Máté G. Péter
Éjfél előtt egy perccel
2021
TARTALOM
Előszó
Inkább a fájdalom
Teratonnányi tárgyaink
Jutalom
Bejglik
Előítéleteink fogságában
Munkapizsama
Éjfél előtt egy perccel
A polgártárs szabadsága
Ide nekünk a kínait?
Egyforintos
Disznószívvel
Postai úton
Közönségzaj
Örök élet
Álmatlanul
Nyugbér
A háló melege
Holtverseny
Catfish
Sistergés
Elizabeth Ann
Buborékjaink langymelege
Védekezés
Példakép
Gatyajövő
Évforduló
Örök nyár
Kisautók alkonya
A magyar mini
Bizonyítvány
Tarifa
Mindennapi hiszékenységünk
Borosta
Kódolva vagy nevelve?
Hamburger
Láthatatlan
Váltás
Fürdővízzel a gyereket
A robbantó
Minő guminő
Vakcinadarabkák támadása
Szabad?
Aranyos finomság
Mondta a pápa
Sürgöny
Gyarmat
Az ügynök
Körbeforogva
Mesterséges politikus
Műhúspörkölt
A négynapos
A botrány
A légkör fontossága
Ameddig egy férfi él
Halvész
A csapat
Iskola a kézben
A nagy összefogás
Csupaszon
Fejedelem
Veszélyes emberek
Végítélet?
Füstölő emodzsi
Ebéd papírdobozban
Szög a fotelban
Kém a zsebben
Repülő kő
Vízszint
Máz
A siker ára
Féltérden
...és uralkodj!
Géplélek
Klubhűség
Na söprés!
A félelem országa
Derűre ború
Korhatáros tiltások
Házkutatás
Kié a nő teste?
A stílus...
Főnyeremény
Róka a lábtörlőn
Küszöb alatt
A nagy leállás
Félvállról vett kincsünk
Fejőstehenek
Elkerülhető baj
Büntetőfékezők
Nyögdíj
Óvodás világsztár
Agytorna
Kerékcsere
Békétlen békesség
Kettesben az öregséggel
Tizenöt vágyott perc
Késői kezdéssel, harminchat éves koromtól vallhatom magam újságírónak, azóta jelennek meg rendszeresen írásaim. Publikációim és novelláim kötetekké álltak össze, amelyeket nyomtatásban és digitális felületen, olykor hangoskönyvként tettem közzé.
Eddig a mostanival együtt tizennégy könyvemet adtam olvasóim kezébe, mellettük a saját írásaimból született nyolc hangoskönyvemet, amelyeket ugyancsak én szerkesztettem, olvastam fel és tettem nyilvánossá. Mindegyik könyvem és hangoskönyvem ingyen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból (www.mek.oszk.hu).
Újságíró vagyok, büszkeséggel tölt el, hogy kirívóan hosszú ideig, huszonegy évig lehettem a velencei-tavi térségi televízió, a Tó Tévé, majd megszűnése után még három évig az általam életre hívott Pusztaszabolcs Tévé főszerkesztője.
Újságírói pályafutásomat evezős edzőként, majd vezető edzőként sportszakmai lapban közzétett írásaimmal kezdtem. Az első komoly publikálási lehetőséget a Fejér Megyei Hírlaptól kaptam. Írásaim ezt követően mind sűrűbben jelentek meg a Hírlap mellett az Új Tükörben, Nők Lapjában, Esti Hírlapban, Magyar Nemzetben, Népsportban, Nemzeti Sportban, Tallózóban, Népszabadságban, Fehérvári Hétben, Fehérvári Polgárban, és még mintegy további harminc kisebb-nagyobb lapban. A nyomtatott sajtóban legtovább a Vasárnapi Fejér Megyei Hírlapban és a Fehérvári 7 Napban publikáltam. Felkérésre egy sorozat erejéig kirándulást tettem a meseírás területére is.
Dolgoztam külsős szerkesztő-riporterként a Magyar Televízióban, a Duna Tévében, vezettem műsort a Danubius Rádióban és alapító főszerkesztője voltam a rövid életű Rádió 101 Gárdony elnevezésű helyi rádiónak. Több mint tizenegy évig szerkesztőként gyakoroltam az online újságírást, napi rendszerességgel írtam, szerkesztettem e-lapomat, a Vétót (www.v-to.eu). A portálom újságból egy ideje saját véleményoldallá alakult át, azon a felületen teszem közzé véleményemet a világ dolgairól.
Írásaimban ezúttal is a meglehetősen zaklatott világunk mindennapjai jelennek meg, amelyhez kisebb-nagyobb sikerrel igyekszünk alkalmazkodni. Ha Ön, igen tisztelt olvasóm gondolataimmal egyetért, vagy vitatkozna velük, vagyis eltűnődik rajtuk, már nem dolgoztam hiába.
Köszönöm, hogy olvassa újabb könyvemet.
Máté G. Péter
A gondolkodás fárasztó tevékenység, olyannyira, hogy szép számmal akadnak, akik csak módjával próbálkoznak vele. Tapasztalhatjuk ezt egyik-másik beszélgető-, vagy vitapartnerünknél, munkatársunknál, barátunknál, családtagunknál. De ne legyen kétségünk, nekik is sok esetben hasonló véleményük lehet rólunk. Mármint, hogy nekünk is nehezünkre esik e kényes és fontos művelet.
Olvastam a minap, hogy az emberek sokszor választanák inkább a fájdalmat, mint a túl kemény gondolkodást. Minderről a Live Science című portálon megjelent érdekes tanulmányban írnak, pontosabban arról a kutatásról, amelynek során az abban résztvevők többnyire vonzóbbnak találták eltűrni a fájdalmat, mint egy-egy memóriafeladatot megoldani. A vizsgálat 39 résztvevője közül ugyanis csak egy ember választotta a fájdalom elviselése helyett minden alkalommal a memóriafeladat elvégzését.
Akit érdekel a kísérlet, bizonyára igen gyorsan megtalálja leírását az interneten, így hát azzal nem foglalkozom, mert nem az a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a 21. század embere, akinek szinte már minden ténykedése gondolkodáson kellene hogy alapuljon, még akkor is, ha mindinkább okos eszközök, gépek veszik körül és segítik a tevékenységét, nem szívesen gondolkodik és ha teheti elkerüli ezt a sok energiát igénylő feladatot.
Kétségkívül ez így egy igen súlyos általánosítás, és emiatt nem is lehet igaz. Talán. Mert ha figyeljük a híreket, a közéleti történéseket, az agyroggyant terroristák bűncselekményeit, a vallási, politikai fanatikusok csőlátását, az összeesküvés-elméletek gyártóit, a valami elleneseket, a kinyilatkoztatókat, a magukat felsőbbrendűnek tartókat és társaikat, már joggal gondolhatjuk, az általánosító kijelentés azért sokakra ráillik.
Nyilvánvalóan a fentebb felsoroltak is gondolkodnak, hiszen valahogy csak eljutnak eszméikhez, de a gondolkodásuk által létrejött eredményt, annak minőségét igencsak megkérdőjelezheti a többség. Aztán a gondolkodásról azt is joggal feltételezhetjük, hogy az a megismeréssel, a tanulással folyamatosan fejlődik, ahogy az történik például a mesterséges intelligenciával is, ráadásul az ember e téren sok százezer év előnyre tett szert a masinákkal, programokkal szemben. Így hát az övétől eltérő vélemények, az okfejtések, bizonyítékok figyelmen kívül hagyása igencsak meghatározza egy adott ember gondolkodásának milyenségét.
Nem mondom, a memóriafeladatok, ahogy általában a gondolkodás, igencsak kikezdhetik az ember türelmét, sőt egy idő után a hosszan tartó fejtörés erős fejfájáshoz is vezethet, meg amúgy is egyre inkább mások mondják meg nekünk, hogy miről mit kell gondolnunk.
Lehet, hogy tényleg felesleges az a sok agytorna, ha így is, úgy is fájni fog.
Ha körülnézünk, megszámlálhatatlan tárgyat látunk környezetünkben. Eszközök sokasága uralja a világunkat. Mára ez már teljességgel természetes lett számunkra, hiszen ha például a természetbe vágyunk, akkor is járművel megyünk oda, megfelelő ruházatba öltözve, műanyag kulaccsal, bicskával, esőkabáttal a hátizsákunkban, okostelefonnal a zsebünkben és még ezernyi apró tárggyal, amelyek egy ilyen kis sétánál is elengedhetetlenek.
Nem véletlen tehát, hogy az év végére az emberek alkotta tárgyak össztömege meghaladja majd az élőlények össztömegét. Az izraeli Weizmann Tudományos Intézet kutatói szerint ugyanis a Földön az emberek alkotta tárgyak tömege hamarosan eléri az egy teratonnát, vagyis az egybillió (ezermilliárd) tonnát. Óriási szám, ha nem matematikus az ember, szinte fel sem foghatja, pedig ez a hihetetlen nagyságú tömeg meghaladja a teljes növényzet, ember- és állatvilág össztömegét. A kutatók úgy becsülik, hogy ha nem változtatunk szokásainkon, és a termékek előállításában minden ugyanígy folytatódik, 2040 már megháromszorozódik az általunk előállított termékek tömege, vagyis körülbelül három teratonna lesz.
Ehhez persze hozzájön az is, hogy az emberiség létszáma hihetetlen gyorsasággal nő és ezen még egyik járvány, vagy világháború sem tudott érdemben változtatni. S miközben megállíthatatlanul nő az emberi populáció nagysága, az abban lévő egyes egyedek az előttük születettekénél is több tárgyat akarnak használni. Ha csak a magunk tárgyhasználatára gondolunk, hogyan marasztalhatnánk el ezért bárkit is?
A kérdés viszont az, hogy meddig tűri mindezt a Föld, mikor ráz le bennünket magáról. A COVID-járvány ízelítő abból, hogy mi lesz az emberiséggel, ha komolyra fordulnak a dolgok a természet és az emberiség között. Szinte biztos, hogy hosszabb távon a természet kerül ki abból győztesen.
Nem rengette meg a magyar közéletet, nem okozott nagy érzelmi vihart az hír, hogy egy rendeletével igen jelentősen megemelte a kormány az olimpiai érmek, helyezések jutalmaként adandó összegeket.
Előrebocsátom, hogy miután fiatal felnőtt koromig versenyző voltam, később közel két évtizedig edző, vezető edző, majd sportvezető egy könnyű sikerrel cseppet sem kecsegtető, rengeteg munkát igénylő sportágban és a sport tizenkét éves koromtól a mai napig kihagyhatatlan része az életemnek, némiképpen belülről tudom értékelni e jutalom jogosságát, vagy éppen jogtalanságát.
A kormány mostani rendelete nemcsak az olimpiai játékokra, hanem több más szakszövetség versenyeire is vonatkozik. Az új rendszer szerint a nyári vagy téli olimpián nyert aranyérem esetén az eddigi 35 millió forint helyett nettó 50 millió forintos jutalomban részesül a sportoló. Az ezüstéremért 35,7, a bronzért pedig 28,5 millió forint jár és még a nyolcadik helyen végzett sportoló is kap 2,8 millió forintot. Még ha bosszantóan magasnak is tűnik a munkából élők számára talán csak 15-18 év alatt megkereshető pénzösszeg, higgyék el, a sportolók megérdemlik, ahogy tán még jobban a paralimpiai versenyeken érmeket szerzettek, bár ők az aranyért "csak" 17,5 millióval lesznek gazdagabbak és a további helyezettek is ennek arányában kapnak kevesebbet, mint az ép mozgású sporttársaik.
Nincs baj az adott jutalommal, hiszen a sportolók azon túl, hogy többnyire emberfeletti munkát végeznek el, családjuknak milliókba kerülnek és rengeteg lemondásba addig, amíg elérik a sikert és teszik még kedvezőbbé a világ számára hazánkat, időnként még a testi épségüket, későbbi egészségüket, boldogulásukat is kockáztatják mindezért. Ők ugyanis akkor is keményen edzenek, amikor mások egzisztenciát építenek, vagy szórakoznak, kikapcsolódnak és sokkal könnyebben élnek, előbbre tartanak a civil életükben, mint a sportolók. Az élversenyzők gyakran válnak talajt vesztetté, amikor befejezik aktív pályafutásukat. Az érmek, helyezések mellé kapott jutalom segítheti őket elindulni, boldogulni további életükben is.
A baj az aránytalansággal van. Munkások, tanárok, orvosok, mérnökök hoznak létre nap mint nap hazánkat előbbre vivő értékeket, nem ritkán megalázó bérezésért, vagyis nekik is járna hasonló elismerés. Mondjuk annak a tanárnak, aki egy később világhírűvé lett tanítványa jövőjét alapozta meg, annak az orvosnak, aki napi rendszerességgel életeket ment, vagy "csak" egyszerűen gyógyít, annak az ápolónak, aki mindebben segíti és elvégzi az olykor gusztustalan, piszkos munkát is, vagy annak a gazdának, aki megtermeli mindennapi eledelünket. Ezek kiragadott példák, hiszen százezerszámra van ma Magyarországon az átlagnál jobban teljesítő szakember.
Így hát nem a sportolóknak kellene kevesebbet kapniuk, a többi kiválóság érdemelne többet.
- Papa, mit szólnál hozzá, ha idén nem állítanánk fát?
Az idős, szürkésfehér hajú férfi lassan felnézett az újságjából és mintha valahonnan messziről tért volna vissza, bizonytalanul kérdezte:
- Fát? Miféle fát?
- Hol jársz ember - háborgott a felesége - te sohasem figyelsz rám? Mindjárt itt a karácsony, nyilvánvalóan a karácsonyfáról beszélek!
- Látod, hogy olvasok - válaszolta lemondón a férfi. - Szóval, miről is van szó?
- Csak arról, hogy itt van ez a koronavírus-járvány, idén emiatt nem jönnek haza karácsonykor a gyerekek, mi sem megyünk sehova, az unokákat is csak a számítógépen keresztül láthatjuk, szóval csak ketten leszünk. Arra gondoltam, hogy a kertből hozok egy szép kis fenyőágat, pár gyertyával, árvalányhajjal feldíszítem ide a komódra aztán idén csak ennyi lesz.
- Na végre, hogy eljutottál idáig! Évek óta ezt mondom, de te mindig ledorongolsz, hogy fa nélkül nem karácsony a karácsony. Egyre nehezebb nekünk már hazacipelni a fát, megküzdeni a felállításával, díszítésével, aztán meg a lebontásával. Itt az ideje változtatni!
- Arra is gondoltam - folytatta az asszony, miközben párja már emelte volna újra szeme elé az újságot -, hogy idén bejglit sem sütök. Jó sok munka, én csak hízom tőle, neked meg a savad miatt nem tesz jót, aztán meg ahelyett, hogy finomakat ennél, csak a savcsökkentőket szeded. Majd veszek valami kis édességet, hogy legyen, ha megkívánjuk.
- Én benne vagyok.
Csönd lett. A férfi maga elé emelte a lapot, újra elmerült a nagyvilág viselt dolgairól szóló hírek olvasásában, az asszony elgondolkodva nézte az ura mögött függő festményt, de gondolatai másutt jártak.
- Mi lenne - szólalt meg nagy sokára -, ha mégis sütnék két rúd mákos és két diós bejglit? Ha idén, ezen a furcsa karácsonyon már úgyis csak ketten leszünk itthon és sehova sem megyünk, legalább érezzük a karácsony hangulatát.
A férfi felnézett a lapból, megcsóválta a fejét, de nem szólt. Az együtt töltött évtizedek megtanították kivárni a dolgok végét. Újra csönd telepedett közéjük, mígnem kisvártatva az asszony újra meg nem törte.
- Tudod mit - állt fel nagy hirtelen -, ha már hozzáfogok, nem mindegy, hogy négyet, vagy tízet csinálok? Én bizony megsütöm idén is a bejgliket. Ránk romlani biztosan nem fog. Ha van kedved hozzá, jöhetsz, segíthetsz nekem.
A férj ezt már meg sem hallotta. Előre tudta, ez lesz a vége, hogy a bejgli idén sem maradhat el, majd ő is bevesz evés előtt savcsökkentőt. Mert a karácsonyi dísz úgy-ahogy helyettesíti a szépen felékesített, kivilágított karácsonyfát, de ha már bejgli sincs, akkor tényleg nem karácsony a karácsony.
Sokan rossz néven veszik, ha valaki azt állítja, hogy a magyarok rasszisták, antiszemiták, cigányellenesek és gyűlölik a bevándorlókat. Nagy általánosságban mindezt tényleg nem lehet kijelenteni, ámbár ha a 2018-ban megjelent Romaellenesség és antiszemitizmus Magyarországon című tanulmány megállapítását idézzük, amely szerint "bár a mesterségesen szított bevándorlásellenesség minden más ellenségképet háttérbe szorított, a romaellenesség és az antiszemitizmus mértéke a felmérések szerint nem csökkent", a kép már messze árnyaltabb.
A napokban jelent meg az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 37 országban készült friss felmérésnek eredménye, amelyből kiderül, hogy Magyarország hatalmasat zuhant azon a listán, amely azt mutatja, hogy a helybeliek szerint az ő településükön egy etnikai kisebbséghez tartozóknak, más szexuális irányultságú embernek, vagy bevándorlónak jó-e élni.
Az eredmények tanúsága szerint míg 2008-ban Magyarországon a válaszolók több mint ötven százaléka érezte úgy, hogy az OECD-átlagnál jobb körülményeket biztosítunk a felsorolt kisebbségi csoportokban élők számára, addig 2018-ra az összes vizsgált ország közül már Magyarország szorult az utolsó helyre a parányira, mintegy 12 százaléknyira zsugorodott pozitív véleménnyel. Hozzá kell tenni, hogy átlagosan nemzetközi szinten is csökkent némileg a másság iránt mutatott megértés. A felmérés szerint egyébként az izlandiak a legmegértőbbek, mögöttük Kanada és Új-Zéland lakói végeztek még a képzeletbeli dobogón. Azt is érdemes kiemelni, hogy az adatok nem az adott kisebbségek tapasztalatain alapulnak, hanem a válaszadók értékelésén.
Az okokat nyilván sokan sokféleképpen látják majd, de ha a már öt éve folyamatosan zajló állami migránsellenes kampányokra, a látszólag ideérkezőknek szóló, ám magyarul íródott szövegű, vagyis bennünket befolyásoló óriásplakátokra, társadalmi célú tévés és rádiós reklámokra, egész oldalas újsághirdetésekre, a válaszokat erőteljesen sugalló, behatároló nemzeti konzultációkra, egy most kilencvenéves öregember mint fő gonosz, vagy a demokráciát és emberjogi normákat elváró szövetséges, az Európai Unió ellen indított támadásokra gondolunk, beláthatjuk, hogy ilyen nyomásnak kevés népesség tud ellenállni.
Nem vitás, hogy vannak emberek, akikkel nehéz együtt élni. Ugyanakkor lehet szomszédunk egy általunk előítélettel fogadott tanult, dolgos emberek alkotta mélyen vallásos zsidó-, egy maga körül rendet tartó, a szomszédok jogait tiszteletben tartó cigány család, bevándorló, vagy meleg pár, esetükben (és esetünkben) az együttélést nem az fogja meghatározni, hogy ki honnan jött, miben hisz, vagy a zárt ajtók mögött kit szeret.
Ha elfogadjuk a hatalmi érdekből ránk erőltetett előítéleteket, az bennünket minősít.
A rendkívüli idők különleges megoldásokat igényelnek, a szokatlan kihívások rendhagyó tetteket. Azt nem állíthatjuk, hogy az elmúlt év, amelynek során megtanultunk együtt élni a korábban sohasem látott ellenséggel, a koronavírussal, ne változtatta volna meg az életünket, szokásainkat. De az ember már csak olyan lény, hogy amihez lehet, alkalmazkodik. Elfogadtuk, ha nem is könnyen a kijárási korlátozásokat, a szolgáltatások jelentős részének leállását, tavasszal megpróbáltuk túlélni a covidosok ellátásán, kezelésén és a sürgősségi beavatkozásokon kívül hónapokig szünetelő orvosi vizsgálatok, ellátások hiányát, beleszoktunk az otthonról dolgozásba, a home office-ba és alkalmazkodtunk még számtalan olyan előíráshoz, történéshez, amilyen korábban legfeljebb csak tudomány-fantasztikus filmekben voltak látható. Vagy még ott sem.
Egy-két hónap alatt komoly iparág jött létre az arcmaszk gyártásában, mert sok minden nélkül indulhatunk manapság munkába, iskolába, vagy bevásárolni, de e tenyérnyi szövet nélkül aligha. Az emberi alkotószellem hatékonyságát mutatja az is, hogy a japán divatszakemberek megalkották a home office helyes öltözködését annak érdekében, hogy ha a munkaidő kezdetére éppen csak kiugrottunk az ágyból, máris szalonképes irodai öltözetben üljünk a számítógép elé.
A képernyő előtt távmunkát végző nőknek és férfiaknak egyaránt ajánlott a pizsamaöltönynek is nevezhető ruhaegyüttes, amely egy zakót helyettesítő pizsamafelsőből, egy garbóból, vagy pulóverből és egy rugalmas anyagú pizsamanadrágból áll, ráadásul nem is drága. Így aztán viselője az ágyából indulva is azonnal megfelelő hivatali öltözékében lehet résztvevője a céges online értekezletnek vagy tárgyalásnak.
Ebédidőben, vagy a munkanap végén aztán megfáradva csak le kell rúgni a képernyőn nem látható papucsot, átcsusszanni a szobában álló heverőre, ágyba, mert állítólag a pizsamaöltönyben aludni is kiválóan lehet.
Gyakran olvashatjuk a hírek között, hogy egyik-vagy másik állampárti politikus valamelyik nap éjfél előtt egy perccel benyújtott törvényjavaslata legkésőbb harmadnapra már törvénnyé is válik. Az is rendszeres, hogy a törvénymódosítások nem az eredeti törvényben, hanem valamilyen salátatörvényben jelennek meg. A salátatörvény az olyan törvények megnevezése a közbeszédben, amelyek egy füst alatt számos, akár több tucatnyi különböző jogszabályt is módosítanak.
A minap kezembe akadt az ügyvédek egyik szakmai lapjának tavalyi utolsó száma, amelyben többek között megyei, nagyvárosi kamarai elnökök írásai is olvashatók. Ezekben olyan mondatok szerepelnek, mint: "sokkolóan hat az ügyvédségre a törvényalkotási dömping", vagy "ez nem csak megnehezíti a jogalkalmazást, hanem bizonytalanná is teszi, egyre nagyobb fokú és széles körre ható jogbizonytalanságot okoz".
Az emberek e mondatok nyomán sem fogják sajnálni az ügyvédeket, akiket mindaddig cseppet sem kedvelnek, amíg össze nem ütköznek a joggal és nincs szükségük hathatós védelemre. Ez pedig a mai túlszabályozott világban csak idő kérdése. És itt nem kell bűncselekményre gondolni, elég, ha valaki válik, gyermekelhelyezést, vagyonmegosztást kér, cégének nem fizeti ki a megrendelő az elvégzett munka díját, valamilyen kára miatt vitája támad a biztosítóval, lakást vesz, vagy cserél, szóval millió olyan területe van az életnek, amelyhez jogtudós, vagyis ügyvéd kell.
Igen ám, de ha a törvényhozók (országgyűlési képviselők) nem akarják, hogy az egyes jogszabályok a jog erdejében járatlan állampolgárok számára is érthetőek, ezáltal betarthatók legyenek, vagy hogy az ügyvédek egyáltalán tudomást szerezzenek róluk, megismerjék azokat, akkor bizony az egyén sérült jogai orvoslásának lehetősége válik kérdésessé, mégpedig oly módon, hogy arra akár egész életek, egzisztenciák is rámehetnek.
Ma már gyakorlatilag lámpással kell keresni azt a fontosabb jogszabályt, amely évente ne változna. Hogy ezt milyen államigazgatási, gazdasági szükségszerűség vagy a kormányzó párt érdekeltségi köréhez tartozó vállalkozók, vállalkozások üzleti érdeke vezérli, arról a polgárnak csak sejtése, sötét gyanúja lehet.
Igen kiváló példa az új polgári perrendtartásról szóló, 2018. január 1-jén hatályba lépett törvény okozta káosz, amelynek nyomán hónapokig alig akadt ügyvéd, aki vállalt volna perindítást. Ennek oka az volt, hogy a bírók a törvényt annak szavai szerint értelmezték és emiatt számos esetben a perek indítása már csírájában kudarcra volt ítélve. Most pedig a szinte még meleg perrendtartási törvény olyan ráncfelvarráson esett át, hogy gyakorlatilag megint egy új törvénnyel kell szembesülniük az ügyvédeknek.
Tévedés ne essék, a szinte naponta változó törvények miatt nem az ügyvédeket kell sajnálni, hanem az igazát kereső polgárt.
Magunkat.
- Az én testemről csak én dönthetek!
Napjainkban és nem csak a túlpolitizált Magyarországon, de világszerte is nagy az oltásellenesek száma, miközben naponta a Földön tízezrével halnak meg emberek a koronavírus miatt és több százezres nagyságú a napi új fertőzések száma, az életünket pedig súlyos járványügyi korlátozások keserítik.
A vírusellenesek érvei sokfélék, a szúrástól és az ismeretlen vegyi anyagtól való félelemtől a különféle konspirációs teóriákig. És persze ott köztük van a tiltakozók önérzete is, nehogy már más mondja meg nekik, hogy mit engedjenek beadni a szervezetükbe, vagy mit ne.
Az oltáselleneseknél mostanában az veri ki a biztosítékot, hogy miközben az oltás önkéntes, sok országban bizonyos tevékenységeket az oltás felvételének igazolásához akarnak kötni. Felmerült, hogy országhatárt csak az léphessen át, repülőre az szállhasson, tömegrendezvényen az vehessen részt, munkába az állhasson a gyárban, irodában, akinek már igazolása van arról, hogy beoltották a koronavírus elleni vakcinával.
Victor Hugo írta, hogy "a polgártárs szabadsága ott ér véget, ahol egy másik polgártárs szabadsága kezdődik". Mert - lefordítva mindezt korunk nagy problémájára - az az ember, aki ellenáll az oltásnak, mert megteheti, hiszen nem kötelező, ha elkapja a vírust, a járvány terjesztőjeként komoly veszélyt jelent a vele kapcsolatba kerülőkre, megfertőzheti őket és rossz esetben halálukat is okozhatja. Ha mindez csak vele történne, hát így döntött, így járt, az ő baja. De nem így van.
Aki egészségileg alkalmas rá, de az oltás elutasításának szabadságát választja és emiatt nem rendelkezik majd oltási igazolvánnyal, bátran élje tovább az életét, reménykedve, hogy elkerüli a betegséget, de ne üljön vonatra, buszra, metróra, ne menjen közösségbe, meccsre, színházba, moziba, buliba, ne utazzon külföldre, mert ettől kezdve ez már nem ez ő magánügye.
Az oltás elfogadása e rendkívüli helyzetben ugyanis nem csak választás és személyi szabadság kérdése, de a felelősségteljes gondolkodásé, viselkedésé is.
Sokaknál értetlenséget, tiltakozást váltott ki hazánk egyszemélyi vezetőjének bejelentése, miszerint az Európai Unióban még nem engedélyezett kínai koronavírus-elleni vakcina beszerzésére adott utasítást, amelyre az unió - ő kifinomultabban fogalmazott - teszetoszasága miatt kerül majd sor. Csak a pontosítás végett: az Európai Unió valamennyi tagállama egyetértésével kerül sor a szövetségen belül engedélyezett oltóanyagok beszerzésére, amelyeket aztán az államok lakosságának arányában a legyártásukat követően egyidejűleg osztanak szét. Nem kevésről, több gyártó bevonásával közel kétmilliárd adagról van szó. Tegyük azt is hozzá, hogy ezek igen fejlett, modern gyógyszerek, amelyek jelenlegi ismereteink szerint a világszerte már beadott sok százezer dózis után sem fejtettek ki komoly mellékhatásokat, és hatékonyságuk is jóval 90 százalék feletti.
Az orosz és kínai vakcinákkal szembeni hatalmas hazai ellenállás alapja, hogy e két államból származó információk sok esetben torzítottak, alapvető részleteket, veszélyeket titkolnak el, nehogy az országok gyengének látszódjanak. A nagy Szovjetunióval kényszerült negyvenévnyi együttélésünk erre igencsak megtanított bennünket és a napi híreket olvasva sokszor szembesülhetünk a kínai valóság és propaganda közötti különbséggel is. Ez a kiválónak kikiáltott vakcináik esetében is így van. Ráadásul a kínai oltóanyag egy száz évnél is régebbi technológiára épül, miközben elérhetőek a 21. századi technológiákkal kifejlesztett anyagok is.
Általában kerülni szoktam, hogy olyanról írjak, amihez nem értek, de most szakanyagok segítségével kivételt kell tennem. Az oltóanyag-fejlesztés alapjai szerint ugyanis vannak génbázisú oltóanyagok (RNS- és DNS-vakcinák), vektor alapú oltóanyagok, fehérjealegység (subunit) alapú, valamint legyengített élő vagy elölt kórokozót tartalmazó oltóanyagok. Ez utóbbi közé tartozik az a kínai vakcina is, amellyel államunk sok százezer magyar embert akar beoltatni.
Ez a technológia sem rossz, hiszen sok ilyen alapon kifejlesztett hatékony oltóanyag van ma is forgalomban. A gond a kínaival az, hogy a fejlesztői is csak 59 éves korig javasolják használatát, továbbá, hogy hatékonysága alig 79 kilenc százalékos, vagyis egymillió beoltott ember esetén 210 ezer nem lesz védett, továbbá a korszerűbb technológiájú vakcinákkal szemben az oltási szövődmények kockázata is nagyobb és ez a szervezet jelentősebb megterhelését jelenti elsősorban a fokozottan veszélyeztetett időseknél.
Szívesen használok kínai termékeket, mert kevés alkalommal ért csalódás miattuk, meg amúgy sem tudnám kikerülni a vásárlásukat, hiszen igen sok gyártó szerelteti össze, gyártatja portékáját Kínában, de eddigi ismereteim, továbbá a nagy tudású és független szakemberek véleményei nyomán a vakcinájukat, bár hangos oltáspárti vagyok, valószínűleg kihagyom.
A minap a kezembe akadt egy egyforintos. Csendesen megbújt a konyha mindenes (mindent bele, ami valamikor valamire még jó lehet) fiókjában. Meglepetten nézegettem, már alig emlékeztem rá, hogy mennyire parányi. Mérete arányban állt a kivonása kori értékével. Február végén lesz tizenhárom éve, hogy a Magyar Nemzeti Bank kivonta a forgalomból a kétforintossal egyetemben. A készpénzes tranzakciók, vagyis például a boltokban a vásárolt termékek árainak vagy a közüzemi számlák csekkjeinek kifizetésekor az összeget azóta 0-ra lefelé, vagy 5-től felfelé kerekítjük.
Serdülőkorú gyerekeink, unokáink már nem is ismerik e pénzérmét, legfeljebb ha náluk is meglapul valamelyik fiókban egy ilyesfajta pénzecske. Pedig egykor nem csak az egyforintosnak, de váltópénzének, az 1892 óta létezett és a forgalomból 1999-ben végképp kivont fillérnek is volt értéke. Említhetjük klasszikus hivatkozási alapként a negyvenfilléres zsemlét és kiflit, vagy az egykor oly népszerű ötvenfilléres fagylaltot, az ugyanilyen árú busz, vagy villamos vonaljegyet, a hetvenfilléres átszállójegyet, esetleg azt, hogy 60 fillérért sokáig lehetett telefonon beszélgetni. Na persze, ha valakinek volt akkoriban telefonja.
A fillér a zsebünkből végérvényesen eltűnt, utódja, az eurocent csak nem akar megérkezni, de a fillér, mint számítási egység továbbra is hivatalos pénznem a jó magyar forint világában. Ha nagyon kutakodnék elfeledett tárgyaim között, talán találnék még valahol egy tíz- vagy ötvenfillérest is. Mert ha fizetni nem is lehet velük, a már meglelt egyforintossal együtt alkalmat adhatnának egy jó kis nosztalgiázásra, visszagondolva arra, hogy egykor minden más volt.
De, hogy jobb is, az egyáltalán nem biztos.
Akinek szervátültetésre van szüksége, vagy közvetlen környezetében van ilyen műtétre váró ember, az tudja, hogy a várakozás komoly versenyfutás az idővel az életért. A transzplantáció érzelmi kérdéseket is felvet, hiszen bár vannak élődonoros szervátültetések, amikor például egy egészséges családtag, vagy jóbarát ajánlja fel rokonának, barátjának fél veséjét, májszegmentjét vagy tüdőlebenyét, de többnyire ma még egy ember halála szükséges ahhoz, hogy szervei mások életét megmentsék, meghosszabbítsák.
Világszerte rengetegen szorulnak szervátültetésre. Hazánkban egy évvel ezelőtt ezer ember várt valamilyen szervre, miközben egyetlen év alatt majdnem 600 új beteg került a várólistára. Nyilvánvalóan az ezekhez a rendkívül összetett és drága műtétekhez szükséges emberi szerveket jobb lenne egy gyártósor végén levenni a futószalagról, de erre még várni kell. A beültethető szervek iránti nagy igény új megoldásokra ösztönzi a tudósokat, a biotechnológiai cégek gőzerővel keresik a megoldást. Ahogy az egyik tudománnyal is foglalkozó portálon olvasható, a marylandi Revivicor cég most először kapott engedélyt arra, hogy a genetikailag módosított sertések szerveit ültethessék át emberekbe, így hamarosan el is végezhetik az első disznóból emberbe történő szervátültetést. (A valóság itt éri utol a fikciót, hiszen Margaret Atwood jövőben játszódó Guvat és Gazella című könyvében a tudósok már kedvükre formálgatják az emberek és állatok génjeit.)
Legtöbben veseátültetésre várnak, ezért nem meglepő, hogy a cég is ezzel kezdi kísérleti tevékenységét, de ezt követően szívátültetéseket is végeznek majd. Miután az említett cég négy évvel ezelőtt bejelentette, hogy páviánokba ültetve két és fél évig sikerült életben tartani sertések szívét, a sertésvese pedig több mint hat hónapig működött a majmokban, a kutatók azt remélik, hogy a módszer tökéletesítésével az emberek akár a teljes életüket leélhetik majd az állati szervekkel, vagy legalábbis ezek életben tarthatják őket addig, amíg emberi szervhez jutnak.
Ismerek olyan embert, aki képtelen elviselni annak tudatát, hogy testében csípőprotézis végezze munkáját az elkopott eredeti ízület helyett, olyant, aki elfogadhatatlannak tartja, hogy egy ismeretlen ember szerve legyen az ő testében, de még olyannal is találkoztam, aki nem vállalja a szürkehályog-műtétet, mert annak során a szemlencséje helyébe műlencse kerül. És hiába a jobb minőségű élet, a fájdalommentes mozgás, vagy az éles látás ígérete, a félelem az ismeretlentől felülírja a várható eredményeket. Félő, hogy ez fokozottan így lesz azokkal a szervekkel kapcsolatban is, amelyeket az egészséges ember általában jól elkészítve, örömmel fogyaszt el.
Bizonyára nehéz lesz majd elfogadni, hogy egy disznó szíve ketyeg az emberben, de sertésszívvel, vesével létezni még mindig jobb, mint nem élni.
Híve vagyok a modernizációnak, benne a digitális ügyintézési lehetőségek fejlesztésének. Sokakkal ellentétben tetszik az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér, az EESZT, amelynek része az e-recept is. Örülök, ha igazolványaim érvényességének meghosszabbítását, egyéb hatósági, banki ügyeimet otthoni számítógépemről intézhetem, mellőzve a sorban állást, idegeskedést. Mindez igaz, ha a portálok szerkesztői - bocsánat mindenkitől, magamat vettem példának - "hülye barátra" készítik a felületet, vagyis olyanra, amelyen egy informatikailag képzetlen ember is elérhet a céljához.
Amikor először hallottam arról, hogy a Magyar Posta megszünteti a belföldi tértivevényes levelek, küldemények tértivevénylapját, ezt is elismeréssel nyugtáztam. Mindez addig volt igaz, míg az egyik időnként ilyen leveleket küldeni kényszerülő kisvállalkozó ismerősöm mint interneten jártas embert meg nem kért arra, segítsek neki regisztrálni és beüzemelni az úgynevezett e-postakönyvet. S ha már mindezt megtettem, menjünk végig a levélfeladás módozatain, hogy a későbbiekben egyedül is meg tudja tenni.
