Elbeszélések

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-558-2 (online)
MEK-22540

Midőn e könyv szerzője, Lázár Béla barátom megkért, hogy vezessem be első elbeszéléseit a magyar olvasó közönségnél, egyszersmind kikötötte magának, hogy ez előszóban nem fogok bírálatot mondani elbeszéléseiről. Gyöngédségét megértettem. Attól félt, hogy mint bajtársa, kinek dolgozó asztala a «Nemzet» szerkesztőségében az övé mellett áll, talán nem leszek képes irányában a teljes tárgyilagosságot megóvni és hogy személyes szeretetreméltósága által rég megnyert rokonszenvem hangosabban fog beszélni lelkemben az igazságnál, melynek kifejtése pedig kötelességem.

Egész elismeréssel fogadtam e kikötését, habár - meg kell vallanom - fölösleges volt, mert úgy sem írtam volna birálatot ez érdekes történetekről. Semmi esetre sem vállalkoztam volna a cicerone szerepére, ki az ajtónál fogadja a kiváncsiakat és magasztaló szavakkal kiséri őket a megszemlélendők egész tárházán végig. Nézetem szerint az ily alkalomkor meg kell hagyni az olvasónak teljes vélemény-szabadságát; itéljen ő maga, saját belátása, saját izlése szerint a mű irodalmi értékéről, és adja meg az irónak, vagy vonja meg tőle tetszését a szerint, a mint a művet sikerültnek vagy elhibázottnak találja. Csak az ily, minden előzetes befolyás nélkül létrejött közvélemény bir az iróra nézve értékkel és érdekkel; mert az irodalom embere csak az ily véleményből merítheti a meggyőződést, hogy kora eszméit és érzéseit helyesen tolmácsolta és hogy könyve, ha a szellemi termények sorsát intéző gondviselés - habent sua fata - későbbi nemzedékek számára föntartja, helyesen és híven fogja ezeknek magyarázni azon emberöltő lelki állapotát, melyben keletkezett.

A kritikától tehát távol fogok maradni. Csak egyetlen-egy magyarázó megjegyzésre kivánok szoritkozni, mert ez egy megjegyzés elől ki nem térhetek, ha a szerző személyének bemutatásánál, szerepemhez híven, kellő megvilágításba akarom helyezni irói egyéniségének ama fővonását, melynek a többiek csak természetes következményei.

E könyv három terjedelmesebb elbeszélése közül az elsőnek, a Fekete fátyol-nak hőse meghal, mert szerelmének útját állták; a József cziműé lemond az élet örömeiről, mert le kellett mondania szerelméről; a harmadiknak, az Álom-nak hősét az őrület szabadítja meg szíve gyötrő vágyaitól. A tárgy tehát mind a három elbeszélésben ugyanaz: ki nem elégített szenvedély. Csak költői elintézése más-más.

A tárgy ez azonosságát és feldolgoztatásának különféleségét lehetetlen véletlennek fogadnunk. Határozott szándékot, sőt szigorú rendszert kell feltételeznünk az oly irónál, ki ily merészen választja és csoportosítja problémáit. És a rendszert nem is nehéz felismernünk. Világosan, az irodalom fölszinén találjuk azt abban a tudományban, melynek Lázár Béla ifjúsága tanulmányainak nagy részét szentelte: a bölcsészetben. A franczia ujkori spiritualisták iskolája és különösen ezek vezére, Caro, hirdeté a következő tant: A szenvedély vége vagy kielégülés, vagy lemondás, vagy őrülés, vagy halál. Más megoldása nincs.

E tannak igazságát tünteti fel Lázár Béla is e könyvben. És minthogy ő a spiritualista-mestereknek csak tanitványa; minthogy a spiritualizmusra nyomban következett pesszimista-kornak gyermeke: a kielégitett szenvedélyt problémának nem fogadja és csak a többi megoldásokat véli földolgozásra méltóknak, vagyis az élet uralkodó igazságainak kideritésére alkalmasaknak.

Lázár Béla tehát a francziáknak követője; a rajnántúli magas fokú műveltség uralkodik szellemi világán; a Balzac és George Sand nyomdokain keletkezett fényes és terjedelmes elbeszélő irodalom ejté hatalmába a költészetért rajongó lelkét. Ebben vélem felismerni irói egyéniségének ama fővonását, melyhez a többi jellemző vonások csak mint kiegészitők sorakoznak. Azok tehát, kik - megteendők, mitől én tartózkodom művét meg akarják bírálni, először is ez alapra lesznek kénytelenek helyezkedni. Ez meg fogja könnyiteni az ő munkájukat és - meg fogja neheziteni az ő állását. Mert rendkívül nagy feladat a legnagyobbak mellett sikerrel megállni. Ezért mondtam fönt, hogy írónk merészen választotta és csoportositotta föladatait.

De tudjuk, hogy az ifjuság semmitől sem riad vissza. Huszáros könnyű vérrel ostromol mindent, még a Parnasszust is. És minthogy végre még is csak ő a győztes, mert, ha tisztelettel is, de mindig eltemeti az öregeket: tehát igaza is van. A ki az ellenfél táborának helyén hál, azé a győzelem pálmája. Ez régi törvénye minden csatározásnak.

Azon körülmény, hogy Lázár a franczia elméletet tősgyökeres magyar nyelven hirdeti; hogy az idegen földön, de az egész emberiség számára termett eszméért igazi biharias kurucz hatvágással lép síkra: - csak növeli a tény pikáns voltát, és csak megnyerheti számára a sziveket, melyeknek kegyébe tisztelettel ajánlom e könyvét.

Az ujságok megjöttek. A nagy sarokasztalnál megszünik a hangos társalgás. A pinczérek egy-egy ujságot adnak a fiatal emberek kezébe. Csend. A középső tekeasztalnál a franczia nyelv fiatal tanára játszik az adópénztárnokkal, miközben egyes franczia szavakat mondogatnak, ezen alapszik a becsületük. A városi ellenzék kerek asztalánál két viseltes külsejű öreg úr ül.

Nyilik az ajtó, s belép egy köpczös, atillás, javakorában lévő uriember s odatelepszik az öreg urak mellé.

- A gyülésből jövök, mindjárt itt lesznek a többiek is. Sanyi bátyánk erősen befűtött a polgármesternek... Brr! be hideg van!

- Futottam előre, ki nem állhatom a hideget! Hallja maga Guszti, mért nem fűtenek be jobban?

A nagy sarokasztalnál ezalatt megeredt a társalgás. A lapokat egymást közt kicserélik, beszélgetnek a napi eseményekről. Az asztalfőnél ülő fiatal ember odaszól a szomszédjához:

- Kedves kolléga, látja, hogy igazam volt? Az ellenzék élni kezd az obstrukczióval. Ez az egyetlen mód, hogy érvényesíthesse befolyását. Parlamentáris rendszerünk mellett, főkép szerencsétlen közviszonyaink közepett, ezen nincs is mit csodálni... Egyébaránt ma még nincsen tisztázva a kérdés sem. Nem hiszem, hogy az ellenzék komolyan akarná a megyerendszer fenntartását. Ezért az obstrukczió sikertelen lesz...

Társai letették az ujságokat s figyelni kezdtek. A kávéház ezalatt mind jobban megtelt. A városi ellenzék kerek asztalát körülülték a vezérférfiak, s hangos szóvitában beszélték meg a közgyűlés eseményeit, a város pereit, a lóvasúttársaság ajánlatát, az uj piacz hová állitásának, az állandó szinház, városháza, reáliskola épitésének évtizedek óta függőben levő kérdéseit. Elitélték az aggodalmaskodó polgármestert.

- Téglagyárat akarnak csinálni - szólott a köpczös úr, - minek az? Hát az én téglagyáram nem jó?

- Micsoda ostobaság kivinni a piaczot a város végére? Akkor azok a házak, melyek most a Szent-György téren állanak, feleértéküek lesznek. Hát szabad annyi derék polgárt meglopni? Rágalom, hogy a magam házát védem. Épp úgy védem a szomszédomét is?

- Minek szinház - szólt a harmadik - nem látogatják azt nyáron se, nem hogy télen. Biztos bukásra meg nem kell épiteni... De ha legalább a Fő-utczára tennék, de nem, a nagy piaczra akarják, mert ott az alispánnak telke van...

- Ez az igazi, rút önzés, s minket mernek vádolni azzal. Igen, dekorácziókért eladni a hazát, a szent ügyet, - ma ellenzéki, holnap aulista - liflangság!

- Nem, kedves barátom, ne higyj az ujságoknak - szólt, ott a sarokasztalnál, az asztalfőn ülő fiatal ember, czigarettet sodorva. - Páris erkölcsét nem szabad a Gil Blas-ból, meg a Figaróból megitélni. Hidd el, ott is vannak még erkölcsös asszonyok. Erkölcs!? Ez a szó nem fejez ki semmit. A mi itt - nálunk - erkölcs - az Indiában erkölcstelenség lehet. Az a fő, hogy emberek legyünk, ép érzékkel, jó szivvel.

- S hiszed, hogy egy párisi érezheti az önmegsemmisülés utáni vágyat, azzal a hangulattal, mint az a szegény ember, kiről most olvastam, hogy öngyilkos lett, ezt mondva: «Mit ér az élet asszony nélkül?» Hisz ez egy egész philosophiai rendszer!

- Az, de pesszimista, - szólott a baloldali szomszédja. - Azt hitte, hogy fajfentartó ösztönét csak azzal a nővel egyesülve elégitheti ki. Természetesen ez az érzés homályos volt benne. Érzékei gyönyörre vágytak s az akadály leverte. Schoppenhauernek igaza van, mikor...

- Dehogy van igaza! Hamis theoriával magyarázza az érzékek és a lelki vágyak működését. Ti persze nevettek e szón: lélek. Kedves barátaim, tudjátok, hogy bejártam Európa legtöbb egyetemét és meghallgattam a biologia és physiologia sok neves professzorát. Csak tagadni tudtak valamennyien.

- Csak állitani lehet. Van lélek, mely több, mint az agyvelő működése. Párisban a Quartier latinban laktam, egy udvari szobában a diák boulevard egy kis szállójában, a jókedv és könnyelmüség hazájában. Ott ismertem meg egy leányt, szépet, pazar könnyelmüt, a ki az egész világé volt és hogy szeretett egy szegény szállóbeli pinczért, a Bretagneból.

- Nem az; igazi szerelem, a lélek vonzódása volt s nem a testé; sohasem volt a kedvese...

- Ki tudja, hogy nem a ti szabályotok-e a kivétel? A statisztika ezzel szemben tehetetlen! A lélekbe nem lehet belátni. Engem nem győzött meg az európai hitetlenség. Megismertem, de tisztelem továbbra is régi isteneimet!...

- Tudomány! Ezzel a szóval is visszaélnek. Gyűlölöm ezeket a határozatlan kifejezéseket. A mit ti tudománynak neveztek, pusztán hipothézisek, az aprópénzt ti aranynak veszitek. A multon épül a jövő is, nemcsak a jelen. Nem szabad rohanvást még fejlődni sem.

Csoportok alakultak és egy-egy érdekes helyzetnél nagy csend állott be a teremben. Csak a sarokasztalnál ülő társaság beszélgetett a rendes félhangon, mitsem törődve a többiekkel.

A fiatal emberek valamennyien ügyvédjelöltek. Az asztalfőn ülő dr. ifj. Hegyessy Dezső most tért vissza szülővárosába hét esztendei távollét után, közvetlenül az ügyvédi vizsga előtt állva. Dolgozott az apja irodájában, melynek megyeszerte nagy volt a hírneve.

Apja, az ügyvédi kamara elnöke, országos hírnevü kriminálista. Dezső örökölte apjának meleg szivét és nagy eszét.

Magas, sovány fiú volt, értelmes homlokkal, faun arczczal. Gúny ült az arczán, pedig édes melegség fészkelt a szivében.

Ha mosolygott, az első pillanatban kellemetlen hatást tett az emberre kiálló alsó fogsorával s valóságos Voltaire-állkapcsával. Ám csak beszélnie kellett, s hangjának csengő ércze, gondolatainak finomsága, asszonyias mélysége eloszlatta a kedvezőtlen hatást s pillanatról-pillanatra nyerte meg a szivet.

- Érted jöttem Dezső, megyünk a megyebálra. - Ezzel a szóval lépett az asztalhoz egy alacsony, zömök ifjú, kezet fogva mindenikkel.

- De kedves ügyvéd, bármily mély tisztelettel viselkedem is csodás hatású személyed iránt, ki megnyerted az égiek kegyét és ügyvéddé tettek, időnap előtt...

- Te? A nagy hivő? A lélek és szerelem imádója? Nem! Jer a bálba, mi is veled tartunk. Ez ellen nincs apelláta!

Mindnyájan felugráltak és fizetni kezdtek. Dezső jobboldali szomszédja halk hangon odaszólt a társához:

- Milyen szomoru, hogy ez a Dezső nem szebb valamivel. Meleg, forró a szive, csupa érzés ez az ember. Ki fogja ezt megérteni? A leányok erre mifelénk csak a külsőre néznek. Legfeljebb, ha az apja miatt... De az meg puszta kaczérság lesz. Én féltem ezt a fiút!

Odadőlt a terem oszlopához és belemerült az árnyékba. Csupa fény, csupa melegség volt körülötte minden, a fehér mollruhák, a szemek ragyogó symphoniája, a remény az arczokon, a betanult és kifakadó mosoly.

Odagördült hozzá egy kerek arczu, frakkos alak, akárcsak egy gumilabda, ruganyosan.

- A mit Kari bátyánk rendez, minden sikerül. Tudja, hogy még csak egyre van szükség s meglesz a tuczat? Jubilálunk!

- Hja igaz, maga már évek óta országol. Hát tudja, Kari bátyánk már tizenegy egyletnek az elnöke. Lelke ő itt mindennek! Nini! Megjött már a kis Henriette! Ugy-e szép?

- Ma vezetik be a szoczietásba. Büszke is az alispán a leányára! Szörnyen. Velem tánczolja a quadrillet. Apropos, legyen a vizavim...

- Vagy úgy! Itt végignézte Dezsőt, aztán elgondolta magában: «nem is neked való az, ezekkel a rozoga tüdőkkel.»

- Kedves közkedveltségű doktor - szólott a hórihorgas reporter - ugy-e maga szokott szivarozni?

A doktor megfordult, aztán keserű arczot vágva a régi, kopott élczre, igy felelt:

- Örvendek a szerencsének. A «Személyi hirek» között már megirtam, hogy haza méltóztatott jönni. Már most ugy-e itthon marad mindvégig?

- Akkor nagyon le fog kötelezni, ha kihagy... Kit érdekelhet az, hogy én haza jöttem? Legfeljebb az apámat, az pedig tudja. Érdekesebb hirekkel szolgáljon a közönségének.

- A hogy parancsolja. Szolgálatot véltem tenni. Mifelénk nem ismerik ezt a szót «szerénység.» De bocsánat a névsorom még hiányos...

A kis doktor már nagy ideje ott forgott a terem közepén, dühösen ropva a mazurt.

A táncz mindjobban neki hevült, barátai ott ugrándoztak előtte, versenyezve, kimerülten.

A lányok, a menyecskék elbódultan dőltek tánczosaik vállára, vérük pezsgett s forró leheletük összefolyt a gázlángok hevével.

- Sokan vannak, alig lehet tánczolni. Sokan - sokan, olyanok is, a kik nem ide valók. Gyűlölöm a pénz tolakodásait, ha még olyan szép is a képviselője. Láttad már a Weisz lányokat? Fehér selyemben, gyémánt nyakékkel. Sok a zsidó, már a megyebálon is.

- Nem az, barátom! Nem az. Nem tudom miért, de valósággal törpének érzem magam, ha vele vagyok. Az apját jól ösmerem, hát foglalkoznom kell vele, pedig fázom, ha vele vagyok. Fázom. Ez a leány csupa ész, milyen szépen beszél magyarul s milyen okosan, mindenről. Sokat tanult, sokat. Fázom, ha vele vagyok, fázom.

- Meglátod, milyen ész! Csupa elme, nincsen benne sziv, elfoglalja őt egészen a költészet, a tudomány, meg a zene. Most leült, mehetünk.

E pillanatban oda csúszott a sima parquette-en egy frakkos ur Miri elé s tánczra kérte.

- Már a második gallér, szólott erősen törülgetve a homlokát. - Hanem én bezzeg tánczolok hat helyett.

E pillanatban észrevette, hogy az alispán-kisasszony ül, rohant hozzá, vissza kiáltva:

Aztán Dezső egyszerre csak Miri mellett ült s hallgatta a leányt, hallgatta, nem tudta mióta, hallgatta elbűvölve, szótlanul.

A leány bársony-sima arczát gyöngéd pir fedte. Legyezője strucztollait simogatta ideges remegéssel. Néha felpillantott és szemei ragyogtak, kék, tengermély szemei.

- ...Nem kisvárosi pesszimizmus beszél belőlem, higyje el. Azt hiszem, hogy meg fog érteni, barátai csodálják az elméje erejét s bizom is benne, hogy nem fog kikaczagni. Csak úgy elgondoltam, sokszor, néma magányomban. Egy ilyen kisvárosban, kötve régi babonák- meg előitéletektől, bilincsbe verve a születés esélyétől, önkénytelenül merültek föl bennem ezek a vad ideák. Kezembe került egy franczia bölcselő könyve. Bizonyára ismeri: Comte katechizmusa. Megértettem belőle, hogy kell hitet vallani, hanem ez az emberiességben vetett hit pusztán... De már unja a fecsegésemet, ugy-e?

Egy kép merült fel képzeletében; egy sovány, beesett arczú ember képe, mely ott függ Páris egy kis mellékutczájának földszintes kis termében, melyben egyszerű munkások és tudományszomjas ifjak gyűlnek össze vasárnaponkint, hogy tiszteljék a bölcset és hallgassák tanait apostolainak ajkairól. És ez a leány, ebben a kis félreeső helyében a világnak, beszél a bölcsről, egy vidéki városka báljában, mig a zene szól, a tánczosok lihegnek s az állatias érzékek fellángolnak...

- Hallgat? Hát csakugyan érthetetlen dolog az, hinni az emberiességben? Minden vallás erre törekedett. Vegyük el mindeniktől azt, mely túlhaladja megismerésünk határait, s kész az uj hit, az általános, a mindenkit keblére ölelő...

