hiányzik. Az angol turista család, a kik a vendéglőt látogatják. Tudja, ugy képzelem, hogy a sok kövér bürger közé belép egy angol familia, az öreg pepitaruhás ur, a sovány mama, meg egy fiatal leány. Az öregek hidegen mustrálják végig a néptömeget, a fiatal lány kiváncsian lorgnettezik, - nagyon kedves jelenet. Német modellekkel azonban nem tudok dolgozni. Igazi ángliusokra volna szükségem. De honnét vegyem őket?

- Hopp, - mondotta a német, - segitek magán. Úgy tudom, van most itt egy angol család. A lány itt van a bálban. Nézzük meg őket. Ha megfelel, bemutatom önt, s talán modellt állanak. Egy ángol minden furcsaságra képes...

Verebély gyorsan felugrott és mentek be a terembe. Hamar megtalálták az angolokat, s csakugyan szakasztott olyanok voltak, a hogy őket a művész elképzelte.

- Kitünő! Ez az ideálom! - mondotta Verebély. Egy pár percz mulva már ösmerte is őket. A lány kitünően beszélt németül és Verebély lelkesedéssel szavalt neki a művészet nagyszerüségéről. A lány ámulva hallgatta. Verebély áradozó temperamentuma megragadta. Készséggel igérte meg, hogy modellt áll, a szüleit azonban fel se kérje, az kizárt dolog, de ő maga, hogy ha az anyja elkiséri, szivesen rendelkezésére áll. Itt maradnak még egy hétig, ha ez az idő elég...

Verebély egész este velük volt, hálásan köszönte meg német barátjának a közbenjárást, s az angol család megigérte, hogy Lucy és a mamája mindennap elmennek a műterembe.

A soupé után az angol lány már pezsgőt is ivott, koczintott az egész társasággal, nagyon tetszett neki az uj környezet, a fiuk vidámsága, az uj állapot, hogy róla képet festenek, s Verebély boldogan gondolt a befejezés előtt álló képre, a melyet bizonyára beküldhet még az idei kiállitásra.

- Jó jel, hogy angol modellt kaptam, - gondolta, - sikerem lesz. S izgatottan sürgött-forgott a hölgyek körül.

Mikor hajnalfelé hazasétáltak, Ákos előrement Lórival. A csipős, tavaszi reggelen Lóri fázékonyan hozzásimulva, ezt mondotta:

- Kis pusztai betyár, - tudja-e, mi most a kötelessége? Nehogy megint tapintatlan legyen, sub titulo pesti szokás?

- Mondja meg inkább baronesse, - tanitson ki, mert Isten bizony nem tudom, mire gondol.

- Hát hallgasson ide. Holnap, vagy inkább ma tizenegykor beállit hozzánk három szál rózsával. Az igaz, hogy nem talál már otthon, mert templomban leszünk, de a virágot átadja a szobalánynak, tudakozódik hogylétünk felől, megtudja, hogy hol vagyunk s elibénk jő. Mama meghivja majd öt órai teára, eljön, s mi a kis kertünkben nagyon jól fogunk mulatni. Megértette?

Ugy történt minden. Csakugyan igen kedélyesen mulattak. Lementek tennisezni a kertbe, mig csak be nem esteledett. Az egész család megszerette Ákost. A kis öreg bárónő anyjaként dédelgette, beczéző szavakkal szólingatta, Ákos kitünően érezte magát. Mikor este elbucsuztak az öreg asszony félrehivta, megveregette a kezét s igy szólt hozzá:

- Kedves fiam, tekintse magát otthon nálunk, mindig szivesen látott vendégünk.

- Tudni, mért fogadták olyan szivesen? Lóri már két hete se nem evett, se nem ivott, busult mindég, aztán most már nem sir, hát örül a mámika.

Szerette volna megkérdezni, kiért-miért busult Lóri, - de hallgatott. Mi jogon kérdezzen? Kapott egy kedves ösmerőst, egy szép lány közelében lehet, érdekes környezetbe került. Mit kérdezzen? Most dolgai után fog járni. A következő napokat a muzeumoknak szenteli. Azon tünődött, hogy hol kezdje? A régieken vagy az ujakon? Öreg mesterére gondolt és a Pinakotékába ment. Mintha kisértetek közt járna, ugy járt-kelt, lábujjhegyen, a sok hatalmas alkotás között. Izgalmas érzések bolygatták fel érzésvilágát. Látta, hogy a hány mester, annyi kifejezés, ahány kifejezési törekvés, annyi előadási modor. Sőt egyazon mester más és más czélokért más és más módon beszél. Kezdet ingadozni az öreg mester tanitásában. Csakugyan, - nincs tradiczió? Avagy ellenkezőleg, az a tradiczió, hogy nincs más csak egyéniség? Járta, járta a termeket, nézte a feliratokat és azok folyton ellentmondtak a műalkotások tanitásainak. Hogyan, hollandi iskola van? De hiszen Pieter de Hooch hiába holland, csak ugy, mint Rembrandt, kitől sokat tanult, de azért egészen mást mond, mást akar mondani, s máskép mondja, mint akár a mestere, akár a társai? Mért beszélnek hát iskoláról? Iskola nincs. Művészek vannak. És ő azon a ponton állott, hogy belépjen az Akadémiába.

Péter Elemért ott találta a Rubens-vázlat előtt, ott találta másnap is, harmadnap is, mintha nem volna körülötte élet, nem volnának ragyogó, napfényes szinek, s a világ csak Rubens puha, elmosódó szineiben élne, örökön azokban a lágy, finoman csillogó szinekben. Pedig ő mást látott a természetben. Látott emailszerü puhaságokat, látott sonorikus bársonymélységü szinfoltokat. Sokat és máskép látott, mint Rubens, - Mieris csudás finomságait csakugy észrevette, mint Franz Hals vakmerően széles foltjait. Nincs tehát egyetlen látásmód. Nincsenek örök emberi tipusok. De van örök változatosság, melyből sokféle elemet lehet kiemelni és uj variácziókat teremteni.

Mikor pedig elment a modernek közé, akkor ez az érzése bizonyossággá változott. Ott küzdve tomboltak a viharzó érvényesülni törekvések. Ott egymást kiabálták tul a különczködő tulzások, ebből a hangzavarból nehezen okosodott ki. De mindjobban érezte, hogy temeti a régi ideáljait

Nem azért, mint a Lohengrinisták, hogy uj bálványt állítson. Bastien-Lepage előtt nem hódolt meg, kezdte elemezni, részekre szedni és mihamar belelátott kártyáiba. Igaz, bámulatos ennek az embernek a részletmegfigyelése. De ebben meg se közeliti Holbeint. Igaz bámulatos ennek az embernek az egyszerüsége. De Rembrandt sokkal egyszerübb.

A franczia előtt csodálva állottak az emberek. Főleg a festők. Szürke szinösszhangját bámulták, szineinek megnyugtató tompaságát, a melybe beleolvaszt mindent. De mihamar meglátta, hogy ez az egyszerűség mint épül fel mesterséges módon. Azt kérdezte magában: mi a különbség a felépitett egyszerüség és a felépitett bombaszt között?

Künn, a réten, nagy elemi erővel hömpölyög a napsugár, hatalmas szinellentéteket kapcsolva össze. Bastien-Lepage ólomszinü levegőhatásokat keres, mert ebbe belehelyezheti szürke alakjait. Ezekkel teljes a harmoniája. Ez is egy formája az életábrázolásnak. Lám, hogy másolják, utánozzák a társai. A melléktermekben, a németek, hollandok, angolok, sőt még a finnek közt is látni ólomszinü levegős képeket, mind Bastien-Lepage szemével nézi a világot. Hát ez a modernség? Szidják az öreg mestert, mert a cinquecento művészeitől kér tanácsot. Azt kérdezte magában: mi a különbség a között, hogy egy mai vagy egy régi mester szemével látjuk a világot?

Mind ijesztőbb arányokat öltött lelkében a nagy felismerés: az egész világ hamis eredményre jut ezen az uton. Megdöbbent. Mindenki tévedjen, csak ő, egyedül ő ösmerte fel az igazságot?

A Lohengrinisták közé már régóta nem ment. Egyedül bolyongott kételyeivel, csak Lóriéknál jelent meg napról-napra, hogy hallgassa a lány vidám fecsegését s irigyelje annak gondtalan kaczagását, mely néha őt is magával sodorta. Ma félve ment el hozzá. A nagy felösmerés bántotta. Lóri megérezte, hogy valami nyomja a lelkét, s kicsalta titkát. A lány egyszerre átváltozott. A vidám, felületes, élvezethajhászó gyerekből komoly nő lett. Figyelmesen hallgatta, s átszellemült kifejezéssel, igy szólt hozzá:

- Izgatóan érdekes, amit mond. Ugy érzem, hogy igaza van. Ne is menjen az Akadémiára. Tanuljon a természettől... Aztán pirulva mondotta, halkan, remegve: Tanuljon rajtam...

És Ákos élete egyszerre uj fordulatot vett. Lóri lett a mestere, a lány szőke, hullámos haja, a testszinének csodás zománcza, melynek minden árnyalatát, szinét, tüzét tanulmányozhatta. A lány bámulatos egyszerüséggel lett az övé. Együtt élt véle kettős szenvedelemben, a melyben része volt az érzékiségnek és kiváncsiságnak, vágyódásnak és művészetszeretetnek. Ezt igy magyarázta meg magának Ákos. Elfogadta hát a mit kapott, minden felelősség nélkül. És megbecsülte. Hónapokon át tartó mámorban éltek, melyből a legkomolyabb részlettanulmányok keletkeztek. A lány odaadta magát neki, s ő bámulta ezt a csodát, melyhez talán valami felsőbb hatalom juttatta, melyet áhitatosan fogadott, s azzal hálált meg, hogy egészen művészetének élt. Meseszerü hangulatok vették körül őket. A lány most Kleopatrának, majd Astarténak öltözött, s ezekben a képzeleti képekben fogva tartotta a művészt is. E szenvedelmesen izgalmas, buja képzetek közt mindjobban érezte, hogy jó uton indult el, hogy ecsete tisztul, hogy Lórinak sokszor áttanulmányozott, jól ösmert formái festése közben mind szélesebb és mégis igaz előadásra tesz szert.

Már őszre hajlott az idő, majd enyhe tél jött és rá üde tavasz, s ezek a titkos együttlétek, ezek a mámoros művészi munkában eltöltött órák, megszünni nem akaró szenvedélylyel követték egymást nyomon. Igy történt, hogy egy szép napos délután, - a mikor Lóri boldog kimerüléssel végig dőlt a verandára kitett diványon, hullámos szőke haja végigomlott nyakán és vállán, félig elfödte arczát, s lebukott a vörös japánpárna szélein, - Ákos mély áhitattal nézte az emailos testen remegő napsugarak játékát, az itt-ott felbukkanó, majd előugró napfoltokat s hatalmas teremtő vágytól elfogultan, susogva kérte a lányt:

Ezt, az interieur napos világitásában meglátott csodás szinharmoniát, a maga eleven fényhatásában, ezt a ripszdiványon elnyuló, csodás szinekben játszó női testet, mely mintha ráhullajtott rózsaszirmoktól pironkodnék, hatalmas, széles egyszerüsitésben, de heteken át megfigyelt részletigazsággal, meg nem szünő izgalmak közt festette meg Ákos.

Mire megfestette, beköszöntött a nyár. Barátaival megállapodott abban, hogy a legközelebbi vasárnap délutánt kiránduláson töltik el. Nála fognak találkozni. Dél felé váratlanul beállitottak hozzá. Ákos nem számitott arra, hogy oly korán jönnek, s a kész képet már nem volt ideje félre tenni.

Azok megkövülve állottak a kép előtt. Szótlanul. Csupa szem lett mindahány. Végre a hosszu, sovány fiu, a ki maga volt máskülönben a tagadás, törte meg a csendet:

- Igaz, ugy van! Milyen igazán meglátott dolog. Mennyire egyszerü, igaz, s főleg egyéni, őszinte a kifejezésben.

- Bocsáss meg Ákos, hogy igy félreismertünk. Mi már sokszor elsirattunk a Lohengrinben. Azt hittük, hogy Lóri miatt elzüllesz, a miért nem jártál iskolába, nem mutattál senkinek semmit, - de most már értünk. Te Lóri révén nagy művész lettél.

- Ugyan ne szenteskedj. Hisz ez Lóri aktja. Csak ösmerem Lóri aktját? Mindnyájan ösmerjük. Ő már talán mindnyájunk modellje volt.

Ákos ugy érezte, hogy szive megfagyott. Lélegzete elállott, verejték ütött ki a homlokán, s agyvelejét mintha vaskapcsok szoritanák. Nem kérdezett semmit, némán indult el barátaival, de a legelső fordulónál megszökött tőlük. Egyedüllétre volt szüksége. Ugy bolyongott az üres, kihalt, vasárnapi csöndbe merült város utczáin. Kifosztottnak érezte magát. Mint hogyha váratlanul egy drága kincsét rabolták volna el: ifjukori ideáljait. Éjfél lett, mire hazakerült. Nem sirt, de zokogni szeretett volna. Reggelfelé bóditó álomba merült. Másnap összepakkolt és elhagyta a várost.

Mikor Neuillyben elhelyezkedett a kert nagy, árnyas fái alatt, felhuzta ernyőjét, kifeszitette vásznát és elrendezte szineit, egyszerre magához tért. Hogy került ide? Mi történt vele az utolsó napokban? Ment, ment, vitte a vasut és megérkezett Párisba, egy omnibusz tetején bejárta a várost, s itt, a nagy kert kellős közepében talált egy műteremre s beleköltözött. Öntudatlanul, ösztönét követve. Ami mögötte volt - eltünt. München, a fiuk, Lóri: elhalványodtak emlékében. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az életben egy szőke leányka, akiben hitt, de aki nem az volt, aminek nézte. Szép volt, álom volt, való sem volt. Most már tudja, hogy milyen volt, de bánja a kő, az a fő, hogy volt. Elmult, mint a tavalyi hó; de most itt van, az őszi rózsa, a nagy levelü platán s a festékes tubusa mind, a vöröstől a sárgáig és ujra kivánkozott utánuk. Csak valami nagy szomoruság bántotta. Vágyódás vagy bánat? Epedés vagy bú?

Fütyörészve nyomogatta ki tubusait s nézte a napsugarak játékát, amint ott kergetőztek a faleveleken, a sárgászöldes pázsiton, violás árnyékok suhantak el körülötte és fütyölt bánatos-búsan, sirva-kesergő magyar nótákat, egész lélekből, huzva-czifrázva, amugy betyárosan.

Eközben a szomszéd kertben megjelent egy magas, éltes, nagy szakállu ur, fehér hajjal, fehér szakállal, bánatos kék szemekkel, ment a palánkhoz, hivta az áthangzó szomoru nóta. Meglepődött, mikor a festékes ládájával babráló Ákost megpillantotta. Ákos nem vette észre, dolgozni kezdett és fütyölt közben fáradhatlanul. Az öreg ur odatámaszkodott a palánkhoz, hallgatott mélyen és nézte az ifju magyart, miközben nagyot sóhajtott. Egyszer aztán átszólott magyarul:

Ákos meglepetve nézett a hang felé. Mikor meglátta az idősebb urat, lekapta sapkáját s tiszteletteljesen sietett feléje:

- Jó reggelt, uram! Igazán kellemes, hogy idegenbe érkezve, magyar ur a szomszédom.

- Én Munkácsy vagyok. Itt dolgozom abban a nagy szérűben, nagy keservesen. A füttye hozott ide, magam is szenvedélyes fütyölő vagyok.

Ákos meglepetten hebegett valamit. Munkácsy a szomszédja? Az öreg művész egyszerüsége meghatotta. Nem ilyennek képzelte a Lohengrinisták leirása után. Ez legyen az elfrancziásodott, fejedelmi pompában élő nagy ember? Ez az egyszerü öreg ur? Aki ilyen szives hozzá? Aki ilyen szenvedelmes magyar érzésü? Elfogadva a mester meghivását, sietett át hozzá. Munkácsy már várta a kapuban.

- Nem fog nálam sokat látni, mert itt kizárólag a Honfoglalást festem. Nagy, üres hely, de ilyen kell a nagy lepedőnek...

Eközben ajtót nyitott és mutatta az utat. A terem hátsó falán kifeszitett vásznon már alá volt festve az egész hatalmas kompoziczió. Előtte több festőállványon szines vázlatok kisebb-nagyobb méretekben, egyre változtatva rajtuk az elrendezés; a földön szanaszét vázlatok és tanulmányok feküdtek. Egy nagy ládában pedig rekvizitumok; régi lószerszám, öltözetek, kopják, kardok s a háttérben kis sátor, alatta asztal, szék, ottomán. Munkácsy fáradtan dőlt le a székre, Ákos elfogódva nézegette a vázlatokat. Végre ugy érezte, mondania kell valamit:

- Kedves mester, minő szerencsés véletlen, hogy épen most kerülhettem a közelébe. Láthatom önt alkotás közben. Egészen megzavar ez a sok csoda...

- Ha ugy tud festeni, ahogy fütyöl, akkor minderre nincs szüksége... Itt különben csak azt látja, hogy minő kin a munka... Beleképzelni magunkat egy régi világba... Kardmarkolatok után hősöket teremteni az ecsettel...

Ákos szedte fel a földről a sok tanulmányt, a ruhadarabokat, a tanulmányfejeket, melyeket a mester magyarországi utjain festett össze s kezdte mindjobban megérteni a mestert. Szeme végigsiklott a sok szanaszét heverő régiségen, onnét a szinvázlatokon s kezdtek benne kételyek mozogni. Gépiesen ismételte:

- És én már olyan fáradt vagyok... Minden felkelő nap uj problémákat hoz. Munkaközben nőnek a nehézségek. Ma is ilyen kemény napom van. Képzelje, itt volt nemrég egy fiatal magyar ujságiró. Amikor belépett, hátul az ajtón, a falon ép a nagy szinvázlat volt felaggatva, a csavarral a földszintig leeresztve. Szeme tehát egyenesen a képre esett. Belép és kalapleemelve, tiszteletteljesen közeledik a hajlongó, hódoló szláv felé. Nyilván azt hitte, én vagyok s hajolva festek. Engem nézett a szlávnak. Én itt állottam a sátor előtt és láttam az érzéki csalódást Az első pillanatban jól esett. A trompe-l'oeil tehát teljes. Apelles büszke lehetne rá. Ő csak a madarakat csalta meg, én egy zsurnalisztát. Egy magyart pedig. Azt pedig nem olyan könnyü, mi?

- De aztán jött a menykőcsapás. Az én magyarom, mikor felösmerte tévedését, igy szólt: «Micsoda plasztika! Mintha kilépne ez az alak a keretből!» Szegény, nem tudta, micsoda éles tőrt döf a szivembe. Hogyan, az alak kilép? Bizonyára azt érezte, hogy kiesik. Ez pedig baj. Nagy baj. És most egész hete azon eszem magam, hogyan lehetne ezt majd megelőzni?... Egész életem gyötrelme ez: a plasztika megőrzése, a tonusegység veszélyeztetése nélkül.

- De kedves mester, csodálom önt. Hiszen már a szinvázlaton teljes a térhatás. Legfeljebb, ha...

- Nos, beszéljen csak bátran. Nekem nagy megkönnyebbülés, ha valaki gondolkodni segit...

- Azt gondolnám, hogy itt elől, Árpád előtt lehetne levegősebbé tenni a teret. A nő, aki fiát átölelve, rámutat Árpádra, tért ront, sok, talán fölösleges.

A mester ezalatt már járt föl s alá, vizsgálta, nézte a szinvázlatot s idegesen rángatta a szakállát.

- Lehet. Igaza van. Segiteni fogunk rajta... Mit szólna hozzá, ha egészen kihagynók? Van rajta ugyis elég alak.

- A meseszerü egységes hangulatot nem is igen emeli. Tulságosan reális, azt hiszem. De ezt én csak ugy gondolom...

- Mond vele valamit. Köszönöm. El fogom hagyni. Oda én egy levágott fa tönkjét festem. Akkor üres lesz a tér elől... Nem lesz-e igen is üres?... Majd kipróbálom. Jó... s előrehajolva vizsgálta a képét. Csönd. Az idő telt. A két festő, a mester és az ifju hallgattak. Csak ültek a kép előtt és néztek és gondolkodtak. Az egyik azon, hogyan lehetne a kép térhatásán segiteni, a másik imigyen:

- Csakugyan igen erős a plasztikája a hódoló szlávnak. Egyáltalán az egész czélzat a plasztika megőrzése. Ez pedig ellentmond a témának. A téma dekorativ. Itt sik megoldás kellene. Annak az illuziónak a felkeltése, hogy falat diszit. A térteremtésre való törekvés, a plasztika megőrzése nem dekorativ feladat. Itt ellentmondás van. Vagy intim hatásra vagy dekorativ hatásra kell és lehet törekedni. Az egyveleg engem bánt.

A mester ezalatt már megállapodott abban, hogy a fiának Árpádot mutogató anya fölösleges. Nem kell oda semmi. A tönk elég.

- Szép ez a meseszerü jelenet. De nem elég naiv. Sok itt a históriai sallang. Minek ez a sok minden régi lim-lom? A honfoglaláskori rengeteg studium? A kitömött lóra rárakott lószerszám másolása? Ez is ellentmondás. Naivabb, primitivebb érzés felelne meg az eredeti inspirácziónak. Akik ezeket a kantárokat rátukmálták a mesterre, megérdemelnék, hogy felkantározzák őket...

Aztán a kertjére gondolt, az őszi rózsákra, a nagy levelü platánokra, a jó, a hű, a szerelmes hiveire és bucsuzkodni kezdett. A mester riadtan tekintett rá. Lassan tért magához.

- Igaz is... hogy elmerültem... De nagyon köszönöm a szives tanácsát. Megfogadom. Még ma letörlöm azt a figurát, tönk jő a helyére. Jobb lesz... De mikor lesz maga otthon? Hadd adjam vissza a szives látogatást.

- Kedves mester, egész nap otthon vagyok... Ünnep lesz, ha meglátogat... Nekem ugyan nincs sok mutogatni valóm, de boldog leszek, ha hallok egy-két őszinte szót...

Másnap reggel már nála volt a mester. Ákos eléje rakta tanulmányait, rajzait, aztán felállitotta a Lóriról festett képét, amelynek már volt czime is: «Nagy melegben.» A mester szótlanul nézte őket, egyiket a másik után, aztán széket vont a kép elé és perczekig belefurta a szemét a képbe. Ákos állott mögötte szótlanul. Az első nagy művész itéletét fogja hallani. A barátai, a fiatal festők ugyan dicsérték volt akkor, de nem játszott-e közbe az elismerésükbe az, hogy felösmerték Lórit? Most teljesen tárgyilagos itéletet várt, amely mentes lesz a művészietlen szempontoktól, tárgy, felösmerés, vonatkozás mind háttérbe szorul, a lényeg, az alakitás, szóval a festés módjának megitélése mellett.

- Rég, nagyon régóta nem volt ilyen kellemes meglepetésben részem. Tegnapi finom megjegyzései után igen sokat vártam öntől. De ön a várakozásomat felülmulta... Gratulálok, édes öcsém, olyan erős legény vagy, hogy magad sem tudod milyen!

- Bámulatosan van fejlesztve, a tanulmányokon át a képig. Ez adja meg a nagy bizodalmamat a jövődbe... Örülök, hogy nem ragadott el a divat, hogy kikerülted Bastien-Lepage szürke egyformaságát...

- Szép ez a gyöngyház szinharmonia! A test plasztikája nagy szeretettel alig kimodellálva... Nagy sikert jósolok neked tavaszra a Szalonban... Hát még aztán! Óh, hogy irigyelem a fiatalságodat... a munkakedvedet... az erődet... De most te gyere át hozzám és nézd meg, jól korrigáltam-e?

Ákos bódultan lépkedett a mester oldalán. Együtt maradtak egész nap s este, mikor a mester megindult, hogy bemenjen Párisba, gyalog a nagy uton, Ákos bekisérte. A kapuban azután ujra megszoritotta a kezét a mester, igy szólt:

Egyedül akart maradni, de Páris elsodorta. Igy került ki a nagy boulevardokra, ahol belemerült az emberforgatagba. Nézett, nézett, de nem látott semmit. Nők, férfiak, a legvegyesebb, a legtarkább egyvelegben suhantak el előtte, mellette, de a lelkében szavak visszhangzottak, a mester szavai, homályos sejtelem jövőjéről, melyért dolgozni fog, melyet meg fog teremteni, mert - ugy érezte - száz csalódáson keresztül is győzni fog. Eközben sötét este lett s fáradtan ment be egy vendéglőbe, az éhségtől alig tudott enni.

Mikor ujra az utczára került, bolyongott tovább. A Grand Hôtel előtt belebotlott Verebély Gézába. Az örömmel rázta meg a kezét:

- Ismerősöktől bucsuztam. Holnap megyek vissza, haza, Budapestre. Megyek hajszolni a szerencsét, melyet talán itt hagytam.

- Igen, az angoljaimmal. A család ismét utazott, Párison át, Lucy megirta és igy találkoztunk. Évek után ujra. Barátom, micsoda két hetem volt!... De nem innánk meg egy pohár absynthet?

Leültek a kávéház elé. Egymásra néztek szótlanul. Mindketten kutattak egymás lelkében. Állottak az ismeretlen előtt. Várták a holnapot. Lesték a jövőt. Sejtelmektől kinoztatva.

Verebély rajongva kezdett beszélni Párisról, a sok szépről, melyeket együtt nézett meg Lucyvel.

- Micsoda leány!... A hideg külső a legmelegebb érzést leplezi. Milyen boldogság egy ilyen nő mellett élni! Aki ugy élvezi a szépet... Igazi művész-feleség lesz... De addig? Képzeld, bárói család, ezt most tudtam meg, a legbüszkébb angol familia. Mily meddő küzdelem előtt állok! Ezt a gőgöt legyőzni talán sohasem fogom. De ha egy angol lány akar... érted: akar. Ez nem pesti akarás, ugy-e? Ebben bizhatni, ugy-e?

- Csak azt nem. Ellenkezőleg, a szerelemért a könnyüvérüségről lemondani... De mi lett a képeddel? Eladtad?

- Hogyne. Csak azt ne kérdezd: hogy? Azóta mással foglalkozom. Arczképfestéssel. Gyakorlom magam a karakter gyors megtalálásában. Legutóbb akadémiai professzoromat festettem meg. Az ősszel kiállitom Pesten. Talán kapok majd egy-két megrendelést. De mi ez a gondjaimhoz képest!? - s lehajtotta a fejét.

Ákos meglepetve nézte. A könnyüvérü ifjuból egész komoly embert csinált a szerelem.

- Ne busulj pajtás! Most jó uton vagy. Tanulj valamit az angoloktól. Akarj. Energiával mindent elérhetsz.

- Igaz, de ha te láttad volna Tiziano keztyüs emberét a Louvre-ban, nem igy beszélnél. Micsoda hatalmas művészet! Hol vagyok én attól! Lucy pedig azelőtt állott sokáig, gondolkozva, mélyen elmerülve. Aztán csak azt mondta: «It is art! - Ez a művészet!» - s milyen igaza volt... Mi pedig állunk az ut elején és dolgozunk, ki bátran, ki bátortalanul, pedig mily meddők a mi törekvéseink amazok eredményeihez képest? A boldogságom és a művészi eredmények igy nőttek össze. Hát nem kell itt kétségbeesni?

- Dehogy kell! Ellenkezőleg. Csak akarni kell. De nem a kávéházi asztal mellett, hanem munkában, dolgozás közben, az érzés pedig csak emelje a munkakedvünket... Másnak is van bánata. De belefojtja a munkába. Másnak is van izgalma, olyiknak keserves csalódása. De belefojtja a munkába. Engem is megkisértett az élet. De belefojtom a munkába. Volt - nincs. De a jövő a miénk...

Aztán beszélt a neuilly-i kertről, a virágjairól, a fáiról, a nagy platán széles leveleiről, Verebély Géza csak hallgatta, önfeledten és ki tudja hová szálltak titkos gondolatai? Talán az első emeleti szobába, ahol egyenletes, nyugodt lélegzéssel alszik egy szőke leány, s álmodik szépet, müncheni atelier-együttlétről, párisi sétákról, versaillesi kirándulásokról, arról a csodaszép két hétről, melynek lesz-e folytatása?

Éjfél már rég elmult, amikor elváltak, Ákos kocsiba ült, hazahajtatott. Nagy üditő álomba merült. Álmában Lórit látta, más férfi karján, s hideg verejtékbe fürödve ébredt fel. Nagyot nyujtózott, hogy kiszállott az ágyból. Ment ki a kertbe, a virágjai közé s nézte a nagy levelü platánt, amint a reggeli szellő lengeti, nézte a napfény játékát a lombok között, a mind tüzesebb szineket, azok változatait, árnyalatait, a szines árnyékokat és elgondolkozott. Mint él körülötte minden, válik szinné a forma is, mint vesznek el a forma vonalai, bele a szinbe, a szinfoltokba! Itt ő valami ujat lát, valami szavakba nem foghatót, egy eleven életet, melyet szinek alkotnak, szinek, melyeket viszont a fény teremt, amint végig fut a fák között, a virágok fölött, elsuhan a pázsiton, megremegteti a szirmokat, fokozza a szinek tüzét, ezer reflexet bocsátva szabadon. Ah, ha ezt a szabadon áramló, a végtelent betöltő, napsütötte fényt odacsalhatná vásznára! Ah, hogy szeretné megőrizni a szinek tüzét, el nem mosni a plasztikai hatást, s amellett visszaadni a szeme előtt lefolyó tündéri fényárt, melyben tánczolnak a szinfoltok és egymásba olvadnak hatalmas harmoniában, egyszerre, egyidőben!