A regisztrációval gyorsan végeztünk és ha már ilyen ügyesek voltunk, neki is álltunk egy kis gyakorlásnak, hogy ha élesben kell mindezt végeznie, ne álljon ismerősöm a gép előtt, mint a bibliai Bálám szamara, vagyis tehetetlenül és bambán. A bajok itt kezdődtek.
Először is egy útmutatót igyekeztem fellelni a postai portálon, amelyet csak kisebb nyomozómunka után találtam meg. Kinyomtattuk a pár oldalas útmutatót és elkezdtünk lépésenként megfelelni a leírtaknak. Kiderült, hogy egyetemet végzett társammal együtt mindketten teljességgel alulképzettek vagyunk a postai nyelvezet értelmezésében, amelyet még tovább nehezített azoknak a mozaikszavaknak a meghatározása, amelyektől hemzseg a leírás, de jelentésük csak hosszabb kutakodás után található meg. Néhány példa ezek közül: EJF, EKI, KA, RL, EL, VV, RL.
Nem ragozom, sokáig próbálkoztunk egy tértivevényes levél e-postakönyves feladásával, illetve annak előkészítésével, mert a végén a sorunk kivárás után mégiscsak a postás hölgyek egyike elé kell majd járulni levelünkkel, de még akkor is több volt a fehér folt a tudásunkban, mint egy középkori térképen a fel nem fedezett területek száma.
Tudom, hogy emberek tömege éli le teljes életét úgy, hogy egyetlen tértivevényes levelet sem kell feladnia, de miután a Posta nyilván és helyesen nem csak az ilyen küldeményeket kívánja a jövőben elektronikussá tenni, nem árt időben szólnunk: ha lehet gondoljanak azokra is, akik nem postások és nem informatikusok.
Tapasztaltam, hogy rajtam kívül is vannak még ilyenek.
Egy baljóslatú novemberi napon a kormány a koronavírus-fertőzések fokozott terjedése miatt kitiltotta a közönséget a csapatsportok mérkőzéseiről. Ekkortól szorultak ki Európában utolsóként Magyarországon a nézők az új, sok-sok adófizető által összedobott milliárdokból felépült labdarúgó-stadionokból is. A késlekedés egyébiránt vitathatatlanul hozzájárult a járvány hazai berobbanásához.
Az ürességtől kongó lelátók eleinte igencsak lélekpusztítók lehettek a sok tízezres - idehaza többnyire csak párezres - nézősereghez, zajos, rigmusokat skandáló szurkolókhoz szokott profiknak, talán csak a játékvezetők könnyebbültek meg, nem volt rajtuk egy-egy ítéletük nyomán a közönség ellenszenve okozta nyomás. Németországban, a labdarúgók első osztályú bajnokságában kezdtek először azzal kísérletezni, hogy ha már nincsenek is jelen a nézők a meccseken, a játékosok legalább érezzék úgy, mintha tízezrek szurkolnának nekik, ezért a mérkőzéseken felvételről bejátsszák a közönség hangos szurkolását. Mára olyannyira sokat fejlődött mindez, hogy egy-egy kiemelkedő pillanatban, izgalmas helyzetnél, gólnál már az odaillő zenebonát lehet hallani. Nem úgy, mint a tévék vígjátéksorozatainál, amelyekben nemegyszer egy komolyabb mondatnál is harsány röhögést vágnak a képek alá.
A minap véget ért egyiptomi kézilabda-világbajnokságot a rajt előtti pillanatokig közönség részvételével tervezték megtartani a szervezők, de végül is a játékosok, résztvevők egészségének megóvása érdekében a nemzetközi szövetség nyomására kitiltották a nézőket. Bizonyára idehaza sokan szurkoltak az igen kiválóan szerepelt magyar válogatottnak, de közben vélhetően nem kevesen érezték úgy, hogy lélekromboló a közönség hiánya. Azért, mert hangulattalan az esemény és azért is, mert a sportolók, csapatok a győzelem dicsőségét akkor érzik igazán, ha azt ezrek ünneplik velük együtt.
A versenyzők, játékosok az egyes olimpiai sportágakban már javában készülnek a 2020-as tokiói olimpiára, amelyet a világjárvány miatt elhalasztottak és rendhagyó módon 2021-ben szándékoznak megtartani. Olimpián sikert elérni, érmet, még inkább bajnoki címet szerezni minden sportoló álma. Ahogy az is, hogy a sok-sok fáradtságos edzés, a kiállt fájdalmak, kínlódások, kudarcok utáni siker megunhatatlanul édes ízét is a helyszínen lelkesítő közönség szimpátiája mellett élvezhessék ki.
A sportolók sokasága mellett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a japán szervezők is arra készülnek, hogy idén július 23-án végre fellobban az olimpiai láng. Akkor is, ha azt élőben csak a negatív Covid-teszttel, vagy oltási bizonyítvánnyal rendelkező résztvevők láthatják, míg az olimpiai bajnokok - egyelőre nagyon úgy tűnik - csak gépi zaj mellett ünnepeltethetik majd magukat.
Szurkolóiknak persze így is nagyon kedvesek lesznek.
Sokak vágya az örök élet. Fiatalon, egészségesen az ember még úgy érezheti, hogy ez simán elérhető számára, de már egy idősödő, itt-ott fájó testű ember közelebb érzi az emberi lét végét, mint az örök életet. Igaz, vannak emberek, például a teljhatalmú diktátorok, akik tetteikkel valóban az örök létre készülnek. A világ szerencséje, hogy ez nem következik be. Egyelőre. De, hogy e jelesnek nem nevezhető emberek vágya is kielégüljön, meg mindenki másé, aki pótolhatatlannak érzi magát, és semmiképpen sem akarja itt hagyni a földi árnyékvilágot, jó hír, hogy ha testi valójukban nem is, digitális formában tovább élhetnek. Legalábbis addig, amíg lesz internet, vagy valami hasonló.
Ehhez nem kell más, mint egy jobbfajta chatrobot, vagy másként mondva chatbot, egy olyan szoftver, amely képes az emberihez rendkívül hasonló beszélgetésre és interaktív kommunikációra, élő személy beavatkozása nélkül. A chatbotok korlátlan számú partnerrel képesek egyidejűleg társalogni, fejlődőképesek, kiváló tanulók. Egyes fejlett rendszerek tudástáruk révén már képesek helyettesíteni egy embert úgy, hogy aki velük beszélget, annak fel sem merül a gondolataiban, hogy nem az illetővel, annak hús-vér lényével társalog. Valószínűleg sokan nem tudják, de a legismertebb közösségi portálon is rengetegen beszélgetnek, leveleznek kedvenc sztárjaikkal, politikusaikkal, pontosabban azok chatrobotjaival. A hírek szerint idehaza az egyik politikus már két évvel ezelőtt is mintegy 160 ezer követőjével társalgott napi rendszerességgel.
Egy friss hír szerint a múlt év legvégén fogadta el a Microsoft személyre szabható chatbotjáról szóló szabadalmát az Egyesült Államok szabadalmi hivatala. Mindez azért hírértékű, mert ahogy a sajtóban olvasni lehet, a találmány leírásában készítői feltüntették annak lehetőségét is, hogy a chatbotjukkal egy elhunyt személyiségét, hangját és kinézetét modellezzék, vagyis hamarosan szolgáltatásukkal az illető messze a síron túlról is visszaszólhat, üzenhet, oszthatja az észt, sőt akár saját maga fiatalkorú énjével is értekezhet nap mint nap.
Az ember libabőrös lesz, ha belegondol, hogy ezzel végképp eltűnik a határ a valóságos és a képzelt világ között. S hogy ez mennyire nem ritkaság, bizonyítja, hogy egy ideje, bár látványban még nem, de már piaca van a túlvilágról visszabeszélésnek, hiszen erre szakosodott vállalkozások sora kínálja ennek lehetőségét.
A ma emberének tehát már nem kell félnie a haláltól, lesz élete azon túl is, bár ez a másvilági lét nem egészen lesz olyan, ahogy azt régóta hiszik a túlvilágban hívő emberek.
Számtalan ismerősöm van, aki már panaszkodott nekem az alvási nehézségei miatt. Nem ritkaság ez, világszerte nagyon sok a rossz alvó, túlzottan is felfokozott, zaklatott, rohanó világban élünk, tele harccal, gonoszsággal, veszéllyel, kihívással, csábítással, akadállyal. Az emberek egy része munkahelyi, családi gondjai miatt alszik rosszul éjszakánként, mert - ahogy éppen a minap egyik igen kedves ismerősöm mondta - egész éjjel kavarognak a fejében a gondolatok és ennek az állandó kialvatlanságnak a hozadéka a figyelmetlenség, tartós fáradtság, enerváltság, érdektelenség, az ezekkel járó rossz teljesítés.
Mint a minap kiderült, sajnos oly sok más mutató mellett az alvás minőségében is sereghajtók, Európában a legrosszabb alvók vagyunk, legalábbis azok között, akiket erről megkérdeztek, ugyanis a magyar emberek kétharmada stresszesnek vallja magát és 38%-uk nincs megelégedve alvásának minőségével sem. Mindez az Ipsos és a Huawei Technologies tíz országban végzett, nemzetközi kutatásának adataiból tűnik ki.
A rossz alvásnak egyébiránt egyszerű okai is lehetnek, például egy kényelmetlen ágy, túlfűtött szoba vagy horkoló házastárs, bulizó, tévét, valamilyen lejátszót bömböltető szomszéd, a hálószobába beszűrődő utcai zaj és így tovább. Ezek jelentős része nem kikapcsolható, nem megszüntethető. Vannak praktikák, amelyekkel csökkenthető a külvilág káros hatása, például füldugóval, szemtakaróval, egyedül alvással, matraccserével és a legrosszabb esetben altatóval, bár vélhetően az alvással sokat kínlódó emberek mindezeket már kipróbálták.
Az említett felmérésből az is kiderült, hogy a magyarok 44 százaléka egyáltalán nem elégedett az alvásának minőségével és mennyiségével. 47%-uknak gondot okoz az elalvás, 39%-uk pedig nehezen alszik vissza, ha éjszaka felébredt. A megkérdezettek 62%-a sokszor fáradtabbnak érzi magát alvás után, mint előtte. Rossz tanács lenne erre, hogy akkor ne aludjanak, az alvás ugyanis nem csak pihentető, de annak hiánya súlyos egészségkárosodáshoz, megbetegedésekhez vezethet.
Felmerül a kérdés, hogy mi lehet a tömeges rossz alvás elleni gyógyír? Talán a mostaninál nyugodtabb, káros stressztől mentes élet, a fenyegető, izgató valódi és álhírektől távolmaradás, az anyagi biztonság, a kevesebb munka és több kikapcsolódás segíthetne.
Így hát maradnak az álmatlanul átforgolódott éjszakák.
- Megőrizzük a nyugdíjak vásárlóértékét - jelentette ki 2014 őszén hazánk egyszemélyi vezetője az Idősügyi Tanács ülésén. Sokan hittek neki.
Napjainkban szép nyugdíjat kaphat az, akinek magas volt a fizetése és ha vállalkozóként ő maga, vagy alkalmazottként munkáltatója rendszeresen fizette utána a szükséges járulékokat. Ellenkező esetben, hacsak nincs komoly megtakarítása, nagyon is sanyarú évek elé nézhet. Hasonlóan azokhoz a nyugdíjasokhoz, akik régebben vonultak nyugalomba, mert nekik, leszámítva a kevés számú jó ellátmányban részesülőket, egyre kevesebbet érő időskori juttatásból kell életben maradniuk, rossz esetben gyerekeiket, unokáikat támogatniuk.
Miután a magyar rendszerben 2013 óta sem járulékplafon, sem nyugdíjplafon nincs, a nagyon magas keresetű dolgozók nyugdíja az eget verdesi, miközben hetvenezren havi 50 ezer forintnál is kevesebb járadékból tengetik életüket. Nem számíthatnak gondtalan nyugdíjas évekre azok sem, akik minimálbérre esetleg annál kisebb jövedelemre vannak bejelentve, vagy kisadózó vállalkozók, katások.
A hivatalos adatok szerint 2020-ban az átlagnyugdíj mintegy 142 ezer forint volt, de ez a "hatalmas" szám megtévesztő, mert az átlagot jelentősen emeli az, hogy a mintegy kétmillió nyugdíjasból körülbelül 36 ezren 350.000 forintnál magasabb, míg több mint harmincan egymillió forintot is meghaladó nyugdíjat kapnak. Az átlagnyugdíjnál valóságosabb képet ad a medián nyugdíj arról, hogy mekkora időskori állami ellátmányt kap a többség. Ha növekvő sorrendbe állítjuk az összes jogosult nyugdíját, akkor e sor közepén található összeg a medián, ami 2021-ben az emeléssel együtt is az átlagnyugdíjnál majd' tízezerrel kevesebb, csak 132.780 Ft. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjasoknak pontosan a fele kap kevesebbet ennél az alacsony összegnél is.
Nyilvánvalóan a kormány is érzi ennek tarthatatlanságát és miután az állampárt politikusai is tapasztalják az idősek fokozódó elégedetlenségét és hát ugyebár a szavazataikra minden választásnál szükség van, igyekeznek látványos akciókkal csökkenteni a feszültséget. Ezért volt az elmúlt években nyugdíjprémium, vagy az Erzsébet- és rezsiutalványok osztogatása, amelyek egyáltalán nem pótolták az évenkénti megfelelő mértékű és a nyugdíjba beépülő emeléseket. Most éppenséggel a visszaépülő 13. havi nyugdíj első negyedére várnak az idén is alacsony nyugdíjemelésben részesült emberek.
Vannak állami statisztikai adatok az átlagos drágulásról, a pénz értékvesztéséről és vele szemben állnak a nyugdíjasok napi tapasztalatai, amelyek nemigen egyeznek. Az élelmiszerek, gyógyszerek, szolgáltatások költségei látványosan emelkednek, messze meghaladva az idősebbek nyugdíjemelésének arányát.
XVI. Benedek pápa szerint a civilizációk között az idősekre való odafigyelés tesz különbséget. A tisztességes nyugdíj nagyon is ide tartozik.
A minap írtam arról, hogy egy közelmúltbeli, tíz európai országra kiterjedő felmérés szerint hazánk lakosai az alvás minőségét, mennyiségét tekintve a legrosszabb helyen állnak. Ha nem is világra, de Európára szóló rossz alvók vagyunk. Az okokat elemezve úgy véltem, hogy a kényelmetlen ágy, a horkoló házastárs, bulizó, tévét, valamilyen lejátszót bömböltető szomszéd, a hálószobába beszűrődő utcai zaj mellett a túlfűtött hálószoba is oka lehet a rossz éjszakának. Egy-két nappal később hivatalos megerősítést is találtam felvetésemre. A hálószoba ideális hőmérsékletéről, napjaink egyik legfontosabb problémájáról ugyanis mintegy 10 000 embert kérdeztek meg Dániában, Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Romániában, Svédországban, Csehországban, Törökországban és Magyarországon.
Az adatokból kiderül, hogy még a tavaszi meleg is kevés nekünk a hálószobánkban, mert a magyaroknak csupán 4 százaléka alszik 18 fokban, 19 fokban már 6 százaléknyian, 20 fokban pedig a megkérdezettek 21 százaléka. Polgártársaink 11 százaléka például 25 fokos vagy még annál is melegebb szobában tud a legjobban aludni. Bár lehet, hogy akik ilyen hőfokú hálószobában próbálnak alvással felfrissülni egy fárasztó nap után, de rosszul alszanak, eszükbe sem jut, hogy a meleg a hibás. Vigasztalhatja őket, hogy legalább álmatlan forgolódásuk közben sem fáznak.
Azon nem csodálkozunk, hogy a törökök majd' egyharmada is ezt a meleget áhítja éjszakánként, ahogy a román emberek 15 százaléka is azt szereti, ha 25 fok van a szobájában. A felmérés szerint a csehek és a svédek legszívesebben 20 fokban alszanak, ha tehetik.
Én sokkal inkább az angolokkal értek egyet, ugyanis akkor érzem jól magam, ha a szobában, legfeljebb 15 fok van éjszakánként. A szigetországbeliek 20 százaléka, vagyis minden ötödik megkérdezett is ezt a hőfokot kedveli, de még akár a hidegebbet is örömmel veszik alvás közben. Szerintem is igazuk van, mert boldogítóan jó érzés összegömbölyödni a meleg takaró alatt és élvezni az órákat, amikor nem kell kibújni a testmelegségű ágyból a rideg világba.
A britekkel együtt nekem is a hideg szoba meleg ágyában tűnik úgy éjszakánként, hogy mégis szép a világ.
Egy minapi hír szerint szorgos munkával sikerült Bulgáriával és Romániával hármas holtversenyben az EU legkorruptabb országává lennünk. Mindezt a nagy tekintélyű Transparency International korrupcióérzékelési indexe mutatta ki. Gyorsan szólok, hogy nem érdemes a szervezet miatt a soros hazai hivatalos kommunikáció szabályai szerint egy kilencvenéves magyar származású amerikai úr nevét emlegetve lenézően nyilatkozni, ennek az évenkénti felmérésnek ugyanis ehhez túl nagy a súlya.
A romlást, rontást jelentő latin corruptio szó olyan törvénybe, közerkölcsbe ütköző cselekedetet takar, amelynek során valaki pénzért, más haszonért jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Ha így nézzük, igen sokan mondhatjuk el magunkról, hogy korruptak vagyunk, mert jobb ellátás reményében hálapénzt adunk az orvosnak, rendes munkát elvárva csúszópénzt az ilyen-olyan szakipari vállalkozónak és adóelkerülés okán "okosban" igyekszünk javíttatni, építtetni. Tény, hogy rengetegen adunk, vagy fogadunk el kisebb-nagyobb kenőpénzeket. (Nagyívű kalapemelés annak, aki nem teszi, életében sohasem tette ezt.) Nem helyes elnézően legyinteni a mindennapi apró korrupcióinkra, mert a néhány száz- vagy ezerforintos csúszópénzektől csak lehetőség kérdése eljutni odáig, hogy egy egyszerű falusi iparosemberből valaki az ország leggazdagabb embere legyen.
2010-ben az Európai Unió 27 tagállamából a kilencedik legkorruptabb országnak számított Magyarország, azóta folyamatosan csúsztunk hátra a 0-tól 100-ig tartó skálán, ahol a 100 az aligha létező tökéletesen korrupciómentes államot jelenti. Az igazsághoz tartozik, hogy a legújabb indexben ugyanúgy 44 pontot kaptunk a románokkal együtt, mint egy évvel korábban, de miután a bolgárok javítottak, így a szégyenpadra kerültünk. Jó hír ugyanakkor, hogy a vizsgált 180 ország közül egy helyet javítva már csak a 69. legkorruptabb országa vagyunk a világnak.
Minden kormányra került párt és parlamenti képviselőcsoportja arra törekszik, hogy saját érdekei szerint formálja a törvényeket. Nem csak minálunk, még a legfejlettebb demokráciákban is láthatunk erre kiváló példákat. Magyarországon a most regnáló állampárt 2010-től rendszerszintűre emelte és tökéletesítette az addig is létező korrupciót úgy, hogy minden tettük legális, hiszen a törvényhozók, az állampárt kétharmada mindent törvénnyel szentesít. Legjobb példa a törvényesített korrupcióra a közbeszerzés gyakorlata és nem mentség, hogy az előző kormányok alatt is korrupciós esetektől hemzsegett e terület. A több mint egy évtizede tartó állapotra jellemző, hogy csak nagy ritkán nyerhetnek mások közbeszerzést, mint az elhíresült kistelepülési iparos ember, vagy az ugyancsak kegyelt társai nevéhez köthető cégek.
Ne felejtsük, hogy a szóra sem érdemes kenőpénzt a szemet csípő korrupciótól valójában csak a lehetőség választja el.
A fejlett és szabad világban - ideértjük egyelőre Magyarországot is - az internetnek köszönhetően még sohasem volt olyan könnyű a párkeresés és választás, mint korunkban. Legalábbis így vélheti az, aki még nem próbálta.
Ma már közismert tény, hogy a társkeresők közül jó néhányan igencsak fényezik magukat a megadott önéletrajzukban, előnyös fotókkal, amelyek vagy fotóshoppolva kerülnek a társkereső oldalra, vagy rosszabb esetben vadidegen emberek képeivel teszik kívánatossá személyüket. Vagyis erős kritikával kell szemlélni az érdekesnek talált profilokat.
Mindez addig csak kegyes csalásnak tekinthető, amíg a társát kereső egy önbizalom-hiányos, magát alulértékelő ember, de ha a megtévesztés mögött már hátsó szándék áll, akkor az nem párkeresésnek, hanem bűncselekménynek minősíthető. Olyannyira valós probléma ez, hogy a biztonságtudatos online ismerkedésért figyelemfelhívó kampányt indított a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat Nemzeti Kibervédelmi Intézete, mert közleményük szerint "az online társkereső oldalak a gyors, kényelmes pártalálás ígéretével csábítanak, azonban jó tudni, hogy az online térben sok az olyan csaló, aki romantikus kapcsolat látszatával igyekszik visszaélni az emberek bizalmával".
Az intézet szerint az úgynevezett catfish jelenség nagyon is valós veszély, amelynek során a csaló különféle online társkereső felületeken egy jól felépített hamis személyiség mögé bújva ismerkedik. Mindezt úgy, hogy a másik félben érzelmi kötődést alakít ki, és a tökéletes leendő partner látszatát kelti. A színlelt személyiségre épülő megtévesztés elnevezése az interneten fellelhető információk szerint valószínűleg az e témát feldolgozó amerikai Catfish című 2010-es dokumentumfilmből származik.
A catfisherek gyakran önbizalom-hiánytól szenvedő tinédzseráldozatokkal próbálnak ismerkedni. De nem csak a tizenévesek a célpontjaik, hanem a párjukat mind csüggedtebben kereső felnőttek is. Korábban közismertek voltak a házasságszédelgők, akik házasság ígéretével csaltak ki áldozataikból mind nagyobb összegeket, hogy aztán ha már nem volt több pénz a kapcsolatban, elillanjanak, mint a kámfor. Mára a házasságszédelgés is digitalizálódott.
Annak ellenére, hogy egy majd' nyolcmilliárd embertől zsúfolt világban élünk, az ismerkedni vágyók többnyire csak a szűkebb környezetükben élő, tanuló, dolgozó, szórakozó emberek közül találhatnak társat maguknak, vagyis nagyon is nehéz megfelelő párra találni.
A catfisherek, a csalók pedig még a reményt is ellopják.
Hosszas küzdelem után végre sikerült az éterből eltüntetnie a kormányzatnak az egyetlen nagyobb hallgatottságú nem kormánybarát adót, a Klubrádiót, amelytől 2021. február 14-én éjféltől elvették a frekvenciáját. Miután a Klubrádió eddigi hullámhosszán jelenleg csak sistergés hallható, a javíthatatlan klubrádiós hallgatók most a neten gyülekeznek, hogy hallgathassák az általuk finanszírozott, oda száműzött műsorfolyamot, így még ezt az erősödő vadhajtást is ki kell majd gyomlálniuk a hatóságoknak.
Volt már a derék kormányzatnak 2012-ben is kísérlete a rádió elhallgattatására, akkor a médiahatóság hosszú ideig csak 60 napos ideiglenes működési engedélyeket adott számára, de ezt végül is túlélte az adó és újabb hét évig mondhatták a műsorkészítők a magukét az éterben. De miután ez idő alatt két alkalommal is csak késve nyújtották be a médiahatóság által előírt kötelező adatszolgáltatást, bűnhődniük kell. Más, a hatalomhoz engedelmesen simuló kereskedelmi rádiók és tévék ilyen szabálysértésért legfeljebb egy ejnye-bejnye korholást kaptak.
Ideje volt meglépni e drákói szigorúságú intézkedést azért is, mert az nem lehet, hogy valaki is kibeszéljen a nemzeti együttműködés rendszeréből, hát még, hogy - urambocsá'! - kritizálja is azt. Az meg végképp vérforraló volt, hogy a rádió az ország teljhatalmú egyszemélyi vezetőjének kiforrott intézkedésit nemegyszer kritikával illette. Hát hova vezet ez? Szerencsére az éber hatóságnak az elmúlt évtizedben sikerült a rádiót megfosztania vidéki frekvenciáitól, ezzel országosból lefokozni helyi adóvá, a milliós hallgatottságát meg lefaragni egy-kétszázezerre. Mindezt a tevékenységet tovább segítette kormányzatunk azzal, hogy ez a szerkesztőség - ellentétben a milliárdokat csak úgy, kéretlenül is kapó médiumok sokaságával - egyetlen fillérnyi közpénzből sem részesült. A hallgatók dobják össze már sok éve a működés minimális összegét.
Az éterben elhallgattatott rádiót szép számmal figyelték az állampárt feltétlen hívei is, vagy azért, hogy jólesően háboroghassanak azon, ami ott elhangzott, vagy mert már megunták a kormánypropaganda frázisait. Közülük többen a betelefonáló műsorokban hallatták is véleményüket, amelyet e rádióban megtehettek, ellentétben például az állami főadóval, amelynek hírműsorai többnyire még véletlenül sem alkalmazzák a tisztességes újságírás alaptételét, a "hallgattassék meg a másik fél is" elvét.
Hazánk egyszemélyi vezetője 2018 szeptemberében Strasbourgban, az Európai Parlament ülésén azt mondta: "mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk". Ugyanez a jeles vezető mondta korábban azt is, hogy "ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok!"
A genetika a tudományban kevésbé jártas emberek, vagyis a többség számára kifejezésként ugyan ismert, de a tudományos háttere kevésbé köztudomású. Pedig a genetikában hatalmas lehetőségek rejlenek és még az egyesek által közellenségnek kikiáltott génmódosítás sem ördögtől való, vélhetően jelentős szerepe lesz az emberiség ellátásának közeljövőjében.
A klónozás kifejezést is sokan ismerik, a legtöbben Dolly, az első klónozott nőstény birka jóvoltából. A klónázás egyébként ivartalan, a véletlent kizáró szaporodási forma, amely során genetikailag azonos, magasabb rendű szervezetek jönnek létre. A klónozásnak többek között a mind veszélyeztetettebb állatfajok megmentésében lehet óriási szerepe.
A napokban érkezett a hír, hogy amerikai tudósok egy több mint harminc éve elpusztult feketelábú görény génjeit másolták le. A klónozással létrehozott utód az Elizabeth Ann nevet kapta. Bár az új biológiai csodát egy háziasított görényanya szülte meg, az ifjú igazi vadállat lett.
Még belegondolni is nehéz a távlatokba. Ha azt vesszük, hogy egy két évvel ezelőtti adat szerint ma 60 százalékkal kevesebb gerinces élőlény van a Földön, mint volt 1970-ben, hogy a trópusokon fájdalmasan nagy, 89 százalékos a veszteség és hogy 1970 és 2015 között a vizes élőhelyek 35 százaléka tűnt el, míg a teljes modern kort vizsgálva ez a szám 87%, akkor legjobb, ha azonnal megrémülünk.
Rémült állapotunkon ismét csak a tudósok segíthetnek, például a kihalás előtt álló, már csak pár egyedet számláló fajok tömeges klónozásával. Sajnos mi, a Föld lakóinak milliárdjai nemigen élünk úgy, hogy az állatvilág állapota ne legyen ilyen elkeserítő, vagyis a megoldás a szakemberekre marad.
Azt már tapasztaltuk, hogy az ember léte, tevékenysége erőszakos beavatkozást jelent a Föld élővilágának egyensúlyába. Fajunk kihalása ellen bennünket még sokáig nem kell klónozni, azt viszont még nem tudjuk, hogy ha klónozott lények vesznek majd körül bennünket, mivé válik a természeti környezetünk. Vajon évszázadok múltán - mai szemmel - miféle furcsa, érdekes, vagy szörnyszülött fajok veszik majd körül leszármazottjainkat?
Ezt közülünk csak az tudhatja meg, aki klónja révén kap majd új életet.
A rendszerváltás táján még az is figyelte a híreket, aki korábban be volt oltva ezek ellen. Három évtizede jóval kevesebb volt a hírforrás, elsősorban a politikai napilapok, az állami rádiók és tévék álltak rendelkezésünkre, hiszen akkoriban még csak mindössze kéttucatnyi magyarországi számítógép volt az internetre kapcsolva.
Később az internet gyorsasága révén már azonnal hírt kaptunk mindenről. Az online újságok, közösségi portálok, fórumok megjelenésével mindenkiből hírolvasó és hírközlő is válhatott, emiatt gyorsan kialakultak az olvasói, rajongói, vagy éppen gyűlölködői körök. A hírekre vágyó, de bosszankodni nem akaró emberek elkezdték csak azokat az információkat olvasni, amelyekkel egyetértettek. Szinte észrevétlenül alakultak ki a mindenre nyitott hírfogyasztói tömegből az információs buborékokba gyűltek körei.
Negyedszázada fogalmazódott meg a felhasználó saját szempontjai alapján történő hírszűrés lehetőségének gondolata és nem sokkal később már az aggodalom is, hogy ezzel a gyakorlattal az online hírmédia fogyasztói bezárhatják magukat saját világukba, egyfajta hír- és információs visszhangkamrákba, hírbuborékokba. A közösségi oldalak, termékreklámok üzemeltetői által működtetett személyre szabott hírválogatási algoritmusok megjelenése tovább fokozta az információs buborékok kialakulását.
Napjainkban az internetezőnek általában megvannak a kedvenc weboldalai, netes újságjai, közösségi portáljai, amelyeken a szolgáltató algoritmusainak, szűrőinek köszönhetően többnyire olyan tartalmat kap, amelyet szívesen lát, olyan emberek közlései jutnak el hozzá, akiket elfogad, akikkel egyetért. A szűrőbuborék egyfajta intellektuális elkülönítés, mert a felhasználók lényegesen kevesebb olyan tartalmat látnak, amelyek ellentétesek a nézeteikkel.
A kereskedelemben a micromarketingnek köszönhető, hogy ha valaki rákeres egy termékre, sokáig szinte minden általa felkeresett weboldalon az illető árucikk reklámja tolakodik a szeme elé. Ebből nem csak a kereskedő, de a fogyasztó is profitál, hiszen segítséget kap a részére szükséges portéka megvásárlásához. Sokkal veszélyesebbek az információs hírbuborékok, mert azok az adott netező által elfogadhatónak tartott világképet mutatják valóságnak, miközben az valójában messze zordabb és összetettebb.
Bárki felteheti a kérdést, miért is baj ez, hiszen ő cseppet sem kíváncsi a másik politikai oldal politikusainak, szimpatizánsainak, gyűlölködőinek, trolljainak agymenéseire, hazudozásaira, álhíreire. Pedig, ha nem hallgatjuk meg egymást, nem vitatkozunk egymással észérvekkel, csak a velünk egyetértőkkel közös buborékban cserélünk eszmét, akkor nem vesszük észre, hogy a világ egészen más, mint amit mi elképzelünk.
Valójában így leszünk igazán irányíthatóak, kiszolgáltatottak.
Az asszony, tartva a koronavírus-fertőzéstől, messzire el akarta kerülni az embereket, ezért a kisváros gyéren lakta külterületének parkos részén sétált a kutyájával. Kabátjának zsebében ott lapult korunk elengedhetetlen ruházati kiegészítője, a szájmaszk, hogy ha szükséges, azonnal a szája, orra elé teríthesse azt a maga védelmében. De miután ember alig-alig mutatkozott arrafelé, így hát élvezve a február végi tavaszi időt, maszk nélkül, elgondolkodva ballagott a szaglászó kis tacskója után.
Amikor észrevette, hogy vele szemben egy másik nő jön fiatal, sima szőrű, jó kiállású tacskófiú kutyájával, kitérőt tett a füves részen. De az ifjú tacskó érezve ifjúsága minden hevét, kíváncsiságát, férfiasságát, mit sem törődve a tarts távolságot, viselj maszkot és egyéb járványügyi előírásokkal, azonnal hősnőnk idősödő, bár pompás formában lévő szálkás szőrű lány, pontosabban meglett asszony tacskója után vetette magát. Az idősebb, a világ dolgait már jól ismerő, a fiatalság hevét elnéző, de cseppet sem kedvelő kutya láthatóan kerülni akarta az ifjú közeledését és ebből egy könnyed kergetőzés alakult ki. Elől a nagymamakorú szálkás kocogott, mögötte az ifjonti hévtől fűtött sima szőrű nyomult nagy lelkesen.
Az asszony igyekezett kerülni a bajt, de a két kutya a pórázoktól behatárolva körözött körülötte és kötötték őt villámgyorsan gúzsba. Az ifjú kutyafiú gazdája gyorsan a másik segítségére sietett, ketten egymáshoz hajolva egymás szavába vágva, nagy nehezen szétválasztották a két ebet, és bontották le az asszonyra tekeredett pórázokat. A rövidke ideig tartó kutyaflört után még mindig csak pár centire egymástól, izgatottan értékelték a gazdák az eseményt, mielőtt elköszöntek a másiktól.
Az asszony az átélt másodpercek humorán mosolyogva sétált tovább, kezét a zsebébe süllyesztette, majd nagy hirtelen, szinte megdermedve állt meg. Kirántotta zsebéből a kezét, amelyben ott színeslett a szájmaszk. Döbbenten nézte, hiszen a legnagyobb járvány közepette voltak mindketten ilyen óvatlanok, mivel egyikük sem viselte a fertőzéstől védő eszközt. Kutyáik miatt kerültek olyan helyzetbe, hogy ha egyikük már fertőzött, akkor biztosan megbetegítette a másikat is. A kíméletlen betegség lehetőségének gondolata rémülettel töltötte el és a kihalt utcán kapkodva a szája elé illesztette a maszkot.
Hátha még nem késő.
Publicisztikáimban rendkívül ritkán írok neveket, politikusokét jószerével sohasem, hiszen ők folynak még a vízcsapból is, legfeljebb kiváló művészek, tudósok, szakemberek neveit, mert főként a jelenségek érdekelnek. Most mégis kivételt teszek azzal a fiatalemberrel, aki kockáztatva hírnevét kiállt egy igaz (mások szerint gyűlöletes) ügy mellett.
Gulácsi Péter a magyar labdarúgó válogatott és a német RB Leipzig hálóőre, aki 2017-18-as szezonban elnyerte a bivalyerős német bajnokság legjobb kapusa címét. Mindezekkel a tettekkel személye többnyire csak a sporthírekben fordul elő, de legutóbbi cselekedete ennél messzebbre mutat. Gulácsi Péter ugyanis szembehaladva a 20. század első felének évtizedeibe visszasodródott hivatalos magyar kormányzati és jogalkotói szemlélettel, Facebook oldalán állt ki - feleségével egyetértésben - a szivárvány családok mellett azzal, hogy kiírta: "a család az család - ez nem is lehet kérdés!" A szivárványcsalád egyébként olyan család, amelyben egy azonos nemű pár nevel gyereket vagy gyerekeket.
S ha valakinek nem lenne egyértelmű a sportemberként és mint látjuk emberként is nagyszerű labdarúgó mondata, még hozzátette: "minél több időt tölt az ember külföldön vagy különböző emberek között, annál inkább rájön, hogy attól, hogy nem mindenki egyforma, csak színesebb lesz a világ, és hogy a legfontosabb a szeretet, az elfogadás és a tolerancia mások iránt."
A sokak által kedvelt futballista, akinek a család sokfélesége melletti kiállását jóval többen mint fél-százezren minősítették lájkokkal és amelyek közül messze meghaladta a négyezret az elítélő megnyilvánulások száma, a hozzászólásokban kapott hideget és meleget is. A véleményét elítélők közül "kedvencem" annak a lelkésznek a hozzászólása, aki csak annyit írt: "Már te sem lehetsz példakép...! Kár!"