- Csodálom önt kisasszony, - felelte Dezső, - csodálom. Voltam a pozitivisták templomában, hallgattam s tanulmányoztam őket, de a szivemet, a lelkemet érintetlenül hagyta, mert olyan egyszerü. Az emberiség még nincs megérve reá, még a theologiai korszakban él, még a metaphyzikát sem érti, nem hogy a pozitivizmust. Nekem csoda kell, miszticzizmus, szín, illat, bűbáj. Szeretem a világot, madárdallal, tömjénfüsttel együtt. Nekem zsolozsma kell, dallam, mely a lelkemhez férkőzik s teleönti ezt ifjusággal, örök, örök ifjusággal. Szeretem az életet, a halhatatlan életet, a tulvilági lét a vigaszom, bátoritom, nehéz órákban. Ha esik az eső - szobámhoz vagyok kötve. Ekkor olvasom a bibliát és Jézusra gondolok. Ha mosolyog a napsugár - rohanok a szabadba. Ekkor a régi dalra gyujtok, mely dicsőiti az Ég urát, a természet hatalmas alkotóját; gyermeki érzéseimből ne zavarjanak ki, ez a halálom...

A valczer frivol dallama meg kaczérkodott velük: szerelem csupán az élet!... A keringőző párok mosolyogva súgtak össze: Nini a Hegyessy-fiú Mirivel!

Dezső szive új világ volt előtte, új világ, mely különbözött a tudatlan udvarlók helyeslésétől és bölcseinek hideg okoskodásaitól egyaránt.

A zene dallama, a hangos csevegés, a zaj, a fény kábitó kaosza megeste idegeit. Dezső szíve csodás, érthetetlen bűbájos érzésbe merité.

Az iratok és könyvek halmaza között, kezében tollal, előtte nyitott könyvvel, mozdulatlanul, egy pontra szegezve tekintetét, meredten, mint a kit egy gondolat üldöz, ült, szenvedve. Egy gondolat, a melyet keres, de a mely mégis kínozza, bár nem ismeri, nem érti.

Egy gondolat, mely felverte nyugalmát, mint a tintacsepp a pohár vizet, bepiszkolva annak a kristálytiszta csillogását.

Egy érzés, nyugtalan, lázas, mely már hónapok óta keletkezett, nőtt, nagyobbodott, aztán elterjedt egész benső érzésvilágán.

Előbb homályos volt, aztán mind erősebb. Előbb csak futó, színtelen, majd megüllepedett a lelkén és fojtogatta, mint álmában egy lidércznyomás.

Erősebb volt, mint az ellenáram és lassan, de hatalmasan ura lett a pillanatnak, aztán valósággal állandóvá fejlődött ki benne.

Emlékezett, hogy csak egy szó, csak egy gondolatfajta valami, amolyan semmi volt azelőtt.

Azt hitte, amolyan futó érzés, a minő gyakorta kibugygyant a lelkében, egy omnibusz-szomszéd, egy ablakból kikandikáló női arcz láttán.

Egy pillanatra elfogta volt ilyenkor valami homályos vágy. A vér felszökkent az arczának ereiben, torkát fojtogatta, aztán lehült, gondolatok kergették el, egy érzést a gondolatok...

Ma egy szó, másnap egy tekintet, harmadnap szemeinek egy pillantása uj, eleddig ösmeretlen hangulatokba ringatták.

Akármi, de megkapta, megrezzent a hallatán, szívta be magába az illatát, megrészegült tőle...

A leány beszélt hozzá, hallgatta is, nem is. Valami angol iróról volt szó. Kieplingről, annak egy angol-indiai rajzát mondta el néki a leány, elragadtatva az iró naiv, egyszerű előadásától.

- Boldog ember, a ki tud szeretni! A Kiepling alakjai tudnak. A francziák azért idegenítenek el, mert náluk csupa szerelemre tehetetlen alakokra lelek. Pedig a szerelemben nyilvánul az igazi férfierő!

Csak ugy rohant át - egy pillanat alatt - a sok idea, alak, könyv, érzés a lelkén.

Amolyan felhevült lelkiállapot volt ez, a mikor egy élet száguld el egy pillanat alatt a lelkünk előtt, látjuk az alakokat, halljuk a hangjukat, érezzük a közellétüket, napok, hónapok történetét, és mind ez alig tart öt másodpercznél tovább.

- Sokat szeretek benne, inkább a részleteket, mint az egészet. Egy-két lapja örökszép...

- Nem..? Tulajdonkép... Egyszerűen igy nevezem azokat a helyeket, melyekben az iró ereje fölötte nagy mértékben nyilatkozik.

- Mert csak relative igaz. Csak a Flaubert szempontjából az. Ez a szó «igaz», nem helyettesiti a régi eszthétika «szép»-jét. Én az egyéniséget keresem a képzelet műveiben. A kinek egyénisége van, mely kialakul a legtárgyilagosabb elbeszélésből is, az igazi iró marad. Egyéniség nélkül nem lett senki nagy iróvá. Ez az egyéniség csak akkor jogosult, ha korából és környezetéből, ha egyszóval fajából sarjadt ki s azt tükrözi vissza... Én Flaubert «szép» lapjaiban a franczia irót látom - a fajt az iróban, különös erővel kiemelkedni. Ez az örökszép.

- Igaza van, ha magyarázza a maga gondolatvilága szerint a közfogalmakat. Teheti. Ez is egyéniség, csakhogy ép ez által állott be az a nagy fogalomzavar...

Ismét csak egy szó, de a mely Dezsőt megkapta. Egyszer a szivét, máskor meg az eszét bámulta, most a szépsége keltett fel benne hangulatot, máskor meg az izlése, a finomsága ringatta csodás érzésvilágba.

Egy délelőtt elkisérte a leányt a főutczára, egyet-mást vásárolgattak, kesztyüt, szalagot, könyvet.

- Megteszem a magamét - szólt - bár ezzel nem igen segitünk a szocziális nyomoron. Higyje el, mi még megéljük az uj forradalmat.

- Lelkemből. Lelkem fáj, ha ezekre a vérlázitó igaztalanságokra gondolok. Magam ugyan nem vagyok felesküdt híve semmiféle kegyetlenkedésnek, de belátom, hogy a hol a jó szó nem használ - elvégre tettekhez kell nyulni. A párizsi Ravachol bombáiban egy elégedetlen társadalmi osztály megnyilatkozását láttam. Lehet, hogy Ravachol őrült volt. Lehet, puszta gonosztevő. Lombroso erről nagyon meggyőzően irt, olvasta? A Nouvelle Revueben. Helyes. Ravachol lelki beteg. De hiszen az lehetetlen, hogy őrült legyen egy egész társadalmi osztály? Taine őrültségi rohamnak tartja a franczia forradalmat is, pedig szükség volt rá. Hát legyen bár őrültek csoportja az anarchisták szövetkezete, bizonyos, hogy egyszer valamikor czélt érnek. Én hiszem.

- Bizonyos, hogy Francziaországban lesz legelőbb szocziális köztársaság. Boldog nép, hogy tud lelkesedni! Csak a lelkesedés teremti a nagy dolgokat!

Ismét csak egy szó, de lelkének finom, sensibilis voltát teljesen feltáró.

Dezső alig tudott rá válaszolni, zavartan, felindulástól remegve mondott egy pár szót.

Egy vándor műkereskedő állította volt fel kiállitását a megyeház nagytermében.

Egy pár értékes apró dolog mellett sok volt az értéktelen, nagyhangu, frázisos mázolás.

Firle Walter egy kis képe előtt, melyről egy gyermek üde, mosolygó arcza ragyogott eléjük, állottak meg.

- Sajátságos, hogy a magyar irók minő keveset törődnek a stilus szépségével. A francziáknál ez a minden. A technika kérdése ép ugy uralkodik ott a literaturában, mint a festészetben.

- De lehet-e ez máskép? A sok romantikus bombaszt után? Megkisérlik, hogy az egyszerü dolgokat természetes eszközökkel fejezzék ki. Ah, a stílus a minden, valóban! Hiszen mondanak is ők, még pedig sokat, de szépen. S mindenki igyekszik azt, a mit gondol, a lehető legszebben, a lehető legfrissebb, legüdébb, legsajátabb kifejezéssel megérzékíteni, oh ezek a francziák! Ezért nagyon szeretem őket.

- Nos, az angolok... azokat is szeretem, de más okból, tudom én élvezni az örökszépet... Látja, megint ez a kifejezés... tudja, hogy mit értek alatta, ugy-e...?

- Szegény magyar literatura - szólott Dezső, - persze ezekkel a hatalmasokkal összevetve eltörpülsz. Oh, sokat árt a magyar literaturának, hogy annyira olvassák a külföldit...

- Mit sem árt! Én azért Jókait imádom, az én szivemet csak ő tudja meghatni. Minden sorát lesem, ép ugy a többiekét is. A külföldi irodalmat olvasom, méltánylom, válogatok belőle, gondolkozom rajta. De a magyart imádom, szeretem, az a lelkemhez nőtt, mert belőle szakadt!...

Emlékezik! Könyvei és iratai között csak ezekre az apró jelenetekre emlékezik. Sokra, számosra.

Mindegyik beleette magát lelkébe. Mindegyik ennek a kivételesen tiszta szellemnek az emléke. Igy fejlődött ki benne ez az érzés, most már tudja.

Nyugtalan, lázas állapot fogta el állandóan, mely csak akkor pihent meg, ha együtt volt a leánynyal. Jött, nőtt, nagyobbodott benne ez az érzés. Mi a neve? Névtelen, de szines, ragyogó érzés. Vonta őt magával, nem tudott uralkodni rajta, elveszitette akaraterejét. S ott ül könyvei között, hasztalan serkentgették azok munkára, elveszítette az idő iránti érzékét. Hát dolgozik majd máskor, ma nem. Csak élt a hangulatainak, csak gondolt folyton a leányra s tusakodott az ellenáramokkal.

- Kerülnöm kell! Elválaszt tőle egy megmérhetetlen tenger. Ez volt a józan ész.

- Nem szabad szeretned, vallása, faja elválaszt! Idegen az a ház, idegen. Más a hite, más a lelke!...

S a hangulat rávetette magát az értelmének szavára, ütni, fojtogatni, püfölni, verdesni, rugni kezdte.

- Nem tudom. Azt hiszem elmulik magától, ugy a hogy jött. Még ezt az érzést soha sem éreztem, valami hasonlót, azelőtt, idegen földön. Mikor elfogott az elvágyás. Nem vágyódtam épen haza, csak el, valahová. Az utcza jókedve szomorúvá tett, az emberek pénzen vett jósága kinzott. Napokon át jártam-keltem. Nem leltem helyemet sehol, sehol. Aztán csak beállott a nyugalom, a sivár, az üres. Igy vagyok most is. Sajátságos hangulat-áramlatokban élek, uj, ösmeretlen érzések emésztenek, nem az elvágyás hangulata, ellenkezőleg, ide köt valami, álmok kinoznak, halálsejtelmek ejtenek meg...

Nem fogta el ugynevezett lányias félénkség, bátran, egyszerüen állott fel s nyujtotta feléje a kezét.

A fiu felugrott, sápadtan ragadta meg a feléje nyujtott finom, puha alabástromszinű kezet, melyen gyenge kék erek csillogtak fel a téli szikár napfényben.

Dezső tudta, hogy a koczka el van vetve, hogy ez az idegen ház lett az ő életének középpontja, hogy ha öröm vagy bánat, szerencse vagy keserűség éri, azt csak ennek a háznak tudhatja.

A leányának a jelleméről azt tartotta, hogy makacs, mint anyjáé és szivós, akár csak az övé, ki végig küzdötte vala magát annyi szenvedésen az osztrák fővárosban, száraz kenyeren élődve, csakhogy elnyerje a diplomáját. A furfangos, világos értelme bevilágitott a jövendőbe és elképzelte azt a nagy harczot, melyet Hegyessyék folytatni fognak ellene, meg leánya ellen, csakhogy elidegenítsék a fiut.

Lázas fény csillogott a szemében, beteges mosoly deritette fel az ajkát, de az anyja szemében egészség jele volt mindez.

Jó kedvvel kelt fel, nyugodtan dolgozott, a tavasz mintha visszaadta volna az életerejét.

A lányok szobájában is kivilágosodott minden, derült mosolyban uszott a ház.

A család szemefénye egészséges. Mirit mindennap látta. Ott ült a himző asztala mellett s meleg szerelemmel bámulta a két fényes szemét, örvendett az okos hallgatásában, s mesélte neki, hogy mivel foglalkozott aznap. Mirit minden érdekelte, a jogtudomány legaprólékosabb kérdését is szivesen elhallgatta, hiszen Dezső meséli, a kinek édes-bús hangja beleverődött a szivébe.

Nyugodt öntudat, a kölcsönös szerelem érzése, a legtisztább hangulatokba ringatta őket.

A doktorné néha benézett hozzájuk, hallgatta a Dezső szavait, aztán dolgai után látott ujfent. Egyedül maradtak, édes egyedüliségben, kettecskén... Igy telt el a tavasz, események nélkül, csendesen. Boldogságban.

Május első hetében megérkezett a szintársulat és Miri, mint annak előtte, eljárt az anyjával esténként a szinkörbe.

Az apja szinházi orvos volt s igy állandóan két helyet tartottak fenn a számukra. Az estéket tehát ezentul a szinházban töltötték. Dezső bérelt Miriék mögött egy széket s így együtt maradhattak.

Hogy mindennap Miriéknél volt - nem volt feltünő; de hogy a szinházban együtt látta őket a világ, Galeottó megszólalt.

A Fényes lányokat módfelett bosszantotta, hogy Dezső nem állott be a többi ifjú urak közé, kik ott álldogáltak a szünetek között az ő földszintes páholyuk előtt kaczagva és évődve.

- Bocsáss meg, hogy háborgatlak. Ugy hallom, mindig együtt vagy a zsidódoktor leányával. Dezső, Dezső, én figyelmeztetlek ideje korán. Rosszra vezet téged az a zsidólány, megbabonáz...

- Kedves anyám, te, a nőegylet alelnöknője, roppant sokat hangoztatod Miriék vallását. Bocsáss meg, hogy megemlítem. A mi pedig a megbabonázást illeti... én Istenem!...

- Hát megmondom. Bevallottam az anyámnak, hogy magát szeretem. Ő ellenezi a házasságunkat. Sirt is. Ez fájt nagyon.

Mikor hazaért, az édes anyja szobájában még égett a gyertya s kihallatszott az előszobába, hogy sir.

Dezső betántorgott a szobájába s könyvei közé temetkezett, de összefolytak szemei előtt a betűk, s itt is hallotta az édes anyja zokogását:

- Tegyen úgy, a mint akar. Ha tőlem kérdezné, azt felelném: ne tegye. A vérkeverés árt a race-nak, azt tartom. De ha szereti!

- Te elveid szempontjából itélsz. Engem az érzésem vezet. Nem hiszek annak a lánynak az igaz szerelmében. A faja őt is megrontotta, bizonyos. Dezső, Dezső, menekülj előle!...

Tanult, dolgozott. Estende ott volt Mirivel a szinkörben. Az anyja sirt odahaza, az apja komor volt, lehangolt, a nővérei idegenül néztek rá. A Hegyessy-ház elcsendesült. Mintha temetésre készülnének.

Hasztalan ragyogott be a szobákba a tiszta, nyári napsugár, sötét, szomoru volt ott a levegő.

Megmérgezett boldog napok. Miri szépsége, jósága, bája árnyba borult, a szülei ház komorsága vetette rá a maga fekete leplét. Belefészkelődött a szivébe a kétség, s ölte, pusztitotta a jókedvét, a nyugalmát, az örömét, a lelkét. Hátha, hátha? Csak könyező szemet, csak komor ajkat, csak sértett tekintetet látott maga körül, napról-napra, estéről-estére. Már nem jártak a szinházba se az anyja, sem a nővérei. Kínos volt látniok Dezsőt Miri mögött. Oda ültek ki a kertbe, a kerek asztal köré, várták Dezsőt izgatottan, komoran. Mikor megjött, megint csak az anyja könybe fult zokogása fogadta.

Nagy zivatar tört ki egy este. Dezső otthon maradt. A fiatalabbik nővére melléje ült.

Igy teltek a napok, minden szó, minden megjegyzés sértő tűszúrásként vágódott be az érzékeny szivébe.

Naponta ott feküdt a pamlagon, lustán, megtörve, erőtlenül, várva az estét. Kerülte az embereket, főkép a családját.

- Hát idejutottam! - sóhajtott fel. - Elidegenedtem az anyámtól - érzem. Miért? Hasztalan, szeretem Mirit, szeretem, napról-napra jobban.

Az estéi vigasztalták. Ott ült a lány háta mögött, beszívta a lehelletét, epedt a mosolyáért, érintette a keze puhaságát, bámulta a csillogó nyakát, a haja selymét, s pir ült ki az arczára.

Egy vasárnap délután elkisérte Miriéket a közeli fürdőbe, a kis város nyári kiránduló helyére. Ott ült mellette a vasúti kocsiban, mely telten-telve volt kirándulókkal, víg, mulatni vágyó emberekkel. A lány bájoló volt, kék szalagjával puha, csillogó nyakán, s gyermekded mosolyával ajkai körül. Este, vacsora után, karöltve sétáltak a fenyvesek között, lenn a tóban a nyiló lotusvirágok sárgás-fehérsége csillogott a hold sugaraiban, s a hűvös esti szellő halkan lengette a fák barnás lombjait.

Magához vonta és a lány odasimult a vállához. Megremegett a pillanatnyi kéjtől s ajkát odaszoritotta a leány ajkaihoz, forrón, forróbban és ugy állottak ott összeforrva, örök, édes, kéjes szerelmi csókban egyesülve.

Az esti szellő végig suhant a lombok között és Dezső hirtelen megborzadt. Mintha fagyos kéz simitotta volna végig a hátát. Gyengének érezte magát hirtelen. S mentek tovább szótlanul.

Aznap éjjel lázba esett, másnap ágyban maradt. Az öreg orvos összevont homlokkal tapintotta meg ütőerét, hóna alá dugta a hőmérőt, végig simitotta izzadt homlokát s dörmögött magában.