Ült hát vászna előtt, elgondolkozva, mélyen. Mi itt a megoldás? Mire épitse fel a harmoniát? A szinek egyensulyára? Meghamisitsa a természetet? Önkényesen bánjon el a szinekkel? Dekorativ hatásokat keressen? Neki az igazság kellett. Az, amit maga előtt látott. Konvencziók nélkül. A napfény, a ragyogás, a fénymámor.

És dél lett, és este, de se másnap, se később ettől a maga elé rótt problemától nem tudott szabadulni. Csak a fényt látta, ébren és álmában, üldözte a fény, melyet nem tudott megfogni, kisiklott a kezei közül, valahányszor csak magához csalogatta. Igy telt el, meddő kisérletezések közt az egész nyár s mire megsárgultak és hullani kezdtek a falevelek, elhatározta, hogy bemegy a városba, s folytatni fogja akt-tanulmányait a Julien-iskolában. Átment előbb Munkácsyhoz, bucsuzni.

Amint belépett a műteremnek nevezett hodályba, ott találta a mestert, amint neveket diktált a feleségének, aki boritékokat czimzett meg. Munkácsyné nagy örömmel fogadta.

- Csakhogy végre láthatom. Mindig kikerültük egymást. Pedig Miska már sokszor emlegette. És mindég olyan igaz szeretettel!... Kérlek Miska, keresd ki Ákos ur meghivóját. Mert önnek is el kell jönnie. A jövő pénteken lesz a szezonmegnyitó estélyünk. Okvetlenül elvárom.

- El bizony, - mondotta a mester. Nagyon bántana, ha nem jönnél el. Legyen ott egy jó emberem is a nagy ismeretlen tengerben... tette hozzá magyarul.

Hát elment. Mikor az Avenue-Villiersen fekvő palota elé ért, a vendégek már hullámzottak a foyerban. Libériás inasok sorfala közt haladt fel a lépcsőkön, ragyogó fényárban, villanyözönben, selyemsuhogás, dévaj női kaczaj hangjai közt. A teremben Munkácsyné fogadta, az első fordulónál szembe jött véle a mester.

- Csakhogy eljöttél... Most aztán nem eresztelek el magam mellől. Megmutogatom a vendégeimet, aki iránt érdeklődöl bemutatom. Van itt egy pár érdekes ember. Amott a terem jobb sarkában, a kandalló előtt egész geniecsoport: Daudet, az a hosszu szakállu, hosszu haju, bánatos arczu ember, mellette jobbról Türr Pista, ösmered, hogyne ösmernéd, - ki ne ösmerné a generálist? A másik Breton, a festő, a parasztképeit ösmered, ugy-e? De nem hiszem hogy nagyon szeretnéd, mi? Mögötte egy félelmetes ember, Albert Wolff, a Figaro kritikusa. Drága ember, nagyon. De persze, te még nem érted?

Az urak kezet fogtak vele, de a társalgás megakadt. Ákos szerényen félreállott, Daudet megszólitotta:

- Nem uram, - csak a legközelebbi Szalonban, - igy hát nagyon is a jövő embere vagyok, a kétes jövőé.

- Istenem, hogy irigylem önt. A legnagyobb boldogság: a siker küszöbén állani! Látja ezt a sok «beérkezett» embert? Nézzen körül, - az mind örömmel cserélne önnel. A legnagyobb kin a siker. A boldogság a várakozás. Mert ime...

- Blowitz ur, a Times franczia levelezője, - mondotta. Fejedelem, - ime kegyes pártfogásába ajánlok önnek egy arra érdemes embert. Egy fiatal festő, akit a Szalonban felfedezhet. Ön szereti az értékes ismeretleneket.

- Egyelőre csak egy kis udvari szobám van, - majd a Julienbe fogok eljárni - tanulni - aztán...

- Tulságosan szerény a fiu - mondotta a mester. Lesz még neked ennél fényesebb palotád is...

Ákos - hogy hogy nem? - e pillanatban régi tanitómesterére gondolt, s megdöbbent: «Palotám? Hogy eláruljam a művészetet? A művészet véremet kivánja. Azt odaadom. De el nem árulom soha.»

A nagy ujságiró, minekutána czeremoniásan köszöntötte, már elvegyült a tömegben.

- Nem néznéd meg a termeket? - kérdezte a mester. Legalább körüljárunk... s vitte teremről teremre, utoljára a kis műtermébe, ahol a falon, állványokon, szerteszét, képek voltak felállitva, ragyogó környezetben. Ákos a környezettől nem látta a képeket. Az ajtók, ajtófélfák, a menyezet mind csupa műremek, hatalmas kandalló, régi faragott butorok, gobelinek, keleti szőnyegek székekre dobva, mind művészi átabotában, festői csoportokat alkotva. Bronz és márvány szobrocskák, ezüst, elefántcsont és porczellán apróságok szertehintve. Mindent egy sajátos izlés foglalt össze. Nem az amatör kedvtelése, hanem egy tudatosan rendező kéz. Ákost ez a kulturától hangos környezet elbóditotta. Csak sötét foltnak látta a remek faragásu holland szekrényt, csak fénylő siknak a hatalmas kandallót, melyet csavart oszlopok fogtak körül. E fényfoltokban aztán kezdett eligazolódni. Leült a szőnyegsátor elé, s rendezte benyomásait. A mester melléje heveredett. A teremben alig voltak, azok is kivonultak a buffet felé. Egyszerre csak egyedül maradtak.

- Itt szoktam pihenni, gondolatban festeni - mondotta a mester. A legszebb vizióim itt támadnak. Itt vannak legjobb barátaim is. Sajnos, mind már csak egy-egy emlék. De a falról mindegyik sokat beszél hozzám...

A teremből behallatszott a vendégsereg vidám zaja. Ákos körülnézett a falakon függő képeken s megkérdezte, kik festették?

- Főleg három érdekel a legjobban. Courbet-t akkor ösmertem meg, amikor tetőpontján állott hirnevének, hogy aztán gyorsan eltemesse a forduló szerencse. Vele igaztalanul bántak a francziák. Politikát vittek be a megitélésébe. Pedig micsoda hatalmas művész volt! Látod ott azt a fejet? Tőle tanultam meg, mint kell az ecsettel bánni. Leibl is sokat tanult tőle. Azért szeretem azt a két bajor asszonyát...

- Az kenyeres pajtásom volt. Paál László. Azt az erdőmélyét legjobb idejében festette. Nincs sok olyan piktor a világon, aki utána csinálja.

- Nem ösmerheted. Fiatalon halt meg, a charentoni betegházban. Én temettem el, csak én sirattam el. Nagy piktor volt, ugy-e?

De már gyűltek be ide is az emberek, mind tiszteletteljesen fogta körül a mestert. Különösen egy papos külsejü, kis tömzsi ember szorongatta kezét, s nevetett hozzá jóizüen, miközben minden szavát csakugy leste a környezete.

- Hallom, hogy uj kompoziczióján igen szorgalmasan dolgozik. Kitüntetésnek venném, ha annak idején, ha már látni lehet, megtisztel meghivásával. Nehogy ugy járjak vele, mint a Krisztus Pilátus előtt-tel, amikor csak a kész eredményt láthattam, noha már azelőtt is - látatlanul - sokat voltunk együtt.

- Ah, kedves mester - én is ezt óhajtom. De most már nagyon nehezen megy a munka. Egyre nagyobb nehézségekre akadok... Vénülök nagyon.

- Nem, kedves barátom, nem jól fejezi ki magát. A vénülés csak azok sorsa, akik nem gondolkodnak. Mi ránk, a korral, az élvezetek növekedése várakozik.

- Önre, a filozófusra talán. De a művészt az ösztöne vezeti, - szólt közbe egy magas, sovány arczu ur.

- Igaza lehet herczeg - fordult feléje a kis papos formáju filozófus, s ment tovább, élénk diskurzusba mélyedve.

- Az egyik Renan, a másik Bonaparte herczeg, a nagy bibliofil. Ez a Renan érdekes ember. Azt képzeli, hogy tőle vettem Krisztusomat. Mikor ugyanis Sedelmeyer bemutatta a közönségnek a Krisztus Pilátus előtt-et, a nagy tömegben, mindenki szemeláttára egyszer csak átölel, megcsókol ez a papos formáju kis ember és emfázissal kiáltja:

- Igaz, igaz - bravó - kiáltják felém és én egyre csak szabadkozom, de hiába, a bravózás nem szünik meg, pedig ugyancsak furta az oldalamat, hogy ki a fenének a Krisztusát festettem meg? Nagy nehezen elfogom a feleségemet és megkérdem tőle, ki volt az a pap?

Ott voltam, ahol a mádi zsidó. Renan? Ki az a Renan? - tanakodtam. Mert istenbizony, én akkor még nem is sejtettem, hogy van a világon egy Renan, aki könyvet irt Krisztus Urunkról. Később ugyan elkezdtem olvasni, de sohasem jutottam a végire. De azért rajtam száradt, hogy Renan Krisztusát festettem meg. Magyarázták, irtak róla, erősitgették, sőt volt már olyan pillanatom is, amikor majdhogy el nem hittem magam is... tette hozzá a mester mosolyogva.

Ujra barátai vették körül, akik igen hangosan örvendtek a viszontlátásnak. Mind vágyott látni az uj mesterművet. Ez pedig a mestert jobban elkeseritette. Ő tudta, hogy a kép még a fejében sem kész. Nem hogy a vásznon.

- Hiába, jó az ős. Ha nekem a Honfoglaláshoz is volna egy olyan segitőm, mint a Krisztushoz. Az segitett a képhez. Abból indultam ki.

- Egyszer szomorkodva sétáltam a Szajna partján, azon tünődve, mihez kezdjek? Műkereskedőm, Sedelmeyer historiát szeretett volna kapni, vagy bibliai tárgyat, - de engem szinproblemák bántottak akkor. Szerettem volna éles, nagy szinellentéteket összehangolni, de ugy, hogy minden szin jogaihoz jusson. Mihez lehetne ezt kapcsolni? Egyszer csak egy antikvárius ablakában meglátok egy fotografiát, azt ábrázolta, hogy két római lándzsás katona közt áll Krisztus a trónon ülő Pilátus előtt. Körülötte, jobbról-balról, öreg zsidók állanak. A kép megkapott. Ebből csinálok én képet! Olyan egyszerü volt a kompoziczió, oly primitiv és naiv, - még most is le tudnám emlékezetből rajzolni. Valahol, ott a sublád fiókjában meg is találhatod.

- Nem tudom. Egy régi olasz mester, - ha jól emlékszem falkép valami kolostorban.

- Az az, Fra Angelico. Én, mondom, nem láttam. Engem, ez a fotografia inspirált, azt fejlesztettem aztán ugy, ahogy a lelkemben láttam. De Renan... azt nem ösmertem. Ha a Honfoglaláshoz is kaphatnék egy ilyen elődöt!

- Nem kell már annak. Higyje el kedves mester, - meglesz az igy is... Munkácsy arcza felderült és már éppen szólani akart, amikor elibé állott egy őszhaju, de piros arczu ur, csupa derü, csupa önérzet, a becsületrend tiszti keresztjével, a karján vezetve egy fiatal lányt, fehér selyemben, görög profillal, kontyba kötött hajjal, egy bájos, légies teremtést, betegesen sápadt arczszinnel, égő, fekete szemekkel. A kicsattanó Életkedv vezette karján az életből lábujjhegyen, halkan, lopva tovasuhanó Sorvadást. Ákos megdöbbenve nézte ezt a bizarr jelenséget. Munkácsy felugrott, melegen megrázta barátja kezét, s a hölgyet átölelte, gyöngéden, vigyázva, szeretettel.

- Oh kedves régi, de örökifju barátom, - lelkendezett. S ön Margit, - mint látom megerősödve, kitünő szinben érkezett vissza. De engedjék meg, hogy bemutassam fiatal barátomat, - kérlek egy igen tehetséges fiatal festő, neked igen nagy tisztelőd, alig egy pár percze beszéltünk rólad. Foglaljatok helyet.

Ákos örömmel hallotta a kitünő festő nevét s noha a mesterrel sohasem beszélt róla, de - gondolta - ez a párisi udvariasság. Itt a konvencziónális hazugság a szabály.

Az örökifju Jean-Paul Constant melegen megrázta a kezét, s tele szájjal mondotta:

- Akit barátom, a nagy mester ajánl, azt én bizalommal fogadom. Örvendek, hogy megismerhettem.

- Hm, - gondolta Ákos, - akárcsak Blowitz, a Times embere, a fejedelem. Itt ugy látszik egyformán beszélnek az emberek.

Eközben a társaság a szőnyeg-sátorban letelepedett, a szolgák frissitőket hoztak és a két régi barát halkan beszélgetni kezdett. Ákos a lányhoz fordult.

A lány rávetette hosszu szempilláju szemét, s érdeklődve nézett a szemébe. Leült s helylyel kinálta meg Ákost is.

S ezzel megkezdődött egy banális, hangos beszélgetés, mialatt mindketten egyebekre gondoltak. A fiut a nő beteges szépsége megigézte, a leányt pedig a férfi hatalmas ereje. Mint a kigyóbüvölő szegezte rá tekintetét, le nem vette róla egy pillanatra sem, de tüzcsóvát dobott feléje, sistergő, czikázó fénykévét, bátor egyenesen a szeme közé, mialatt a másik nagy, vakitó fehér nyakát és hegyes állát nézte, mereven. Ezalatt elpirult, ami által sápadt arcza szint nyert és ez még jobban kiemelte szemének pazar sötét fényét. Aztán beszéltek tovább, jelentéktelen szavakat mondva egymásnak, pedig lelkükben már mind határozottabb formát öltött a tudat, hogy megtalálták egymást. Mikor a két öreg mester felállott és karonfogva mentek a nagy terembe, ők ott maradtak egymás mellett, mozdulatlanul. Ugy érezték, hogy testük zsibbadtan, megmeredt. Hogy nem képesek felállani. Hogy kell egymás hangját hallaniok. Hogy e hangban villanyszikrák pattognak.

Benn a teremben nyüzsgött-mozgott a tömeg, csak itt-ott hangzott ki egy-egy artikulált hang.

Ők mindezt nem hallották. Észrevétlenül már egymás életét beszélték el. Mert ösmerniök kell a multat. Mindent tudniok kell egymásról. Mit láttak, mit olvastak, kik a kedvenc iróik, művészeik, szindarabjaik? Ujjongtak, ha egyszer-egyszer közös ideálokra találtak. A leány ösmert mindenkit. Tudott érdekes apróságokat mindenkiről. Ákos érdeklődve hallgatta.

- De most beszéljen a maga hazájáról, - mondotta a leány s szeretett volna közelebb csuszni hozzá. De nem tudott. Mintha oda lett volna szögezve. Csak ránézett Ákosra, a tekintetével hivta közelebb magához. Ákos megértette. Meg akart ő is mozdulni, mialatt beszélt az öreg édesanyjáról, a váradi szőlőkről, a zöld zsalugáteres házról... Beszélt és szeretett volna a leány mellé huzódni, hogy megsimogassa a hosszu, sovány, finom rajzu ujjait, lassan, mintha bársonyt simogatna. De nem tudott. Mintha oda lett volna szögezve.

- Margit, tudod-e, hogy reggel lesz? - kérdezte az apja mikor visszatért hozzájuk.

- Látja, kedves mester? Önnél a fiatal leányok is milyen kitünően találják magukat.

- De ebben bizonyára önnek is érdeme van. Nem akarna-e máskor is örömet okozni nékem? Legyen szerencsém, látogasson meg, most egy pár érdekes arczképet fejeztem be.

Kikisérte a kocsiig, a lány hosszasan kezében felejtette a kezét. Érezte annak tüzét.

Ákos visszament, hogy elbucsuzzék a mestertől, de nem találta. Kisietett a tömegből és ment haza. Már derengett, mikor ágyba került. Homályos, nehéz gondolatai voltak és mihamar elaludt. Reggelre kelve, mit reggelre, már dél is rég elmult, amikor az utczára lépett s ment egyenesen a Julien-iskolába, hogy beiratkozzék. De csak a következő héten kezdett el dolgozni. Addig járta Páris gyüjteményeit és rendkivül frissnek, könnyünek érezte magát. Fogékony volt a művészi benyomások iránt, de csodálatos, mindegyre erősebben ébredezett benne egy titkos érzés, egy ellenállhatatlan hajlam, mely a fényfestőkhöz vonzotta. Watteau lebegő vonalai, gyöngéd szinátmenetei, melyek sohasem nyugosznak meg, de hullámzanak, élnek, vibrálnak, mint a vér ereinkben, lefokozott tónusai, melyek - mint a vizfesményeken - könnyedén olvadoznak, elragadták. Másik kedvencze Corot lett, az igazi kolorista, aki nem szinekkel, de szinértékkel fejez ki végtelen sok szint. Most már tisztára elfordult Bastien-Lepagetól. Megtalálta őseit. Főleg Delacroix lett kedvencze. Mert olyan egységesen lát. Mert fölösleges részletek nélkül egységeket teremt. Szinei ragyogtak, de egyik sem élt külön életet. Courbet életigazsága, vadul száguldó ecsete, felderülő szinei lekötötték. Érezte, hogy ezek is azt keresték, amit ő, de nem találták meg. A probléma megoldását más uton kell megkisérelni. Művészi vándorlásai közt két jelenség vezette nyomra. Az egyik Versailleban, ahol Delacroixnak a taillebourgi csatát ábrázoló képén meglátta a rózsaszin reflexekbe omló fehér lovat. A szines árnyék és a reflexek kikeresése utján kell elindulni, ismételgette magában. Csak már tavasz volna megint s itt volna a napsugár, a pazarúl vakitó fény. Ezenkép fogom megpróbálni! De szeget ütött a fejében egy kis képboltban látott kép, helyesebben annak a czime: Esti impresszió. Bitümbe mártott sötét szinharmónia volt az is, (meg se nézte, ki festette), de a czime eszébe juttatta nem egy megfigyelését, melyet a szabadban tett. A mindegyre változó fényhatás mint változtat hangulatot, benyomást, érzést. És minő gyorsasággal. Minő egységesitő erővel! Most már megértette, mi az, ami annyira tetszett neki a Louvre-ban némely régi mesternél: Franz Hals czigányasszonyánál az elillanó mosoly kitünő megrögzitése, Van der Meernél a csipkeverőlány arczára ráhulló fény, mely szinte glóriába vonja a munkájára ráhajló lány ovális fejét. Most már ezt kereste mindenütt, ezekkel a gondolatokkal járt-kelt muzeumról-muzeumra s mind határozottabban látta, hogy valamit meg kell találnia, mert addig nem lesz nyugodalma.

Már alig tudott ránézni a régi dolgaira. A falhoz forditotta őket, hogy ne legyenek szeme előtt. Az akadémiában mindjárt az első héten feltünt, mert kedvére való helyet talált, olyat, amelyet egyik társa sem akart elfoglalni, mindjárt az ablak mellett, ahonnét az aktot szinte fénybe mártva látta, felbomlott konturokkal, széteső formákkal. S ő igy, foltban, szinhatásban, egységben, az impresszió igazságában festette. Társai csodálkozva nézték, főleg az idegenek s az egyik, egy angol fiu megkérdezte:

Az erős izmaira gondolt az ánglius, magában ismételve, hogy minő boxokkal látná ő el azt az embert, aki vele igy merészelne eljárni. Ákos megnyugtatta, hogy ezt a helyet ő maga kereste ki magának, mert igy akarja tanulmányozni a formákat. De már erre megindult a vita. Nagyon sokan vettek benne részt. A világitás törvényeit hadarták, ugy, ahogy mesterük unos-untalan ismételgette előttük. Ákos megmaradt a helyén rendületlenül.

- Engem a fény s annak játéka érdekel. Én a napsütötte fényt is festeni akarom tavasszal. Jó lesz ez előtanulmánynak.

- Ebből se lesz soha semmi! Aki a formát nem becsüli, nem lehet piktor. A forma a fő.

Hét végén jött a mester korrigálni. Ákos kész volt a dolgával, de a mester szótlanul elhaladt mellette. Mindenki fellélegzett. Hát nekik volt igazuk!

Ákos a másik héten beállott a sorba. Mindenki elfojtott egy mosolyt. Az idegen meggondolta magát. Aztán a harmadik napon elkészült. Társai nagyot néztek: ez aztán a helyre legény! Hiszen ez bámulatosan sokat tud. Ha ez experimentál, akkor ahhoz joga van. Most már megnézzük a dolgát. A hét végére elkészült egy másik munkájával is, a legmerészebb rövidülésből nézve az aktot, mindjárt a modell-podium alatt ülve, hogy alulról felfelé lásson. Mikor a hét végén jött a mester, meglepetve kiáltott fel:

- Ah, hát ön festette a mult héten azt az aktot, melynek szinte szétesett minden formája? Igen. Mire való önnek ez az extravagans munka, önnek, akinek ilyen biztos formaérzéke van?

- Mert, mint mondottam, fénytanulmányokat akarok csinálni. A pleinairt ez közeliti meg.

A szó a levegőben volt. A festők egy csapatja ezt kereste. De a Julienben ekkor még bombaként hatott.

- Hát látott már ön formátlan emberi testet? Hát van szebb dolog egy szép női aktnál? Hát szabad azt szétszaggatni?

- Majd meglátom, hogy mit fogok látni. Elméletben ezt nem lehet megoldani. Csak a megfigyelésnek van igaza.

A zaj lassan leült. A mester, hogy a helyes irányba terelje, neki itélte a heti verseny diját, rajzát megvétette az iskolával s kitüzette a falra.

Jöttek aztán a téli napok, igazi párisi tél, havat alig látott, inkább esett, hüvös volt, nedves volt, köd volt, de azért néhanapján előbukkant a nap is. Ákos ilyenkor fellélegzett. Ment ki a Szajna partjára és hosszas kóborlások közt nézte a levegőt, a szürke eget, az árnyékok szinét, a tompa napfény játékát a formákon s egyre kereste a szétszórt világitás titkát. Egy este a Mont-martre kis utczái közé került. A lámpák fénye felcsillogott, az utczákon kóbor árnyékok suhantak el mellette s itt-ott egy-egy korcsmából női vihogás, ének, tört zene hangja csapott ki feléje. Nesztelenül haladt ez imbolygó félhomályban. Egyszerre csak mély, sonorikus, tompa bugással jajongott fel egy kisbőgő zokogása, magyar dal a párisi korcsmából, azt sirva-zokogva, hogy: «Hét csillagból áll a gönczöl szekere»... Megállott, mintha odaszögezték volna. Majd hirtelen elhatározással belépett. Kórusban hangzott feléje a tréfás gunydal: Oh la, la, cette gueule et binette, oh la, la, cette gueule qu'il a... A vendégek kórusban tapsolták hozzá a ritmust. Ákost egy pillanatra megzavarta a kitörő jókedv, de mikor a társaság feléje rohant, átölelték, szorongatták, akkor látta csak, hogy valamennyi julienbéli társa. Egy pillanat alatt otthonosan érezte magát közöttük. Egyszerre a kisbőgősre nézett. Az is festő volt, látta is néha az iskolában, de nem tudta, hogy magyar.

- Bizony magyar, koldus magyar - felelte keserüen s ujra a kisbőgőjére hajolt.

- Rajongunk a magyar nótáért. Monsieur Sanyi nagyszerüen huzza. Igazi művész a hangszerén - mondották a fiuk.

Ákost magával ragadták a hazai hangok és kisvártatva együtt fütyült a bőgővel, szomoruan keserves dalokat. A fiuk elcsendesedtek és nagy élvezettel hallgatták őket. A szomszéd asztaloktól felugráltak a vendégek, egy pár vidám leány, belecsimpaszkodva a szeretőikbe, odaállottak az asztal köré, egy test, egy lélek volt már az egész korcsma. Majd mikor vidám, ropogós csárdásokat kezdett fütyölni Ákos, hangos kaczajtól visszhangzott a Mont-martre kurta korcsmája. Már éjfél felé járt, mikor a kisbőgős abbahagyta a zenét.

- Most mennem kell, ma nem mulathatok tovább, nincs aprópénzem, keresni kell a holnapi ebédre - mondotta. Ugy-e nem haragusztok fiuk?

- Igen, Monsieur Sanyit el kell engedni! Sok szerencsét! Sok szerencsét! - kiáltották feléje.

- Sanyi tőlünk nem fogad el semmit. Pedig abból él, amit a bőgőjével keres, hogy másnap az iskolába mehessen dolgozni. Nagy nélkülözéssel küzd szegény ördög...

Mikor kiértek az éjszakába, a kis tömzsi, nagyfejü fiu hóna alá fogta hangszerét, vitte a szélfogója alatt, lassan, bukdácsolva lépkedve. Ákos megkérdezte tőle:

- Már két éve is elmult. De most már kezd derengeni. Olyik este két-három frankot is keresek. De azelőtt!... Volt idő, mikor nem azért jártam a Julienbe, hogy rajzoljak, hanem, hogy összeszedegessem a törlés közben lehulló kenyérmorzsákat. Komisz idők voltak azok!

Ákos az édes anyjára gondolt, a maga szerencsés helyzetére, amely megadta neki a gondtalan életet, melylyel művészetének szentelhette magát. Sanyi, szegény annál nagyobb hősnek tünt fel előtte! Micsoda energia, szent akarat, vas jellem lappang ebben a lesoványodott, beesett arczu ifjuban. Szinarany karakter lehet!

- Láttam, hogy jobbmódu vagy, hát ezért nem közeledtem hozzád. Pedig szerettelek volna átölelni, mikor a multkor keményen odamondtad véleményedet a mesternek. De a benőtt fejü akadémikus iszonyodik a szabad felfogástól, pedig a jövő a tiszta, friss szineké, a napfényé, a benyomások, impressziók őszinte, bátor visszaadásáé. A miénk!

- Hát végre találtam valakit, aki megért. Itt mindenki a tarkaságért, a kendőzésért, a hazugságért rajong. Nem látják a levegő, a fény igazságait. De sebaj. Meg kell találnom a fény titkát.

- Már sokan keresik. Van nekünk egész nagy kompániánk, az esti órákban együtt vagyunk a François I.-ben. Jöjj egyszer közénk. Ott már ösmernek is. Elmondtam nekik a multkori jelenetet a Julienben.

- Találsz ott sok érdekes embert, még magyart is, egy szobrászt, aki keménynyaku kálomista, egy alföldi gatyás paraszt fia, gyalog jött ide egy pár éve Párisba. Amint eljut a Luxembourg-muzeumba, a sok jeles szobrász között felfedezi magának mesterül Rodin-t, megtudja a czimét s beállit hozzá a műterembe:

A mester csodálkozva nézi. Mit beszél, minő nyelven beszél hozzá ez a fiatal gyerek? De az nem tágit. Odaállitja a mestert a modellpodiumra, agyaghoz nyul és elkezdi mintázni.

Reszlálni - magyar szó! Ezt megérti és ott marad, azóta gipszöntésből tartja fenn magát s gyülöli az akadémikus szépségutánzókat, mint jómagam. Abból lesz egyszer az igazi művész!

- Nem ép a festés, de a fény hatása a formákra. Most legutóbb egy mosolygó lánygyerekfejet csinált viaszból, az egész kompánia megbámulta. Azon szinte látni a gyönyörü fényhatásokat... Én nem tudok hozzájutni, hogy dolgozhassak, főleg télen, de a nyáron, ha addig összegyüjtök egy kis összeget, megyek a Bretagneba, valamelyik tengerparti faluba, ott kevés kell s festem a tengert, a napsugaraktól megvilágitott, átitatott vizet... Csak már nyár lenne! De most Isten veled! Ide megyek be, itt lókupeczek szoktak mulatni. Talán szerencsém lesz... s eltünt az ajtó mögött.

Ákos állott és merően nézett utána. Aztán elindult, utczából ki, utczába be. Nem hallotta a szembejövő kifestett arczu lányok csábitgatásait, nem látta a falhoz dülő részeg emberek bukdácsolását, ment előre, keserüséggel a szivében. Megjelent előtte, a maga rémes valószerüségében, a hirhedt művésznyomor, a nagy ábrándokkal, az üres gyomorral, a kétségbeejtő éjjelezésekkel, undoritó piszkosságában. Futni kezdett, mintha menekülni akarna előle. De mindjobban belebonyolódott az utczatömkelegbe. Már derengett, mikor egy kocsiállomáshoz ért. Hazahajtatott.

Másnap már dél felé járt az idő, a mikor a Julienbe ért, de Sanyi barátját már ott találta állványa előtt, a mint rajzolt kinos pontossággal. Szerette volna elmondani neki, hogy miért nem keresi a nagy összbenyomást, de Sanyi megelőzte:

- Látod, hogy kinlódom a részletekkel? Ez olyan, mint az énekesnek a skálázás. Jó ez előgyakorlatnak.