Gulácsi Péter nem tett mást, mint megismerte és el is fogadta, hogy a világ nem fekete és fehér, amelyben csak a heteroszexuális, keresztény vallású fehér emberek lehetnek kifogástalanok, és hogy vannak közöttünk olyanok is, akik születésüknél fogva kilógnak a többségből, miközben erről mit sem tehetnek. Értelmetlen ugyanis elítélni valakit azért, mert az arrafelé megszokottól eltérő színű bőrrel született, esetleg szülei az adott országban a többségétől eltérő vallás szerint nevelték, vagy hogy szexuális beállítottsága, ha úgy tetszik hajlama más, mint a többségé.
Szerencsés az, aki a többség normái szerint született, de ítélkezni felette, jogfosztottá tenni egy embert azért, amiről nem tehet, kirekeszteni őt a társadalomból, mert a saját neméhez vonzódik, vagy "balkézről" született, netán az apja enyves kezű börtöntöltelék, a nagyapja véreskezű háborús bűnös volt, esetleg mert felmenői és az ő vallása másoknak idegen és emiatt gyűlöletes, mindenre vall, csak emberségre nem.
Kedves Péter, Ön a szememben igazi példakép.
Pár hónapja arról tájékoztattam olvasóimat, hogy egy 2000 fő részvételével lefolytatott brit felmérés azt vizsgálta, milyen gyakran mosnak általában ágyneműt (nagyon sokan megdöbbentően ritkán) farmer nadrágot vagy éppen alsóneműt a használóik. Ezt utóbbinál kiderült, hogy a nők többsége minden viselés után kimossa alsóneműjét, míg a férfiak e téren erősen alulteljesítenek, mert egynegyedük csak minden ötödik viselés után mos alsónadrágot, ráadásul a belfastiak közül meg már minden hetedik úr csak legalább tíz alkalommal történő használat után vesz tisztát magára.
Hasonló irányú magyar kutatásról nem találtam információt, de arról igen, hogy nemzetközi viszonylatban a megkérdezettek 45 százaléka viseli ugyanazt a bugyit vagy alsónadrágot két napon át, vagy még tovább, emellett vannak, akik egy hétig is ugyanabban az alsóneműben érzik jól magukat. A válaszadók 13 százaléka hét vagy annál is több napig sem cserél fehérneműt és ez nem csak a férfiakra vonatkozik.
Számukra így aztán igazán lelkesítő lehet a hír, miszerint feltalálták az öntisztuló alsóneműt, amely speciális anyagának köszönhetően sokáig hordható a megbüdösödés, elkoszolódás veszélye nélkül. A HercLéon nevű cég azt állítja, hogy az általuk előállított alsónemű hetek, sőt hónapok után is friss marad és kimosni sem szükséges.
A megoldást a HercFiber nevű anyag jelenti, amely mosás nélkül is képes elpusztítani a felületére kerülő baktériumokat és amelyet bambusz, eukaliptusz, bükkfa és rézszálak keverékéből állítanak elő. Mint kiderült, az anyagot ágyneműknél, zokniknál és pólóknál már kipróbálták, de az alsóneműk piacát is meg akarják hódítani vele.
Azért lehet, hogy a mosás még mindig olcsóbb, ugyanis a bugyit, vagy gatyát az Indiegogón, egy közösségi finanszírozási platformon előfinanszírozók darabonként közel 60 ezer, míg mások majdnem 150 ezer forintnyi dollárért vehetik meg. Mindenesetre a létrehozott anyag komoly távlatokat nyit meg az emberiség előtt, idővel el lehet majd felejteni a mosást, mert minden ruha- és ágyneműnk, terítőnk, konyharuhánk és az általában időnként mosásra szoruló textíliánk ebből az anyagból készülhet majd.
Egyszer valaki feltalálja majd az ember öntisztulásának módját is, és akkor végre arra fordíthatjuk rettenetesen fogyó édesvízkészletünket, amire való.
Például sörgyártásra.
Általában szeretjük a jubileumokat, évfordulókat, születésnapokat, amikor jó megállni, ünnepelni, visszatekinteni, megemlékezni, rosszabb esetben tanulni a múltból és nem felejteni. A mostani évfordulónak, a koronavírus-járvány miatt elrendelt veszélyhelyzet 2020. március 11-én történt kihirdetésének első évfordulója minden volt, csak nem örömteli.
Ezt a veszélyhelyzeti intézkedést azóta újabbak követték. Az elsőt még némi pátosszal, erkélyen közös énekléssel, egészségügyi dolgozókat tapssal köszöntéssel, nekik ajándékba vitt finom ételekkel, együttesek lakásfogságot enyhítő önkéntes szabadtéri koncertjeivel és ki tudja még hányféle módon éltük meg, míg a következőkkel ránk parancsolt korlátozásokat már sokkal türelmetlenebbül vettük tudomásul.
Most a járvány újabb, harmadik hulláma közben már látjuk, hogy az első hullám csak ízelítő volt a mind újabb mutációival rendkívül intelligensen viselkedő vírus okozta bajokból, hiszen jelenleg éppen minden eddigi hazai csúcsot megdönt a járványban megbetegedettek, kórházban ápoltak, lélegeztető gépre szorultak, elhunytak száma.
Az utóbbi hetekben megkezdődtek az oltások, igaz, csak kisebb számban a legkorszerűbb amerikai-német vakcinával, inkább tömegesen a gyártó országban 60 év felett nem alkalmazott, ráadásul a többinél rosszabb hatásfokú, ám elgondolkodtató beszerzésével méregdrágává lett kínai, a számos krónikus betegség esetén nem ajánlott orosz, valamint a sokfelé ellenérzéseket generált brit szérummal. Elismerem, a még több áldozat elkerülése érdekében jelenleg mindegyik beadása helyesnek tűnik. Ugyanakkor hatalmas pofont adva az oltóanyagok beszerzésének terén is kétségtelenül ügyetlenkedő "brüsszeli bürokratáknak", a kormányzat nem hívta le az Európai Uniótól az összes nekünk szánt modern amerikai vakcinát, ezzel több millió darabról mondott le önként a mi kárunkra. Jóleső lehet ugyanakkor valamennyiünknek a tudat, hogy így más nyugati országok lakosai juthatnak több korszerű oltóanyaghoz.
Egyelőre ott tartunk, hogy bár elcsendesedtek a vírus-szkeptikusok, maszk- és oltásellenesek és az oltatási kedv is többszörösére nőtt az országban a pár hónappal korábbinál, a beígért szabad vakcinaválasztás nagyjából oly messze került tőlünk, mint egykor Makó vitéz volt Jeruzsálemtől. Az, hogy mikor kapjuk vissza a régi életünket, hogy egyáltalán valaha is visszatérhetünk-e abba a világba, amely korábban jellemezte civilizációnkat, egyelőre aligha megmondható. Most még csak kérdéseink vannak és félelmeink a sűrűsödő rossz hírek hallatán, mert már alig találni családot, amelyik ne lenne érintve a fertőzéstől, megbetegedéstől és legrosszabb esetben a szörnyű végtől.
Nem vitás, ezt az évfordulót örömmel kihagytuk volna.
Egy ideje tapasztaljuk, hogy teleink nem olyan hidegek, mint voltak korábban és mintha rövidebbek is lennének. Az idősebbek még emlegetik a régi, fogcsikorgatóan hideg, fagyos napokat, a hatalmas hóeséseket, a csodaszép téli tájakat. Ha hinni lehet a tudósoknak, ennek hamarosan vége és az ezredfordulóra már csak a régi filmekből lesz megismerhető, hogy milyenek is voltak a telek a klímaváltozás előtt.
A minap olvastam egy új tanulmányról, amely szerint a globális felmelegedés megváltoztatja az évszakok hosszát. A Geophysical Research Letters folyóiratban publikált tanulmány szerzői szerint 2100-ra rendszeressé válhatnak a féléves nyarak az északi féltekén, ahol mi is élünk. Emellett a telek két hónapig sem fognak tartani és hasonló mértékben csökkenek majd a tavaszi és az őszi hónapok is.
Még örülhetnénk is, hogy unokáink, dédunokáink már szinte az örök nyárban élhetnek majd, ha ennek nem lennének igen súlyos következményei. Ahogy a tanulmányban írják, az évszakok ma ismert egyensúlyának megbomlása felborítja a mezőgazdaság rendjét, megváltoztatja az állatok viselkedését, fokozza a hőhullámok és szárazságok gyakoriságát, erdőtüzeket okoz, és összességében növeli az emberiségre leselkedő kockázatok mértékét. S ha éppen nem rettegnénk eléggé a most dúló koronavírus-járványtól, akkor a tudósok szerint jó lesz félnünk attól, hogy a trópusi moszkitók által hordozott vírusok feltehetően észak felé fognak terjeszkedni, ez pedig a hosszú forró nyarak során járványokhoz vezethet.
Az évszakok változása további, ma még felmérhetetlen hatásokkal járhat, hiszen kihat az élővilágban a madarak költözésétől a növénytermesztésig szinte mindenre. A tanulmány szerzői szerint a legsúlyosabb következmények mérséklésének legbiztosabb módja, ha azonnal elkezdjük csökkenteni a szén-dioxid kibocsátásunkat. És itt kezdődnek igazán a gondok.
A ma embere a saját szempontjából indokoltan csak a mának él, aligha tervez évtizedekre előre. Jósnak kellene lenni már ahhoz is, hogy megmondjuk, milyen világ lesz a Földön például harminc év múlva, lesznek-e még olyan munkahelyek és foglalkozások, mint napjainkban, megférünk-e majd tízmilliárdnyian a bolygón, lesz-e elég élelmiszer ennyi embernek, milyen járművekkel közlekedünk, hogyan öltözködünk és így tovább. Ezért a szén-dioxid kibocsátás csökkentéséhez szükséges döntéseket meghozni nem is népesség egyes tagjainak dolga, hanem az országok vezetőié, már amennyiben félre tudják tenni rövidtávú gazdasági és politikai érdekeiket.
Így hát biztos, hogy jön az örök, bár cseppet sem kellemes nyár.
A legenda szerint egy újságíró egyszer megkérdezte Henry Fordot, az autók tömeggyártásának megálmodóját, gyárost, feltalálót, hogy szerinte melyik a legjobb autó, mire ő csak annyit mondott: "a legjobb autó az új autó".
Az új autó vásárlása egy átlagos középosztálybeli családnak hatalmas döntés és beruházás, amelyhez vagy évekig tartó takarékoskodásra, vagy tetemes bankhitelre van szükség. Éppen ezért nagyon sokan csak a kisebb járművek, az olcsóbb kisautók megvásárlását engedhetik meg maguknak. Mostanában sokaknak tűnhet furcsának, hogy a reklámokban az elektromos kisautók mellett többnyire csak felső-vagy középkategóriás csodajárgányokat láthatnak. A gyárak ugyanis egy, az unió által a levegőminőség további romlásának elkerülése érdekében elfogadott szabályozása miatt sorban hagynak fel a kis benzines és dízel autók gyártásával, helyettük az elektromos autóikat kínálják.
A szabályozás értelmében 2020-tól az EU-ban forgalomba hozandó új személyautók szén-dioxid-kibocsátása nem haladhatja meg a 95 gramm/kilométeres értéket. Ez persze a nem szakértő autóvásárlónak mit sem jelent, de ha úgy nézzük, hogy ez a kibocsátási szint nagyjából 100 kilométerenként 4,1 liter benzin vagy 3,6 liter dízel üzemanyag-fogyasztásnak felel meg, már érthető a mérték. Hogy ezt elérjék a gyárak, olyan fejlesztéseket és technológiai megoldásokat kell(ene) alkalmazniuk, amelyek már nem érik meg nekik.
Ha akad is olyan gyártó, amelyik felvállalja a büntetést a kisautóinak túlzott káros anyag kibocsátásáért, még akkor sem egyszerű a helyzete, mert ha az általa gyártott összes jármű átlagos CO2-kibocsátása meghaladja az adott évben kitűzött célt, akkor minden bejegyzett autója után többletkibocsátási díjat - meglehetősen kemény büntetést - kell fizetnie.
Mindez idáig meglehetősen szakmai, még ha igencsak leegyszerűsítve is írtam meg, hogy miért tűnnek el az új kisautók az utakról, de arról még nem beszéltem, hogy ha mégis lesz olyan gyár, amelyiknek fontos a többséget kitevő kispénzű vásárló, az is egyre drágábban tudja csak árulni a portékáját, mert mind több elektronikát, a vezetést könnyítő, annak biztonságát növelő eszközt kell versenyképessége megtartása érdekében a járműbe építenie, amelyeknek viszont igen borsos az áruk.
Megoldás lenne, ha a belsőégésű motorok által hajtott járműveket felváltó elektromos kisautók képesek lennének egyetlen feltöltéssel annyit menni, amennyit egy tank fosszilis üzemanyaggal tudnak a most eltűnőfélben lévő gépkocsik, és ha ezek az átlagos pénzű vásárlóknak is megfizethetők lennének. De ez messze nincs így.
Így hát életben kell tartani a meglévő kisautókat, amíg össze nem gyűlnek a nagyobb kocsihoz kellő pluszmilliók, illetve át kell nyergelni tömegközlekedésre, esetleg elektromos rollerre, vagy a jó öreg kerékpárra.
Ez utóbbit aztán illik majd tiszta levegőt kipufogva hajtani.
Mintegy másfél évvel ezelőtt jelentette be az egyik magyar miniszter egy konferencián, hogy hazánk 2024-ben Farkas Bertalan 1980-as űrutazása után újabb magyar űrhajóst küld az űrbe. A COVID-járvány előtti utolsó békeévben tett kijelentés nem keltett túl nagy hullámokat idehaza. A túlpolitizált híradások sorában ez is csak egy propagandafogásnak tűnt sokak számára, nyilván nem ok nélkül.
Pedig - ha egy újabb magyar űrutazásnak és a ráfordított milliárdoknak nem is lenne sok értelme - a magyar tudás és eszközök nagyon is jelen vannak a nagyhatalmak és gazdagok játszóterének számító űrkutatásban. A honfitársaink által kitalált, megalkotott eszközök már korábban is részt vettek az űrkutatásban, hogy a teljesség nélkül csak egy-két példát említsek, ilyen volt a Pille dózismérő, amely az űrállomáson teljesített szolgálatot, a Masat-1, az első magyar műhold, vagy a SMOG-P, az űrszolgálatát most kezdő SMOG-1 elődje.
Mondhatnánk, hogy kis ország, kis műhold, ha az űrkutatásban résztvevők helyét a lépték határozná meg, de ez csak részben van így. A mi műholdunk, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem által fejlesztett miniatűr, a Szojuz-2 rakéta fedélzeten 18 ország 38 db műholdjával utazott a nagy sötétség irányába, hogy ott pályára állhasson.
A mindössze 5x5x5 centiméteres kis kocka, a SMOG-1, a számítások szerint nyolc hónapig teszi majd a dolgát a Föld körül. Elődje, a SMOG-P azonkívül, hogy segített létrehozni az elektroszmog térképet, abban is világelsőnek számított, hogy ez lett az első olyan PocketQube (miniatűr műhold, PQ), amely sikeresen teljesítette küldetését, mielőtt tavaly szeptemberben elégett a légkörben.
Műholdunk megalkotói szerint a SMOG-1 elsődleges küldetése a Föld körüli térségben mérhető, ember által keltett elektromágneses szennyezettség, az elektroszmog vizsgálata. De beszereltek egy olyan mérőműszert is az eszközbe, amely a Napból érkező részecskék elektronikára gyakorolt hatását vizsgálja. És hogy mi mindenre képes még egy tenyérben elférő kis kocka, a tervezők szerint az eszköz "harmadlagos küldetése egy speciális mágneses anyag alkalmazása, a pályaélettartam csökkentésére, a működési időtartam utáni űrszemétként töltött idő minimalizálására".
És még mondja valaki, hogy a méret a lényeg.
Aki idehaza az állami média híreit figyeli, vagy a legkedveltebb közösségi portál hangadóinak kommentjeit olvasgatja, láthatja, hogy a magyar nép nagy általánosságban elégedett a kormány válságkezelésével. Kivéve persze többek között a nem kormánybarát választókat, a COVID-intézkedések okán elmaradó műtétek, kezelések miatt súlyos állapotba kerülőket, az egészségügyben dolgozók jelentős részét, a gazdasági bajaikkal magukra hagyottakat és az elégedetlenek még jó néhány csoportját.
A járványhelyzet első éve után pesszimistán látják a jövőt a magyarok, a kormány intézkedéseivel pedig többségében elégedetlenek - derült ki az Euronews megbízásából készült felmérésből. A végeredmény szerint a válaszadók csaknem 70 százaléka szerint rossz irányba halad az ország. A megkérdezetteknek csak 11%-a mondta, hogy elégedett azzal, ahogy Magyarország egyszemélyi vezetője kezeli a koronavírus okozta válságot, 60%-uk viszont elégedetlen, többségében nagyon elégedetlen. Sovány vigasz lehet a miniszterelnök számára, hogy a magyarok az Európai Unió válságkezelésével sem elégedettek.
Ritkán teszek ilyent egy országvezetővel, de most némi mentséget találok számára. Ez a járvány oly mértékben ismeretlen terepre kergette mindenfelé a döntéshozókat, hogy azon igencsak nehéz volt eligazodni, helyes döntéseket hozni. De - bár korábban hangot adtam fenntartásaimnak - például a vakcináknak az unióval közös beszerzésén felüli vásárlása helyes döntés volt, nélkülük még a mostaninál is nagyobb lenne a baj. (Kár, hogy a keleti beszerzéseket fájóan körüllengi a piszkos üzlet gyanúja.)
Ennyiben ki is merül részemről e vezető védelme, hiszen adófizető állampolgárként többet vártam volna attól, akinek teljhatalom, pénz és szakértők serege áll rendelkezésére, hogy meghozza a megfelelő döntéseket. Rossz utat választott már akkor, amikor még híre-hamva sem volt a koronavírus világrengető járványának, mert milliárdok sokaságával pénzelte az egyházakat (pedig kevesebb a hívő, mint a beteg), a versenysportot, tömérdek pénzt költött látványberuházásokra, önfényező kampányokra, csókosok milliárdosokká tételére, csak valahogy az oktatás mellett az egészségügy nem volt a szíve csücske. Ennek pedig az a hozadéka, hogy a járvány dúlása idején a létszámhiánnyal, elöregedő eszközökkel, lepusztulófélben lévő ingatlanokkal, agyonterhelt, mostanáig mélyen alulfizetett orvosokkal, továbbra is igen gyengén díjazott szakdolgozókkal, szakemberekkel az ellátórendszer eljutott az összeomlás szélére.
És akkor még itt vannak a tömegesen magukra hagyott vállalkozások, amelyek a korlátozások miatt hónapok óta nem működhetnek, és csak a költségeket, adósságokat termelik, az állásukat vesztettek, a reménytelen helyzetbe sodródott, kilátástalan sorsúvá vált családok.
Nem tévedtek a közvélemény-kutatók. Vannak elégedetlenek bőven.
Parányit besokalltam, hiszen nagy hirtelen harmadszor is megbüntetett a rendőrség állítólagos közúti szabálysértésem miatt. Ha jól emlékszem az első megbírságolásom egy újpesti vasúti kereszteződésen áthaladást követő balra kanyarodásom miatt történt, vagy negyvenöt évvel ezelőtt. A rend intézkedő őre sem lehetett nagyon biztos az igazában, amit vitattam is, mert mondta, hogy fizessek 300 jó magyar forintot és eltekint a továbbiaktól. Végül, miután csak 250 forintot tudtam nagy hirtelen összekaparni, ami a hetvenes évek közepén még ért is valamennyit, elfogadta és továbbengedett.
Másodszor tisztességben megöregedett csehszlovák járművemmel haladtam a forgalommal együtt Budakeszin, amikor elém pattant egy derék rendőr, leintett, igazoltatott, majd közölte, 1000 Ft a büntetésem, mert jelentősen túlléptem a megengedett 40 km/órás sebességhatárt. Ezen némiképpen elcsodálkoztam, mert már annak is örültem, ha a kocsimmal eljutottam A-ból, B-be, át is villant az agyamon, hogy kellene egy igazolást kérnem a sebességtúllépésről, jól mutatna a vevőnél, amikor majd eladom a járgányt, de erről végül lemondtam. Fizettem és szívtam a fogam, mert szerintem a semmiért csökkent a kilencvenes évek közepe táján amúgy sem jelentős vagyonom.
Pár napja megint belerohantam egy pofonba és újfent a fővárosban. Egy, a lámpás kereszteződésnél álló kocsisor mellett, a buszsávban haladtam - szerintem jogosan - a sarok felé, ahol jobbra kellett fordulnom. A sarok előtt kilépett elém egy éber biztos, leállított, nagyon udvariasan igazoltatott, majd közölte, hogy nem a szaggatott vonalon léptem át a buszsávba és ha elismerem bűnömet, pontlevonás nélkül csak 5000 forintot kell fizetnem. De vitathatom is, ám akkor, ki tudja, akár ötvenezres büntetést is kaphatok és ugrik egy pontom.
Feszegetve a rendőri türelem határait, azért szóvá tettem, hogy én bizony egy szaggatott vonalnál léptem át a buszsávba, és a mintegy százméteres szakaszon mindvégig jeleztem a jobbrafordulási szándékomat, de a fiatal szakember hajthatatlan volt, mondván, hogy az a szaggatott, nem az a szaggatott. Tudva, hogy intézkedő rendőrrel sohasem érdemes vitatkozni, elfogadtam a surranópályaként felkínált 5000 Ft-os büntetést, úgyis támogatni akartam a rendőrséget.
Kicsit aggódom. Nagyjából két évtizedenként kapok egy-egy büntetést a közlekedés rendjének megszegése miatt és ez még el is menne, de a tarifák növekedése már megijeszt. Ha így megy tovább, húsz év múlva már talán hitelt kell majd felvennem, hogy kipengessem a büntetőpénzt.
Ritkán szólok hozzá bejegyzésekhez a közösségi portálokon, még akkor sem, ha tudom, egyértelmű tévedés, amit ott olvasok. A segítőszándékú helyesbítés feleslegesebb szélmalomharc lenne részemről, mint volt egykor a búsképű Don Quijote lovag ilyen irányú csetepatéja a szélmalmokkal, mert egyáltalán nem vagyunk felvértezve a hazug hírek ellen.
A magyarok különösen kitettek az álhíreknek, nehezebben tudják értelmezni a sajtóban megjelent információkat, ennek oka pedig a gyenge sajtószabadság és a viszonylag gyenge oktatás. Mindez a szófiai European Policies Initiative of the Open Society Institute által összeállított 2021-es médiaműveltségi indexből derül ki. A vizsgálat 35 országra terjedt ki, közöttük hazánk e téren a rangsorban a 25. helyre került.
A médiaműveltségi index megmutatja, hogy az emberek mennyire kitettek az álhírek jelentette kockázatoknak. A felmérésben nagy súllyal veszik figyelembe azt, hogy az egyes országokban mennyire szabad a sajtó, és hogy a PISA-felméréseken, elsősorban a szövegértési feladatokban hogyan teljesítenek a diákok. De mérik azt is, hogy az emberek mennyire férnek hozzá az online információkhoz és hogy mekkora a társadalomban az egymásba vetett bizalom.
Érdekesség, mint minden listánál, hogy kik állnak az élen, jelen esetben mely országok lakosai hiszékenyek kevésbé, mint a többiek. A rangsor elején Finnország, Dánia, Észtország található, míg a listát Albánia, Bosznia-Hercegovina és e téren utolsó Észak-Macedónia zárja.
Azt nem állíthatjuk, hogy itthon ne lenne elég online újság, ne lennének nyomtatott lapok, rádió- és televíziócsatornák. Nagyon is vannak, mégpedig a piac felvevőképességét, a fizetőképes keresletet messze meghaladó mértékben. De míg korábban csak pár nagy országos politikai napilap volt, meg néhány kisebb példányszámú hasonló célú hetilap, addig ma a boltok újságos állványai roskadoznak a szebbnél szebb kiadványok tömegétől. Viszont a politikai napilapok megfogytak, a maradék eljelentéktelenedett, az egykor a vidéki emberek legfőbb tájékozódását jelentő megyei lapok kormányzati szócsővé silányultak és már nemigen jelentenek valós iránytűt, nem adnak megfelelő tájékoztatást az ott élők számára. Mellettük se szeri, se száma a "tizenkettő egy tucat" zenét és központi híradást sugárzó rádióknak, a zömében kormányzati, vagy a bajokat nagy ívben kerülni akaró tévéknek, amelyek szórakoztatnak, némelyek ismeretet terjesztenek csak éppen a mindennapok híreiről alig tájékoztatnak.
És persze ott vannak még az álhírek vírusszerű terjedésének legfőbb forrásai, az internetes közösségi portálok, amelyeken a nyilvánosságot kapó információkat elhinni csak erős kritikával szabad. A médiaműveltség megfelelő fejlesztésének megoldását a jelentés egyébként az oktatásban látja.
Szegény, szegény fiatalok.
Aki nem vész el kard, vagy pisztoly által, azt elviszi a kolera, vagyis teljesen felesleges borotválkozni.
A fenti mondat ifjabb korom kedvenc idézete, amelyet egy népszerű amerikai színésznek tulajdonítok, de ennek helyességét még a mindentudó internet segítségével sem sikerült ellenőriznem. Még az is lehet, hogy pontatlanul idéztem, de a lényeget mindenképpen átadja. Egyrészt azt, hogy sok férfitársamhoz hasonlóan nagyon nem szeretem a naponkénti borotválkozást, másrészt sajnálatosan a covidos időszakkal is összecseng a mondat vége.
Mindez arról jutott eszembe, hogy mostanában többször is elfelejtettem használni a borotvámat, mielőtt elindultam volna bevásárolni. Tartva a koronavírus-fertőzéstől máshova, például társaságba nem megyek és ehhez is időben felveszem az arcmaszkomat, mint első vonalbeli védelmemet a koronavírus ellen. Mondhatnák olvasóim, hogy minek borotválkozni, amikor manapság egy valamit is magára adó fiatalember legalábbis borostás, vagy valamilyen komolyabb szőrzetet hord az arcán, de miután már semmiképpen sem mondhatom magam fiatalnak és neveltetésem okán is belém rögzült a szőrtelen arc viselésének kényszere, hát lelkifurdalást érzek a szőr eltávolításának elmaradása miatt.
Sokat javít ugyanakkor ezen a lelkiállapoton a tudat, hogy aligha veszik észre a boltban velem együtt az árakat, portékákat vizslató emberek az előnytelen arcszőrzetemet, hiszen sokszor még a közeli ismerősök is alig ismerik fel egymást a fél arcot takaró textildarab miatt, nemhogy a másik ápoltságának állapotán háborodnának fel. Azt nem tudom, hogy a hölgyek hogyan állnak mindehhez, bár ahogy sokuknál látom, még a szemetet sem viszik le a kukához sminkelés és fésülködés nélkül. Vélhetően, ha valami csoda folytán egy adott pillanatban nagy hirtelen eltűnnének az arcokat takaró lepedők, a nők ez elé is felkészülten állnának.
Ha valami vigasztalót találok a mostani komisz állapotban, a korlátozásokban, tiltásokban, akkor az csak annyi, hogy olyan kilengéseket is megengedhetek magamnak, mint a többnapi nem borotválkozást. Ugyanakkor vágyakozva várom már az időt, amikor megint az lesz az egyik fő problémám, hogy borostásan léptem ki a kapun.
Napjaink legnagyobb kérdése: hogyan maradhatunk egészségesek. Mindez nem csak a koronavírus-járvány miatt izgalmas, korábban is fontos volt az egyén egészsége, már persze annak, aki nem égette két végén élete gyertyáját, nem alkoholizált, füstölt éjjel-nappal, nem hízott el, éjszakánként jól kipihente magát és ha ülő foglalkozást folytatott, ennek ellensúlyozására szabadidejében sportolt. Na igen, mondhatnák sokan, az ilyen ember inkább aszkéta lehetett még a nagy világjárvány előtt is, mintsem a magyar valóság egy átlagos szereplője. Mert bizony a többség nem így él, hajszolja magát, hogy egyről a kettőre jusson, és ha megfárad, könnyen nyúl a mindennapok terhe ellen lazításként italhoz, vagy éppen hatalmas evészetekben találja meg örömét.
A helyes életvitel példa és neveltetés kérdése, ezért az sem mindegy, hogy az ember a világ melyik szegletébe és milyen anyagi, kulturális körülmények között élő családba született. A statisztikák szerint például egy nyugat-európai ország polgára sokkal hosszabb életre számíthat, mint egy kelet-európai. De vajon ez csak genetika kérdése vagy a jobb módú családok gyerekei netán azért egészségesebbek, mert jobban táplálkoznak, megfelelőbb a higiéniájuk és szükség esetén az orvosi ellátásuk?
Svéd tudósokat is foglalkoztatott ez a kérdés és nemrégiben több millió család adatait vizsgálva arra keresték a választ, hogy vajon a genetika vagy inkább a környezeti tényezők határozzák meg az egészségi kilátásokat. Evelina Björkegren és társai svéd családok adatbázisát elemezték, közöttük voltak olyanok, akik örökbe fogadtak svéd gyereket, és olyanok is, akik vér szerinti gyerekeiket nevelték. A vizsgálathoz ugyancsak rendelkezésre álltak adatok az örökbefogadott gyerekek biológiai szüleiről, de legalább az anyjukról. Így meg tudták vizsgálni, hogy mennyire a gének és mennyire a környezeti tényezők a felelősek az ifjak egészségéért.
Bizonyára sokaknak okoz meglepetést a hatalmas mennyiségű adat átvizsgálása után született eredmény, amely azt mutatja, hogy fontos ugyan a genetika, de hogy egy ember mennyire lesz egészséges, azt jelentősen befolyásolja a nevelés. E téren is kiemelkedően fontosak a kognitív és egyéb pszichikai képességek, amelyeket pozitív irányba befolyásol, ha a gyerekeket nevelő szülők magasabb végzettségűek.
Korunk Magyarországára vetítve mindezt kimondhatjuk, közel sem csak öröklés kérdése, hogy ma Európában a magyar 12 évesek fogazata a legrosszabb, ahogy a túlsúlyosság, a fiatalkori iszákosság, dohányzás, mozgásszegény életmód sem. Ezek mind-mind súlyos egészségpolitikai, nevelési kérdéseket vetnek fel, mert rossz felnőttkori egészségünk nem eleve elrendeltetett. Nem foghatunk mindent a genetikára.
De a vizsgálat eredménye ellenére még a szegénységre sem.
Pár hete történt, hogy egy derék magyar állampolgár feljelentett egy másikat. Az egyikük a bejelentéséhez csatolt fotó alapján vélhetően a szobájában ücsörgött az ablak előtt és óvóan figyelte az utca forgalmát, míg a másikuk két riasztás, életmentés, vagy Covid-teszt közben formaruhában és éhesen kipattant egy mentőautóból, hogy pár falatot vegyen maguknak, mielőtt társaival együtt továbbrohannának a sokórás műszakjukban embereket menteni. A feljelentést nem a mentős egyenruhában lévő polgártársunk tette.
Ahogy az Országos Mentőszolgálat hivatalos Facebook oldalán olvasható, a húsvétkor tett feljelentésében egy férfi sérelmezte, hogy szolgálatot teljesítő mentősök ebédet vásároltak. A panaszos fényképet is mellékelt felháborodása mellé, azon pedig valóban látszik a terhelő tény: a mentőegység egyik tagja hamburgert kér elvitelre egy budapesti büfénél.
A panaszt emelő szerint a vásárlás hosszú percekig tartott, nyilván így is érezte, hiszen amikor valami zavarja az embert, minden másodperc éveknek tűnik, ugyanakkor a mentő fedélzeti számítógépe szerint az ügylet mindössze kevesebb mint két percet vett igénybe. Innen kezdve szót sem érdemelne a jog- és szabálytisztelő be- vagy feljelentő tette, legyinthetnénk, hogy bizonyára rossz napja volt, vagy az illető nyilvánvalóan egy gonosz, rosszindulatú ember, de azért ez a történet többet is megér.
Bizonyára ennek az ismeretlen korú névtelen úrnak az élete oly tiszta, mint a hófehér vászoné, népiesebb nevén a patyolaté, amit tanítani kellene. Vagy példáján inkább felidézni azt, hogy miért is lett nemzetünk a történelme nem egy korszakában a feljelentők országa. 1944 tavaszán például a magyarországi német megszállás alatt a náci biztonsági erőket is meglepte az a rekordszámú bejelentés, amellyel egymást jelentgették fel a szomszédok, jó ismerősök, rokonok. És hogy ezt nem csak a régiek tették, bizonyítja, hogy nem volt hiány feljelentésben az 50-es években, ahogy a hozzánk már jóval közelebb lévő évtizedekben sem.
Szerencsére a mentős bevádolása másként sült el, mint ahogy azt a derék, a vétkes megbüntetését elváró honpolgárunk remélte. A magyarok zöme, a közösségi portálok népe őt ítélte el tettéért. De míg a feljelentett mentős arcát időközben megismerhette az ország, a feljelentő ezúttal is arctalan és névtelen maradhatott.
Nagy hírolvasó vagyok, de valahogy teljesen elkerülte eddig a figyelmemet. Mostanáig fogalmam sem volt arról, hogy van világnapja a láthatatlan munkának is. A láthatatlan, vagy csak alig látható fizetést jól ismertem korábban is, sőt olyan, sokszor igencsak magas bérezésről is tudok, amelyet egyesek a láthatatlan és eredménytelen munkájukért vesznek fel havonta. (Igen, kedves olvasóm, elsősorban rájuk gondolok.) Szóval sok tapasztalatom van e téren, de hogy még világnapot is szentelnek a láthatatlan munkának, az újdonság számomra.
Tény, mit sem tudtam arról, hogy április első keddje a láthatatlan munka világnapja, amelyet valamikor Kanadában kezdeményeztek és Európában a Háztartásbeli Nők Európai Szövetsége (FEFAF) karolt fel. A Kanadából indult kezdeményezéshez több európai uniós tagország is csatlakozott. A világnap célja, hogy elismerje azt az értékes munkát, amelyet elsősorban a nők, az édesanyák és nagyon sok férfi, apa is végez a gyermekek, idős, beteg vagy fogyatékkal élő családtagok gondozásában. A házimunka mellett ide tartozik a nyugdíjas nagyszülők, a családon kívüli beteg gyerekek, az idős szomszédok önkéntes felügyelete és segítése, továbbá az önkéntesként civil szervezetekben, helyi közösségekben végzett munka is.
Ha egyszerűsíteni akarjuk a láthatatlan munka fogalmát akkor az nem más, mint minden olyan munka, amelyért nem kapunk pénzt. Az egyik portálon azt is olvastam, hogy ha ezt a beláthatóan is hatalmas mennyiségű munkát beáraznák, akkor az akár egy-egy állam GDP-jének 30%-a is lehetne.
Gondolom soraimat olvasva sokaknak jut eszébe, hogy ők bizony nagyon is sok ilyen munkát végeznek nap mint nap. Ez így van még egy parányi háztartásban is, hát még ott, ahol idős nagyszülők és a szülők mellett több gyerek is alkotja a családi közösséget. Nem kell ragoznunk, aki egy ilyen családban él, az tudja, hogy milyen megterhelő a bérért végzett munka utáni láthatatlan munka időszaka. Jó, ha valaki ezért legalább köszönetet kap, de ez ritka, mint a fehér holló, mert a belénk rögzült íratlan törvények, a megszokás miatt, valamint a neveltetésből eredő elvárás okán a család egy-egy tagjára terhelt láthatatlan munka nem von maga után - nem érdemel? - köszönetet.
Sok olyan dolgozó is van, akit túlmunkára kötelez a munkahelyi vezetője, és ezt igen sok esetben plusz fizetés, juttatás nélkül kell tennie. Ebben az esetben a láthatatlan munka helyett inkább a már említett láthatatlan bért kellene világnappal "ünnepelni".
Azt, hogy a világnap alkalmas-e arra, hogy a láthatatlan munka megbecsülésének szükségességére felhívja a figyelmet, aligha hiszem. Mert akik végzik, ha megköszönik nekik, ha nem, úgysem hagyják abba, akik elvárják, megkövetelik, azokat meg nem érdekli a befektetett energia.
Szerintük ugyanis a láthatatlan munkáért láthatatlan fizetség jár.