- Vigyázni kell, fiatal ember, az esti híves szél megárt. De se baj, csak egy kis láz, holnapután már felkelhet.

- Mirivel volt a fürdőben; éjszaka, ott hült meg. O, ez a lány! Ez az oka mindennek - mondotta a férjének.

- Igen, mert megbabonázta. Ösmerem én a faját. Az a leány! Minden rossz kitelik attól!

- O, te az elveid szempontjából beszélsz. Engem az érzésem vezet. Ha szeretnéd a fiadat, hát lebeszélnéd, nem hogy még...

- Én Istenem, igaz, lám még téged is vádollak! O, ez a lány, viszályt hozott a családomba, beteggé tette a fiamat! O ez a lány!...

Az anyja persze tudni sem akart arról, hogy a lányt elhivják. Lázban van, lázas kivánság.

- Dezső édes, legyen egészséges, jőjjön el maga, mihamarább. Én, látja nem jöhetek - és sirva fakadt.

Az orvos azt mondta ugyan, hogy maradjon még a szobában, de Dezső aznap este már elment a szinházba, találkozni akart Mirivel. S mivel nem lett rosszabbul sem másnap, sem harmadnap, hát megint a dolgai után járt, dolgozni kezdett.

Visszavonult családjától, külön evett a szobájában, csak az apjához, ha szólt, a Hegyessy-házban minden elcsendesült.

Az anyjának fájt, hogy Dezső kerüli, de nyugodtan tűrte, mutatta, hogy fel sem veszi.

A nővére ép akkor ment át a szobáján. Egy perczre megállt, fájt a szive, hogy Dezsőt sirni látja, de a zokogása felébresztette a gyülöletét Miri iránt.

Esett, már napok óta, a nagy sár, a híves, nedves levegő, meggátolta Dezsőt abban, hogy Miriékhez menjen.

Mint szárnyaszegett madár gubbasztott ott a szobájában, akarat, kedv, hangulat nélkül, s képtelen volt arra, hogy nyilt fővel gondolkozzék.

Hogy már két napja nem ment el hazulról, az anyja jó reménységben nyitott be hozzá.

- Hagyjuk az efajta beszédet, felelte Dezső ingerülten. Egész teste lázasan remegett a vágytól, hogy láthassa Mirit, az anyja szava hát tűz volt az olajra. Pedig nem hallgatott az el. Érvet érvre halmozott, a legkicsinyesebb indokokat, csakhogy meggyőzze a fiát. Árt a családnak, a jövőjének, a nővérei szerencséjének. A rokonok, az ösmerősök velük fognak foglalkozni heteken át. Már nem is mehet társaságba, mert kérdésekkel üldözik. Igaz-e, nem-e? Miért nem beszéli le a fiát? Ki hinné azt el, hogy egy fiú ne hallgasson az anyjára? Hogy feláldozza az anyja nyugodalmát, a maga önző, csúf vágyaiért, hogy gyalázatot hozzon az ősi névre, hitvány szerelmeskedésért. Hát férfi az ilyen? Aztán kikelve magából, megragadta a fia kezét s suttogá:

- Gyámoltalan, mit gondolsz? Hiszen szerencsésnek tarthatja magát, ha egy Hegyessy fiúnak a szeretője lesz?

- Hogy gondol az a teremtés, hogy mer csak arra gondolni, hogy az én fiam, ah! a felesége, a felesége?! Legyen a kedvesed, nem bánom, de a feleséged soha...

- Lárifári, holdvilágos romanticzizmus, nevetséges szentimentalizmus, a mi sirásra fakaszt, hidd el, igazam van. Ez az élet!

- Ez a szó szétválaszt, elszakít tőled. Most már nem hiszek az anyai szeretetedben, most már nem hiszem, hogy téged szeretnem kell, hogy éreznem kell irántad fiui tiszteletet. Hallgass reám. Ez a végső szavam.

- Eh, lárifári, megint frázisaiddal állsz elő. Ezt az apádtól örökölted. Ő is örökké elveivel áll elő.

- Hát nem hittem eddig abban a tanban, hogy csak azt az anyát kell szeretnünk, a ki megérdemli. Most már hiszek benne, s nem szeretlek. Meg akartad mérgezni a lelkemet, de nem sikerült ez a pokoli terved. Micsoda eszköz, én uram Istenem! Csúf, jezsuita mód. De legyen vége...

Órákon át barangolt a csúf, nedves levegőben, locs-pocsos utakon, a nagypiacz sártengerében. Csak azon vette magát észre, hogy Miriék előtt áll s bement. A lány megijedt tőle, a mint nyakig sárosan, kiveresedett szemekkel elébe állott.

Miri odaült mellé, a bizalmas japáni szegletbe s suttogott a fülébe édes, enyhítő szavakat. Rávette, hogy menjen szépen haza s dolgozzék tovább, közel van a vizsga.

De nem tudott dolgozni, másnap sem, harmadnap sem. Ágyba esett ismét s az orvos félrehívta az apját s igy szólt:

- Legyen erős, a szegény fiú nem kél fel többé az ágyból. Ha egy hónapig még él, az sok. A láz egyre növekedik, ki tudja? Legyen erős.

A láz egyre növekedett. Már a negyedik nap Miri után vágyott, de csak az apjának merte megmondani, az apja pedig nem merte megmondani a feleségének; Dezső igy egyre rosszabbul lett, az anyja ápolását meg nem tűrte.

Ott sirt egész nap az anyja a leányaival, Dezső egyre Miri után vágyott s hányt-vetett mindent, ha az anyja közeledett az ágyhoz. Igy elpusztul a fia, tudta. Az orvos meg is mondta az anyjának:

Oda ült a lány az ágya mellé s suttogott neki édes, enyhítő szavakat a fülébe. Az anyja ott állt mellettük s látta, hogy a fiát mennyire szereti ez a lány, hogy gondozza, hogy beczézi, hogy megnyugtatja. Másnap bejöttek a nővérei is, Dezső boldogan mosolygott, látva, hogy a lányok mint elcsevegnek.

Az apja is be-bejött hozzájok s boldogság, fény, öröm derült ki a szobában.

- Látja nagyságos asszonyom, minden jó szava Miri kisasszonyhoz, egy nappal hosszabbitja meg a fia életét. Még talán meg is menthetjük. Ha tavaszig életben tartjuk, na, majd csak meglátjuk!

Hanem a remény, ez a leghatalmasabb bűvész, pirt fakasztott Dezső arczára, azt hinné az ember, hogy az egészség pirját. A családja azt hitte. Nyugalom omlott végig a kedélyeken, csendes, boldog nyugalom, a tengerhosszú, izgatott hetek után.

Miri eljött naponként, s fény derült ki a házban, ha csak megjött. Örvendeztek a fiú örömén, a beteg javulásán, ők pedig rajzolgatták a boldog jövő csalóka képeit, egy hajszálnyi vékony reményszálba kapaszkodva.

Dezső és Miri is számolgatták a heteket, napokat, perczeket. Ha eljön a tavasz, eljön az egészség, eljön a boldogság. Hogy végre nem áll semmi sem az útjokban! Egészséges lélekkel könnyen levetheti majd a vizsgálat terhét s aztán megnyílik ellőttük a mosolygós boldogság. Kéz a kézben, szív a sziven s élnek mámoros, víg, felhőtlen napokat!

Hanem ez a gonosz, szivtelen langyos, tavaszi szellő késik, késik egyre. Odakünn hull a hó, sivít a fagyos szél, s az ablaktábla czifra a jégvirágoktól. Messze van még az orgona virulása, az ibolya fakadása, a ragyogó, puha tavaszi napsugár! Messze!

Benn, a beteg ágya körül minden olyan nyugodt, olyan csendes. Miri mosolya, Dezső pirja, a lányok csevegése, az anyja aggódó tekintete, mind, mind olyan csendes, olyan nyugodt...

Hogy Hegyessyék megnyugodtak Miriben. Hogy ime még is csak bejut a familiába a leány. Hogy Hegyessyné egészen átváltozott, s csupa czukor lett a veszedelmes méregből.

Most már kedvébe jár fiának, az meg javul, javul egyre. Tavaszra már megesküsznek.

Tudja-e, hogy kezdik félremagyarázni a Miri jóságát. Ne higyjenek a Hegyessyék mézes-mázos szavaiban. Nagy intrikus az az asszony. Persze, most hizeleg.

Pedig csak tűri, mert félti a fiát. Önzésből van forrva annak az asszonynak a lelke.

- Tudod-e leányom, mit akart az az asszony? Gyalázat volt az, lányom! Hirbe fog az hozni, meg fog még az törni. Ne menj a kalitkájába.

És ment, és boldogok voltak nagyon. Egyre közelebb esett a tavasz, a puha, meleg tavaszi napsugár, a langyos tavaszi szellő! Majd megváltozik minden, leveti könnyű szerrel a vizsgálat terhét s a maga ura lesz, a maga ura, egészen!

- Hogy Hegyessyékhez jársz - félremagyarázzák. Hogy nem tetszettél az anyjának - tudod. Hogy miket eszelt ki az az asszony ellened, ma tudtam meg. Olyan tanácsokkal látta el a fiát, - eh tudják már az egész városban, hát végre tudom én is. Ez árt a nevemnek. Többet nem léphetsz be abba a házba, csak mint Dezső törvényes felesége. Tudod, hogy életemnél is többre becsülöm a becsületet, e nélkül az csak halál. Hát engedni fogsz. Nem, ne válaszolj. Nem tűrök ellentmondást. Megirod ezt Dezsőnek és ezzel vége. Jó éjt.

Csakhogy a nyugodtságot hasztalan parancsolja reánk az eszünk, hasztalan óhajtja a legjobb barátnőnk, a mindenünk, a kit szeretünk, a ki után epedünk; mert nem lehet azt nyugodtan elviselni, beteg ágyban, hosszú, téli délutánokon, hogy fetrengjünk a párnák között kínosan és messze tőlünk legyen egy lény, a kinek a közelléte a boldogság. Nem lehet azt nyugodtan elviselni.

Ugy érezte, hogy nem jön el a tavasz, soha, soha, hogy itt fog ő meghalni, egyedül, kínosan.

Ugy érezte, hogy el fog pusztulni nyomorult magányban, szerelem, boldogság nélkül.

A boldogság pedig nem más, mint belenézni a Miri ragyogó szemébe, mely szerelemről, életről, kedvről, mámorról regél. Aztán megszorítani azt a puha, jóságos kezet, melyen kék erek csillognak fel, és végig simitani, lassan, finoman, és az a bársonysimaság kéjes remegésbe hozza az ő beteg fosztó testét, és felcsillogtatja előtte a legragyogóbb álmait.

Nyugalom helyett izgalom, köhögési roham, vérhányás vette elő. És lehangoltság és kétségbeesés. Aztán szomorú lett ismét a Hegyessy-ház.

Pedig hasztalan küldöttek Miriért, az apja megtiltotta, hogy tudassák a lányával, és Miri a japáni szegletben sirt, törte a kezét szomorú kétségbeesésben.

Dezső anyja végleg megtört. Hát hadd legyenek egymáséi, csak maradjon életben a fia.

Dezső felugrott, megragadta az anyja kezét és mámoros örömben fuldokolva zokogta:

Még aznap este fényben úszott a Hegyessy-ház. Dezső a beteg-ágyban, boldogan, reménylő szívvel, húzta Miri ujjára a gyűrűt és suttogá:

Hasztalan ült már az ágya mellett Miri, hasztalan ragyogott a szemében a remény, a bátoritás, a vigasz, Dezső rosszabbul lett napról-napra. Érezte is, de titkolta. Ám látta azt mindenki, Miri is.

Egy délután egyedül voltak, s a lány odahajtotta a fejét a párnára s csókolta a fiút szerelmesen. Aztán suttogott neki édes, enyhítő szavakat a fülébe, örök, tiszta szerelemről.

- Nem halsz meg, itt vagyok melletted, őrködöm, ápollak. Egészséges lész és boldogok leszünk.

- Légy hát az enyém teljesen. Légy a feleségem, holnap, nem, ma, légy a feleségem, akarsz-e?

Hála s mély, beteges rajongás volt a köszönő tekintet és beteges önzés, és beteges epedés.

Miri szülei féltek ellene beszélni. Csodálatos elhatározás, de ha a lány is ugy akarja, meg a fiú is, most már nincs a szülőknek akaratuk, nincs, nincs! De meg nem is lehet.

A szobában nagy fényesség volt, csillogtanak a gyertyák s csillogott Mirinek is, Dezsőnek is a szeme örömben, boldogságban.

A lány odaült az ágy szélére, kezét nyujtotta a fiúnak s az simitotta halkan, finoman. Kéj ült ki az arczára, a piros, lázas arczára, ó de nem az egészség pirja!

És körülállottak a rokonok és meghatottan hallgatták, a mint szólott vala a lelkész:

- Tudjátok-e, ifjú pár, hogy törvény szerint nem lehettek egymáséi. Ifjú leányzó, akarsz-e áttérni a kedvesed hitére, mely ép ugy elismeri az egy Istent, mint a te vallásod, mely ép ugy szentnek tartja a tízparancsolatot, Istentől sugaltnak a próféták jóslatait, csakhogy jövendöléseiket betelteknek hiszi s elismeri, hogy a megváltó, ki érettünk elvérezett, Jézus Krisztus vala, dicsértessék is az ő szent neve!

- Hinni akarok a Dezső hitében - s ájtatosan rebegte: «Hiszek egy Istenben, a mindenható atyában!...» és véle rebegték a szent igéket a többiek is.

- Igéred-e most már kedves atyámfia, hogy ezentul Krisztus tudománya és parancsolatai szerint igyekszel járni az élet utain?

S Dezső zokogva borult arra a szerető, puha kézre, melynek alabástrom fehérsége felcsillogott a gyertyák sárgás fényében.

- Mária! keresztellek én téged az atyának, fiúnak és szentlélek nevében, ámen!

- Ime most már nincs akadály, ifjú jegyesek, hogy egymáséi lehessetek. A kik úgy szeretik egymást, mint ti, azokat az Isten is szereti s rátok küldendi áldását. Kezében van letéve az ember sorsa, ő a mi vigaszunk, ő a mi reményünk. Az ő szent nevében kérdezem hát tőletek, akarjátok-e holtig tartó hűségre esküvel lekötni a sziveiteket?

- Én Weltner Mária esküszöm az élő Istenre, ki Atya, Fiú és Szentlélek teljes Szentháromság egy örök Isten, hogy ezt a férfiút, kinek most kezét tartom, szeretem, szeretetből megyek hozzá Isten törvénye szerint feleségül, hozzá hű leszek és őtet holtáig vagy holtomig sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segitőtársa leszek, Isten engem úgy segéljen!...

És mondjad most te, ifjú vőlegény: Én Hegyessy Dezső - esküszöm az élő Istenre...

És Dezső tágra nyitott szemekkel bámult a levegőbe, eleresztette Miri kezét, kapkodott levegő után, elsápadt, meg elpirult, aztán mosolyogva visszarogyott párnái közé.

- Miért nem kérdezték meg tőlem, hogy szabad-e a beteget ilyen izgalomnak kitenni? kérdezte az orvos szigorúan. Aztán hozzátette: Szegényt, megölte az izgalom!

És Miri ott vonaglott nehéz fájdalmában, és a Hegyessy-házban mély, hangos bú omlott végig, s a gyászhír elterjedt a városban, a megyében, s három napig tartott a sírás, az asszonyok jajgatása. És ugy látszott, hogy a könytenger nem apad ki soha. Ott voltanak a temetésen mindazok, a kiknek csak jártányi erejük vala.

Ott hullámzott a menet a főutczán végig, végig, bezárultak a boltok, gyászba borultak a rokonok és idegenek arcza egyaránt, mert megdöbbentően szomorú volt a fiúnak is, a leánynak is a sorsa. Szomorú!

És jöttek a küldöttségek a hivatalos részvétet kifejezni. És nem virágos frázisokat mondottak. Megszólalt a szív, megszólalt az igaz érzés, elhallgatott az irigység, a gyűlölet, a kicsinyesség, az előtt a nagy, szomorú eset előtt.

És a Weltner-család összeforrott a Hegyessy családdal, egyek lettek a fájdalomban, ha már nem lehettek azok a boldogságban.

És évek teltek, évek múltak, de a Miri fekete fátyla még mindig ráborult halavány arczára.

Mikor mély gyászban végig sétált a főutczán, levette előtte mindenki a kalapját és ő fogadta az üdvözleteket, akárcsak egy élő Niobe!

- Nagyon tragikus természet! - mondták róla Dezső barátai, hjah, mert az idő a fiatal lélek fájdalmára enyhitő hatással van, s nem igen értik meg a Miri végtelen fájdalmát a maguk nyugodt egyszerűségükben.

A kávéház nagy sarok asztalánál már fogadás járja, hogy mikor veti már le Miri az ő szomorú fekete fátylát.

Meg vitatkoznak azon, hogy törvényes özvegye-e Miri Dezsőnek, mikor az még nem mondta volt el a maga esküjét?

Az idő elmossa a mély benyomásokat. Marad egy halk, zsongó hangulat, mely őszi napokon ha felujul, de a tavasz első mosolygó sugaránál elrebben, mint tiszta levegő-égben a szállingó füst.

Aztán telt az idő s eltünt a fekete fátyol is, a fekete ruhával, eltünt az idővel.

Mirit egy napon felkérte egy jótékony estély rendező bizottsága, hogy olvasson fel valamit.

A felolvasáson ott volt a Hegyessy-család is, meg egy fiatal orvos, a megyéből.

Aztán hogy, hogy nem, az a fiatal orvos azt olvasta ki a Miri szeméből, hogy remélhet. A Niobe-szobor életre kelt.

Nem volt valami nagyon vig az a lakodalom, de meg nem is lett nagyon vig a Miri élete.

Még vörös, álmos, kidagadt szemmel oktatni magántanulókat délig. Aztán ebédelni. Nehéz, teli gyomorral oktatni gymnázistákat estig. Aztán vacsoráink

Félig kábult fővel, félálomban, ágyban, homályosuló öntudattal elmélkedni az akaraton és képzelődésen, az értelem problémáin és az öntudaton. Elfujni a lámpát, s aztán aludni, nehéz, kínos álmot. A fojtott, tompa lélegzet fel-felhangzik az éjben...