Együtt ebédeltek és délután elmentek a François I.-be. Egy hosszu asztalnál együtt ült az egész társaság. Ákost szivesen fogadták, jó hir előzte meg, tudták, hogy az érdekli, a mi őket, a pleinair problémája, azt keresi, a mit ők, az uj és ujabb, egyre változó benyomások visszaadását, a futó, illanó, fugitiv hatásokat. Sokat beszéltek erről. Valahogy meg kellene rögziteni ezeket az alig egy perczig élő, elsuhanó tüneményeket, a maguk csodás gazdagságában, a mint nagy szinfoltegységeket alkotva, rengeteg, egymást kiegészitő, orchestrális hatásokat szülő szinharmoniákban jelentkeznek. De hogyan? Mindegyik beszámolt kisérleteiről. Egy hosszu haju, horihorgas ember, nagy emfázissal beszélte, hogy padlás szobája ablakából lenézve, minő apró, mozgó, eleven pontoknak látta az utczán nyüzsgő embereket, mintha hangyaboly lenne, s hogy az egész napot e jellegzetes pontok kikeresésében töltötte. A másik azt beszélte, hogy a mult héten, a szép száraz napokon, künn volt Páris környékén, s ugyanazon motivumot, melyet előzetesen felvázolt, hat vásznon, hat különböző hangulatban festette meg. De egyik sem ad teljes képet. Most várja a legközelebbi száraz, téli napot. Meglesi a hasonló hangulatokat és folytatni fogja a festést, Talán igy, gyors és villámszem megrögzitésben, jön a probléma nyitjára...

Eközben szapulták az akadémikusokat, még Bastien-Lepage-t is, akit nem tartottak igaz művésznek.

- Egy egyszerü megalkuvó. A pleinair Bouguereauja, - mondotta egy kicsi, nagy kerek fejü ember, Degas, a ki pasztelleket festett.

- Te, micsoda bravuros rajzoló ez az ember! Ilyen még nem volt. Erősebb Ingres-nél. Olyan rövidüléseket tud, hogy szabad szemmel alig lát olyanokat valaki. A momentfotografia meg mindég igazolja.

- Pajtások, - kiáltja, - George Petit-től jövök, a rokkantak kiállitásáról, Bouguereau, Jean-Paul Constant, Carolus-Duran és társai műremekei közül. Már meg is irtam a Revue blanche-nak a kiállitási kritikámat. Meghallgatjátok?

- Halljuk! Halljuk! - kiáltották és előre nevettek a fekete bársonykabátos élczein.

Ákos megrázkódott, hogy a Jean-Paul Constant nevét meghallotta. A vidám öreg ur ugyancsak megtépázva került ki ebből a kritikából, mely nem ösmert kiméletet, sem kegyeletet, sem tiszteletet, itt elvek küzdöttek elvek ellen, a beérkezettek és maradiak gyülöletének hangja volt ez, s rajongás az ismeretlen iránt, melyet megösmerni vágytak. «Mi nem azt mondjuk, a mit Taine mondott, hogy a festmény főhőse a fény. Nem, a festmény főhőse a ragyogó, szabadon áramló, mindenüvé behatoló, mindent átalakitó, czikázó napfény, ezer reflexeivel, a mint feltüzeli a szint, vakitó fényfoltokat teremtve!»

- Majd megtaláljuk, - csak keresni kell. De azok a vén majmok, a pénzen és hatalmon ülők, éppen ennek a lehetőségét tagadják, hazudnak, kendőznek, parfümös ecsettel dolgoznak. Le a hazugsággal! Keresni kell az igazságot!...

Zugott a feje Ákosnak, mikor bandukolt haza a forradalmárok tanyájáról. Szerencsére esett az eső s a locspocsos időben csak lassan haladhatott előre. A Grand Café előtt megállott, benézett és meglátta a Lohengrinisták egyik tagját, a ki az Akadémián mindég dijat nyert s csak ugy duzzadt az önérzettől.

- Hát itt vagy Párisban te is? Igaz, hallottam félfüllel, Verebély beszélte. Én most Pestről jövök, a hol a kiállitáson aranyérmet nyertem egy kompozicziómmal. Itt vannak a kritikák, - mondotta és előhuzott a zsebéből egy paksamétát. Ne mondd, hogy mint a Lily kapitányánál, véletlenül vannak nálam. Nem véletlenül, hanem szándékosan, mert holnap elviszem Munkácsyhoz, - hadd pukkadjon a vén csataló.

- De kedves öregem, - hát azt hiszed, hogy nem látott még a mester aranyérmes legényt? Aztán azt hiszed, hogy nem kapott még ő ilyen kritikát?

- Kérlek, te még mindég nem érted a tréfát, - mondotta elrestelkedve, s gyürte össze a kritikákat.

- Egy interieurt, egészen világos képet, gyöngéd emailszinekben, lágyan kezelve, telve miniatürszerü finomságokkal, Dagnan-Bouveret is aláirhatta volna. Barátom, micsoda kolorisztikus hatások voltak azon... A muzeumnak vették meg. A mintarajziskolások seregestül állották körül...

- Voltál sok zsuron? Kaptál bankettet? Vagy-e már a Ferencz-József rend lovagja?...

- Nekem nem, de Dagnan-Bouveretnek bizonyára nagyon. Csakis azt érdekelheti. Azelőtt Mierist, majd Wagnert, aztán Bastien-Lepaget, most Dagnan-Bouveret pipáltad le. Fenegyerek vagy te, Pista!

- Na ebben neked van igazad. Kérlek, hát te még mindég nem érted a tréfát?... De beszélj valamit Verebélyről. Mit csinál?

- Az barátom nagy bajban van. Most kiállított egy portrét. Jó dolog. Van benne karakter. Tetszett is. De képzeld, egyszer csak kap az ángliusoktól egy levelet, melyben az apja vagy a lány bátyja értesiti, hogy megtudták a levelezését Lucyvel s kijelentik, hogy ezt, - a mint az egy gentleman-hez illik, - be kell szüntetnie. Ellenben, ha megnyeri Párisban az aranyérmet - jelentkezhetik. Képzeld el Gézát. Pesten van, alig keres valamit, anyját, testvéreit kell eltartania, - s akkor azt irják neki, hogy nyerje meg a párisi aranyérmet. Ebben a lelkiállapotban hagytam el. De meglepett, hogy mennyire nem volt csüggedt. Bizott a jövőjében. Mit gondolsz?

- Ki láthat a jövőbe? Gézának előkelő kvalitásai vannak, főleg olyanok, a melyek egy arczképfestőnek előnyére szolgálnak. Nem csak mint festő, de mint ember is kiváló. Igazi charmeur. Amellett nagy energiája van. Az angoloktól nem lep meg a feltétel. Azok praktikus emberek. Egy arczképfestőnek, a ki nem tud aranyérmet nyerni, nincsen jövője. Ők pedig a lány jövőjéről akartak gondoskodni. Rendben van.

Lassacskán megtelt az asztaluk párisi magyarokkal. Egy fiatal mérnök ült közéjük egy franczia lánynyal, a ki hüséges barátnője, szerény egyszerü teremtés, a ki megbecsüli a szerencséjét, hogy nem kell pénzkereséssel törődnie. A mérnök igen tehetséges ember, kitünő matematikus, már az Institut-ben is bemutatták dolgozatait. De végtelen száraz ember. A lány azonban hálásan ragaszkodik hozzá. Később jött egy ütött-kopott külsejü nyugalmazott diplomata, a ki mindent tudott, falta az ujságokat, lesajnálta Angliát ép ugy, mint hazánkat, ösmerte a köztársasági elnök legtitkosabb gondolatát, folyton jósolt, s egyre dicsekedett az eredményekkel.

Ákos elálmosodott, Jób Pistával mihamar otthagyta a társaságot és mentek haza s folyton egyuton, utóbb kisült, hogy ugyanazon szállóban laknak. Ennek megörvendtek, főleg Pista, mert szerette mutogatni a képeit.

Jób Pista megdöbbent. Más czélok? Hát mi ez megint? Ujabb divatok vannak a levegőben? Hogyan, alighogy megtanulta Dagnan-Bouveret-t, megint ujat kell tanulnia? Szinte szorongó félelem fogta el.

- Te Pista, te javithatatlan vagy. Az előbb kissé nyersen a szemedre hánytam, hogy folyton valakit nézel meg. Mért nem mégysz egyszer őszintén, naivan, a természet elé? Akkor érdemelnéd meg igazán az aranyérmeket.

- Nem ugy értettem én azt. Ez neked mániád. Azt hiszed, mindég utánzok valakit... Azt kérdeztem, mit akarsz csinálni? Micsoda uj czélokról beszéltél?

Pista nem akarta bevallani, hogy nem tudja mi az a pleinair, - hát csak hümmögött, rázta a fejét s mormogott:

De azért alig várta, hogy reggel legyen, ment le a szállodáshoz megtudni, mit jelent ez a szó: plein air. Az a szegény ember nem tudta, mit akar? Plein air, - s kimutatott az utczára: az ott pleinair. Ugy? - most már értette Ákost. Nem akar műtermet bérelni, - vagy nem tud, nincs pénze, - hanem az utczán keres genreképre valót. Ahá! - érti. S ebben megnyugodott. Hál' Isten, nincs veszély. Nyugodtan ment a műkereskedésekbe, nézni, tanulni, helyesebben eltanulni...

Ákos azonban arra ébredt fel, hogy Jean-Paul Constantra gondolt, a támadásra, a gunyolódásra, s fájt neki, hogy nem kelhet védelmére. Mert utóbbi időben hol Munkácsyék, a pénteki intim találkozásokon, hol Margit zsurjain, nagyon megszerette ezt az örökké vidám embert, a ki féltő gonddal őrizte a lányát, őrizte és beczézgette a szenvedő, hangtalanul, sóhaj, panasz nélkül sindevésző légies lényt. Ezzel belecsalta magát Ákos lelkébe, a hol minderősebb gyökeret vert a Margithoz való szenvedélyes vonzódás.

Ma ismét Margit zsurnapja volt. Rendesen öt órakor ment el hozzá, de a multkor Margit megigértette véle, hogy hamarább jön. De milyen szivesen igérte meg. Legalább egy darabig egyedül maradnak. Ugy történt. Csak az előszobában találkozott az öreg urral, a kit kitörő vidám hangulatban talált.

- Jó napot édes barátom, Margit már várja. Nagy örömnapom van. Olvasta a Revue blanche-ot? Sietek a kollegákhoz, - fenomenálisan fogunk mulatni. Hogy lepocsétáztak! A sok koldus irigy, a sok csaholó kutya. Hahaha! Micsoda irigykedés, - nagyszerü! Ez aztán a bolond dolog. Isten megáldja. Megyek, hogy mulattassam véle George Petit-nél a kompániát!...

Mi mulatni való van azon, hogy szemükre hányják konvencziós látásukat? Ezt nem tudta megérteni Ákos. Megkérdezte Margitot.

- Majdnem. A fölöslegeset kellene csak elhagynia. Azaz, mégsem. Ők igy látnak, talán őszinték is, - nem csak az édes apja, de az egész előbbi generáczió... És sokáig beszélt a kétféle látásról, az egyikről, a mely mesterséges világitásokat keresett, s a másikról, az ő törekvéseiről, mely a világitást sem nem temperálja, sem nem alakitja, hanem veszi ugy, a hogy az a természetben adva van. Közben vendégek érkeztek, s váratlanul eljött Munkácsy is, a ki épp a támadás következtében kereste a Margit apját, hogy ragaszkodásáról biztositsa, de mikor meghallotta hogy Ákos itt van, bejött hozzájuk.

- A Revue blanche kritikájából kiindulva, Ákos ur a pleinairisták mellé állott.

- Hogyan? Te is akkor akarod festeni a természetet, a mikor az gyilkosa lesz a formáknak?

- De mikor a természetben, szétszórt világitásban ez az igazság. A ki ezt ki akarja kerülni: ám, keressen más világitási effektusokat. Csak igaz maradjon, hű a természethez. De a ki a szabadba viszi az alakjait, a hol nincs egyoldalról megvilágitva semmi, a mikor a fény körülöleli az alakokat, uj formaviszonylatokat, gazdag reflexjátékot teremt, a mikor én mindezt látom, látom a formákon, látom a maga százszorszép pompájában, - mit tegyek? Hazudjak, elvonatkoztassak, elnyomjak létező, élő, ott lévő hatásokat? Megtüri-e a művészet a hazugságot? Minden művészet, mely a természetet kendőzte, magában hordta a halál csiráját. Én szeretem a napfényt. Nekem fény, ragyogás, fényvibrálás kell. Ezért rajongok. Ezt kutatom. Ennek a titkát lesem...

Ezalatt Munkácsyban kétségek keletkeztek. A Honfoglalásra gondolt, mely szintén a szabadban, napfényben, szétszórt világitás mellett folyik le. És ő mindezt elmellőzte. Igaza volt e fiatal embernek, - mesterséges feltételeket teremtett, - valóban a pusztán, künn a szabadban, máskép hatnának azok a szinek. Mi itt a teendő? Eljött, hogy a hazugnak vélt támadásért felháborodjék s ime, hogy megingott a régi meggyőződéseiben. Nagynehezen feltámolygott a székről és fejbólintva, - magába mélyedve - ment ki a szobából.

- Mit ér az? Mindnyájan tudjuk, hogy hazugság közt élünk, de nem ösmerjük az igazság utját.

Az enyhe telet kora tavasz váltotta fel. Márczius elején zsendültek a fák, fiatal, gyönge leveleik félősen bujtak elő s Ákos sietett ki falura, hogy gyönyörködjék az uj szépségben. A hagyomány kedvéért Barbizonba vágyott, hogy lássa a fontainebleaui erdő zöldbeborulását. De megijedt az ott kisértő nagy szellemektől, Millet, Rousseau, Corot emlékétől s már az első állomások egyikén, ahol a falu mögött egy csodaszép parkokkal kihimezett völgyet látott meg, Villeneuve-St.-Georges-ban kiszállott. Ez lett a kedvencz kirándulóhelye. Napokat töltött ott édes semmittevésben, vászna előtt, lesve a szinelborulást, hogy hirtelen erős munkakedvtől megragadva, egyik tanulmányt a másik után készitse, levegő, ég és parkrészleteket vázolva, de mindig az egészhez való viszonyában, a szinek és reflexek kikeresésével.

A tavasz mindjobban megerősödött s minekutána beküldte a májusi Szalonba képét, egészen a villeneuvei szállóba költözött, Párisba csak akkor ment be, ha Margitnak zsurja volt.

Csakhamar egészen jó barátok lettek, ő meg a villeneuvei völgy, a domboldal, a lankás, az apró kis majorságok, a kastély parkja s ösmerte a szétszórt villákat, melyek még lakatlanul állottak, csak a kertész, ha dolgozott kertjeikben. Az egész vidéket ösmerte. A parasztok tiszteletteljesen köszöntötték.

- Ez aztán az ember - mondották a korcsmában. Milyen fiatal és mennyit dolgozik! A korcsmáros, aki egyszersmind házigazdája volt, ráduplázott, hogy milyen jó franczia, pedig nem is az s menten hozzátette: ide kellene csalogatni egynéhány piktort. Lám, mi lett Barbizonból? Már minden lakója ur, ugy felment ott a telkek ára!

Ákosnak tehát meg volt minden kényelme. Annyi modellt kapott, amennyit csak akart. Mert őt egyre az érdekelte, hogy minő viszonyban van a táj a figurával, minő változások keletkeznek az alakon a fény, a levegőtónus hatása alatt s e változások természetrajzával foglalkozott. Amikor Margittal összejött, hűségesen beszámolt tapasztalatairól. Kezdték érezni, hogy e tanulmányok sikeréhez van kötve a sorsuk. A lány szinte lázasan várta a hireket. Kérdezte izgatottan, mit látott, mit tapasztalt, meg van-e elégedve az eredményekkel? Az idő mindjobban kiderült, Ákos gyönyörü napos délelőttöket élvezett s leste a napfény ragyogását, amint nagy mélységeket futva be, változtatja a szinek értéket. Ákos finom valeurérzékével kitartó hűséggel kisérte ezeket nyomon. Margitnak egyre biztató hirekkel kedveskedhetett: ha a plasztikai hatás nem is, de a térhatás megteremtésében nagyot haladt. A probléma közelében van. Dolgozik tovább.

E gondolatok, ez érzések, ily foglalkozás közben kapta a hirt, hogy képét, melyiket is? Igaz, a Münchenben festett képét, elfogadta a Szalon s Margit megkérte, kisérje el a vernisage-ra. Mire bejuthattak a termekbe, a tömeg ellepett minden helyet, csak lépésben haladhattak és nem láttak semmit. Margit elfogadta karját, melyet alig érzett... Egy oldalteremben kevesebben voltak, sőt találtak egy kördiványt, mely üres volt, oda telepedtek, megvárják, mig oszladozik a nép. Idegenek jöttek-mentek körülöttük, ugy érezték magukat, mintha egyedül lennének. Egyszer csak hangos kaczagás riasztja fel őket, persze, hogy Margit apja örült, hogy rátalált lányára és Ákosra.

- Titeket kereslek, hogy elbujtatok ide... de különben jó hely, legalább nem kell a tömegben tolongnotok. Tudja-e Ákos ur, hogy a szépművészetek államtitkára már olvassa a kitüntetések listáját? És tudja-e, hogy ön köztük van? Hogy előkelő helyen van? Sőt, hogy aranyérmet kap, hogy megvették a muzeumok számára a képét?

- Óh, köszönöm, uram, hogy e jó hireket hozta. És Margitra nézett. Az szinte könnyező szemekkel, meghatottan szorongatta a kezét.

- Szivesen, barátom, szivesen, de most igyekezzék a kerek Szalon-ba, hogy átvehesse érmét.

- Ugyan, ugyan, ezen át kell esnünk. Én is átestem, más is, egyikünk se halt bele - nevetett az öreg és már karon fogta Ákost és a lányát.

Ezt rebesgette a tömeg s utat nyitott nekik, hogy annál kiváncsiabban lorgnettezzék őket. A kerek Szalon-ba épen akkor jutottak be, mikor az államtitkár, egy hatásos körmondattal, befejezte beszédét és kezdte az aranyérmeket kiosztani. Ákos általános figyelmet keltett.

- A «Nagy melegben» festője? Szép kép. Komoly munka. Finom látás - mondották az urak, az ösmert festők s aki először üdvözölte: Munkácsy volt.

Mikor körülnézett, önkénytelenül a felső sort futotta át. Arra, hogy egy ismeretlen kezdő műve a diszteremben az alsó sorban függjön, nem is mert gondolni. Uj meglepetés várt rá, mikor a cimaise-en fedezte fel. Ákos is, Margit is egyszerre pillantották meg. Ákos megrendült. Sötétnek, piszkos árnyékokkal telehintettnek látta. Azt hitte, hogy megsérült. Hozzárohant ijedten, de nem, a festék ép, csak a szin nem elég tüzes. Most - pleinairhez szokott szemének - nem elég tüzes. Hidegen elfordult tőle. Ezért kaptam az aranyérmet? - gondolta. Mennyire más, mennyire uj szemmel látom én most a világot. Az egész czeremónia többé nem érdekelte. Szeretett volna menekülni, de nem lehetett. Körülvették, üdvözölték s ő állta hidegen, józan unalommal. Mikor Margit tekintetével találkozott: megdöbbent. A lány szeme hirtelen beesett, homlokán az ér hevesen lüktetett, szemöldökét összevonta, sötét, komor tekintettel. Mi történt?

- Nagyon szép a kép, igazán nagyon szép. Látszik, hogy minő gondos szeretettel tanulmányozta azt az aktot - mondotta, de a szavaknak egészen más értelmük volt. Ákos megértette. Szerette volna karjába felkapni, összeölelni s a fülébe sugni: «Margit, édes kis féltékeny Margitom, ami volt, már elmult, csak érted élek, a tied vagyok, örökre, mindörökre!» De csak azt mondhatta:

- Kedves Margit, ez egy modell leány volt, akinek a testszine érdekelt. Érti, csak a testszine...

- De különben is - szégyenlem ezt a képet - ezt tüntetik ki? Ugy látszik, engem akarnak kijátszani a pleinair ellen. Hiszen ez a multamé, ma már más szinben látom a világot...

Margit ujjongani szeretett volna. Most már ő is imádta a pleinairt, mely elforditotta a képtől, a multtól Ákos szivét.

A körülöttük álló sok kiváncsi mind azt hitte, hogy az aranyéremnek örül, annak, hogy képét a muzeumoknak megvették. Pedig minderre nem is gondolt. Tudta, hogy ennek csak az édes anyja fog örülni. Az ő szivét Margit kis féltékenykedése ragadta el. Érezte, hogy szeretik. És annál jobban imádta a lányt...

Mikor délután visszament Villeneuvebe, már várták. Egy idősebb ur, aki tiszteletteljesen köszöntötte. J. B. Cheramy képkereskedő volt. Megnézte dolgait és nagyon sajnálta, hogy nincs több figurális műve. A tanulmányait mind megvette. Nem alkudott. Szó nélkül fizetett. Csak egyre csóválta a fejét:

- Mert eddig azt hittem, hogy csak nyomorban lehet teremteni. De ön, mint hallom, rendezett viszonyok közt élt. Máskor egyenesen visszautaztam volna. De az ön képe annyira megtetszett nekem s annyira bizom az ön jövőjében, pláne - mint hirlik - ön igen előkelően fog házasodni...

- Szóval én mégis üzletet csinálok önnel. Noha nagy árakat kér, nem alkuszom. Tudja, én szivesen fizetek nagy árakat, ha tudom, hogy én is nagy árakat kapok.

- Persze, persze, - nevetett veres szakállába az öreg - pakkolván össze a megvett képeket s nagy hajlongások közt távozott.

Ákos leül, levelet ir az édes anyjának, beléje csomagolta az arany érmét, melyhez - ugy érezte - érdemetlenül jutott, elmult ideálok jutalmának tekintvén azt. «Csak egyetlen lény van a világon, - gondolta - aki ennek igaz szivből megörül, ez az édes anyám, ott, a váradi szőlő nagy házában, áldja meg az Isten.» Megirta neki, hogy most egy darab időre el van látva pénzzel is, nem kell semmire, most menjen el fürdőre, pihenjen, ne keljen fel hajnalban, aludja ki magát, mint ünnepnapon. Lehet, hogy ha jól megy majd a sorsa ezentúl is, még mást is irhat neki. Lehet, hogy nemcsak mama lesz nemsokára... Hogy fog örülni ennek az édes anyja!

Kapott is rá postafordultával olyan hatoldalas levelet, egyre azt firtatva, ki az a lány, kicsoda, szőke-e, barna-e, magas-e? Örült az aranyéremnek, a sok megszerzett pénznek, jobban örült a kép fotografiájának, de a legjobban a czélzásnak. Hogy hát ő még nagymama is lesz? Mert ugy-e erre gondolt? Gondoljon is rá sürün. Adja át az ismeretlennek forró csókját, küldi rá az anyai áldását, az Atya, Fiu, a Szentlélek Istennek nevében, Ámen.

Be is ment a levéllel Ákos Margithoz menten. Mikor egyedül maradtak, odaült a lányhoz közel, egészen közel, kivette a levelet a zsebéből s megforgatta idegesen:

Ákos megcsókolta a kezét s a leány ráhajlott. Igy maradtak, némán. Mikor egymásra néztek, hosszan, lázas izgalommal, a fiu azt susogta:

A lány átölelte. Egy könnyet törült ki aztán a szeméből... Hangos vidámsággal tört rájuk az apja.

Apa és lány egymás karjába omlottak. És keservesen sirtak. Ákos ott állott mellettük lehorgasztott fejjel.

- Na, édes gyermekem, igy kellett ennek történni. Isten kezében vagyunk. Lásd, az Ákos anyja megáldott még itt a földön, az édes anyád az égben bizonyára megáld.

Megfogta az Ákos kezét, beletette a Margitéba, azután átölelte, megcsókolta őket: ugy-e szeretni fogtok engem?

Ettől kezdve ugy járt-kelt Ákos a házban, mint a gazda fia s minthogy a Villeneuveből való berándulás igen sok idejébe került, Constant-ék elhatározták, hogy már julius elején kiköltöznek falura, az teljesen mindegy, hogy hová, az idő szép, nyáriasan meleg, derüs napfényben ragyogó, kibéreltek hát egy szép villát Villeneuveben és odaköltöztek. Ákos odajárt hozzájuk mindennap. Festett a réten, a lankás domboldalon s a vasárnapot együtt töltötték mindig.

Egy ragyogó derüs vasárnap, amikor napfényben uszott az egész kert s a villa kertre néző verandáján volt csak árnyék, ahol ebédeltek, a hosszu ebédtől kifáradva az öreg mester felment a műteremnek berendezett emeleti szobába, egyet szunditani. Margit, aki imádta a napot, - milyen jót tett az neki, a melegével, a fényével, hogy apolgatta beteg tüdejét! - Margit kifeküdt a pázsitra, a rózsafa alá, kézimunkával a kezében, de nem dolgozott. Merengett maga elé, az édes jövőre gondolva.

Ákos fönmaradt a verandán, hogy elszivja szivarját, aztán egyet szundit majd ő is, az ebédlőben, - gondolta. Szivarozás közben, nézte a füben pihenő leányt. A szivében szerelemmel, nézte annak nyulánk alakját, amint finoman hajló vonalban törik meg, szines foltot alkotva. Mögötte hullámzó fénybe mártott ezer szin, a fü zöldje, a pázsit gazdag reflexei, mind tüzben égő szinfoltok.

- Nem látok egyetlen vonalat sem, - mind merő szinfolt, - de minő tüzes, szinte fellobbanó szin, - mennyi reflex, s mind egymást kiegészitő szinben. Mi lenne, - gondolta, - ha én ezt az impressziót, a maga egységében, szélesen, pasztozusan felraknám? Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy fessen. Lábujjhegyen bement a műterembe, vásznat, állványt, festéket, ecsetet szedett elő, anélkül, hogy az öreg urat felkeltette volna. Künn a verandán felállitott mindent, - vigyázva, hogy egy hangot se hallasson, hogy Margit észre ne vegye, hogy az impresszió megmaradjon.

És lázasan kezdett el festeni. Mindjárt szinekkel kezdte, nagy foltokban, minden szinhez a megfelelő kiegészitő szint, belehelyezve az árnyékba, azt a benyomást adva vissza, amelyet a szem lát a természetben, s egyszerre csak azt vette észre, hogy eleddig soha el nem ért tökélyben égtek, vibráltak, ragyogtak a szinek.

- Hogy van az, gondolta, hogy a tónusok finom, gyöngéd átmeneteit a nagy erős megvilágitásban nem látom? - Hát nem látom, - interieurban mindég láttam. - De ha nem látom, nem is festem, punktum. Az igaz, hogy igy brutálisan hatnak a formák, - s igaza van a professornak, szétszaggatott lesz a forma, például most Margit teste, - de az arabeszkje annál érdekesebb. Ezt fogom tehát hangsulyozni. A szineket tulzom, - hiszen még igy sem vetekedhetnek a napfényben átitatott szinekkel? De ha megkeresem a kiegészitő szineket és beleteszem az árnyékokba, az összes reflexekkel, akkor nini milyen plasztikát kap a forma, anélkül hogy modellálnék. Nagyszerü, hogy kiválik igy az alak, milyen mélységet nyer a háttér, hogy él, vibrál, ragyog a fény, ha folyamatosan, következetesen végigvezetem a szines árnyékokon át. Mindent világosan hagyok. Nem teszek bele sehol éles ellentétet, igy ni. Azt hiszem vakitó napfényes a pázsit, - a benyomás, amelyet nyertem, vissza van adva.

- Gazdagabbá, még szinesebbé teszem az árnyékokat, - gondolta, s minél több reflexet keresett ki, a szinek annál inkább nyertek tüzes hatásukban. Szenvedélyesen dolgozott, vonalkák, pontok, foltok kerültek egymás mellé és egymásra; lázas izgalom vezette ecsetét, hogy a szinek gazdag átabotájában egybekapcsoljon mindent a levegőtonus egységes hatásában.

Az összhatás mind határozottabbá alakult. Megtalálta volna-e a titkot, melylyel a napfény ragyogását visszaadhatja, a harmonia egységét megőrizheti? Csakugyan a szenvedelmes, pasztozus, bátor, eleven szinegyberakásban, a levegőtonus egységének megőrzésében, az árnyékok, reflexek szines kikeresésében rejlenék a pleinair-hatás visszaadásának titka? Minél erősebben fokozta a szinhatásokat, az egész vásznon és egyszerre, a környezet összes jelenségeivel egybefüzve, a pázsittal, a rózsafával, a szerpentinút kanyarulatával, a háttér fáival, cserjéivel, bokraival, egységben a pázsiton heverő női alak szeszélyesen megtört szinfoltjával, annál inkább érezte, hogy élnek, égnek, ragyognak szinei, hogy csodálatosan vibráló levegőt, ezer szinben égő, lihegő napfényt csalt vásznára.

Mind szenvedélyesebben dolgozott, nem is vette észre, hogy Margit felfedezte, hátul megkerülte, s bámulva állott meg mögötte. Aztán letette az ecsetet. Érezte, hogy abba kell hagynia. Amit keresett, kifejezte. Minden ecsetvonás rontana az összhatáson.

Ákos mintha álomból ocsudott volna fel. Hirtelen megfordult, s kérdőleg nézett rá.

- Nem fogja elfogadni. Ő nem látja igy a természetet, szeme nem szokta meg a szinkaoszt, nem tud benne eligazodni. Ő nem azt festi, amit lát, hanem azt, amit tud: a megtanult, kitapintott formát, ő más szinharmoniát keres, más stílust, más alapelvet ösmer el, neki ez a látás egy nagy, hazug tulzás. Ne is mutassuk meg neki. De a jövő a miénk!

Most jöttek azután a nagy, a keserves munka napjai. Az egész nyáron át, künn a domboldalon, nagy kifeszitett vászonernyő alatt dolgozott, ő és Margit, aki mindig mellette volt, a mi szemlátomást megerősitette. A szinek elemzését gyakorolta, a kiegészitő szinek, a reflexek játékának gyors felfogását, megrögzitését, a hangulat egységének megőrzéséhez szükséges feltételeket akarván ilykép megszerezni. Augusztus végén az öreg ur azzal állott elő, hogy be kellene menni Párisba, műtermet keresni.