Szeretek váltani, életem során számtalan, olykor igen jelentős módon váltottam. Állást, kapcsolatot, életmódot, de hát ezzel sokan vagyunk így. Vessenek meg érte, de szeretek sebességet is váltani. Autóban, kerékpáron, vagy ha erőmből telik, hát a teniszpályán. Talán éppen ezért fogott meg a hír, miszerint szabadabb lesz a váltás a kerékpárokon.
Szinte megrengette a mobilizált világot, amikor a hagyományos és jól bevált kézi váltókat automata váltotta fel a drága autótípusokban. Bár még sohasem vezettem ilyen járművet, elfogadom, hogy könnyebbséget jelenthet az autó vezetője számára. Ilyen hatalmas technológiai változás lehetett még sok más mellett az autózás világában az ablakok elektromotorral le- és feltekerése, a belülről elektronikusan állítható visszapillantó tükrök mozgatása. Igaz, az autók fejlesztése terén szinte kimeríthetetlen a fejlődés lehetősége.
Nem így a kerékpárok kényelmi berendezései terén. Persze itt is vannak változások, más ma a fék, mint régen, megjelentek az első-hátsó váltók, ergonomikussá váltak a nyergek és változott, könnyebbé vált a kerékpárok anyaga is. Mégis sok minden nagyon hasonlít a régi időkben készült bringák kialakítására. Talán majd a vezeték nélküli váltó teszi meg a korszakos ugrást. Meglehet, hogy fél évszázad múlva az akkori drótszamarazó már alig tudja majd használni a ma korszerű kétkerekűjét.
Közel két évvel ezelőtt egy főleg kerékpáros váltó- és fékkészleteket gyártó amerikai cég piacra dobta az első hétköznapi használatra szánt vezeték (bowden) nélküli váltóját. Igaz, csak a gazdagoknak, mert egyedül a váltó ára meghaladta az ezer eurót. Sokan örülhetnek viszont, mert a modellnek most megjelent egy olcsóbb változata is.
Azt azért még mindig nem állíthatjuk, hogy az újabb modell a várható 225 ezer forintnyi euróért tömegek eszköze lesz, de várhatóan egyre inkább csökken majd az ár. A 12 fokozatú új váltót beépített akkumulátor táplálja, amely egy töltéssel 25-40 órán át használható. Az már teljesen természetes, hogy mindehhez egy olyan okostelefonos applikáció is jár, amely számtalan beállítást tesz lehetővé.
Talán több újfajta elektromos kétkerekű közlekedési eszközhöz hasonlóan hamarosan egyensúlyozni is alig kell a bringán, ezt és minden mást is elektronika irányít majd.
Ha szerencséjük lesz a jövő biciklistáinak, talán a tájak szépsége még a régi marad.
Jó pár éve már, hogy a kormány meghirdette nemzeti drogellenes stratégiáját, amelyben bizonyára vannak vitatható részek, ugyanakkor nagyrészt egyet lehet érteni az abban foglaltakkal. Kár, hogy alkotói a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Mi sem áll távolabb tőlem, minthogy támogassam a tudatmódosító szerek használatát, most mégis a kannabisz hasznossága mellett emelek szót.
Mielőtt az elszánt drogellenes harcosok felhördülnének, gyorsan tegyük tisztába a dolgot. Sok kutató és orvos szerint a kannabidiol (CBD) és a tetrahidro-kannabinol (THC) nagy hatékonysággal használható bizonyos tünetek vagy betegségek kezelésében, bár vannak kétkedők is e téren. Abban viszont mindannyian egyetértenek, hogy további kutatásokra van szükség ahhoz, hogy feltérképezzék a kannabisz gyógyászati felhasználási területeit.
Orvosi kannabiszt a gyógyászat számtalan területén használnak már ma is, például az alvási rendellenességek, vagy az idehaza is sok ezer ember életét megkeserítő Chron-betegség kezelésében. Komoly bizonyítékok támasztják alá, hogy a CBD ezeken kívül csökkentheti két epilepsziatípus súlyosságát, mérsékli az émelygést, csillapítja a fájdalmat, elviselhetővé teszi az ízületi gyulladást és alkalmazható a Parkinson-kór, a skizofrénia vagy a szklerózis multiplex kezelésében. És ez közel sem teljes felsorolása az alkalmazhatóságának.
Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon az orvosi kannabiszt szedők, alkalmazók nem válnak-e kábítószer-élvezővé? Nos a válasz egyértelmű és kategorikus nem. A CBD ugyanis egy olyan származék, amit a kender növényből nyernek, de nem pszichoaktív, vagyis tudatmódosító.
Az Európai Bizottság tavaly decemberben kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen, mert a magyar kormány az Európai Unió közös álláspontjával szemben nemmel szavazott az ENSZ-nek arra a kezdeményezésére, hogy a marihuánát távolítsák el a veszélyes, orvosi célra nem használható szerek kategóriájából. 2020 decemberében az ENSZ Kábítószerügyi Bizottsága az Egészségügyi Világszervezet (WHO) javaslatára döntött úgy, hogy leveszi a kannabiszt és a kannabiszgyantát a legveszélyesebb kábítószerek listájáról, és ezentúl a gyógyászati alkalmazással is rendelkező kábítószerek között tartja nyilván, ami megkönnyíti a kannabisszal kapcsolatos kutatásokat is. Magyarország az uniós tagországok közül egyedüliként nem szavazta meg a WHO javaslatát, egyetértve Oroszországgal, Kínával, Kubával, Angolával, Türkmenisztánnal.
A magyar kormány illetékes helyettes államtitkára szerint a WHO tette nem más, mint drasztikus lépés a drogok liberalizációja felé. Jó érzésű ember vagyok, kívánom, hogy a magyar döntéshozóknak ne legyen szükségük orvosi kannabiszra.
Vagy inkább mégis.
A hírek szerint az amerikai igazságügyi minisztérium azzal vádol egy texasi férfit, hogy megpróbálta felrobbantani az Amazon virginiai adatközpontját, amelyről úgy tudta, hogy az internet 70 százalékának működtetéséért felelős.
Világot uralni, vagy elpusztítani akaró őrültekkel a filmekben gyakran találkozhatunk, például kalandjai során James Bond is megakadályoz időnként egy-egy mindenre képes dúsgazdag agyamentet rút tettében, de sajnos nem csak a mesékben akadtak már eddig is világuralmi vágyaktól hajtott megszállottak, elég, ha csak a több mint 73 millió ember halálával és felfoghatatlan mértékű pusztítással járó második világégést kirobbantó gonosz fantasztára gondolunk. És mindig előbújik valamilyen sötét lyukból egy elvetemült emberszerű lény, amely tömegek leigázására, vagy elpusztítására tör.
Azt nem tudom, hogy vajon ilyen gondolatai lehettek-e a 28 éves texasinak, akit miután egy titkos ügynöktől robbanóanyagnak feltüntetett, de valójában ártalmatlan tárgyakat vásárolt, letartóztatott az FBI. Az álnéven posztoló férfi egy magánmilíciák szervezésére létrehozott szélsőséges fórumon azzal dicsekedett, hogy ott volt a Capitolium januári ostrománál, és bár nem ment be, az épületből sikerült üvegdarabokat hazavinnie. Ebből persze gyorsan ki is tűnik, hogy a fiatalember nem tartozik a legokosabb világpusztítók közé, mert ennek nyomán figyelt fel rá az FBI is.
Ahogy olvasni lehet az (amerikai) ügyészség közleményében, amikor egy másik felhasználó rákérdezett, hogy mi a célja, az úrnak nemigen titulálható fickó annyit válaszolt: halál. Mint kiderült, az volt a terve, hogy C4 plasztik robbanóanyaggal megtámadja az Amazon Web Services virginiai adatközpontját és ezzel kiiktatja, felszámolja az internet 70 százalékát. Utólag talán már megmondták neki, hogy pusztításával sem tudta volna az internetet lekapcsolni, sőt valószínűleg nem okozott volna tartós kárt sem az online rendszerben.
Ha a fiatalembert nem zárt osztályra való közveszélyes őrültnek, hanem épelméjű bűnösnek találják, akkor 20 évig terjedő börtönbüntetéssel számolhat. De persze ez a világban internetező sok milliárd embert cseppet sem fogja érdekelni.
Félő, hogy a világméretű pusztításra vágyó egyetlen lefogott őrült mellett nap mint nap százak, ezrek jutnak hasonló gondolatra. Még elképzelni is ijesztő, hogy mi lesz, ha valamelyikük sikerrel jár.
Nem könnyű az élet, ez nem is vitás. Itt van ez a gaz Covid-járvány, a gazdasági nehézségek sora, a home office-ban munkálkodás és az ezzel összefüggő családi összezártság. Nem csoda, ha az egy fedél alatt élő párok egymás idegeire másznak és bizonyára az elmúlt hónapok alatt szép számmal akadtak mindkét nem képviselői között, akik többször feltették maguknak a kérdést, vajon miért is mentek férjhez, vagy nősültek meg. A minap hallgattam a rádióban egy ifjú írót, aki új novelláskötetéhez kedvcsinálóként mesélt néhány, az írásaiban szereplő érdekes emberről, többek között arról az ismerőséről, aki feleség helyett két guminővel él együtt. Vagyis mindenre van megoldás.
Először is rögzítsük a tényeket: guminőt bizonyos szexuális tevékenység rendszeres elvégzésére választ egy valamire való nagy természetű úriember. Erősen elgondolkodtat a párválasztás kérdése, mert ugyebár jelen esetben talán nem beszélhetünk a meglátni és megszeretni egy pillanat műve-féle szerelemről. Miután e téren járatlan vagyok, csak elképzelni tudom, hogy mindez hogyan alakulhat a derék úriember és szerelme tárgya között. Nem is igen mennék bele, hiszen az ember a ruha és cipővásárlási tapasztalatával tudja, a méret a lényeg és persze a külcsín meg a megbízhatóság. Ez utóbbinál nem érdemes a műnő esetleges csalfaságára gondolni, elég, ha az anyaga tartósságát tartja szem előtt a szerelemre éhes férfi.
Aztán persze itt vannak még az együttélés buktatói. Mert ugyebár egy nő és férfi kapcsolatában a mézeshetek után már olyan aprónak tűnő létkérdések is befolyásolják a mindennapok hangulatát, hogy ki vigye ki a szemetet, vagy kinek lett volna dolga venni egy kiló kenyeret. Az józan ésszel belátható, hogy bár bizonyos házastársi kötelezettségeknél a műnő még úgy-ahogy helyettesíthet is egy húsból, vérből való igazi asszonyt, az már nem várható el tőle, hogy főzzön, mosson is urára. Előnye ugyanakkor a műanyag "asszonynak", hogy mindig meghallgatja urát, sohasem vitatkozik, veszekszik vele és még azt sem teszi szóvá, ha élettársa éppenséggel kimaradozik a barátaival, vagy netán részegen tér haza.
Ha egy kicsit kutakodunk a mindentudó interneten, hamar kiderül, hogy guminővel házastársként élni cseppet sem oly egyedi, mint az gondolnánk. Találunk monogám kapcsolatot szép számmal, de van, aki két (szilikon) barátnőjével él együtt és láss világ csodát, a két "nő" között még egy hangos szó sem hangzott el. Továbbá láthatunk példát arra is, hogy valaki egész háremet tart, hét guminővel éli vélhetően hallatlanul izgalmas életét.
Tény, hogy van ennek a párkapcsolatnak némi bája. Csak gondoljunk bele, ha a ház ura a világjárvány kellős közepén home office-beli munkája közben feszültségmentesítésként páros testmozgásra vágyik, egyszer sem hangzik el asszonykája szájából: hagyj, fáj a fejem!
"Én aztán biztosan nem oltatom be magam, mert a folyadékként belém nyomott anyag bennem összeáll és mikrocsip lesz, amelyen keresztül majd irányítanak engem." Az egyik rádióműsorban idézett szövegben az illető még meg is nevezte az őt állítólag irányítani akaró világhírű és dúsgazdag amerikai informatikai szakembert.
A vakcina-szkeptikusok még mindig erősen tartják magukat világszerte, összeesküvés-elméleteiknek se szeri se száma, ezek gyártásában találékonyságuk kimeríthetetlen. A napokban kapott fel a világsajtó két pompás esetet. Az egyik szerint az ausztrál egészségügyi minisztérium erre létrehozott információs portálján egy vélhetően tanult és derék polgár feltette a sokakat izgató kérdést: igaz-e, hogy a Covid-19 vakcinákkal csatlakozni lehet az internetre?
Arrafelé meglehetősen széles körben elterjedt, hogy néhány fejlesztés alatt álló mRNS-vakcina hidrogélt használ, ami egyesek szerint elektromos implantátumok működtetéséhez kell és amivel az embereket rá lehet csatlakoztatni az internetre. Az ausztrál egészségügyi minisztérium válasza vélhetően elszontyolította a kérdezőt, miszerint az ott is alkalmazott Pfizer oltás nem használ hidrogélt. (A hidrogél térhálósított polimer láncok hálózata, erős nedvszívó hatása miatt a mezőgazdaságban is használják.)
A The New York Times cikke szerint a közösségi médiában egyre többet találkozni azzal az elmélettel, hogy egy oltott személy jelenléte megzavarhatja egy nem oltott nő menstruációs ciklusát, sőt, ha az illető hölgy várandós, akár vetélését is okozhat nála. Az oltásellenesek úgy vélik ugyanis, hogy az oltott embereknél gyakori jelenség a vakcina darabkáinak kibocsátása. És ha valaki egy ilyen személy közelében tartózkodik, kialakulhat nála valamilyen rendellenesség. Emily Martin, a Michigani Egyetem epidemiológusának a lapban kifejtett véleménye szerint a beadott vakcinát nem lehet átvinni egyik személyről a másikra, ez egyszerűen nem lehetséges, vagyis az önmagát erősen tartó elmélet képtelenség.
Miközben mind többen akarják oltatni magukat, az erre fogékonyak továbbra is eltántoríthatók az oltástól, mert félelmeik folyamatos tápanyagot kapnak.
Ők meg előbb vagy utóbb Covid-fertőzést.
"Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit." A hazai helyzet ismeretében álszentnek tűnő mondat a magyar alkotmányt leváltó, 2011. április 25-én életbe lépett alaptörvényben szerepel.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete a Windhoek Nyilatkozat május 3-i elfogadásának napját jelölte ki a sajtószabadság világnapjának. E nyilatkozat harminc éve mondta ki az afrikai népeknek a szabad, független és sokszínű sajtóhoz való jogát.
Az, hogy vajon létezik-e valahol is a nagyvilágban teljesen szabad sajtó, valószínűleg erősen vitatható. Az elmúlt közel fél évtizedben láthattuk például a sajtószabadság hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban azt, ahogy az előző elnök befolyásolni igyekezett a tevékenységét bíráló, őt ellenőrizni akaró média működését, hamis hírnek minősítve mindent, ami neki nem tetszett, rombolva ezzel az újságírók legfőbb értékét, a hitelességet.
Látjuk, tapasztaljuk, hogy világszerte az autokrata vezetők egyik legfőbb tevékenysége megakadályozni, hogy azt tegye a sajtó, amely alapvető feladata. Ellenőrizni a hatalmat, közzé tenni az igazságtalanságok, a visszásságok, jogtalanságok, a demokrácia csorbításának, a közpénzek magánzsebekbe vándorlásának hírét. A szabad sajtó megrendszabályozására irányuló kísérletek és tettek sorát figyelhetjük meg napjainkban Európában is, elég, ha csak a sokfelé mintaként szolgáló magyar mellett a lengyel és szlovén példát említjük. Nincs sajtószabadság Oroszországban, Kínában, Törökországban és sok más, a magyar vezetéssel mind erősebb kapcsolatot ápoló keleti államban sem. Sajnálatos módon sokfelé életükkel is fizetnek az újságírók azért, mert teszik a dolgukat.
Feltehetjük a kérdést, hogy lehet-e egyáltalán szabad a sajtó, lehet-e független? Bizonyára lesznek, akik vitatkoznak velem, de úgy gondolom, hogy teljes sajtószabadság nem létezik. Mert ha másnak nem, a lap, rádió, tévé vagy internetes portál pénzelőjének lehetnek politikai, gazdasági elvárásai, amelynek meg kell felelni. És ha valaki egyszemélyes online újságot működtet, amelyre mind több a példa, akkor is meg fogja gondolni egyik, vagy másik hozzá eljutott információ közlését, mert pusztán önvédelem okán is működik a szűrő, az öncenzúra.
Ma a közösségi portáloknak köszönhetően bárki lehet "újságíró", közölhet hírt, információt, vagyis ilyen értelemben van sajtószabadság, vagy inkább közlésszabadság. De látjuk a pénzügyileg kordában tartott, kivásárolt, vagy éppen megszüntetett nagy olvasottságú, hallgatottságú, nézettségű médiumok sorsát, a munkájukat féltő és emiatt a helyzetbe beletörődő újságírókat, akiknek nem sok választásuk van, ha abból akarnak megélni, amihez értenek.
Hivatásuk gyakorlásában ők aligha szabadok és függetlenek.
Ember legyen a talpán, aki manapság egy hírről első látásra, komolyabb utána olvasás, kutakodás nélkül meg tudja állapítani, hogy az igaz-e, vagy álhír. Ez utóbbinak ugyanis mind nagyobb a valószínűsége.
A lelkes és mindenre nyitott online olvasó a minap azzal az álhírnek is beillő hírrel találta szembe magát, hogy egy szolnoki palacsintázó aranylemezkékkel burkolt finomságot kínált vevőinek. A nemesfémdíszítés alkalmazása egy eledelnél korántsem egy-egy kortárs ételkészítő elszabadult fantáziájának terméke, sokkal inkább a hatalom és a gazdagság évezredes megnyilvánulása. Így volt ez például az ősi kínai, japán és egyiptomi jómódúak világában, de fogyasztották az aranyat az ókori Rómában és jóval később a reneszánsz fényűző palotáiban is. Én ugyan még egy falásnyi aranyat sem ettem, de szakértőktől tudom, hogy az ízéért nem is érdemes, ugyanis az nincs, viszont szépen csillog és elkápráztatja a fogyasztóját.
Volt, ahol ezüstöt is tettek az ételre, de az ezüst - minő meglepetés - nem arany, a fogyasztásának megvannak a maga veszélyei akár mérgezést is okozhat. Nem véletlen tehát, hogy a szolnoki vállalkozó a tíz forint híján tizenháromezerért kínált, pisztáciakrémmel töltött, fehér csokis krokant pralinével és pisztáciadarabokkal ízesített palacsintájára nem ezüstöt, hanem aranyat tett.
Az étkezési arany nem olcsó, ha valaki úgy gondolja, hogy otthon, a vasárnapi ebédhez járó sütit családja örömére ezzel vonja be, több tízezres kiadásra készüljön, igaz, így mintegy kéttucatnyi gyermektenyér nagyságú 24 karátos aranylaphoz juthat. Így már érthető a palacsinta emberes ára is, hiszen az ország vélhetően legdrágább - feltekert - óriáspalacsintájának beborításához 3-4, egyenként 8 centis aranylapra is szükség lehet. A palacsinta egyébként meglehetősen laktató, feltekerés előtt az átmérője közel 40 centi, a töltelékekkel együtt pedig negyed kiló körül lehet a súlya. Szóval a kedves vendég az aranya mellé még bőséges adag ételt is kap.
Remek üzleti fogás, gondolhatnánk, hiszen aranyozott palacsintájával országos hírnévre tett szert a palacsintázó, de kiderült, a reklámon túl üzletnek sem rossz, ugyanis akkora volt a kereslet a csillogó finomság iránt, hogy a vállalkozás a meghirdetett napon gyorsan kifogyott a nemesféméből.
Ha a hasunkról van szó, semmi sem lehet drága.
A koronavírus-járvány első hulláma idehaza, ahogy sokfelé a nagyvilágban is társadalmi összefogást, mások iránti figyelmet, segítőkészséget hozott magával. A "maradj otthon!" időszakában sokan segítettek a rászorulókon, bevásároltak az idősek helyett, a karanténba szorult családoknak, ételt vittek az orvosoknak, ápolóknak, a kórházak dolgozóinak, támogatták az állásukat vesztetteket és úgy nagy általánosságban a többség legalábbis nem volt ellenséges másokkal. Egyfajta pátosz hatotta át bezártságunk napjait.
Aztán jött a tavalyi nyár és visszatérni látszott minden a korábbi nyomulós, a másokat a sorban megelőző, letaposó, leszóló mindennapjainkhoz. Termesztésen nem mindenki tett így, de a törtetés mellett a megkülönböztetés számtalan formája újra táptalajra lelt. A világjárvány idei harmadik hullámánál már jóval edzettebben fogadták az emberek a korlátozó intézkedéseket és világszerte előjöttek újra a rossz gondolatok, erősödött az egyes kisebbségek, más vallásúak, vagy országbeliek lenézése, gyűlölete.
A katolikus egyház 1914 óta tartja meg a vándorlók és menekültek napját, amely az idén szeptember 26-ára esik, de ebben az évben őszentsége üzenetét a Vatikán előre közölte. Ferenc pápa szükségét érezte, hogy megszólaljon az emberek közötti különbözőségekről, a kultúrák találkozásától színes társadalomról és a sokszínű jövőről. Ahogy írta: meg kell tanulnunk másokkal harmóniában és békében élni. Le kell bontani a falakat és hidakat kell építeni. Szólt egyik legnagyobb félelméről is, miszerint a járványt ,,lázas fogyasztói vágy és egoista önvédelem" követheti. Szerinte most az a legfontosabb, hogy magunk helyett a közösségre gondoljunk és ne engedjük, hogy a válsághelyzet gyűlöletet szítson bennünk, mert a "legmagasabb árat azok fizetik meg, akik könnyűszerrel válnak másokká, ők az idegenek, migránsok, kirekesztettek, mindazok, akik a létezés peremére szorultak".
Micsoda emberi gondolatok! Sajnálatos, hogy a mélyen konzervatív vallás legfőbb vezetőjének nagyon is modern és liberális elgondolásai a társadalmakról, a másság elfogadásáról sokak ellenérzését váltja ki. Ha a pápa kijelentéseit egyenként és felületesen nézzük, vitathatjuk is némelyek igazát, mert például a lázas fogyasztói vágyat aligha tudja az emberek többsége mérsékelni, nem is beszélve arról, hogy a fogyasztás jelenti a megélhetést is, mert ha nincs fogyasztás nincs termelés, nem kell a dolgozó munkája. Egyet kell értenünk ugyanakkor a pápával, ha azt látjuk, hogy a vásárlás, birtoklás, fogyasztás vágyát nagyon sokan önzéssel tetézik, pedig mindezek nem mehetnének az emberi kapcsolatok, a mások iránti elkötelezettségünk, figyelmünk rovására.
Az pedig - hogy stílszerűek legyünk - megérne egy misét, hogy ki, vagy mi rekeszthet ki bennünket a társadalomból és mitől válhatunk saját hazánkban menekültekké.
Az üzenetküldésnek komoly hagyománya van az emberiség történetében. Már az ókortól kezdődően kengyelfutókkal, lovas futárokkal, galambokkal, később postakocsival, ahol lehetett fény, vagy füstjelekkel, kürtszóval, dobolással, zászlókkal, szemaforrendszerrel és még ki tudja hányféle találékony módon továbbították az üzeneteket az emberek. Az elektronikus úton történő információ továbbítását a Morse által 1837-ben először üzembe helyezett távírójától származtatják.
Volt időszak, amikor mifelénk a polgár már a táviratkihordó látványától is frászt kapott, mert sürgönyt az egyszerű ember csak baj, haláleset esetén kapott. Később már nem volt olyan nagy ügy, ha távirat érkezett, többnyire azért, mert a lakossági táviratok jelentős része átlényegült dísztávirattá. Most már ennek is vége.
A Magyar Posta 174 évnyi szolgálat után április végén megszüntette a táviratküldés lehetőségét. Az első sürgönyt 1847-ben Bécs és Pozsony között továbbították Magyarországon. Az eleinte csak hivatalos üzenetek küldésére alkalmas szolgáltatást nem sokkal később a magánforgalom előtt is megnyitották és egészen az internet megjelenéséig viszonylag népszerű üzenetküldési forma maradt.
A távirat egy rövid szöveges üzenet volt, amit a posta meghatározott időn belül kézbesített, a dísztávirat üzenete mellé pedig képet is lehetett csatolni. Volt állami távirat, levéltávirat, közönséges távirat és szolgálati értesítés is. Generációk sora nőtt úgy fel, hogy természetes volt számára a távirat létezése, lehetősége.
Aztán mint oly sok mindent, ezt is elmosta a fejlődés, a modern kori digitalizáció, az internet. Mert ki is küldene táviratot, ha bármikor, bárhonnan telefonálhat, e-mailt-t, SMS-t, vagy azonnal megjelenő szövegeket írhat, hangüzenetet küldhet az erre szakosodott közösségi felületeken. Nyilvánvalóan előbb vagy utóbb minden korszerűtlenné válik, talán valamikor maga az ember is.
Az üzenetküldés terén is nagy utat tett meg a tudomány, technológia. A telegram és e-mail között akkora a különbség, mint a szekér és a nemzetközi úrállomásra tartó űrrakéta között. Volt azért előnye a szavanként fizetendő táviratnak is. Ez pedig a rövid távirati stílus, amelyhez hozzátartozott az is, hogy nem használtak ékezeteket és írásjeleket. A pontot a STOP szó helyettesítette és hogy ne kerüljön sokba az üzenet, a küldő általában igen szűkszavú volt.
Apa elfogyott a peenzem STOP kueldjeel STOP Dezsoe.
Nem támogatja Magyarország az egységes minimálbér bevezetését az EU-ban, Magyarország nem csatlakozik az európai ügyészséghez, Magyarország akadályozta meg az EU egységes fellépését az orosz erőszakkal szemben, Magyarország megvétózta az EU-költségvetést, megvétózta Magyarország, hogy az Európai Unió elítélje Kína hongkongi lépéseit, Magyarország megvétózta a közös uniós nyilatkozatot az izraeli-palesztin konfliktus ügyében, Pfizer-vakcina: egyedül Magyarország nem kér a közös uniós rendelésből...
Ez csak néhány újságcím az elmúlt hetek, hónapok híreiből, amelyekből az tűnik ki, hogy hazánk egyszemélyi vezetője igencsak különutas nemzetközi politikát folytat. E politikát nagyjából úgy jellemezhetjük, hogy az eltér a szövetségi rendszerünkétől, a barátainkétól és gesztusokat tesz az ellenoldalnak. Ez akár a függetlenség kinyilvánítását is jelenthetné, már ha ezt egy parányi, a külvilágtól pénzügyileg, kereskedelmileg, a védelem, vagy alapanyagok terén és ezer más módon is függő állam megteheti.
Joggal kéredzheti az ezzel egyet nem értő választópolgár, hogy vajon ki adott felhatalmazást az állampárt kormányának például az unióval történő folyamatos szembenállásra, hiszen mindenféle közvélemény-kutatási adatok szerint is a magyar lakosság majd' kétharmada uniópárti és az akkoriban élt többség még nem felejtette el a szovjet-magyar "barátság" időszakát. Ennek ellenére egyszemélyi vezetőnk látványosan vonzódik a hatalmi politikájában az egykori Szovjetuniót sok tekintetben követő Oroszországhoz, a világot - egyelőre gazdasági téren - uralni akaró Kínához és kevésbé a fejlett nyugathoz.
A pártok egy arányos választási rendszerrel bíró demokratikus országban általában a választási programjukkal próbálják elérni, hogy rájuk voksoljanak a szavazók. Az imént a felhatalmazásról beszéltem, ami a szimpátia és a választási program ismeretében leadott voksok tömegét jelenti és amely minél több, annál hitelesebb a győztes párt. Nos, a regnáló állampárt többnyire annyit közöl, hogy "folytatjuk", amely tényt az állampárti szavazók igen nagy lelkesedéssel helyeselnek. Azt, hogy mit folytatnak, valamennyien látjuk, tapasztaljuk. De vajon ebben a folytatásra adott felhatalmazásban benne volt a szövetségeseinkkel szembeállás, vagy a keleti diktatúrákkal barátkozás is?
Az elhíresült, az emberek szembeállítását is szolgáló Békemenetek egyik legismertebb jelmondata volt, hogy nem leszünk gyarmat. A gyarmatosítót abban az esetben az Európai Unió jelentette a szlogennel egyetértők körében. Egy ideje azt látjuk, hogy az oroszok paksi atomerőmű építése, a Budapest-Belgrád vasútvonal zömében kínai hitelből történő felújítása, vagy a sokak ellenérzését kiváltó kínai egyetem budapesti létesítése oly módon teszi az uniótól függetlenül más államok adósává hazánkat, hogy joggal kérdezhetjük: tényleg nem leszünk gyarmat?
Miután 2001-ben mint egy helyi televíziót vezető újságírót az erre hivatott állami szerv jól átvilágított és patyolat tisztának talált, mert semmilyen az "1994. évi XXIII. törvény egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről" szóló jogszabályban leírt szervezetnek nem voltam tagja, nem végeztem elítélendő tevékenységeket, joggal emelhetem fel szavam az elmúlt napok történései ellen.
A magyar sajtót keresztül-kasul bejárta a méltán világhírű magyar biokémikus kutató, egyetemi tanár egykori beszervezésének híre, amelyre szép számmal ugrottak is az ilyen ügyek iránt komoly kritikai érzékkel bíró emberek. Az, hogy kinek állt érdekében, vagy ki volt, aki utasítást adott a Nobel-díjra is esélyes, Amerikában élő, dolgozó magyar tudós, Karikó Katalin lejáratására, talán sohasem fog kiderülni. Ő az a kiváló szakember, akinek a világ a Covid-járvány leküzdésében élenjáró mRNS alapú - például Pfizer, Moderna - vakcinák technológiájának kidolgozását köszönheti, vagyis embermilliók egészségének, életének megmentését. Hogy semmi és senki sem szent, ha valamilyen, az átlagember által fel nem fogható egyéni, vagy csoportérdek ezt diktálja, jól példázza, hogy valakik a kiváló kutatóbiológusról az egymást követő hazai kitüntetései közben találták fontosnak közölni, hogy a rendszerváltás előtt ügynökként is tevékenykedett. Ami, mint kiderült, így nem igaz.
Az igazság kérlelhetetlen szószólói Bálint László A hálózati nyilvántartás szereplői című, 2017-ben megjelent könyvére hivatkoznak. A tudós maga is beszélt arról, hogy 23 éves volt, amikor az '56-os forradalombeli tevékenységéért felfüggesztett börtönre ítélt édesapjának bebörtönzésével fenyegették, ha nem írja alá a beszervezését. De, mint azóta az állambiztonsági levéltár főigazgatójától mindenki megtudhatta, semmiféle bizonyíték sincs arra, hogy a kutató bárkiről is jelentett, vagy bárkinek ártott volna.
E ponton le is lehetne zárni az egészet - nem úgy, mint egyes komoly pozícióban lévő politikusok egykori ügynökmúltját, amellyel viszont nem illik foglalkozni - ha az emberi természet ezt lehetővé tenné. De nem teszi, mert sokaknak oly jól esik bántani azt, aki több, nagyobb tudású és messze sikeresebb, mint ők, az igazság kicsinyes bajnokai.
Ahogy az elmúlt napok hozzászólásait, írásait olvasom, az ügynökmúlt szellőztetése, vagyis a lejáratás kísérlete nem járt sikerrel, a tudós népszerűsége az emberek többségének körében töretlen. De vajon a bilit borogatónak is ilyen tiszta a múltja?
Professzor asszony, üdvözlöm itthon!
Sokan éreztük már feltétlen szükségét egy kisgép, vagy szerszám megvásárlásának, hogy aztán a drága eszköz némi használat után évekig porosodjon a spájzban, vagy a kert végi sufniban.
Kérem olvasómat, akkor se keressen más olvasnivalót, ha nem tudja, mi az a lineáris gazdaság. A Hozd magad körforgásba! című kis és középvállalkozásoknak szánt útmutató tanulmányban olvasható ugyanis, hogy véget ér a lineáris gazdaság időszaka és hamarosan beköszönt a körforgásos gazdaság. Az Európai Unió és Magyarország társfinanszírozásában készült tanulmány szerint a lineáris termelési rendszerben az anyagot kitermelik, árucikket gyártanak belőle, amit a fogyasztók megvásárolnak, majd a használatot követően eldobnak. Példaként említi a dolgozat, hogy egy fúrógépet átlagosan 20 percet használ a tulajdonosa, a globálisan megtermelt élelmiszerből fejenként és évente 173 kiló kárba vész, és hogy Európában egy átlagos autó haladás helyett 92 százalékban csak egyhelyben áll, vagy hogy egy átlagos iroda kihasználtsága csak jó esetben éri el az 50 százalékot.
A lineáris gazdaság leváltására napjainkban már több gazdaságfejlesztési koncepció is törekszik. Ezek közül egyik a körforgásos gazdaság, amelyben nincsenek hulladékok és amelyben a ma termékei a jövő alapanyagai. Azért körforgásos, mert a termékek legyártás és felhasználás után azonos vagy feldolgozott formában visszakerülnek a gyártásba és ezzel egy körforgásos rendszer jön létre.
Ma még rengetegen tehetik fel a kérdést, hogy mit érdekli ez őket, de a körülöttünk zajló folyamatok előbb, vagy utóbb mindenkit más gondolkodásra kényszerítenek majd. Az már nem vitatható, hogy egy ki tudja hova vezető klímaváltozásban élünk és hogy csökken a Föld nyersanyagkészlete. A majd' nyolcmilliárd ember igényeit kiszolgáló ipar, mezőgazdaság, szolgáltatások sorának energiaigénye nem ismer határt, miközben a lehetőségek egyre végesebbek. A ma élő ember serényen működik közre a jövő generációk bolygójának élhetetlenné tételében.
A körforgásos gazdaság célja igencsak egyszerűsített megfogalmazással, a fogyasztás és a termelés észszerűsítésével az emberiség ökológiai lábnyomának jelentős csökkentése. A körforgásos gazdaság máshogy viszonyul a fejlett társadalmak alappilléreihez, a magántulajdonhoz és a vég nélküli fogyasztáshoz. Például az eszközök megosztásával, közös használattal.
Mindez szép, vetheti bárki közbe, de vajon, ha kevesebbet termelnek a gyárak, mert elég egy soklakásos lakótelepi házba két fúrógép, egy faluba három fűnyíró, mi lesz az ezeket gyártó cégekkel, az ott dolgozókkal? Mindezt nehéz megválaszolni, ahogy azt is, hogy a lineáris gazdaság helyébe lépő más gazdálkodási módok egyáltalán életképesek-e.
De hogy pazarlásunk, a Föld kizsákmányolása már nem mehet így sokáig, az biztos.
Bár ma még nagyon sokan azt sem tudják, hogy eszik-e, vagy isszák a mesterséges intelligenciát, az egyre inkább része az életünknek. Hogy csak egy-két példát említsek, aki az egyik nagy telekommunikációs szolgáltató ügyfélszolgálatát hívja, egy női hangú mesterséges intelligenciával beszélgethet, vagy éppen borulhat ki tőle. De vitázhatunk kedvelt, vagy gyűlölt politikusunkkal is a közösségi portálunkon, miközben az illetőnek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy nekünk válaszolgasson. Helyette egy chatbottal társaloghatunk. A chatbotok olyan fejlett szoftverek, amelyek képesek az emberihez rendkívül hasonló beszélgetésre élő ember jelenléte nélkül.
A mesterséges intelligencia terén a lehetőségek végtelenek. Spanyolországban például az IE University egy közvélemény-kutatásban kérdezte tizenegy ország több ezer lakosát arról, hogy mit szólnának ahhoz, ha országukban a jövőben csökkentenék a parlamenti képviselők számát és a helyüket mesterséges intelligencia (AI, vagy magyarul MI) venné át. Mint az eredményekből kiderült az európai országok lakosainak 51 százaléka örömmel bízná az MI-re az érdekképviseletét a politikusok helyett.
Még annak ismeretében is izgalmas a megkérdezettek véleménye, hogy az elmúlt években mind többen emelik fel szavukat az MI ellen azért, mert ha a technológia fejlődése rossz irányba fordul, olyan világban találhatjuk magunkat, mint amilyent George Orwell sokat emlegetett klasszikus regényében, az 1984-ben vetít elénk. Brad Smith, a Microsoft elnöke a BBC-nek azt mondta, hogy ha nem történnek korlátozó intézkedések, akár már három év múlva eljuthatunk 1984 világába.