Ugy a mint volt, csatakosan, beállított a tornáczba. A kopottas gyékényt, mely ott barnállott a pallón, erősen megrugdosta és benyúlott a törött ablaküvegen, gyujtófát szedett elő, s lassan becsoszogott a konyhába.

A szobában égett már a lámpás. Nyakig sáros volt mind a kettő. Az őszi kabát a fiún a gallérig csatakos, nadrágjáról késsel szedhették volna le a sarat. Apjának arczába is fröcscsentett egy pár cseppet egy elrobogó komfortábli.

Észrevették egymáson az állapotukat, de egy pillantásra is alig méltatták, nem hogy szóra. Odaültek az asztalhoz.

- Benn voltam Schlesingeréknél - szólalt meg a fiu. - Felfogadtak. Teljes ellátás, havi 15 frt. Egy fiu mellé. Áldott ember mégis a főtisztelendő tanár úr - látod.

- De kezet csak nem csókoltál? Ugy-e? Az tiltva van. - Na még, idegen kép előtt meghajolni? Háláld meg hálával.

Mind a ketten egyre gondoltak és mind a ketten kerülgették. Egymásra való tekintetből. Pedig ott állott közöttük az a jóságos öreg asszony, csoszogó lépteivel, mosolygó szemeivel, beesett arczával, melyen a tüdővész rózsái nyiltak.

Mint örülne fia szerencséjének! Mint hozná eléjük a meleg levest, friss czipót és a kövér libatöpörtőt fürgén kinálva, megczukrozva dicsérgetéseivel, jó szivével, szeretetével! Az egyiknek édesanyja, a másiknak felesége volt. Hol van? Egy hete, hogy künn nyugszik, az igaz, hogy nem messze tőlük, de mégis oly nagyon messze!

Az öreges ember odalép a rozoga almáriomhoz, s kihuzza a fiókját. A hol a friss czipó állott, hajh! most üres, nincs a ki gondoljon reájuk.

Megdöbbenve néz maga elé. A fiú felemeli szemét s oda kúszik édes apjához, átöleli, az meg rádől a vetetlen ágyra s kitör belőlük szivük nagy fájdalma.

Az édes otthon, a szerető család megoszlik, mert megbomlott a láncz, oda a mindnyájukat összetartó kapocs... Ugy elsírnak, úgy elzokognak kettecskén.

Mert mikor az uj nevelőt meglátta, az volt az első gondolata, hogy «be kár ezért a fiatal emberért. Hogy elhagyja magát. Igy csak nem ülhet az asztalomhoz!? Na majd!»

A nevelő úrnak igazán jól esett a gondoskodás, a fürdő, meg az uj toilette sötét fekete posztóból, mert gyászol.

Nagyon jól érezte magát Schlesingeréknél. Az úr is finom, előkelő, kivel öröm társalogni, hisz lehet vele Spinozáról is beszélni, bár mint mondja, ő nem tartja elég morálisnak Spinozát és csak a budhismusért lángol.

A nevelő úr később rájött, hogy mind kettőt csak a Mayer-féle lexikon révén ösmeri, de azért érdeklődik Spinozáért s végre is egy ember, a ki érdeklődik iránta.

De még ő nagysága is rá-ráveti szemeit, ha szerényen meghúzódva el-elmagyarázza egy-egy tanát prófétájának, kiért ugy lelkesedik, és kit ideálképül tűzött ki maga elé.

Egy ebéd után, a mint mindenről és semmiről csevegve nagy lelkinyugalommal szürcsölték a fekete kávét, odafordul csak egyszer az úrhoz és kérdi:

Az asszony arczán e szavakra végig vonaglottak az idegek. Égető gyűlölet sugárzott ki a szemekből és puderfedte arcza lángba borult. Mérhetetlen keserű boszuvágy és fájdalmas tehetetlenség képe volt. Kisuhant.

A nevelő úr azok közé az emberek közé tartozott, kik fiatalságuk mellett a meglett férfi benyomását teszik ismerőseikre. Gyermekkorában ifju, ifju korában férfi.

Az úr eldobta czigarette-jét, másikat gyujtott, végig vágta magát a hintaszéken s beszélni kezdett. Csak suttogott, de hangján végig rezgett az évek elfojtott gyűlöletének egy egész összhangtalan skálája!

- Tíz éves a seb, akkor még másodkönyvelő voltam a banknál. Ott laktunk az úri-utczában, szegényes kisszerű lakásban. Egész nap az irodában valék, az estéim nőmé voltak. De ő «unatkozott». A hogy a házasságtörést manapság megokolják. Unatkozott... Hisz ezzel minden meg van magyarázva! Meg van vele magyarázva, hogy a fiatal férj családi élete, hitvesébe vetett bizodalma, munkakedve, az ok az előretörekvésre, a szorgalomra, a társadalmi tisztességes emelkedésre - egyszerre hirtelen - süppedőbe sülyedjen, elszálljon, mint a buborék.

Nagyot fujt maga elé az illatos czigarettefüstből. A nevelő úrnak felvert képzeletében úgy tetszett, mintha a Vesuv füstölögne. Mennyi szenvedély, minő elfojtott keserv e hideg bureaukratában?!

- Unatkozott! - (s idegesen egyet rántott a vállán.) Mennyire szerettem! Harczba szállottam érette az édes anyámmal, kinek nem volt inyére, hogy elveszem, mert keveselte a hozományát. Hát biz a kevés volt: Semmi! Megvonultunk kicsi kis otthonunkban, s két, mód felett boldog évet töltöttünk. Ennek az emléke el nem fog pusztulni a szívemből soha! Aztán oda költözött mellénk, egy hónapos szobába, az az ember. Ráccsolt... erre az egyre emlékszem. S Melanie elfeledte küzdelmeinket, elfeledte azt a boldog két esztendőt, s odadobta magát egy katonatiszt ölébe, kinek a szép zsidóasszony elvégre is jó volt unaloműzőnek. Hitt szerelmes verseinek... Heinéből írta ki a szemtelen. Mikor rátaláltam, meg nem állhattam - még abban a hangulatban sem, - hogy keserűen fel ne kaczagjak! (S mosoly vonaglott végig ajkai körül.) Nézzen csak oda!

- Tíz éve áll így - suttogá! Nálam maradt azért a két esztendőért, de meg titkolni is akartam, bár idővel mindent megtudtak. Ah! kis városban!

Ezek a hidegen, suttogva mondott szavak tíz éves pokoli gyűlöletet meg fájdalmat regéltek.

Az úr egyhangúan szívta tovább czigarettejét s nézte a bodor füstfelhőket. Merengve, hosszan.

A nevelő úr megdermedve vette elő az illusztrált Goethét, nézte a képeket, de nem látott semmit. Csend.

Mikor az asszony bejött a szobába, a Vesuv ismét kialudt, az úr szemében az a régi kifejezéstelen kifejezés, minő tíz év óta, csak mintha glóriafény villogná körül sebhelyes homlokát.

Az asszony nem látta ilyennek; a hideg, bosszuvágyó, gyűlölködő ellenséget látta csak benne, kihez úgy oda van kötve, vaslánczczal, mint a gályarab a társához, s nincs szabadulás sehol!... sehol! Szabadítót! Szabadítót nekem!

- Hogy még mindig itthon van! Hjah, még csak fél három. Minő lassan halad az a mutató. - Terhére volt néki a levegő, melyet be kellett szívnia azzal az emberrel, kínzójával, hóhérjával egy szobában. Az a sebhely örökké szégyenére emlékezteti, valóságos pallos, mely egyre veri arczába a szégyenfoltokat. Brr! - hideg áram berzenkedik a vállán, az ajkai meg lázasan remegnek.

- Ma meg felhozta... A nevelő úrra nézett, kit szeretett volna megtépni ügyetlen, lomha kérdéséért. De az oly szende, ártatlan képpel ült az asztal mellett, s nézte a rajzot, melyen Faust hitvallását suttogja Margitnak, álmélkodva a gondolatok fenségén, kutatva titkos értelmüket, s elfeledve, hogy él, hogy most hol van, hogy csak az imént játszódott le előtte egy rémes, tragikus jelenet. Az élet nem kapta meg úgy, mint a költészet. Az első pillanatban még sejtette, hogy nagyobb fájdalmat lát maga előtt, mint a minő az övé, a mért elvesztette az édes anyját; hisz az ő fájdalma tiszta, szent, s nem fűződik hozzá semmi egyéb, csak egy kedves öreg asszony jóságának áldott emléke: míg ahhoz a másikhoz vesztett szerelem, fojtott bosszuvágy, ki nem elégített ambiczió és a pokol ezer ilyen szörnyetege! Ez a sejtelem ám végigsuhant a lelkén, simán, finoman, alig hagyott ott nagyobb emléket annál a gondolatnál, hogy... nem is gondolat az, csak félő érzet: az asszonytól. Az élő asszonytól! De csak az élőtől, mert a poesis Margitjához nem félelem, de meleg, érdeklődő delejes vágy vonzotta! S kisérte álmaiban, kisérte ébrenlétében. Margit, Borgia Lukreczia, Gabler Hedda, Nóra, Julia voltak kedvencz alakjai: vagy jobban mondva, ezekből állitotta magának össze: a nőt. S míg ő elmerengett csalfa Faust csábítgató szavain, a Margit naiv szerelmén, egy közönséges asszony, szóval egy igazi, egy élő asszony bosszankodó tekintete tapadt arczára, ki azt szerette volna tudni, hogy tud-e valamit, tud-e mindent?

- Ah, azért jobb lesz, ha megkérdezzük a főtisztelendő tanár urtól. Levelet irok hozzá, elviszi?

- Hiszen Tiborka kitünő előmeneteleket tesz! Különösen mostanság, az ön szakavatott és buzgó vezetése alatt. S megveregette a vállait a főtisztelendő tanár ur.

«Jövök. Gondoskodtál-e mindenről? Kezeidet csókolja szerető és örökké hű...»

Végig heveredett a divánján s kezdte gondolatjait rendbe szedni. Jól érezte magát. Mellszorulásai nem kínozták, étvágya rendes, és apját is segélyezhette.

Filozófiai tanulmányait, mintha abbahagyta volna, s nini, kedvencz Spinozáját megeste a por! Igen, az uj viszonyok, az uj levegő, az uj emberek, az uj körülmények.

Hátha az a ráccsoló katonatiszt tulajdonkép Faust-lélek volt? Az úr - lehet - nem értette meg, nem akarta megérteni, csak ő nagysága ismerte fel benne a lelket.

Heine is mellette bizonyít. Hisz Faust ragadozó kapzsisága, önző életkedve egészen jogosult. Igen, Spinoza mondja - és odalépett a könyvespolczhoz s elővette kedves könyvét:

«A bölcsek dolga - olvasta - e világ dolgait használni és annyit, a mennyit lehetséges, élvezni, magát mérsékelt és kellemes táplálék által erősíteni. A bölcseség nem a halál, hanem az élet szemlélete».

Igen, Isten mindenütt jelen van, az isteni mindig bennünk van, s mindig az isteni értelmében járunk el, ha tetteinket a jó iránti lelkesedés vezeti. Mi a jó? Az Istenben való élet. Ez lehet a czél, a jutalom és büntetéstől való félelem ettől meg nem tántoríthat.

A jóra való hajlam lelkünkből sarjad. Annak az embernek Faustlelke lehetett, nem, Fanstlelke volt, mely vágyott a legfőbb jóra és kereste azt. Lelkiismerete tisztaságát bizonyítja szabados fellépése, hogy a maga igazát karddal is megvédte.

Sajnálta az urat, de hitt a másiknak is a lelkében. Mert hátha? Nem olyan könnyen romlanak az emberek.

Talán volt abban a férfiban valami a költői, vagy a bölcsészi kedélyből, a mi meghódítá. Hisz az úr... a legjobb akarattal sem mondható... sarkasztikus, kínzó ember... Vág minden szava, szúr a tekintete.

A szalón felől léptek zaja hallatszott és Tiborka kiváncsian kérdé tőle:

- A szobalány nincs itthon, a szalon be van zárva, a mamának még mindig migraine-je van - szólott mikor bejött, s megnyugodva tanulta tovább Ausztrália földrajzi nevezetességeit.

Másfél óra mulva kulcscsattanás hallatszott, de mire Tiborka kiment, az előszobában már minden csendes volt.

Ha az úr, az a kedélytelen, szúrós és bölcsészi elmélkedés nélküli férfi lett volna a nevelő úr helyében, talán Tiborkának a szavára, hogy «az előszobában minden csendes», megértette volna, hogy közönséges históriát szemlél, melynek nem Margitok és nem Faustok a hősei és azok éppen nem a Spinoza elvein tépelődnek.

Eszmélkedik szájába rágott, felfedett igazsághulladékokon. De a finom megfigyelés, a látás intenzivitása néki nem adatott.

Hiszen ez a pár szó annyit jelent, mikéntha Verescsagin, megfestvén a harcztért, a milyen az egy véres harcz után, azt írja rá «melancholiával»: «A Sipkaszorosban minden csendes...» Minden csendes!

Mennyi eleme a tragédiának rejtőzött el Tiborka szavában: «Az előszobában minden csendes». Most már. Persze.

Teltek a napok, a hetek. A nevelő úr egyre belemélyedt philosophiai felfogásába s hozzá is kezdett egy értekezésnek a megirásához: «A Faustlélek jogosultsága az életben». Ő hitt ő nagysága Margitságában, Spinoza elvei alapján. Levezetésében és dedukcziójának erős és logikus voltában meg nem szünt volna kételkedni semmiért.

Lassanként hallatott is egyes megjegyzéseket a nő érdekében a férfi előtt, s az fel nem foghatta azok értelmét. Hát nem értette meg, hogy ez a nő az ő ideálizmusának a hóhéra? Hát lehet-e azt megbocsátani?

Csak a nihil, a semmi, a nirvána, a vég a csábitó s míg az megjön: élvezzünk, de a ki ebben gátol, azt leölöm, eltiprom, megsemmisítem, széjjel marczangolom, élve, lassan, napról-napra. Ez a kéj! Ez a büntetés!

Az a kékes láng, mi ebből a szunyókáló, de folyton égő parázsból kicsapna: megsemmisitené áldozatát egy pillanat alatt!

Nem tudta, nem ösmerte ezt a lángoló szivet - úgy látszik - senki, csak a nevelő úr! Csak ő előtte - természeti szükségből - hogy elvégre önmagát meg ne semmisítse, ha sokáig - még tovább elfojtódnék - megnyílott előtte.

Ha az az asszony ösmerné ezt a feneketlen gyűlöletet, melyet a közöny, a fel sem vevés, a mivel sem törődés leplez?!

De ki mondja meg ezt néki? Ki adja tudtára? Ahhoz előbb gyanu, vagy legalább annak egy-egy elröppenő árnya kell, hogy figyelmeztesse a veszélyre - még a jó barát, a tisztelő sem teheti, a minő a nevelő úr, - az a legkevésbbé sem.

Nem hitt a rosszaságában, nem hitt a bűnében; csak a merengő, szelíd, szép kék szemében, mely mintha azt suttogta volna: «Én ártatlan üldözött, én szegény áldozat».

Schlesingerék, mikor csak tehették, az estét a Szent-György-téri czukrászatban töltötték. Ösmerőseik, rokonaik társaságában.

A czukrászat a kisvárosi élet góczpontja. Itt itélnek élők és holtak felett.

Jutalmaznak és büntetnek, a hogy nekik tetszik. Irók a czukrászatba jönnek, ha a helyi lapban megjelent czikkük hatásáról személyesen akarnak meggyőződni.

A kaczér asszony hóditani, a férj kártyázni, az orvos páczienset fogni, az ügyvéd klienset keriteni, a mérnök megbizatást nyerni, de mindannyia idejár. Azaz, mindegyik typusnak csak egy része. A melyik benn van a cliqueben.

A többit, a betolakodottat, az idegent, a jöttmentet (mert annak nézik), - menten kinézik. Ez ellen ám nincs appelláta.

Édes kisvárosi esték! Ti nyugodalmas, csendes téli esték! Mennyi a poézistok, hogy vágyódom utánnatok!...

Hiszen csak ép e pillanatban villan fel előttem annak a sok hypokritaságnak, éretlen urhatnámságnak, toilette-mutogatás és megszólási-dühnek vigyorgó képe. Rémképek, de valók.

Mint vágja magát végig az a hadnagyocska a bársony díványon s fujja a czigarette-füstöt, mintha legalább is generális lenne! Minő nagy úrnak képzeli most magát, ő, középpontja a publikumnak, az asszonyok kedvencze, ő, a legdelibb, a legfessebb! Vagy az a másik, az a jogász, kinek kalapja ma nagyot hóditott a Főutczán, hisz az utczaszegleti boltossegéd menten rendelt egyet magának s a legközelebbi vasárnap délután, bizton olyanban fog ágálni ő is - a kávéházi frájla előtt.

Hát az a hatalmas helyi politikus, az a kövéredésnek induló agglegény, minő dühhel beszél szónoki sikereiről egy élemedett úrhölgynek, s dicsekszik 23 szavazatot nyert indítványával, mely Deák Ferencz bármelyik felirati javaslatával bátran kiállja a versenyt, ugy-e? Most biczeg be a legszellemesebb vezérczikkiró, s lesi czikke hatását, melyben Bismarcknak tanácsokat osztogat az «európai béke miként való leghelyesebb fenntartását illetőleg».

Nagy ész! S az asszonyok? S az a sok szellemes (- pikánsnak nem merem nevezni! -) kaland?! S az a társalgás, és magas erkölcsi szinvonal... «Elég! a példa fáj... kisvárosi czukrászat az!»

Schlesingerék is e társaságba jártak. Az asszony egyik dísze volt e körnek, a hol nagyon jól ismerték, jobban, mint a férje is, meg a nevelő úr is. Tudták, hogy szellemes asszony, de azt is, hogy szorgalmas olvasója a Pesti Hirlap szerkesztői üzeneteinek s nézetei is szerfölött hasonlítanak az azokban kifejtettekhez.

A Pesti Hirlap rövid egy év alatt «szellemes»-sé teszi a legizléstelenebb asszonyt is.