- Nem bizony és apám, - mondotta Ákos beczéző hangon, - én már a villeneuvei plébános urral mindent megbeszéltem. Még téged is meg akartunk lepni. Tudod mikor esküszünk? A jövő héten. És tudod hol? Itt, a faluban. És tudod hol fogunk lakni? Itt a villában. Itt maradunk. Mi megszerettük ezt a helyet. Nagyszerü táj, remek hatásokkal teli, s főleg őszszel, meg télen a havas természet, - remek lesz, ugy-e szivem?

Az öreg ur nagyot nevetett. Az ő áldott jó szive mindent elfogadott, amit a lánya akart.

- Édes apa, neked festeni kell arczképeidet, hát benn maradsz, - de mi bejárunk hozzád és minden vasárnap nálad ebédelünk, jó lesz ugy-e?

- Hát vendégeket sem hivunk meg? - ez volt már az egyedüli ellenérv, amelyet megkoczkáztatott.

- A házasság és a hit magánügy, - igy szól a berni kiáltvány. Mint jó köztársasági, ezt respektálnod kell.

És ezzel most már ebben a kérdésben is lefegyverezték. Nem volt vendég a lakodalmon? Ott volt egész Villeneuve. A polgármestertől a lókovácsig, - s hogy éljenezték a kedves fiatal párt. Az öreg Constant olyanokat nevetett örömében, hogy visszhangzott tőle a közeli kis erdő. Százával jöttek a táviratok. Az öreg ur összerakosgatta, - lesz mivel ölni az időt, a téli estéken, mikor egyedül marad majd a párisi nagy műtermében.

Semmi sem változott meg; ugy éltek a lakodalom után másnap is, mint azelőtt, Ákos dolgozott, Margit mellette volt egész nap. Az öreg ur nagyon boldog volt, hogy ilyen derék ember a veje s mert boldog volt, hangos nevetésétől visszhangzott is a ház. Ákos a kert végén félszert csináltatott, ahol pleinair-festéshez szükséges műtermet rendezett be, s párisi modellekkel érdekesebbnél érdekesebb feladatokat állitott magának. Margit vele ujjongott, mikor a csodás reflexhatások kialakulását figyelték meg. A szeptember is gyönyörü maradt, a nap ha nem is tüzelt, de ragyogott és Ákos már három nagyobb kompozicziójával készült el, mikor egy napon meglátogatta J. B. Cheramy ur.

Ott fogadta a kerti műtermében. A vén képkereskedő nagyot nézett, mikor meglátta Ákos műveit. Egyre forgatta a szemét, s a szinek ragyogása csakugy vakitotta. Elkezdett erősen köhécselni.

Ákos ragyogó szemekkel nézte és boldog volt, hogy az öreget ilyen zavarba hozta.

- Na ezt igazán nem vártam volna. Olyan biztos szemü embernek képzeltem magamat. Aznap, mikor meghallottam, hogy Constant ur veje lett, még be is csiptem örömömben. És ime! Ön is pleinairista? Ez sok. Hogy csalódik az ember. Pedig tudja, hogy százezer frankkal jöttem ki önhöz? Mindent megvettem volna, amit a nyáron át festett, ha t. i. festett volna.

- Nem tetszenek? Az nem is kifejezés, hiszen ön minden kvalitását eldobta magától. Hol van az ecsetvezetésének uj és határozott és egyéni jellege, nemes tónusa, a finom szinátmenetek, hol van mindez?

- De nézze a fény hullámzását, vibrálását. Látott már ön ily napsütötte fényt? Figyelje meg a szinek tüzét!

- Igaz, igaz, - de nézze ezeket a formákat, mily vadul szenvedelmesek, - ez a fény vakit, nyugtalanit, minden szét van szaggatva, a harmoniák szinte kiabálnak. Igaz, hogy napfényben ez a hatás, - de mért festi ezt a hatást?

- De önök azt akarják nekem adni, ami senkinek sem kell, s azt ami kell, nem adják.

- Igy hát rendben volnánk. Igyék velünk egy pohár bort, aztán maradjunk jóbarátok, - mondotta Ákos. Nem képzeli, milyen örömet szerzett nekem az ön visszariadása. Ez azt bizonyitja, hogy jó uton vagyok. Hogy megtaláltam azt, amit keresek. Hogy jól látok, hogy benyomásaimat nem a régi módi szerint adom vissza. Most azután annál kitartóbban fogok dolgozni.

J. B. Cheramy távozása után, a képkereskedések mihamar visszhangzottak a siránkozásától. Hogy ez az uj magyar piktor is átcsapott a forradalmárok közé! Micsoda vad és brutális hatásokat vadász. A hir eljutott a François I.-be is, s aznap este, mint a megbolygatott méhkas, zsongott az egész társaság. Sanyi diadalmasan jártatta körül tekintetét.

- Látjátok? Az, hogy aranyérmet adtak neki, hogy muzeális vásárlásban volt része, hogy Jean-Paul veje lett, mindez nem ártott meg neki. Annak fény kell. Azt nagy czélok hevitik. Hű marad az önmagához. Uraim, - van egy inditványom, - gyerünk ki holnap testületileg hozzá Villeneuvebe...

Az ötlet tetszett és elhatározták, hogy a déli órában találkoznak a François I.-ben, onnét aztán egyszerre indulnak el. Ugy is lett. Margit meglepetve látta a tarka társaságot felvonulni a villájuk felé és már alig volt ideje, hogy leizenjen Ákosnak, mikor az egész kompánia már ott állott a veranda előtt. Ákos sietve közeledett és nagyon megörült a megtiszteltetésnek. A bársonykabátos, széles karimáju kritikus üdvözölte:

- Nagy mesterünk, Manet szokta volt mondani: az igazi művész nem ad el. E paradoxonnak látszó mondásnak mély jelentősége van. A kit a kortárs megért, tehát pénzt ad művéért, rendesen a régi izlés rabszolgája. A teremtő, az uj mesgyén járónak közönséget kell nevelnie, közönséget, mely később, sokszor csak halála után, érti meg. A lángelme sorsa, hogy a műkereskedőket hizlalja. De csak halála után. Mi önt már eltemettük. J. B. Cheramy utján értesültünk, hogy a temetés korai volt. Feltámadása örömére jöttünk ide.

Margit e rapszodikus szavak hallatára idegenül érezte magát. Nézte az urakat, s várta a felvilágositást. Eltemették Ákost? Hogyan, miért? Most a feltámadására jöttek el?

- Nagyon megtisztel a látogatásuk. Nagy örömmel fogadom önöket. Nem, nem haltam meg. A sikereim, a mikről hallottak, a multamat érték, akkor birálóim önmagukat jutalmazták. Én már akkor fel voltam támadva. Rég. Most már ujra élek, - nevetett Ákos, s mutatta be egyenkint az urakat a feleségének, a ki végre megértette a képletes beszédet, s elsietett, hogy frissitőkről gondoskodjék.

De az urak égtek a vágytól a Cheramyt bánatba ejtő képeket láthatni. Ákos rendelkezett, hogy az emeleti műteremben állítsák fel a három kész művét, melléje téve, sok száz vázlatából, a jobb oldalt állókat. A társaság mihamar felvonult a terembe. A hórihorgas, nagyhaju ember, a ki padlásszobából látja a világot, s a másik, a nagyszakállu, magas homloku tömzsi mentek elől. Már az első pillantás a képekre hangos csodálkozásra késztette őket. A vakitó, ragyogó fény, a csodás reflexjáték, főleg az egyik aranysárga harmonia, mely sárguló falevelekkel teli avarba térdig belesüppedt fehér ruhás nőt ábrázolt, a sárgaszin millió variácziójával, elragadta őket. Mindenki a kép mellé igyekezett, hogy nézzék a csinálás módját. A bizarruháju kritikus felkiáltott:

- Hisz ez a probléma végleges megoldása. Itt igazán lecsalták a vibráló napsugárt az égből...

A nagyszakállu festő felorditott örömében, a hórihorgas fütyült, a többiek éljeneztek, s mint a felszabadult rabok ujjongtak.

- Persze, persze, mit csináljon ezzel J. B. Cheramy. Neki limonádéval festett czukros babák kellenek. Haha! Képzelem micsoda szemeket meresztett az ipse. Ez aztán a pleinair!

- Bravo, barátom, - édes mesterem, - sirt és nevetett Sanyi, - ez aztán az igazi napsütés. Hogy vibrál, rezeg, él itt a fény!

A társaság elhatározta, hogy lemennek a kertbe, megnézni, mint dolgozik Ákos. Félkörbe ültek a modell előtt, hátul, hogy ne zavarják Ákost munka közben. És amelyik pillanatban ecsetet vett a kezébe, Ákos számára nem élt már a világ, csak az előtte álló jelenség, azt elemezte, azt szedte szinrészeire, hogy felbontsa az alapvető szinekre, nem a palettán összekeverve, hanem a vásznon egymásmellé téve, apró pontokban, vonalkákban felrakva, de csak ott, a hol a napfény vibrálását, a mozgást, a levegőhullámzást akarta visszaadni.

Igy dolgozott, halotti csöndben, szinte egy óra hosszat. A többiek lélegzetvisszafojtva nézték, s egyszerre megértették az eljárást, a mitől szinte megrészegedtek, s mikor Margit hivta fel őket a megteritett asztalhoz, ugy kiabáltak, mint az indiánok, a mikor a ritka kedvenc eledelüket, a fehér ember husát élvezhették.

Az ebéd pompás hangulatban folyt le. A csirkepecsenyét fáczánhusnak nézték, a salátát töltött madárfiókáknak, s mintha a huszadik üveg pezsgőnél tartanának, ölelték egymást, boldogan.

Mind rohant volna az ecsetéhez, gigási erőt éreztek karjaikban, s azon egy ülőhelyükben elhatározták, hogy ők és az egytörekvésü mesterek külön csoportot alkotva, tavasszal, a Szalon-nal egyidejüleg, kiállitást rendeznek: Az impresszionisták Szalonja névvel. Bevesznek mindenkit, a ki őszinte igazsággal, a maga egyéni érzését fejezi ki. Nem kell éppen plein airből vennie a tárgyat, csak eredetinek kell lennie. Ujnak. Igaznak.

A Revue blanche embere már irta képzeletben az előszót, s különböző inditványokat tett:

- Érmeket nem adunk. Mindenki egyforma jogokat élvez. Zsüri nincs. Mindenki felelős önmagáért!

Harsogó éljenek fogadták minden inditványát, s megbizták, hogy az anyagi kérdéseket rendezze. Azzal bucsuztak Ákostól, hogy a viszontlátásra, május elsején, a csatamezőn!

Ákos ujjongott, hogy Margitot megnyugtathatja. Mert érezte, hogy a Cheramy határozott visszautasitása megrenditette Margit hitét. Elvégre az egész multja, az apja sikerei, a Szalonbéli eredmény, mind Cheramyt látszottak erősiteni. De most, hogy a legerősebb fiatalok igy fogadták törekvéseit, hogy egész csomó existenczia önként füzte magát hozzája, bizonyára megnyugszik Margit is, - igazán megnyugszik, nemcsak szinleli. S ujra boldogság költözött be hozzájuk, - s mikor este felé kijött az öreg ur, s egymást átölelve felolvadó szerelemben találta őket, könyre fakadva nézte a fiatal párt és olyan harsogó kaczajra fakadt, hogy szinte rengett belé a ház. Pedig az öreg ur egy idő óta feltünően komoly volt. Nehéz volt megkaczagtatni. Mert hiszen, természetesen az ő fülébe is eljutott a Cheramy hiresztelte hitehagyás hire. Mindegyre azon törte a fejét, hogyan tudathatja ezt Ákossal, óvhatja meg a biztos bukástól, s ezek a gondok elkergették a mosolyát. De most, mikor a fiatalok nagy szerelmét látta, azt gondolta:

- Busuljon a kő. Fesse azt, a mit akar. Ha neki ebben telik a passiója. Lesz mindég annyiunk, hogy Margit kényelemben élhessen. Ha ugy szeretik egymást!

És ezért fakadt harsogó kaczajra Jean-Paul ur. Ákos, a ki szintén észrevette volt apósa elkomorodását és élt a gyanuperrel, most szinte fellélegzett. A házba ujra beköszöntött a vidámság. Később eljött hozzájuk a polgármester is, meg az orvos, és a patikus, - szóval az összes helybéli notabilitás - s csaptak olyan murit, hogy még a cselédség is fogta az oldalát azon való nevettében, hogy tud az öreg ur nevetni.

A Revue blanche kritikusa, Ranc Károly, az uj egyesület alapszabályai ügyében gyakran járt ki hozzájuk az egész tél folyamán. Ákost egyre munka közt találta. Az enyhe, napsugaras téli napokon kedvvel tanulmányozta a napsütést a havon, finom lila árnyékaival és gyönyörü fénytöréseivel. Ranc Károly kissé rapszodikus érzésü, de éles elméjü, fogékony szivü ember volt, a ki Ákost nagyrabecsülte, s Ákos is mindjobban megszerette, azért a feltétel nélküli rajongásért, mely a művészethez kötötte. Az érzése megnyilatkozásában nem volt igazi franczia, sőt a kiejtésében is volt egy kis idegenszerüség, de ez neki, a ki maga is idegen, alig tünt fel. De Margit észre vette. Egy este meg is kérdezte Rancot:

- Azt felelhetném önnek, asszonyom, hogy délvidéki vagyok, De engedje meg, hogy ne feleljek semmit, mert igen hosszu története van, s önt untatni fogja.

- Férjét meglepné a történetem. Tudja-e, hogy tulajdonkép én is magyar származásu vagyok?

- Anyámat hivták Ranc-nak, - apám neve franczia nyelvnek kimondhatatlan, azért használom az övét. Szentkeresztessy Károly volna az igazi nevem.

- Oda valók vagyunk, Diószeg tájáról. Én 14 éves koromban kerültem ki ide. Apám meghalt Öngyilkos lett vagy párbajban lőtték agyon, - nem tudom, - anyám zokogni kezd, ha erről kérdezősködöm, tehát nem kérdem soha. Franczia nevelőnő volt egy grófi házban, apám, a szolgabiró, bejáratos volt oda, s megszerették egymást. Aztán apám halála után visszajöttünk ide, az anyám családjához. Akkor még csak magyarul tudtam, - de ma már egy szót sem értek belőle, - a franczia kiejtésem izén látszik csak meg.

- Meg a bihari koponyáján - mondotta Ákos. Sajátságos, - az első pillanatban, hogy a márványasztal mellett szemügyre vettem, volt valami sejtelemféle bennem, hogy, - no azt nem mondom, hogy magyarnak gondoltam, - de feltünt a kerek koponyája.

- A friss energiámat, a sok százados pihenés után való tettrevágyódásomat tatár őseimnek köszönhetem, ugy lehet. Most kulturaéhség fogott el, - s ebből baj lesz Frankhonban. Kiküzdöm magamnak a korlátlan diktaturát a szellemiek fölött. Egész csatatervem van. Hadiállásról hadiállásra járok. Mindenütt buzditva. S megy minden, mint a parancsolat. Hogy dolgoznak az emberek! Tele leszünk csodás havas tájakkal, délvidéki napsugárral, csöndes őszi partrészletekkel, - igaz, többnyire tájképpel, ez különben a dolog természetében rejlik, mert plein airt mégis csak a szabadban lehet festeni, vagy mi? De azért lesz figurális dolgunk is elég, szinesek, reflexekben fürdők, meg fognak vakulni tőlük az emberek!

Margit nagy odaadással hallgatta Ranc lelkesedését, ugy érezte, mintha ez a lelkesedés, mind a férje, - nem, mintha egyenesen az ő művészetének szólana. Annyira egynek érezte magát az ügygyel, melynek Ákos diadalmas képviselője.

- A harczért, melyet küzdeni fogunk, - felelte Ranc. Micsoda csodás harczok lesznek azok. Az öregek már szervezkednek, riadót fujnak és a tehetségtelenek egész ármádiája szövetkezik ellenünk. Mindenki gyanus nekik, a kik a François I. környékére jár. Rettenetes visszautasitások lesznek! De igy jó. A ki gyenge és elbukik, hadd vesszen... Mi egyébként már előre látunk mindent. Van helyiségünk, Durand-Ruel anyagilag támogat, s az egész társaság hisz az ügyben. Az összes kis revuek mellénk állanak, - talán a nagy lapok kritikusai közül is lesz egy-két támogatónk és én bizom a jövőben.

Mivel Ranc mindenről értesitette Ákost, nem kellett bejárnia Párisba. De jöttek a rossz idők, nem dolgozhatott és Margittal elhatározták, hogy bemennek egy hónapra az öreg urhoz. Az öreget nagyon boldoggá tette a hir. Együtt lesz a lányával egész nap. Ő is kijelentette, hogy egy hónapig pihen és következtek a vidámság és nyugalom napjai. Ákos gyakran eljárt a François I.-be, a hol a pleinair-festésről folyton a leghevesebb viták folytak. Ákos nagy odaadással számolt be tapasztalatairól. A többiek hallgatták, megbeszélték a dolgokat, s az egyik, a horihorgas, nagyhaju ember, a ki madártávlatból festette a dolgokat, nagy örömmel beszélte, hogy a mióta a reflexek gazdagabbá tevését határozta el, mint kapnak mélységet a képei.

Egy alkalommal, az aix-i remete, Zola egykori barátja, Cézanne is eljött közéjük. Mikor megtudta, hogy miről van szó, azonnal kijelentette, hogy velük tart.

- Én a pleinairben is, talán tudjátok, dekorativ hatásokat keresek. A kép faldisz. A természetből, legfőbb tanitómesterünkből, ki kell emelni azt, a mit benne meglátunk, - mondotta s én a szinek bizonyos harmoniáját látom ki belőle.

- Azt is, ha csendéletet festek - de azért a természet a legfőbb tanitómesterem. Az akadémikusok a Louvreban nemcsak tanulnak, hanem egyenesen beletemetkeznek. Én a természetben teszem azt.

Aztán igen sokat beszéltek technikai kérdésekről is s az aix-i remete szeretett mindig általános igazságokat kijelenteni. Mikor egyszer a mélység kifejezéséről volt szó, a legtöbben elitélték a rajz-fogásokat, a miben a régiek mesterkedtek. A fényvibráczió szinértékkülönbségeket teremt. Ezt kell szeretettel tanulmányozni, mondották.

- Igaz - mondotta Cézanne - a mélység kifejezése igen fontos, én egész életemen át küzdöttem vele, most azonban rájöttem, hogy mint kell kihozni.

- Azt hiszem, ha a vörös és a sárga segitségével kifejezett fényvibrácziót kellő mennyiségü kékkel keverjük, a levegőtónust sikerülni fog kihozni.

Az egyik fiatal festő, akiben még visszhangzott az iskola, a rajz fontosságát emlegette.

- Rajz? Mi az a rajz? Ha a forma visszaadására törekszik, gondolja meg, hogy a formát a reflex teremti, hogy a reflexek összegéből válik ki a forma.

- Mester, - ha Ákos dolgait látta volna, meg volna lepve, hogy hozza ki a reflexekből, a legfényesebb napsütésből is a formát. Még pedig azáltal, hogy oda festi a kiegészitő szineket, melyek a valóságban talán nincsenek is meg, de amelyeket szemünk hozzákövetel... Ebben már nagy virtuozitásra tett szert.

- Jól van, ez a főfeltétel. Ezt mindenkinek ki kell magában fejleszteni. Igy kapunk biztos szinérték-különbségeket, - mondogatta szinte magában az aix-i remete, feddőleg, mintha szemrehányást tenne önmagának...

Eközben elmult a tél, kezdett kitavaszodni, a társaság munkavágytól égve, sietett falura, nagy része Villeneuve környékére, másrésze a Provence-ba, ki a tenger mellé, ki a hegyek közé, hogy április végén ujra egybegyüljenek.

Ákos is készült vissza, mikor az öreg ur egy este azzal jött haza, hogy Munkácsy, aki eltemetkezve Neuillyben él, felkereste a műtermében és megkérte, vinné ki magával Ákost, mert vágyik az itéletére. Megállapodtak abban, hogy másnap kimegy.

Ákos megdöbbent, mikor az ősz mestert meglátta. Megrokkanva, a lázas munkától kifáradva állott előtte. Már pápaszem volt az orrán, melyet fel-fel tolt, hogy az egész képet láthassa. A kép le volt eresztve a mélybe, mert épen az égen dolgozott, Munkácsy utasitotta inasát, hogy huzza fel a csavarszerkezetet s azalatt leültek a sátorba, hogy elcsevegjenek.

- Azt hiszem, meg fog lepni a kép, mai stádiumában, édes öcsém. Amit a multkor a pleinair-ről mondtál, nagyon meggyőzött s igyekeztem az egészet ugy festeni, hogy az nektek is megfeleljen, hogy napos, derült, világos legyen s a levegő hatását a szinekre éreztesse...

Ákosra e vallomás kinosan hatott. Rosszat sejtett. Ő tudta, mit jelent az, következetesen szétszórt világitásban festeni, micsoda bonyolult feltételei vannak ennek s Munkácsy szavaiból látta, hogy a mester a pleinairt nem is érti.

- Nagy munka volt. Én az én drága bitümömhöz szinte hozzánőttem. Legszebb szinhatásaimat neki köszönhetem. A bitüm... szeretem ezt a lágy és finom tónust teremtő bitümöt. Mi igen jól megértettük egymást. De az igazság előtt hátrálni kellett. A bársonyos fényt - igaz - a napfény igen módositja. Tanulmányoztam hát ezt is most sokáig. Igaz akarok lenni.

Eközben az inas elkészült a kép felcsavarásával s a nagy, hatalmas vászon egész impozáns hatalmával állott előttük. Azt már az első pillanatban látta Ákos, hogy pleinairről nem is lehet beszélni, hogy a jelenet most már nincs egyoldalu világitásba állitva ugyan, de a szétszórt világitás feltételeiről szó sincs sehol. De azért őt a jelenet ereje megragadta. Magyar szivét megdobogtatta a hódolásnak hatalmas erőben visszaadott képe. Ami már a vázlatokon is egyszerüen, világosan megkomponálva, szinte készen állott. Mikor aztán elvonatkozva a tárgytól, tisztára a művészi felfogást, az előadás eszközeit nézte, lelkére bánat szállott. A mester hamis utra került, melyen nem tud eligazodni. Ez uton elveszti legerősebb fegyvereit, ragyogó koloritját, csodás szinfokozó erejét. Egész tragédia ez a kép.

Munkácsy visszafojtott lélegzettel leste a szót Ákos ajkáról. Szerencsére, e pillanatban előkelő vendégek érkeztek és Munkácsy elibük sietett: Noirée grófnő barátjával, Polignac gróffal s hangos elragadtatással szemlélték a képet. Ákos eközben észrevette, hogy baloldalt ajtó nyilik és meglepetve látta, hogy a kis teremben egy ösmerőse, a François I. társaság egy magas, hosszu haju, bizarr izléssel öltözködő tagja, Robel-Révi Béla, fiatal magyar festő ül és másolja a mester egy kisebb képét. Örült, hogy elmenekülhet az arisztokraták köréből és bevonult társához.

- Tudod, ösztöndijam van és itt kell a mester mellett dolgoznom, - mondotta Robel-Révi - mit szólsz a mesterhez? Sir a szivem, amikor e nagy, hatalmas embert igy tönkre menni látom.

- Engem kétségbeejt a kötelesség, hogy áltassam az öreget. Egész tragédia, hogy a pleinairt, melyet nem ért, belekeverte a munkájába. Most persze a koloritját is elvesztette, mert pleinairben nem meri festeni.

- Csak azt mondom meg neki, amin segithet. Reflextanulmányokat csak nem kezdhet el?

Munkácsy, aki tükön ült, megcsömörlött már a laikus rajongásoktól, melyek folyton arról beszéltek, hogy milyen ideális a felfogása, milyen remek tipusok az alakjai, milyen egyszerü és világos a kompozicziója, mert ő festőnek érezte magát, azt akarta tudni, mit ér a műve, mint festmény? Végre elmentek a vendégei, sietett hát Ákoshoz, aki már tudta, mit fog mondani.

- Kedves mester, engem igazán meglepett a munkád. Nem akarom ismételni, amit a grófnő mondott, az mind kétségtelenül igaz. Csak a pleinairről beszélek.

- Nagyon érdekes kisérlet. A napsugár fényesen ragyog a magyar lovasok fegyverén, szép, igen szép...

- A ragyogó kék ég mélysége is hatalmas. De szabad-e egy megjegyzést tenni?

- Pleinairben - igaz - a szinek mélysége elvész, ezt látod te is, sőt vissza is adod. De ezzel elveszited a koloritod tüzét. Ez nagy kár. Meszesek a szineid. Ez lehet igaz, de nem szép. Árpád csoportjánál a ragyogó koloritot meg kell őrizned.

Munkácsy örömmel fogadta a tanácsot; átölelte Ákost s behivta a szomszéd fülkéből Robel-Révit is, aki finom mosolylyal helyeselte Ákos felfogását. Összenéztek. A mestert munkaláz fogta el, miközben egyre mondotta:

- Igaz, igaz, nem is nagy munka s visszanyerem szineim bársonyos tüzét. Igazad van öcsém, igazad.

Nem is nagyon tartóztatta Ákost, aki Robel-Révi társaságában mihamar bucsut is vett.

- Szépen köszönöm a látogatást, - hasznomra forditom - mondotta a szegény nagy mester, az ajtóig kisérve ki őket.

- Egy igazi művész-tragédia folyik le a szemünk előtt, - mondotta Robel-Révi.

- Ha a mester fiatalabb volna, biztosan közénk állana. Sohasem láttam ilyen kitartó, erejét nem vesztő ambicziót...

A François I.-ben már kevesen voltak, de mindenkit könnyekig meghatott Ákos elbeszélése. Eközben mindnyájan a maguk jövőjére gondoltak. Hogy megismétlődhetik velük is ez a keserves sors!

- Én bebiztositottam magamat ez ellen. A Le Journal rajzmellékletén jelent meg egy kép. Öreg, rongyos ujságiró ül a szerkesztőség előszobájában s felsóhajt: «Már harmincz év óta mondom magamban: a kezdet nehéz!» Ez a kép ott van mementonak és vigasztalásnak az iróasztalom fölött. Ha baj ér, ránézek. «Annyira még nem jutottam!» - mondom magamban s béke kél a szivemben a legnagyobb megpróbáltatások idején is...

A két táborban hullámoztak a szenvedelmek. A régiek csoportja kiadta a jelszót, hogy semmi engedékenység! Halál a pleinair-re! Le az impresszionista mázolással! A modernek már tökéletesen szervezve álltak, harczra készen. Micsoda örömük volt az ujságiróknak. A lapok telve voltak intervjukkal. Nyilatkoztak a hires mesterek rendre, a legszenvedelmesebb hangon tárgyalták a szakadás előzményeit. Keresték az alkalmat, hogy a harcz pozitiv tartalmat kapjon. Ebben az izgalmas napokban Ákoshoz egyszer csak beállit Verebély.

- Tréfálsz vagy hallottál valamit? Aztán leült a legelső székre és kimerülten mondotta: Csak ne tréfálj. Ez életkérdés rám nézve.

- Nem ösmerek rád pajtás, hiszen egész tragikus hős lettél. Mit törődsz te egy aranyéremmel? Pláne tőlük. Nevetséges!

- Hogy tudsz akkor tréfálkozni? Ime, már hosszu, keserves hónapok teltek el s én nem láthatom Lucyt, nem olvashatom levelét, nem kapok hirt róla. Amellett tudom, hogy valaki folyton rám gondol, lesi lépteimet, vár hirt felőlem s nem tehetek semmit. Barátom, ez a nyugtalanság kinoz.

- Sok képet küldtem be, több portrait, többek közt egy püspök, a miniszterelnök, egy német bárónő, egy öreg grófnő és egy német miniszter arczképét.

- A szerelem istene segitett rajtam. A legnagyobb kétségbeesés pillanatában jött egy ajánlat, hogy fessem meg egy pesti nyomda számára a bolgár fejedelem arczképét. Ott megösmerkedtem egy német báróval, aki rokona a német miniszternek s igy meghivtak Berlinbe. A munkám a német udvarnak nagyon tetszett. Megnyilt előttem a jövő. Csak az kellene, hogy megnyerjem a párisi aranyérmet. Akkor enyém lesz Lucy.

E pillanatban lépett be hozzájuk Jean-Paul, aki azonban épenséggel nem volt nevető kedvében.

- Édes öregem, - ne haragudj, - ez az egész kérdés a szem, a látás, a vizió kérdése. Én tudod, nagyon szeretlek téged, többet mondok, imádlak édes öregem, - de a festői látásom a másik táborba kerget.

- Nem, a Szalon egyelőre egy. Csak nehányan, akik inkább impresszionisták vagy pleinairt festenek, külön fognak kiállitani. Én velük tartok.

- Idealista? - mondotta az öreg ur, - dehogy az, - hagyja magát a tehetségtelen kompániától elsodortatni, hogy az ördög...

- Édes öregem, - ne izgasd fel magadat. Inkább mondd meg, hogy milyen lesz a Szalon? Van ott valami érdekes?

- Tele vagyunk csupa uj és érdekes dolgokkal. Roybet remek, Munkácsy is nagyszerü lesz, még nem küldte be, - halasztást kért az utolsó napig, - de akik látták, csodákat mesélnek. Van nehány uj név is. Egy remek arczképet is láttam. Egy német miniszter arczképe, - bámulatosan mély lelkiállapot kifejezés, - nem holmi felületes impresszió, lemaszatolva...