A politikusok MI-re cserélését Spanyolországban 66%-nyian támogatnák, Olaszországban a válaszadók 59, Észtországban pedig 56 százaléka értene egyet egy ilyen cserével. Nagy-Britanniában viszont a polgárok 69 százalékának nem tetszik az ötlet, de Hollandiában is 56, Németországban 54 százalék utasította el a gondolatát is. Kínában meglepően sokan, 75 százaléknyian támogatnák az MI-politizálást, az Egyesült Államokban ugyanakkor a megkérdezettek 60 százaléka rossz ötletnek tartja azt.
Magyarország sajnos nem vett részt a felmérésben, így hát csak a fantáziánkra szorítkozhatunk, ha azt szeretnénk tudni, hogy ki mit tartana e téren helyesnek. Gondolom, akinek a kedvenc pártja éppen hatalmon van, nemigen szeretné a párt politikusait mesterséges intelligenciára cserélni, az ellenzéket jelentő tömegek meg bizonyára még egy okostelefont is szívesebben látnának a miniszterelnöki székben, mint a jelenlegi vezetőjüket.
De mielőtt a témában állást foglalnánk, nem ártana tudni, hogy hogyan és miből lesz az MI barátaival és családjával karöltve milliárdos, ha hatalomra kerül.
Bevallom, szeretem a húst. Nem vagyok ugyan húsfaló, reggelire nagyjából kétdekányi szalámit, ebédre, ha az van a menüben, egy-két szelet húst élvezettel fogyasztok el, aztán ezzel kész is. Ugyanakkor egyre többször foglalkoztat a gondolat, hogy el kellene hagynom a táplálkozásomból a húst, leginkább az állatok leölése és nem kis mértékben az állattenyésztés okozta környezeti károk miatt. Egyelőre e gondolatokat nem követte tett.
Ahogy a hús szeretetével, úgy a vegetáriánus étkezés gondolatával is sokan értenek egyet világszerte, bár ez utóbbinál nem feltétlenül azokból az okokból, amelyekre én hivatkozom. A húsevés és nem-evés között jó választás lehet majd a műhús. Ilyen termékek pár éve már meg is jelentek két nagy élelmiszerlánc hazai boltjaiban, bár erről csak a gazdasági portálok híradásaiban olvashattam, magukat a termékeket nem ismerem. A tesztek, amelyeket ugyancsak elolvastam ezekről, a "feledhető" és a "szinte hús" élménye között mozogtak, de mindegyik ehetőnek találtatott. Persze ezek a műhúsok egyáltalán nem húsok, hiszen számtalan kiegészítő összetevő mellett különféle növényi fehérjékből, zöldséglisztekből készülnek.
A laboratóriumokban előállított műhúsok már más tésztát jelentenek, azok jószerével tényleg húsok, így vélhetően sokaknak nyerik majd el a tetszését, mert mint a szakemberek állítják, a vegetarianizmus fő okai között ma már fontos helyen áll a vágóhidakkal szembeni ellenszenv. A műhúsokat ugyan állati eredetű összetevőkből készítik, de mérhetetlen előnyük, hogy fogyasztásukhoz nem kell leölni az állatokat, mert ily módon temérdek állat tartása nélkül is elállítható az állati hús. Ez igencsak jót tesz a pusztuló környezetünknek, lassíthatja a klímaváltozást.
A Business Green angol szaklap szerint az Ivy Farm Technologies az Oxfordi Egyetemmel közösen például olyan megoldást fejlesztett ki, amelynek alkalmazásával az elsők között hozhatnak kereskedelmi forgalomba műhúst Nagy-Britanniában. Azt tervezik, hogy 2023-ban már a brit szupermarketekben és vendéglőkben is kapható lesz a műhús húsgolyójuk és hamburgerük. Mindez azért is nagy lépés, mert mint kiderült, egyelőre Szingapúr az egyetlen ország, ahol már árusítható egy laboratóriumban fejlesztett csirkealapú műhús.
Miként mondtam, ha húsfaló nem is, de húsevő vagyok, így hát örömmel enném az állatok levágása nélkül előállított és mégis valódinak tekinthető húst, húskészítményeket. S miután egy ideje a gasztrobloggerek, valódi és önjelölt mesterszakácsok országa vagyunk, biztos vagyok benne, hogy igen kiváló műhús recepteket is találunk majd az igazi műhúsunk mellé.
A bérből és fizetésből élő embereknek eleinte megfizethetetlen lesz a műhús, de a gyorsan fejlődő tudománynak köszönhetően maholnap már minden élelmiszer-áruházban kaphatunk majd belőle.
Már érzem is orromban a műhúspörkölt illatát.
Sok ember szívesen menne el a munka temetésére, bár jól tudja mindenki, hogy ez bizony aligha történhet meg. A munka ugyanis egyidős az emberiséggel és nagy valószínűséggel vele együtt is fog eltűnni a Földről. Igaz, közben azért igencsak átalakul.
Tudatos, cél-, és eredményorientált tevékenység, vagyis munka nélkül aligha lennénk ma olyan fejlettségi szinten, ahol vagyunk. Mert bár dolgoznak az állatok is, hiszen például a fészekrakás, élelmiszergyűjtés, vadászat meglehetősen kemény munka, az azért mégis más. Az emberi munka ugyanis komoly hatást gyakorol a személyiségre, a társas- és magánéletre, arról már nem is beszélve, hogy vannak munkafüggő, munkamániás emberek is. És persze vannak, akik alig várják, hogy koruknál fogva véget érjenek dolgos évtizedeik, hogy aztán nyugdíjasként hamarosan visszavágyjanak a munkapad, vagy íróasztal mellé.
Évek ezreinek során a köznép számára a megélhetés, vagy életben maradás egyetlen záloga a pirkadattól napestig tartó kemény munkavégzés, robotolás volt. Nagy könnyebbség lett időközben a gépesítés, a nyolcórás munkanap, a szabad szombat, ahogy a rövidülő munkanap is. Ma meg ott tartunk, hogy egyre inkább előtérbe kerül a négynapos munkahét terve. Már ahol, persze.
A koronavírus-járvány okozta kényszerűségek arra késztették a vállalatokat, hogy a nagyobb hatékonyság érdekében felülvizsgálják a berögzült munkarendeket. Az Aucklandi Egyetem kutatása szerint a négynapos munkahétnek köszönhetően a dolgozók akár 20 százalékkal is jobban teljesíthetnek.
Idehaza még csak álom az olyan négynapos munkahét, amelyből ugyanúgy meg lehet élni, mint az öt, vagy hatnaposból, de sok országban már komolyan foglalkoznak vele, például Spanyolországban és Új-Zélandon. Japánban a Microsoft már minden pénteken bezárja az irodáit. A cég örömmel tapasztalta, nemhogy romlottak volna a mutatóik, de 40 százalékos termelékenységnövekedés következett be.
Egy mai munkahely köszönőviszonyban sincs a 60-70 évvel korábbi elődjével. Az akkori gyárak egyszerűbb gépekkel, főleg emberi munkaerőre alapozottan működtek, ma igen sok iparágban az emberek helyén a sohasem fáradó, tévedő, a monotonitást kiválóan tűrő robotok dolgoznak. Sőt, lassan nem csak a kétkezi munkában váltják fel okos gépek az embereket, de a kifinomultabb gondolkodást igénylő feladatokat is a mesterséges intelligencia végzi majd. Hogy ez nekünk, munkához szokott embereknek jó-e, az hosszabb elemzést érdemelne.
Az viszont egyértelmű, hogy a munka helyén felszabaduló idejével az embernek kezdenie kell valamit. Tanulhat, pihenhet, olvashat, alkothat, hobbijának élhet, sportolhat, kikapcsolódhat és akár a maga örömére dolgozhat is. Persze, ha a munkaidő csökkenése nem veszélyezteti a megélhetését.
Mert ha igen, mehet majd másodállásban dolgozni oda, ahova még nem értek az okos gépek.
Országos botrányt váltott ki idehaza a minap kezdődött Labdarúgó Európa-bajnokság dán-finn mérkőzésének közvetítése során az egyik szakkommentátor kijelentése.
Történt, hogy a pályán összeesett az egyik dán játékos, akit újra kellett éleszteni és életveszélyes állapotban kórházba szállítani. Az egykori sokszoros válogatott labdarúgó, jelenleg vezetőedző miután kiderült, hogy a dán játékos túl van a közvetlen életveszélyen, a hosszú információmentes időszak időkitöltő szócséplése közepette mondott egy érzéketlenséget tükröző rosszul sikerült mondatot, miközben türelmetlenségét fejezte ki a mérkőzés további sorsáról dönteni hivatott nemzetközi szövetség általa vélt tehetetlensége miatt.
Hogy igazuk volt-e a valóban szerencsétlen kijelentés bírálóinak, az csak első indulatunkban lehet egyértelmű. Kezdhetjük azzal, hogy a meghívott sportkommentárok többnyire egykori, vagy jelenlegi sportolók, edzők, akiket nem feltétlenül magvas gondolataik miatt kedvelünk. Nem volt a helyzet magaslatán e történésben a mérkőzés megszakítását kiváltó esetet taglaló, kínosan hosszú ideig tartó stúdióbeszélgetés moderátora, még inkább a közvetítés vezérlőtermében ülő rendező vagy az állami tévében döntések meghozatalára kijelölt személy sem.
Közel negyed évszázadig vezettem televíziós műsorokat, és így tudom, hogy milyen óriási küzdelem az amúgy cseppet sem televíziós műfajú stúdióbeszélgetések során ébren tartani a képernyő előtt ülő közönség figyelmét, különösen akkor, ha az adott téma alapvetően kevés információval bír. A dán sportember sorsáról pedig igen hosszú ideig semmiféle új információ nem látott napvilágot. Egy valamire való tévében mindig kéznél vannak olyan konzerv anyagok, amelyeket előre nem látható események bekövetkeztekor azonnal be lehet játszani. Egy ilyen videó ezúttal is elejét vette volna az üres semmitmondásnak, amiből végül is a baj lett.
Megértem emberséges nézőtársaim felháborodását, de vajon hol maradnak a tömeges tiltakozások, felháborodott kommentek, amikor az ország harmadik legmagasabb közjogi méltósága nőgyalázó kijelentéseket tesz, amikor ő és politikustársai mindenféle válogatott jelzőkkel illetik ellenlábasaikat, (tudom, a vele nem egy húron pendülőket szívesen bünteti), amikor szemünk láttára és a mi pénzünkből válnak egyes kiválasztottak százmilliárdos gazdag emberekké, amikor orrba vágóan nyilvánvaló a korrupció, amikor emberek sokaságát taszítanak szociális nyomorba és hagynak sorsukra, amikor százmilliárdokat költenek ugyancsak a mi adóinkból indokolatlan és felesleges beszerzésekre, beruházásokra, vagy amikor járványra hivatkozva hosszú hónapokig betegek tízezreit hagyják ellátatlanul.
Az állami tévében mondott már más is butaságot, sőt lelketlenebbet mint az említett szakkommentátor. Talán minden más lenne, ha akkor is kiabált volna a közönség.
Minden évben nagyon sok fiatal lép ki a nagybetűs életbe, oda, ahova már nem ér el a szülők óvó tekintete, védő keze, ahol önállóan kell boldogulni és amely ezer veszélyt, csapdát, kudarcot rejt. Persze nem kell félteni a mindenkori fiatalokat, a többségük rendre jól veszi az akadályokat.
Azt hihetnénk, hogy egy pályakezdő ifjú számára a legfontosabb szempont, hogy mennyi fizetéssel indíthatja munkás évtizedeit. A közelmúltban napvilágot látott felmérésből ugyanakkor kiderül, hogy a pénz közel sem minden. A munkahely kiválasztásánál ugyanis a legtöbb fiatal számára legfontosabb szempont a kellemes munkahelyi légkör. Ezt a karrierlehetőség, a munka és magánélet egyensúlya követi, majd némiképpen leszakadva a fizetés. Mindezt a Szerencsejáték Zrt. kutatásának eredményeiből tudhatjuk meg.
Messzemenően igazat adok a pályakezdőknek, nagyon nem mindegy, hogy az ember napi ébrenlétének jelentős részét kikkel, milyen körülmények között és hangulatban tölti el. Aki megtapasztalta már a sötét, levegőtlen, lepukkadt munkahelyen és megkeseredett, esetleg intrikus, barátságtalan munkatársak között végzett munkát, az sejtheti, hogy mekkora kincs a jó munkahelyi légkör. Közel sem mindegy, hogy valaki évekig gyomorgörccsel indul-e a munkába, vagy örömmel várja a találkozást kollégáival. Egyértelmű, hogy melyik esetben jobb a munkahelyi teljesítmény, az elvégzett munka minősége.
A válaszadók 69 százaléka jelölte meg elsődleges igényként a kellemes munkahelyi légkört, de a véleményt nyilvánítók mintegy fele a karrier és előrelépés lehetőségét, valamint a munka és magánélet egyensúlyát is megfontolandó szempontnak tartotta. S hogy mennyire más a való élet mint a megálmodott pályafutás, azt jól mutatja a karriert építő fiatalok látástól vakulásig tartó napi munkája, a megfelelési kényszer, ami bizony igen sokszor megy a magánélet rovására. És ezzel az ifjú szakemberek gyorsan be is kerülnek az idősebbek által már oly jól ismert mókuskerékbe.
Az legalábbis meglepő, hogy a megkérdezettek 83 százaléka szerint a munka élvezete előbbre való, mint a fizetés mértéke. Jó lenne ismerni ugyanezeknek a fiataloknak mondjuk az egy évtizeddel későbbi véleményét. Vajon akkor is így látják majd a munka világát?
Akkorra már vélhetően igencsak előretör majd a munkahelyi értékek rangsorában a fizetés nagysága.
Közismert tény, hogy az erősebbik nem tagjai sok tekintetben sebezhetőbbek, mint a szebbik nemé. Ezt bizonyítják azok a statisztikai adatok, amelyek szerint 54 éves kor alatt kétszer annyi férfi hal meg mint nő és a férfiak halandósága minden korosztályban magasabb, mint a nőké.
Ha az állatvilágot nézzük, még ha vannak is ettől eltérő ösztönű fajok, a hímek többnyire csak az utódok nemzésében játszanak szerepet, de az ember nem véletlenül áll igen sok tekintetben az állatvilág csúcsán, a sok hasonlóság mellett is nehezen hasonlítható össze egy hüllővel, madárral, ragadozó, vagy növényevő állattal. A hím ember ugyanis akkor is hasznos, ha nincs utódja, hiszen felnőttként dolgozik, tervez, termel, oktat, szórakoztat, alkotásaival örömöt szerez másoknak, ha családja van, akkor pénzt keres számukra is, részt vesz a gyerekei felnevelésében, valamint megvédi szeretteit, ha erre kerül sor. Tehát a nézet, miszerint az utódnemzés után semmi szükség egy férfira, vagyis a hímre, messzemenően nem igaz.
De ha szükség van a férfiakra, vajon mi okozza a korai halálukat? Ha csak a biológiát nézzük, a nemi jellegen túl is szembetűnik néhány különbség, mert például a nők nagy általánosságban kisebbek, a szívük többnyire kisebb és gyorsabban ver, az izomzatuk gyengébb, de jobb a szaglásuk, másként érzékenyek és érzelmesek, mint a férfiak.
A statisztikák szerint mindegy, hogy az elmaradott térségeket vagy a fejlett országokat vizsgáljuk, a férfiak általában mindenütt hamarabb halnak meg, mint a nők. Sokan vélik úgy, hogy a mind nagyobb teljesítményelvárás, a megfelelési kényszer és nem keveseknél a szervezetüket nem kímélő életmód már magában hordja a korai halandóságot. Ennek csak részben mond ellent, hogy a KSH egyik elemzése szerint már az újszülött fiúk is sérülékenyebbek, életük nehezebben menthető meg baj esetén, mint a leányoké. A fiatal és középkorú férfiak is rosszabb helyzetben vannak a hasonló korosztályú hölgyeknél, bár az okok nyilván mások, mint a csecsemőknél.
A fokozott kockázatvállalás miatt a fiatalemberek 15 és 35 éves kor között sokkal többször kerülnek bajba, halálos veszélybe, mint a nők. A nemi hormon, a tesztoszteron meggondolatlan tettekre sarkallhatja a férfit, remek példa erre a közlekedés, a brahis vezetési stílus, a férfias erőfitogtatás, a mások felettiség ily módon való közlése. Az is érdekes tény, hogy bár férfitársaságban sokan ágálnak a házasság ellen, mégis rosszabbul viselik a társtalanságot, mint a nők, és ez szintén csökkenti az átlagéletkorukat. Márpedig az adatok szerint nagyon is sok az egyedülálló férfi.
Ma Magyarországon egy férfiember átlagosan kevesebb mint 73 életévet remélhet, ellentétben a nőkkel, akiknek több mint 79 esztendő jut. Hogy ki és mire használja a földi időszakát és hogy képes-e tenni annak meghosszabbításáért, az már egészen más kérdés.
Pár nappal korábban még fáztunk, de június utolsó előtti hétvégéjén szinte átmenet nélkül megérkezett Magyarországra a kánikula. Akik tehették, enyhülést remélve elindultak a nagy tavak felé. A Velencei-tónál a hűsítő fürdőzésre vágyók döbbenten látták, hogy a vízfelületet haltetemek sokasága lepi el. A közösségi portálokon sokak által megosztott hír eleinte hírhajhász túlzásnak tűnt, de ez ezúttal nem volt se kacsa, se fake news, hanem maga a szomorú valóság.
Azonnal megindult a felelős keresése, ki az állampártban, ki az ellenzékben, vagy a települési polgármesterekben találta meg, mások a velencei-tavi partfalfelújítás tervezőit, kivitelezőit kiáltották ki bűnösnek mondván, hogy az építkezés nyomán kerülhetett méreg a tóba. Az illetékes hatóság harmadfokú vízminőség-védelmi készültséget rendelt el és egyúttal közölte: az addigi vizsgálatok emberre veszélyes kórokozóra, vagy mérgezésre utaló jeleket nem állapítottak meg, a halpusztulást oxigénhiány okozhatta.
Gyorsan megkezdődött a haltetemek "lehalászása" is, a helyi lakosok, horgászok közül többen önkéntesen láttak a nem éppen kellemes munkának. A tó mellett élők bár már láttak halpusztulást, ilyen mértékű ökológiai katasztrófával még nem találkoztak. A '90-es évek elején volt legutóbb tartósan rendkívül alacsony a tó vízszintje, de akkor nem lépett fel ilyen mértékű halpusztulás.
A Velencei-tó életében nem egyedülálló, hogy időről időre eltűnik a vize, a megfigyelések és feljegyzések szerint nagy általánosságban ez mintegy 150 évente szokott előfordulni. 1863 és 1866 között például olyannyira kevés lett a víz, hogy huszárok gyakorlatoztak a medrében.
A szakemberek szerint viszont olyan esetet még nem soha nem jegyeztek fel, hogy tíz nap alatt több mint 10 Celsius-fokot melegedjen a víz hőmérséklete. S miután jelenleg legkevesebb tízmillió köbméternyi víz hiányzik a tóból, a gyors felmelegedés és az oxigénhiány megtette pusztító hatását.
Ezer jelét tapasztaljuk a globális klímaváltozásnak. Ritka vendéggé váltak a nagy téli fagyok, havazások, eltűnőfélben van a tavasz és az ősz, gyakoribbakká lettek az óriási nyári felhőszakadások, ahogy ezek ellenére a tartós szárazság is. Ez a világ már az időjárás terén is nagyon más, mint amilyenbe a mai középkorúak, idősebbek beleszülettek.
A velencei-tavi halpusztulás a természet felemelt ujjú figyelmeztetése volt. Kérdés, hogy értünk-e az intő jelből.
Csak nézőpont kérdése, hogy hogyan értékeljük a számunkra már véget ért Labdarúgó Európa-bajnokságot. Felfoghatjuk előre bekalkulált kudarcként, de örülhetünk is annak, hogy csoportunkban, amelyben csapatunk mellett a jelenlegi és korábbi világbajnok és a címvédő Európa-bajnok szerepelt, nem egy gyenge, lélektelen produkciót bemutató magyar válogatott lépett pályára. Nem, ez a csapat nagyon is szerethető volt az egy év csúszással megrendezett 2020-as Eb meccsein.
Csak a legderűlátóbb szurkolók láttak esélyt a továbbjutásra. Noha a labdarúgásban bármi megtörténhet, elegendő csak az eurómilliókat érő világsztárokkal megtűzdelt jelenlegi világbajnok Franciaország, vagy az előző világbajnok Németország csapata elleni magyar döntetlenre gondolni, de a realitás azért mégis más volt. Mint a fogadóirodák oddsai mutatták, messze rosszabb kilátásokkal vágott neki Magyarország az európai megmérettetésnek, mint 2016-ban. Míg öt évvel ezelőtt még a negyeddöntő elérésére több mint tíz, addig ezúttal a csoportból való továbbjutásra is csak néhány tizedszázaléknyi esélyt adtak a fogadóirodák a magyar válogatottnak.
Ennek ellenére ez a csapat, ahogy már említettem, szerethető volt. Még azoknak is, akik szurkoltak ugyan a magyar színekben futballozóknak, de érzelmeikbe belerondított a napi politika és emiatt érezték úgy, hogy aránytalanul sokba kerül nekünk egyszemélyi vezetőnk foci iránti túlméretezett szenvedélye. Mert az eltérített adóforintok százmilliárdjaira sokkal nagyobb szükség lenne ezernyi más helyen, mint a profi fociban.
Nyilván ezek most nem népszerű szavak, hiszen a magyar válogatott egy olyan európai középcsapat képét mutatta, amelyik ellen mindegyik ellenfelének keményen oda kellett tennie magát, ha győzni akart. Közel sem volt elegendő elrettentésként pályára küldeni a sztárokat, nekik minden tudásukat, erejüket is latba kellett vetniük a magyarok ellen. S bár ez sem kevés, mégis innen a továbblépéshez már a mifelénk meghonosodottól egészen eltérő gondolkodás, irányítás kellene.
Sokak szórakozását jelentette a helyszínen a magyar csapatnak szurkolás, még többeknek ugyanez a tévéközvetítések jóvoltából. Ugyanakkor sajnálatos, hogy ismét felerősödtek a nacionalista és rasszista érzelmek is - egybevágóan az uralkodó rezsim irányvonalával - hiszen a szurkolói kemény mag ezúttal is trianonozott, vagy egyes világsztárok labdaérintéseinél, utalva bőrszínükre, származásukra, huhogott.
Ha mindezektől eltekintünk és azzal sem foglalkozunk, hogy mibe kerül nekünk ez a torna anyagilag, mennyibe a pártemberek irányította hazai csapatok pénznyelőinek folyamatos táplálása, vagy hogy kell-e majd életekkel fizetünk a szinte teltházas stadionban tomboló tömegek miatt a koronavírus-járvány esetleges negyedik hullámában, akkor büszkék is lehetünk.
Mert ezúttal valóban volt egy csapatunk.
Nehéz manapság olyan fiatalt találni, akinek kezében nincs ott az okostelefon, éppen ne azt tapogassa, szörfözzön vele a nagyvilág digitális hullámain, ne társalogjon, vagyis chateljen. Az okostelefon mára olyan, szinte elengedhetetlen eszközünk lett, mint előtte a karóra.
A nagyvilágban, ahogy hazánkban is a használatban lévő mobilok száma meghaladja a népesség számát. Ez pedig azt jelenti, hogy még a Föld legeldugottabb zugában is találkozhatunk mobilhasználókkal.
A minap arról olvastam egy értekezést, hogy az okostelefonok használata még a tudatlanságot és mélyszegénységet is segíthet felszámolni, de legalábbis csökkenteni. Bár világ nagy részén csökken a mélyszegénység, de Fekete-Afrikára ez nem igaz. Számtalan kutatás foglalkozik azzal, hogy hogyan lehetne ezen az állapoton változtatni és talán nem meglepő módon sok eredmény mutat arra, hogy a mobiltelefonok szélesebb körű elterjedése lehet az egyik megoldás.
A kutatók megállapították, hogy azoknak a gyerekeknek, akik hozzáférnek az okostelefonhoz és vele az internethez, nő az általános képzettségük. És nincs ez másként a felnőttekkel sem, mert akinek van mobilja, annak számtalan olyan terület is megnyílik, amelyhez addig nem fért hozzá. A telefonjával például sok mindent el tud intézni.
Mivel Afrika lakosságának közel 80 százaléka mezőgazdaságból, állattartásból él, ezért e területek fejlesztése fontos összetevője a fejlődésnek. A kisméretű gazdaságok gazdálkodóinak fontos, hogy megfelelő növénytermesztési és állattenyésztési információkat szerezzenek. A földművesek, állattartók, akik nagyjából elődjeiktől látott módon, vagy a helyi tanácsadók tapasztalataira hagyatkozva gazdálkodnak, telefonjuk segítségével tanulhatnak és más, fejlettebb technológiákat ismerhetnek meg.
Nyilvánvalóan ez nem csak Fekete-Afrikára, de a fejlett világra is jellemző, hiszen az internet segítségével pillanatok alatt juthat bárki olyan ismerethez, amit enélkül aligha, vagy csak hosszas kutatómunka után érhetne el. Sajnos ennek van sötét oldala is, hiszen milliónyi olyan tanácsot, tippet, módszert is kaphat, elsajátíthat az erre fogékony ember, amellyel másokat károsíthat meg, vagy éppen pusztíthat el. De a Föld népességének zöme tisztességesen akar élni, boldogulni és ehhez kiváló segítség az okostelefon, meg a net. Így hát, ha telefonját tapogató, bámuló gyereket, fiatalt látunk, mindig reménykedjünk: az ifjú éppen tanul.
Bár ki tudja, lehet, hogy játszik, vagy felnőtt videót néz.
Kétkedéssel vegyes érdeklődéssel fogadtam az ellenzékinek nevezett pártok bejelentését, miszerint hat, a jelenlegi állampárttal szemben álló párt szövetségre lépett azzal a céllal, hogy mind a 106 egyéni választókerületben egyetlen jelöltet állítsanak az uralkodó hatalom jelöltjével szemben és szövetségük választási győzelme esetén közösen elfogadott program és elvek alapján együtt kormányozzanak majd.
Végre! - kiálthattak fel az ellenzéki pártok teszetoszaságát évek óta mind lemondóbban figyelők, akik közül sokan már végképp leszámoltak azzal, hogy e pártok az önös érdekeiken túllépve képesek lesznek egyszer a választásra jogosultak messze több mint a felét egységesen képviselni.
Folyamatosan nőtt az érdeklődés az ellenzéki összefogás pártjai által meghirdetett előválasztás iránt is, amelyről nagyjából annyi tudható, hogy az előválasztani hajlandók valamikor valamilyen formában a pártok és jelölőszervezetek jelöltjei közül egy szavazat erejéig kiválaszthatják azt a személyt, akit ők a maguk országgyűlési képviselő-jelöltjeként, illetve miniszterelnök-jelöltjeként szívesen látnának az állampárti jelöltekkel szemben a jövő évi választások szavazólapjain.
Az előválasztás mifelénk új lehetősége is izgalmasnak tűnt mindaddig, amíg az ebben részt venni szándékozó pártok el nem kezdtek trükközni és egymás javára visszalépni. Így ahelyett, hogy az évtizedek alatt elkoptatott politikusaik helyett friss, még le nem járatott, magasan képzett, okos, tág látókörű, vezetésre és képviseletre képes jelölt jelölteket kínálnának a velük szimpatizálóknak, mind kisebb választási lehetőséget és ki tudja milyen háttéralkukat tálalnak a leendő előválasztóiknak.
Arról nem is beszélve, hogy bár állítólag van közös programja e laza választási szövetségnek, igen kevés ember tudná megmondani, hogy a mai ellenzékiek mit is akarnak majd kezdeni az országgal, milyen irányba kívánják vezetni, ha nyernek. Azt is jó lenne tudni, hogy melyek lennének azok a nemzeti minimumok, amelyeket mindegyik résztvevő párt elfogad és támogat.
Mint látjuk, az egyes pártok vezetői, hangadói jelenleg is pártonként járják az országot, magukat fényezik és nem az összefogást népszerűsítik, továbbá most is egymás lejáratásával vannak elfoglalva. Így nem merész a kijelentésem, hogy 2022-ben újból az állampárt és az ország jelenlegi egyszemélyi vezetője nyer, sőt vélhetően újfent kétharmaddal. Vagyis teljhatalommal vezet(nek) bennünket tovább, amerre csak akar(nak). Biztosak lehetünk abban, hogy marad a bevált gyűlöletpolitika, az ellenségkép- és bűnbakgyártás, a szüntelen harc minden és mindenki ellen, az unió ellen kampányolás, a közvagyon magánzsebekbe juttatása és a társadalom szinte minden rétegének egymás ellen fordítása.
De talán 2026-ban már igazi lesz majd az ellenzéki összefogás. Vagy 2034-ben.
Elgondolkodva léptem be a kis büfébe, ahol útközben hetente egyszer ebédet veszek magamnak. Mielőtt kinyitottam volna az ajtó megszokott mozdulattal magamra öltöttem arcmaszkomat. A kis büfében, a szűk térben már többen ácsorogtak, meg is állapítottam magamban, hogy milyen fegyelmezetlenek, hiszen járvány van, védekezni kellene, de ők valamennyien csupasz arccal várakoznak, beszélgetnek, sorukra várva. Aztán beugrott, hogy nem ők voltak szabálytalanok, hanem én a maszkommal túl óvatos, hiszen végre oly alacsony lett az új COVID-fertőzöttek és áldozatok száma, hogy a kormányzat gyakorlatilag lezártnak tekintette a járvány hazai harmadik hullámát, annak minden korlátozó intézkedésével.
Óriási hír ez és még azok közül is sokan elhitték ennek bejelentését, akik egyetlen kormányzati, állampárti, vagy a kormány által működtetett, finanszírozott szervezet, hivatal, nyomtatott vagy elektronikus médium hírét sem hiszik el. A járvány - harmadik hullámának - végét ugyanis nagyon jó elhinni.
A maszkviselési kötelezettség eltörlése nagyon sokakat tett boldoggá, mégis vannak, akik zárt térben, boltban, tömegközlekedési járművön továbbra is maszkot öltenek. Idősebbeknél, fiatalabbaknál egyaránt tapasztalható ez a fajta óvatosság és nem ok nélkül, ugyanis a szakemberek közül többen is arra figyelmeztetnek, hogy nem árt elővigyázatosság. A kevesebb mint 60 százalékos átoltottság nem elég a nyájimmunitáshoz és ősszel újból fellángolhat a járvány, jöhet a negyedik hullám. Ez a hallatlanul intelligens, életképes vírus, ha már elkapott bennünket, embereket, aligha enged ki karmaiból, és ha az kell hozzá, hát újból és újból átváltozik, veszélyesebbé válik.
A bajt tetézheti, hogy van egy vakcina, amelyet idehaza, figyelmen kívül hagyva a gyártó ajánlását, előszeretettel adták be hatvan felettieknek, mégpedig nagyon sokaknak, akiknél mint kiderült, kevésbé, vagy egyáltalán nem ad védelmet. Vagyis nekik továbbra sem árt(ana) védekezniük.
Lehet, hogy a legmelegebb napokon furcsállni fogják embertársaim, de én a boltokban, járműveken, vagyis zárt térben, tömegben, vagy szabadtári rendezvényen, ahol szinte egymásba érünk, továbbra is viselem a maszkomat. Végül is törvény nem tiltja.
Utána meg oly boldogító érzés levenni.
Minden népnek, nemzetnek kötelessége megőrizni arra érdemes ősei, nagyjai emlékét. Persze az, hogy kiket nevezünk egy nemzet nagyjainak, többé-kevésbé közmegegyezés kérdése, hiszen például a hadvezérek, politikusok, országvezetők, egy-egy hatalom által kedvelt művészek megítélése időről időre változhat és az egykori, a nép elé példaként állított hősök gyorsan kitörlődhetnek a közemlékezetből, az iskolák tananyagaiból.
Azt, hogy ki volt életében feltétlen tiszteletre méltó ember, kevés kivétellel utólag nehéz eldönteni, mert általában mindegyik politikai hatalom igyekszik a számára valamiért fontosnak látszó ősök fényezésével magát jobb színben feltüntetni. Tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni, de érdemes megemlíteni a legnagyobb királyunkként számon tartott Mátyást, akit ma, több mint félezer évvel uralkodása után bölcsként, igazságosként, közszeretetnek örvendőként ismerünk, miközben a történetírók szerint ez teljességgel hamis. Nevezett királyunk ugyanis kora gyűlölt uralkodója volt, akit egyformán utáltak a közrendűek, jobbágyok és nemesek, de még a rokonai is.
Nem kedvelem, ha egy közterületet, intézményt egykor élt személyről neveznek el és nem azért, mert igen nagy valószínűséggel rólam sohasem fognak utcát elnevezni. Sokkal inkább azért, mert az illetőről előbb vagy utóbb kiderülhet, hogy bár voltak fontos tettei, mégsem volt az az emberséges ember, akit példaként állíthatunk egy közösség, vagy egész nemzet elé. Csak kicsit kell gondolkodnunk példákért az elmúlt 10-11 évben elnevezett közterületek, intézmények névadóiról és többük ismert helytelen, olykor gonosz cselekedeteiről.
Egykor, amikor több évtizede jelenlegi lakóhelyemre költöztem, az utcát Árpádnak hívták. A rendszerváltásként elhíresült történések utcaátnevezési korszakában aztán egyszer csak megjelentek az utcasarkokon az Árpád fejedelem feliratú utcatáblák. Bevallom, kényelemből továbbra is csak Árpádot használtam, így adtam meg a címem, ha erre került sor. Később, a helyi polgármesteri hivatalban egy ügyintézésekor, hogy végre szabálytisztelő legyek, beírtam az utcanév mellé a fejedelem titulust is. A figyelmes ügyintéző hívta fel rá a figyelmemet, hogy az utca neve nem változott, továbbra is csak Árpád, mindenféle rang nélkül.
Egy idő után le is cserélték az utcatáblákat és visszakerültek az Árpád utca feliratúak. De ez nem mindenkinek tetszett, egy tekintélytisztelő polgártársunk egy éjszaka felfestette a táblára a fejedelem szót. Igaz, tette némiképpen balul sült el, mert több utcatáblán is ez áll: "Árpád utca Fejedelem".
Mennyivel jobb lenne számozni, esetleg földrajzi területekről, gyümölcsökről, állatokról, színekről, növényekről, bolygókról, csillagokról, tárgyakról elnevezni a közterületeinket.
Azok legalább időtállóak.
Tudom, sokan rosszallóan fogadják majd kijelentésemet, hogy nem hiszek a csillagjegyekben. Sok minden másban sem hiszek, ha ez így megy tovább, a szkeptikusok társaságai versengeni fognak értem. A csillagok állása és az emberi sorsok összefüggése végképp az élvonalban van e téren.
Újságíróként többször is összesodort az élet egy kedves asztrológus hölggyel, akinek emlékeim szerint valamilyen formában tanult szakmája is volt ez a meglehetősen különleges tudomány. Élvezettel hallgattam mindig az elemzéseit, megállapításait, bár továbbra sem lettem elfogadója ezeknek az ismereteknek. Ugyanakkor tudom, hogy nagyon sokan napindítóként először a rájuk vonatkozó aznapi (csillag)jóslásokat nézik meg kedvenc portáljukon, hogy aztán aszerint legyen jó vagy rossz a napjuk.
Az asztrológia kialakulását a kutatók elsősorban Mezopotámia, illetve Babilónia i.e. 8. és i.e. 5. századi papságához kötik. Az első ismert asztrológiai írás az időszámításunk előtt 722-705 között uralkodott mezopotámiai II. Szargon hetvenkét részből álló műve. Persze azokat a csillagjóslásokat, amelyeket a többség nap mint nap elolvas, többnyire az újságok maguk írják, vagy ollózzák össze más, e téren hasonlóan szakértő lapokból, portálokról és még csak köszönőviszonyban sincsenek az ókori tudósok megállapításaival.
E tudományterületen újdonságnak számít az is, amelyről egy német bulvárlap híre nyomán az egyik nagy olvasottságú hazai lap online felületén olvastam. Ebből ugyanis az is kiderül, hogy az FBI statisztikái alapján (vélhetően a bűnelkövetés szempontjából) mennyire veszélyesek az egyes állatövi jelek alatt születettek.