Melanie szorgalmasan merített ebből a forrásból. Délelőttönként - betanulja.

Ebben, az igaz, túltesz rajta a kis doktorné, a ki még szellemesebb, mert az a «Magyar Hirlap»-ot is átböngészi s úgy látszik, sikerrel.

Melanienak ösmerték azonban összes kalandjait is, és talán jobban, mint ő maga. Mert ez is a kisvárosi élet egyik vonása.

Végy egy csukát, s másnap tudja a félváros, hogy asztalodra egy czápa került. Haljon meg a nagynénéd unokatestvérének mostoha fia és el fognak halmozni részvét kifejezéssel.

Kisérj végig egy szép leányt a Fő-utczán, fényes délben, és este be fog koczogtatni valamelyik női szabó, hogy felajánlja szolgálatait a menyasszonyod toillette-jeihez, s az aranyműves, hogy «oferálja» igen olcsón a «schmukkot».

Ezeken az összejöveteleken állandó udvarlója Schlesingernének - a férje.

A szegény ember titkolni akarta helyzetüket, viszonyukat és a világ előtt adta a szerető, a megbocsájtó férjet.

A nevelő ur eleinte fel nem foghatta ezt, később hasznára akarta fordítani s egy este, a czukrászatból visszajövet, mikor az ur bejött a szobájába, hogy egy utolsó szivarkát csevegés közben elszivjon, ily szavakra fakadt a nevelő ur:

- Nem a bibliára, nem is Spinozára hivatkozom, lássa Schlesinger úr, hanem a józan, a tiszta, a belátó eszére, nemes, melegen érző szivére, melyet bizonyára meghatott egy mártirnő sanyarú sorsa, kit igazán elkeseríthet, fojtogathat, égethet az a látvány, melyet az ön szeretetreméltósága a társaságban, hidegsége itthon nyujt, és melyet ő sohasem érdemelt meg.

Az igaz, nehézkes, döczögős mondat volt, a mit mondott, de a szivéből beszélt, s ha szive lett volna az urnak, meghatotta volna.

Szegény asszony! Szegény áldozat! Ilyen ember vas jármát nyögöd! Szegény Margit te!

Ez a sok felkiáltó jel a nevelő úrnak egy-egy heves gesztusát jelzi, melylyel gondolatait kisérte, a mint fel s alá járt szobájában, még jó ideig.

De hátha igaz? Hátha az élet csakugyan ilyen komédia? Hátha a költők hazudnak? Ha az, sivár, kapzsi, száraz, szinjátszó és aljas? Élet, élet!

Ez a gondolat, ez a kétség félelemmé növekedett a lelkében és nem hagyta aludni.

Lázasan forgolódott ágyában, végre elkezdett számokat olvasni, egy, kettő három, ... negyven... száz... s elaludt.

A napok pedig multak, egyik a másik után, anélkül, hogy valami történt volna. Járta az iskolát, tanult, tanított, ennyi az egész.

Néha napján felkereste az édes apját, vitt neki valamit s együtt szomorkodtak a multakon.

Változás csak akkor állott be az életében, mikor a főtisztelendő tanár ur ajánlatára beiratták Tiborkát a táncziskolába és néki vele kellett mennie.

Eljött ugyan ő nagysága is, sőt a főtisztelendő tanár ur is eljárt, ugy tetszik, rendesen s ő nagyságával csevegett, de Tiborkára neki kellett felügyelnie.

Mert mi tűrés-tagadás, a nevelő urnak nagyon megtetszett a kis Pirike, az Ehrlich Pirike, a gazdag Ehrlich Pirike, s annyira el volt véle foglalva, hogy Tiborkára alig is vetett ügyet.

A táncztanitó bemutatta őket egymásnak, az első touron elestek mind a ketten s közös ügyetlenségük felköltötte egymás iránt érdeklődésüket.

Csevegni kezdtek s ugy találták, hogy nagyon jól érzik magukat egymás társaságában.

Alig is várták mind a ketten, hogy eljőjjön a kolonbamenés napja s egész este egymást bujták.

Rendesen a terem balsarkában ültek, hol háboritlanul szemlélhették a nyüzsgő-mozgó társaságot s cseveghettek félhangon.

A fiatal emberek, a nevelő ur jóbarátai megnyugodtak abban, hogy Pirike a másé.

Mikor beszélt, fényes szemepárja behatolt a nevelő ur beszédes szemein át, melyekkel a sugarakat felfogta, a lelkébe s ott forradalmat okozott.

Tulajdonképp blaustrumpf hajlamai voltak, fiatal éveinek romlatlan szentimentalismusával.

De hogy a nevelő ur ábrándképének megfelelhessen a leány, e kettőből kellett állania.

Ezt a nevelő ur nem is tudta, csak érezte, de el nem nevezte volna igy semmiképp.

A mi Pirikében vonzotta, tiszta, nemes, ideális lelke volt, s másrészt az a leányoknál nem mindennapi módon kifejlett érdeke a magasabb eszmék iránt.

Sokat tudott; ösmerte a «klasszikusokat», beszélt idegen nyelveken és magyarul is.

Az iskola nem vette el nyelvi érzékét, s a magyar nyelvet első mesterétől, dajkájától, mesehallgatás közben sajátitá el.

S a nevelő urat az is kellemesen érintette, hogy nem sértette a fülét az a sok divatos germanizmus, meg galliczizmus, melyekkel a modern fiatal leány chik-ből él.

A nevelő ur elmondta napi élményeit s kifejtette reflexióit, elpanaszolta multja bánatát, szive veszteségét, meg anyja gyászos halálát.

Ehrlich Pirike, a gazdag kereskedő lánya, úgy elmerengett a szegény ifju tövises életpályáján s ugy elörvendett napja kiderültén.

Megindultan köszönt Schlesingernének, mikor a kolonidő elmult s ment a gouvernante-jával haza.

A nevelő ur szivében is felderengett annak az érzése, hogy mennyit köszönhet ő asszonyának?

Nemcsak a kényelmes, uri életet, nemcsak azt, hogy módot nyujt édes apja segithetésében, de a mi mindeneknél édesebb: a Pirike ösmerését.

Ez az érzés azonban nem vált öntudattá lelkében, nem mintha mesterségesen elfojtotta, s talán azzal a gondolattal hessegette volna el: mihez vezet mindez?

Pirike csak az ő nőjének a képe, égből leszállt ideálkép, a kit tisztelni, imádni kell, s a ki olyan-olyan távol van mindentől, a mi földi, a mi salak...

Édes álmokat, édes ábrándokat, költői hangulatokat köszönhet ő Pirikének s ezért drága neki most az ő képe. S ezért tiszteli ő oly mélyen, oly igazán őnagyságát. Költői ábrándjai megalkotóját.

Kandalló mellett, csendes magányban, érzelmei hangot nyernek és e hangok verslábakban ugrándoznak; zűrös-zavaros képeket lát, gondolatok, képek, szinesek, rikítók ötlenek agyába... most mintha vörös lenne, majd lilaszinű, de barnásan lilaszinű, nem... angyalian fehér, duzzadó csipkediszszel, a mint végigdől a kereveten, künn halk zongoraszólam, s fekete frakkos deli ifjú, kalappal kezében, a hölgy előtt... megmozog... a nő? nem!... de mégis, mintha az... legyezőjével int, a férfi eléje térdepel s könyekben tör ki!

Fölébred, szemei könyben usznak, s odaül iróasztala elé s ir, ir, alig veti a betüket, keze csak úgy rohan, rim rimre visszacseng és mikor a vers kész, még mindig kábult fővel, megittasodva susogja maga elé a sorokat, érezve, alig megértve, érzelmeinek viharzó, tomboló hullámzásában.

A nevelő úr betévedt egy este (nem volt kolonnap) a Szent György-téri czukrászatba. A társaság együtt volt. Ő meghúzódott egy sarokban és ujságot vett elő.

Schlesingerné volt a soron. Nevet nem emlitettek, mindenki tudta, kiről szól a nóta. Az «uj esetet» tárgyalták. Abban mindenki egyetértett, hogy a fiatal főtisztelendő tanár úr csakugyan csinos ember. Csodálatos! Milyen szemei vannak mindig ennek az asszonynak! Hogy «kinézte a jó prédát.» Hogyan? «Még mindig?» Ah! kérem, hiszen pompás szinben van az az asszony. Remek menyecske az! Meg igaza van. A vén szarvas naiv hitében s irigylésre méltó butaságában megbízhat s csak nem engedi magát agyonkínoztatni. Nincs is joga a vén szarvasnak ahhoz. Nem az első eset s ő sem volt jobb annak idején a deákné vásznánál. Ki emlékszik a kis Gizikére, a ki itt szolgált ki azelőtt a czukrászatban, és a ki akkor utazott esetleg Pestre, a mikor a vén szarvas; bár akkor még fiatal kopó volt! Eh! a dologban csak az a bámulatos, hogy az a tisztességesnek látszó fiatal ember, az a szerény anyámasszony katonája, az a «vén majom», a hogy a levelekben czimezgették, postásnak állott be. Ő hurczolgatta a leveleket. A szobalánytól tudom. Ugy - hát leveleket is váltottak? Persze. De a legérdekesebb, hogy a vén szarvas a nevelőre bizta a kolon ideje alatt a feleségét, jóra! hiszen az meg úgy látszik érti a helyzetét...

A nevelő úr alig figyelt eleinte a beszédre, kezdett aztán egyetmást megérteni belőle.

- Na de hogy szállóban adnak egymásnak rendezvoust, ezt a baklövést nem tettem volna fel Schlesingernéről.

Nem nézte, hogy merre van a járó. Sárban és pocsolyában, csak előre, űzte hajtotta heves, izzó felindulása. Előre - - előre.

Hűvös, fagyos szél csapkodott arczába s szemeit elfutotta a könypatak. Felhúzta gallérját és nyakát vállai közé vonta. Hasztalan.

A házereszekről le-lehullott egy-egy kövér, vizes hócsepp, az egyik ép az ajakára.

Megrázkódott, aligha észrevéve. Gondolatai kinozták. Töredezett mondatokat suttogott maga elé, félve, fázva, remegve, ki-kitört belőle meghalt ideálizmusa, hatalmas fájdalma, s temette lelke nemességét.

Előbb, dühe győzedelmeskedvén, bosszúra, véres bosszúra gondolt. De a képzelete előtt felcsapódó véres hulla kijózanítá.

A nagy piaczon volt és érezni kezdte a fagyos szél borzongatásait. Visszafelé indult.

Hallgatni fog. Magába fojtja bánatát. Tűr. Nem! Ezerszer nem! Ezt nem lehet eltűrni.

Hogyan, egy nő, ki aljasabb Madách Évájánál a forradalmi jelenetben, mire annak a kegyelem?

«Tölts velem egy éjszakát, polgár!» szavalta hangosan s a kihalt utcza visszhangzott bele, a szél pedig gúnyosan felsivított: «Polgár! Polgárok!»

Beszélni fog, mint Jeremiás, meg fogja semmisíteni szavának erejével, a morál szépségeinek hatalmával, mint Spinoza tenné.

Ki ebből a Gomorából; kimenekül visszatekintés nélkül, ha a kietlenbe, a sivatagba jut is!

- Jó, hogy jön nevelő úr. Kérni akartam, hogy vigye el ezt a levelet holnap reggel a tanár urnak.

Bátortalan, gyáva félelem megerőtleníté. Elszállott a bosszúvágy, a szónoki erő, a morális felindulás, a leczkéztetési düh, elszállott minden - - minden - -

Végre a férfi is magához tért s képzelete előtt ott ficzkándoztak azok a megsemmisítő szavak, melyeket hallott s melyeket - válaszképp - elgondolt.

- Postillon d'amour nem voltam, nem leszek. Nagyságod mást is felhasználhat ily reám nézve lealacsonyitó munkára - - ha - mindenképen ragaszkodik hozzá - ha -

- Nem fog elijeszteni. Mindent tudok, most már én is tudom. A félvilág beszéli. Nékem is megmondták.

- Hazudtak? Igaz ez? Jó. Elhiszem. Adja ide azt a levelet. Ha Tiborkáról szól, ugy is elolvashatom.

Szerelemről, kínról, gályarabságról, megoldhatlan lánczokról beszélt, végig dőlt a diványon és zokogott, zokogott.

A sirás erősen hatott az idegeire s a bűnbánó Magdolnát látta maga előtt.

Megfogta az asszony kezét s megcsókolta. Az asszony tekintetében pokoli fény villant fel.

- Hallgatni fog, ugy-e? Hisz tulajdonkép bűntelen vagyok. A világ! Mit higyjen maga, a bölcs, az okos ember, a világnak.

Tudta, hogy férje jött meg. Megszorította, valamivel erősebben a nevelő kezét és fojtott hangon mondta:

Ezer uj érzéssel és képpel gazdagabban, nagy fájdalomtól, erős szégyenérzettől áthatottan.

Erőtlenül dőlt végig a díványon és a levegőben még érezte az asszony parfumejának illatát. Mohón szívta magába.

Éjfél elmult. Levetkezett, de nem tudott elaludni. Hosszan, nehezen lélegzett és erős fejgörcsei voltak. Behunyta szemeit s a levegőben fakó, szintelen alakokat látott s gúnyos, vigyorgásszerü hangokat hallott.

Hallgatni fog. Hisz ugy sem segithet a dolgokon. De azután? Mi lesz aztán? Itt maradjon? Ez lehetetlen. Megsérti lelke tisztaságát és Pirike becsülését bitorolná. Ez a pont az, hol megszünik az érdek és megszólal a becsület.

S mig ezen kinlódott, ajkai akaratlanul dadogták: egy-kettő-három - a képek egyre zavarosabbakká váltak - tiz - negyven - száz s elaludt.

Fejfájással ébredt fel. Az utczán találkozott Pirikével és együtt mentek az iskola felé.

Szerette volna megmondani, hogy minő nagy bánat nyomja a lelkét, de hogyan? Akkor mindent el kellene neki beszélni és lehet-e ezt a szűzi lelket ilyen gondolatokkal bepiszkolni?

Egész délelőtt szótalanul ült helyén, alig figyelve arra, a mi körülötte történt. Felelt is jól, de mindezt öntudatlanul.

Ebéd alatt is szótlan volt, az asszony, véle szemben, nem mert reá pillantani. Látta, hogy azt is megviselte az éjszaka. Szemei beesettek s homlokán az erek kidagadtak. Az úr észrevette és megkérdi okát.

Délután iskolából jövet, a főutczán, a Magyar király kávéház táján összetalálkozott a nevelő úr Pirikével.

A leány levertnek látszott, szokatlan melegséggel, mély érzésü hangon beszélt jelentéktelen dolgokról. Hogy minő szép himzésen dolgozik, hogy milyen kedves Jókainak Páter Péterje, melyet most olvas.

A nevelő úr érezte, hogy - mert ilyen jelentéktelen dolgokról ilyen szónokias melegséggel beszél - valami mondani valója van. Egyenesen megkérdezte:

Hiszen, talán, talán, ép őt illeti? Szeretné is, ha őt illetné, meg nem is.

Az ifju sziv megnyilatkozása ez; annak a csodás asszonyszerelemnek, annak a vak, nem számitó, de örökkön élő ösztönnek a bimbófakadása Pirikét is megérinté.

Ösztönszerüen vonzódott ehhez a hallgatag, félős kis komoly gyermek-emberhez, kinek minden varázsa ép tisztaságában rejlett.

Nem igaz, ne higyjétek, hogy szerelmet ébreszt a raffinéria, a dandy ravasz tettetése, a kiszámitott bók, az üres hitegetés, a csalárd fennhéjázó hányjavetiség. Nem! Csak elbódit pillanatra, mint az erős szagu parfume.

Az örök nőiséget csak a tisztaság ejti meg! Az a szerelem, mely két ellentétes nemü lényt lebilincsel egymáshoz üdén, erősen, őszintén, melegen, örökre, életre, halálra, csak üde, tiszta lelkekben fakad.

Pirikét, ösztöne sugallatára, igazi szerelem hajtotta a nevelő úrhoz s a nevelőt az a csodás, érthetetlen vak ösztön meg Pirikéhez.

- Csodás érzéseim voltak - beszélte a leány. - Mi kelté fel bennem? Nem tudom. Csak nem az, hogy délben, mielőtt asztalhoz ültünk volna, akaratlanul is meghallottam, miként alkudozik a nővérem kérője apámmal a hozományon? Ezer forinton veszekedtek. Az ember egyre a nővérem érdekeit hajtogatta, apám mintha csak pótkávéról beszélne, dicsérte nyakra-főre a nővérem előnyeit. Csunya beszéd volt, igaz. Ugy látszik, megegyeztek, mert a kérő nálunk ebédelt. Én alig tudtam egy falatot is lenyelni. Rosszul éreztem magam s szobámba siettem. Le kellett dőlnöm a diványra, s bár ébren maradtam, lázasan, fáradtan, - szédülést éreztem és rémképeim támadtak. Mintha közeli nagy szerencsétlenség fenyegetne, hangokat hallottam a levegőben, csodálatosan éles, csengő, fenyegető hangokat. Nevemen szólitottak és én ijedten ugrottam fel. Nem volt senki a szobában, csak az ablakfüggöny rezzent meg. Rémülve meredtem rá. Azt hittem, hogy emberfej volt és elállott lélekzetem, összeszorult a szivem. Nem emberfej volt, csak az ágyfő kiálló csúcsa. Ismét hangot hallok. Intett, védett, meg fenyegetett ez a hang. Mitől? Szakadásról, bánatról, szerencsétlenségről suttogott, mely érni fog. Engem? Kitől szakadok el? Kihez tartozom? Bánat ér. Miféle? Büntetnek? Miért? Hideg verejték gyöngyözött a homlokomon és fáradtan, erőtlenül töröltem le. Mély álomba merültem, melyből a szobaleány költött fel. Iskolába kellett mennem. Mi volt ez?

A leány melléje huzódott, lassan, apró lépésekben mentek, hogy idejük maradjon. Mindegyikük egyet akart volna mondani, s a torkukat fojtogatta a szó.