- Szolgálatjára uram, - szólt Verebély kipirulva, - én vagyok a szerzője... szólt és egész testében remegett az izgalomtól.

- S ha tudnád édes öregem, milyen boldoggá tettétek Gézát. Az aranyérem megszerzi neki feleségül a régi szerelmét, egy angol leányt...

- Nos látjátok, - mire jók a régi, elévült, maradi intézmények, - dohogott az öreg. Én az idén nem állitok ki, - nem akarom, hogy az ujfajta kritika, mely csupa rossz indulat, rajtam kanibáloskodjék...

Ákos ezen a hiren fölötte megörült. Mert ilykép nem kerül hamis helyzetbe. Bámulta az öreg ur finom érzékét, odament hozzá, s megcsókolta a kezét.

Verebély ezenközben már tűkön ült. Sietni, futni, rohanni szeretett volna, hogy megsürgönyözze Lucynek a várható örömhirt, s alig tudta fékezni izgatottságát. Ákos ezt észrevette, s hogy megkinozza, elkezdett beszélni neki a nagy művészi harczokról. Mikor éppen az uj küzdelmekre tért át, hirtelen abbahagyta.

- De most már menj. Sürgönyözni akarsz, ugy-e? Hát vezesse szerencse lépteidet.

Verebély mélyen meghajolt az öreg ur előtt és még a kalapját is elfeledte a fejére tenni, ugy sietett ki a lépcsőházból, az utczára, be a városba, sürgönyözni.

A Szalon megnyitása programmszerüen folyt le, az elnök körsétájával, az államtitkár beszédével, a jutalmazottak neveinek felolvasásával. Munkácsy Árpád-ja, ahogy a francziák elnevezték, az első terem egész falát foglalta le, de a terem aránylag kicsi volt, nem lehetett eléggé hátralépni. Verebély arczképe is nagyon tetszett. A kiállitás egyébként tele volt ügyeskedéssel, virtuozitással, bravuros munkával. Nagy szellemek kisértettek. De nem volt napja.

A hivatalos kritika, ha langyosan, de eléggé behatóan méltatta Munkácsyt, főleg kompoziczióját, felfogását, szellemét dicsérte. A nagy, hangos dicséreteknek, a lelkesedésnek és rajongásnak hangja azonban elmaradt. Még Blowitz ur, a Times-ben, s Renan fia, a festő, Ary Renan, a Temps-ben, s a többi akadémikus kritikus is mind valami fojtott szemrehányást tettek neki, megérezve, hogy engedményeket tett a pleinairnek, fort adoucie ugyan, de tett; ez áldozat ugyan az igazságnak, - mondá a fiatal Renan, - de szenvedélyes, eredeti temperamentumát is fel kellett áldoznia.

Bántotta ez is Munkácsyt, - de a mit a fiatal kritika mivelt, az első pillanatban elkeseritette. Kaptak rajta, hogy a mester, a sötét tónus képviselője, beadta a derekát. Ime: a pleinair igazsága hódit. De mi az eredménye az ilyen behódolásnak? S egyszerre szétbonczolták, szétszaggatták a mester esztendőkön át, vérével festett művét. Főleg Ranc jeleskedett a szenvedelmes támadásokban!

És a mester ugy érezte, hogy ennek a sok pisla ifjoncznak igaza van. Kár volt hát konczot dobni feléjük. Most már felébredt magyar nyakassága. Vissza szerette volna venni azonnal a képét, hogy átfesthesse, a régi, jó, bársonyos, aszfaltból kiemelkedő, ragyogó szinekbe, - hogy egygyé váljék a multjával, melytől kár volt eltávolodnia.

Azonnal Colpachra utazott, s minthogy a képet nem kaphatta vissza, festett egy nagyobb szinvázlatot olyaténkép, ahogy majd átfesti a képét, ha bezárják a Szalont és hozzájuthat művéhez. (Ez a vázlat került aztán Szegedre!)

Ezenközben megnyilt a François I. társaság kiállitása. Páris el volt ragadtatva: micsoda mulatság! Az emberek ugy viselkedtek, mintha nevetőkabinetben lennének. Fogták az oldalukat egy-egy ragyogó, reflextől átitatott kép előtt.

Ez Ákos műve volt. Egész Páris mind azon volt, hogy minél nagyobb számmal termelje a sok bon mot-t. A boulevard-ujságok pályázatot hirdettek egy-egy kép czimére. Parodiákat közöltek az élczlapok. Karrikaturákat játszottak a kis szinpadokon. Ákos neve mindenek ajkára került. Az impresszionista mesterek népszerüsége a tetőpontra hágott.

Ekkor jelent meg Ranc röpirata, s a nagy kritikusok egyhangu gunyolódása után ez volt a jel, hogy a Mercur de France, a Plume s más kis revue egyszerre megtámadja a bourgois-ostobaságot, mely kineveti a természettudományi igazságokat hirdető művészetet. Megfogták Berthelot-t, a nagy tudóst, hogy nyilatkozzék a pleinairről. Az kijelentette, hogy amit az impresszionisták festenek, a tudomány előtt régi, megdönthetlen igazság, mely már a népszerü könyvekben is elolvasható, csak lapozzák át Helmholz felolvasásait.

Ez bombaként hatott az akadémikus kritikusok közt. Mindenki hazugságnak mondotta a reflexek tanát, s Berthelot igazolja?

Ranc uj czikksorozatot kezdett: «Ösmerték-e a régiek az impresszionismust?» Beszélt El Grecoról, Velasquezről és Goyáról. Aztán folytatta: «Uj elv-é a pleinair?» Beszélt Vermeerről és Turnerről.

Az akadémikus festők ellenproklamácziót adtak ki. Ez sarlatánizmus. A régi mesterek tisztelték a formát, nem szaggatták szét olcsó mázolásban, lehetetlen, rikitó szinhatásokban. De Munkácsy főérv volt Ranc kezében. Lám, a nagy mester is elismerte az igazságot. Csak még nem tud véle bánni. A többiek azért berzenkednek ellene, mert vakok, mert tehetetlenek, de a jövő a pleinair-é.

Egész Páris feszült érdeklődéssel kisérte figyelemmel a nagy szellemi tornát. A kiállitás folyton zsufolva volt. De nem adtak el szinte semmit. Csak Durand-Ruel állott mögöttük. De ki törődött most az eladással? Mámorosan a sikertől csukták be a kiállitást és mentek széjjel, - dolgozni tovább.

Ákos olimpusi nyugalommal szemlélte Villeneuveből az egész háboruskodást. Más foglalkoztatta. Margit állapota. Noha a telet oly kitünő szinben, teljes erőben huzta át, most, hogy beköszöntöttek a nyári napok, egyszerre sápadt lett, egyre betegeskedett. Ákos félő aggódással figyelte, de nem mert róla szólani. Csak gondozta, ápolta, beczézgette annál nagyobb szeretettel. De egy este, amikor künn ültek a verandán, Margit fázósan huzta össze a kis kendőjét. Ákos a régóta elfojtott aggódástól elragadtatva, hirtelen zokogni kezdett. Margit megértette.

- Édes Ákos, ne sirj. Te azt gondolod, hogy beteg vagyok, - dehogy, ellenkezőleg, édes Ákos...

Ákosnak egyszerre derengeni kezdett. S mint nyári napon, ha napfényes időben kezd rá szemzeni, könnyei közt derült mosolyra:

- Igaz, igaz? Oh édes kis feleségem, - oh mily boldog vagyok, - hát fiunk lesz, te drága, édes, te...

Alig várta, hogy reggel legyen és sürgönyözhessen az öreg urnak: «Margitnak fia lesz, ha Isten ugy akarja. Ákos.» Már délre kijött az öreg ur. Egyszerre visszakapta a jó kedvét. Ismét rengett a ház a kaczajától. A legnagyobb vigság között egyszerre csak beállitott Jób Pista. Ákos felkiáltott:

- Ha megengedem... Szeretem én az aranyérmes legényeket, akik látni akarnak... Hozott Isten!

Mint rendesen, nagy energiával vetette magát a tanulmányaira. A nap perzselően sütött, - Pista állta, s néhány hét mulva akár felcserélhették volna a tanulmányaikat. Csakhogy Pista nem a természetet nézte most sem. Mint egykor Mieris-szel, akinek finomkodó ecsetvezetését, most Ákos széles, összefoglaló előadását követte nyomon. Este künn ültek a verandán, s jött a Temps, meg a magyar lap, felváltva olvasgatták. Margitot már nem lehetett volna eladni magyarul, nagy örömmel hallgatta a magyar beszédet, s mondogatta magában:

Az öreg urat egy előkelő család vidékre hivta, s igy magukra maradtak. Csak Ranc járt ki hozzájuk vasárnaponként. Nagy béke, nagy nyugalom, nagy csönd volt a villában. Pista egyre mondogatta: ez aztán a boldogság. Ákos ügyet se vetett rá, csak mikor már gyakran ismételte. Pista, ugy szeptember felé, igen nyugtalan lett. Már nem dolgozott oly kitartó szorgalommal. A cselédségnek meghagyta, hogyha levele érkezik, menten hozzák le neki a kertbe. Ákos észrevette a nyugtalanságát, mely napról-napra fokozódott. A levél csak nem jött. Egy este, vacsora után volt, Ákos végigdőlt a hintaszéken. Margit kötögetett, a lámpa rávilágitott Pistára. Annak nagy, kerek arcza mintha megnyult volna. Elmerengett.

- Te Pista, ne haragudj öcsém, tudod, hogy szeretlek, még a régi jó időből. Mondd csak édes fiam, micsoda fene levelet vársz oly izgatottan.

- Hát tudod?... Bizony fontos levelet. Örülök, hogy elmondhatom neked. Megkönnyebbülésemre szolgál.

- Hát a télen, a szomszédommal, egy flamand szobrászleánynyal ösmerkedtem meg. Igazán tehetséges nő volt. Állami ösztöndijjal jött ki, - az öreg nagynénjével lakott. Gyakran jártam át hozzájuk és bámultam szorgalmát. Rodinnél mintázott. Tele volt szabadság szeretettel, forradalmi eszmékkel, imádta a művészetét. S hogy tudott rajzolni! Tudod, én már amondó vagyok, hogy hiába, aki rajzolni nem tud, nem tud az festeni. Pleinairban sem. De meg sehogy. Igaz?

- Azt akarod, hogy művészi disputába elegyedjünk? A levélről beszélj, amit vársz.

- Nagy sora van annak. Együtt jártunk aktra, együtt jártunk kiállitásokra s esténkint olyan szépen elbeszélgettünk a teánk mellett. Maga volt a tisztaság. Ugy értem, hogy olyan tiszta volt a szobája, mint a patyolat. Szinte illatozott nála minden. Aztán olyan erős, megtelt flamand vér volt, mintha csak csabai lány lett volna.

- Hát ugy volt az, Ákos, hogy sokat voltunk együtt a nagynénjével. Igaz biz' a, a ti kiállitástokon is együtt voltunk. Ugy el volt ragadtatva a te nagy képedtől, hogy én ott helyben elhatároztam, hogy hozzád jövök. Ő aztán a nyár legelején haza ment, egy flamand városba, ahol - mondta - az apja kereskedő. Majd ősszel visszajő. De az én fejemből nem ment ki egy perczre sem. Az hiányzott még, hogy ide jöjjek és lássam a ti nagy boldogságtokat. Tudod, mit csináltam? Hát irtam az apjának és megkértem a kezét.

- No akkor értelek. És nagyon helyeslem a tervedet. Adja isten, hogy sok szerencséd legyen. Épen neked való feleségnek látszik.

Másnap délután nagy munkában voltak, mikor hivják fel Pistát a kertből, ajánlott levél jött, alá kell irnia a vevényt. Csakugyan, a válasz volt. Még pedig kedvező. Az apa azt irta, hogy azért késett a válaszszal, mert ő kereskedő ember, aki előbb informácziókat kért. Azok beérkeztek s ezek alapján, mert a lánya kijelentette, hogy szivesen lesz a felesége, kéri, látogassa meg őket.

Diadalmasan vitte le a levelet Ákosnak a kertbe. Margit ott ült az ernyő alatt és lőn nagy öröm a kis kompániában. Pista már másnap elutazott. A szeptemberi nap vesztett tüzéből, Ákos uj képekhez kezdett, az öreg ur is hazaérkezett s a ház nem egyszer rengett a kaczagásától. Csak néha állott be ünnepélyes csend. Akkor mindannyian arra gondoltak, aki a tél folyamán fog megérkezni, hogy egyszerre a legnagyobb ur legyen a házban.

Két hét mulva Jób Pista megérkezett. Sietve kipakkolt és behivta Ákost és Margitot a szobájába.

Nagy, fehér tulipánmezőben állott egy fehérruhás, fehér bóbitáskendős lány. A fehér szinből itt-ott villogtak ki a tulipán zöld levelei. A fehér biztos szinértékeiből, nagy mélységbe nyultak hátra a tulipánültetvények lapjai. Az égen fehér bárányfelhők. A fehér harmóniája teljes.

- Jó. Igen jó. Látod, te hires rajzmajom, ugy-e festve is lehet rajzolni? Lám, lám, valeurökkel is hogy tudsz már rajzolni te is!

- Milyen cziczomátlan teremtés, ugy-e? Az öregei is ilyen tisztes polgáremberek, egyszerü lélek apja-anyja, mialatt néztem őket, egyre azon tünődtem, hogy ölthet ilyen köznapi külsőt ilyen poétikus egy pár? A lány rendkivüli tehetség. Emlékezetből megcsinálta a mellszobromat, mely a csalódásig hű. A vasutnál arról ösmert fel az apja, aki várt rám. Nagyszerüen fogadtak. A lakásuk régi XVI. Lajos korabeli butorokkal teli. Derék, középfajtáju kereskedő emberek. Milyen csodaszép volt az eljegyzésünk. Két öreg tánti, meg egy katonaformáju ur volt még jelen. Az apa felállott és köszöntött engem. Aztán egy nagy pohárból ittunk mindannyian. Erre mindenki sorba megcsókolt. Gyönyörü volt... Én egyszer még meg fogom ezt festeni.

- Na, örvendek ezen, Pista, igazán szivből örvendek. Legalább jól megleszünk itt egymás mellett, két pár.

- Hja barátom, baj van. Az öregek kikötötték, hogy náluk fogok letelepedni. Minden évben két hónapra elmehetek az asszonynyal, ahová akarok. De tiz hónapig náluk kell maradnom. Azt mondták, ott is festhetek pleinairt.

- Abban pedig igazuk van... Apa se engedett volna el - felelte Margit. De legalább két hónapig együtt lehetünk.

- Valami nagy sóvárgás a váradi szőllőshegyek után. Azt mondják: pleinairt festhetsz bárhol. De érezni is kell a táj szineit. S én ugy érzem, hogy a szineim ott élnek, égnek, lappanganak valahol a váradi hegyek között, ott fogom megtalálni őket, az igazi szineimet. Majd egyszer. Ha hazajuthatok. Egyszer...

- Kicsi kis madaram, dehogy nem. De hiszen ott is együtt leszünk, s azonkivül a szineimmel, ahogy megálmodtam. Csak a hazai levegőégben, a hazai napfényben gyuladhatnak ki az igazi szinvirágok... No de majd később. Ha kész leszek a technikámmal... Majd egyszer...

Másnap ujra megkezdődött a nagy, az erős munka s folyt az egész őszön át. Ezalatt Párisban nagy változások és alakulatok történtek. Rancot egy nagy napilap meghivta kritikusnak és Ranc naponta izgatott az uj igazság mellett. Jellemrajzokat irt, hol a régiekről, hevesen támadókat, hol az uj mesterekről, finom ismertetéseket.

Durand-Ruel nyilvános szalont rendezett be, ahol az impresszionisták művei állandóan ki voltak állitva. Manet Olympiája, Monet hires atmoszféra-tanulmányai mellett Ákos reflextanulmányai, Pissaro tájképei, Vuillard interieurjei, Robel-Révi futó benyomásai, az öreg Cézanne csendéletei voltak a kiállitás középpontjai. Durand-Ruel nem panaszkodott. Szalonjában megfordult egész Páris. Főleg az idegenek, első sorban az amerikaiak, akik kezdték méltányolni az uj irányt. Egy angol műbarát, F. S. Forbes egyszerre nagyobb gyűjteményt állitott össze magának. Példáját követték franczia amatőrök is és Ranc vasárnaponként derült arczczal hozta a hireket. Az impresszionista csoport egy este a François I.-ben elhatározta, hogy emlékkiállitást rendez és Manet műveit összegyüjti. Durand-Ruel vállalta el a rendezést s november közepén megnyilt a kiállitás. Mint egy klasszikus, ugy hatott most Manet. Főleg első képei, a «Déjeuner sur l'herbe», a «Bon boc», egyenesen be lehetett volna őket állitani a Louvrebe. Zola egykori röpiratát Ranc ujra kiadta darabonként mottónak, a lapjában irt czikkekhez s az akadémikus kritika kezdett engedményeket tenni s az annyira lepocskondiázott embert, akit életében csak támadni tudtak, most felemelték, hogy az impresszionistákat agyonverhessék vele. Ebből heves csatározás támadt, ami a figyelmet felkeltette. Most már Ranc társakat is nyert az ügynek, itt is, ott is védői akadtak s a pleinair mindenek szájára került. A François I. tele volt festővel, szobrászszal, grafikussal minden áldott este és ebben a lázas izgalomban az az inditvány merült fel, alakuljon egy uj Szalon, mely a régi, a hivatalossal számban és erőben felvehesse a harczot. Az eszme rendkivül gyorsan népszerü lett s az uj Szalon élére megnyerték az ősz mestert, a Pantheon hatalmas freskóinak alkotóját, Puvis de Chavannest. Még a hivatalos körök is jó arczot vágtak a hirhez s karácsonyra kész volt az uj egyesület terve, alapszabálya s Ákos itt előkelő poziczióra tett szert.

Közben pedig elutazott Belgiumba a feleségével Jób Pista esküvőjére. Ugy esett, hogy Jób Pista addig-addig környékezte meg Ákost, amig az elfogadta a meghivást és násznagya lett. Ott pedig történt valami. Mikor ugyanis estefelé megjöttek, azonnal beállitottak a lakodalmas házba, ahol nagyon szivesen fogadták őket, az öreg flamandok mindent elkövettek, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Hüvös, szeles idő volt és Margitot, állapotára való tekintettel, ugy beczézték, mintha csak a lányuk lett volna. Az ut pedig megviselte volt a betegeskedő, vézna asszonyt, de nem mutatta, sőt vidám volt, jókedvü, tetszett neki a kedves társaság, az egyszerü két öreg, a tántik, a katonaformáju nagybácsi, minden. Az egész ház ragyogott a tisztaságtól. Az egyszerü, ósdi butorok nagyon lakályossá tették a régi házat.

Másnapra kelve már várt rájuk a diszes kocsi a szálló előtt, hogy elvigye őket a lakodalmas házba. Már az uton feltünt nekik, hogy a kocsi hosszu utat tesz meg. Jób Pista magyar diszruhájában kitünően festett. Ugy örült, mintha még mindig mámoros volna a jó erős tegnap esti bortól. De azért egyre idegesen nézett ki az ablakon.

- Nekem ugy tetszik - mondogatta - hogy ez a kocsi rossz uton jár. Már rég ott kellene lennünk.

A kocsi végre megáll. Megáll egy nagy, diszes palota előtt, melynek bejárata szőnyeggel van leteritve, a hallban nagy, előkelő társaság, mindnyájan talpig feketében, a nők estélyi ruhában. Jób Pista idegenül néz körül.

- A kocsis idegen lakodalomra vitt - mondja Ákosnak és a kocsishoz fordulva kezdi magyarázni neki, hogy talán tévedett? De a kocsis vigyorog. E pillanatban talpig feketében jön elébe az apósa, karját nyujtva Margitnak, Pistához meg oda szól:

Mennek be, a vendégsereg lelkesen ünnepli, Jób Pista megáll, néz Ákosra, Ákos meg reá, nem tudják, mi történt?

Hogy illik ez össze, ez a fényes lakodalmi nép az ő egyszerü polgárembereihez?

- Kedves fiam, tartozom neked egy magyarázattal. Mi nem vagyunk azok a szegény népek, aminek kiadtuk magunkat. Az a ház, ahol fogadtunk, a régi családi házunk. De mi tulajdonkép itt lakunk. Hál Isten, jó módban. Te most azt kérded, mire való volt ez az alakoskodás? Megfelelek rá őszintén. Azt akartam tudni, mit akarsz? A lányomat vagy a pénzemet? Te a lányomat akartad, azt most odaadom. Ugy-e nem haragszol rám ezért a kis próbatételért?

Jób Pista az első pillanatban alig értette meg, hogy miről van hát szó, csak lassanként derengett fel előtte, hogy a menyasszonya dusgazdag lány lehet, ha ilyen palotában lakik s hogy hát ha igy esett, az se baj, ha gazdag emberré tette is a sors.

Egy hétig tartott a lakodalom, Ákosnak valósággal szöknie kellett, hogy visszatérhessen Párisba.

Már akkor várta őt a lakásán J. B. Cheramy. Az öreg rőtszakállu képkereskedő nagyon csendes ember lett. Már nem beszélt olyan önérzetesen a biztos itéletéről. Ákos leültette az ebédlőben és beszélni kezdett neki politikáról, a hidegről, az uj börzetörvényről igen bőbeszédüen.

- De tisztelt uram, megengedi, hogy végre látogatásom czéljáról beszéljek?

- Hogyan, önnek czélja van? Micsoda czélja lehet önnek? Önnek én - mint festő - nem kellek. Kvalitásaimat elvesztettem.

- Dehogy, szinte kiabálók! Hol van a finom szinátmenet, melyet ön annyira csodált azelőtt?

Ákos felugrott. J. B. Cheramy kivette a tárczáját s számolta a pénzt az asztalra.

- J. B. Cheramy ur megveszi a tiz képemet, melyek e pillanatban már készen várják gazdájukat.

- Még pedig a tíz képet százezer frankon. Azt is megengedi, hogy a tavaszi Szalonban kiállithassam őket?

- Ha megengedi, megnézném őket - mondta J. B. Cheramy affektált nyugalommal. Aztán felment Ákossal a műterembe. Egyenként vette szemügyre a képeket.

- Tudja-e, uram, mit tettem én most? Életjáradékot csináltam. E képeket nem adom el tiz év előtt. Akkor kapok érte ötszázezer frankot. Tiz esztendőre, ugy-e, szép kamat?

Micsoda czikket csinált ebből Ranc!? A képeslapok mindent elkövettek, hogy megkapják a közlés jogát, de mivel ezt elfeledte Ákos kikötni, Cheramy megtagadta. Csak a Szalonban láthatják, aztán tiz esztendőre elzárja őket s csak legjobb vevőinek fogja megmutatni - mondotta Ákosnak.

- Ne törődjék vele! Ez önnek csak hasznára lesz. Én vén ravasz róka vagyok, ösmerem az üzletet. Ön festett, bemutatja a Szalonban s gondolja, hogy Amerikába adta el a képét, jó áron, mi?

- Ezt Ákos kereste ma. Tiz képet adott el. Száz ezres bankót kapott érte. J. B. Cheramy a vevő.

Nagy kesernyésen nevetett az öreg, megmarkolta Ákos kezét, erősen megrázta és motyogott valamit, valamit, amiből csak az hallatszott ki:

- Hogyan?... Százezer frank tiz pleinairért?... mintha azt mondta volna: százezer frank tiz ronda mázolásért?

Egész este szavát se lehetett venni. Az ideáljait látta összezuzva. Micsoda idők! S ezt mind az az istentelen, lelkiismeretlen reklámcsinálók csordája, a sajtó, a sajtó teszi...

Kivételesen kegyetlen tél köszöntött Párisra. Ákosék nem maradhattak Villeneuveben, mert az a villa nem volt a kegyetlen hidegnek épitve, s pláne most, mikor nemsokára jön a trónörökös. Ákos rendkivüli nyugalmat érzett. Soha ilyen nyugalmat, öntudatot. Most hát szembe fog nézni az élettel, - most már lehet apa. Párisban külön lakást vettek, csak ideiglenest, mert hiszen a tavaszszal mennek vissza Villeneuvebe. Csodálatos, Jean-Paul ur nem mondott ellent. Amióta Ákos százezer frankot kapott tiz képért... ő egyre nyomatékosan ismételte «tiz pleinairért», a mit sehogy sem tudott megérteni, a mibe sehogy sem tudott belenyugodni, - mondom, a mióta Ákos keresett, az öreg ur - úgy érezte - vesztett a méltóságából, a tekintélyéből, - szinte fölöslegesnek érezte magát. Eddig megvolt az az érzete, hogy ő az élő gondviselés; bár a veje bolondériákba téved, koldus marad egész életén át, de az ő életfeladata, gondoskodni a lányáról. A helyzet most egyszerre megváltozott. Ákos keres. Nem csak hirhedt, de egyenesen hires festő, a ki keres, mint ők a mesterek; egyszerre százezer frankot tesznek le az asztalára, mint nekik, a kiknek megvolt a nemzetgazdasági jelentőségük, a kik hasznos polgárai voltak a hazának, kerestek, költöttek és hirt szereztek maguknak s a köztársaságnak egyaránt. Most pedig ime, egy pleinairista is keres, még pedig pénzt, nagy pénzt. A világ hogy megváltozott! Az öreg urat ez ugy elkeseritette, hogy már napok óta nem kaczagott. Margit ezt észrevette. Szeretett volna négyszemközt beszélni az édes apjával, de a mikor az náluk volt, Ákos - udvariasságból vagy akarattal? - de mindég velük maradt.

Elhatározta tehát, hogy egy este, mikor Ákos a François I.-be megy, felkeresi apját. Pedig hideg volt, s Ákos mindig kérte, ne menjen már ki, már ugy is csak napok kérdése, - most erőre lesz szüksége, - nehogy meghüljön, kérte, kérte, s ő meg is igérte. De az apja szomorusága izgatta, s mikor Ákos elment, magára kapta bundáját és elsietett. A szobaleány fejcsóválva nézett utána. Lement a lépcsőn, át a kapualjon, de alig tett egy pár lépést, már éppen a kocsimegállóhelynél volt, mikor egyet siklott, s hangtalanul végigterült a járdán.

A bérkocsis nagyot káromkodva ugrott le a bakról s felemelte. Az eszméletlen nő karjába hanyatlott. Ekkor fölemelte és vitte vissza a házba, ott letette a földre, csöngetett a kapusnak:

A kapus lehivatta a cselédséget, a kik felvitték a lakásba, lefektették, dörzsölték, s az orvosért telefonáltak. Az orvos kis vártatva megjött.

Margit magához tért a nagy fájdalmakra. Az inasnak csak ekkor jutott eszébe, hogy telefonál Ákosért s az öreg urért, a kik aztán lóhalálban érkeztek meg. Már ekkor egyiket sem eresztették be Margithoz.

- Hogy kértem, hogy rimánkodtam neki, ne menjen az utczára, - mondogatta Ákos.

Az öreg ur szemrehányást tett magának, a miért nem tudta érzéseit jobban leplezni.

Mindez egy perczig tartott, de ők azt hitték, hogy órák óta beszélgetnek. A várakozás kinos perczei nehezen multak. Ákos minden neszre, mely a betett ajtón át fojtva, halkan kihangzott, ugy érezte, mintha kerékbe törnék. Az öreg pedig a sarokba vonult, arczát kezébe temetve. Arra gondolt, hogy egyszer már átélte ezt a kinos állapotot. Akkor Margitot várták, s Margit élete az anyja életébe került. Halálos félelem fogta el. Rendellenes szülés: ennek rossz vége lehet, Margit, a mellbeteg, vézna nő: Istenem, ha nem birja ki...

Ákos még lélegzeni sem mert. Ott állott az ajtó előtt, számlálta a perczeket. Egyszerre csak kijön az orvos.

- Uram, - legyen férfi, - a gyermek halott, - hogy megmentsem az anya életét, műtétre van szükség... Megengedi?

Az orvos a klinikára telefonált. Egy félóra mulva már megkezdték az operálást. Ákos ugy állott ott, a szoba közepén, mint a sóbálvány. Körülötte jött-ment a cselédség, az ápolónők, a segédorvosok, halk beszéd, aczéleszközök csörrentek, vizöntés csöpögése hallatszott, de ő állt a szoba közepén, mint egy sóbálvány. Hirtelen összeesett, hangtalanul. Fejét megütötte egy székbe és végigterült a szőnyegen. Ott is maradt.

- Margitom, egyetlen gyermekem - nem látlak többé soha! Édes, drága egyetlen gyermekem... sikoltozott az öreg.

Az orvosok felemelték Ákost, a ki megkövülten hallgatta az orvos szavát: nem birta ki,... halott mind a kettő...

Mikor másnap magához tért, megtörve támolygott halottaihoz. Azok akkor már szépen felravatalozva, ugy feküdtek ott egymás mellett, mint két nyugodtan alvó. A kis fia az anyja mellett, álmodták örök álmaikat. Nézte, nézte őket. A szive megfagyott...

Temetés után ment ki egyenesen Villeneuvebe. Nem tudta elviselni az emberek részvétét. Gyógyulást sem keresett. Nem akart feledni. Nem akart megnyugodni. Semmit sem akart. Öntudatlan állapotban volt napokon át, heteken át, a magányban. A kinos, a nehéz magányban. A gyülöletes magányban.