Nem fogom ezek részleteit leírni, akit érdekel, némi kutakodás után megtalálhatja a neten, de annyit mindenképpen elárulok, hogy a legveszélytelenebb emberek a Vízöntő csillagjegyűek. Csak kicsivel veszélyesebbek a Bika és a Szűz csillagjegyben születettek. Teljesen szakmaiatlanul, az asztrológiai és bűnüldözői szempontokat figyelmen kívül hagyva, magánvéleményként jegyzem meg, hogy tapasztalatom szerint az utóbbiak között is vannak veszélyes hölgyek, bár egyáltalán nem az FBI nézőpontjai alapján.
A veszélyes csillagjegyű, vagy a csillagjegyük alapján veszélyes emberek közül a képzeletbeli bronzérmet a Skorpiók érdemelték ki, őket a Nyilas jegyben születettek követik, míg e téren a legveszélyesebbek állítólag az FBI által értékelt bűnözési statisztikák nyomán a Rák jegyében születettek lettek.
Ahogy írásom legelején leszögeztem, meglehetősen elutasító vagyok az ilyesfajta tudományok iránt, de az FBI most elgondolkodtatott: lehet, hogy a csillagjegyem felelős a hitetlenkedésemért?
Borzalmas napokat élnek Németországban, Belgiumban, Ausztriában, Hollandiában többfelé, az addig számunkra esetleg csábító körülmények között élő emberek. Egyik pillanatról a másikra jött egy villámárvíz és tett vagyontalan földönfutóvá ezreket. Ők még jól is jártak, ha nem vette el az ár az életüket is, mert rengetegen tűntek el és e sorok írásakor már jóval több mint másfél száz halottról tudunk.
Az áldozatok többsége a németországi Észak-Rajna-Vesztfália és Rajna-vidék-Pfalz tartományban halt meg. És még nincs vége. Felső-Bajorországban is szükségállapotot hirdettek a hatalmas esőzések miatt, az ausztriai Salzburgban is állt a víz az utcákon, Hollandiában egy kisváros majd' teljes lakosságát kellett evakuálni. A gazdasági kár a több milliárd eurót is elérheti.
Idehaza is pusztító esőzések, viharok, zivatarok voltak az elmúlt napokban, szerencsére emberi életek elvesztése nélkül. Ugyanakkor a nyugat-európai árvíz sújtotta települések képeit, vagy a pár nappal korábbi két kilométeres japán sárlavina rombolásának, gyilkolásának videofelvételeit látva az embert elkapja a jeges rémület, hiszen ráérezhet a dermesztő tényre: bármelyikünkkel, bármikor végezhet a fellázadó természet. Azt hisszük, hogy békében, elfogadható életmódban élünk, aztán a bolygónk csettint egyet és mindezektől már el is köszönhetünk. Ha nem éppen az életünktől.
Nyilvánvaló, hogy a vezetőknek, országoknak tenniük kellene a bajok megelőzésére, világszerte össze kellene fogniuk, mert a Föld egyszer csak megelégeli a vészesen túlnépesedett emberiség felelőtlen létét, és leráz bennünket magáról. Első figyelmeztetése a klímaváltozás, amire még most is sokan csak legyintenek, mint nemlétezőre, pedig a szakemberek jó ideje erősen kongatják a vészharangot, de a pillanatnyi hatalmi és gazdasági érdekeiket sehol sem akarják az országok vezetői, politikusai feláldozni az emberiség őket már nem érintő jövőjéért. Pedig ne legyen kétségünk, az erdőirtások, a bolygót átalakító külszíni és földalatti bányászat, a folyók, tavak, tengerek természetes működési rendjét megváltoztató beavatkozások is ma még elképzelhetetlen tragédiákhoz, földrengésekhez, sárlavinákhoz, áradásokhoz és még ki tudja hányféle katasztrófához vezethetnek.
Az egyik, a hatalomhoz való hűségét görcsös igyekezettel bizonygatni akaró magyar publicista szerint "...a sátán átvette az uralmat Európában, és mindent tönkre akar tenni, ami a természetes, klasszikus isteni rendet szolgálja", vagy, ahogy egy másik, ugyancsak a szokásostól eltérő módon bekötött elméjű kollégája az eltérő szexuális irányultságú emberek elfogadására utalva írta: ..."a halálos áldozatokkal járó áradások Isten egyértelmű jelzései a nyugati országok számára a szivárványjelképének meggyalázása miatt".
A történteket nem foghatjuk sem Istenre, sem a sátánra. A tragédiák mögött ezúttal is mi, emberek állunk.
Bármerre járok, rendre szembe vernek a hatalmas plakátokon virító emojik (emodzsik) és felettük a soros nemzeti konzultáció kérdései. Mondanom sem kell, hogy az ország lakosainak többségével azonos módon mindez cseppet sem érdekel, annak tartom, ami: környezetszennyezésnek, félrevezetésnek, agymosásnak, felesleges pénzégetésnek, illetve a megfelelő célszemélyek gazdagodási forrásának. Mindez már megszokott, szót sem érdemelne, ha a most futó kampány gazdája nem próbált volna meg újítani. De azt tette, mégpedig a fiatalítás jegyében a plakátok kérdéséit érzelmileg meg is válaszoló emojikkal.
Az emojik hangulatjelek, amelyek mára már egy új nemzetközi nyelvet is alkotnak, mert egy-egy rövid okostelefonos szöveges üzenetbe könnyebb egy-egy ilyet elhelyezni, mint szöveget írni. Ezt a nyelvet vette igénybe a kormány propagandája is, nem titkoltan az amúgy rájuk egyre kevésbé kíváncsi és őket alig pártoló fiatalok szimpátiáját megcélozva.
Bár nap mint nap találkozom emojikkal és nagyjából egyik-másik jelentését értem is, nem használom őket, az okostelefonok előtti korszakból itt maradt kövületként az írott szó híve vagyok. Ennek ellenére igyekszem érteni azokat, mert így talán megértem levelezőtársaim érzelmeit, jelen esetben például szeretett kormányunkét is. Kedvencem az az orrán párát, füstöt, gőzöket, gázokat, vagy ki tudja miket jobbra, balra kifújó, kilövellő emoji, amely felett ott virít a soros kérdés, miszerint vajon a derék magyar polgár tart-e attól, hogy a kormányzatilag az egyik fő közellenségnek kikiáltott közel 91 éves magyar származású amerikai üzletember újra támadásba lendül-e.
Nem tudom, hogy arrafelé, ott az Óperenciás tengeren túl, a nagy Amerikában, hogy bírják magukat az emberek, de azt akár tapasztalatból is elmondhatom, hogy bizonyos évtizedeket maga mögött hagyva az ember egyre kevésbé kíván támadásba lendülni. Vannak más gondjai, például, hogy mi és meddig fáj még, mikorra kerül sor a csak egyre duzzadó várólista miatt jó ideje tolódó vizsgálatára, műtétjére, kezelésére, mire elég a folyamatosan és gyorsuló ütemben értéktelenedő nyugdíja. Támadásra csak akkor gondolnak a hetvenes, nyolcvanas éveikben járók, hogy a kilencvenesekről már ne is beszéljek, ha valaki, vagy valami jól felidegesíti őket, vagy ha a családjukat bántják. Amúgy készséggel elismerem, a többi kérdés is hasonlóan magas színvonalú, mint a fújtatós emodzsis.
Hogy képben legyek, letöltöttem a netről azt az oldalt, ahonnan pontosan megtudhatom, hogy az egyes emojik tulajdonképpen mit is jelentenek. Megválaszolni ezúttal sem fogom a szájbarágós "konzultációs" kérdéseket, feltételezem, úgysem értékelik ki, de azért belátom, számomra mégis van hasznuk.
Emoji ügyben ugyanis jóval képzettebb lettem.
Lehetőségeim szerint igyekszem környezetkímélő módon élni. Feleslegesen nem égetem a villanyt, nem folyatom a csapból a vizet, kádban fürdés helyett zuhanyozom, a háztartási szemetemet pedig a lakóhelyemen kialakított rendszer szerint szelektíven gyűjtőm és tárolom. Ugyanakkor van még hova fejlődnöm, mert például számtalan egyszer használatos műanyagot használok és az ételek, italok üvegjeit a kommunális szemétbe dobom. Igaz, nemigen tehetek mást, mert sok egyszer használatos műanyag eszközre nem találok helyettesítőt, míg az üvegeket a szolgáltató mifelénk oly ritkán szállítja el, hogy egyszerűen nincs hol tárolnom azokat hónapokon át.
Július elsejétől több egyszer használatos műanyag termék forgalmazását tiltották meg az Európai Unióban, amelyekkel nagyjából egyet is értenék, ha a ma emberének oly fontos műanyag eszközök helyett a tudósok, gyártó cégek idejekorán megfelelő környezetbarát helyettesítő termékeket kínáltak volna. Miután volt idő erre felkészülni, nemigen érhette meglepetés a termékek előállítóit.
Ma már a legtöbb anyagot lehet mással is pótolni, de szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a rendelkezésre álló helyettesítők sem biztos, hogy jó választást jelentenek. Volt már olyan környezetbarát étterem, ahonnan a koronavírus-járvány idején átázás ellen védő (műanyag?) fóliával bélelt papírpohárban kaptam a levest és ugyancsak papíralapú dobozban a főfogást, amikor ebédet rendeltem, de vélhetően a költségek miatt ők is hamar átálltak műanyagra.
Azt tudjuk, hogy a most betiltott műanyag ételdobozok, evőeszközök, tányérok, szívószálak, fültisztító pálcikák miatt is iszonyatosan sok műanyag hulladék termelődik és terheli még akár évezredekre a Földet, pusztítja az élővilágot. De vajon, ha helyettük mást használnak majd az emberek, mondjuk unió szerte a már említett papírdobozba csomagolják az elvihető, kiszállított ételeket, akkor ez milyen hatalmas mennyiségű papír alapanyagot igényel? Azt már az általános iskolában megtanuljuk, hogy a természetes papír alapja valamilyen növény, többnyire a fa rostja. Felmerül a kérdés, ebben az esetben mi a jobb, ha műanyaggal tömjük tele a termőföldeket, állati és növényi élőhelyeket, vagy ha gőzerővel nekiállunk a fák kivágásának. Ez utóbbi amúgy a műanyagok tiltása nélkül is nagy lendülettel folyik, hiszen többek között naponta számtalan futballpályányi esőerdővel lesz szegényebb a földi élővilág.
A le nem bomló anyagok kiváltását a kutatási eredményeken alapuló modern anyagok jelenthetik, hiszen már most is vannak olyan műanyagok, amelyek teljesen lebomlanak, illetve rendre találnak a tudósok olyan mikrobákat, amelyek felfalják a műanyagot és természetes anyaggá alakítják azt. Vagyis van megoldás.
Mindazonáltal ne legyen kétségünk: bármi is legyen az, az árát meg fogjuk fizetni.
Ahogy telnek az évtizedek, e fixa ideámnak már többször hangot is adtam, egyre jobban belém rögzül a gondolat, hogy valahol működik egy titkos néprosszléti tárca, amely, nehogy elbízzuk magunkat nagy jóllétünkben és jól érezzük magunkat a bőrünkben - Baranyi Ferenc költőt idézve: "sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én" -, életünk szövetébe rendre rajzszöget, vagy éppen kedvenc fotelünkbe hegyével felfelé álló hatalmas, tűhegyes szögeket helyez el. Az egyik ilyen "rajzszög" a jeles tárca sok más kedveskedése mellett a hétvégi rossz idő.
Az ember gyereke általában nyaranta, ha nem éppen valamelyik velencei-tavi, balatoni vagy más üdülőhelyen múlatja szabadsága alatt az időt, alig várja a hétvégét, hogy hasát süttethesse a nyári nappal, vagy sportoljon barátaival, kiránduljon, grillezzen, egyszóval kikapcsolódjon a hétköznapok többnyire lehangoló egyhangúságából. Aztán jön a hétvége és vele a soros rossz idő, amely többnyire éppen csak annyira rossz, hogy kerékbe törje a napot, vagy elkedvetlenítse a szabadba vágyót.
Barátaim tudják, hogy számomra a hétvégi tenisz a szabadidős programok csúcsa, amelynek első számú ellensége az eső. Párost szeretek játszani, az az én amatőr szintemen nem annyira harc és küzdelem, mint az egyes, sokkal inkább a nagy rohangálások mellett is társasági esemény, találkozás a barátokkal, sporttársakkal. Így hát már napokkal előbb lesem a meteorológusok előrejelzéseit és a sok közül kiválasztom magamnak a legjobbat ígérőt. Ez persze semmit sem jelent, ugyanis az időjárás még egyszer sem nézte meg a meteorológiai portálokat, hogy megtudja, mi is lenne a dolga, megy az a maga feje után. Vagy, ahogy én vélem: a néprosszléti szervezet utasításai szerint teszi a dolgát.
Így aztán amikor a hétvégi szabadtéri programjára készülő halandó szombaton, vagy vasárnap reggel kinéz az ablakon és látja, amit lát, nagy hirtelen igen csúnya gondolatai támadnak e néprosszléti apparátus tevékenységéről. Mert ha ők nem serénykednének, nyilván nagyobb számban lennének szép hétvégék, kevesebb alkalommal esne az eső és lenne hidegebb, mint a döglesztően meleg és száraz hétköznapokon.
Vélhetően hasonlóan érezhetnek a strandok büfései, a bevételeiket a nyári másfél-két hónap alatt megszerezni akaró vendéglátósok, strandüzemeltetők, szolgáltatók és mindenki más, akinek a titkos tárca, vagy szervezet tönkreteszi a napját.
A megoldásról persze fogalmam sincs, mert miután e szervezet, vagy hivatal a legnagyobb titokban végzi a dolgát, még felelősségre sem vonhatja őket a derék szavazópolgár.
Pedig, ha a rossz idő bűnét is a kormánynak róhatnánk fel, az megnyugtatólag hatna az idegeinkre.
Amikor megjelentek a közterületeken a térfigyelő kamerák, az erre érzékenyek súlyosan felháborodtak és tiltakoztak jogaik megsértése miatt. Aztán a kamerák megszokottá lettek, sőt, egy-egy bűncselekmény felderítésekor, vagy baleset tisztázásánál az emberek el is várják, hogy a kamerák felvételei bizonyítsák igazukat.
A személyi szabadságukat a megfigyelőktől, lehallgatóktól féltők újabb félelmének tárgya a mind fejlettebb okostelefon lett, amelyre valahol, valakik, valamilyen céllal akár kémprogramokat is telepíthetnek úgy, hogy arról a tulajdonosának még csak gyanúja sincs. Így lehet lehallgatni a sértettet, zsarolni, növelni a telefonköltségeit, megszerezni féltve őrzött adatait, magántitkait. De ezzel is megbékéltünk és éltünk jószerével feledve e veszélyt. Most meg újabb, a korábbiaknál jóval nagyobb bomba robbant a megfigyelések területén. Pontosabban egy olyan hír látott napvilágot, amelyet nehéz lenyelni vagy kiköpni.
Az elkövetők (kormányok) beismerésének híján akár álhírnek is tarthatnánk azt a hírt, miszerint többek között a magyar kormány is megfigyeltette egyes állampolgárait, ha nem olvashatnánk azt a nemzetközi névsort, amelyen egy eredetileg a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni eszköznek szánt szoftverrel, a Pegasussal megfigyeltek nevei szerepelnek. (Pégaszosz, vagy magyarosan Pegazus a mitológiai szárnyas ló, amelyet sokan szívesen használnak emblémaként és amelynek nevét vállalkozások is előszeretettel viselik)
Idehaza, úgy tűnik, újságírókat, politikusokat, ügyvédeket, emberi jogi aktivistákat figyeltek meg a Pegasussal, amelyről az is kiderült, hogy több autoriter kormány is megvásárolta, a jelek szerint a magyar is. A mintegy ötvenezer megfigyelt személy között akár több száz magyar ember is lehet.
Állítólag a Pegasus az eddigi leghatékonyabb kémprogram, amely a megfigyelendő személy eszközére telepítve folyamatosan lesheti az illető minden tevékenységét. Most rengetegen keresik a megoldást, hogy hogyan is védekezhetnének a Pegasus, vagy valamelyik hasonló, eddig még le nem bukott társa ellen, de a szakértők nemigen biztatnak sikerrel. Nagyjából azt állítják, hogy az átlagember a kémprogramokkal szemben mit sem tud tenni a mobilja és magánjellegű adatai, kapcsolatai védelmében.
Az okostelefon-használónak így is van választása. Vagy eladja, eldobja okostelefonját, vagy tudomásul veszi, hogy bármilyen víruskeresőt is használ, a telefonja megfigyelhető, lehallgatható lesz.
Valószínűleg a Pegasus-botrány csak a jéghegy csúcsa. Az emberek zöme nem is gondol arra, hogy mennyire támadható a számítógépe, az otthona, ki- és megfigyelhető az egész élete, hiszen ma már a legkifinomultabb csúcstechnológiás módszerekkel fürkészhetnek bennünket, akiknek ez a szándékuk.
Nyitott könyv lett az életünk.
A júliusi nagy hőség után jólesően kellemes volt az augusztus elejei nap, a szél simogatóan fújt a Velencei-tó partján. Hétköznap lévén a nemrégiben elkészült sétányon alig páran lézengtek, két hölgy is e sétautat választhatta zavartalan napfürdőzésének helyszínéül. Ez az az agárdi partszakasz, amely a köznyelvben szabadstrandként ismert és sokak tiltakozását váltotta ki az ott épült fél méter magas betonfal, amelyre ülni ugyan lehet, de ez és a víz hullámaitól a partot védő tekintélyes méretű kövek tömege a fürdőzést már megakadályozza.
Arról most ne is ejtsük szót, hogy a partfal szép-e vagy sem, a megmagasított léte szolgál-e valamilyen célt azon kívül, hogy készítése jelentősen növelhette a költségeket és ezzel a rossz nyelvek szerint valakiknek hizlalhatta a pénztárcáját, vagy nem, ezek ma már adottságok, az építmény évtizedekre velünk marad. Ott van és mintegy 21 milliárd forintnyi uniós és kisebb részben hazai közpénzből épült. Ha így nézzük - és most tényleg tekintsünk el attól, hogy jól sikerült-e elkölteni a csillagászati összeget, vagy sem - ez a mi vagyonunk.
A szép augusztus elejei napon két tizenéves fiatalember ücsörgött a mellvéden, arccal a tó felé. Éppen feléjük sétáltam, amikor a kamaszok egyike elunva magát, beállt a hatalmas kövek közé, onnan kiragadott egyet és mintha az éppen folyó olimpia súlylökő versenyének részvevője lenne, a sziklát vagy három méterre belökte a vízbe. A program olyannyira megtetszett neki, hogy már emelte is fel a másikat, amikor elkapott az indulat. A vízi sportolók messzire hangzó "pí" hangjelzésével hívtam fel magamra a figyelmet és felemelt mutatóujjammal intettem nemet a fiú felé. A srác mellett szól, hogy megértette a nemzetközi jelzést és letette a vízbe szánt követ.
Kibújt belőlem az egykori pedagógus, odaérve csendesen arra kértem, hogy ne tegye tönkre a rengeteg pénzbe került közös vagyonunkat, és tartsa tiszteletben azoknak az embereknek a fáradtságos munkáját, akik tonnáról tonnára lerakták a köveket oda, ahova szánták. Túl sokat nem vártam szavaimtól, de meglepetésemre, amikor rákérdeztem, hogy számíthatok-e rá, leszegett fejjel igent bólintott.
Régóta nem kísérleteztem már ilyen nevelő akcióval, és ezúttal sem tudom, mire számíthatok e fiataltól. Ha csak annyit értem el, hogy parányit módosítottam fejében a dolgok megítélésén, már talán előbbre jutottunk. Reménykedem, hogy így történt.
Mert az is lehet, hogy jót röhögtek rajtam, miután otthagytam őket.
Két év alatt a víz 44 százaléka eltűnt a Velencei-tóból - adta hírül cikke címében az egyik portál. Mindez persze nem újdonság, a tókörnyéken élők, a tavat szerető nyaralótulajdonosok, hétvégi fürdőzők már jó ideje látják, hogy hazánk egyik kincsével, sokak kedvelt üdülőhelyével, a Velencei-tóval valami nagyon nincs rendben.
Hivatalos és hihető indoklás hiányában a jó fantáziájú polgárok a miérteket hamar megválaszolták. A tavi nép szerint a kikötőket, műtárgyakat, partfalat, élővilág élőhelyeit megújító sokmilliárdos velencei-tavi rekonstrukció munkálatai miatt eresztették le a vizet. Az optimisták ugyanakkor tudni vélik, hogy nem marad ez így, a tavat sokkal több vízzel fogják feltölteni, mint amennyi korábban volt benne, ezért emelték toronymagasra a partfalat. Megy a találgatás és vérmérséklet, pártszimpátia alapján a tavi bajok - halpusztulás, vízhiány - felelőseinek kijelölése.
Az életciklusa felénél járó tó mintegy 15 ezer éves története során megélt már egy-két durva időszakot. Feljegyzésekből tudjuk, hogy az elmúlt másfél évezred folyamán tizennégyszer, átlagosan nagyjából 100 évente ki is száradt. A legutóbbi ilyen eset 1863 és 1866 között volt. Ugyanakkor a tó képes volt olykor ki is önteni. Sokan emlékezhetnek még az eddigi utolsó ilyenre alkalomra, hiszen kevesebb, mint hat évtizede, 1963-ban történt. Akkor sokfelé a vasúti töltés fogta fel az áradó vizet.
A hatvanas években megkezdett vízszintszabályozást követően már csak a kilencvenes évek elején került nehéz helyzetbe a tó, akkor ugyanis még a jelenleginél is alacsonyabb volt a vízállás. Össze is ültek a szakemberek, tárcaközi bizottságok alakultak, értekezletek, tanácskozások, konferenciák követték egymást, mígnem aztán nagy nehezen megnyíltak az égi csapok és mindez okafogyottá lett, a tó feltöltődött.
Napjaink vízszintcsökkenése azért ijesztő, mert időközben megváltozott a klíma, szélsőséges időjárást, kevesebb csapadékot, melegedő éghajlatot hozva magával. Ma már nem számíthatunk olyan tartós téli fagyokra, amelyek során az átfagyott földekre méteres hóréteg rakódik, ami aztán a tavaszi olvadással a tó vízgyűjtő területről befolyik a tóba. Ennek nagy valószínűséggel vége. Ha azt akarjuk, hogy a jövő generációi is láthassák, élvezhessék a Velencei-tó vizét, a szemet gyönyörködtető tájat, akkor emberi beavatkozásra van szükség.
Pénzhiányra hivatkozva most ezt utasította el a kormány. Pedig a tervek megvannak, a víz is rendelkezésre áll, csak állítólag az ehhez szüksége 40 milliárd forint hiányzik. Egyébként a tó vízpótlásának elutasításával egy időben döntött a kormány arról, hogy 42 milliárdból fejleszthetik a filmgyártást Fóton.
Mert van, ami az égetően sürgősnél is előbbre való?
Kellér Dezső, az egykori híres magyar konferanszié (két műsorszámot szellemes szöveggel összekötő műsorközlő, ma stand up comedy humoristának mondanánk), egyik konferanszában hangzott el: ketten beszélgetnek, és a fiatalabb azt állítja, hogy az öregkornak is vannak szépségei. Mire az idősebb: egyet mondj...
Sokan nehezen, vagy egyáltalán nem tudják elfogadni az életkorukat, nem képesek beletörődni az öregedésbe. Nem csoda, hiszen nem is könnyű megbékélni az idősödéssel, a többnyire vele járó számtalan kellemetlen változással, például a romló egészséggel, a mozgás- és teljesítőképesség csökkenésével, a ráncosodó bőrrel. Így aztán aki ad magára, igyekszik is ezt a folyamatot lassítani, elodázni. Ez viszont nem csak az egyén elhatározásán múlik, sokkal inkább az örökölt génjein, az előző évtizedekben élt életén, gazdasági lehetőségein és nem utolsósorban azon, hogy melyik korba, hova és milyen körülmények közé született.
Az idősödés lassításának, vagyis az erre épülő vállalkozásoknak, termékeknek komoly felvevőpiaca van. A minap például a cikkek között tallózva egy olyan írásba botlottam, amely egy apró sminktrükköt ajánlott olvasóinak és amellyel majd garantáltan tíz évet letagadhatnak a korukból. Gondolom, sokan oda is kattintottak, hogy megtudják, mi az az apró trükk, amelynek nyomán a külvilág számára ők egy jó tízessel fiatalabbnak látszódhatnak.
Nem is olyan régen egyik ismerősöm a születésnapomon megkérdezte: ha megtehetnéd, melyik életkorodhoz térnél vissza, honnan kezdenéd újra az életedet? Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy eszembe sem jutna újrakezdeni. A fiatalkori küzdelmekkel, a lakhatás, egzisztenciateremtés nehézségeivel, válással, a gyerekelhelyezés végeláthatatlan eljárásaival, vitákkal, munkahelyi gondokkal, sok-sok tanulással, kudarcokkal és mérhetetlenül sok munkával? Ugyan már! Inkább, ha tehetném, a mostani állapotomat konzerválnám még vagy ötven évre.
Aztán megvitattuk, hogy igazam van-e, vagy mégiscsak jobb lenne újrakezdeni? És vajon az újrakezdéssel el tudnám kerülni mindazokat a bajokat, buktatókat, keserűségeket, amelyekkel meg kellett küzdenem és megélhetném-e úgy a fiam születésének örömét, a szakmai sikereimet, a sok-sok kellemes, olykor édes pillanatot, percet, mint a mögöttem sokasodó évtizedekben?
Mindez csak a fantáziavilágában létezhet, egyelőre egy földi létünk, életünk van, amelyet részben mi formálhatunk. Igyekezni kell a "most"-ot olyanná tenni, amilyenné szeretnénk, és nem kifizetődő búslakodni a múlton, az elrepülő éveken. De talán az apró sminktrükkel érdemes próbálkozni.
Bár ki tudja, az eredmény a magamfajta öregfiúknál valószínűleg nem mutatna túl jól.
Bár versenyzőként képességeim okán közelébe sem kerülhettem egy olimpiai kiküldetéshez és utánpótlás edzőként is legfeljebb csak álmodhattam róla, azért arra büszke vagyok, hogy több általam, az evezés tudományába bevezetett és élsportolóvá nevelt tanítványom is rajthoz állhatott a világ legnagyobb seregszemléin.
Mindezt csak azért mondom el, mert számomra az olimpia a versenyek netovábbja és az ottani eredmény minden versenyzői sikerek csúcsa. Így hát a 1960-as olimpia óta, amikor is gyerekfejjel fekete-fehérben csodálhattam a számomra első ilyen eseményt, el vagyok veszve. Nagyon vártam a pandémia miatt 2021-re halasztott tokiói olimpiát is, különösen azokat a versenyszámokat, ahol honfitársaim versenyeztek, és nem csalódtam.
Manapság nagyon sokan teszik fel kérdést, hogy van-e még létjogosultsága az olimpiáknak, mert egyrészről az egykori kis sportünnepből hatalmas üzleti vállalkozás, show lett, másrészről olyan sportágakban is küzdhetnek - szerintem helyesen - helyezésekért a sportolók, amelyek alig vonzanak közönséget. Meggyőződéssel hiszem, hogy a világnak szüksége van az olimpiára.
Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy a magyar a világ leginkább sportszerető népeinek egyike, de aztán edzőként ezt a hitemet erősen át kellett értékelnem. Na de az olimpia más, gondolhatnánk, az felkelti még a sport ellen beoltottak érdeklődését is. Aztán a kezembe akadt egy felmérés, amely azt vizsgálta, hogy egyes országban mennyien voltak kíváncsiak a minap lezárult sportünnepre. Szerettem volna hinni, hogy a magyarok valahol a táblázat élvonalában vannak, de ez sajnos mesze nem igaz. Mint kiderült, a vizsgált 28 ország lakosai közül India népességét vonzotta leginkább a tokiói olimpia, ott a megkérdezettek 70 százalékát "érdekelték valamennyire, vagy nagyon" a versenyek. Az ötven százalék feletti érdeklődést mutató országok között van még Dél-Afrika, Kína, Lengyelország, Törökország, Malajzia és Peru.
Szomorú tény, hogy hazánk polgárainak csak 42 százalékát érdekelte valamennyire is az aktuális világesemény, ezzel a tizenkilencedik legérdeklődőbb ország rangját vívtuk ki e felmérésben, amelyen az utolsó három helyet igen csekély érdeklődéssel a rendező Japán, Dél-Korea és Belgium foglalja el.
Mindez magyar szemszögből talán csak a befektetett közpénz százmilliárdok helyes felhasználása okán érdekes, hiszen ezernyi olyan témát találhatunk még, amelyeknél ennél is csekélyebb a közérdeklődés. Csak hát itt túlzottan is nagy a ráfordított pénzösszeg. Ugyanakkor ettől elvonatkoztatva merem remélni, hogy az emberek azon része is, akik nem figyelték a versenyeket, nem szurkoltak a mieinknek, a hírek hallatán elismerik az elért eredményeket.
Egykori szakemberként tudom, mily hatalmas árat fizet egy sportoló a remélt sikerért. Éppen ezért hajtok fejet mindegyik olimpikonunk előtt.
Egy ideje jelentős torzulást tapasztalok az érdeklődésemben. Rákaptam a romantikus filmekre (amelyeket a családi szóhasználatunkban a "nyálas" jelzővel szoktuk illetni), ezekben ugyanis sohasem ölnek meg senkit, nincs erőszak, nem trágár a nyelvezetük, szépek és jómódúak a szereplők, csodálatos a környezet és a végén mindig ott a csattanó, a boldog frigy.
Híradót már jó ideje nem nézek, a híreket leginkább az internetről csipegetem össze, csakis a számomra még hitelesnek tűnő portálokról, stúdióbeszélgetéseket meg azért nem nézek, mert nehezen viselem, ha valaki megmagyarázza nekem, hogy miről mit kell gondolnom. A filmek közül a romantikusokon kívül a természet- és műszaki témákkal foglalkozó dokumentumfilmeket részesítem előnyben.
A nyálas filmek visszatérő jelenete, amikor film csúcspontján, nagyobb fantázia nélkül is elgondolható bonyodalmak után a két szerető szív egymásra talál és - ez a lényeg - a férfi féltérdre ereszkedve megkéri szerelme kezét. Mint mondjak, a jelenet láttán könny nem marad szárazon. Sokszor továbbírom a filmet a fejemben, például a mézes-mázos, csillogó és egy komolyabb vagyonba kerülő esküvő, valamint a világ valamelyik csodaszép helyeinek egyikén lezajlott nászút utáni munkás mindennapokat. Vajon hogyan is élhet egy jól szituált, békés, szép helyen lakó, bájos emberekből álló házaspár a dolgos hétköznapokon, amikor a történet írója már megpihent, a honoráriumát is felvette és vajon hol romlik majd el az egész. (Ugyanis akárhogy is igyekszem, a folytatás már sohasem olyan szép, mint a film volt.)
Tudom, hogy ezek a mesék igen messze vannak az ókortól napjainkig fellelhető írózsenik munkáitól, amelyekből az olvasó megismerheti a mindenkori ember világát. Sajnos a nagy művekből rendre az irigység, ármánykodás, árulás, gyilkosság, háború és szenvedés története olvasható ki és az ezeken felülemelkedő hősök, vagy egyszerű halandók sorsa, akik nem akartak belesimulni az őket körülölelő gyalázatos világba, akik ellenálltak a maguk korában az embertelenségeknek.
A világirodalom természetesen sok szépséget és gyönyörűséges szerelmi históriát is elénk tár, de valahogy úgy, mint a politikában, mindig a rossznak, az erőszakosnak erősebb a zaja, ami elnyomja a békés, csak a maguk életét élni akarók hangját. Így hát lelkem békéje érdekében rengeteg könyv elolvasása és igazi nagy filmek megtekintése után elmenekültem a nyálas filmek világába. Ott sohasem ér csalódás.
A végén ugyanis a szerelmes férfi mindig féltérdre ereszkedik.
Bizonyára az akkori részvevők - ma már többnyire sikeres, középkorú emberek - még emlékeznek arra, amikor velem, az edzőjükkel egy dunai evezős edzőtáborozáson vettek részt. A kora tavaszi időjárás nem mindig kedvezett a vízi sportnak, de versenyzőim jól képzett, kitartó sportolók voltak, akiknek célja a magyar bajnok cím megszerzése volt.
Egyik hideg, esős és szeles napon a délelőtti edzés előtt bekopogott hozzám az egyik tanítványom és kérte, hogy menjek át a szobájukba. Ott a teljes csapatom fogadott és egyikük, mint szóvivő közölte: úgy döntöttek, aznap a rossz idő miatt nem mennek vízre. Bólintottam és szó nélkül kifordultam a szobából.
Tudtam, ha engedek, vége a tekintélyemnek, így hát a klasszikus eszközhöz nyúltam, elővettem a jó öreg "oszd meg és uralkodj!" módszert. Egyenként, négyszemközt beszéltem mindegyik tanítványommal és győztem meg arról, hogy ő más, mint a legtöbb társa, megérdemli, hogy bajnok legyen. Ehhez viszont fegyelem és sok edzés kell, ezért legyen ezúttal is időben a parton, vízre szállásra készen. A délelőtti edzés időpontjára már csak egyetlen versenyzőm tagadta meg az edzést azzal, hogy kimondott, elvállalt valamit és nem csinálhat pöcegödröt a szájából. Őt hazaküldtem. (Mielőtt elhagyta volna a tábort, találtam olyan megoldást, amellyel "arcvesztés" nélkül velünk maradhatott.) Az edzés rendben lezajlott s bár sohasem beszéltünk a hamvába holt zendülésről, biztos voltam benne, hogy jó időre megerősítettem a tekintélyemet és a közös célra összpontosítva újra egységessé tudtam tenni a csapatomat. A mi esetünkben ez a megoldás jó célt szolgált.
Egy vezető legfőbb munkaeszköze a tekintélye, a belé vetett feltétlen bizalom. Legyen az illető edző, osztályfőnök, csoportvezető, cégvezető, vezérigazgató vagy éppen egy állam első számú vezetője. A vezetés helyes művelésének számtalan eszköze lehet, amelyet a jó vezető a mindenkori helyzetnek megfelelően képes alkalmazni.
A divide et impera, vagyis magyarul oszd meg és uralkodj! módszer a Római Birodalomból származik és hatalma megtartása érdekében azóta is számtalan vezető, uralkodó, diktátor élt, él vele. Alkalmazása végtelenül könnyű, nem úgy a cél elérése után a megosztott, egymással szembe állított csoportok, tömegek újraegyesítése. Igaz, annak a politikusnak, aki ehhez folyamodik, ez ritkán áll érdekében.
Tapasztalhatjuk napjainkban, hogy több országban is alkalmazzák a hatalom birtokosai az egyes társadalmi csoportok megosztását, kínosan ügyelve arra, hogy a "mi és ők" tudat kialakuljon és még véletlenül se legyenek azonosak az ideológiai, vagy gazdasági értékek mentén megosztott rétegek érdekei. A hatalom így nagy biztonsággal megtartható. De ettől még azok az országvezetők, akik évtizedekre teszik tönkre a társadalmat, mindennek tekinthetők, csak tisztességesnek és tekintélyesnek nem.
Ők azok, amik: rossz vezetők, zsarnokok.
Vannak különleges hatások, amelyek ideig-óráig megváltoztatják az emberi agy működösét. Most nem a szerelemre gondolok, amely a köznyelv szerint öl butit és nyomorba dönt, vagyis olyan tettekre serkenti a szerelmes embert, amelyekre sem előtte sem e furcsa másállapotból kilábalása után nem hajlandó. Nem, sokkal inkább arra, mint amikor például egy lüktető, kínzó, alig kibírható fogfájással beül az ember a fogorvosi váróba és láss világ csodát, a fogfájás a környezet hatására egy pillanat alatt elmúlik. Persze ez csak addig tart, amíg a páciens örömében szinte lebegve el nem hagyja a váróhelyiséget.
Mindez csak az emberre jellemző, bár talán a kutyáink is képesek erre, számtalan tanújelét adják ennek az állatorvosi rendelőkben, bár az, amit a gazda látványos gyógyulásnak vél, talán csak egészséges menekülési ösztön. Szóval mindenképpen élő szervezet sajátja a külső hatásokra reagálás, bár meglehet, hamarosan minderre képes lesz a mesterséges intelligencia vagy a klónozott ember, amely mint olvasható volt pár hónapja, amikor majmokat klónoztak, már nincs is oly messze.
Hogy el ne veszítsem a fonalat, gyorsan leírom, mindeddig én is azt hittem, hogy csak az emberi és talán az állati agy képes olyan érzelmeket produkálni, amelyeket gépek aligha. Még akkor sem, ha sokan imádott autójuknak személynevet adnak, női, vagy férfi tulajdonságokkal ruházzák fel, ugyanis a gépek egyelőre nemigen mutatnak érzelmeket, így többek között megijedni sem képesek.
A minap középkorúnak számító, amúgy megbízhatóan működő autóm a főváros felé félúton nagy hirtelen csipogni kezdett, az egyik kijelzőn megjelent egy stilizált motor világító képe és az információs képernyőn a motorhiba felirat. Az autósok tudják, ez a hibajelzés sok mindent takarhat, a parányi elektronikus zavartól a legnagyobb bajig.
Miután a járművem nem állt le, nem veszített a tempójából és a motor változatlan hangon duruzsolt, némi aggodalommal ugyan, de vezettem tovább. Másnap egy újabb hosszabb út megtétele után pont a márka szakszervize mellett vitt az utam, így hát gyorsan betértem és kértem, olvassák ki a digitális hiba okát (pár percnyi művelet), hogy tudjam, merjek-e tovább menni, vagy a javításra már fogalmazzam is a hitelkérelmemet.
A szerviz munkafelvevője kérésemet meghallgatva csak széttárta a kezét, nem tehet semmit, a műhelyben a szabadságolások miatt mindössze két szerelő dolgozik, de szívesen ad időpontot két héttel későbbre. Nem állítom, hogy vidám hangulatban ültem be betegnek tűnő autómba és indítottam. El kellett telnie pár percnek, mire eljutott a tudatomig, hogy megszűnt a hibajelzés és a gép tökéletesen működik. Nincs mese, megijedt a vizsgálattól.
És még mondja valaki, hogy a gépeknek nincs lelke.
Kihalóban lévő tulajdonság a klubhűség. Nem csak a sportban, hanem a gazdasági, politikai életben is. Napjaink legnagyobb labdarúgó átigazolási híre volt, hogy az egyik világhírű spanyol csapat anyagi kényszerűségek okán elküldte a világ legjobbjának tartott klasszisát, akinek csillagászati összegű fizetését is vállalta az őt megszerző klub. S bár a klasszis könnyek között búcsúzott a több mint két évtizedig az életét, sikereinek kulcsát jelentő várostól és klubtól, két nap múlva már egy másik ország fővárosában ünnepelték tömegek a mosolygó, láthatóan felszabadultan örülő sztárt. Ne legyen kétségük, a mindeddig családját jelentő klub csapatának annyi gólt rúg majd a jövőben, amennyire csak képes lesz és mindent megtesz annak érdekében, hogyha összekerülnek, egykori csapata kiessen a nemzetközi kupából. A minap pedig robbant az újabb hírbomba, a másik legjobbnak tartott játékos is otthagyta klubját, ahova alig három éve igazolt.
Egykor szinte természetes volt, hogy aki elkezdte pályafutását egy sportklubban, legyen az bármilyen sportág, karrierjét ott is fejezte be évekkel később. Nem volt ez másként a munkahelyekkel sem, cseppet sem volt ritka, hogy valaki ugyanattól a cégtől, gyárból vonuljon nyugállományba, ahol inasként, gyakornokként kezdte. Az emberek lojálisak, vagyis hűségesek voltak klubjukhoz, munkahelyükhöz, pártjukhoz. Hogy ne feledjük, lojálisnak tartjuk azt az embert, aki valakivel vagy valamilyen szervezettel, eszmével, programmal kitartóan egyetért, együttműködik még a nehézségek, akadályok leküzdése árán is. Manapság ideig-óráig.
Közel sem csak a sportban, elsősorban a labdajátékokban látunk az emelkedő javadalmazásért, ilyen-olyan haszonért klubról klubra vándorlókat, ezt tapasztaljuk a gazdaság résztvevőinél, alkalmazottaknál, vezetőknél is. És ne felejtsük ki e sorból a politikusokat sem, közülük sokan oly könnyedséggel váltanak pártot és vele ideológiát, ahogy az ember alsóneműt cserél. Nincs mese, a pénz beszél, a lojalitással nemigen vehető kenyér, nem futja a gyerek taníttatására, új autóra, nagyobb lakásra, élvezetes utazásokra.
Az agyelszívás fogalma is ide tartozik, hiszen napi gyakorlat a gazdagabb országok részéről a magas képzettségű szakemberek külföldre csábítása. És ki ne szeretne a saját hazájában elérhetőnél magasabb színvonalon, nyugodtabban, jobb anyagi körülmények között élni?
Ki kell mondanunk: a lojalitás, a klub-, vállalati, vagy párthűség kiveszőfélben lévő erény. Amíg ott tevékenykedik az illető, ahova leszerződtették, alkalmazták, az ottani érdekek szerint teszi a dolgát, de miután nincs lebetonozva, de még csak csirizzel sem ragasztották a helyére, hát megy a jobb lét ígérete irányába. Mielőtt olvasóim megdorgálnának általánosításomért, elismerem, napjainkban is vannak lojális emberek.
Kérdés, hogy ettől jobb-e az életük.
Folyamatos harcot folytatok parányi kiskertemben a ciprusfélékkel, tujákkal, tiszafákkal, amelyben a terület nagyságához (kicsinységéhez) képest, egy örökzöld erdő van. Mindez azért alakult így, mert kedvelem az örökzöldeket, pompás érzés számomra például egy szép havas reggelen kimenni a vattába burkolódzott kertbe és a zöld bokrokon, fákon virító fehérségben gyönyörködni.
A fákká nőtt bokraim, vagy éppen a mind magasabb fenyőfáim rossz tulajdonsága, hogy bár örökzöldek, a tűleveleik, terméseik elszáradva rendre a talajra hullanak. Ott még nem is lenne baj, bár a fenyő alatt csak a borostyán marad meg, fű vagy virág egy szál sem, de a kaputól a házig vezető pár méteres járdát, ahogy a kocsibeállót is nap mint nap újabb elszáradt növényi részek, darabok lepik el. És nem kis mennyiségben. Így hát seprek, mint egykor Hofi Géza örök érvényű dalában az utcaseprők. Megyek egy lépést, seprek kettőt...
Ismerőseim közül többen is javasolták, vágassam ki az összes fát és ültessek őshonos lombhullatókat, azokkal csak ősszel lesz gond, már ha egyáltalán foglalkozni akarok a lehulló levelekkel. Bár ahogy késő ősszel elnézem ismerőseimet, akik naponta söprik, gyűjtik össze az elszáradt leveleket, gyömöszölik dagadtra tömött nejlonzsákokba, hogy aztán a szemétszállítók elvigyék valahova, ők sem járnak jobban. Amit én egész évben elosztva söprök, azt ők pár nap alatt teszik meg, derékfájást, izomlázat és még ki tudja miféle nyavalyákat kockáztatva.
Nemcsak a szilárd burkolatú felületeim látják kárát a sok lehullott, elszáradt növényi maradéknak, sűrűn eltömődik az ereszcsatorna is, ami újabb feladatokat ró rám és a szomszédomra, aki fogja a létrát, amíg én fent a magasban küzdök a csatornát eltömítő, időközben nyálkás szutyokká átlényegült, tömörödött anyaggal.
Joggal kérdezhetné ezek után bárki is, hogy minek ültettem ennyi növényt, miért nem ritkítom, cserélem kevésbé szemetelőkre. Helyénvaló a kérdés, de az időközben nagyon is uralkodóvá, területhódítóvá cseperedett bokrok, a sokemeletesre nőtt fák egy részét örököltem, majd mint egykori nagyvárosi ember, aki mit sem ért a természet működéséből, további bokrokat, cserjéket ültettem és az örököltekkel együtt mindegyiket saját gyermekemnek tekintem. Akkoriban egyetlen ismerősöm sem hívta fel rá a figyelmemet, hogy ezek hatalmasra nőnek majd és még parányibbá zsugorítják a kertemet, ahol egy szép napon egyik végéből a másikba - alapvetően nem egy nagy túra - bozótvágó macsétával juthatok majd el, mint a dzsungelek vándorai. De nem bánom, imádom az őserdőmet.
Na söprés!
Az afgánok (ha egyáltalán lehet egységesen kijelenteni az ott élő különféle etnikumra mindezt) életmódbeli, vallási, kulturális hagyományai, társadalmi, jogi állapotai oly módon különböznek a nyugati, vagy kelet-közép-európai felfogástól, hogy azok még csak köszönőviszonyban sincsenek egymással. Így aztán sokakkal együtt csak elrettenve és együttérzéssel tudom figyelni az újra állati sorba visszataszított, jogfosztott nők sorsát, a tiltások tömegét, az új hatalom és a vele versengő, önmagát államnak nevező szervezet terrorját, vérfürdőjét, a legsötétebb középkorba tartó országot.
A 32-37 milliósra becsült népességű, hatalmas területű, többnyire hadurak által, helyi törvényekkel uralt 34 tartományból álló mélyszegény ország, ahogy a történelme során oly sokszor, az elmúlt közel fél évszázadban is folyamatos harcok, háborúskodások színhelye volt. Augusztus 15-e óta népi öltözetű, nagy szakállú, állig felfegyverzett tálibok és külföldi zsoldosaik gyakorolják a (rém)uralmat azt követően, hogy az Egyesült Államok húszévnyi demokráciateremtés (megszállás) után dolgavégezetlenül nagy hirtelen kivonult onnan. Előttük 1979-ben a szovjet seregek vonultak be, hivatkozva a két ország között aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésre, majd húsz évvel később legyőzötten ők is nagy hirtelenséggel vonultak ki onnan. Csak éppen maguk mögött hagytak egymilliónál is több halottat, sok millió menekülőt.
A politikusaink által állandó feszültségben tartott, de mégiscsak békés világunkból figyelve az eseményeket, jószerével fel sem foghatjuk az ott élő nincstelen, vagy éppen csak megélő tömegek életét, szenvedéseit, félelmeit, a mindenkori fegyveres urak kényének-kedvének kitett életükért rettegését. De, mint már oly sokszor, Afganisztánban is kiderült, hogy az évszázadok alatt berögzült, generációról generációra átörökített hagyományokat, életvitelt és vallási meggyőződést még a legjobb szándékú megszálló sem tudja pár évtized alatt megváltoztatni. A kérdés leginkább az, hogy egyáltalán szabad-e.
Nagy valószínűséggel minden népnek magának kell döntenie a sorsáról, megráznia magát és elzavarni a rájuk telepedőket. Mi magyarok ebben jártasak vagyunk, még ha a nagy fellázadásainkat nem is követte azonnal siker és ha nagy véráldozatokat is szenvedtünk értük, de hosszabb távon mindegyik forradalmunknak volt foganatja. Igaz, azok többnyire már csak az utódok sorsát javította.
Afganisztán nem egységes ország, ezért nem lehet és nem is szabad nyugat-európai, vagy amerikai ésszel gondolkodni róla. A szenvedőkért leginkább csak annyit tehetünk, hogy együttérzünk velük, miközben nekünk, az egyelőre békében élőknek az ottani események sok tanulságot kínálnak.
Kérdés, hogy értjük-e az üzeneteket.
Jó ideje érzem, hogy valami nincs rendben az időjárással. Amikor már azt hiszem, hogy itt a tél, akkor minden van, csak hó és fagy nincs, csupán valamilyen szürkésfehér hideg, nedves massza, ha május táján már a tavaszban reménykedem, gyorsan kiderül, hogy az megint elmarad, majd pár hét vacak idő után azonnal jön a nyár. De abból sem az a kedves, simogatóan meleg, fürdésre, napozásra csábító, hanem rögtön a kánikula, aszfaltolvadással, csurgó izzadtsággal, hűvös szobába meneküléssel.
Mindig irigykedve figyelem azokat az országokat, ahol nem kell fűteni, ahol az embernek elég egy rövid nadrág, szandál, meg egy szellős póló, vagy könnyű ing. Persze azért nekik is megvan a maguk baja, van, ahol a hatalmas szárazság, másutt a monszun, a gyakori erdőtüzek, tájfunok és tornádók teszik tönkre a kellemes éghajlatot, szóval a más tájakon élők sem olyan nagyon irigylésre méltóak. Mindazonáltal bizonyára van olyan helye sártekénknek, ahol kiegyensúlyozott, kiszámítható az éghajlat még így, klímaváltozás idején is.
Nos, ahogy a napokban kiderült, ez a hely semmiképpen nem Budapest és vélhetően nem is Magyarország. Egy, az energia és más szolgáltatások összehasonlítására szakosodott portál, az Uswitch.com kirándulást tett fő területéről az időjárás ingoványos terepére és 35 európai várost rangsorolt a felhőzet, fagy, csapadék, napi átlaghőmérséklet, a csapadékos napok gyakorisága és a napsütéses órák száma alapján.
Az egyes városokat aszerint pontozták, hogy a területre mennyire jellemző a változékony időjárás. Mint a sohasem hazudó pontszámok alapján kiderült, a legkiszámíthatatlanabb időjárású európai város az észtországi Tallinn, amelyet a lettországi Riga követ, alig lemaradva az elsőtől. Mármint pontszámban. Harmadik és negyedik holtversenyben a finn Helsinki és a svájci Bern lett. A lista kilencedik helyére került Budapest, három másik fővárossal azonos pontszámmal.. Luxemburg, Belgrád és Skopje mellett a mi szeretett fővárosunk is 55 pontot érdemelt ki a százpontos osztályozás során.
Azt, hogy lepontoztak-e bennünket, vagy sem, nagyjából mi is megítélhetjük a magunk tapasztalatából vagy az adatokból, ahogy a portál munkatársai is tették. Ők ugyanis arra jutottak, hogy Budapesten (és természetesen Magyarországon) a felhőzetre, a fagyos napok gyakoriságára és a csapadék mennyiségére vonatkozó kiszámíthatatlanság igen magas.
Vigasztaljon bennünket, hogy Tallinn még kiszámíthatatlanabb.
Magyarország törvényhozása egyértelműen polgárbarát. Abban az értelemben mindenképpen, hogy sűrű egymásutánban vezet be olyan új törvényeket, amelyek foglalkoztatják az embereket - értsd: szórakoztatják vele a népet, vagy esetleg szórakoznak vele, ez csak nézőpont kérdése -, nehogy a derék sokaság unatkozni kezdjen.
A közelmúlt ilyen barátságos jogszabálya, a pedofilellenes, vagy a köznyelv szerinti melegellenes, homofób törvény, amelynek hivatalos címe: "2021. évi LXXIX. törvény a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról". E törvény már önmagában igen érdekes, mert életszerűnek aligha nevezhető események megtörténését kívánja gátolni. Hogy megint csak a köznépi értelmezéshez nyúljak, nehogy már homoszexuális aktivisták beszéljenek rá óvodás gyerekeket szexuális identitásuk megváltoztatására, leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, vagy éppen queer (összesítve: LMBTQ) életvitelre, szexuális viselkedésre. És nehogy már a törvényhozók fantáziájában valószínűleg szemérmetlen pride-os öltözetben megjelenő ügynökök beszéljék rá iskolásainkat a nemváltoztató műtétekre.
Amúgy a népet leginkább az szórakoztatja, hogy pár hete minden tévés, rádiós reklámblokk előtt elhangzik egy figyelmeztetés, amely közli, hogy a reklámokat hány éven aluliaknak nem ajánlják. Akik a törvény miatt eddig nem hozták szóba a honatyák jeles személyét, le- és felmenőiket, a naponta csőstül vetített, sugárzott reklámok előtti figyelmeztetés nyomán már ők is szájukra veszik az illetőket.
A szóban forgó törvény több más jogszabályt is módosított és ezek például olyanokat írnak elő, minthogy: "Tilos az olyan reklámot tizennyolc éven aluliak számára elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg." Az egyik módosítás írja elő azt is, hogy a műsorokhoz hasonlóan a reklámokat is korhatár-besorolással kell ellátniuk a csatornáknak. Nyilván ennek tudható be, hogy a minapi olasz Forma-1-es futam közben az állami sportcsatornán vetített motorolaj reklámot sem ajánlották a szerkesztők 12 éven aluliaknak. Érthető, hiszen a motorolaj, mint olyan, jól megzavarhatja az ifjak nemi identitását.
Így aztán a törvények nyomán jól szórakozó derék polgár ül a tévéje előtt és jó hangosan anyázik. A gyengébb idegzetűek pedig már a baltával is kacérkodnak, hogy szétverjék a készüléket a rendre elhangzó, semmire sem jó, de piszkosul idegesítő szöveg miatt.
Kár lenne. A készülékek ugyanis sohasem hoznak törvényeket.
A minap szóba került a húsz évvel ezelőtti műtétem, és annak nyomán felmerült egy kérdés. Nem tudtam megválaszolni, de semmi baj, gondoltam, megkeresem a zárójelentést és megnézem a kérdéses adatot. Így kezdődött az a kaland, amelynek nyomán sikerült felforgatnom az egész lakást.
Gondolom, sokan vagyunk úgy, hogy éveken, évtizedeken át rendszeretetünktől függően kategorizálva, vagy csak úgy ömlesztve gyűjtjük a számlákat, családunkat, személyünket érintő dokumentumokat, ügyiratokat, határozatokat, amelyek aztán egyre inkább átláthatatlanná váló irattömeget képeznek. A családok zöme többnyire helyhiánnyal küzd, mert kell a terület a ruháknak, cipőknek, használatban lévő, vagy a majd csak valamire jó lesz tárgyaknak, játékoknak, szerszámoknak, elektronikus kütyüknek, edényeknek, konzerveknek, főzési alapanyagoknak és még ki tudja hányféle területfoglaló valamiknek. Így aztán az évtizedek óta elő nem vett dokumentumok átsodródnak a lakás olyan helyeire, amelyeket más tárgyak az esetlegesen nehéz megközelíthetőség miatt még nem foglaltak el.
Nincs is ezzel semmi baj, csak hát az ember feje nem káptalan, nem jegyezheti meg mindennek a helyét, legfeljebb csak sejti, hogy hova is tehette, azt, amit keres. Mondjuk az íróasztal fiókjaiba, ágyneműtartókba, szekrények aljába, pincébe, padlásra, vagyis bőven adódhat lehetőség a keresgélésre. Mindez arra is jó, hogy néhány évtized távlatából az ember jó erősen rácsodálkozzon az ilyenkor előbukkanó, az életében egykor fontos tárgyakra, amelyeket némi nézegetés után visszarak eddigi pihenőhelyére. Mert mi lesz, ha mint szükségteleneket kidobja és pár hét múlva mégiscsak kell majd valamelyik? Természetesen hetek múltával már ismét a feledés homálya borítja majd a rejtett kincseket.
Előrebocsátom, hogy keresgéléssel eltöltött szép és tartalmas órák után sem találtam meg a zárójelentést, és mindössze az élteti tovább létezésébe vetett reményemet, hogy sohasem dobok ki fontos iratot. Viszont igen sok olyan tárgyat bányásztam elő, amelyek létezéséről már emlékem sem volt. Megtaláltam például édesanyám harmincas évekből származó polgári iskolájának az évkezdetre kiadott, a diáklányok és őket oktató tanárok nevét tartalmazó kiadványát, számtalan, a múltat idéző aprócseprő dísztárgyat, édesapám kiváló munkájáért kapott kitüntetéseit, amelyekért hat infarktussal fizetett, fiam kisiskolás rajzait, vagy éppen azt a négy keréken guruló kéttenyérnyi falovat, amelyet jó hetven éve tologattam valami fontosat játszva.
Ismerve magam, a keresést ezúttal csak abbahagytam, nem adtam fel, így hát további vidám órák várhatnak rám, ha újra nekiugrok e jeles tevékenységnek. Hogy megtalálom-e, amit keresek, nem tudom, de hogy újabb emlékek törnek majd elő, szinte biztos.
Szórakoztatóbb program, mint a legtöbb tévéműsor.
Az emberiség történelmét mindig egy függőlegesen felfelé törő spirálként képzelem el. Valószínűleg azért, mert az emberek újra és újra visszatérnek az egykori rossz, káros, tragédiákhoz, pusztuláshoz vezető tevékenységekhez, mint a spirál körbefutó csavarvonala, amely rendre visszaér ugyanoda, csak egy kanyarral feljebb. Az egy szinttel feljebb lépés a fejlődés, a tudás, a technológia ismeretek folyamatosan növekvő mennyisége, de a korábbi állapotokhoz visszatérést már a politikai haszonszerzés és az emberi butaság irányítja. Egy mondás szerint, ha nem engeded el a múltat, tönkreteszed a jövőt. Az emberiség - szerintem - spirális történelme valamiért sohasem ereszti a múltat, vagy éppen a múlt nem engedi a jövőt.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a 21. század harmadik évtizedének első évében az amúgy igen fejlett, jómódú Texas állam egy erre irányuló bírósági döntés nyomán gyakorlatilag teljes egészében betiltotta a terhességmegszakítást, az abortuszt. A beavatkozást a terhesség hatodik hete után erőszak, magzati rendellenességek okán sem lehet végrehajtani. Vagyis az Egyesült Államok második legnagyobb és legnépesebb államában a nők mostantól nem rendelkezhetnek a saját testük felett.
A bírósági döntés - amelyet naná, hogy a politika mocskolt össze ebben az esetben is - a szakértők szerint több államnak is példát ad majd ilyen törvény életbeléptetésére. De nem kell a tengeren túlra mennünk, ugyanezt láttuk nemrégiben a testvéri Lengyelországban, és nem egyszerű a terhességmegszakítás mifelénk sem. És akkor még nem említettük a mélyen vallásos, vagy a nők jogait semmibe vevő államok sorát. A terhességmegszakítás mifelénk is volt már megbocsáthatatlan bűn, hol az egyházak, hol az állam jóvoltából. Gondoljunk csak a Ratkó-korszak népesedéspolitikai gyermekeire.
A világ olyan túlnépesedéssel küzd, amely ellen egyelőre nincs orvossága. A worldometers.info információja szerint több mint kétszer annyian születnek naponta, mint ahányan meghalnak és szeptember közepéig már újabb közel 60 millióval nőtt az emberiség létszáma. Bár vannak fejlett társadalmak, amelyek népességfogyással küzdenek, a szegény, fejletlen országokban a túlnépesedés okoz megoldhatatlan ellátási gondokat.
Az abortusz nem egy könnyű szívvel ajánlható beavatkozás, amely túl az egészségi kockázatain, még komoly lelki bajokat is előidézhet, mégis vannak esetek, amikor a nőnek kellene eldöntenie, hogy vállalja-e a nem kívánt gyermeket, vagy sem, nem pedig a valóságtól eltávolodott férfi politikusoknak, akik a tiltástól is politikai hasznot remélnek. De vajon e jeles honatyák, ha feleségük vagy lányuk erőszak áldozataként várandós lenne, vagy kiderülne, hogy a leendő gyermek korcsosult végtagokkal, önálló életre képtelenként születne, akkor is tiltanák az abortuszt?
A világ megint megtett egy kört a történelem spirálján.
... maga az ember. A közismert szállóige az 1707-ben született francia gróftól, természettudóstól, Comte de Buffontól származik, és ha valamire mondhatjuk, hogy örök érvényű, hát ez a mondat biztosan az.
Napjainkban a stílustalanság, vagy még inkább az agresszív stílus idejét éljük. Ha egy, a fiatalok korosztályait megcélzó tévésorozatot nézzük valamelyik kereskedelmi csatornán, hamar szembesülünk a "vágod?", "közöd!?" és hasonló kifejezésekkel, amelyek a másik lekezelését, lenézést, semmibevevését is jelentik egy-egy rövid vakkantással jelezve.
A minap figyeltem fel egy kézzel írt táblára, amelyen rövid felhívás szerepelt: "BAROM ARCU, NE IDE ÁLLJ". Most tekintsünk el a nyilvánvaló helyesírási hibáktól, a felszólítás mögül hiányzó írásjeltől, csak a szövegre fókuszáljunk, ami lényegre törő, és vélhetően korábbi rossz tapasztalatok alapján íródott. De mégis, akármennyire is megértjük a szerző dühét a ki- és berakodását rendre akadályozó, az odaparkolt autók okozta nehézségek, plusz munka miatt, valahogy erős hiányérzetünk támadhat. Mert ugyan ki az a derék, jóravaló ember, aki a megszólítást magára veszi? Ki az az önkritikus ember, aki önmagát baromarcúnak véli? Ugyanis neki és csak neki (vagy nekik, ha esetleg többen is önmagukra ismernek) szól a felhívás.
Gondolom lehetett volna mindezt másként is megfogalmazni. Például: kérem ne álljon a bejárat elé, vagy ezen a helyen rakodás történik, kérem hagyja szabadon. És így tovább. De a szerző nem így gondolta, vagy azért, mert képtelen helyesen és udvariasan fogalmazni, vagy azért, mert mindezt nevelő szándékkal tette. Vélhetően tudja korunk szabályát, miszerint az emberek csak az erőből értenek.
Napjainkban dúl a verbális, vagyis szóbeli erőszak, amelyet - ne legyünk szemérmesek, mondjuk ki - az a napi politika generál, amely minden, akár hétköznapi feladat megoldását is harcként, háborúként, küzdelemként jellemez, amely megosztja a polgárokat, nem határolódik el az agressziótól és ezzel csak tovább táplálja a gyűlöletet, gyűlöletbeszédet, az alpári stílust. Hatását, a türelmetlenséget, a kirobbanó, szóbeli agresszióba (és még jó, ha csak abba) torkolló viszályt gyorsan megtapasztalhatja az ember egy tömegközlekedési eszközön, autót vezetve, boltban, vagy akár csak egy zsúfoltabb járdán is.
Nagyon igaza volt a grófnak. A stílus többnyire valóban maga az ember. Olyan, amilyen.
- Szombaton lesz az esküvőm - újságolta lelkesen az ifjú hölgy, amikor még mit sem gondolva a koronavírus-világjárványra, valamikor a múlt év elején összefutottunk. Boldog volt, várakozással tele és felsőfokokban beszélt leendő férjéről, akit látatlanban is megkedveltem, hiszen akit így imádnak, az nyilvánvalóan kiváló férfiú, nemes lélek lehet.
A Covid-járvány messze sodort bennünket. Eltelt vagy másfél év és a Facebook-képeket leszámítva, amelyek a nagy vendégsereg előtt megkötött frigyről és a lagziról szóltak, jószerével azt sem tudtam, hogy a járvány után élnek-e, vagy sem. Aztán a nyár utolsó napjaiban újból összetalálkoztunk. Érdeklődésemre, hogy hogyan alakul az életük, jön-e már a baba, meglehetősen fancsali ábrázattal, lemondóan legyintett. Ugyan már, hol van a tavalyi hó, hol van már az ő lelkes mátkasága, fényes esküvője, hol vannak az álmai? Valahol egy távoli galaxisban talán, de az sem biztos.
Párpercnyi beszélgetésünk során kiderült, hogy a látatlanban is szeretetreméltónak tűnő derék ifjú mégsem volt oly derék, nem sokkal a lakodalom után már ki is mutatta foga fehérjét. Követelőzővé vált, a "maradj otthon" idején folyamatosan szekálta ifjú feleségét, mintha a világ baját rajta akarta volna számonkérni. Türelmetlen, agresszív, erőszakos lett. Vagy talán ilyen is volt az udvarlás, együtt járás során is, de hát mint tudjuk, a szerelem vak.
Újságíróként megtanultam, hogy két fél ellentéténél csak az egyik elmondása alapján sohasem ítélek meg egy helyzetet, marasztalom el a másikat. A "hallgattassék meg a másik fél is" elmélete az élet minden területén helyénvaló, így hát sajnálkozva a fiatal, időközben válófélben lévő ismerősöm szomorúságán, szívesen meghallgattam volna a férj olvasatában is a történteket.
Búcsúzásunk után sokáig gondolkodtam azon, vajon mitől romlik el két egymást szerető ember kapcsolata, ha a pap, vagy anyakönyvvezető előtt kimondják az akkor boldogítónak tűnő igent. Persze feltehetném a kérdést úgy is, mitől ne romlana el? Még akkor is, ha ismerek diákkoruktól együtt megöregedő embereket, vagy olyanokat, akik bár elhidegültek egymástól, békében, a másikat tiszteletben tartva maradtak együtt a gyerekek vagy a vagyon együtt tartása érdekében.
Egy házasságban iszonyatosan sok a buktató. A fiát féltőn óvó, a menye minden dolgába beleszóló anyóstól, a csak az együttélés során kiderülő személyiségzavarokig, testi-lelki gyengeségekig sok minden rongálhatja a házasságot. Fellángolhat az elfojtott féltékenység, kiderülhet valamilyen káros szenvedély, pénzügyi nehézség, vagy a felismerés, hogy akihez az illető hozzáment, vagy akit elvett nem az a férfi, vagy nő, akit szerelmi vakságában látni vélt. Ráadásul a szerelem nem örök, a házassághoz meg sok más mellett piszok nagy szerencse is kell.
A jó házasság olyan, mint egy főnyeremény. Keveseknek adatik meg.
Az asszony jó ideje álmatlansággal küzdött. Ezúttal is ideges volt, forgott az agya, ahogy ő is az ágyban, egymást lökdösték félre fejében a gondolatok a nap közben történtektől, a vélt, vagy valós sérelmekig.
Hogy ne zavarja párját, halkan felült, papucsába bújt, magára kerítette pongyoláját és jól ismerve a helyét, a sötétben megkereste cigarettáját, öngyújtóját. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a dohányzás, a sok cigaretta aligha tesz jót az egészségének, talán, ha leszokna, jobban is aludna, de a megszokás, a szenvedély nagy úr. Kilopakodott a földszinti lakás előszobájába, kinyitotta a kukucskáló ablakot, nehogy a füst beszálljon, köhögésre ingerelje párját, mert ha felébred, ideges lesz és megint csak rákezd a szokásos mondókájára: szokj már le a bagóról!
A kora őszi éjjel meleg, kissé párás illatai, csendje csábította, ne a kis ablakon fújja ki a füstöt, menjen ki a lakás előtti parányi kertbe, üljön le a rozoga kerti székre, talán még el is álmosodik a nyugalmas éjszakában. Csendesen kinyitotta az ajtót, vigyázva, nehogy nyikorduljon, aztán nagy hirtelen visszahőkölt. Az ajtó előtti lábtörlőn egy állat aludt összegömbölyödve. Az ajtónyitásra lassan felemelte a fejét és ravaszkás szemét az asszony szemébe mélyesztette.
A nő szája elé kapta a kezét, nehogy felkiáltson, halkan visszahúzódott a lakás biztonságába, szíve harsányan vert, kissé meg is szédült. De hiszen ez egy róka - gondolta -, majd eszébe jutott, amit tanult, a róka csak akkor nem fél az embertől, ha veszett. Neki meg semmiképpen sem hiányzik egy veszett róka harapása.
Kitapogatta az okostelefonját és lázas keresésbe kezdett, mi a teendő, ha valaki veszett rókát lát? Hamar meg is találta, gondolta, lefényképezi hozzá a ravaszdit, de az megelégelte a szunyókálást, nem ilyen mozgalmas éjszakára számított, így hát odébb oldalgott. Az asszony dolgavégezetlenül, kicsi fázva feküdt vissza alvó párja mellé és azon elmélkedett, hogy vajon tényleg veszett lehetett-e a róka, vagy igaz, amit a szakértők mondanak, hogy a kis ragadozónak az emberi települések annyi elemózsiát kínálnak a kifogyhatatlan rágcsálóktól kezdve az eldobott élelmiszerekig, hogy lassan beszoknak a városokba, falvakba, mert így könnyebb az életük? Nem véletlen például, hogy sokan tesznek közzé közösség portáljukon olyan információkat, miszerint fényes nappal is rókát láttak a kertjükben. Ha így megy tovább a kutyák és macskák mellett lassan már a rókák is házi állatainkká válhatnak.
Már persze, ha ők is ezt akarják.
A minap az egyik rádióadó reggeli beszélgetésében egy nagy tekintélyű közgazdász, egyetemi tanár nem kevesebbet állított, minthogy ma a magyar lakosság több mint 75 (!) százaléka az Európai Unió szegénységi küszöbe alatt él. Ez Bulgária után a térségben a legrosszabb szám. Sokan gondolhatták, hogy az adat hibás, de a szakember nem tévedett.
A magyar népesség háromnegyedének ilyen alacsony életszínvonala különösen megdöbbentő annak fényében, hogy igen sűrűn jön szembe velünk olyan óriásplakát, reklám, amelyről ilyen vagy olyan összefüggésben olvashatjuk, hogy hazánk működik. Na, de akkor miféle csúf ármánykodás eredménye ez az értékelés?
Egy ideje mindenki érezheti a bajt, ha csak az aznapi ennivalójáért tér be valamelyik boltba, vagy szédülve figyeli az üzemanyagok, építőanyagok mind sebesebben növekvő árát. Mert erősen mást mond a kormánypropaganda és mást tapasztal a polgár. De, hogy ne csak az érzetekre hagyatkozzunk, a bevezetőben említett adat egy tanulmányból származik, amely azt vizsgálta meg, hogy uniós szinten milyen a lakosok jövedelmi helyzete. Nem kell sokat kutakodni a neten, hogy az ember megtalálja az idén júniusában napvilágot látott kutatás összegzését. Az elemzés nem kifejezetten Magyarországról szól, hanem általában az európai helyzetről, de feketén-fehéren kiolvasható a ránk vonatkozó lényeg, miszerint 2005 és 2017 között nemzetközi összevetésben egy tapodtat sem léptünk előre. Ennek következményeként a magyar társadalom jelentős része uniós szinten szegénynek számít.
Igen rossz érzés mindezt olvasni, mert bár nincs túlzottan pozitív véleményem a magam és polgártársaim zömének anyagi helyzetéről, ennél jobbnak gondoltam. Ugyanakkor minden csak összehasonlítás kérdése, manapság például Afganisztánban, de világ számos más országában a magát szegénynek tartó magyar polgár is tehetősnek számítana fedéllel a feje fölött és napi legalább kétszeri étkezése mellett. Ugyanakkor, ha azt látja a magyar ember, hogy vannak, akik állami pénzen még a szomszédba is repülővel mennek, vagy nyaralni valamelyik közpénzen jól felhizlalt dúsgazdag jachtjára, ha naponta olvassa, hogy X, vagy Y üzletember megint milliárdokkal gazdagodott a közös vagyonunkból, kapott támogatást mondvacsinált fejlesztésre, másként kezd vélekedni. Az érzet és a valós szám erősen kezd közelíteni egymáshoz.
A szegénységi küszöböt egyébként nem szokás országonként azonos módon mérni, meghatározni, de az unió összes tagállamát egységesként alapul véve azokat a háztartásokat szokták a küszöb alá sorolni, amelyek jövedelme alacsonyabb a medián, vagyis a jövedelmi közép 60 százalékánál. Az elfogadott értelmezés szerint saját országukban szegénynek számítanak azok, akik ennél kevesebb pénzből élnek.
De akárhonnan is nézzük, a bizonyítványunk igencsak szegényes.
- Nálad sem működik?
Idehaza is valószínűleg tízezrek hívták ismerőseiket, barátaikat, családtagjaikat a kérdéssel, vajon csak náluk nem működik a legnagyobb közösségi portál, vagy másnak is van baja vele? Mint kiderült, október első hétfőjén megtörtént az elképzelhetetlen, hat órára leállt a Facebook a hozzá köthető Instagrammal, Messengerrel és WhatsApp-pal együtt.
Most tapasztaltuk meg igazán, hogy az elmúlt években mennyire része lett életünknek a működését 2004. február 4-én megkezdő Facebook. A világhálón fellelhető adatok szerint már elérte a 3,5 milliárdot a havonta legalább egyszer a csoport felületeinek valamelyikére fellépő felhasználók száma, vagyis, ha így nézzük a világ népességének közel fele részese a nagy globális tereferének.