- Pirike édes, lelkem jobbfele, ne féljen, ne ijedezzen. Mitől tart? Szerencsétlenségtől? Istenem, micsoda szerencsétlenség fenyegethet bennünket azon az egyen kívül, hogy nem leszünk egymásé? De hisz egymásé leszünk! Hogy fogok dolgozni! Lázasan, erőtfeszitve, szilárdan, csak előre, előre; küzdeni fogok viharral, vészszel egyaránt. S eltelnek az évek, ügyvéd leszek és maga az én szerető feleségem. Egymásé vagyunk, egymásé leszünk. Bizzék a szivemben, miként én megbizom a magáéban. Nincs az a földi hatalom, mely elválaszthat magától. Soha, soha!

- Én édes mindenem! Bizom benned, mint Istenben. Tudom, hogy hű maradsz, mert tiszta a lelked, nemes az érzésed, nagy az eszed, erős vagy a küzdelemben. Egyszer csak a tied leszek, és te az enyém. Nem félek bútól-bajtól, ha látlak, ha szemedbe tekintek, mely olyan édesen, olyan bátortalanul néz rám. Nyujtsd ide a kezed, tekints reám bizton, bátran, nem hagylak el soha, soha.

Ha elmondták volna! Nem volt ám bátorsága hozzá egyiknek sem. Csak ott állottak, az utcza szegeletén, némán, merengőn nézve egymás szemébe, kiolvasva abból százszorszép szavakat. De hangra nem nyilott ajkuk. Némán váltak el.

A fiú meg ment tovább, tovább, ezer fájósan-édes érzéssel a szivében. Átkozta gyávaságát, megpirult önmaga előtt. Vágyott még egy utolsó pillantásra, és visszafordult. A lány ép akkor fordult be a kapunál, tekintetük találkozott. Mintha odanőtt volna a lába a földhöz, egy egész hosszú perczig nem tudott megmozdulni, nézett, nézett az ürbe. A leány eltünt. A lámpagyújtogató ép abban a pillanatban gyújtotta fel a gázlángot s a fény a szemébe csillant. Magához tért, s indult haza.

Hirtelen felujjongott. Hiszen ma kolonnap van s igy egy félóra mulva ismét találkoznak. Szaporázta a lépteit, azt remélve, hogy ezzel hamarább telnek a perczek. Most már egészen öntudatánál volt. Érezte, hogy hallgatása milyen nagy szerencse. Hiszen a legválságosabb napokat éli. Hiszen nevelői állását veszélyezteti becsületének érzése, és mi lesz vele azután, azután?

- A kolonba, - felelt a szobalány, - oda viszem Tiborkát. A nagysága meghagyta, hogy várjak ott addig, mig a nevelő úr utánunk nem jön.

- Igen. Nagyon panaszkodott. Meghagyta, mondanám meg a nevelő urnak, ha találom, hogy siessen haza, mondani is akar valamit.

Csak egy-két napsugár szegte át a szoba levegőjét, s a háttért megeste a sötétség.

Az asszony fehér pongyolája átcsillámlott a sötétségen: Ugy tetszett, mintha egy fehér folt, lomhán, hanyagul, odavette volna magát a jóleső feketeségbe.

A nevelő úr torkát fojtogatta valami. Felhevült, izgatott lelkére nyomasztó hatással volt az a fehér folt. Félt tőle, megremegett és bátortalanul lépett előre, egyet-kettőt. Aztán megállott és mint szárnyaszegett madár vergődött magára hagyottan. Várta a szót, mely kisegitse.

Meghatotta. Oda lépett a nőhöz és kezét nyujtá. Az idegesen megkapta s magához vonta. Leült mellé. Részegitő illat terjengett a légben. Felszívta, mint elbóditott lepke a mérges illatot, mintha levegő után vágyna, s fojtogatná valami. Panaszát bűbájos igézet követte, lázas sóhajt rémes fenyegetés. Véres képeket vert fel képzelete, a nőnek is, neki is, s bódult hangon, fejét veszitve beszélt hozzá. Kért, rimánkodott, és megeredtek könyei. Becsület, szerelem, évtizedes mellőzés, fojtott dűh, epekedés és őrült vágy szárnyra kaptak, hangot nyertek, ékesen, felcziczomázva, betanult frázisokban, hangzatos igékben. A nevelő úr alig értette, mindjobban elhült belé. Ki ez a nő? Nem értette meg a lelkét, csak érezte szenvedelme hevét, lüktető ereit, felizgatott képzelete őrült rohamát, lehellete fojtó melegét, mely közel, egészen közel arczát érintette, s hozzá tapadt hóditó mámorba ringatva.

A nő magához vonta és a nevelő érezte, hogy egyet fordult véle a világ. Elveszité öntudatát s csak egy nedves, forró ajk érintésétől ébredt fel. Lihegve felugrott, kiszakitá magát a nő karjaiból s villogó szemekkel menydörögte:

A nő lázas kaczagásba tört ki, melyet hirtelen, átmenet nélkül, csukló zokogás követett. Most már megértette.

Semhogy a világ szájára kerüljön ismét, hát fel akarta magát áldozni. Minő hetaera!

- Gondoltam erre is - szólt a nő. El akar árulni? Meg akar semmisiteni, őrült becsületességével, bamba naivságában, jól van, tegye, ha tudja. Kezemben van. Megmondom férjemnek, még ma, ebben az órában, hogy undok lépést tett ellenem s ő hinni fog, mert már gyanakszik, azt hiszi, hogy védelmezését tilos szerelem sugalta. Ah nem félek öntől, bamba gyerek.

A nevelő úr ugy állott ott, naivságában, ártatlan becsületességében, kidobva, kitaszitva, állásától, becsületétől megfosztva, megfosztva ép becsületes érzése miatt, mint a gyermekét, szeretteit vesztett Niobe.

Gépiesen gyujtott lámpát és szedelőzködött össze. Egy óra mulva már útban volt haza, a sáros, locspocs úton, atyja házikója felé. Szivét nem hasgatta fájdalom, arczát bátran, őszintén tartotta egyenest, tiszta nyilt tekintettel.

- Mi történt? - hörgé megtörve az öreg. S pillanat alatt végig álmodta a multat, s a kinos jövendőt, elgondolta, hogyan fogja nélkülözni a havi segélyt, s miből fognak már most ketten elélni?

- Az Örökkévaló mennydörgés, villámlás, s a hegynek füstölgése közepett mondá: és ne kivánjad a te felebarátodnak feleségét. Atyám, megtartottam az Ur szavát. Ez történt. Bűnös vagyok?

A Szent György-téri czukrászatban harmadnap élénk este folyt le. A szép asszony elkergette a nevelőt s kibékült a férjével.

Bámulatosan ügyes asszony. De ki hitte volna arról a bamba gyerekemberről, hogy férfi?

Tulajdonkép tetszett mindenkinek a történet is, a nevelő úr is, de azért egyhangú volt a megbotránkozás.

Ah! tudtuk mi ezt előre. Hiszen Schlesinger maga beszélte, hogy feltünően védi az asszonyt, persze, szerelmes volt belé.

- Jól tette, ha elkergette. Nincsenek ma már gyermekek! Schlesingerné kivágta magát a bajból, a főtisztelendő urnak egyszerre szabad lett az útja. Minő ügyes asszony!

- Te, szólt oda egy fiatal jogászgyerek a helybeli ujságiróhoz, nem gondolnád, hogy kieszelt csel az egész? Ahogy én ösmerem azt a nevelőt, nem képes az ilyesmire. Nincs abban vér. Hiszen őrülten szerelmes Pirikébe? Nem értem az egészet. Ennek háttere van.

Megérezte, hogy róla beszélnek és hanyag előkelőséggel üdvözölte a jelenlevőket.

Öt esztendővel az elmondottak után haza kerültem. A városkámban mindössze csak annyi változott, hogy itt egy uj ház, még pedig emeletes, amott uj kövezet tarkállik, a Szent-György tért út szegi át, a Nagypiacz meg ki van kövezve. Az emberek ugyanazok, kevesebb kedélylyel, még szárazabb hanggal, unalmasabb arczczal.

O! azok a kisvárosi esték! Még mindig hosszadalmasok, csakhogy nyáron a sétányon, télen a czukrászatban ölik el. A pletyka folyik, csakhogy most másokról. Az állandó szinház terve, a reáliskola épületének ujjáalakitása, a városház modernizálása: tervek még ma is! Azt hiszem, azok is maradnak örökké.

Schlesingerné is csak az, a ki volt: szép asszony. Hála Isten, a kendőzés művészete örök ifjuságot kölcsönöz a hervadó női bájaknak!

Esett az eső, mikor a városba értem. Utálom a kis várost, ha esik. A kávéház tele volt, a czigány valczereket játszott, s minden szám után tányérozott. Én a czigányt akkor szeretem, ha nekem huzza és ha magyar nótákat játszik: valczerei és tányérozása elkeseritett. Lángoltam a dühtől.

Egyszer csak egy ütött-kopott alak állott meg az asztalom előtt. A nevelő úr volt.

- Apám meghalt. Magamra maradtam. Pirike férjhez ment, és Schlesingerné él uri módon, boldogan. Én még boldogabban.

Szakálla megeresztve, szintelen ajkai, sárgás fogsora, borzas haja, kopottas felöltője, kifoszlott nadrágja, gyürődött ingelője azt sugták felém: a nevelő úr nem boldog! Nem igaz. A nevelő úr boldog!

Pompás állása van, iroda-vezető egy előkelő ügyvédnél, csak ugy kapkodják a legelőkelőbb, gazdag családok, hogy adjon órákat a nebulóiknak. Azt hirlelik róla, hogy kiváló szakember, társai bámulják jogi ösmereteit. Az igaz, hogy még nem vizsgázott, de annyit tud, mint egy egész vizsgáló bizottság. Sok pénzt keres. Boldog.

Sokat szenvedett, eltemette az apját és jelen volt a Pirike esküvőjén is. Kapott akkor ott a templomban egy fájdalmas pillantást, mely végig hasogatta szivét, veséjét. Apai kényszerről, anyagi kérdésekről, mély bánatról, illuziók haláláról regélt ez a pillantás. Ah!... Ez a pillantás majd megőrjité. Haza ment, kezébe vette véletlenül Schoppenhauert és be sem zárta addig, mig végig nem olvasta.

Mikor befejezte, felkelt, nem érzett szivében fájdalmat, csak ürességet, végtelen ürességet.

Élt eddig is, de nem tudta miért. Most már tudja. Az élethez való vágyakozás buta ösztön, az akarat, hogy éljünk, vak vágyakozás! Nos, hát élni fog.

Mig ezt nékem szaggatottan, zavarosan kifejtette, sajnálkozva, fájdalmasan fájó érzéssel néztem.

Aztán - minden czél nélkül, csak ugy szokásból, - ellene beszéltem. Egyre jobban, lelkesebben, azt akartam, hogy magam is higyjek benne. Mert hát az élet szép álom. Valósitsuk meg, legalább törekedjünk feléje. El a hitvány külsővel, az anyaggal, törjünk az ideál felé; előre, bátran nemesen! Tűzzünk ki magunk elé czélt, magasztosat, dicsőt és dolgozzunk. Oly édes a munka, ha nemes czél vezérel!... A nevelő úr odafordult felém:

- Igazad lehet. Azelőtt én is igy tanitottam, mikor Moliére «Tudós nők»-jét fejtegettem. Emlékszel? De tudod mit? Adj még egy czigarettet és hagyj engem élni.

A kosztadónéjuk jóságos öreg asszony volt, talán távoli rokonuk is, ki ugy szerette, ugy ápolta őket, mintha csak a saját gyermekei lennének.

Mikor estende ott készültek a másnapi leczkére a nagy kerek asztalnál, melynek végén a fia, - ki most Budapesten tanulja az orvosi tudományokat - szokott volt ülni, könyvbe, iratokba elmerülve - a jó öreg asszony csendesen könyezett a sarokban a kopott bőrdivánon pihenve. Hogy elröpülnek az évek! A fia maholnap kész, hazajön, megnősül és képzeletében már dédelgette is az unokáját...

A fiúk, a Schwarz fiúk, tanultak szorgalmasan. A nagyobbik, Béla, szorgalmas jó diák volt, mindent tanult, néha jelesre. Apja gazdag, de fösvény ember, a Schwarz-familia élő typusa: derék, becsületes, jóravaló, munkás, zsugori, mint minden Schwarz. Sokat adott a tudományra, de többet az érettségi bizonyitványra. Ez volt a vágya. Ha a fiai ezt a grádust elérték, hazavette a gazdaságba, idővel kivágott egy darabot a birtokból, megházasitotta őket és igy élt aztán tovább, minden Schwarz. Mifelénk nincsen szegény Schwarz, mind egyforma az, mint a tojás.

Már a hetedik osztályt jártuk, mikor hogy hogy nem, Schwarz Bélában egyszerre vegyész-szenvedély kerekedett felül. Vegyész-szenvedély egy Schwarz Bélában!

Az apja sehogysem foghatta fel, mikor az év végével Béla azzal állott eléje, hogy ő patyikus lesz, de azért magánúton leteszi az érettségit is.

Schwarz Béla patyikába került, szenvedéllyel dolgozott, szorgalmasan tanult, jelesen vizsgázott, kitünő érettségit tett s Budapestre került két éves kurzusra.

Tele volt a szobája vegyi szerekkel; a fiú gazdag ember, milliomos akart lenni egy csapásra és felfedezésekre tört egyre.

Került minden társaságot, még a fiúk közt is egyre magába zárkozott, hideg ember maradt, álmainak élt, ábrándjainak; gazdag és irigyelt ember vágyott lenni, vágyott Edison hírnevére, éjjeleket töltött könyvei és szerei mellett. Nappal a laboratóriumokban dolgozott. Tanára sokat tartott felőle. Nem értették.

Mikor elnyerte az oklevelet, már kétszer tartott akadémiai fölolvasást, egyre nagyobb számban jelentek meg szakdolgozatai, külföldi lapokban is.

Atyja érette jött, még mindig nem tudott belenyugodni fia pályaválasztásába, mert a fiú egyre csak pénzt költött, sokat, a vegyiszerek, tudományos könyvek sokba kerültek, s nem keresett semmit.

A fiú csak azon föltétel mellett volt hajlandó, ha kényelmes helyet kap, éjjelei szabadok lesznek, hogy tudományos buvárlatait folytathassa. Persze csekély fizetést húzott, de az öreg ebbe szivesen beleegyezett. A kevés is valami.

Igy került ismét vissza városába, a régi ösmerősök közé, hol nagyon dicsérték, nagyon szerették, tisztelték, imponált a tudományával. Az orvos és gyógyszerész-egyletben bizottsági tag lett és lelkiismeretesen eljárt a dolgaiban.

A vidéki tudományos élet más jellegü ám, mint a fővárosi. Ott mindennel vagy nagyon hátra, vagy nagyon előre vannak.

Olyan szerencsétlenek voltak kartársainak bókjai, hogy észrevette belőlük mit sem tudásukat.

Levélváltásban állott tanáraival, számos külföldi szakemberrel, s kisérletezett egyre-egyre.

A gyógyszertárban sokan megfordultak; Schwarz Béla alig ösmert valakit, a nőket elvből kerülte, félt a szerelemtől, az nagyon lefogná és neki nyugalom kell, nyugalom.

Egy hideg deczemberi reggel boldog mosolylyal lépett a gyógyszertárba. Arczán az átvirrasztott éj nyomait elpalástolta a lelki öröm el nem leplezhető kifejezése.

S hosszan fejtegetni kezdé előtte, hogy sikerült a mesterséges szént előállitania. Örült a sikernek. Franczia nyelven fogja feldolgozni és beküldi a franczia szaklapnak.

Milyen boldog lesz tanára, Lengyel Béla nagyságos úr, kinek nagy része volt a sikerben, mert ő vezette egyik levelében a helyes nyomra.

Jó kedvvel fogott munkához. Ki-kinézett az ablakon, s uram fia! szóba állott az emberekkel is. Elcsevegett a doktorokkal, kik be-benéztek egy pohár vegyesre, s mindenkinek elfecsegte nagy sikerét. Nem egy ember megirigyelte, de mindenki gratulált hozzá.

A gyógyszertárban ilyenkor volt a legtöbb dolog. Az emberek jöttek-mentek, délfelé már szép asszonyok is bevetődtek egyért-másért, hogy a sétából vigyenek is haza valamit.

Szép leány volt, nagyon szép leány, Schwarz Béla ezt önkénytelenül is észrevette.

Izgatottan állott az üvegajtó előtt. Délfelé járt az idő, a városi előkelő közönség ott sétált fel s alá a gyógyszertár előtt ünnepi lassusággal.

Széles, fehér, földig érő cziczával a nyakukban, hangos társalgás közben mentek udvarlóik kiséretében a hölgyek.

Muffját a tiszt urnak átadva, kecsesen tartotta fel uszályát és mosolyogva bókolt az örökifjú alispánnak.

A Fejérlányok egyre mutogatták fogaik csillogó fehérjét. Gyönyörű fogaik voltak!

A Weisz kisasszony a törvényszéki elnök kiséretében tüntetőleg haladt a járó másik felén, mig anyját a fiatal főispáni titkár kisérte.

Hjah! Az apja a rabok élelmezését bérli, s ösmeri is az urakat, a zsebében van az egész vármegye.

Bizonyos, hogy ez a zajongó, lármázó, kipirult sok szép asszony és bájos leány, udvarlóik és imádóik kiséretében, a mint végig járják megszokott sétáikat, bókolva, kaczagva és köszönve, festői szép látvány, a kisvárosi élet hű képe.

Igen, ilyen üres, léha, semmitmondó, nagyzó és feszelgő a kisvárosi élet, mindenütt, sehol sem más, legalább Schwarz Béla azt hitte, sokáig, máig.

Ebben a pillanatban családja haladt el az üvegajtó előtt s fiatal unokanővére.

- Ugyan ne törd magad olyan nagyon; jobb lesz, ha az egészségedre, jövődre is gondolsz. Önállósítanod kell magad, nősülj meg.

- Ah érdekel? Ezt szántam ép neked. Melanie, Klein Jeremiásnak, a bankigazgatónak a lánya. Jó parthie és szép leány. Jer el holnap, bemutatlak. Béla, ugyan ne medvéskedj. Na - egy-kettő - tehát eljösz?

A másik pillanatban már megbánta, de a szó kisuhant a száján és köti, kötelezi.