Gyönyörü októberi délután volt; aranyban pompázott a városligeti villasor minden fája. A nap tüzét vesztve hullott alá, csodás smaragdesőben. A villa földszintes, kertre néző verandáján ült Verebély Géza. Azóta évek teltek el, s megviselték. Most már előre fésülte a haját, hogy elrejtse a kopaszodó homlokát, szemének élénk fénye is megtört, noha a jólét, a kényelem, mely körülvette, mindezt nem magyarázták meg.

Az esti lapot olvasta, miközben egyik czigarettát a másik után dobta el. Az inas vendéget jelentett, s kinyitotta az ajtót egy szőke, kissé félszeg modoru, egyszerüen öltözött férfi előtt:

- De remélem, most már nem festettél szivarskatulyára? - nevetett a házigazda.

- Nem, hála Istennek, a te szives támogatásod folytán most már tellett vászonra is.

- Nos, ez tulzás, kedves Zoltán, nekem abban csekély részem volt. Az a fő, hogy észrevették, s hiszem, hogy ezentul érdemeidhez képest, meg is becsülnek. Egyébként mi az a hir?

- Egy barátom, a ki őt még Münchenből ismeri, azt állitja, hogy látta a napokban az Andrássy-uton.

- Ez derék. Én igazán mindent elkövettem, hogy megtudjam hollétét. Rendkivül aggódtam miatta. Amióta meghalt a felesége, senki sem látta. Annak pedig van már öt-hat éve is. J. B. Cheramyt egyre ostromoltam, hogy mondja meg czimét. De az folyton azt hajtogatta, hogy nem tudja. A mikor eleinte egy-egy képet küldött neki, mindég máshol adta fel. Az árát sem tudta neki beküldeni soha. Ugy látszik, szükséget sem szenvedett. Különben - azt hiszem - J. B. Cheramynál egész vagyona gyűlhetett már össze.

- Érdekes ember! De mondom most Pesten van. Minthogy tudtam, hogy ez téged érdekel, siettem ki hozzád a hirrel.

- Igazán, köszönöm barátom, holnap kerestetni fogom. Pedig nagyon el vagyok foglalva. Ma is öten ültek nálam, holnap ujra hárman, ezek közül kettő kezdés, a mi mindig terhes nap. És sietnem is kell, mert négy hét mulva Hollandiába vagyok hivatalos, onnét Brüsszelbe megyek, szóval az egész telet külföldön töltöm. Brüsszelben, azt hiszem, Jób Pistával is találkozni fogok, ő ugyanis Belgiumban él, s hallom, nagyon jól megy a sora. Hidd el, örvendek, hogy kiszabadulok az itteni kicsinyes viszonyokból. Nehéz lévén a megélhetés, nagy nálunk az irigykedés és gyülölködés a művészek közt. Pedig én - azt hiszem - nem állok senki utjában.

- Igen, a hol csak tehetem. Mégis, hogy áskálódnak ellenem. De én nyugodtan nézem ezt a kicsinyes tülekedést. De nem kérek belőle. Annak, hogy Ákos megkerült, igazán örvendek. Ő igazi művész...

- Őt egyénileg is mindenki szereti, a modernségnek kimagasló alakja. De már rég nem láttam tőle semmit.

- Tavaly télen J. B. Cheramy szalonjában egész kollekciója volt. Az igaz, hogy csupa régi műve. Igazi szerencse volna a magyar művészetre, ha haza jönne és a művészi mozgalmak élére állana. Neki is jó volna. Kiragadná magát az egyéni bánatából, s utat mutatna az ifjuságnak, a mely különben is egészen az ő nyomdokait követi.

- És nem csak nálunk, hanem Párisban is. De a nagybányaiak, azt hiszem haladást jelentenek, - legalább Magyarországon.

- A pleinairfestés módját átvették ugyan tőle, meg a többi francziától, - de a magyar ég, a magyar föld szineit, a magyar érzés módján fejezték ki. Én legalább szintén erre törekszem. De azért Ákosnak is sokat köszönhetek. Ő tanitott meg szint látni.

- Valóban, kitünő művész, égek is a kiváncsiságtól megtudni, hogy mit csinál, hol volt, a mióta bujdosik. Őszintén szólva, olyan igazi vérbeli művésznek hittem, hogy a felesége halálát nem tartottam képesnek arra, hogy a művészetétől megfossza. Előttem egészen érthetetlen ez az ember. A csupa művész. A ki egyszerre csupán ember lesz!

- Ki tudja mi történik egy művész ember lelkében? Csak magamra gondolok, - a nagy magány esztendeire, - a Tátra rengetegei közt, a természet elképzelhetetlen hatással van ránk...

Verebély Géza idegesen pödörte bajuszát. Ezt az érzést ő nem ismerte. Neki hirtelen, gyorsan felfogott benyomások kellettek, őt az élet külsőségei érdekelték. A barátjának titkos melancholiája kinosan érintette, meg sem értette, - legfeljebb mint tárgy, képhangoló elem, tónust formáló szin, - az életet ellenben szerette gyorsan élni, a felület csillogásain át szemlélni.

Elváltak. Kemény Zoltán az andrássy-uti villasoron át gyalog ment be a városba az Abbázia kávéházba. Ott leült a nagy művészasztal mellé, szerényen, csendesen, s meghuzódva hallgatta a művészek hangos vitáját. Aznap járt le a téli tárlat beküldési határideje és a művészasztal zsongott az izgalomtól. A zsüriről beszéltek, az asztal többsége elkeseredve tárgyalta, hogy ismét a mesteriskoláscsoport került be.

Egy szőke, vastagnyaku, kálomista gyerek nagyokat ütött az asztalra, miközben egyre perverz torzképeket rajzolt a márványlapra, kifogyhatatlan humorral és százféle formában.

- Ti beszéltek, ti panaszkodtok? Hiszen csak jár a szátok és gyávák vagytok, meghunyászkodtok a hatalom előtt. Nem megigértétek, hogy az én listámra szavaztok? Hát ki az oka annak, hogy az övék győzött? Most beszélj Pupák, s oldalba lökte a szomszédját.

- A háziur kiabál, könnyü neked! De nekem családom van, s ha nem adok el, nem eszünk, mig ellenben...

- Háziur?... Nem szeretném, hogy abból a házbérjövedelemből kellene megélned, a mit én kapok az apámtól... De a ki a művészet feláldozásával akar érvényesülni...

- Mindnyájan hibásak vagytok. Tessék a sarkára állani annak, a ki panaszkodni mer. De azt hiszem nem sokára jobb idők jönnek. Az Epreskert fog bennünket megmenteni. Ez az egyetlen reményem.

- Majd meglátjátok! Olyan vérengző zsürizés lesz az idén, a minőt még nem látott e honhaza. Akkor aztán észbe kaptok. Pláne, hogy a velenczei kiállitást most nem ők rendezik...

Titokban a legtöbben elsápadtak. Zavart mozgás keletkezett. Féltették a kis konczokat. Pillanatnyi csönd állott be.

- Hurrah! Sándorffy Ákos kell ide, fel fogja robbantani az egész közkereseti társaságot.

E pillanatban ragyogó szemekkel jött be Sanyi. Amióta Párisból hazakerült, meghizott, rendesen öltözködött és finom, szines interieuröket festett. Vevői is akadtak. A társaságokban is jól fogadták. Kis bőgőjét - igaz - mindég el kellett vinnie, de nem bánta, azzal vigasztalta magát, hogy játszott ő már olyanabb helyen is, mint a minő egy-egy lipótvárosi zsur.

- Az. Pesten járt. A kutyás némettől hallom, a ki látta, utánna is ment, de az emberárban elvesztette. Azóta nyomozza folyton.

- Egy a forrás, tehát még nem elég megbizható hir. Hátha a kutyás német elvétette? Hiszen már tiz-tizenkét éve nem látta, szólt közbe az egyik, Párist megjárt festő, a ki most modern arczképfestészettel foglalkozik.

- Ah a skeptikus Louis, - az élő filozófus, - nevetett Sanyi. Hiába örvendezel fiu, Ákos Pesten van, s abból aztán baj lesz az Epreskert tájékán.

A szőke vastagnyaku kálomista örvendezve lebegtette hosszu, vastag czeruzáját, miközben lóbálta magát a széken.

- Annak, hogy megszünik majd a sok visszaélés, megszünik, hogy hazulról rendeljék meg az aranyérmeket, mint a párisi kiállitáson, hogy csak az kapjon ösztöndijat, a ki a farkát tudja csóválni, hogy falfestmények osztogatásával némitsanak el nagyszáju, de tehetségtelen alakokat, hogy az állami vásárlások a családban maradjanak. Mindez automatikusan meg fog szünni, hahaha! A kigyó a saját farkába harap.

- Kérdezzétek csak meg a külföldi szobrászzsurorokat, azok majd elmondják, hogy mi az a magyar művészpanama! Az Epreskert uralkodik? - Ez is jó. A reakczió ki fog törni? Ez is jó. De jön Ákos, a mozgalomnak vezére lesz, - ez a legjobb! Ede, mi van a teámmal?... Szervus Jani bátyám, - Isten hozott.

E perczben nagy, erős, örökké mosolygó, öregesedő ur lépett az asztalhoz. Mindnyájan felugráltak, helyet szoritottak és felültették az öreg urat a főhelyre.

- Hej, bátyám uram, hogyha állandóan itt élnél köztünk és látnád azt a pusztítást, amit azok végbevisznek! Semmi sem változott meg a te időd óta. Most rajtunk ütnek egyet, akkor téged szoritottak hátra. A világ nem változik... Hallottad a nagy ujságot? Sándorffy Ákos megkerült. Itt látták Pesten. Mit szólasz hozzá? Most már csak az kell, hogy beteljék a jóslatom: Künn a Műcsarnokban ujra basáskodjanak, s Ákos fogadja el a vezérséget. Akkor aztán megcsinálódik a Szecessió magától... Hej ha te is közénk állanál?

Viharos éljen zúgott fel. A kávéház többi vendégei mind felugráltak helyeikről, s kiváncsian nézték a művészasztalt. Mi történik ott? Ott pedig az történt, hogy a fiatal magyar művészek látszólag öntudatra ébredtek, hogy a felülről kormányzott művészpáriák közt az önérzet hóditani kezd, hogy már szinte várták azt a külső lökést, ami a levegőben lebegő kérdéseket dülőre hajtsa.

Izgalom fogta el az egész asztalt. Tervek keletkeztek tervek után. Hogy az öreg Szluha János közéjük állott, a mozgalom megindulhat. Nem vethetik szemükre, hogy fiatalos feltünési vágyás vezeti őket. Az öreg ur eleget szenvedte a semmibe vevés, a mellőztetés kinjait, sok hosszu éven át. Pedig már akkor is ott állott az ujitók első sorában, mikor a modern művészet még meg se született. A milleniumi kiállitás óta, amikor nagy képe ujra közösmert lett, ugy tisztelték a fiatalok, mint a nagy őst, az elvhűség áldozatát. Ezt Szerémy Ábris jól megmagyarázta, s az egész asztal helyeselte.

- Könnyü nektek, - nincs mit veszitenetek, - de nekem családom van, ha engem kidobálnak a kiállitásokról, mit tegyek?

- Meg aztán nincs még készen ez a Szecessió! Előbb aludni kell egyet rá, - meglátjátok milyen kevesen leszünk itt holnap...

- Annyian leszünk, ahányan eljöttök. Punktum. De egynéhányan leszünk, ugy-e Ábris? - mondotta Sanyi.

- Irok Nagybányára, meg Szolnokra, - azt hiszem, a java mind mellénk áll. A többi pedig menjen legelni az Epreskertbe.

Ekkor sunyi mosolylyal, hanyagul kezet fogva néhánynyal az asztal körül, vékony, éles hangon ezt mondotta egy ujonnan érkező, sovány, magas, állig begombolkozott ur, miközben affektáltan rácsolt:

- Urraim, ott künn vandál munkát végeztek... Egyetlen pleinair vagy modern kép sem jött be... Engem teljesen leszavaztak.

- Téged? - kiáltott közbe Ábris, - becsületszavamra állitom, hogy te voltál az első, aki refüzálást inditványoztál, oh, Benő, ösmerlek Benő...

Az egész társaság felugrált, az izgalom tetőpontjára hágott, Haranghi Benő Ábrisnak akart rohanni, de lefogták, a kávéház többi asztalánál mosolyogva nézték a festők izgalmas vitáját.

- Ez a hála, - kiabálta Benő, - amiért elhoztam a hirt, hogy tudjátok magatokat mihez tartani...

A pinczérek odafutottak, körbe állottak, mig végre az öreg Szluha János elkiáltotta magát: Üljünk le, uraim! Ez hatott. Benőt már kituszkolták, s a többiek megnyugodtak.

- Ilyen alak merészel ide jönni, kárörvendő, sunyi arczczal! - Miért nem engedtétek, hogy a képére mászszak? - idegeskedett Ábris. De látjátok, - megmondottam! Kezdetnek ez nagyszerü...

Most arról kezdtek tanácskozni, hogy mitévők legyenek? Csináljanak ellenkiállitást? Elhatározták, hogy bevárják a hivatalos értesitéseket. Hátha nem igaz az egész, csak nem ülnek fel Benőnek? Ábris egyre hevesebben ismételte, hogy ő örvend, ő magánkivül van az örömtől, hogy igy történt. Vajha Benő ne hazudott volna, s mindnyájukat refüzálnák, akkor aztán zárt sorokban vonulhatnának fel.

Az izgalom még tartott, mikor egy ujságkritikus, aki egészen az ő oldaluk mellett harczolt, uj hirt hozott:

- Azok sürgönyileg tiltakoztak az ellen, hogy a kiállitást ne a hivatalos művészegylet rendezze...

- De a velenczei kiállitás titkára félredobta sürgönyüket. Most aztán annál erősebben kell szervezkednünk...

- Helyes, - mindenki ott legyen, akiben vér van! De akadémikus egy se legyen közöttünk. Most majd mi refüzáljuk őket...

A társaság oszladozni kezdett. Mindenki arczára kiült a gond. A legtöbben féltek a harcztól. A biztos száraz kenyeret a bizonytalan puha kalácsnál többre tartották. Csak Sanyi és Ábris lelkendeztek. Az öreg Jani bácsi pedig mosolygott. Tetszett neki a fiatalság heve. Arra gondolt, amikor az ő művészetében is viharok zajongtak le. De akkor ő egymagára maradt. Nem volt kihez fordulnia. Művészetéért nem érdeklődött itthon senki. Hosszu, hosszu éveken át senki. Kiállitás mult el kiállitás után, de nem ösmerték. Ugy élt magányosan, a pusztáján, az ekeszarva mellett. Egyszer a muzeum igazgatója elkerült hozzájuk, vendégségbe. Előre örvendezett magában: «Végre egy ember, aki mifelénk vetődik, s akivel majd beszélhetek művészetről.» Aztán megösmerkedtek. De az igazgatónak egy arczizma se árulta el, hogy tudja kivel beszél, a buzáról csevegett vele, a pikturát pedig szóba se hozta. Egymaga maradt. A pusztai magányban... De már dereng. Csak veszekedjetek, fiuk!

Heteken át, hónapokon át magányba temetkezve, végre arra határozta volt el magát Ákos, hogy ahhoz menekül, aki szivéhez legközelebb van, az édes anyjához. Mindent otthagyott J. B. Cheramynál, tanulmányait, kész és félig kész műveit, s ő maga, szinte minden podgyász nélkül, ment a kora tavaszi éjben, át hegyeken, át völgyeken, mint egykor, régen, - de most visszafelé vezető uton, kiégett szivvel.

A nagyváradi szőllőhegyek közt, a kis udvarházban, az édesanyja karjaiban pihent meg. Az együtt érzett vele, mikor Margit hűségéről, szerelméről, nagy boldogságukról beszélt, összefüggéstelen mondatokat, inkább magamagának, elfojtott hangon. Olyan volt az öreg asszony előtt az egész, mint egy tündérmese, képzeletében vasorru bába lett a sok ellenség, Tündér Ilona a beteg feleség, s Argirus királyfi a fia, aki megküzd a tengersok akadálylyal. És győz. És éppen akkor veszti el Tündér kis Ilonáját és jő haza, az anyja kebelére, pihenni, sirni, szomorkodni. Tente baba, tente... ne busulj kis fiam, megtalálod még a Tündér kis Ilonádat... S fonta-szőtte tovább az édes anya a gondolatait, mialatt egyre a fiát nézte, aki ölbe tett kezekkel ült a verandán és nézte a napot, amint ott játszadozik a tengeri közt, suhan végig rajtuk, s nézte a szellőt, amint lengeti a hosszu leveleket, elbujkál a gesztenyefa lombjai között és illatárt kerget feléje a hársfasor felől. És nézte nyár elején vagy utolján, nézte, amint rőtbe borul a közeli erdő, hullajtja levelét, s közte járván, meg-megzörren a haraszt a lábai alatt. Majd jő a tél, hó boritja a tájat és Ákos szótlanul, maga elé merengve él az anyja oldalán. Ugy tünik fel ez az élet az édes anyjának, mintha már száz év óta tartana, napot nap követ, évszak után évszak jő, egy hosszu dermesztő álom volt az egész, miközben ápolják a szőlleiket, emberi hang alig hangzik, csak ha a vinczellér mond jó reggelt, vagy a kötöző lányok kivánnak szerencsés jónapot. Egyébként minden marad a régiben. Ha érik a szőllő, kötözik, pakolják, küldik Pestre; jön aztán a szállitókocsi, meg elmegy, amig csak szőllőt adnak a tőkék, rendes időközökben ismétlődik meg minden, hosszu, hosszu évek óta. Ákos ebbe az életbe belefásult. Nem vágyott semmire. Élt az emlékeinek. Azokat is alig érzé. Csak ült a verandán és nézte a napot, amint száll és ereszkedik, a fecskét, amint jő és megy, a szellőt, amint lengeti a lombokat, az esőt, amint csapkodja a házereszt, csak nézte, nézte mindezeket és nem látott semmit. A szivére boru szállott, a szemére hályog tapadt, az érzését dermedtség fogta el. Mikor fog eljönni a szabaditó Segitség! Soha, soha, hadd maradjon minden igy. Aludjatok érzések! Tente baba, tente...

Egy éve, két éve? Hány éve, hogy itthon van? Reggel volt, őszi nap volt, rőtbe borult falevelek susogtak feléje. Hivták ki a hegyek mögé, a nagy, sziklás lankásra, a Kőrös kavicsos partjára. A víz lenn folyt, sebes iramodással a gránitpart alatt, nagy, hullámzó, csillogó szürke sávban, melyre megfeküdt az őszi napsugár. Tömzsi hegyek kacskaringós profiljai zárták körül a látóhatárt, komor hangulatok terpeszkedtek ki belőlük, s szálltak át a sárgásbarna sikságon át a megmivelt lejtőkre, mig a hegysüvegeket a szürke felhőkön áttörő őszi napsugár zöld, sárga, violaszinü vagy vörösesbarna szinekre ötvényezte.

Ákos egyszerre megdöbbenve érezte, hogy szinek, határozott szinek incselkedve játszanak vele. Oly jól ösmerte e helyet. Gyermekkora száz emléke tapadt hozzá. De látni csak most látta. Felébredett álmából. Mint az álomkóros, dülöngve indult meg a hegyi uton. Egyenletes világitásban tünt fel előtte a táj. Egy uj szinjáték, mely merőben eltért a villeneuvei szinképektől. Hová lett a mult? Hová az izzó napsugár, a szintörő, a vonalbontó, a mindent ezer reflexbe bontó napfény, régi kedvese, örök kételyeinek és küzdelmeinek tárgya? A szinfanfár elsülyedt. Magával temette dalos tavaszát életének. Most itt az ősz, - a nyár kiugrott, elsikkadt, még születése előtt. De nem érezte hiányát. Már nem érezte. Megnyugodott a változhatatlanban. Megnyugtatta a kinos, a nehéz magány? A gyülöletes magány? Honnan ez az uj tájszemlélet? Honnan ez a végtelen jóérzés?

Csak nézte, nézte az uj világot. Egyszerre szineket látott, nemcsak levegőt, nemcsak atmoszférát, melybe Villeneuveben minden felolvadt, anyagtalanná téve az anyagot, amelyhez csak hozzáért. Most szint nyert minden tárgy. A hegyes táj nagy vonalhatásokat mutatott, melyeket reflexek nem bontottak fel, anyagkülönbségek érvényesültek, melyeket a vibráló napsugár nem tört át és át, nagy egységbe olvadt a táj, komor, borus, bánatos érzésekbe merülve. Nyugodalmas hangok békés egyszerüsége ült mindenen. Villeneuvei gazdag fényjáték helyett felhős égnek egységes világitása borult a mindenségre. Ebben az egységes fényben él minden szin. Külön szépségeket fedezett fel bennük. Gyönyörködött a vörös finom árnyalataiban. Ujjongott a sárga rejtett izgalmain.

Megértette a nagy titkot, mely egyszerre feltámadt előtte. A nagy Pán megszólalt és leleplezett neki - a kiválasztottnak - egy darab természetet. Megint a régi természetbuvár lett. Egyéni bánata beleolvadt a természet melancholiájába. Csodás napokat élt igy át. Bámulta a változó, nagy dekorácziókat, melyekkel a maga bánatát a természet körülhintette, körülhimezte, hogy egységbe foglalja, magához vonzza s ilykép meggyógyitsa. Most egyszerre ugy érezte, hogy ébred. Előbb a szinek muzsikáját hallgatta: elpihent a halk, tompa, sordinón játszott melódiákon. Aztán a vonalfelépitéseket figyelte meg: megnyugodott az arabeszkek nyugodalmas, naiv egyszerüségén. Egy-egy felfrissitő sóhajként tört elő kebléből az átélés izgalma, a nagy formákba jegeczedett táj szemlélése közben. Ez izgalom alkotódüht ébresztett benne. Ifjonti munkavágyat. Édes anyja nagy szemekkel nézte, mint jön egy nap sietve haza, szed elő tintát-pennát és ir. Azután fut-rohan el, napokon át kóborol a határban, végre jön egy csomag, melyet ideges izgalommal tép fel, szed ki belőle vásznat, ecsetet, festéket és mint az éhséglázban szenvedő, neki esik a munkának.

De festői viziója ujjáébredt, uj igazságokat ösmert fel, uj feladatokat tüzött ki maga elé és képzeletében egymást kergették a grandiózus képek, ahol minden emeli, segiti, kiegésziti egymást, semmi sem él külön életet, de egységbe olvad minden; melyet minden sért, ami kirí a harmóniából, de elfogad mindent, ami, ha felbontja, szinezi, részletezi is a tömegeket és a tónusokat, de egymáshoz való viszonylataikban összefüggő, tökéletesen harmónikus és egységes. Kereste a legkiáltóbb szineket, hogy a legfinomabb harmóniákba olvassza őket. Hatalmas Szimbolumokká váltak lelkében a szinek...

Egy éve, két éve? Talán öt éve is elmult már annak, hogy idekerült a szőllőshegyek közé, ahol uj ideálokra akadt, uj szépségeket fedezett fel, uj művészetet sejditett meg. Kemény, erős munka volt. Sok kétséget kellett legyőznie. De ujra férfi lett. Haját megeste már a dér, szakállt eresztett, bár abba is beleszaladt egy pár finom ezüst hajszál, de tekintetében az öntudat tüze ég, már csak művész, csak teremtő, aki ugy érzi, törtet előre a sziklás, meredek lejtőn. For ever. De hová?

Igy történt, hogy Ákos eltemette a multját s megindult az uj küzdelemre. De hová? Megcsókolta az öreg édes anyja homlokát, aki áldást hebegve, imádkozott. Aztán ujra vonatra szállott, át hegyeken, át völgyeken, de hová? Keresztül Pesten, ahol megpihent...

Pest ekkor megfogta. Az utczákon plakátok, a plakátok kiállításokat hirdettek, a lapokban művészetről is szó volt. Ákos csodálkozott. Barangolt az utczákon, egy napig, két napig s fölötte csodálkozott. Ekkor ösmerte őt fel a kutyás német. De Ákos nem tudta, hogy figyelik, este lett, ment ki a Dunapartra, az elevátor felé és nézte az esti kép hatalmas, nyugodalmas csöndjét.

A kutyás német már ekkor nyomában volt. A nagy, sovány fiuból hatalmas, erős férfiu lett, akit már jogtalanul illetett meg a kutyás német jelző, mert igazi magyar ur lett belőle s mint Stefi baronessze férje, állandó barátságban maradt a müncheni magyarokkal azután is, hogy hazajött, átvette a birtoka kezelését és pesti lakását egész muzeummá rendezte be. Az egész modern iskola képviselve volt ott, élén Sándorffy Ákossal, akinek egyik hatalmas pleinairjét egyenesen J. B. Cheramytól vette meg. Aki igazán meg akarta ösmerni az uj magyar festőiskolát, az ő andrássy-uti lakását kellett megtekintenie. Mint lelkes műbarát, részt vett a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon mozgalmában és állandó segitője volt művészbarátainak.

Amikor Ákos megállott az elevátorok előtt, hogy a hatalmas dunai panorámában gyönyörködjék, a kutyás német, aki jó darab uton kisérte idáig, most már szentül meg volt győződve, hogy e körszakállas, deli férfi nem lehet más, csak festő, ő, Sándorffy Ákos. Ahogy a természet elé lépett, a megértés biztonságával, a nagy vonalak tökéletes felfogásával, ahogy felösmerte szemével a lényeges konturokat, kikereste és követte azok mozgásirányát: mind arra mutatott, hogy most festő, a természet lényegét megértő művész szeme dolgozik, akár egy örökös működésben levő szivattyu.

Ákos meglepetten nézett hátra. Nem ösmerte fel. A jó magyaros kiejtése egyenesen félrevezette.

- Nem ösmersz meg? Én vagyok, a kutyás német... de már inkább kutyás magyar, emlékszel-e a müncheni időkre?

Hogyne emlékeznék! Itt az esti légben, ahol homlokát körülcsókdosta a hazai szellő, egész ifjusága feléledt a lelkében. Egy hangot kellett csak megütni és visszhangzott benne minden, az egész mult, minden, ami elveszett, a régi fájdalom, a régi keresés, az örökös tépelődések, melyek ujra feléledtek, a régi sebek, melyek kiujultak s emlékezett a homályos ködképre, Lóri baronessere, amint ott fekszik a veranda diványán... Hullámos szőke haja végig omlott nyakán és vállán, félig elfödve arczát s lebukott a vörös japánpárna szélén - óh, hogy él még lelkében e vizió! Hogyne emlékeznék?...

- Hogyne emlékezném a müncheni időkre! De te barátom, mit csinálsz te?... Igazán meglepett ez a váratlan találkozás... Megösmertél?

- A találkozásunk nem olyan váratlan. Már tegnap felösmertelek, de elvesztél a népáradatban. Azóta egyre kereslek. Mi nem feledtünk el, nem feledünk el soha...

- A feleséged, Stefi, meg Lóri baronesse... Istenem, milyen régi, élő emlékek! - mondotta inkább magába. És elindult. A kutyás német pedig beszélt magukról, az eltünése óta. Hogy jött haza és vette át birtokait, hozta magával Stefit, akivel boldog, van már három gyönyörü gyermeke, mind fiu, erős keménynyaku legénykék. Micsoda magyar asszony lett, Stefiből! És - tette hozzá - velük lakik Lóri is... Itt, ebben a házban, talán feljöhetne?

És Ákos felment vele. Fel a második emeletre, megvárta, mig a csengetésre ajtót nyitottak, letette felső kabátját az előszobában, bement a kutyás német nagy bőrgarnituros dohányzójába, leült egy angol székbe s rágyujtott egy szivarra. Tette mindezt öntudatlanul. Aztán ült, mélyen belesüppedve a nagy angol karszékbe és szivta hosszu, vastag havannáját. Körülötte füstfelhő keletkezett s azon át látta Lórit, amint ott fekszik a veranda ripszdiványán, hullámos szőke haja végig omlik nyakán és vállain, félig elfödve arczát és lebukik a vörös japánpárna szélén... A kutyás német pedig beszélt a gyermekeiről. Ákos nézte a füstkarikák közt Lóri hullámos, szőke haját, mely végig omlik a nyakán, egyszerre megmozdul, a haját hátrasimitja s azok kontyba foglalva koronázzák a homlokát, mely alól két tüzes szem kaczag feléje.

Mint a galamb turbékolása, olyan muzsikája van a kaczagásának. Aztán melléje ül és Ákosnak megfogja a kezét s néz rá szeliden, bünbánóan:

- Óh, hogy előkerült, igazán köszönöm neked sógor, hogy ráakadtál, milyen férfias, milyen erős lett maga Ákos. Hát én? Nézzen meg. Hiszen maga egy szót sem beszél, mi baja van magának, Ákos?

Ákos maga elé nézett, bele a füstkarikákba, azon gondolkodott: csalódik-e? álmodik-e? Itt van, Lóri van itt? Ez a Lóri? Ez az erős, molett nő, hatalmas Stefánia-hajával, nagy kék szemével, a friss szépséggödröcskékkel, buja, kerek, idomaival? Ez az ő Lórija?

- Mi baja van magának, Ákos?... Igaz, gyászban van. De hisz annak már sok-sok éve. Azóta sok homokot fútt el a szél az Izar partján. Emlékszik még a régi sétáinkra az Izar partján? Igyék egy pohárka magyar törkölyt, Ákos!

E pillanatban erős ajtócsapódás és jött be Stefi a gyermekekkel. A kutyás német ragyogó apai szemekkel mutogatta gyermekeit.

- Nos, nincs egy szava hozzánk? Hogy mi milyen jó magyarok lettünk? Hogy én is, Lóri is kivülről tudjuk Petőfit?

Ákos, mint álomban, nézett körül és csak lassan tért magához, azon véve észre magát, hogy egyedül van Lórival, aki beszél neki régi históriákat, nymphenburgi kirándulásról, csolnakázásokról a starenbergi tavon, mintha mindez csak tegnap történt volna. Az évek nyomtalanul tüntek el, a mult - emlékként - elevenen élt Lóri lelkében.

- Aztán... Tudok mindent aztán is... Látja ezt a csomagot? Az Argus de la Presse mindenről beszámolt. Itt vannak a képeiről szóló kritikák, a Szalon kitüntetettjeinek névsora, az eljegyzése és lakodalma hire, Ranc czikkei, hir a halálesetről, minden, minden. Mint nyitott könyvből, olvastam minden lapját életének... Igen, mert én, la... aztán felugrott, becsapta a könyvet, melybe az Argus szelvényei voltak beragasztva, egyet füttyentett és azt mondta hajbókolva: «én már anyám csak ilyen vagyok».

Ákos káprázó szemmel nézte Lórit, a hatalmas Stefánia-frizurájával, nagy kék szemével, arczán a friss szépséggödröcskékkel, buja, kerek idomaival.

- Bántott, hogy nem tudtam, hová lett azóta? De tudtam, hogy még látni fogom. Tudtam, hogy a maga erős fizikuma elbirja a..... második csapást is. Pedig..... s itt egészen melléje ült, - pedig ez sulyosabb volt, mint az első, - s részvéttel végigsimitotta a homlokát, a puha, lágy, bársonyos kezével, mint régen, egykor, a müncheni szép, fiatalos időkben, a mikor Ákos a festéstől fáradtan végig szokott dőlni a ripszdiványon.

Ákos felocsudott. Meglepetve érezte, hogy Lórinak igaza van. Hogy életereje felszökkent. Hogy ereiben vér pezseg. Hogy, - hogy érezte, ki fogja heverni ezt a második csapást is. Megfogta hát Lóri kezét. Az rámosolygott, - diadalittasan.

- Egyszer, csak egyszer szerettem volna önnel beszélni. De nem lehetett. Eltünt. De tudtam azt is, hogy beszélni fogok még egyszer önnel. Megéreztem.

- Hát volt nekem jogom, van nekem jogom a multhoz? Elkéstem. Megbünhődtem érte.

- Magát is Lóri? Jóvá teszem... De jóvá tehetem? Kezét megfogta, szemébe nézett, s ebben a pillanatban Lóri szeme egyet villant. E villanás tüze végigcsapott az egész testén és megremegett belé. Már nem volt többé a maga embere. Most már a szenvedelme uralkodott rajta, a vére lázongott, s az ajkai remegtek. A kutyás német pedig jött be, hivta asztalhoz és ő karját ajánlva Lórinak, tántorgó léptekkel ment át az ebédlőbe. Aztán szótlanul nézett maga elé. A harmadik harapás után fenékig üritette ki poharát. Szeme kigyuladt. Mindnyájan észrevették a változást. Csak Lóri értette meg, s mialatt kezeik összeértek, rámosolygott, kihivóan.

Már másnap reggel szállást fogadott, a Nagy János utczában, magas földszint, igazi garçon urilakást. Sietve berendezkedett, mindennap eljárt Lóriékhoz, mindenben kikérte a véleményüket és mikor kész volt az uj fészek, elhivta őket beszentelni. E napokban más nem érdekelte, mint az uj lakás, nem gondolt egyébre, csak a lakás kényelmes berendezésére, s dicsekedve mutogatta Lóriéknak, milyen raffináltan érdekes benne minden, és Lóri megértette. Mindezt a felkorbácsolt viharzó szenvedelem vágyakozásának tulajdonitva.

Természetesen mihamar hire ment, hogy Ákos megkerült, Pesten van, a lapok foglalkoztak véle, s mire a lakása kész lett, egymást érték a látogatók. Először Verebély kereste fel, aztán jöttek többi barátai, Sanyi, Robel-Révi, Juhász, a szobrász, a legtöbbjét még a François I. idejéből ismerte. Hogy mit csinált oly sok ideig? Pihent. Most majd dolgozni fog. Itt marad egy darabig Pesten. Hogy jöjjön el az Abbáziába? Jó, egyszer majd elmegy, de csak ugy, ha nem czeremóniáznak véle, hogyha egyszerüen hagyják leülni az asztalukhoz, mint a többit. Jó?

Ákos egy este el is ment, már akkor tele volt az asztal. A zsüri csakugyan olyan konzekvensen kegyetlen volt, a hogy csak Ábris óhajtotta. Az elkeseredés általános volt. Egyszerre tizen is panaszkodtak, hogyne, mikor a legtöbbjének életkérdés volt az eladás, mikor a visszautasitás megfosztotta őket a reménytől is, a mikor még önmagukat sem okolhatták, mikor áldozatnak érezte magát mindenik. És martirnak lenni jó. Most jajonghattak kedvükre. És Ákos ült közöttük e bábeli hangzavarban, s nem értette meg őket. Az öreg Jani bácsira nézett és az rámosolygott, - csendesen!

- De kérlek barátom, ha annyira tudtad előre, hogy igaztalanul bánnak majd el veled, miért dolgoztál modernül, ha most csak azt bánt, hogy nem adhatsz el?

- Ohó, - kiáltották, - nem ez itt a kérdés. Mindenki ugy dolgozik, a hogy érez. Az egyéniségét senki se áldozhatja fel. A zsürinek minden törekvést méltányolnia kell. Az Epreskert nem bérelheti ki magának az örök igazságot.

- Nem mi választottuk, ők többségben vannak! Mindent lefoglalnak. Mindenre rátehénkednek...

- Jól van, a mit kerestetek, megkaptátok, - kiáltotta Ábris. - Gyávák vagytok. Nem mertek szervezkedni. Mert csak a szocziális organizáczió segithet rajtatok, proletárokon!

- De ha az eladás a fődolog, mért nem festettél ugy, hogy az Epreskertnek is tessék?

- De akkor meg miért kivánod, hogy a máskép érző elfogadjon? A művészetben nincs tömegérzés. Ott csakis az egyénnek van joga. Ha egyén vagy, érvényesülj külön, vagy egyivásu társaiddal.

- Verebélyt sem utasitották vissza, mert az meg a szájuk ize szerint fest, mindenek szájize szerint, - szólt közbe egy hórihorgas ifju.

- A távollevőkről vagy jót, vagy semmit, mondotta halkan, de energikusan Kemény Zoltán, - Verebélyt különben is ne bántsátok. Annak a tudásához szó sem fér. Bámulatos a festői készsége. Egyszer jelen voltam, mikor egy fejen dolgozva, hirtelen ugy érezte, hogy a lehajtott fej helyett jobban hatna a féloldalt felfelé hajlitott fejtartás. A modell még alig változtatta meg a fejtartást, a mikor már ő átfestette a vásznon, mintha szobrász volna, a kinek csak egyet kell forditani az agyagmintáján. Ez egyszerüen büvészkedés volt!

E perczben berontott egy ujságíró, s hangosan kiáltotta: «Hallották? Kormos Laczi öngyilkos lett!» Megrendülve fogadták a hirt.

- Ez már nem is az első eset, Péter Elemér tragédiájának is ez volt az oka.

- Hogyne, még Münchenből. Akkor éveken át Rubenst másolta. Öngyilkos lett?

- Dehogy volt, - ugyan ne légy olyan frivol, - szólt oda Ábris. Mélyebb okai voltak annak. Elemér megrendült a töprengései közt, benne a hajlamai és a jobb belátása tusakodtak, - a régiekhez vonta a családi tradicziója, - az érzése pedig egészen modern volt, s mikor egy ujabb kisérletét refüzálták...

Az este gyászos hangulatban telt el. Lehorgasztott fejjel oszladoztak. Csak Ábris volt szörnyü vidám:

Most majd mennek kunyerálni..... Meghunyászkodni... ide se fog járni egy darabig a fele se. Igy jó ez, gyáva ficzkók!

Ákos megrendülve nézte őket. Elindulóban Ábris félrevonta s igy szólt hozzá:

- Ne törődj velük. Hiszen ezeket nem a művészi meggyőződés vezeti. Itt csak a konczról van szó. Csak az érvényesülési vágyról. Itt frázis az egyéniség, a hivatás, a modernség, ezek mind tömegművészetet produkálnak... Most ezzel reméltek sikert aratni a kritika és közönség előtt, hát igy pingáltak, jön egy ujabb divat, pingálni fognak amugy...

- Hát persze, persze, de azért lesz itt néhány komoly művész is, azt hiszem, - felelte Ákos.

A kijáratnál összetalálkoztak az öreg Jani bácsival, a ki rájuk mosolygott csendesen.

- Na bátyám uram, - mondotta Ábris - fiatalságában bizonyára nem azért haragudtak a zsürire, mert a refüz folytán nem adhattak el, ugy-e? Akkor még nem kosztkérdés volt a művészet, ugy-e?

- A mikor a nagy művészi problémákkal viaskodtak, egészen mellékes szempont volt az eladás. De most már ezek készen veszik át a formulát, csak ki akarják zsákmányolni. A többiek más formulát árulnak, ezek megint mást. Kalmárok valamennyien.

Mosolyogva, de nehéz szivvel váltak el. Ákos ment ki a Dunapartra, nézni a Dunában fürdő eget, millió csillagaival, csodás fényfoltjaival, s azon töprengett: mit tegyen? A szive összeszorult. Lórira gondolt és nem tudott határozni.

Ábrisnak igaza volt. A téli tárlat megnyiltával egymásután maradtak el az Abbáziából, mint a patkányok a sülyedő hajóról, menekültek ki a Nicolettibe, ki a Royalba, biztos révbe, az Epreskert védő szárnyai alá. Nemsokára egyedül maradtak. Sanyi nagyokat kaczagott.

- Ede, hol vannak a művész urak? - kérdezte a főpinczért... Megfutamodnak a pályadijak mellé, ott állanak sorfalat a Hold-utczai kapu előtt, a minisztérium III. szakosztályának előszobájában. Ösztöndij, segélydij, - dij kell a birkózóknak!... Nagyszerü ideálisták!

- Igy van ez barátom. Ezek az emberek a pillanatnyi jólétért feláldozzák a távoli hasznot. Rövidlátók. Kicsiny agyvelejüek.

- Ez az. Mit akarsz tehát velük? Az igazi művészt a művészete érdekli, azért kész feláldozni mindent. De itt nem a probléma idéz elő tülekedést. Hogy az impresszionizmus vagy a kiszinezés, hogy az egység visszaadására való törekvés, vagy a hazug részlet-kendőzés győzedelmeskedjék-e a művészetben: az nekik nem okoz fejfájást. Állami vétel, pályadij, érvényesülés, szóval a koszt a fődolog. A művészet itt nem czél, csak eszköz. Én már fölismertem a helyzetet. Nem is érdekel itt semmi. Te se akarj apostoloskodni! Arról lehet csak szó, hogy nehányan, kik máskép gondolkodunk, álljunk össze. De szigoruan zárt társaságba.

E fölismerés vezette őket ezután minden összejövetelükben. Az erre vonatkozó tárgyalásokat áttették Ákos lakásába, s elhatározták, hogy a velenczei kiállitás után, - ez lesz a próbakő! - megcsinálják a megalakulást. Tehát nagyban készültek Velenczébe! Eközben Robel-Révi, a ki vidéken fészkelt, sokat hivta magához Ákost, mert, ugymond, szeretné neki bemutatni ujabb törekvéseit. Már benn voltak a hideg télben, egy szép havas napon leutazott tehát hozzá. A nagy, alvó kertben, a hólepel alatt, minden csöndes volt, a szél nem bántotta a zuzmarás fákat, a kerti utakat ellepte a frissen esett hó, s a kis fehér házra csönd ült. Egy egész sajátos, egyedülálló művészi környezetet teremtett itt magának a disztinkcziókat szerető művész. Elemző elmével apart hatásokat épitett fel, az alacsony szines szobákban, a hol egyedül élt a családjával, egészen azok életéből szedve a festői motivumokat. A legegyszerüebb, de a legritkább mozdulatokat kereste ki, csupa leegyszerüsitett, finom szintónusokban, a futó benyomásokat hirtelen való visszaadásban, rögtönzött előadásban, leplezetlen kézirásban. Ákost ez a gazdag szinjáték valósággal elragadta, - s mint a gyermek a kaleidoskop szinpompájától elbódulva, - kéjjel szürcsölte e szemgyönyör izgalmait. Érezte, hogy e szintüzijáték fénypompájában sok a közös vonás uj szintörekvéseivel. A reflexek gondos kikeresése helyett nagy szinegységekre való visszavezetést talált. A szinte spiritualisztikus atmoszféra-hatások helyett jogaikba léptek a tárgyak, szineikben, anyagukban egyaránt. Ez a megfigyelés jólesett. Ujjongani szeretett volna. Ugy érezte, hogy testvérére talált. Áradozó szavak helyett azonban megrázta barátja kezét:

Aztán elindultak a kisváros főutczáján, át a réten, mélyen belesüppedve a hóba. Nagy végtelen szürkésfehérség vette őket körül. Egy-egy sürgönyrud, leveleveszejtett fa kopár ágai vittek be szint a szürkeségbe. Ákos szinképzelete kigyult. A közös törekvésekre gondolt és örült a rokonságnak.

- De engem már nem a futó benyomások, a fugitiv hatások, az elemzés, meg a gyors, az illanó mozgás izgat. A régi részletkeresés helyett nagy egységeket keresek. Azt, ami összekapcsol a mindenséggel; titkos szimbólumokat, melyeket megéreztem, lappangó vonatkozásokat, melyek utamba állnak, mint életünk árnyékai. Nagy, egyszerü, hatalmas harmoniákat látok. Grandiózus képek élnek a lelkemben. Nem hiszem, hogy a nyugodalmas mozgásokat a régiek mind kiaknázták volna, rejtve maradt szépségeket keresek, soha meg nem álmodott mozgáslehetőségek lappanghatnak még a legnyugodalmasabb nyugalomban is... Uj vonalakat, uj formamegoldásokat sejtek meg a lelkemben, ezeket a nagy magány, az esztendős magány keltette bennem uj életre. Ott künn, a váradi szőllőshegyek mögött támadtak bennem e viziók, mialatt lestem a napfeljöttét, bujkáltam a naplemente mögött s az egész tájon hatalmasan egységes világitás ült, mely érvényre juttatott nagy szinegységeket, elfojtott minden reflexet, soha nem látott tónusharmóniákat teremtve. Az impresszionizmus megölte az anyagot: fel kell tehát ujra támasztani; megölte a formákat: meg kell őket menteni. Nagyon is lelkiismeretes akart lenni a milliónyi reflexek visszaadásában, de ki versenyezhet a természettel? Igy születtek meg a nagy hazugságok. Ujra halált mondok a hazugságra, a szineket hazudó, a formát megölő, a futó benyomásokat glorifikáló hazugságra: keresni fogom a nyugodalmat, az egyszerü formát, a mozgást leegyszerüsitve, az adagoknak élénk, ritka, százszorszép szineit, amint nagy harmóniákba összehangolva, egyetlen szin gazdagságába összefoglalva, titokzatos világokat teremtenek, valami nagy dekorativ igazságot, aminő nincs sehol, csak a lelkemben, égő, fuldokló, lihegő szinvilágot, amelyben titokzatos lények élnek, lélegzenek, jajgatnak, kaczagnak, ugy, ahogy én akarom. Barátom, hogy káprázik, sistereg, rakonczátlan őserőben, a lelkemben élő szinvilág!... Barátom, micsoda uj muzsika ez!

A homály lassankint rászállott a tájra, a távolból fénypontok csillantak fel, indultak vissza. Hosszan elgondolkozva haladtak. Lelkükben álmok viaskodtak.

Mikor másnap otthon körülnézett, egészen idegenül érezte magát otthonában. Keresni kezdett valamit. Amire már hónapok óta nem gondolt, mert valami kizavarta, semmiségek, melyek alig érdekelhetik s amelyekkel többé nem is foglalkozik. Idegesen öltözködött fel, elindult, ment keresni, megállott minden ház előtt s csak később jött annak a tudatára, hogy műtermet keres. Igen, dolgozni fog. Lelkében kialakultak a képek s most már látja őket. Csakhamar talált is műtermet, elment a festékkereskedőhöz és nagy gonddal vásárolta össze palettáját, főleg a sárga szint s annak variáczióit, oly élénken, elevenen látta a szineit, mialatt beszélt közönyös dolgokról, járt-kelt, megebédelt, ujságot olvasott, folyton a szineit látta, az alakjai közt élt s azokat tanulmányozta. Boldoggá tette ez az érzése. Olyan fiatalnak érezte magát, mint még soha. Kezét dörzsölve, ment fel Lóriékhoz, egyre ismételgetve magában:

- Dolgozni fogok... Mégis jó volt, hogy Robel-Révi-nél jártam. Ez felszitotta a lappangó tüzet...

A kutyás németnél testvéri szeretettel fogadták. Ákos boldogan ujságolta nekik, hogy műtermet bérelt, hogy dolgozni fog, hogy hirtelen lappangó képek ébredtek fel benne, hogy oly intenziven látja őket, mintha örökké azokon dolgozott volna. Az asszonyok csodálkozva hallgatták, Lóri egészen melléje ült és kaczéran ránevetett. Vidám volt az egész idő alatt, Stefi énekelt, zongorázott, a fiuk tánczoltak, a kutyás német uszott a boldogságban. Ákos egészen felvillanyozva nézte őket, miközben egyre Lórival foglalkozott. Vacsora közben kezük többször találkozott, mire tüzár futotta át. Ákos ily pillanatokban bódultan dőlt hátra. Szenvedett. Kinozta a vágy?

Vacsora után vendégek jöttek s vidám zajongás közben szolgálták fel a teát. Ákos elhatározta, hogy meglesi a pillanatot, hogy Lórival négyszemközt beszéljen.

A gyermekszoba sötét volt. Lóri nesztelenül nyitotta ki az ajtót. Ákos átkarolta.

- Lóri, nem igaz, szeretsz, érzem - és ujra elkapta. Lóri nem menekült. Odasimult hozzá és ő érezte a lehelete tüzét.

- Csak szerettelek... még mostani érzésemben is több az igazi szenvedély, mint a tiédben, mikor rajongsz... Én nem kerestem a multadat, mért kerested te?

- Hogyan? Szeretlek, képzeletem tüzes forrása te, ujjáélesztőm, megmentőm, mindenem...

- Vagy és lész örökre. Hónapok óta viaskodom önmagammal, de te, a te varázsod mindennél erősebb, legyőztél.

- Lóri, megőrjit ez a te hangod... Lóri, imádlak... a régi, még lángolóbb szenvedelemmel...

E pillanatban hangok közeledtek. Lóri kifutott. Ákos a hátsó ajtón kiment, kikerült az előszobába és angolosan távozott. Ezer tüzes kigyó harapta a lelkét. Futott a hideg, metsző szélben, mely lecsillapitotta. Nem értette ezt a nőt. Mit akar tőle? Szereti? Ha nem, miért kaczérkodik vele, mért követi, mért üldözi? Álmatlan nyugtalan éjszakája volt. Másnap reggel, lehetett ugy tiz óra, hogy felkelt és elkészült, az ajtóban szembe került Lórival.

Lóri belépett, letette felsőkabátját, lehuzta keztyüjét és leült a pamlagra. Intett Ákosnak, hogy foglaljon helyet.

- Beszélni akarok magával, kedves Ákos, tudja ugy-e, hogy én magát ösmerem? Maga most ujra menekülni akar tőlem?

Ákos egyszerre megértette. Lóri tanult a multból. «Ha mellettem van - gondolta - nincs semmi elveszve. Csak ha elmenekül, elvész a hatalmam fölötte.» De mért játszik vele? Szereti? Vagy más terve van?

- Feleljek őszintén, Lóri? Most nem akartam menekülni. Most nem vagyok olyan fiatalosan gyáva. Az élet megedzett. Most harczra kelek magával. Most meg fogom hóditani... Ne féljen, nem siklom ki rózsás körmei közül.

- Lóri, játszunk tehát nyilt kártyákkal. Hidd el édes, szeretlek, vad, férfias, brutális szerelemmel. Mondd meg őszintén, mi a terved?

- Még nem szeretsz eléggé. De szeretni fogsz. S akkor ujra a tiéd leszek... Gyerünk, nézzük meg az uj műtermedet. Ne feledd el Ákos: amikor ujra igazán szeretsz...

Tehát próbára tesz, gondolta Ákos és reménykedve ment vele a műterembe, ahol az időközben felfogadott inas már mindent előkészitett a munkára. Ákosban égett a munkavágy és következtek a szép, szorgalmas napok, tele vázlatrajzolással, tervre terv született, de mindent elvetett. Képzeleti képei nem illettek be az adott keretekbe. Keserves vajudás közt látta be, hogy a képzeleti kép és a megrögzités közt milyen nagy az ür.

Egy este Verebély jött el hozzá a lakására és csodálkozva látta, mily kedvetlen.

- A lelkemben sok a kép, azokkal viaskodom, valamit keresek, egy keretet, egy alkalmatosságot, hogy mit, magam sem tudom?

- Segitsek rajtad? Hiszen itt van a közeledben az az ember, aki segithetne rajtad is, meg a magyar művészeten is, de nem akarjátok észrevenni.

- A nagy magyar épitész, akire szükséged volna, a nagy keretteremtő, akivel egygyé válva, grandiózus képeidet megoldhatnád...

- Az Erzsébet királynő emléken dolgozgatok épen. Csak ugy magamnak, firkálgatok, játszadozom. Mert hiszen ugy sem fogom kivihetni. Már egészen lemondtam mindenről. Magyar formanyelven beszélni csak unokáink fognak...

- Hát persze. Minden nép a maga érzését csak a maga nyelvén fejezheti ki. A művészet pedig érzés kifejezése. Az épitészet is az. Ezer oka van annak, hogy a magyar épitészeti formanyelv az egyszerü konstrukcziók diszitésénél megakadt. De én azt vallom feladatomnak, hogy ezt a fejlődést tovább vigyem. A modern problémák szellemében persze, tehát ép az ellenkezőjét annak, amit a többiek csinálnak. Nem a régi beszédmódot kell a modernbe beleplántálni, hanem a magyar törekvéseket a modern technika, az uj szerkezetek fejlődésében érvényesiteni, s az uj formanyelv alkotása közben magyar hangot megütni.

- A népies formák továbbfejlesztésével. Mint a finnek. Mint az angolok. Ki-ki a maga egyénisége szerint. Nekünk ezt a magyar népstilust meg kell tanulnunk, mint valamely nyelvet, ki kell találnunk szabályait, bele kell mélyednünk szellemébe, hogyha majd monumentális feladatok elé állit az idő, belevihessük e formák szellemét. Örökké a holt régit kintornázni, eh, kinek jut ma eszébe a latint vagy a görögöt tovább fejleszteni? Ilyen szerencsétlen idea csak az épitészek körében születhetett meg... Látja, uram, épen az ön művészete a legfőbb érvem. Ön Párisban vagy Páris környékén élt, éveken át franczia földön festett, de mert egyéni a látása, a művészete, mindjárt kiéreztem belőle a - nemzetit is.

- Persze. Ez magától jött. Ezt a faj érzése sugalta. A ritmusában rokon zene hangjai hallszanak a magyar népzenével, a magyar dekoráczióval. A szineiben, a szin összhangjaiban, az érzése formájában. Ezt tudatosan lehet fejleszteni, de csak annak, akit erre különben is rávezet az ösztöne. Mondjuk a vére...

- Igaza lehet, idegenben mindig észrevették, hogy a látásom módja, hogy is mondjam csak? hogy hát idegen. Ez lehetett az. Magyaros, ősi ritmusok megcsendülése. Mostani álmaimban is van valami, ami - érzem - az enyém. Ott születtek a fájdalom néma éveiben a váradi szőllőshegyek mögött. A nagy magányban. Most felszította egy uj érzés, ellenállhatatlan munka vágyak gerjedeznek bennem, de nem tudom még őket fixirozni.

- Hiszen, ha a viszonyok megengednék, hogy egyik-másik tervem megépülhetne! Uj nemzeti irányt csak épitészethez simuló és általa kötött művészet teremthet! Ha olyan művészegyéniségekkel társulva, mint ön, módot adhatnék képzelete kifejtésére. Falakat, hol tobzódhatna, területeket, melyeken álmait felépithetné... Például egy Magyar Népház... ezrek és ezrek szórakozására, nevelésére, kulturális szükségletei kielégitésére... Hol nagy termek, játszóhelyek, olvasószobák állanának a köz javára; ahol minden tárgy művészkéz, magyar művészkéz munkája volna; olyan művészeké, akik összetanulnának, egy alapon állva százszorszép és folyton változó, egyéni művészi alkotásokat teremtenének; festő, szobrász, iparos, mind egy magyar gondolkozásu épitész terveihez simulva, teremtene, önállóan, a maga képzeletével oldva meg a részletet, amelyet rábiztak; micsoda hatalmas, változatos és mégis egységes művészi munka lenne az!

- Uram, én azért jöttem önhöz, csinálna nekem valami keretet az álmaim megteremtéséhez. És ime, ön megálmodta azt - előre - a zsenije sugallatára, megálmodta azt hatalmasabban, monumentálisabban! És most már megkaptam életfeladatomat. Áldom a sorsomat, mely ide vezetett... Uram, Mesterem, ezt a Magyar Népházat felépited, én pedig tele pingálom. Isten engem ugy segéljen!

Az öreg mestert elragadta Ákos lelkesedése, - s mivel ugy se volt egyéb dolga, elhatározta, hogy megcsinálja a magyar népház vázlatos tervét. Ákos bizott magában. Ha senki, hát J. B. Cheramy bizonyára segiteni fogja. A kutyás német is nagy érdeklődéssel fogadta az eszmét, s megigérte, hogy barátai közt, a kaszinóban, ösmertetni fogja. A kormányra, talán a városra is lehetne számitani. A végső esetben a főváros polgárai is áldoznának. Az épitéshez ugyis évek kellenek, - legfeljebb elhuzódik az ügy, de meglesz, felépül; azalatt egy uj művésznemzedék nevelődik fel körülöttük, uj épitészgárda, festők, szobrászok segitenek majd nekik s megvalósitják álmukat. Csak meg kell kezdeni. Ezek gyönyörü esték voltak, ezek a tervezgető, számitgató, álmodozó esték. A kutyás német ott ült a diványon, - a műterem szögletében, némán, hallgatva. Az asztalnál Ákos és az öreg mester, dolgozva, számitva, rajzolgatva, s lelkesedéstől ittasult szemekkel épitve papiron a jövő művészetének nagy palotáját. Az egész télen át folyt igy a munka.

Ákos egyik kartont a másik után rajzolta. Részegen a munkavágytól ment reggel műtermébe, napról-napra. Először is a vigalom tanyájának faliképeit tervezte meg. Hat nagy mező, - mindegyiken a Szerelem szabad és hatalmas megnyilatkozása, a szüzi szerelmi ébredéstől a vágy öntudatáig. Az emberiség örök problemája, amint legelőször jelentkezik, végig fejlesztve a levés és életreébredés minden fázisán. Nagy szinfoltok, melyeknek arabeszkjátéka - noha csupa nyugalom - tüzet fog szinek fényétől. Lelkének minden feltörni vágyó izgalma, az évek óta elfojtott sok lappangó szikra most tüzcsóvát vetve égni kezdtenek. Ami vágyat, erőkitörést, remegő izgalmat érzett, ami szenvedelem csak összegyült lelkében, ami tüz kipattanni vágyott Lóri iránti sóvárgásában, ezeken a vázlatokon mind életre kelt, képzeletében fantasztikus játékot játszva, formát öltve, hangot nyerve, ujjongva és sikoltozva. Mámorába temetkezett, s minden modell nélkül, csak formaemlékezetében és képzeletében bizakodva, teremtette meg őket, mint az álomkóros, egyszerüen lemásolva a képzeletében látott sok változatos képet, leszedve róluk a finom lepelt, mely őket betakarta.

- Ha szólitom, - rám se néz; ha ránézek, - észre se veszi; a mosolyom nem izgatja; - a kaczagásom már nem galamb búgása...

- De a szemét látom, - a karja ölelését vágyom, a teste melegét kivánom, - s megérzem, ha nincs velem, - pedig velem van, ha távol van is tőlem...

- Majd... Ha te is szeretsz... ujra szeretsz... igazán szeretsz... Édes Lóri!

Tavasz lett, s Lórit nem engedte be a műtermébe. Eközben megnyilt a velenczei kiállitás, melyen Ákos is részt vett, a kutyás német tulajdonában levő képével. A kiállitáson a fiatalok győztek. Igazi diadalt arattak: mert eladtak, sokan, sokért. És ez fájt az Epreskertnek. Kénytelenek voltak elösmerni, hogy ez siker. A szó azon értelmében, ahogy azt ők veszik. Pénzre váltott sikere volt mindenkinek.

Mikor egyszer műtermében Ákos legjavában dolgozott az egyik vázlata befejezésén, hirtelen erős kopogtatás hallatszott

- Ki lehet az?... Talán Lóri... Nem, még nem eresztem be, - még inspirál a vágyakozás, képzeletben ugyis az enyém, - előbb tehát kinézek, - gondolta.

- Ugy?... Erre nem gondoltam. Tehát igaz. Élek. Dolgozom. Most kezdtem dolgozni nehány hónapja. Valami ujat.

J. B. Cheramy körülnézett. De nem látott semmit, mert Ákos mindent félrerakott.

- Még nincs kész semmi. Keresek valamit. Majd jelentem, ha vevőre lesz szükségem.

- Jól van. Mondhatom, szivből örültem, mikor megtudtam a czimét. Van nálam sok pénze.

- Ez egy eszme! J. B. Cheramy, - ön derék ember, - önnel lehetne beszélni. Ön meg fogja találni a módját annak, hogy ne üldözzünk kimérát... Tehát holnap délelőtt legyen ujra a vendégem. Itt lesznek barátaim.

J. B. Cheramy végighallgatta az öreg mester előadását a Magyar Népházról. Megnézte a terveket, Ákos vázlatait, - megkérdezte, hogy hová tervezik a népházat, - a városligeten túl, - s azt mondta: «Ezen csak a magyarok istene segithet. De annak segitenie kell. A terv nemesen felséges. Önök halhatatlan alkotásnak szentelik életüket. Ez méltó két ilyen művészhez. A magyarok istene segiteni fogja önöket. De én is.»

- Ez az utóbbi a fődolog, - mondotta az öreg mester. Mert a magyarok istene az utóbbi időben csak a műegyetemi tanárokat segiti, hol egy Műegyetemhez, hol a budai várhoz, - de mindig «stílusban»...

- A tervezett népház vagy állami alkotás, vagy magán vállalkozás. Ha a magyarok istene segit: azaz állami alkotás lesz, - jó. Ha nem, akkor én finanszirozom a vállalatot. Kérek költségtervezetet. Francziaországban lesz még erre vállalkozó tőke.

Micsoda öröme volt még aznap este az egész társaságnak! Elhatározták, hogy meghivják az asszonyokat is, s a tágas műteremben, melyet estig fényes kivilágitással láttak el, az izlésesen felállitott tervrajzokon kivül, dúsan megrakott asztalt is állitottak. Verebélyt, Ábrist, Jani bácsit, Sanyit, Juhászt, sokat, sokat meghivtak. Meglesz a Magyar Népház! Még szebb lesz, mint ahogy megálmodták!

Mikor a kutyás német meghallotta J. B. Cheramy tervét, - megdöbbent. Az ő magyar szivét elkeseritette a gondolat, hogy idegen tőkével épitsék fel a magyar népházat. Egész délután azon évődött, mikép lehetne ezt megakadályozni. Komoly hangulatban indult el estefelé a klubba. Barátai észrevették lehangoltságát s tudakozódtak nála.

- Bánt a mi nemzeti ügyefogyottságunk... vagy felületességünk, vagy hogy is nevezzem. A legtöbb eszmét, melyet az idegen azonnal észrevesz, felösmer, támogat; támogat pedig nemcsak erkölcsileg, de kész egész vagyonával a dolog mellé állani, - mi egyszerüen kinevetjük, vagy félvállról vesszük.

- Arról méltóságos uram, hogy mikor két magyar művész, - mondhatnám két zseniális magyar művész, - egy nagy tervet érlel meg, tervük pusztába elhangzó szó marad itthon. De jön egy idegen, egy franczia pénzember, az első pillanatban felfogja jelentőségét és most majd idegen tőke fogja felépiteni a Magyar Népházat a magyar művészet örök dicsőségére.

A kutyás német nagy emfázissal fejtette ki a tervet. Egész lelkesedéssel beszélt, s az államtitkár látható érdeklődéssel hallgatta.

- Politikai szempontból is helyesnek látszó eszme. A nép most a korcsmáknak van kiszolgáltatva, - a kulturális hátramaradásnak ime igazi oka. Ha becsalogatjuk a műveltség világába, - már pedig a művészetnek nagy a vonzóereje! - akkor a kulturális fejlődés utjára magától rálép. Én azt hiszem, ez a terv nemcsak művészi, de praktikus szempontból is elsőrangu.

Az egész társaság helyeselt. A kutyás német ragyogó szemmel hallgatta az államtitkár szavait.

- Külföldön, méltóságos uram, bizonyára akadna a nagy magántőkéből olyan, aki az eszmét felkarolná. Nálunk erre nincsen kilátás, - de sok oldalról vett összetartással, ha részvénytársaságot alapitanánk, amelyet állam és főváros támogatna, talán ki lehetne kerülni a külföldi tőkét.

- Miért? - szólt közbe egy bankférfiu, - tökéletesen mindegy, még pedig az ügyre is, a művészetre is, hogy kitől kapjuk a tőkét. Idegen tőke bevándorlásától csak nem kell félnünk?

- Olyan két művész nevét hallottam emlegetni, akiknél a dolog ki van zárva. Azok szinte sovinista magyarok. Szegény Munkácsy halála óta a legmagyarabb művészek. Ez pedig csak nem baj?

- Az ideális álláspont az volna, hogy a mit a köznek adunk, azt a köz adja. De sajnos - egy, talán két milliót erre a czélra az államháztartás nem adhat... Itt csakugyan...

E pillanatban a társaság egy szótlan, gyászba öltözött tagja, egy öreg mágnás, aki eddig figyelmesen hallgatott, hirtelen felállott székéről. Mindnyájan - szinte önkénytelenül - ránéztek.

- Megengedi méltóságos uram, hogy közbeszóljak? Én boldogult feleségem emlékének megörökitésével régebb idő óta foglalkozom. Ha a Magyar Népházat, mint boldogult feleségem emlékére tett alapitványt, a főváros elfogadná, nemcsak felépittetném, de oly tőkét is letennék, amelylyel fenntartásáról is gondoskodni lehetne. Azt hiszem pedig, hogy ennek nem lehetne semmi akadálya, nemde?

- Hogyne... hogyne... dadogta. E fejedelmi adománynyal ime biztositva is van ez az ügy. Mily szerencse! A franczia vállalkozó tiszteletére éppen ma este jönnek össze az urak. A dolgot tehát azonnal lefuvom és holnap, ha kegyelmes uram megengedi, a két művésszel, a tervekkel együtt, tisztelegni fogunk...

- Ellenkezőleg. Én fogom őket a műtermükben meglátogatni. De talán a délutáni órákban? Háromkor? Jó lesz?

A társaság csak ekkor tudott meglepetéséből magához térni. Az államtitkár azonnal a helyzet magaslatára emelkedett, - s nehány szives szóval köszönetet mondott.

Az urak lelkendezve mentek széjjel, s nehány percz mulva az egész kaszinó erről beszélt. De az öreg grófot már nem találták sehol. Kitért az üdvözlések elől.

A kutyás német rohant Ákoshoz. Már együtt volt az egész társaság, csak az asszonyokat várták.

- Uraim - mondotta - nagy ujságot mondok. S nehány rövid szóval elmondta az esetet. Az öreg mester könyre fakadt, Ákosnak elállott a lélegzete. A halotti csöndben jöttek meg az asszonyok.

A kutyás német röviden elmondta nekik is a dolgot. Lóri egy pillanat alatt felfogta a helyzetet: itt van az ő jövője. Mialatt a férfiak ujjongtak, ő megőrizte hidegvérét és körülnézett a falon látható szinvázlatokon. Legnagyobb meglepetésére a nagy, fényes szinpompából, hatalmas erőben ragyogott feléje: az aktja, mindenfelől az aktja, a legnagyobb változatosságban, remegő odaadással elképzelve, megsejtett tökélyben. Szeretett volna felkiáltani kéjes örömében: «szeret, igazán szeret, a művész képzeletének titáni erejével...» Egész testében vágytól remegve, sietett Ákoshoz, a ki a nagy hir hatása alatt reszketve nyujtotta ki feléje a kezét. A többiek egymást ölelgették. Lóri odavonta magához Ákost és fülébe sugta:

Ákos halkan, lábujjhegyen, bevonta magával az öltözőbe, hol hevesen átölelve, ajkuk egybeforrott, s mialatt szivta be magába a testének bódító melegét, ugy érezte, hogy müncheni emlékek pézsmaillata lengi körül, hogy ott van, a kis kertre néző veranda üvegajtaja mellett, hogy leborulnak a ripszdiványra, a semmire sem gondoló fiatalság gondtalan szerelmével...

Micsoda este volt ez! J. B. Cheramy az általános örvendezésből alig értette meg, miről van szó. De aztán velük örült a többiekkel, s a gyorsan előkeritett czigányzene mellett azzal a heves lángolással mulattak kivilágos kivirradtig, a hogyan csak művész emberek tudják beléölni a lelküket az érzéseikbe, az örömükbe vagy a bánatukba, vagy mint a magyar nóta, a sirvavigadásukba.

Pedig igen sok olyan pillanat várakozott még rájuk, a mikor ez a nagy öröm korainak látszott. Hogyan, azt hitték, hogy álmaik már valóra váltak? Hát elfeledkeztek arról, hogy emberek közt éltek?

Eleinte minden ment, mint a karikacsapás. A nemes gróf adományát a sajtó osztatlan lelkesedéssel fogadta, s maga a gróf - mikor megnézte az öreg mester és Ákos terveit, vázlatait, elragadtatva kiáltott fel:

- Büszke vagyok rá, hogy ilyen mesterek glorifikálják elhunyt feleségem drága emlékét. Parancsoljanak velem, uraim! Tegyék bele művükbe egész magyar művész lelküket, - minden korláttól, főleg anyagi korláttól menten...

És ők elkezdték a szervezés nagy munkáját. De itt azután uton-utfélen megbotlottak egy-egy utjokba állitott kövön. Kik állitották az akadályokat? Azok, a kiket a terv modernsége és magyarsága kizavart a hagyományok alkalmazásának kényelméből, s attól tartottak, hogy uj ideálok felállitásával meddő küzdelemre kényszerittetnek. Érezték, hogy olyan stilust, a mely nincs, de a melyet teremteni kell, kopizálásra berendezett lelkük nem használhat. Élethalál küzdelemre szervezkedtek titokban.

Először is apró támadások, majd mindegyre hangosabb felszólalások jelentek meg a lapokban a városligetbe tervezés ellen. Levegő kell a népnek! - kiáltották. Barbarizmus kipusztitani a főváros tüdejét! Az utolsó fától is meg akarnak bennünket fosztani? Aztán titokban felbujtatták a spekuláló szellemet s a telektulajdonosok elkezdték felhajtani az árakat.

Szerencsére az egész kérdés anyagi vezetését a kutyás német vette a kezébe és az ő lelkes és energikus fellépésének köszönhető a főváros közgyülésének határozata, mely a Hungária-ut mögötti hatalmas telket egyenesen a Magyar Népház javára felajánlotta.

A titkos ellenségeket e csapás nem sujtotta le. A belügyminisztert e határozat megsemmisitésére igyekeztek rávenni, a főváros vagyonával való oktalan sáfárkodásnak mondván a nagylelkü határozatot. Mindez heves sajtóvitatkozással járt együtt. A kutyás német azonban meggyőzte a belügyminisztert, hogy a Magyar Népház kulturális missziót van hivatva teljesiteni és a miniszter megerősitette a határozatot.

Az ősz mester ezalatt kiépitette a maga csatatervét, melyhez minden oldalról segitő csapatokat nyert a művészek köréből. Napról-napra tanácskozások folytak, a melyek végül a következő határozatban folytak össze:

A Magyar Népház mindent felölel, a mire a főváros közönségének télen-nyáron szüksége van kulturális önképzéséhez. Az épületcsoportok egy nagy egységes egészet fognak alkotni, de ez egészben a részletek gazdag változatosságban helyezkedhetnek el. A művészetek minden ága: képzőművészet és zene, az irodalom és a nemes sport, felnőtt és agg, gyermek és ifju egyaránt otthonra lel benne, s a Magyar Népház minden igényt ki is elégit.

Nem egy hatalmas mulató, hanem elsősorban Pleinair-muzeum lesz, a hol a magyar nép szellemének legbecsesebb darabjait mutatják be, még pedig eredeti formában. A mit a nép stilizáló, dekoratív, konstruáló tehetsége alkotott: a népszellem formateremtő képzeletében gyönyörködni akaró, a Pleinair-muzeumban megtalálja. És ezt a szellemet, mely megnyilatkozik akkor, a mikor a nép kifaragja tornáczos oszlopát, kihimezi kapuját, megépiti templomát, házát és annak berendezését, a Pleinair-muzeum összegyüjti, mindenek okulására és elsősorban azért, hogy abból okuljon ő, a mester és tanitványai, a Magyar Népház alkotása közben. Le fognak szállani a néphez, ő és tanitványai, csoportosan járva be az országot, felkeresik a népet művészi alkotása közben, hogy megtanulják formanyelvét, kikutassák művészetének törvényeit, behatoljanak szellemébe. A modern tudással felfegyverkezett készség ilykép népnemzeti alapon alkothat. Ha a modernség a szükséglet világos felösmerésében, az anyagok természetének számbavételében és logikus konstruálásában rejlik: magyarrá tesszük ezt akkor, ha mindennek kifejtésénél a nép formaérzéséhez menekülünk. Ha valaha, most nyilik alkalom, - kiáltott fel a mester - hogy megteremtsük a magyar épitészet művészi alapjait. A legfőbb ideje, mert a modern vandálismus pusztit, s éppen a naiv mult emlékein kezdi munkáját.

A fiatal épitészek lelkesedve hallgatták eszméit és csatlakoztak hozzá. A mester szétosztotta köztük birodalmát - a magyar népművészetet - s azok vándorutra keltek, gyüjtöttek, rajzoltak, tanulmányoztak az egész nyáron.

Ákos pedig csinálta vázlatait, álomképeit a legerősebb munkakedvvel, Lóri oldalán. Most már megkapta álomképeihez az inspiráló valót, s hatalmas szinvázlatokban dolgozta fel az elképzelt és átálmodott Szerelmet. Nagy, egységes, szabad világitásban fogta fel művét, egy-egy fal területén belül a legváltozatosabb formamegoldásokat tüzvén ki feladatul maga elé.

Igy telt el a nyár szorgos munkában, miközben a mester egymás után vázolta meg az egyes részleteket, a hatalmas zenetermet, a nagy olvasó- és könyvtárszobákat, az előadótermet, a sporttelepet, - csak nagy alapjaiban, mert mindjobban látta, hogy e feladat felülmulja az egyes erejét és a festők, szobrászok munkáján kivül egész épitészeti mesteriskolát is foglalkoztathat.

Igy történt, hogy mire őszkor visszajöttek fiatal barátai, hozzáfogtak künn a telepen az egyes műtermek felállitásához, s megindult a munka. Az egyes részletek megoldására mindenki pályázott, a fiatalok összeállottak a részletek megtervelésére, számuk mindegyre nőtt, s a munka karácsony felé már kezdett kialakulni. Ekkor Ákos bevonta festőbarátait is a munkába, Robel-Révi, Sanyi, Ábris kapva kaptak az alkalmon, sőt Verebély is igéretet tett, hogy a diszterem egyik falára megfesti a királyt.

Különösen nagy öröme tellett a mesternek a fiatal Juhászban, a szobrászban, a ki az egész nyarat lenn töltötte az alföldön, a gróf birtokán.

- Heteken át nem csináltam semmit, oly annyira bámultam - beszélte a mesternek - bámultam az arató legényeket mozgásukban, életformáikban, karakter megnyilatkozásaikban. Miközben egyre áldottam a sorsomat, mely Párisban Rodin mester közelébe vezérelt, mert ott tanultam meg a formaemlékezés művészetét. Mert mit csináltam volna a mezőn, a sok csodásabbnál csodásabb életformák között? Mit az ujabbnál-ujabb kifejezési lehetőségek közt? Megállitsam a legényt munkaközben, hogy hopp, most rögződj meg, - meredj meg, - állj modellt? Rodin mesternél megtanultam a mozgó modellt hirtelen lekapni, a pillanatig látott impressziót egy pár vonással lejegyezni, a karaktert felfogni és bevágni... Miket láttam én lenn, az alföldön, én Ur Jézusom! Micsoda gruppok és reliefhatások... ide nézzen mester, s szedte össze vázlatkönyvét, telve másnak érthetetlen ákom-bákommal, s pakolta ki agyagmintáit, mind alig egy pár ujjnyomás, telve eredeti meglátással, a kaszáló, kaszájára dűlő, messzeségbe néző, ekeszarvát fogó, körben ülő, a földre leheveredő, ökrét nógató, kutyáját szólingató, lovát itató magyar parasztot, eleddig senkitől még nem látott mozgásokban.

- Csak igy fiam, előre! Most azután ebből az anyagból kiépithetsz térmegoldásokat, meg dekorativ részleteket...

- Ebből? Hisz mindez csak az első impresszió. Most majd a végére járok ezeknek. Ha megkapom a mestertől a feladatot, kikeresem hozzá a pászoló megoldást, aztán usgyé, le hozzájuk, az emböreim közé, a kiket aztán végigtanulok detájban... Most kezdődik csak az igazi munka! Ez eddig csak az inspiráczió...

- Ez az. Igy épül ki a magyar szobrászat. Egybehangzón az egészszel, összműködésben mindnyájunkkal. Ebből lesz majd nemzeti stilus.

- Azt nem tudom. Arra nem gondolok. De azt érzem, hogy csodaszép a magyar embör, amint dolgozik, jár-kél, áll és mozog, leül és feláll, iszik és eszik, - csupa uj mozgás, uj vonal, uj tömeghatás. Ilyet még nem láttam. Érzem, hogy mind bennem volt, mert egyszerre megéreztem őket, vélük járok, vélük élek. Egy a fajunk. Egy a szivünk. Egy a mozgásunk. Amikor a francziák közt éltem, minden idegen volt. Itt mindennel együtt érzek, szinte együtt lélekzem, - olyan kerek a koponyájuk, vaskosak a vállaik, sulyos a járásuk, mint nekem. Nekem való embör valahány. Megértjük egymást. Szépen fogunk dolgozni, mester, meglátja...

A mesterre valami csodás nyugalom szállott. Amiről álmodott a hosszu téli délutánokon, a kávéház ablakából kinézve, miközben szemlélte a járókelőket, s kimosolygott az ablakból, - az álmai, ábrándjai kezdtek valóra válni, megtalálva embereit, társait, a kik mind véle együtt munkálják a jövőt.

Az egyik fiatal épitész, a ki vérszerinti szocialista volt, elkezdett arról beszélni, hogy a munkásnép glorifikáczióját látja a munkájukban, mindez a szocziálizmus diadalát jelenti, mint Meunier gyármunkásai, azok is azt bizonyitják.

- Nem gondolok erre. Nem tudom, mi az a szocziálizmus. Az emböreim se tudják. Én csak a szép és sajátos és uj formáikat látom. Nem hiszem, hogy Meunier is mást látott volna a belgáiban.

- A munka szép, emböreim szépek... Ezt tudom. A többit üsse kő! A görög szobrászok is azt keresték, az atlétáik mozgásainak sajátságait, az uj formaalakulatokat, az ujabbnál-ujabb lehetőségeket. Azt keresték, azt találták, azt ábrázolták. Mert szépnek, jellegzetesnek látták, hát meggyurták! A szocziálisták is szerethetik a parasztjaimat, nem bánom, - de én szeretem. Ezt tudom!

A nemes gróf gyakran megjelent közöttük és örvendve látta azt a lelkes vetélkedést, mely a fiatal művészek közt kifejlődött.

Pedig a titkos áskálódások nem szüntek meg. Főleg a grófot környékezték meg.

- Hogyan - mondották - méltó a boldogult nemes emlékéhez, hogy magyar parasztstilusban állit neki emléket? Ő, aki maga volt a disztinkczió, az apártnak, a finomnak, az igazi értelemben felfogott arisztokratizmusnak kedvelője, ki nem forrott, agyonczifrázott, tulipiroskodó czigányházzal örökittessék meg?

- Ha még czigányház lenne! De a fiatal épitészek nagyrésze zsidó, zsidóstilust teremtenek, keleti, semita vérüket viszik bele s az öreg senilis ember játékszer lesz a kezükben...

A nemes gróf mosolyogva hallgatta e besugásokat. Csak a kutyás németnek emlitette meg. Az igy felelt:

- Látta kegyelmes uram azt a rengeteg anyagot, amelyet a nyáron a fiatalok összegyüjtöttek? Hát az ország minden részéből összegyült anyag, a magyar naiv épitészet sok remeke: zsidó alkotás?

- Láttam én a magyar parasztot, exczellencziád is látta. Van annál arisztokratább érzésü ember?

- A gőgje csupa nemesség, az izlése biztos, az erkölcse tiszta. Amit az ő érzése teremtett, az a maga naivitásában csupa szinarany művészet. Mint a magyar nóta, középkori ritmusokból fejlett, a fiatal művészek lelkébe átplántálva, szinmagyar formanyelv dallama csendül majd ki abból.

A gróf biztatólag rázta a fejét, de azért a kutyás németnek szeget ütött a fejébe ez a dolog. Itt tenni kell valamit.

Este, mikor Ákos nagy műtermében összegyültek, elmondta a gróffal való beszélgetését. Az öreg mester - az ő nemes nyugalmával - csak mosolygott.

- Czigánystil? Hiszen még egy Liszt is azt irta egyszer, hogy nincs magyar, csak czigány-dal van. De aztán ő maga is belátta tévedését, mert jóakarata biráló volt. Hogy keleti hatás nyilatkozik meg a magyar nép művészetében, az bizonyos, ráfoghatják tehát, hogy czigánystilus, azt is, hogy zsidóstilus vagy, hogy hindustilus. Sebaj, mert nem az alapforrás a fődolog. Mi lesz belőle? Hatalmas folyam. Csak dolgozzatok, fiuk!

A kutyás német azonban titokban irt Rancnak, akinek J. B. Cheramy már előzetesen elmondta Ákos feltalálását és azóta leveleztek. Irt neki, hogy jöjjön Pestre, nézze meg ezt a nagyszabásu munkát, melynek jelentősége nem szoritkozhat egyedül az ország határai közé. És igy történt, hogy tavasz felé, egy kora márcziusi napon beállitott Ranc Ákoshoz.

A legnagyobb munkában találta. Az egész telepen lázas munka folyt. Napokon keresztül nézte Ranc a készülő munkát. Az épitészek mint versenyeznek egy-egy ajtófélfa kidolgozásán, a megállapitott területekre mint terveznek dekorativ festményt, a kész kartonok után mint készül a szines üvegablak, a fiatal Juhász mint mintáz hatalmas kőalakot, művész munkája lesz a sporttelep minden egyes oszlopa, a létra, melylyel a fákat nyesni fogják, a szinház lámpája, az olvasóterem szekrénye s mindenen végigvonul egy egységes szellem, népies, finomkodó, szeszélyes vonalakból kialakitva. Látta, hogy ezek uj csapáson indultak el!

Alig tudott megválni ettől a környezettől Ranc. A czikk, melyben - a Figaro-ban - erről az élményéről beszámol, igy kezdődik:

«...És mégis igaz! Az én turáni vérem lángba borult, amikor - annyi esztendei távollét után hazatérve - a magyar fővárosban ilyen magyarszellemü művészi munkát láttam kialakulóban...»

Aztán elbeszéli a tervet, ismerteti a félig kész alkotásokat s himnuszt zeng az öreg mesterről, aki, mint a jó szellem, jár-kél műteremről-műteremre, mindent összetart, mindent egybefüz, buzdit, oktat, kritizál s szellemével táplálja ezt a hatalmas művésztestet.

Aztán leirja Ákosnak készülő alkotásait, melyeket a fény szeretete ihletett, a Szerelem csodás ábrázolását, annak minden fázisát, a nagy, egységes fénypompát, mely izzóvá teszi a szineket; a vonaljáték méltóságos egységét, mely minden brutális, erőszakos mozdulatot kerülve, a néma, halk, nyugodalmas hatásokat eleddig nem látott tökélyben aknázza ki...

A czikk a François I. emberei közt viharos lelkesedést keltett. Az egész társaság sürgönyileg hivta meg Ákost a közeli kiállitásukra. A már kész műveket látniok kell. Nincs joga elvonni tőlük a gyönyörködés lehetőségét.

És a gróf szivesen beleegyezett, hogy a tavaszi Szalonban kiállithassa az első kész képet. Az első, aki bámulására sietett, Jób Pista volt s már negyednap Pesten termett, hogy megkérje, engedné meg, hogy nála dolgozhasson. Csodákat beszélt a kép hatásáról. Az öreg Monet is eljár a képhez mindennap s nagy érdeklődéssel beszélt róla. De Ákos mindezen csak azért örült, mert Lóri is hallgatta. Lóri lett neki a mindene, inspirácziójának forrása, képzelete feltüzelője és ihlete megteremtője. És ez az, amit Jób Pista nem érezhetett át. A ritmusát látta keletkezni, utánozni is tudta, de ujat teremteni nem tudott soha. A kristályteremtőerő hiányzott a lelkéből. Ez a kristályteremtőerő ott volt Lóri szemében, a buja formáiban, a mozdulatai grácziájában, Ákos csak kiolvasta belőlük. A szint pedig hozzáálmodta. Mert az adva van, azzal a művész veleszületik. Azt ő ott is látja, ahol a valóságban nincsen meg. Azt nem adhatja neki semmiféle iskola. S viszi magával, mint csiga a házát s minden idegen neszre, minden zavaró külső hatásra hozzá menekül...

Ez a párisi siker döntő hatással volt a vállalkozás sorsára. Minálunk csak a külföldön át lehet elösmertetésre szert tenni. A kis kulturának átka ez. Nincs itéletünknek biztonsága. Itt senki sem mer véleményt mondani. Várja a másik szavát. Figyel ide, neszei minden idegen hangra, főleg a külföldére s azután igazodik. Igy történt most is. A Figaro véleménye nemzeti közvéleményt teremtett. Tudták, hogy uj csapáson, jó uton indultak el, de most már mások is elösmerték ezt.

- Tehát tetszik? Nekem nem. Ez csak a kiindulás. Még nagy küzdelem előtt állunk. Még évtizedek munkája van hátra...

Egy este, késő nyári este, mikor a műtermekben abbahagyták a munkát és a mester, tanitványai élén, indult be a városba, a rendes kávéházának terraszán kipihenni a napi fáradalmait, jött elébe a kutyás német. Mosolygott a mesterre.

- Vidékről jöttem, mester - mondotta - s képzelje, nagy meglepetéssel láttam, mint épülnek ott, egészen a mester stiljében, uj középületek.

- Baj? Hiszen ez az idők jele. A törekvései, a művészi felfogása terjed, hát...

- Ha ugy volna! De csak agyonaprózzák a vonalamat, felbontogatják a ritmusomat, sablonokká higitják az élményeimet. Karrikatura válik igy az elvből!

- Ugy, hogy tőlem csak a stilus filozófiáját, a stilust mozgató belső erőket, a törekvések titkát tanulják el. Ezen belül aztán hadd szárnyaljon a fantáziájuk esetről-esetre, ahogy a feladat kivánja. A nép kifogyhatatlan a diszitő motívum kitalálásában. A művész azokból szabadon válogathat. A szerkezeti feladatból kell kinőni a disznek, azzal egygyé válni - s azt mindenki maga találja meg, az egyéni érzése, a maga ritmusérzéke szerint... De egy vonalat, az én vonalamat agyonkintornázni? Utálom! A tehetségtelen utánzó a legnagyobb átok... Ezt prédikálom az ifjaimnak unos-untalan, - ugy-e, fiuk?...

Őszre kelve, megindulhattak az alapmunkálatok, a tervek nagy része készen, változtatásokat már csak a részletekben lehetett csinálni. Az egész tél a részletmunkában telt el. Tavaszra kitüzték az alapkőletétel megünneplését. Az öreg gróf kivánta. Ki tudja, megéri-e a mű befejezését?

Az ünnepély most már nemzeti ünnep lett. Ott volt a kormány, a hatóságok feje s Ákos nagy műtermében felállitott tervek körül a legelőkelőbb közönség tolongott. Az öreg mester fiatalos hévvel magyarázott s vitte fiatal munkatársait a miniszterekhez, hogy bemutassa őket nekik. Ki nem fogyott azok dicsőitéséből:

- Mert én csak kezdtem, ők fogják a nagy munkát folytatni. A nagy, egységes, nemzeti művészet megteremtői ők lesznek...

Ákos festménye időközben visszajött Párisból s mindenek csodálkozva szemlélték.

- Mi ebben a magyar? Van magyar Szerelem is? - gunyolódtak az Epreskert vitézei.

- A magyar levegőég nyugodalmas fénye árad el rajta - szólt feléjük a kutyás német. Mily finom, tompitott, de mégis ragyogó pleinairben él itt minden! Nagy formák, egyszerüség, egység az egész... Ezek a szinek csak nálunk égnek igy, ezek a harmoniák csak magyar ember lelkéből fakadhattak ki... Nézzen oda! - s odavonta az egyik festőt az ablakhoz... Lát ott, távol, az épitkezések közt járkáló két alakot? Mialatt itt az egész közönség ünnepli, az az ember, Ákos ott bujkál a kedvesével, távol az ünneplő tömegtől, s nézi a lebukó napot. Annak nem kell hivságos ünneplés, hotel és hiu fény! Felkeresi vagy sem a tömeg tapsa: mit sem törődik vele. Él a művészetének. És annak a két forrásnak, ami táplálja: a természetnek és a szerelemnek...

- Könnyü neki, mikor ilyen bolond grófra akadt. A te dicséreted pedig, kutyás német, a családban marad, ha a balkézről valóban is.

- Igazán festői jelenet! - kiáltottak fel. Ime a művész, aki bujkál a kitüntetések elől... A lemenő nap végső sugarai megaranyozzák a homlokát s ő, kedvesére hajolva, nézi a százszorszép szineket... Megható!...