A mostani leállás a tulajdonosoknak dollármilliárdokba került, a hárommilliárdnál is jóval több használónak a megszokott foglalatosságuk csapágyába szorult követ jelentette. Az ilyen rettenetes tud szúrni, ha mondjuk a cipőbe hullik, de az könnyen orvosolható. Mint utólag megtudhattuk a digitális világban a baj kijavítása fájdalmasan hosszú órákba, a hatórás csend teméntelen pénzbe került.
Érdemes elgondolkodni digitális világunk törékenységén. Ma a fejlett országok számtalan tevékenységüket az online térbe helyezik át és ez nagyon jó. Mindaddig, amíg működik. Százmilliók intézik banki, hatósági ügyeiket, bevásárlásaikat, levelezésüket, tárgyalásaikat, tanulásukat, szórakozásukat nap mint nap a világhálón, amellyel időt és rengeteg energiát spórolhatnak meg. Személy szerint én nagyon élvezem az online világot és korom ellenére is igyekszem tartani a tempót - bár mind messzebbről követve - a fejlődéssel. Jó azt is látni, amit egy szociológus korábban előrevetített, hogy a mostani időseknek már nem kell egyedül lenniük, hiszen álló nap cseveghetnek, levelezhetnek, böngészhetnek, társakra találhatnak a neten. Vagyis az internet számos káros hatását is figyelembe véve, az online világnak rengeteg haszna, értéke van.
Igen ám, de éppen a hatalmas felhasználói létszám, a mind nagyobb tárhely- és energiaigény, a rendszer támadhatósága rejti magában a veszélyeket. Mert elég lesz egy nagyobb napkitörés, egy fél országra, vagy éppen földrészre kiterjedő áramkimaradás, mélytengeri kábelszakadás, vagy éppen az Amerikában a közelmúltban lefülelt terrorista terve, az egyik legnagyobb szolgáltató szerverének felrobbantása, és a jól felépített digitális világunk, vele a megszokott, megszeretett szolgáltatásaink tömegével pillanatok alatt válik semmivé.
A Facebook rendezte sorait és mi lelkesen posztolhatunk, lájkolhatunk, kommentelhetünk vagy éppen trollkodhatunk tovább a nap 24 órájában. De agyunk rejtett zugában már ott villog a figyelmeztetés: semmi sem örök.
- Szabadság!
Volt időszak a magyar történelemben, amikor így illett köszönni, pontosan akkoriban, amikor a szabadság még csak csírájában sem volt jelen az országban. Pedig a szabadság igen nagy kincsünk, vagy legalábbis kellene, hogy az legyen. Az egyik rádió reggeli műsorában például minden nap megkérdeznek valaki, hogy számára fontos-e a szabadság. Nemmel még senki sem válaszolt.
A szabadság fogalmát nem egyszerű meghatározni, mert kinek-kinek mást jelenthet. A teljhatalmon lévő politikusoknak a mások sorsába korlátlan beleszólási lehetőséget, uralkodást, a feltétel és ellenőrzés nélküli gazdagodást jelentheti, az úrhatnámságot és kiváltságosságot is ideszámítva. Egy átlagos állampolgárnak a szabadság a békét, megélhetési, boldogulási lehetőséget, szabad mozgást és gondolkodást, a véleménynyilvánítás lehetőségét jelentheti, a bűnözőnek a két büntetése közötti időszakot és így tovább.
A szabadságot a filozófia is számtalan módon fogalmazza meg. A közhasználatban lévő internetes lexikon szerint a szabadság többek között a kívánt tett megvalósításának lehetősége. Ugyanakkor a politikában a szabadságjogok a kormány kényszerítő intézkedéseivel szembeni biztosítékokat jelentik, egyúttal az alkotmányos demokrácia és a jogállam alapját. Ha csak a saját mindennapi életünkbe gondolunk bele, kiderülhet, hogy számtalan területen csak viszonylagos a szabadságunk és akadhatnak esetek, amikor még korlátozottan sincs jelen. Elég megemlíteni ez utóbbinál a munkahelyi alá-fölérendeltséget és az így akár akaratunk, vagy egyetértésünk ellenében kapott, végrehajtandó utasításokat, parancsokat. És ehhez még háborús állapotok sem kellenek.
Az újságíróknak a szólás és publikálás szabadsága, az íróknak, képzőművészeknek az alkotás feltétlen szabadsága is mást és mást jelenthet. Mert ha például egy lapnál bármit megírhat az újdondász, de ezért sérelmeik okán támogatók sora zárja el a pénzcsapot, vagy az állami gépezet nem adja tovább a jól fizető propagandareklámokat, akkor jól felfogott érdekében az addig szabadon író zsurnaliszta is megfosztja magát e szabadságtól. És nincs másként az író sem, ha könyve érdekeket sérthet, még akkor sem, ha alkotása amúgy izgalmas és tanulságos olvasmány, vagy a festő, ha a képe nem olyan, amelyet a bőkezű mecénása is kiválónak talál.
Ha ma megkérdeznék az embereket Magyarországon, hogy szabadnak érzik-e magukat, vélhetően a többség igennel válaszolna, holott a mindenre rátelepedő, mindenbe beleszóló állam és politika, a társadalom írott és íratlan szabályai, elvárásai, sokaknak a vallási előírások nagyon is korlátozzák személyes szabadságunkat.
Amelyről túlontúl sokszor mondunk le önként.
A derék benzinkutas olyan undorral nézett rám, mint a romlott húsra. Nyilván aznap már a sokadik értetlenkedő autós lehettem, aki a töltőállomás hirdetőtábláján, azon, amelyen óriási számokkal van kiírva az aznapi érvényes ár, nem ugyanazt az összeget olvasta, mint amennyit aztán a kút számlálója mutatott.
Azon cseppet sem csodálkozhatunk, hogy nem voltak napra készek a kút munkatársai és nem módosították a benzin és a gázolaj aznapi árának számait, mert már szinte követhetetlen az üzemanyagár-növekedése és ha csak három napot kivárnak, megtakaríthatnak egy tennivalót. Meglehet, a kutas fiatalember nem is az én felesleges kérdezősködésemre reagált nem titkolt undorral, hanem az üzemanyagárakról alkotott ily látványosan véleményt. (Ez a jobbik olvasata a viselkedésének.)
Az egyik rádió napi hírműsorában a minap azt elemezték, hogy vajon minek tudható be a már folyamatossá vált áremelkedés, az eddigi legmagasabb ár és mire számíthatnak az autósok. Mint kiderült a Brent olaj hordónkénti árnövekedése és a forint mélyrepülése, a dollár-forint igen rossz aránya okozza mindezt. De tegyük bátran hozzá, hogy az államnak kifejezetten jó a magas üzemanyagár, hiszen a benzin, dízel árát a jövedéki adó, a kőolaj-készletezési díj és a világ egyik legmagasabb áfája is növeli. Így aztán amint a jobb sorsra érdemes autós megnyomja a töltőkút csapját, máris súlyos ezreket tölt fel a költségvetés számlájára.
Aki harmincegy évvel ezelőtt született, talán nem is hallott a taxisblokádról. És ha mégis, számára bizonyára éppolyan megfoghatatlan lehet az egykori esemény, mint a mohácsi csata, a '48-as, vagy '56-os forradalom és szabadságharc. Az 1990. október 25-én több ezer taxis és fuvarozó közreműködésével kezdődött országos blokád három napra megbénította jószerével az ország életét. A kiváltó ok pedig az volt, hogy a kormány egyik minisztériumi szóvivője bejelentette, az ellátási nehézségek és a világpiaci árak növekedése miatt 65 százalékkal növelik az üzemanyagok árát.
Az elmúlt három évtizedben nagyot változott a világ, a ma autósa szó nélkül - vagy csak befelé morgással - veszi tudomásul a hetente többször is bekövetkező pár forintos áremelést, azt, hogy egy közepes teljesítményű, fogyasztású autóval csak úgy érdemes begurulnia a töltőállomásra, ha a bankkártyáján, vagy zsebében legalább tizenötezer forint van. Ellenkező esetben ugyanis hosszabb utat nemigen tud majd megtenni újabb tankolás nélkül.
Ebből is látható, az ember alkalmazkodó lény és persze autóznia sem szükséges. De az azért nagyon zavaró, ha a polgárt fejőstehénnek nézi az őt szolgáló állam.
Nagy valószínűséggel sokan nem értik, hogy mi miatt is kerülhetett sor a Brexitre, a britek távozására az Európai Unióból, de a szigetországban kialakult feszültségek, gazdasági gondok láttán joggal tehetik fel a kérdést: megérte?
Idehaza az ország egyszemélyi vezetője és követői előszeretettel szidják az unió döntéshozói rendszerét, döntéseit. Eközben a magyar állampolgárok nagy többsége vagy unióbarát, vagy elfogadja az uniós létünket. Igaz, pár hete szinte átmenet nélkül tett hitet jeles vezetőnk is az uniós tagság mellett, bár ezt legtöbben csak újabb trükközésének érzik. De nézzük is, hogy ha egy olyan nagy, a világ gazdaságában meghatározó államszövetség, mint az Egyesült Királyság rövid távon biztosan, de valószínűleg hosszabb időszak alatt sem jár jobban az önállósodással, akkor mit várhatna Magyarországra a Huxit után?
Az utóbbi hetek, hónapok során mind gyakrabban találkoznak az angol, észak-ír, skót és walesi lakosok látványosan növekvő árakkal, üzemanyaghiány miatt bezárt töltőállomásokkal, áruhiánnyal, kényszerű adóemeléssel. És miután a britek kilépésre szavazóinak zöme elsősorban az unió tagországaiból a szigetországban szabadon állást vállaló kelet-európaiak tömege miatt vágyta az önállóságot, most rájöhetett, hogy aki Nagy-Britanniába ment nem vette el a britek munkáját, hanem elvégezte helyettük mindazt, amit ők nem akartak, vagy amire nem voltak alkalmasak. Most kamionok ezreiről hiányoznak a vezetők, a boltokból, építkezésekről, gyárakból, a szolgáltató iparból a jó szakemberek. A jelentős tekintélyű, londoni székhelyű Grant Thornton adóügyi és számviteli tanácsadó cég számításai szerint nagyjából egymillió ember hiányzik a brit munkaerőpiacról.
Nagy-Britannia egy hatalmas gazdasággal, fejlett iparral és kereskedelemmel rendelkező ország, ellentétben hazánkkal, amelynek területe nem túl nagy, nyersanyagkincse igen szerény, a dolgozók, alkalmazottak az európai bérekhez képest erősen alulfizetettek. Nem véletlenül jellemzi sok gazdasági szakember az országot összeszerelő üzemként, hiszen a jelenlévő külföldi autó- és más gyárak termékeit szerelik itt össze és teszik létükkel hazánk gazdaságát nagyon is függővé a nyugati, részben ázsiai bevételektől.
Egy esetleges Huxit a határok lezárást, vámok bevezetését, a most szabadon kereskedő cégek elmaradását, az autógyárak előbb-utóbbi kivonulását, elmaradó uniós támogatásokat, áruhiányt jelentene. Az ország érdektelenné válna a mostani keleti barátok számára is, mert elvesztené az uniós politikát befolyásoló hatását.
Nem lehet kétségünk afelől, hogy az ország vezető rétege, a zsírosra gazdagodottak a Huxittal sem járnának rosszul, de itt lejjebb, ahol e sorok is születtek, már egy más, a jelenlegitől nagyon eltérő élet várna ránk.
Még kalandvágyból sem kellene kipróbálni.
Régi motoros, pontosabban autós vagyok már a közutakon, közel ötven éve vezetek, így hát szép emlékeim vannak a közlekedők elmúlt fél évszázadban tapasztalt viselkedéséről. Akik mostanában nézik a közösségi portálokra feltett büntetőfékezős videókat, azt hihetik, hogy új jelenségről van szó, de ez tévedés. Az új az benne, hogy az autókba szerelt fedélzeti kamerák szaporodása révén mind többen láthatják az ilyesfajta közúti útonállást, bűncselekményt.
Valamikor a nyolcvanas évek közepén egyik ismerősöm büszkén mesélte, hogy ősöreg autójával a budapesti Rákóczi úton haladt az Erzsébet híd irányába, de mögötte egy kedves autós társa lassúnak érezte őt, folyamatosan villogott, sőt megszegve még ezt a szabályt is, dudált rá. Ő figyelmeztetésként kétszer-háromszor fel- és lekapcsolta a hátsó világítását, a versenytárs ilyenkor fékezésként élve meg mindezt le is maradt, majd újrakezdte ismerősöm zaklatását. A fiatalember gondolt egyet, a járműve már sokfelé rozsdásodott, komoly karosszérialakatos munkákra szorult, így hát közelebb engedte magához az izgágát, majd hirtelen ráfékezett. Az illető, aki ezt is az előzőekhez hasonló "szívatásnak" vélte, ezúttal nem fékezett, bele is állt ismerősöm járművébe úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Sérülés nem történt, a baleset helyszínelése után egyikük büntetéssel, másikuk a kocsijavításhoz szükséges biztosítási pénz reményében távozott a helyszínről. Az eset nyomán kezdtem figyelni az oktató- vagy büntetőfékezésekre, bár azok közel sem voltak olyan gyakoriak, mint napjainkban.
Ismerősöm, aki egy macsó kalandjaként mesélte úton-útfélen csínyét, fel sem fogta, hogy miféle súlyos, akár tömegbalesethez is vezethetett volna trükkös megoldása, amelyhez kiváló partnerre talált a mögötte haladóban. Azóta megváltozott a világ, oly mennyiségű jármű járja az utakat, amelyet közel négy évtizede még elképzelni sem tudtunk és ez magával hozta a türelmetlenséget, az autómárkától nagyban függő kivagyiságot, a kiváltságosság érzetét. Aki nem úgy megy, nem úgy cselekszik, mint azt az önmagukat többre tartók, mások föle helyezők elvárják, hát jön a fegyelmezés, vagyis a büntetőfékezés.
Napjaink államilag megosztásra, türelmetlenségre, gyűlölködésre épített magyar társadalma jelenik meg ilyen formában a közutakon, boltokban, tömegközlekedési járműveken, a mindennapjainkban, mert sokan hiszik el azt, amit a kormányzat sugall, hogy ők azok a mások, akiknek több joguk van. Nem csak a közutak használatához, de a gazdagodáshoz, a mások lenézéséhez, háttérbe szorításához, kizsákmányolásához, a felettük uralkodáshoz is.
Ők életünk büntetőfékezői.
Napjainkban magyarok százezrei lesik a hónap 12-ét, vagy ha nem bankszámlára érkezik a nyugellátásuk összege, hát pár nappal később a postást, hogy végre újra levegőhöz juthassanak és szerény havi ellátmányukból, azt fillérre beosztva megint kihúzzák egy darabig valahogy. Tudom, van ettől eltérő kép is, amikor a több százezer forintos apanázsból bőven jut minőségi életre, és a gyerekek, unokák támogatására, de ez nem a többség mindenhavi élménye.
Nagy általánosságban napjainkban az átlagnyugdíj, amelyben benne van a gazdag nyugdíjasok álomösszege éppúgy, mint a filléreket kapóké, mintegy 150 ezer forint körül van. Igen ám, de ez becsapós adat, ugyanis a többségre nem az átlag, hanem a medián összeg vonatkozik, ami pedig jóval kevesebb. Így állhat elő az a helyzet, hogy a valamivel több mint 2 millió öregségi nyugdíjas közül nagyjából 1,4 milliónyian még csak átlagnyugdíjnyi összeget sem kapnak.
Nemrégiben tették közzé a francia Natixis bank legfrissebb globális nyugdíj-indexét (GRI) amelyben 44 ország időskorú lakosainak helyzetét vizsgálták és hasonlították össze. Ebben négy fő szempontot vettek figyelembe: az egyes országok egészségügyi helyzetét, bizonyos makrogazdasági adatokat, például a mifelénk oly szépen növő inflációt, a környezet állapotát, valamint az országban uralkodó jövedelmi viszonyokat. A vizsgálatok alapján kiderült, idősnek lenni és emberhez méltó életet élni Magyarországon évről évre egyre nagyobb kihívás. Ha a régió országaival, például Németországgal, Ausztriával, Csehországgal, Szlovéniával, Lengyelországgal vagy Szlovákiával hasonlítjuk össze a magyar helyzetet és kilátásokat, bár nagyon fájó, de hazánk csaknem mindegyik vizsgált mutató alapján a legutolsó helyet foglalja el. Jó hír viszont, már ha ezt annak lehet venni, hogy összesítésben sokkal jobbak lettünk, 33. helyen végeztünk a 44 vizsgált ország között. Mögöttünk többek között olyan hatalmas államok is vannak, mint Oroszország, Kína, Brazília vagy India.
A jövő évi választások előtt a magyar kormány komoly osztogatásba kezd, hamarosan több címen is kapnak kiegészítést a nyugdíjasok, bár ezek jelentős része nem épül be az alapnyugdíjba, vagyis ezután vélhetően megint újabb évek következnek éhkoppon. Arról is érdemes szót emelni, hogy a kormány igen visszafogottan emeli évről évre a nyugdíjakat, azt sem differenciáltan teszi, vagyis csak a magas összegű nyugellátással rendelkezők járnak jól, a többségnek alig-alig emelkedik a járandósága. Eközben az üzemanyag- és élelmiszerárak növekedése, a forint tudatos értéktelenítése és még ezernyi más, a nyugdíjak megcsapolására alkalmas módszer teszi nehézzé sok idős ember életét, sorsát. Úgy tűnik, sanyarú évek elé nézhetnek azok, akik nem tudtak több millió forintot félretenni idős korukra.
Valószínűleg ők a többség.
Mielőtt a hír olvasása közben az ó, a nahát, meg a hűha indulatszavak elhagyták volna ajkaimat, még átvillant az agyamon, ha ez nem álhír, akkor nem tudom mi az. A hír szerint ugyanis egy négyéves (!) fiatalembert igazolt le akadémiájába az angol labdarúgó-bajnokság egyik ikonikus élvonalbeli csapata, az Arsenal.
Miután számtalan, ma még valós híreket közlő társaság, portál is közzétette az információt, kezdtem elhinni a hihetetlent. Mint kiderült, az óvodás ifjú, Zayn Ali Salman tehetsége lenyűgözte a szakembereket, akik szerint a kicsi már most olyan dolgokat tud a labdával tenni, ami tulajdonképpen megcáfolja mindazt, amit a hasonló korúak mozgáskoordinációjáról, lehetséges képességeiről elképzelt a világ. A kis srác minden társánál ügyesebben rúgja, passzolja a labdát.
A történet mesebeli, a szülők már most dörzsölhetik tenyerüket gyermekük előrelátható sikerei okán, és nem mellesleg az élvonalbeli angol labdarúgók bevételei láttán. Pedig, ha minden rendben is megy és az ifjú beváltja a hozzá fűzött reményeket, akkor is kell vagy 13 év, amíg a felnőttek között bemutatkozhat. Rettenetesen hosszú idő, telis-tele buktatókkal.
Életem szép időszaka volt, amikor edzőként nevelhettem, oktathattam ifjakat, versenyeztethettem őket és örülhettem sikereiknek, válogatottságaiknak, bajnoki címeiknek. Így hát tudom, hogy amikor az edző egy-egy fiatal sportoló láttán úgy érzi, megfogta az Isten lábát és most aztán igazi csiszolatlan gyémánt került a kezei közé, az évek során sok minden árnyalhatja, vagy éppen feledtetheti örömét. Mert egy gyereket fejlődése során számtalan új hatás ér, befolyásol. Ha az egészsége, növekedése, egyénisége alkalmassá is teszi a lányt, vagy fiút a magas szintű sportra, még ott van a megunás, belefásulás, a más tevékenységek iránti növekvő vonzalom, vagy a szülői, iskolai negatív hatások, az iskola- és ezzel az életmódváltás nehézsége és még szinte felsorolhatatlanul sok más tényező, ami egy világszámnak számító tehetségből átlagembert csinál.
A már most világhírű négyéves leigazolása ugyanakkor komoly távlatokat nyithat az emberiség előtt, hiszen rengeteg tehetséges emberre van szükség ahhoz, hogy a túlnépesedett, forrongó, ezer sebből vérző világunkat jobbá tegyék. Őket időben meg kell találni, megfelelően képezni, majd tudásukat hasznosító feladatokkal ellátni. És nem utolsósorban a tehetséges embereket kellőképpen meg kell becsülni.
Lehet, hogy nincs messze az az időszak, amikor két kiváló tudós, mérnök, zenész, képzőművész, sportoló közös gyermekét már az anyaméhben leszerződtetik a gyorsan észbe kapó cégek, szervezetek, hogy a megszületendő gyermek majd náluk és az ő dicsőségükre válthassa sikerekre a feltételezett tehetségét.
Ha így nézzük, Zayn Ali Salmant már túlkorosan fedezték fel.
A karikatúrák sokszor úgy ábrázolják a hatvan pluszosokat, ahogy ülnek kedvenc keresztrejtvényük felett és a fejüket törik a megfejtésen. Persze vannak másfajta, súlyosabb általánosítások is az idősebbekkel kapcsolatban, de az említett a kedvesebbek közé tartozik.
A keresztrejtvényfejtésnek nagyon is komoly haszna van, nem csak csiszolja az agyat, de a napi munkahelyi feladatmegoldás, vagyis agytorna hiányában szellemi frissen tartó szerepe is van. Emellett remek időtöltés is, jobb mint sok televíziócsatorna bárgyú valóság show-ja, amerikai tucatfilmje.
Egy ideje a nyugdíjas korosztályba tartozók egy része másfajta agytornába kezdett, nyelvtanulással múlatják az időt. Erre lehetőséget adnak az ingyenes és igen kiváló internetes nyelvoktató alkalmazások, de van, aki vékony nyugdíjából még online tanfolyamra is befizet, csakhogy haladjon a - többnyire angol - nyelvvel. Ez annak fényében különösen szép, hogy ez az a korosztály, amelyik kötelező orosz nyelvoktatásban részesült. Azt nem állítom, hogy nyelvtanulásban, mert a nagy többség igencsak utálta a kötelezőt, nem is tanulta meg sohasem a rendkívül nehéz orosz nyelvet.
Egykor a lezárt határok világában élt emberek számára egy idegen nyelv elsajátítására fordított idő és energia teljességgel felesleges volt. Nyugatra utazni nem kis szerencsével is legfeljebb háromévente lehetett, de a többségnek ez is csak vágyálom maradt. Vagyis minek tanulni egy olyan nyelvet, amelyet sohasem használhat az ember? Hát nem is nagyon tanultak az emberek. Ennek máig ható hatása, hogy miután több generáció életéből is kimaradt a valamire használható idegen nyelv tanulásának értelme, kevés az olyan család, ahol többen is beszélnek egy vagy több idegen nyelvet. Így a szülők, nagyszülők többnyire nem tudnak e téren személyes példát mutatni, a tanulásban segíteni a fiataloknak.
Én sem maradok ki ebből az újkori keresztrejtvényfejtésből, vagyis a nyelvtanulásból. Immár hazai megjelenése óta napi rendszerességgel gyakorolok a Duolingo nevű, nagyon sok millió ember által, sok nyelven használt oktatóprogrammal, és nincs ezzel másként több ismerősöm sem. S bár igen sok drága tanfolyamon, magántanártól tanult ifjúhoz hasonlóan megszólalni, beszélgetni én sem tudok, meglehetősen jól írok és olvasok angolul, sőt még egyszerűbb írott angol szöveget is megértek.
Ahogy nekem, úgy sok hasonló korú embernek is túl későn érkezett az internet nyitott világa, a számtalan, köztük az ingyenes és jó nyelvtanulási lehetőséget nyújtó szabadság. Túl későn ahhoz, hogy az nyelvtudást hasznosíthassuk a munkánkban, nagyobb műveltséget, bővebb ismereteket szerezhessünk a más nyelveken íródott (szak)irodalomból. Így hát marad számunkra a vigaszág, a szórakoztató napi tanulás, az agytorna.
Meg a büszkeség, ha megértjük és végül mégis merünk válaszolni egy külföldi kérdésére.
Amikor sok éve a most már korosodó autómat megvettem, vásároltam hozzá négy felnit is, hogy ha téli-nyári gumicserére kerül sor, ne kelljen sorban állnom a gumisnál, átszerelem majd azokat én magam. Miután ily módon szakmabelivé váltam, nagy lelkesen figyelem az autóversenyeken a kerékcseréket, hátha tanulok belőlük. Nem mondom, a feltételeim nem pontosan olyanok, mint mondjuk a Forma 1-ben. vagy valamelyik túraautó-bajnokságban, de hát azért mégiscsak valamiféle összehasonlításra alkalmas a két dolog.
Őszinte büszkeséggel tölt el, hogy amikor a szerszámok, eszközök, cserélendő kerekek kipakolásával nekivágok a cseppet sem könnyű munkának, azt jobb napjaimban akár egy órán belül meg is csinálom. Idén tavasszal éppen csak kicsúsztam az egyórás alapszintidőből, míg most ősszel, valószínűleg rosszul időzített formám miatt már erősen túlléptem ezt a időt. Attól nem kell tartanom, hogy mint egy csapatával vereséget vereségre halmozó edzőnek, útilaput kötnek a talpamra, mert egyrészt ki rúgna ki engem, másrészt ki a csuda akarná ezt a macerás munkát helyettem elvégezni? Ha így nézem, igaz, rettenetesen alulfizetett, de mégiscsak nyugdíjas állás az én évente kétszeri kerékcserém.
Miután pár napja végeztem az ilyen jellegű őszi munkálataimmal, erősen foglalkoztatott, hogy mitől is romlott a szintidőm. Könnyedén ráfoghatnám, hogy mindez azért történt, mert rádiót hallgattam közben és abban a műsorban a közelmúltbeli vereséggel végződött Magyarország-Albánia focimeccset és a magyar csapat játékát elemezték a szakértők. Nem mintha a magyar focitól azon az elismerésre méltó tényen kívül, hogy kiváló pénznyelő, valami mást is várnék, de ugyebár a nemzeti önérzet azért csak ott dolgozik az emberben: na nehogy már az albánok is...!
Így aztán máris megvolt az első időrabló felelős, mert idegesen nemigen lehet jól dolgozni. Gondolom, a száguldó cirkusznak is nevezett F1-es autóversenyeken, ahol már két másodperc (!) alá szorították a négy kerék cseréjének világcsúcsát, komoly pszichés felkészítésen vesznek részt a szerelők, nehogy olyan apróságon idegeskedjenek, mint egy focimeccs. De voltak számomra más nehezítő körülmények is, úgymint a gyomromat terhelő bőséges ebéd és a szomszédokkal csevegés. Na megnézném én a Forma-1-es szerelőket, hogy hogyan teljesítenének, ha közben mást is kellene csinálniuk. Egy szó, mint száz, most várok egy bő félévet és közben - mentálisan - készülök a tavaszi csúcsdöntésre.
Csak ne lennének évről évre nehezebbek azok a fránya kerekek!
Ott, ahol béke van, az embereknek fogalmuk sincs arról, milyen háborúban, nap mint nap rettegésben élni. A békében élő nemzetek állampolgárai közül sokan mégsem becsülik meg mindezt, ha alkalom adódik rá, csoportokat alkotva harcolnak egy számukra rivális közösség ellen, törnek, zúznak, pusztítanak. A békétlenséghez elegendő, ha például valaki más etnikumhoz tartozik, más focicsapat szurkolója, vagy egy másik politikai párt szimpatizánsa.
Ez a fajta békétlenség ugyanakkor még mindig belefér a béke fogalmába, különösen, ha nem követel áldozatokat, nem jelent jogfosztottságot. Mindazok, akik a második világháború után Magyarországon születtek, nagy vonalakban békében élhetik az életüket. Volt persze málenkij robot, voltak kitelepítések, Recsk, padláslesöprés, koncepciós perek ártatlanok megkínzásával és bebörtönzésével, súlyos harcokkal, áldozatokkal járó forradalom és szabadságharc és még megannyi békétlenség és küzdelem, mégis ez a leghosszabb olyan korszak, amikor a magyar emberek többsége háborúmentes időszakban, vagyis békében élheti életét.
A közelmúltban látott napvilágot a világ legbékésebb országainak idei listája. Szembetűnő, ami nekünk szerencsére természetes, hogy továbbra is Európa a legbiztonságosabb térsége az amúgy nagyon is békétlen világnak. Az Institute for Economics and Peace független kutatóintézet évente összeállítja a Global Peace Index nevű jelentését, amelyben a világ országait a biztonság szempontjából rangsorolja. A kutatók az országok helyezéseinél figyelembe veszik a szociális biztonságot, az éppen zajló helyi és nemzetközi konfliktusokat, militarizálódást.
Bennünket nyilvánvalóan az érdekelhet leginkább, hogy vajon hazánk mennyire számít békés helynek a világban. Felfogás kérdése, hogy vizsgált 163 ország között a három helyet javítva elért 19. helyünk siker-e, vagy éppen csak elfogadható eredmény. Én sikerként élem meg.
Bizonyára, akik egy kicsit is ismerik Európát, a világot, nem lepődnek meg azon, hogy a listát ezúttal is Izland vezeti, megelőzve a második Új-Zélandot és a harmadik Dániát. Az első tízben még ott van Portugália, Szlovénia, Ausztria, Svájc, Írország, Csehország és Kanada. Bennünket Horvátország és Németország előz meg, mögöttünk Belgium és Hollandia áll a legbékésebb országok rangsorában.
Napjaink Magyarországán élve sokan érzik úgy, hogy a már évtizede szünet nélkül tartó agresszív választási kampány, az állami szintre emelt gyűlöletbeszéd, a kormány és pártja által kijelölt közellenségek elleni uszítások, a megosztottságot erősítő "mi és ők" tudat sulykolása miatt hazánk békétlen ország. De ha mindezt kizárjuk életünkből és csak a környezetünkre, családunkra, barátainkra, munkánkra, boldogulásunkra koncentrálunk, már más a helyzet.
Akkor már valóban békében élhetünk.
Milyen érzés megöregedni? - tette fel a kérdést cikke címében az egyik hazai gazdasági portál, amelyre a legtöbb idős ember valószínűleg egyszavas válasza lenne: rossz. Maga a cikk egy, a Bath-i Egyetemnek az Egyesült Királyságban és Ausztráliában végzett kutatásáról szól, amelynek során 80 idős emberrel folytatott mélyinterjúban kívánták megtalálni többek között olyan kérdésekre a válaszokat, hogy hogyan és milyennek élik meg az idős emberek a magányt és az öregedéssel párhuzamosan hogyan válik egyre nagyobb problémává az egyedüllét és elszigeteltség.
Joggal tehetjük fel a kérdést, mikortól számít valaki öregnek? Ismerek olyan embereket, akik már ötven alatt is öregembernek néznek ki és vélhetően úgy is érzik magukat, mások jóval hetven felett is fittek, dolgoznak, rendszeresen sportolnak, színházba, közösségekbe járnak, aktívak. Számtalan táblázat található a neten az emberi életkorok besorolásával. A WHO szerint az idősödés folyamata 50 és 60 év között az áthajlás korával kezdődik, majd következik 60 és 75 év között az idősödés kora. 75 és 90 életév között időskorról, 90 év felett aggkorról, míg 100 év felett már a matuzsálemi korról beszélhetünk.
Nagy valószínűséggel sok hasonlóság mellett egészen másként éli meg az idősödéssel együtt járó helyzeteket a felmérésben szereplő gazdag államok szép korú lakosa, mint egy kelet-európai állampolgár, köztük a több mint kétmillió magyar idős ember. Mindannyian ismerünk a környezetünkben olyan koros embert, aki jószerével alig hagyja el az otthonát, a kis nyugdíjából hónapról hónapra tengeti életét és nem csak a megfogyó érdeklődés, kíváncsiság teszi, hogy kevés helyre megy el az illető, nem költ kultúrára, színházra, mozira, könyvre, utazásra, sportra, sokkal inkább a pénztelensége. De nem elhanyagolandó tényező a befelé fordulásban az egészség romlása, a sokasodó fájdalom. Az elnehezülő, fájdalmas mozgás a többséget elkedvetleníti, befelé fordulóvá teszi.
A korosodással elkerülhetetlenül együtt járó veszteségek alapvetően kérdőjelezik meg az egyén kötődését a külvilághoz. A magányt sokszor leegyszerűsítik arra, hogy egy adott embernek hány másikkal van kapcsolata, de van az úgynevezett egzisztenciális magány is, amikor az ember szakadékot érez önmaga és a környező világ között. Az elmagányosodás világprobléma, a nagyvárosokban élőknél ez fokozottabban jelenik meg, mint a kistelepüléseken élőknél.
Egy közkeletű mondás szerint a mai hatvanasok az új negyvenesek. Átszámíthatjuk ezt a hetvenesekre, nyolcvanasokra is, de ezek csak szavak. Mint mindenben az öregedés folyamatában, annak lassításában, szebbé tételében is minden az egyéntől függ.
Meg a mérhetetlen szerencsétől.
"A jövőben mindenki híres lehet 15 percre."
Több mint öt évtizede hangzott el és ha az eredetét nem is, a mondást majd' mindenki ismeri. Azok is, akik még csak nem is hallottak Andy Warholról, az 1987-ben elhunyt különleges látásmódú amerikai képzőművészről, aki 1968-ban azt találta mondani, hogy a tévé révén 15 percre mindenki híres lehet. A cseh származású pop-art művész mondása olyan felkapott lett, hogy két évvel később a New York-i modern művészetek múzeuma (MOMA) falára is felvésték.
Napjaink valóságshow-jai nyomán valóban elmondhatjuk, hogy bárki híres lehet ideig-óráig a legcsekélyebb teljesítmény nélkül is. Hogy aztán az ilyen párperces, vagy párhetes hírnév, népszerűség, felkapottság, közismertség mit ér és milyen belőle az ébredés, az már más kérdés.
Ma már minden valamirevaló nagyobb kereskedelmi tévében van tehetségkutató műsor, valóságshow. Nagy a versengés e téren, olyannyira, hogy rendre új arcok, érdekes karakterek kellenek, szóval csak idő kérdése, hogy az ilyen szereplésre és a vele járó időszakos népszerűségre vágyók sorra kerüljenek. Persze nem csak valóságshow szerepléssel, de híradós megszólalással, bűnügyi hírekbe kerüléssel, politikai tettekkel, művészi, vagy sportsikerekkel, megbotránkoztató cselekedetekkel és még számos más módon is képernyőre kerülhet az ember, még akkor is, ha mindezt a háta közepére sem kívánja.
A minap egy krimisorozatban az őt faggatni akaró tévéhíradósokat kerülő főszereplő azt mondta, hogy a jövőben már nem hírnevet, hanem 15 perc magányt akar majd mindenki. Ha a túlnépesedést nézzük, a világvárosok zsúfoltságát, a mindenhova bekandikáló, a mindet figyelő és látó "nagy testvéreket", a térfigyelő kamerákat, számítógépeink, okostelefonjaink kameráit, az eszközeinkre feltelepült kémprogramokat, akkor jogosnak is érezhetjük a megállapítást. Azt persze nem tudjuk, hogy krimiben elhangzott mondás is felkerül-e valamilyen falra, mint Warhol örökbecsűje, de meglehet, oly nagy lesz a vágy a magányos percek iránt, hogy valamelyik művész vagy közintézmény megörökíti majd, de legalábbis egy, az alkotásaival a falakat elcsúfító graffitis.
A warholi mondásnak újabb variációi is napvilágot láttak. Például: mindenkinek jár 15 perc hírnév, bár azért ez már más jelentésű, mint az eredeti híres mondás. De bárhogy is nézzük, abból a negyedórányi dicsőségből akár egy egész életen át lehet erőt meríteni, visszanyúlni a boldog percekhez. A kérdés az, hogy vajon a nemsokára már oly nagyon vágyott 15 perc magány, nyugalom, "énidő" ad-e majd hosszabb távra megnyugvást, segítséget a nyüzsgő, mindenbe beleszóló, mindent módosítani akaró embertömeg elviseléséhez.
Elnézve a túlnépesedő világot valószínűleg maholnap már közel sem a mindenkinek jutható pillanatnyi hírnév, sokkal inkább a tizenöt perc magány lesz az igazi kiváltság.