Mi lehet ebből, mi veszedelem? Semmi. Elmegy, bemutatják, megösmer egy szép leányt, elcseveg véle és vége.

Ellus nem hitt már jöttében s bosszús volt. Mikor meglátta, elébe szaladt, csak úgy czipelte magával be a nagyszobába, egyenesen Melaniehoz. Bemutatta és ügyesen magukra hagyta őket.

- Látásból rég ösmertem önt, uram, már párszor vásároltam is patikaszereket és nem vett észre. Ön, úgy látszik, álmadozó. Hallom, hogy a könyveket s műszereit bujja. Olvastam a Pesti Hirlapban, hogy felolvasott az Akadémiában, de olyan tudományos czim alatt, hogy még azt sem voltam képes végig olvasni. Tulajdonképen engem minden érdekel, a mi csak egy fiatal leányt érdekelhet, de nagyon sokat nem értek. Rosszul vagy keveset tanitottak. Aztán lássa... de ön nem figyel rám.

- Kisasszony, bámulom ajkainak forgását. Én nem tudok beszélni. Az az tulajdonképpen csak bizonyos dolgokról. Nagyon egyoldalú vagyok. A vegytanon kívül mi sem érdekel.

- Na pedig én ahhoz semmit sem értek. Akkor pedig miről beszéljünk, ha önt e kívül mi sem érdekli?

- Köszönöm. Nem kérek belőle. Bocsánat, hogy ilyen ellenszenvet mutatok iránta, de tanulni nem szeretek semmit. Boldog vagyok, hogy már nem kell tanulnom. Bízom az életben. Tanítson az.

- Ne kívánja azt kisasszony. Az élet csak nagy fájdalmak, nehéz megpróbáltatások árán tanít.

- S aztán? Vágyom a fájdalmakra. Sohasem fájt semmim. Hadd érezzem egyszer a fájdalmat is. Képzeletemre már a vágy is hat.

Lázban égett. A lány beszédes szemeinek tüze megeste felhevült idegeit és teste vágytól remegett. Mereven figyelte Melanie húsos ujjainak ugrándozását a zongora billentyűin s mintha érezné azoknak puha finomságát, rátapadt a tekintetével. Szive hangosan dobogott s idegesen pödörte bajuszát.

Az csak bambán nézett reá, nem tudta, mit akar, nem értette, hogy mit kérdez tőle s önkénytelenül biczczentett egyet a fejével, öntudatlanul, mig gondolatai összefutva repdestek szélső tájakig, meg vissza, vissza.

Lélegzete megakadt, fojtó fulladást érzett a torkán és kiment a tornáczra, hogy a friss levegő felüdítse.

Főfájással ébredt fel. Levert, nyugtalan, ideges napja volt. Minden terhére esett, a nagy szilánkokban hulló hópelyheket gyűlölte, mert elvették a téli nap ragyogását, s megrontották a délelőtti korzót. Ott állott az üvegajtó előtt s maga elé merengett. Sok dolga lenne. Leveleket kellene írnia Budapestre tanárához, s az akadémia titkárához. Dolgoznia kellene az értekezésen, s úgy érezte, hogy lenne néki még más valami dolga is. De mi? Hasztalan törte rajta a fejét.

Bántotta valami! De mi? Tanakodni kezdett magával. Tehát - jól mulatott, Melanie szellemes, anyja meghívta, ő akkor örvendezett. El fog menni. Elvégre, ha elvenné? Ella is így tervezi. De elvei? «Csak szerelmem tárgyát vezetem oltárhoz.» Igy fogadta fel naplójában. Ugy is fog tenni. Szereti-é Melaniet? Már?...

- Hát hogyne? A medve felébred téli álmából. Hogy csillogott a szemed, hogy rátapadtak a Melanie csókos ajakára. Béla, tegnap nekem is tetszettél. Olyan jámbor képet vágtál, mintha hatot sem tudnál olvasni. Kleint, az öreget, férjem megdolgozta. Hogy kapott rajta a vén kupecz. Persze, közénk jutna. Nem figyelted meg, ugy-e, az anyádat? Boldog volt. Meghívtak magukhoz? Menj el, még ma. Küldtél már virágot?

- Medve! Károly, rendeljen egy csokrot s vigye el rögtön Kleinékhoz. Hát ezt se tudod? Te, nagy bamba vagy te, hallod. Aztán tizenkettőkor elmenj.

- Mi bánt? Érezted, hogy tenni kellene valamit. Virágküldhetnéked volt. El kell menned.

Délután erőlködve, de végezte dolgait. Aztán mindjobban belemelegedett, éjfél volt, mikor lefeküdt. Boldogan teltek napjai.

Irt tovább, szorgalmasan, s halasztotta a látogatást egyik napról a másikra.

Szombatra kitisztult az idő s délben Ellával elment. A mama nagyon udvarias volt, folyton beszélt (tizenötéves történeteket). Melanie zongorázott, ott marasztalták ebédre is.

- Kit vádolsz? Engem? Azt akartam, hogy megszeressétek egymást. Vagy úgy - -

- Igen, emlékezzél Kleinné viselkedésére. Ugy bánt velem, mint macska az egérrel. Azt hitte, hogy kelepczében vagyok s nem menekedhetem többé, s játszott. Bántó az udvariassága.

Ella megkisérlé ezt a bántó udvariasságot felidézni emlékezetében, de nem tudta.

- Eh, szavak azt nem fejezhetik ki. Minden. A beszéde, a mozdulata, a maga mellé ültetése. De Melanie is. Biztos a hóditásában s kaczér a modorában.

Nem szólt Ellához s ismét elment. Csak Melanie volt otthon s nagyon hidegen fogadta.

Ép akkor Nórát adták Budapesten, s a lapok azzal foglalkoztak, Melanienak tetszett a sujet-je, de a vége nem elégitette ki.

Lelkesedten beszélt Ibsenről s eszméiről. Kimutatta a Noratypus fejlődését, az Ifjuság Szövetségének Selmájától kezdve.

Elnyomott, elfojtott szenvedélyről, a női hűség idealizmusáról beszélt, s mire elvégezte, azt látta, hogy ép az ellenkezőjét mondta annak, a mit akart. Melanie nem vette észre.

Untatta a dikczió. Zongorához ült. Apró Chopin darabokat játszott s Béla lelkében édes érzések hullámzottak.

A levegőben apró amourette-k játszadoztak s üde kellemes szellők illatát érezte.

Mindez ingerelte Bélát, izgatta, hatott a képzeletére s nem értette meg a lányt.

Ő maga csodás változáson ment át. Még jobban magába vonult, pedig gyakran járt társaságba. Városszéltében beszéltek közeli eljegyzéséről. Csak ő nem gondolt reá, meg Melanie.

Ezalatt semmi sem változott. Csak akadémiai értekezésével készült el s a Budapestre utazást halasztotta napról-napra. Pedig meg kellett még beszélnie a forditóval, a kiadóval is az ügyet. Azonban érzésvilágából nem akart, nem tudott menekülni. Ez a kínzó, fájdalmas, bántó töprengés lekötötte.

«Szeret-e Melanie?... Én imádom. Érzem, hogy nem szeret, nem szeret. Pedig milyen kedves, milyen édes. Hogy néz reám merengő szemeivel, mint fintorgatja orrát, csapja le ajkait nagy durczásan az édes, ha szólok hozzá jelentéktelen, egészen jelentéktelen dolgokról. Ó, ha beszélni tudnék. De nem tudok. Olyan bamba, járatlan, együgyü vagyok. Igen, együgyü.»

Ez nem vegytani megfigyelés, jó uram, hogy kerül ez a H₂O mellé? Schwarz Béla nem lírai költő. Egyszerü nyelven irja le szive hullámzó fájdalmát, esengő tépelődését, bántó kétségeit.

Ella tanácsát nem merte követni, nem merte most, mig értekezésével nem kész és felfedezésének sorsa nem dőlt el.

Neki feküdt hát a munkának s dolgozott hajszában, lázas izgatottság közepett és mikor kész lett véle, egyenest Pestre ment.

S mikor az utolsó mondat is elhangzott, a tanár gondolkozó arcza átszellemült s ünnepélyesen mondá:

- Ne köszöngesse, nekem kell köszönetet mondanom a nyujtott élvezetért. Ez fenomenális siker... fenomenális siker. Tudja mit? Küldjük meg a franczia akadémiának is.

Az nap, mikor az ujságok rövid három sorban megemlékeztek az Akadémia III. osztályának üléséről, - mondván: «Az ülés első pontja Lengyel Béla tanár felolvasása volt, ki Schwarz Béla értekezését mutatta be. A fiatal tudós a szén mesterséges előállitását illetőleg nagy horderejű vegytani felfedezést tett, értekezését az akadémikusok megtapsolták.» - Béla az ujsággal zsebében, ünnepélyesen öltözve, felkereste az öreg Kleint.

Az öreg Klein végig nézte ezt az elfakult-elkékült, dadogó embert. Segitett rajta.

- Én? Szivesen, szivesen. A leányom persze szereti, mondta már önnek, értik egymást?

- Köszönöm, édes, édes Klein ur, beszéljen véle, mondja el, mondja el, mint szeretem, Klein ur, köszönöm.

- Melanie, mondta az nap ebéd után Klein ur a leányának, Schwarz Béla megkért.

A leány megértette ebből, hogy szülei szeretnék a házasságot. Kedvetlenül, durczásan ment be szobájába, magukra hagyva szüleit.

A mi bizarrt, excentrikust csak meglátott Huzella boltjában, azt mind megvette s teliaggatta véle a szobáját. Első pillanatra kellemetlen hatást tett ez a czifra papagály-fészek. Annak látszott. Sárga és kék szin uralkodott benne, a falakon a sötét vörös.

Melanie végig dőlt hintaszékén és gondolataiba merült. Mérges, kesernyés gondolatai, mint a mákonyillat megesték idegeit.

Romlott lelkivilága, cynikus gondolkozás-módja uralkodott egész phyzikumán.

Ha görögtűz lett volna kéznél, lefüggönyözött szobáját azzal világitotta volna be.

Életkérdés előtt áll s mint George Sand valamelyik hősnője, hangos monológba kapott.

Sokáig maga sem tudta, hogy az az együgyü tudós ilyen szenvedélyt táplál magában. Utóbbi időben észrevette dadogásán, kidülesztett szemén és merev tekintetén.

Eregette a füstkarikákat. Kis szobája megtelt kékes füstfelhővel és ő nézegette azok illanását.

- Ehhez a vegytanhoz? Brr! Együgyü mozdulatai, bamba járása, szűkszavúsága ellenszenvet kelt bennem. Nem gyűlölöm, csak közönyös vagyok iránta. S most pedig... Nem! Férjemet szeretni, imádni akarom. Le akarok előtte borulni, s rimánkodva kérni, hogy szeressen. Langyos szeretet nem kell. Limonádé, kaviár. Brr! Szegény flótás! Vegytanának él s családapa lenne. Ha ezt az embert alsó ruhában látnám, érzem, még gyűlölni is tudnám. Nincs benne semmi férfias, hősi erő és izom, test és vér hiányzik belőle, nem kell, nem kell. Mamlasz ember, punktum. Nos hát, nem kell!

Egy kaczér sugár szines harisnyáján játszadozott és ő ringatta a lábát, hogy a megtört selyemfény csillogásában kéjelegjen.

Ragyogó szineket látott, fényes egyenruhát, dagadt mellkast és hatalmas karokat. Imádta igy titokban az egyenruhát.

Szemei felcsillogtak és ajkai idegesen rángatóztak. Arczát elöntötte a pir.

- De Melanie, szólott hozzá komolyan az apja, Melanie, ez bolondság. Schwarz Béla kitűnő férfi, gazdag, előkelő, s te boldog s büszke lehetsz.

Schwarz Béla iszonyú fejszaggatás közepett lépett be az öreg Klein irodájába másnap.

- Kedves Schwarz úr! Ajánlata nagyon megtisztelő, de leányunk még nagyon fiatal, tudja mit, várjunk. Mához egy évre, talán, tudja mit, várjunk.

Ella elérzékenyült, látva, hogy a jó fiú ugy is meg van verve. Vigasztalta, bátoritotta.

Béla meg is nyugodott. Várni fog és jár oda abba a kis csecse házba tovább, napról-napra, hónapról-hónapra, még egy évig. Remél is, vár is, tovább, tovább. Kínos napok voltak ezek.

Melanie büszke volt, hideg, kegyes, jóakaró, néha kedves, többször gúnyos, sohasem érezte azonban a szegény fiú azt a bátorító, jóságos mosolyt, mely a kedves szeméből a szivhez szól.

Teltek a hónapok és ismét őszre fordult. Sáros locspocs időjárás, a séták megszünőben, a szinház bezárva, ha néhanapján egy-egy estély, különben unalmas napok, unalmas esték.

S Béla várt, türelmesen várta a leány mosolyát, mely bevilágitson a szivébe.

Naplóját könyzápor között irdogálta esténkint. Gyámoltalanságában még jobban elidegenitette magától a leányt. Ideges volt, izgatott, napról-napra jobban-jobban.

Egy este, bekeleti, hűvös este, sietős léptekkel vágtatott át az utczákon, Melanieéktől hazafelé. Billegett a felhevültségtől, mikor felöltőjét lecsapva, lámpát gyujtott és végig vetette magát a diványon.

Melanie bálba készül. A tiszti kaszinó első estélyére elmegy. Foghegyről vetette hozzá, hogy igyekezzék meghivót szerezni, ha el akar velük menni.

- Uj ismeretség kell neki! - dadogta a boldogtalan. - Igen, uj ismeretség, megúnt labda vagyok, el akar hajigálni, elűzni, eldobni. Büszkesége, férfiúi önérzete elszállott, eltünt. Érezte, hogy elmegy másnap a tisztek közé, meghivót kunyorálni s frakkot csináltat, bálba megy, a Melanie kedvéért.

Mint a megvert kutya, mely meglapulva, megijedve, fájdalomtól kínoztatva kúszik a földön, a sarokba, a sötétbe... ugy Béla is. A bál fénye bántotta, a vigalom zaja kínozta, lelke nyavalyája megeste gondolatainak tisztaságát. Zavaros, szürkés barna képeket látott a levegőben. Félt is tőlük, eltünt hát a mulatók közül, belevágta magát egy mellékterem rejtett zugába, hová csak halk zenehullámok keringőztek el és édes ábrándokkal nyugtatták meg felzavart lelkét.

A polgármesterné ott keringőzik egy hatalmas athléta karjai között, a kitől, csodák-csodája, nem kérte számon a nemeslevelét. Miért? Mert hát ő itt a népszerü polgármester felesége, s nem ráczkevei, nagy ráczkevei, kis ráczkevei, hét szilvafás ráczkevei Ráczkevei Zsuzsanna de Ráczkeve.

Amott a kisváros egyetlen baronesse, egy polgári származásu, de fess huszárhadnagy karján lebeg tova s édesdeden mosolyog a hadnagy úr esprit-jén.

Itt a Béla nővére, a bűbájos Pólika ül méltóságteljesen, valóságos udvart tartva maga előtt. Ni, hogy fáj a lelke a Herminának, meg a Stefániának, meg a Juliának, meg az Irénnek a Pólika ujabb és ujabb hóditásain. Hja, de Pólikának negyvenezer forint a hozománya! Nagy sor ez!

Béla mind e sok érdekből csak azt látta, hogy Melanie, egy rejtett falszéli sarokban, fogadja egy fiatal hadnagy udvarlását.

Az a hadnagy ez, a kivel az utczán már gyakorta találkoztak s a ki jó hosszan utána nézett Melanienak, mikor elhaladtak előtte. Az a hadnagy ez, a kiről Melanie megjegyezte az anyjának:

Most is mosolyog, egész arcza, minden izma mosolyog és minden mosolygása mérges tőr szúrása Béla szivében.

A hadnagy hőstetteiről regél. Az igaz, hogy szerény formában, mintha egy idegen tiszttársa kalandjait beszélné el, de helylyel-közzel megfeledkezik a személyekről és érthetővé teszi, hogy kiről szól a mese. Desdemonát is kalandjaival ejtette meg Othelló.

Ella egy fiatal kapitány karján kaczérkodott. Férje, a gyűlölet és féltékenység kifejezésével arczán, ott lábatlankodott körülötte. Ella szerette volna lerázni a nyakáról a férjét, csakhogy háborítlanul cseveghessen s egy pillanatra ismét szabadnak érezhesse magát. Olyan jól esik majd aztán az édes otthon, nyugalmával, melegével. Szerencséjére meglátta Bélát, amint megtörve egy oszlophoz dőlt.

- Édesem, vigasztald Bélát. Lám, milyen kétségbeesett Melanie kis kaczérságán. Nincs csúnyább a féltékenységnél, ugy-e kapitány úr?

Otthagyta, s Bélához lépett. Nem tudott véle beszédbe elegyedni. Feleletei zavartak, érthetetlenek voltak. A feleségéről beszélt!... Mi lelte ezt a fiút?

Másnap reggel látszólag nyugodtan találta. De csodálatos, egyre a feleségére tett czélzást s a legmelegebb beszélgetés közben bocsánatot kért, hogy a feleségét kell meglátogatnia, felöltözött és elment Melanieékhoz.

Melanie is észrevette azt az édes, gyöngéd hangot, melylyel hozzája szólott, azt a beczézgető dédelgetést, melylyel iránta viselkedett, mely kissé sok volt, kissé túlságosan bizalmas. S ez meglepte.

Figyelni kezdett reá. Az ebédnél is gyanusan viselkedett és mikor rá-ránézett, zavarosak voltak a tekintetei. Mi lelte ezt a fiút?

Ella rémülten védekezett, de a jelek ellene mondtak és megmondta az apjának.

Egyébről sem beszéltek. Este a czukrászatban általános sajnálkozással fogadták s tárgyalták.

Otthon ült a szobájában, a kis pamlagon s az «Ezer egy éjszaká»-ból olvasott fel meséket, hangosan, s beszélt édes önfeledtséggel egy kedves kis alakhoz, kit oda képzelt maga mellé.

- Figyelj ide, édes kis gyöngyvirágom, most uj mesébe kezdek. De nem fáradtál ki? Hallgatsz reám aranyom? Igen? Nos hát, a kis púposról szól a mese. Volt egy indus királynak egy kis púpos szolgája, egy udvari bolondja, a ki sánta is volt, de igen jó lelkű ember...

- Áh, igen, éppen méltóságodat keressük - szólt a két úr egymásra nézve.

- Nagyon sajnáljuk, hogy ily kellemetlen hírt kell méltóságodnak átadnunk...

- Kellemetlen hirt? Kérlek édes angyalom, menj be a szobádba, rögtön felkereslek. Uraim, méltóztassanak addig helyet foglalni, csak elkisérem ő nagyságát.

- Gróf úr, megbizásunk van, hogy méltóságodat a közkórházba elkisérjük. Kérem, ne méltóztassék ellenállásával szolgálatunkat megneheziteni.

- Én nem, de megbizásom - hivatalos rendelet - csak megfigyelés czéljából - - - Zárt kocsi vár reánk a kapuban. Ha tehát méltóztatnék...

- Legalább engedjék meg, hogy a grófnőhöz siessek... Ah, itt jő éppen. S elkezdett beszélni, édes dünnyögő, beczézgető hangon egy láthatatlan, csak általa látott alakhoz, mentegető, bocsánatkérő szavakat, másnapi visszatérést igérve, sirva és csókolva a szeretett lény ruhája redőit...

Az őrültek házában az orvos már várta s miután elszedtek tőle mindent, magára hagyták.

Mit keresek én itt? kérdé magától. Hát őrültnek tartanak engem? Istenem, mivel érdemeltem meg tőled ezt a csapást? Mi lesz édes feleségemből? Meg fog vetni, elfordul tőlem, megutál, hahogy megtudja, hogy ez ocsmány helyen vagyok! Istenem, Istenem, be meglátogattál!

Keservesen sirni kezdett. Idegeit a heves felindulás megeste és mély álomba merült.

Felébredve kissé könnyebbülten érezte magát, s felült ágyában. Látta, hogy társai is vannak. Görcsös kaczagásban tört ki.

- Nem vagyok gyógyszerész, te szamár, én Kormossy Béla gróf vagyok. Ha nem tisztelsz - leütlek. Hallod?

A szerencsétlen vérbe forgó szemekkel ugrott ki ágyából és rávetette magát a másikra.

A szolgák rögtön széjjel választották őket. Egész testében remegett, lefektették és elaludt.

Gyönyörü álmai voltak, rögeszméje tündérvilágba vezette, hol a vagyon, dicsőség, hírnév virága fakadt a számára. Édes otthon, szerető feleség, köztisztelet és a jók dicsérete.

Csak sorsa, ez a keserü sors, elválasztva élni az édes feleségtől, keserité. De ha kiszabadul! Nem áll boszut, hanem oltárt emel a jótékonyságnak, hálát fog adni az Égnek, s hű fia lesz hazájának, jó polgára városának.

Ugy is vágyik rá a város vagy száz esztendeje, gyűjtik is a hozzá való pénzt, de soha sincs belőle semmi. Sajátságos sorsa is van egy ilyen kisvárosi, szinházra gyült pénznek! Nagy bálokat rendeznek, jelmezben és anélkül, össze is verődik vagy 500 frt. A felülfizetők és a jelenvoltak nevei ott díszlenek a helybéli «Tárczá»-ban, örök dicsőségnek mián, de az 500 irtnak még idejekorán lába kél. Minek is az a szinház!?

Gróf Kormossy Béla - ugy gondolta - hogy de bizony nagy szükség van arra. Hogy fog ott ő, a feleségével, egy páholyból élvezni, ő, az alapitó a jótevő, a nemes lélek! (Csak szabadulna már ki ebből a börtönből!)

Felépitteti a nagypiaczon, diszes góth stylben, égbe nyuló tornyocskákkal, hogy olyannak lássék, mint egy sarkon forgó lovagvár. Arany a belseje, gyémánt a czifrája, brillant az ékessége. Csinos lesz az, szép lesz az, boldog lesz az egész város, szeretik majd akkor őt. (Nem ugy mint most, mikor ki sem akarják ereszteni a börtönéből.)

- Ó, édes kedves kis feleségem, hogy várakozol te most puha ottománodon a te szerető férjecskédre, ugy-e édes gyöngyvirágom?

Nagy óriási épület lesz az, hogy csodájára jár a félvilág. Tizenöt emelettel, óriás kapuval, melyet be nem dönt a világ Botondja sem, hatalmas sphynxek egész teremnagyságu erkélyt emelnek, melyen olyan kényelmes lesz - tarokkozni. Részt vehet benne a városi tanács. Csak hálásak is lesznek érette?

Bezzeg hálátlanok most. Ide zárják be, ebbe az utálatos fészekbe, melyet csak az az árva reménység, hogy ki fog belőle szabadulni, tesz elviselhetővé.

Édes, kedves kis feleségem, várj csak reám türelmesen. Leszek én még városi díszpolgár, még pedig a te férjed, a te szerető férjed, ugy bizony, édes gyöngyvirágom. Várj csak reám türelmesen. Igy ni! Mosolyogj reám, édesem, milyen boldoggá tesz a mosolyod...

A Püspök-fürdő igen elhanyagolt állapotban van, hát ő világfürdővé emeli. Mit, azzal a kis uj fabódéval, meg egy pár rózsatő beültetésével csak nem lehet világfürdőt létesiteni? Nem! Ő modern és bámulatos épületeket emel.

Hirdetteti az egész világon. A Püspök-fürdőből ő fog világfürdőt csinálni. Ő, a felesége kedvéért, kivel ott fognak nyaralni, boldogan, tisztelettől környezve, szeretettől melengetve.

Ó édes jövendő napok. Milyen nehezen közeledtek. Milyen epedve várlak benneteket. Édes - édes - édes -

Mikor felébredt, könnyebbültnek érezte magát s oda vegyült társai közé.

Érdekes alakok is voltak a társai, de nagyon. Az egyik vallási tébolyban szenved, istenfiának vallja magát, imádkozik és egy verses kéziraton, «Égi szentírás» czimmel, dolgozik.

E pillanatban is zsolozsmát énekel, melyet maga irt és odavonszolja ágya mellé Bélát, hogy hallgassa meg.

Veri a mellét, sir és jajgat, tépi a haját, átérzett keservből, bűnösségének tudatában; majd az ég felé mutat, átszellemült arczczal és prédikálja istenségének dicsőségét.

Nem sokáig hallgathatja azonban e litániát, mert elrántja onnét egy másik, egy negyven év körüli úri ember s beszél hozzá sima, folyékony nyelven, megakadás nélkül, politikai és társadalmi kérdésekről. Nagy olvasottsággal, éles logikával fejteget. Csakhogy az a baj, hogy folyton, folyton cseveg, még éjjel is, csakhogy akkor hangtalanul, az ajkai mozognak csupán.

Ettől már nehezen szabadulhatna meg, ha be nem jönne a szobába a társaság Sancho Pansája, Goldstein Bernát, ki azelőtt házaló zsidó volt, most állandó lakója e szomoru háznak, melyet csengő kaczajával felver. Ez a betegsége. Bernát olyan óriási kaczagást csap, hogy a csevegő úri ember neki esik és magyarázni kezdi neki a nevetés káros befolyását a mezei munkákra, melyen Bernát egyet-egyet, de szivből kaczag.

Béla megunja e pokoli zsibajt s bemenekül a másik szobába, kedves társához, a csendes melancholushoz, kinek elpanaszolja szive reménységeit, elrebegi előtte képzelete álmait. Az csendes megadással hallgatja végig, nem szól, de sötét tüzű kék szemei mérhetetlen bánatról regélnek.

Apja, de Melanie is, Ella is gyakorta kérdezősködtek utána, az orvos ugyan megnyugtató választ adott, de Béla tényleg nem épült, de állapota nem is vált rosszabbra sem.

Egy pénteki nap reggelén hirtelen felnyitotta szemeit. Tavaszi reggel volt, szép, ragyogó tavaszi reggel.

Piros szinben ragyogott körülötte minden. A napsugár oda tűzött patyolat párnájára s glóriát vont feje fölé.

Mindent tisztábban, élesebben látott, határozottakká váltak előtte a szinek, üdének érezte a levegőt, édesnek a visszaemlékezést ragyogó álmaira, édes ábrándjaira.

A mult nem viharzott már lelkében, csendes és nyugodt lett az, mint vihar után a tenger.

Meggyógyult tehát az ő szeretett, kedves fia. Elfeledte régi zsörtölődéseit, nem látta meg benne a hibákat, a hasznos iránti érzéknek teljes hiányát, melyet annyira fájlalt. Csak a nagy esze, a jó szive, a fényes jövő lebegett előtte.

Aztán, időjártán, megtudott mindent, a mi az ő világában azóta történt.

Megtudta, hogy Melanie - igazán feleség, a hadnagy uram felesége, a kinek kedvéért eldobta a vallását is, a melyben különben sem hitt. Nem tanitották meg rá. Ella finom tapintattal adta ezt tudtára. Nem zavarta fel vele a lelkét.

De megtisztult. Kapzsi vágyaiból kigyógyitá a szerelem marczangoló kínja, ez a pokolkő, mely kiégette lelkének sebeit. Eltűntek a nagyzó vágyak, a kielégitettlen szenvedély háborgásai között.

Hogy visszatért dolgozószobájába, csak naiv, tiszta munkavágy vezette. Hozzáfogott elmélete gyakorlati kidolgozásához. Dolgozott, dolgozott folyvást.

A gyakorlat szemébe kaczagott a teóriának, kaczagott jókedvűen, tiszta szivből, egyvégtében, hosszan. Kaczagott hát ő is, könybe borult szemmel, egyvégtében, hosszan, látva, hogy a valóság és ábránd minő bohó játékot űzött vele.

Éli, éli a világát, férje oldala mellett, kit gyűlöl, mert hiszen élveken kivül mit sem köszönhet neki. Megveti, mert ismeri, ismeri aljas lelkét, belelátott immár annak titkos redőibe.

Az asszony - ugy mondják - szeretője a generálisnak. A férje akarta, csakhogy kapitány lehessen, gyorsan.

Mereven, mozdulatlanul feküdt ott, azon a fehér lepedőn. Még a szalma sem zizzent meg alatta. Két szál hosszu, fényes gyertya sárgás fényt hintett az arczára, a nyugodt, mosolygós arczára.

A férfi, széles vállai közé sülyedt fejjel, ugy állott ott előtte, mint egy vádlott. Szemébe mosolygott hát: «nem, nem vádollak! Szeretlek édes, most is, örökké!»

A férfi felkapta a fejét, hirtelen, aztán megindult. A küszöbnél megállott, odadőlt az ajtófélfához s büszke, szilárd, határozott, parancsoló tekintetet dobott reá. A szemei szikrákat hánytak:

- Hát menj az uj doktorhoz, ha félsz az öreg urtól. Nem nézhetem, hogy szenvedsz.

Akkor látta először a műteremben. A vasmarka, a szikrázó szeme, vagy a nehéz, biztos járása-kelése hatott-e rá?

Reszketett, hogy le kell ülnie, abba a nagy, puha, kényelmetlen, bársonynyal kivert vasszékbe.

Az orvosságos szag elbóditotta, az anyja könyörgése, bátoritása izgatta, a sok aczél műszer félelembe ejté.

Ettől a szótól megrezzentek az idegei s mámoros álomba sülyedt. Ekkor is, azután is.

Nem rég költözött volt a városunkba, volt egy szép, nyolcz éves fia és egy csúnya, harmincz éves felesége. Nem tudom, más sem tudta, honnan jött, egy szép napon megjelent a kávéházban, végig ismerkedett a társasággal s röviddel rá kitette az aranyos tábláját.

Azt sem tudom, hogy indult meg neki, de mert egy napon az öreg fogorvos meghalt s ő egy magán maradt, az asszonyok hát mind hozzája jártak. Tagja lett a városi egyesületeknek, mindnek, pedig volt vagy huszonöt, mindenüvé el-eljárt, kis időre vagy öt elnöknek is választotta, másik tiz meg bizottsági tagnak. Erőszakoskodó természet, ezt mondták ki rá s féltek tőle.

Ez volt a szerencséje, mert ha botrány tört ki valahol, őt választották meg ankételnöknek.

A doktor tudta csak, hogy miért jár hozzá a szép Riza. Riza nem tudta, csak úgy érezte, hogy el kell mennie.

Nem értette senki, hogy miért kerüli a szép Riza a bálokat, az ozsonnákat, a névnapokat: nem értette senki.

Egy idő óta a czukrászatba sem jár. Beteg? Nem az. Minden délelőtt végig sétál a fő-utczán, aztán tizenkét óra után, mikor üres már a műterem, felmegy ő is a mamájával.

A mama lapozgat a képes ujságok között, a doktor pedig benn a műteremben babrál a fogain s beszélgetnek halkan, halkan.

Hanem azért Ujfalvi Dezső megkérte a kezét. A fiu most jött haza Bécsből, átvette az apja boltját, berendezte ujonnan s meg fog házasodni.

Odatolta a leány mellé a székét s a leány ráhajtotta a fejét a vállára.

- Legyünk okosak, fojtsuk el az őrületet, még csirájában. Minek botrányt csinálni? Én nem válhatok a feleségemtől, nem a fiam miatt, a becsületemért. Az apjának köszönhetem, hogy doktor lettem, ez az asszony megvárta, mig végiglumpoltam a kurzust, abba aztán beleöregedett. Nem válok el. Nem akarok. De téged szeretlek. Mi akadályozhat azután is?

- Eh, ne ingerelj! Nyugodjunk belé a sorsunkba... Riza, Riza, hallod?... akarom!

Nagyon fényes lakodalom volt. Hanem este csak eltünt a menyasszony. Magára öltött egy fekete kendőt s fehér uszályos menyasszonyi ruhájában beállitott a doktorhoz.

S ott maradt. Kétségbeesetten simult hozzá s reszketett, mint szélmegrázta falevél.

Mikor már az egész város megértette, a férje előtt még mindig hét pecséttel lezárt titok maradt.

Boldog volt, hát mindenki sajnálta megzavarni a boldogságát. Igy teltek az évek. A szép asszonynak szép, csillogó, fehér fogai voltak, mindenha.

Mire odajött, már nem eresztették be hozzá. Ép mosdatták, aztán kiteritették, csak aztán láthatta. Künn a temetőben felbontották a koporsót, még egyszer, utoljára, - igy akarta a férj.

A doktor is hozzálépett s rávetette büszke, szilárd, határozott, parancsoló tekintetét:

Othellót adták. Az előadás álmosan indult. A bekormozott Othelló nagy akadozások között mondta el híres védőbeszédét, a sugót jobban hallottuk, mint a szereplőket.

A második felvonás vége felé ám, mintha egy pillanatra a művészet szelleme lebegett volna végig fölöttünk.

Mély csend támadt, a szinpadon Jago vad kétségbeesése, pokoli gyülölete, ideges fájdalma, csalfa eszének hatalmas, fagyos ereje művészi biztonsággal zúgott fel.

Tapsban tört ki a tömeg, és egy pillanatra ámulva néztem a lezuhogó függönyre.

Honnan veszi ez az ember ezeket a vad, de igaz hangokat, ezt a hatalmas, de tőle szokatlan művészi erőt?

Ott állott a szinpad mögötti kis udvar platánfája előtt és átható tekintetét belementette a kietlen sötétbe.

Jago gyülöletében a szive szólalt meg. A szive, vesztett ifjusága, hosszú küzdelme, nagy szerelme, búgó bánata, apai kínja, egész életének egyetlen nagy öröme, nagy örömének, kis leányának lelkét kinzó betegsége.

Kegyelem-kenyéren, nehéz brugón nevekedett fel, hordta a Szent József tápintézet utált egyenruháját, kopottas százrétüjét, a csókát, hosszú nyolcz esztendeig. Az utolsó napokban látta meg Mariskáját.

A harangzúgás, a tömjén felszálló kékes füstje, a szent zászlók lobogása, a földre szórt gyep, a hullámzó tömeg összefutott szemei előtt.

Ott állottak a templom előtti tér baloldalán, hátuk megett a díszőrséggel, előttük a baldachint vivő kispapság.

A nap csillogó sugárözönben ömlött a leánykák fehér ruhájára s ezer szinben ragyogtatta fel a piczi rózsaszirmos kosarakat.

Könyörületes szivü, szegény nagynénje neveltette. Mielőtt elengedte volna, megáldotta a leányt és beszélni kezdett neki az apjáról.

- Látod, Mariskám, amott azt a nagy házat, a kis híd mellett? Az az apádé volt. Mikor meghalt, mert haragudott a testvéreidre, kizárt benneteket az örökségből, a városnak hagyta mindenét. Nővéreid perlekednek évek óta, de hasztalan. A városon nem fognak ki!

Mit törődtek ők a házzal, a várossal, az örökséggel?! Az egész világ az övék volt.

Jöttek aztán a megpróbáltatások évei. Pista tanult, ha küzdve is és boldog volt csendes otthonában. Egyre emelkedett, de a tehetsége nehezen bontakozott ki és a kínos napokat nem váltotta fel a jóllét. Mariska kebelén ám mindent feledett és kisleányának gyügyögése kiölte kebléből a kétség gyötrelmeit.

- Várom a szerephordó gyerkőczöt. Hazaküldtem hírért. Milyen lassan jár az a kölyök!

Fejében kóvályogtak a gondolatok, szivét kínozta a kétség pokla és hangjának metsző szarkazmusa velőkig hatott. A taps, mely visszaszólitá a lámpák elé, kínozta.

Izgatottsága nőttön-nőtt. Hátha meghalt az a kis lány? S csak neki nem akarják megizenni?

Nehéz, kínos verejtékcseppek ültek ki homlokára. Szivének gyötrelmei valószerüvé varázsolták játékát, és gyilkoló dühe, szaggatott fölkiáltásai bámulatos hűséggel rajzolták Jago lelkét, gőgjét, gyülölségét.

- A kis Pipi jobban van, ő nagysága küldi ezt a levelet. Most jött, este felé.

Húszezer forintnyi köteles rész kiadását határozta el a legfelsőbb biróság.

Az utolsó jelenetre csengettek. Alig hangzottak el a végső szavak, ugy a hogy volt, rohant haza. Ajkain lebegett a hir: