ZIGÁNY ÁRPÁD: A DICSŐSÉG ÚTJA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-574-2 (online)
MEK-22545

Rosty Gyula szeme jóformán még tele volt álommal, mikor megpillantotta az újság csücskét, melyet bedugtak az ajtaja alatt. A "Híradó" volt, - a "minden klikktől és párttól teljesen független" politikai, szépirodalmi és művészeti napilap, amelynek belső dolgozó-társa volt; s ennek az újságnak már a puszta látása is azonnal kiverte szeméből az álmot. Kiugrott az ágyból, fölkapta az újságot s avval a lázas, legyőzhetetlen fölindulással kezdte végig böngészni, amely minden reggel elfogta s vagy újjongó örömre, vagy keserű csalódásra vált, - a szerint, amint a cikke megjelent, vagy nem.

Gyorsan végigfutott az első lapon. A rovat fölött Bloch támadta a nemzeti követelések jogosultságát s a kétszer kettőnél fényesebben bebizonyította, hogy a miniszternek igazsága van, ha letöri a nemzetért küzdő ellenzéki vezérek szarvait. A vonal alatt Berkes - a "magyar Mark Twain" - irt egy olyan "humoros" tárcát, amelynek az ostobasága még tőle is fenomenális volt. Belül következett az országgyűlés, a Bélteky szellemes kommentárjaival, amelyeken meglátszott, hogy az irója présbe tette a fejét s úgy szorította ki sovány ötleteit. Aztán négy hasáb napi hír és krónika, majd Horák Bélának egy humoros croquis-ja, melyben "párisias modorban" állított pellengérre egy szegény férjet, akit a felesége megcsalt...

Igaza volt: a novellája nem jelent meg; s a fiatal ember keserű megvetéssel dobta el a lapot.

Számolt rá, hogy a türelmét kemény próbára teszik, de ez a folytonos mellőzés mégis fájt neki. Alig egy hete, hogy megindult a Híradó, amely körül állandóan dúlt az irígység, a kapzsiság és az önző hiúság késhegyre menő harca. A kinek csak tolla volt, mind oda vágyott és furfanggal vagy szép szerével iparkodott a "rendes munkatársak" gárdájába befurakodni.

Mert a Híradó-nak tömérdek pénze volt; sokkal jobban fizetett, mint a többi lapok, s a benfentesek fényes jövőt jósoltak neki. Már egy hónappal a megjelenése előtt oly roppant, hallatlan reklám előzte meg, amelynek a költségeit százezrekre becsülték. Villamos kocsikban és omnibuszokban, a főváros és a nagyobb vidéki városok hirdetési oszlopain, utcasarkain, minden vasuti és gőzhajóállomáson, kávéházakban, fogadókban, borbélyoknál - egyszóval mindenütt, ahol csak tömegesebben megfordulnak az emberek, - mindenütt ott volt a Híradó reklámja. S a főváros utcáin és körútain, hajnaltól napestig, egész regiment naplopó sétált, a hátán és mellén a reklám-tábla, mely arasznyi betűkkel ajánlta az új lapot, elősorolván a munkatársakat, akiknek nagyobb része az irodalom és politika előkelőségeiből került ki.

E munkatársak száma körülbelül ötven lehetett. A nevesebbek, akiket az új lap valósággal "pénzzel" csalt el régebbi vetélytársaitól, százötven, sőt kétszáz koronát is kaptak egy-egy cikkért. Az egyiknek - Béltekynek - akit a közönség kedvelt léha, fölületes filozofálásáért, tizenkétezer koronát adtak csupán azért, hogy minden héten egy "Vasárnapi levelet" irjon; amit ezen kivül irt, azt külön megfizették neki.

A tollat még soha se taksálták ennyire Magyarországon s az irók újjongtak, hogy megtalálták a "Híradó"-ban az új Kaliforniát.

Az irígyek azonban, akiknek neve nem volt a Híradó munkatársainak fényes listájában, gúnyolódtak és epés jövendölésekkel iparkodtak lehűteni szerencsésebb kollégáik vérmes reményeit...

- Ah, micsoda béka-egér harc lesz még abban a szerkesztőségben! - mondogatták. - Minden szám megjelenését véres verekedés előzi meg... Hogyne!... Hisz ha ötvenen vannak, egy-egy napihír se jut mindenikre!... Hazugság az egész! Porhintés a közönség szemébe!... Ötven belső munkatárs!... És csupa belletrista, meg politikus!... Oh, ismerjük ezt a fogást. A második hónapban kisöprik a szerkesztőséget: csak a vén rókák maradnak bent - a nagyfejűek... A verebek meg a "névtelen hősök" mehetnek föl is, alá is...

De beszéltek egyebet is. Eleinte azt hitték, hogy a Híradót a kormány pénzén csinálják, mert a választások közelednek s a kormány meg akarja dolgoztatni a közvéleményt. Majd suttogni kezdtek, később pedig egyre hangosabban beszélték, hogy Kohári, a lap kiadója, megzsarolta Pákozdit, a legalább húszszor milliomos bankigazgatót is, aki ugyan sokáig ellentállt és hallani sem akart arról, hogy pénzt adjon a laphoz, de végre Kohári fenyegetésére, hogy a lap nélküle is meglesz s akkor keresztes háborút indít ellene - beadta a derekát és fizetett. Talán azzal a hátsó gondolattal adta a kétszázötvenezer koronát, - mert ennyiről beszéltek - hogy neki is legyen lapja, amely védje őt, ha mások megtámadják. S ha már lapja van, hát minden esetre olyan lap legyen, amely a kormányt támogatja: - mert "jó" üzleteket csakis a hatalmi párttal lehet kötni.

Ez a Kohári nagy stílű... adminisztrátor volt. Egy hónappal előbb még csak éjjel mert az utcán járni, mert nappal lépten-nyomon inzultálták a hitelezői: - ma pedig már olyan hatalom volt, akihez nemcsak a nemzet képviselői, hanem a kormány tagjai is bizonyos deferenciával közeledtek. Az előszobájában mindig ácsorgott tiz-tizenöt ember; s több mint száz iró, hivatalnok, szedő és korrektor leste a parancsait.

S míg az irígyei és ellenségei, a mellőzöttek és csalódottak, nyiltan, nagy hangon becsmérelték és közönséges szélhámosnak, iparlovagnak mondták, a többség csodálta fényes tehetségét, kitűnő üzleti érzékét s azt a páratlan művészetet, melylyel a reklámcsináláshoz értett. Még maguk az irók is, akiknek, persze, két marokkal szórta a pénzt, hogy a laphoz kösse őket, széltében magasztalták. Mert ez a kis eszű, de nagy emberismerő zsidó kitünően értett ahhoz, hogy kitalálja mindenkinek a gyöngéjét. A divatos iróknak hízelgett és Mecenásként fizette őket; a fiatalokat, a kezdőket sarkantyúzta, hogy minden tehetségüket megfeszítve, a legjobbat adják, ami tőlük telik; szó nélkül adott előleget, mindenkihez volt egy-két jó szava, s figyelmes előzékenységével még az ellenségeit is meg tudta nyerni, ha szüksége volt rájuk.

De Rosty mind evvel nem törődött. Egy hete volt már, hogy a Híradó első száma megjelent, de ő még bent se volt a szerkesztőségben: - a novelláját is postán küldte el.

Szívvel, lélekkel iró volt, de a szónak nemesebb, művésziebb értelmében, s az újságirással csak azt a mindennapi kenyeret akarta megkeresni, mely biztosítsa a függetlenségét, s megmentse a nyomortól, amelyben annyi része volt!... Éveken át segítő barát, jóakaró pártfogó nélkül, nem ismerve senkitől, elhagyatva mindenkitől, sokszor éhezve, fázva, csaknem mindíg kopottan és csüggedten rótta a főváros utcáit éjjel-nappal, fülelve, vizslatva jobbra-balra, hogy nem lát, nem hall-e valamit, amiből 10-15 soros szenzációt csinálhatna a kőnyomatosnak, mely húsz fillért fizetett minden sorért.

Ismerte az újságirás minden csínját-bínját, szennyesét, nyögte az igáját, megharcolta nehéz, embertelen, alávaló harcait. De tisztán és becsülettel végezte ezt is: - a lelke ép maradt, az ambiciója nem tört össze, az ideálját nem őrölték meg az élet nehéz gondjai. Makacs természet volt, hajthatatlan és szilárd lélek, akin nem bir kifogni a sors, akit a tapasztalás se gyávábbá, se hitványabbá nem tesz, mert az önmagában való hit ereje mindig visszatartja attól, hogy meggyőződése rovására megalkudjék a körülményekkel, vagy hogy meghátráljon a nehézségek előtt.

Majdnem mindíg összeszorított ajkai, arcának feszült vonásai, szinte örökké lázban égő szemei mutatták, hogy a lelki élete mily ideges és nyughatatlan. A gyávaság, az erkölcsi alávalóság, az önzés és csalárdság láttára valósággal fizikai fájdalmat érzett, s mivel rögös útján lépten-nyomon látott és tapasztalt ilyesmit, lassanként félénk, tartózkodó lett, kerülte az embereket és titkolta, elfojtotta érzelmeit. Hozzájárult ehhez a maga félszegségének és modortalanságának a kínos tudata is. Nem volt meg benne az a határozott, talán dölyfösnek is mondható föllépés, mely az első pillanatban is imponál, s a "tartalmas ember" illuzióját kelti. Beszélni nem tudott, csak irni. A mosolygása fanyar és kellemetlen, a taglejtései esetlenek, nevetségesek voltak, s az önérzetét véghetetlenül bántotta, megalázta tulajdon élhetetlenségének ez a tudata. Érezte, hogy a külső megjelenése, bátortalan föllépése örök akadálya lesz a boldogulásának, s ez az érzés még jobban elcsüggesztette. Csak otthon, a szűk négy fal között volt erős és hatalmas; mihelyt emberek közé került, azonnal cserben hagyta az ereje és bátorsága.

A véletlen, első regényének váratlan szerencséje, hirtelen kiszabadította a nyomorból, amelyben évek óta küzködött. Két-három kritikus, puszta maliciából, csak azért, hogy a már divatos irókat boszanthassák, szokatlan melegséggel és elismeréssel dícsérte meg ezt a regényt. Kohári, aki mindent tudott, látott és hallott, azonnal magához kérette Rostyt és fölszólította, hogy irjon hetenként egy novellát a Híradó tárcájába. S mikor Rosty hajlandó volt erre, csak ennyit kérdezett tőle:

És Rosty, mivel maga is megdöbbent attól, ami a szájára jött, akadozva mondta:

Rosty boldogan ment haza; a szerencséje valósággal elkábította. Ötven korona egy novelláért: havonta kétszáz korona!... Eszébe jutott, hogy hat héttel előbb csak öt koronát kapott egy novelláért, s azt is, mily nehezen! Most már nyugodt lehetett a jövőjéről; nem kell aggódnia a holnapért s már "a hír csillagja is sugárt vetett" rá!... Most fog csak igazán dolgozni. Korán kel, egész nap ir, vagy olvas, s csak akkor megy a szerkesztőségbe, a mikor dolga lesz ott.

Oh, hogy fog dolgozni, mily gyönyörűen meg fogja irni mindazt, ami a lelkében vajudik!... Lelkesedésében nem is gondolt a kifáradásra, nem számolt a kimerüléssel, mely lassanként megszűkíti az oly iró szemhatárát, akinek hetenként kell irnia egy novellát; igazi rabszolgává teszi őt, aki gyötri, kínozza a képzelőtehetségét, hogy a megszabott napon, a kitűzött órában megtalálja azt az ötletet, amelyet olvasó-közönségének föl kell tálalnia... Sejtette, érezte, hogy lesznek kellemetlenségei is; fázott attól, hogy a léhaságokat kedvelő közönség kedveért neki is léhának kell majd lennie az irásaiban, s körülbelül arról is bizonyos volt, hogy a szerkesztő bele fog avatkozni az ő novelláiba is és követelni fogja, hogy ne olyat irjon, aminő neki tetszik, hanem olyat, a minőt a közönség kíván... Mert a sajtószabadság a szerkesztő privilégiuma lett; sőt sokszor nem is a szerkesztőé, hanem a lapkiadóé, aki a maga érdekeinek megfelelően "irányítja" az újság szellemét és fizetett fehér rabszolgája, az iró talentumát.

- Eh, mit! - gondolta magában Rosty: ha nem birok beletörődni, hát ott hagyom a lapot!

Valamivel több nyomorúság nem riasztotta vissza ettől a lépéstől. Még fiatal volt, s az irás lázas szenvedélye úgy se hagyta nyugodni. Dolgozni, küzdeni fog mindaddig, míg célt nem ér. És soha senki se fogja rákényszeríthetni, hogy olyat irjon, ami nem tetszik neki...

Ezen a napon, ámbár a novellája még mindíg nem jelent meg, szokatlanúl jó kedvű volt. Maga se tudta miért: a szíve tele volt reménynyel, mintha valami közelgő szerencsés változást sejtett volna. Kinyitotta az ablakot s tele tüdővel szívta a friss levegőt, mely a liget felől áradt be szobácskájába. A Szondy-utcában lakott, a harmadik emeleten, de alkovos szobájának két ablaka a Bajza-utcai kertekre nyilt. Itt lakott mindíg, amióta a fővárosba jött s nem is akart máshová költözni erről a csöndes helyről, ahová csak halk légy-zsongásként verődtek föl az Andrássy-úton lüktető élet morajának a foszlányai.

Rosty leült az asztalához és feltörte a leveleit. Néhány barátja irt a vidékről, akikben első regényének a sikere fölkeltette a levelezés mániáját. Az egyik arra kérte, hogy irjon vele egy vígjátékot, amelynek a tárgyát is kifejtette; a másik a protekcióját kérte, hogy a beküldött novellát adassa ki a Híradó tárcájában; a harmadik, aki adóhivatalnok volt, arra kérte, hogy ajánlja őt a pénzügyminiszternek, aki bizonyára előlépteti a kedveért; végre a negyedik jelentette, hogy szombaton Pesten lesz és kérte Rostyt, hogy szerezzen arra az estére két jegyet az Operába...

... Most, hogy már lanszirozták s egy nagy napilap belső munkatársa volt: mit meg nem tehetett, ha akarta?...

Ah, ezek a naiv vidékiek, akiknek szemében a távolság nagyra növeli a fővárosiakat!... Mennyire túlbecsülik őt, mert nem ismerik ezt a pesti poklot s nem is sejtik, mily szörnyű, mily nehéz és... undorító az a pálya, mely a dicsőség felé vezet!...

Rosty elmosolyodott... Ha megtehetné mind azt, amit kérnek tőle!... Micsoda befolyása lehetne neki, mikor még az ünnepelt, nagy iróknak sincsen? A minisztereknél, vagy a lapok szerkesztőinél a legutolsó borbély-legény ajánlata is többel ér, mint a legelső költőé.

Még egy levél volt ott, az utolsó. Ez meghívó volt: Pákozdi, a bankár, akit Kohári megzsarolt, hogy a Híradót támogassa, meghívta őt is az ismerkedési estélyre... Rosty habozott. Elmenjen-e?... Sohase szerette a társaságot. A zaj, a léha vidámság, a hazug és fölszínes udvariasság bántotta; s mivel ő maga nem tudott síma és előzékeny lenni olyanokkal szemben, akiket először látott életében, rendesen unatkozott, sőt határozottan szenvedett, ha társaságba került s oly elszigetelten állt a nyüzsgő, élvezet-hajhászó tömegben, mintha még a nyelvet se értené, amelyen beszélnek.

De erről az estélyről mégse maradhatott el, hacsak a Pákozdi és a Kohári jóindulatát kockára nem akarta tenni. Bizonyos, hogy a Híradó összes munkatársai ott lesznek, hogy hódoljanak a milliomos parvenünek, aki fejedelemként osztogatta a pénzt és dicsőséget a toll embereinek... Oh, mily szívesen otthon maradt volna Rosty, ha másért nem, hát csupa büszkeségből, hogy ne kelljen megalázkodnia e jött-ment előtt!... De aztán megfontolta a dolgát: Pákozdinak csak egy szavába kerül s kiteszik a szűrét a szerkesztőségből... Elhatározta tehát, hogy elmegy; de mihelyt bemutatták, azonnal ott hagyja az egész társaságot.

Félre tolta a leveleit és papirost vett elő. Még egy novellát ir s ezt maga, személyesen viszi be a szerkesztőségbe... Ez nehéz pillanat volt. Valahányszor leült irni, mindíg eltöltött egy-egy félórát, mielőtt a munkához fogott. Nehezére esett a kezdet, - de csakis a kezdet. Mihelyt az első mondatot megfogta, a többi már magától jött, - szinte önként, mint a selyemszál a gubóról. Nem gyorsan irt, de határozottan és biztosan. Néha meg-megállt... kereste a szót, a legtalálóbb kifejezést: s mikor megjött, szép lassan szántotta egymás alá a fekete sorokat, amelyekben ritka volt a törlés, annak jeléül, hogy ura a gondolatának.

De ezen a napon sehogy se ment az irás. Mind úntalan megállt kezében a toll s a félben maradt mondatok lassan és nehezen kerekedtek ki. Délután négy óráig szakadatlanúl dolgozott - és nem volt megelégedve. Mivel mindíg túlsokat követelt önmagától, rendesen minden irása alul maradt azon a mértéken, amelylyel a maga talentumát mérte s ez a tökéletlenség elcsüggesztette. Fáradtan dőlt hátra székében s azon gondolkodott, ne kezdje-e újra, amit már megirt?...

E pillanatban csöngettek az ajtaján. Megrezzenve egyenesedett föl... ki háborgathatja?... Szinte ajtót se akart nyitni a tolakodónak, de aztán mégis csak fölkelt és beeresztette a látogatót.

Húsz, húszonkét éves, csinos fiatal-ember volt s az arca ismerős volt Rostynak, de arra már nem emlékezett, hogy hol is látta.

- Megbocsát Rosty úr, hogy háborgatom? - kérdezte az idegen, túlságos alázatossággal.

- Kérem, - felelt Rosty kissé hidegen, mert nem tetszett neki a fiatal-ember sunyi modora.

- A nevem Tölgyes... Talán még tetszik emlékezni reám?... könyvkereskedő-segéd vagyok s egyszer könyveket is hoztam önnek.

- Lehet, hogy túlságosan vakmerőnek és tolakodónak fog tartani, de most már mindegy... Újságiró szeretnék lenni.

Kis híja, hogy Rosty föl nem kacagott. De a segéd, mintha észre se vette volna ezt, meg se zavarodva folytatta:

- Igaz, hogy nem sok iskolát jártam, de van akaratom és szorgalmas vagyok. Már pedig az erős akarat mindenen diadalmaskodik... Ez a mostani foglalkozásom csak koldús-kenyér; most kilencven koronát kapok havonta... Mi ez? még abrakra se elég!... Míg, ha újságiró leszek...

- Kaphat ingyen jegyet a színházba, szabad jegyet a villamosra, a vasútra és még sok egyebet, ami vele jár evvel a szép foglalkozással, - vágott közbe Rosty, akit kezdett mulattatni a dolog.

S leültetvén a vendégét, figyelmesen nézegette a kómikus figurát, aki máról holnapra akar átvedleni könyvkereskedősegédből újságiróvá... S amint nézte, egyszerre csak megrezzent és sejteni kezdte, hogy ez a fickó előbb-utóbb mégis csak útat tör magának: - sunyi, mosolygós arca szinte megcsattant az egészségtől, két apró szeme ravaszúl pislogott széles, de alacsony homloka alól, nagy sárga fogai a jó étvágyat, előre ugró álla a konokságot és az akaraterejét mutatták. Aztán meg önbizalommal, könnyedén, félvállról beszélt, mint aki érzi a tulajdon erejét, értékét... Hogyne boldogúlna hát ezekkel a tulajdonságokkal az újságirásban!?...

- Egész életemben hálás leszek, uram, ha megteszi, - felelte Tölgyes. - Nem tolhatná egy kicsit a szekeremet?... Ha besegítene a Híradóhoz!... Oh, nem vagyok se nagyra vágyó, se követelő! Akármily munkát szívesen elvégeznék... Lennék reporter, kritikus, címszalagíró, akármi!

- De tud-e legalább helyesen írni? - kérdezte Rosty, akit mulattatott ez a dolog.

A boltoslegény kivett a zsebéből egy kutyanyelvet, aminőt a Newyork-kávéházban minden "író" kaphat.

- Ítéljen ön maga, - mondta egyszerűen. - Evvel a kis aktualitással akarok szerencsét próbálni...

Rosty elvette a papirost, de alig olvasott el egy-két sort, másodszor is megrezzent; valami túlzott, virágos, lehetetlen páthoszt várt: s ahelyett olyan kis croquist kapott, amely se jobb, se rosszabb nem volt azoknál, amiket napról-napra közölnek a lapok. S ráadásul még érdekes is volt, mert aktuális dologra vonatkozott. De, mikor végig olvasta, elmosolyodott; a kis boltos "Tölgyessy Artur"-t irt a cikke alá.

- Önnek jövője van, fiatal-ember, - mondta Rosty, vissza adván a kutya-nyelvet. - De én mit se használhatok önnek. Egyáltalán semmi befolyásom sincs a lapnál.

Rendesen szolgálatkész, szíves volt mindenkihez, s különösen, ha valakiben talentumot látott, mindenre kész volt, ha segíthetett rajta. De ez a boltoslegény csak "jobb mesterséget" látott az újságírásban; ideálja, talentuma nem volt: - minek segítse hát arra a pályára, amelyre nem való?... Hisz esetleg egy rátermett talentumnak a helyét veszi el, s utját állhatja az érdemesebbek boldogulásának.

- De azt talán megtehetné, hogy bemutat a szerkesztőnek? - unszolta a boltoslegény.

- Ennek semmi értelme sincs, - felelte Rosty vállat vonva. - A szerkesztőség mindenkinek nyitva van. Ön saját maga is bemutatkozhatik. Az ajánlás úgyse használ ott semmit.

Fölkelt és szélnek eresztette a látogatóját, boszankodva, hogy hiába vesztegette az idejét.

Már négy óra volt, gyorsan átöltözködött és elindult a szerkesztőség felé. De rosszkedvű volt; a novellája sehogy se tetszett neki... Minek is kényszerítik, hogy ily üres, banális históriákat irjon?... Érezte, hogy nem novellista; minden ereje és irói talentuma a logikában, a polémiában nyilatkozott. Harcolni akart a tollával, nem nyavalyogni... Mit törődik ő a mindennapi élet léha epizódjaival, ötleteivel, mikor hatalmas szociális igazságok várnak megoldásra, diadalra!... Ez az ő hivatása: az ő tolla kard és nem mézeskalács.

- Csak tegnap óta. Tudod, a főrendiházra senki se gondolt. Én már egy hét óta üldöztem, kerestem Kohárit, de soha se birtam megcsípni. A Híradónál nem is lehet hozzáférni... Micsoda hajsza, micsoda fölfordulás van ott!... Végre tegnap este meg birtam fogni a Kaszinóban. Csak egy szavamba került... Háromszáz korona havonta és semmi dolog. Csak a kőnyomatosból kell kiollóznom a tudósítást s hozzá kell csapnom néhány ostoba viccet: azzal kész a munkám. S aztán még irigyeim se lesznek!... Mert irigyei és ellenségei csak az olyan iróknak vannak, akik valóban tudnak is irni.

Ez a cinikus fiú Porgesz Imre volt, régi pajtása és iskolatársa Rostynak. A jómódú fiút nagyon elkényeztették a szülei, aminek az lett a következése, hogy az érettséginél tovább nem vitte. Mikor leszolgálta az önkéntesi évet, már semmi kedve se volt tanulni s beállt "volontér"-nak egy krajcáros laphoz. Nem volt tehetsége, de nem is pózolt vele; nem valaki akart lenni, hanem valami s ezért soha se törődött azzal, hogy jól irjon, de arra mindíg nagyon vigyázott, hogy jól öltözködjék. Mindenkinek tetszeni iparkodott s ezt könnyen el is érte, mert csinos fiú volt s mivel az életnek csak a jó és kellemes oldalait ismerte, örökös jókedvével, ártatlan cinizmusával mindenkit meg tudott nyerni. Nem imponált neki semmi, csak a siker s míg a kétes jellemű, de milliomos parvenüt már messziről hajlongva köszöntötte, addig igen sok tisztességes, de szegény ember láttára elfordította a fejét, hogy ne kelljen a kalapját megemelintenie. Nem csoda hát, ha lelkesedett Koháriért.

- Hiába szidják és becsmérlik, - mondta vállat vonva: - azért mégis lefőzi mindnyájukat. Fogadni mernék, hogy három hónap mulva a Híradó lesz az ország legelső lapja.

- No, ezt aligha hiszem, - felelte Rosty: - és különben se nagyon lelkesedem Koháriért. Ha csak a fele is igaz annak, amit beszélnek...

- Ej, hát hadd beszéljenek! Hidd el, Gyula, ha nem volnának ilyen Kohári-féle emberek, ti irók mindnyájan éhen halnátok. Mert hát mondd meg őszintén: tudnál-e te, vagy akárki közületek, olyan lapot alapítani, mint a Híradó?... Voltaképpen mindnyájan nagy hálával vagyunk adósai Kohárinak, mert ő fizet bennünket, ő adja a dicsőséget, a hírt, a nevet: s azt hiszem, hogy ez mégis csak valami?...

- Mit vetnek a szemére?... Hogy megzsarolta Pákozdit? Hát jól tette!... Azt mondják, hogy dupla gyönyörűség a tolvajtól lopni. Legalább annak a tömérdek vagyonnak egy része, amit ez a Pákozdi a börzén összeharácsolt, hajt némi hasznot a nemzetnek is. Növeli az ország intellektuális erejét, sok új tehetségnek útat nyit és előmozdítja a közművelődést... Utóvégre is, fő a siker. Csak az ostoba, aki kudarcot vall. Mert a világ mindent megbocsát, csak a bukást nem.

- Én másként gondolkodom, - felelte Rosty, csak úgy odavetőleg, mert nem volt kedve vitatkozni.

- Pedig nincs igazad, és soha se viszed semmire, ha a könyökeidet nem használod az előre tolakodásra. Ki fogja méltányolni a szerénységedet? Vagy ki fog egyáltalában észrevenni a tömeg zajában, ha nem kiabálsz?... Hidd el: ez a kor, amelyben élünk, a lelkiismeretlenség és a morális megtévelyedés kora, amely elfojtja, megöli az egyes emberben a jó és a rossz fogalmát. Csak a sikert becsülik manapság; az, hogy mily úton-módon érted el, teljesen közömbös: a fő az, hogy elérd... S minden azon fordul meg, hogy minél jobban és minél több embernek tessél. Evvel, meg egy kis képmutatással, lehetetlen, hogy ne boldogulj...

Az egyik karcsu, elegáns, büszke úri ember volt, aki Napóleon önteltségével düllesztette ki a mellét; a másik hajlott hátú, kopott, megtört alak, aki úgy kullogott a társa mögött, mint a rabszolga a gazdája után. Az elegáns úr Szegvári Dezső volt, az előkelő politikus és lapszerkesztő, több kegyelmes úr cimborája és bizalmasa: a másik Mátrai, egy szegény ördög, aki a Szegvári vezércikkeit irta és titkári címet, meg száz koronát kapott ezért a fehér rabszolgatartótól.

- Oda megyek és pofon vágom ezt a szélhámost! - mondta Rosty rekedten és az arca elfehéredett az indulattól.

- Elment az eszed?... Kinevetne az egész világ!... Mit törődsz avval a nyomorúlttal? Talán irigyled, hogy olyan jó szamárra akadt, akit kizsákmányolhat?... Látod: én inkább azt a másikat szeretném elpáholni, mert a meglopottak jobban dühösítenek, mint a tolvajok.

- Mindannyian meglopottak és tolvajok is vagyunk egyszerre, - szólt most a hátuk mögött egy borizü hang. - A fő az, hogy minél többet lopjunk mi és minél kevesebbet lopjanak tőlünk!

- Ez ám csak a morál! - kacagott Porgesz megfordúlva és kezet fogott a közbeszólóval.

Rosty végignézte. Hórihorgas, elzüllött fickó volt, akinek az arcáról lerítt az éjjeli dorbézolás és kicsapongás. A cilindere kopott szőrű, össze-vissza törve, a gallérja piszkos, a nyakkendője fakó, színtelen és vásott téli kabátján meglátszott, hogy nem rája szabták.

- Kitűnő kollégánk, Fejér Miksa, - mutatta be Porgesz, - a Híradó "Úri-divat" rovatának a vezetője.

- Fájdalom, - sóhajtott Fejér: - ez is egyik keserű iróniája a sorsomnak. Öt esztendeje már, hogy ezt a rovatot irom, hol itt, hol ott... de bizony nagyon soványan fizetik a munkámat.

- Százötven koronát havonta... De csak azért, mert ostoba vagyok... Más, az én helyemben, összejátszana a szabókkal, divatkereskedőkkel. De én nem értek ehhez... Bohém vagyok!

Pedig, ha alkalma volt rá, nagyon is értett hozzá, hogyan kell tiz, húsz, ötven koronát kihúzni egy-egy ujdonság tulajdonosától, akinek a cikkét földícsérte az ujságban!

Szinte lázas türelmetlenség szállta meg; szerette volna minél előbb átadni a novelláját, hogy elvesse a gondját. De, amint az Andrássy-út sarkán fölfelé fordúltak a Váczi-körútra, Porgesz megszólított egy elhízott, éltesebb úrat, aki szinte mogbűvölten bámulta a Híradó reklámját egy hirdetési oszlopon.

Az éltes úr megfordúlt, s pár pillanatig nem felelt. Magas homloka csupa ránc volt, az arca komor és sötét, nagy szemei révedezve, kifejezéstelenül néztek a kérdezőre... Valamikor neves iró volt; néhány jobb regényen kívül évtizedekig irogatott a legelőkelőbb lapokba, s az irásaiban mindig volt valami eredetiség és mélység, ami megkülönböztette őket a tucat-emberek munkájától. De aztán kivénült a küzdelemből: a fiatalok lassanként hátra szorították, a közönség pedig elfeledte. Most már egészen embergyűlölő volt, aki teljesen leszámolt az élettel, s azt vallotta, hogy minden törekvés és iparkodás léha és céltalan, mert az egész élet se ér egy fakovát.

- Nem; - felelte az öreg vontatva, mintha a beszéd is terhére volna. - Én már csak afféle vén dög vagyok, akit lebunkózni se érdemes.

Ott, ahol a Király-utca a Váci-körútra torkollik s ahol valamikor az evangelikusok temploma állt, Budapest szíve közepén volt a Híradó szerkesztősége, - már egymagában és a fekvésénél fogva is örökös reklám. Mihelyt beesteledett, hirtelen kigyúltak a villamos körték, melyek a lap nevének hat betűjét alkották s minden tíz másodpercben változott a fényük; a piros, sárga, kék, zöld és fehér színek káprázatos fénynyel váltották föl egymást s már messziről izgatták, csalogatták a járókelők szemét.

A négyemeletes palota főbejáratának lépcsőházában vakító világosság volt estefelé. A széles lépcsőn, mely fordulat nélkül egyenesen vitt föl az első emeletre, vastag szőnyeg nyomta el a lépések neszét s fönt az előszobában, mely roppant terem volt, valóságos műkiállítás fogadta az érkezőt. A szerkesztőség tagjainak arcképei, a művészek és művésznők kosztümös alakjai, nagyban és kicsinyben, száz meg száz féle szerepben, borították a falakat, a fülkékben, ablakmélyedésekben pedig pálmák és szobrok álltak mindenütt. Az üvegajtó mögött egy atléta termetű bérruhás inas állt, kiszolgált őrmester, a melle tele érdemrendekkel, aki minden jövő-menőnek ajtót nyitott és katonásan köszönt.

Rosty és Porgesz álmélkodva nézték azt az ötven-hatvan embert, aki részint megadással, részint türelmetlenül és idegesen ácsorgott és üldögélt, hallgatott vagy fecsegett az előszobában. Egynémelyik már órák hossza óta várakozott, mialatt Kohári, vastag bock-szivar a szájában, elégedetten, unatkozva pöfékelt a szobájában, örömét lelvén abban, hogy megvárakoztathatja a reá szorulókat. De nem csupán léha kedvtelésből várakoztatta őket, hanem azért is, hogy tűntessen roppant elfoglaltságával és éreztesse a reá szorúlókkal azt a szerencsét, hogy magas színe elé bocsájtja őket. S a várakozók között volt egy bukott miniszter is, akinek voltaképen az egyik titkára felesége szegte a nyakát s a "kegyelmes úr" sehogy se tudott imponálni a Kohári inasának, aki hivatala fontosságának tudatában pöffeszkedve jelentette ki, hogy "az igazgató úr nem fogad."

- E szerint hát nem is tudod, hogy ez a Vidéki mindenható itten?... Voltaképpen több és hatalmasabb, mint maga Kohári. Ő a Pákozdi bizalmi embere... Gyere, menjünk be hozzá... Mindig jó, ha az ember udvarol az ilyen tökfilkónak...

Szép, fényűzéssel bútorozott, tágas szobába léptek. Vidéki nem volt egyedül; nagyon csinos vendége volt: a Fővárosi Mulatónak legszebbik csillaga "mulattatta", hogy kicsikarjon tőle húsz sor reklámot a színházi rovatban. Mert Vidéki, bár azelőtt soha sem irt folyószámla-kivonatoknál egyebet, most, hogy a nagybátyja - mert Pákozdi a nagybátyja volt - a Híradót megalapította, fölcsapott irónak; s mivel tetszésére bízták, hogy azt a rovatot válaszsza, amelyet akar, máról holnapra átvedlett színi kritikussá - csekély tizenkétezer korona évi fizetésért.

Ez a Vidéki mindenkihez nagyon szíves, "kollégiális" volt, mintha ezzel akarná megbocsáttatni meg nem érdemelt szerencséjét, amelyen elég sokan megbotránkoztak.

A brettli-csillag most fölkelt s kacéran fölrántván hátul a szoknyáját, hogy formás bokáit fitogtassa, félig kérő, félig követelő hangon mondta Vidékinek:

- Óh, nem! - kiáltott fel a díva, mórikálva magát: - semmi "majd meglátjuk!"... Tudod-e kincsem, hogy gyalázatos dolog lenne, ha nem tartanád meg a szavadat?

A kritikus jól megnézte a fiatal leányt, aki mosolyogva állta a szemérmetlen tekintetet, pár pillanatra fontolgatta a vásár előnyeit s azután alkudozni kezdett:

- Tudod, külön kis entrefilet-t irni rólad, az nehéz... Hanem a színházi rovatban egy érdekes pikantériát... sok, sok sóval-borssal... Ha beéred vele, hát ezt megereszthetem...

A leány beleegyezően bólintott, mosolyogva kacsintott a két újságiróra, odanyujtotta keztyüs kezét a kritikusnak és kisurrant az ajtón.

- Mind egyformák! - mondta Vidéki vállat vonva, amint az ajtó becsukódott. - Néhány sor reklámért...

- A reklámra mindnyájan rászorúlunk - jegyezte meg Porgesz; - s a legelső ember, aki a reklámcsinálást elkezdte, maga Ádám volt.

- S méltányos, hogy aki rászorúl a reklámra, meg is fizessen érte, - jelentette ki Vidéki. - A Híradóban húsz korona az ára minden sornak s kétszáz koronán alul szóba sem állunk... Azt hiszem hát, hogy elég nagylelkű voltam ehhez a kis babához... mert hisz utóvégre mit adhat cserébe a cikkemért?

- Ej ha! - kiáltott föl boszúsan. - Már öt óra elmúlt s még hozzá se fogtam a mai kritikához.

- No hát akkor nem is háborgatunk, - mondta Porgesz. - Csak éppen azért jöttünk be hozzád, hogy kezet fogjunk veled.

Rosty már felelni akart, de Porgesz, megijedvén a barátja őszinteségétől, hirtelen megelőzte.

- Hogy beválik-e? - kiáltotta színlelt lelkesedéssel. - Mondhatom, komám, hogy egyébről se beszélnek. Mindenki azt mondja, hogy új irányt, új szemhatárt nyitottál, s ez az igazi kritika, amelynek hiányát mindnyájan éreztük, de megcsinálni nem tudtuk.

- Ez túlzás, barátom, és sok benne a jó akarat, de azért köszönöm, - mondta Vidéki, megszédülve a dicsőségtől, és melegen szorongatta a Porgesz kezét.

- Sohse köszönd, mert igaz! - felelte Porgesz és ő is melegen szorongatta a mindenható kritikus kezét.

- Hogy mondhattad neki, hogy jó, amit összefirkál? - kérdezte Rosty fölháborodva Porgesztől, mikor kívül voltak az ajtón. - Talán csak nem komolyan hiszed, hogy van tehetsége?

- Persze, hogy nem! Valamennyien tudjuk, hogy ez az éretlen tacskó nem közénk való, de azért mégis mindnyájan dícsérik és hízelegnek neki. Különben sohse törődj vele; hidd el, hogy egy hónap alatt annyi ostobaságot követ el, hogy maga Pákozdi fogja kilökni innen...

Most hirtelen elhallgatott és intett Rostynak, hogy figyeljen... Két lépésnyire tőle Zimonyi, a kiadóhivatali titkár beszélgetett egy fiatal iróval, aki személyesen hozta el a könyvét, hogy irjanak róla.

- Sajnálom, - jelentette ki a titkár ridegen: - de nincs módomban, hogy teljesíthessem a kívánságát. Mi csak az oly könyvekről adunk bírálatot, amelyeknek a kiadói szerződést kötöttek velünk. Ma már minden nagy lapnál ez a szokás. Lehet, hogy rossz szokás, de én nem tehetek róla.

Az iró most egész közel hajolt Zimonyihoz s oly halkan beszélt, hogy egy szavát se lehetett érteni. Úgy látszott, azt mondta, hogy hajlandó némi áldozatra, mert a titkár azonnal nyájasabban felelt:

- Ez már változtat a dolgon. Irhatunk róla a vonal alatt is... mindjárt az első lapon. De ennek az ára ezer korona... Oh, kérem, mi nem alkuszunk... Az irodalmi rovat, persze, olcsóbb... Ha ott is jó lesz...

Átvágtak a szobán s bementek a szerkesztőségi terembe. Csak két ujságiró volt benn; szemben ültek, két összetolt asztal mellett s kómikus komolysággal hallgatták egy előkelő, méltóságteljes úr beszédét, aki színpadi pózzal és széles gesztusokkal igyekezett őket kapacitálni. Hidvéghy báró volt, akinek a felesége, megúnván a házasságtörés ártatlan örömeit, ott hagyta a családi fészket, s a maga dicsőséges meztelenségével csinált telt házakat egy másodrendü mulatónak. A Híradó, mint a legtöbb ujság általában, nem hogy megrótta volna, - inkább még dicsőítette ezt az erkölcstelenséget, s ráadásul, ahol csak tehette, gúnyolta a csúffá tett férjet, akin különben az egész főváros nevetett.

- Uraim, - szavalta méltósággal a báró: - nem tűrhetem tovább, hogy őseim fényes nevét meghurcolják a lap botránykrónikáiban. Ennek végét kell vetnem. Mondják meg, kihez forduljak?

- Oh, ez igazán kellemetlen ügy! - tódította a másik, s gúnyos arcátlansággal csiptette föl a monokliját.

S midőn a báró heveskedett, hogy így, meg úgy, ő ezt nem tűrheti, az első vállat vonva kérdezte:

- Jól van, uraim, - tört ki a nemes báró: - tudni fogom, hogy mi a kötelességem!

És sarkon fordulva, kiment a teremből, hevesen becsapva az ajtót maga mögött, amire a két ujságiró kacagva dőlt hanyatt a széken.

Rosty csodálkozott, hogy csak ily kevesen vannak a közös dolgozó-teremben. Igaz, hogy a nagyfejűek - a leaders - csak ritkán jártak be a szerkesztőségbe, éreztetvén az űrt, mely az irodalmi favágóktól elválasztja őket: de hát a többiek?... az aktualitás, a szenzációk és a napi botrányok rabszolgái?

Az ajtó nyitva volt. Bent a szobában, mint az anyaméh a kaptárban, közömbös gőggel fogadta Lakatos a heréi hódolatát. Magas, tagba szakadt, pufók-arcú férfi volt, aki címszalag-iráson kezdte és hihetetlen szerencsével kapaszkodott föl oda, ahová legmerészebb álmaiban se hitte, hogy fölérhet valaha. Egyetlen talentuma a minden leirással és képzelettel dacoló önhitt arcátlanság volt. Nem értett semmihez, de mindenbe bele mert szólni, s akármi ostobaságot irt, vagy mondott, oly erőszakosan tudta védelmezni, rádisputálni másokra, hogy rendesen kifárasztotta a más véleményűeket: s ha ezek elhallgattak, s beleúnva a meddő vitába, ráhagyták, hogy igaza van, azt hitte, hogy meggyőzte őket, s ez a vélt győzelem csak még gőgösebbé és elbizakodottabbá tette.

Irni nem tudott. Parlagi, fegyelmezetlen észjárása léha és felületes ötletekben merült ki; valósággal kínok közt szülte egy-egy cikkét, melynek ezer bábája volt a sok könyvben, ahonnan az eszméket lopta. S ha egy-egy gondolat, szófordulat megtetszett neki, valósággal brutalizálta vele a közönséget: - ki nem hagyta volna egyetlen egy cikkéből se, sőt még azokba is beleszorította, amelyeket másokkal iratott, s ő csak a nevét irta alá. S ez volt a másik talentuma; az ugyanis, hogy mindig tudott fogni olyan cinikus, hírnévvel nem törődő, vagy megszorult irókat, akik szívesen eladták neki a cikkeiket, lemondva a jus paternitatisról is, - a "tiszteletdíj" fejében, amely ilyenkor a becstelenség díja volt.

Ez a Lakatos, a felelős szerkesztő, korlátlan ura volt a telepes hírlapiróknak. Aki előre akart jutni, csak az ő hátán mászhatott fölfelé: fontos volt hát, hogy a kedvében járjon. Ezért, - kivált a soronként fizetett munkatársak, a fordítók, riporterek, tárcairók s a többi bizonytalan állású iró - mind ott rajzott körülötte, hízelgett neki, legyezte a hiúságát és... könyörgött, hogy a kézirata ki ne maradjon a lapból...

Mert a kézirat dőlt, ömlött, zúdúlt minden felől: valóságos papiros-lavina fenyegette a lapot minden áldott este. A szedők naponta kétszer annyi szöveget tördeltek meg, mint amennyi a lapba belefért, s tömérdek túlszedés veszett kárba. S ámbár a lap minden kéziratért megfizetett, amit a szerkesztő elfogadott, - még azért is, ami a lapból kiszorult: - a panaszok és a reklamációk egymást érték. Mert a hiú és hírnévre vadászó irók nem érték be munkájuk tiszteletdíjával: - magára a tiszteletre is vágytak, s a közönség elismerését és tapsait is óhajtották.

Ezek az elégedetlenek és csalódottak mind Lakatost ostromolták, hogy tegyen igazságot. A Híradó főmuftija azonban rövidesen elbánt velük. A félénkebbeknek és szerényebbeknek szárazon, dölyfösen kijelentette, hogy a lap szerkesztéseért ő a felelős, hogy ő tudja legjobban, mit, miért és mikor kell közölnie, s kijelentette, hogy terrorizálni nem engedi magát, s akinek nem tetszik, odább állhat egy házzal.

- Mert, - ez volt a kedvenc szavajárása: - minden ember pótolható; és ha az urak mind itt hagynak is, amit nagyon sajnálnék, azért a lap mégis megjelenik, mert ha kell: én egymagam is megcsinálom.

A bátrabbakkal, akiket a nevük és érdemes munkásságuk följogosított arra, hogy követelőbbek lehessenek, más taktikát követett. Hagyta beszélni őket; a legnagyobb indolenciával hallgatta panaszaikat, kívánságaikat, s csak nagy néha, ha már egészen a sarokba szorították és színvallásra kényszerítették, - sóhajtozott keservesen, hogy a pártszempontok, a lap iránya, bizonyos tekintetek, amelyekről nem nyilatkozhatik, tették szükségessé, hogy ezt, vagy azt a cikket mellőzze, s egy másikat közöljön helyette, amelyik sokkal rosszabb ugyan, de... s itt fölfujta magát, a nyakát behúzta a vállai közé, az ajkát elfintorította, mintha azt akarná mondani, hogy mossa kezeit ettől az igazságtalanságtól, amelyben semmi része...

- Furcsa, - dünnyögött Lakatos: - egyre arra kérem az urakat, hogy víg dolgokat irjanak, mert a közönség mulatni akar, de nincs rá mód, hogy szót fogadjanak.

Únottan tette félre a kéziratot, s Rosty épen felelni akart, mikor valaki elébe nyujtotta a kezét és megszólította:

Tölgyes volt, a boltos-legény, aki újságiró akart lenni, s pár órával előbb a Rosty protekcióját kérte. Most már ő is ott volt a többiek közt, egész otthonosan dörgölőzött hol az egyikhez, hol a másikhoz, mindig annak a szavait helyeselte, aki épen beszélt, sőt néha maga is beleszólt a vitába... Végre pedig megemberelte magát s ő is odament a szerkesztőhöz.

- Aktuális cikk... rövid ötven sor az egész. Azt hiszem, érdekes... És mulatságos is. Egyetlen egy lap se tud róla... Parancsoljon...

Oly alázatosan, oly mélységes hódolattal és tisztelettel beszélt, hogy Lakatos egyszerre nyájasabb lett.

Tölgyes letette a cikket az asztalra és ugyanoly alázatosan, mint ahogy jött, odább állt. Aztán elővett egy doboz A'alát, mindenkit megkinált vele és maga is rágyujtott.

Ez alatt a szerkesztőségi terem is népesedni kezdett. Nagy Dezső, a monoklis újságiró, pikáns ötletekkel fűszerezve és torzítva mondta el Hidvéghy báró esetét a körülötte hahotázó csoportnak...

- Ah, ez a Nagy Dezső igazán fene-gyerek!... Csupa ötlet és szellem... Igazi őstehetség!...

Hogy miért volt "őstehetség", voltaképen senki se tudta, mert ez idáig még nem irt egyebet apró, humoros karcolatoknál, amelyekről ő maga is csak kicsinylően beszélt. De azért mindenki azt hitte, hogy "Nagy Dezsőből még lesz valami"... Oh, ez a fiú okos; nem forgácsolja el az erejét és a talentumát, mint a többiek; nem siet, nem töri magát a korai hírnévért: megvárja, mig a tehetsége kiforrja magát, s akkor irja meg azt a remek-művet, amit mindenki remélt tőle... Hiába kérték, hogy irjon regényt, novellát a Híradó számára; ő csak a fejét rázta... Nem, nem! még nincs itt az ideje!... S akik látták, hogy mily kicsinylő és mégis öntelt hangon mondta ezt, jelentősen néztek össze, mintha azt mondanák egymásnak: - "Igaza van! Minek is váltaná föl aprópénzre a talentumát!"...

Az egyik ajtó hirtelen kinyilt és Vidéki jött be rajta. Mindnyájan tisztelettel köszöntötték, sőt néhány stréber azonnal irni kezdett!... Vidéki egyenesen a szerkesztőhöz ment, fontoskodva adott neki valami utasítást, s aztán ismét visszament a szobájába; útközben elégedett, leereszkedő hangon mondta jobbra-balra:

A pár pillanatra félbeszakadt beszélgetés újra kezdődött, s most már a távollevőkre járt rá a rúd. Kritizálták, ócsárolták becsmérelték egymást a "kollégák": - de ezt se nyiltan, bátran és őszintén tették, hanem burkoltan, epés dicséretekkel, kétes magasztalásokkal enyhítve a maró fulánk mérgét, mert egyik se bízott a másikban, mintha félne, hogy a hallgatója besúgja a lebecsült kollégának, amit hallott.

Rosty szórakozottan, bizonyos erkölcsi undorral hallgatta ezt a képmutató emberszólást, s amint a teremben tekintgetett, megálltak a szemei valakin. Ez a férfi egészen magányosan, félrehúzódva álldogált az egyik sarokban és se nem szólt senkihez, se ő hozzá nem szólt senki. Az alakja szinte kivált a többieké közül: magas, szikár termete egyenes volt, mint a nádszál, a homloka széles, előre ugró és magas, az arca sápadt és érdekes, de nagyon levert, szája két szögletében két mély, keserű barázda, a szemeiben gúnyos, metszően irónikus tekintet, mintha lenézné és megvetné ezt a léha társaságot, mely előtte hullámzik...

Amint ráfigyelt, meglepetve látta Rosty, hogy egyik-másik újságiró lopva, hirtelen köszönti az idegent, mintha félne, hogy meglátják és számon kérik tőle, amit tesz. Az idegen pedig alig méltatta viszonzásra ezt a köszöntést, s midőn gúnyosan, szinte megvetően biccentett a fejével, az arca még szomorúbb, komorabb, sőt majdnem szenvedő lett.

- Fejérváry... Egy fejjel nagyobb mindnyájunknál, akik itt vagyunk, - felelte Porgesz súgva; - csak egy hibája van: hogy a kíméletlenségig őszinte, s a tolla öl, ha bírál, vagy támad. Irigylik a talentumát, de gyűlölik is és félnek tőle... Figyeld meg csak: mindenki kerüli; valósággal boykottálták. Akármit ir, hallgatnak róla, s így állnak bosszút rajta. Aki nyiltan kezet merne fogni vele, soha se boldogúlna itten.

- Van... talán sok is. Ha kevesebb talentuma volna, talán nem oly szigorú mértékkel mérne másokat. Alig hiszem, hogy a Híradónál megmelegedhetik. Azt se tudom, hogy jutott ide. Úgy hallottam, hogy csaknem éhen halt és könyörületből fogadták el; de a nyomor nem igen törte meg... Nézd csak: szilajabbnak látszik, mint valaha.

Fejérváry meglepetve nézett a fiatal emberre, s aztán szelíd, szinte gyöngéd hangon felelt:

- Nagyon köszönöm a tisztességet, kedves kolléga. A nevét különben már ismerem. Az a szerencse érte önt, hogy Balázs lerántotta a könyvét... Ennek a nagyképű Potemkinnek a kritikája tett rá figyelmessé; elolvastam, s őszintén mondom, hogy nem sajnáltam az időmet.

- Igaz, Balázs nagyon igazságtalanul bánt el velem, - felelte Rosty. - Nem értett meg, vagy talán nem akart megérteni...

- Ez az, uram, - mondta Fejérváry. - Balázs úgy tesz, mintha színlelné a naivságot és együgyűséget: pedig valóban naiv és együgyű.

- Ez az én véleményem is, - hagyta helyben Fejérváry maró gúnynyal: - nem igazságos, nincsenek eszméi, roszhiszemű, hazug, nagyképű, léha, üres fickó: egy szóval derék ember... Oh, én egész csomó ilyen derék embert ismerek!

- Utálom ezt a sok hivalkodó, irigy, sivár lelkű napszámost... Pedig ezek is mind derék emberek... Hátha sétálni mennénk? Odakint jobban beszélgethetünk...

- Ah, bocsánat!... Beszélnem kell evvel az emberrel... Ha ráér, jöjjön el, kérem, éjféltájban a Newyorkba.

Kohári jöttére elhalt a nevetés, elcsöndesült a beszéd s a tollak percegni kezdtek. A főszerkesztő gomblyukában ott volt a gardénia, amely nélkül soha se mutatkozott nyilvánosan. Magas, széles vállú, impozáns alak volt, - igazi típusa a soha nem ernyedő élet- és akaraterőnek. Gyorsan járt, a taglejtései hirtelenek, a beszédje oly sebes volt, hogy gyakran dadogott, mert a gyors beszédben elbicsaklott a nyelve. A gondolatai úgy kergették egymást, úgy zümmögtek az agyában, mint az üvegharang alá zárt lódarázs. Ha nevetett, ajtót-ablakot megrázott a hahotája s az arca vérpiros lett, mintha a guta környékezné.

A kedve, szorgalma és ereje mintha megtízszereződött volna, amióta valóra váltotta régi álmát, egész életének ambicióját, a Híradó megalapítását. Sohase feküdt le hajnali öt óra előtt s kilenc órakor már mégis ott volt az irodájában, hajszolta a titkárt, a reportereket, a metrompázst, az egész kiadóhivatalt s mindenkit elcsigázott, kifárasztott, csak ő maga volt mindig friss és eleven. Naponta megirt húsz levelet, értekezett ötven emberrel, játszott a tőzsdén, civakodott a hitelezői falkájával s közben ráért arra is, hogy minden sort elolvasson a lapból, melyben egyetlen egy betű se látott napvilágot, - még a hirdetések se - az ő jóváhagyása nélkül. Ott maradt reggelig, amíg csak a gépbe nem tették a hengereket s mikor a rotációs zuhogva megindult, fütyörészve ment valami éjjeli kávéházba, vagy mulatóhelyre, ahol nem ritkán pezsgős palackok közt, könnyűvérű lányok társaságában virradt meg.

Sokan pénzügyi talentumnak tartották, pedig nem volt az. Csak merész iparlovag volt, aki mindent kockáztathatott, mert nem volt mit vesztenie s ez a vakmerősége néha szerencsét hozott. Logika soha se volt a gondolataiban, úgy szólván mindíg vaktában cselekedett s csak az ösztöne vezette. De ez is megcsalta néha s mi se volt könnyebb, mint rászedni ezt a nagy komédiást, aki voltaképpen abból élt, hogy port hintett a világ szemébe s mindenkit tévedésbe tudott ejteni a tulajdon értéke felől.

Ezen az estén kissé idegesnek és nyugtalannak látszott; a Híradó első számai nem "ütöttek be" úgy, mint ahogy várta. Nyilvánvaló volt, hogy a lap szerkesztése laza, hiányzott belőle az egységes, mindent átfogó elme, mely a maga asszimiláló talentumával egybeolvasztja, harmónikus egészszé gyúrja az ellentétes elemeket és irányokat. Maguk az irók, a munkatársak is érezték ezt s mivel mindegyik azt hitte, hogy azért nem jó a lap, mert éppen az ő irásait mellőzi, megindult az egész vonalon a kölcsönös, alattomos aknamunka s tömérdek dolga tetejébe, Kohárinak még ezzel is meg kellett küzdenie.

Ez azonban a kisebbik baj volt; mert Kohárit, noha nyugalmat és jó kedvet erőltetett, - mint a görög ökölvívó, aki lenyelte egész fogsorát, melyet ellenfelének az ökle összetört, de még csak föl se szisszent fájdalmában, - sokkal kínosabb aggodalom gyötörte. Rettegett, hogy a törvény számadásra fogja vonni egy zsarolásért, melynek ő volt az értelmi szerzője s amelynek végrehajtói éppen ebben az órában álltak a vizsgálóbíró előtt... Az áldozat egy léha, de többszörös milliomos fiatal mágnás volt, akiről Kohári megtudott valami botrányos erkölcstelenséget s a hallgatását akarta megfizettetni. A sajtó nagy port vert föl a dologban, fölháborodva méltatlankodott, hogy az újságirók becsülete szigorú megtorlást követel s hadd vérezzenek el "a bérenc sajtó orgyilkosai", akik nem tőrrel, hanem a tollukkal ölnek...

A Kohári emberei, akik a zsarolást megkísérlették, neves újságirók voltak, de a modern újságirás kegyetlen harcaiban a farkasok egymást is fölfalják. A személyes boszú, a sokáig elfojtott és tehetetlen gyűlölet szilaj indulatai kitörtek: - le kell fejezni a zsarolókat, - harsogták tele torokkal a kapzsiak és irigyek, akik megtévelyedett kollégáik helyére pályáztak!... És Kohári félt, rettegett, mert egy-két lap elég világos célzásokkal említette őt, mint a zsarolás értelmi szerzőjét, bár nyiltan egyik se merte kiirni a nevét.

Ez a Szegvári a Híradó munkatársa volt, s e percben valószínűleg a bőrét védelmezte a vizsgálóbíró előtt... De senki se tudott arról, hogy mi történik vele, vagy hogy merre jár.

A legtöbben helyeselték, hogy valóban boszantó, sőt veszedelmes dolog, hogy ez a Szegvári a Híradó munkatársa; mert az eset árt a lap reputációjának. De utóvégre mindenki csak magáért felelős s ha akárki megfeledkezik magáról és félre lép: maga viselje tettének a következményeit... Ám egyelőre még nem lehet pálcát törni Szegvári fölött, mert hátha...

Valóban, Szegvári jött meg. Lóhalálában hajtatott a szerkesztőségbe, egyenesen a vizsgálóbírótól s az arca ragyogott. Diadallal jelentette, hogy a vizsgálóbíró megszűntette a vizsgálatot, és... A mosolygás, az öröm ragyogása elhalt a boldogtalan fiatalember arcán. A kollégái fagyos közönynyel hallgatták, csak kelletlenül nyujtották oda a kezüket és senki se gratulált neki... Ekkor hirtelen mindent megértett; gyilkos csüggedés váltotta föl naiv örömét, a szemei révedezve jártak körül a rideg arcokon, aztán elsáppadt, lassan, szinte tántorogva ment az egyik sarokba, ahol megtörten leült, mialatt a többiek újra kezdték a vidám, zajos fecsegést, mit se törődve többé vele...

Rosty sajnálkozva nézte a boldogtalant. Fiatal ember volt, még alig több harmincöt évesnél... Vajjon mit érezhet, miről gondolkozik?... Lehet, hogy a múltjára gondol, arra az időre, mikor a dicsőségről álmodozva, lelkesedéssel tele nekivágott az irói pályának, mely most romlásba döntötte... Az első verses könyvét a maga költségén adta ki. Aztán jött a második, majd a harmadik: mert a szép, jó és igaz szeretete, az ideálok nemes kultusza őszinte volt a szívében... De aztán, mikor vélt talentuma cserben hagyta, s a folytonos kudarc elbátortalanította, lassanként kivesztek szívéből az ábrándok és illúziók. Hitét a kételkedés, ideálizmusát a cinizmus váltotta föl, s ettől kezdve egyre sülyedt, egyre alább bukott, míg most már egészen az örvény szélén tántorgott...

- Szegvári! - kiáltott rá Kohári nyersen. - Jőjjön be a szobámba, valamit kérdezni akarok öntől.

A beszéd, a zsivaj egyre élénkebb, hangosabb lett. A szedőinasok lótottak-futottak a nyomdába kéziratokkal, s hordták föl a még friss kefelevonatokat. A füstöt vágni lehetett a nagy teremben, s a nyomdafesték erős illata, amely annyira izgatja a hivatásos irót, betöltötte az egész termet... Lassanként csönd lett, a beszéd elhalkult, s csak itt-ott folyt tovább az egyes asztaloknál. Legtöbben dolgoztak; az ollók csattogtak, a tollak percegtek, s az arcokon először lázas pirosság, majd halálos sáppadtság látszott. Lakatos elővett egy kis iskátulát, melyben ragasztani való ostya volt.

Letérdelt, kiöltötte a nyelvét, lenyelte az ostyát, amin valamennyien nevettek, s ő maga legtöbbet. Ettől fogva ő is a szerkesztőség tagja, fölesküdt hírlapiró volt.

- Ah, majd elfelejtettem! - mondta most Lakatos. - Holnap hirdetik ki az ítéletet annak a sakternek a bűnügyében... Ki megy oda?... Hangulatos dolgot kell róla irni... Nos, Rosty úr?

Valaki megjegyezte, hogy már nyolc óra elmúlt. Épp annyi idő van még, hogy megebédelhetnek, átöltözhetnek s aztán sietniük kell a Pákozdi estélyére, amelyre az egész szerkesztőség hivatalos.

Tiz óra lehetett, mikor Rosty belépett a gyönyörü palota kapuján, melyet Pákozdi megnyitott ezen az estén a Híradó tiszteletére. Még jóformán csak az előszobában volt, mikor már hallani vélte a Kohári harsány, diadalmas kacagását.

S valóban úgy is volt: a zsarolás ügye elaludt és Kohári, mihelyt a veszedelem elmult, úgy elfeledte, mintha ludas se lett volna benne.

Kétszáz, harmadfélszáz ember hullámzott a fényes szobákban, melyeknek nagyon is erőltetett, fitogtatott pompája szinte arcul verte a látogatót. Mindenik szoba igazi múzeum volt, mert ez a parvenu-bankár a művészetek minden ágát és faját gyámolította. Egynéhány jeles festő képe szinte szégyenkezni látszott a falon, mintha érezte volna, hogy aki megnézi, kitalálja, hány részvényes jutott kodusbotra csak azért, hogy Pákozdy hivalkodhassék vele... Rosty megállt a könyvtár-szobában; a menyezetig érő aranyozott faragású mahagóni szekrények polcain csupa diszmunkák álltak: drága amateur-kiadások, nem olvasásra, mindennapi használatra, forgatásra való könyvek, hanem értékes házi bútorok, a melyeknek ugyan semmi hasznát sem veszi a gazdájuk, de mégse lehet el nélkülük, mert az irodalompártolás divat, s ma már nemcsak a születés, hanem a vagyon is kötelez. A közönséges fűzött könyveket nem szerette Pákozdy, mert ezek "nem mutatnak" semmit; s a felesége, ha olvasni akarta Mikszáth, vagy Herceg valamelyik ujabb regényét, szépen megvárta, míg valamelyik barátnéjától kölcsön kaphatta.

A szalónban ültek a hölgyek. Legtöbbjük már az élet delén járt, de azért nem átallotta fitogtatni hervadó bájait. Hatalmas, formátlan keblek dagadoztak a túlsok csipkehalmazban, ami arra volt jó, hogy enyhítse a gömbölyödő pocak arányait, s a hihetetlenül összepréselt tüdőkből mind föltódult a vér az arcokba, melyek vörösek, sőt violaszinüek lettek, mintha a gutaütés kerülgetné a tulajdonosukat... És a sok gyémánt, gyöngysor, a tömérdek ékszer, amit a pénzarisztokráciának e hivalkodó, de értéktelen asszonyai magukra szedtek, csak még inkább fokozta a szellemi és lelki csömört, mely mindjárt a házba lépésekor meglepte Rostyt.

De, a mint unottan, kedvetlenül járt egyik szobából a másikba, egyszerre csak megakadt a szeme egy fiatal asszonyon, aki csaknem egészen félre vonult a többiektől, mintha szégyenlené, hogy egyszerü ruhája kirí a többiek túlzó fényüzéséből. Meglátszott rajta, hogy idegen ebben a világban, hogy nem szokta meg a léha és felületes társaság hivalkodását s lehet, hogy talán most volt itt először.

... Miért jött ide és ki volt?... Van-e férje, vagy özvegy, vagy elvált asszony?... És mindenek fölött, kicsoda?

Szépnek nem volt szép, a szó klasszikus értelmében, de volt benne valami rejtélyes kedvesség, ami valósággal lebilincselte Rostyt. A mint nézte, hirtelen zene szólalt meg a pálmafák mögött, a hová a muzsikusokat dugták... A fiatal nő megrezzent, kissé hátravetette a fejét s aztán még jobban elszigeteltnek látszott, mintha ez a szentimentális olasz románc teljesen betöltötte volna a lelkét. Az ajkai lassanként mosolyra nyíltak, ragyogó szemei mintha nagyobbak lettek volna, s egész arca visszatükrözte azt az édes ábrándot, a melybe a zene ringatta a lelkét.

Rosty önkénytelenül közeledett feléje. Titkos vágy hajtotta, hogy odamenjen hozzá és megkérdezze: - mire gondol, miről ábrándozik?... De a félúton megállt. Vele született félénksége és saját gyámoltalanságának a tudata sohase gyötörte ennyire... Oh, mit nem adott volna, ha olyan tudott volna lenni, mint ezek a léha, üres fejű fickók körülötte, akik öntelten, hivalkodva ismételték minden nőnek ugyanazokat az elcsépelt bókokat, banális frázisokat!...

A zene elhallgatott, a vízió szertefoszlott. Egész közel Rostyhoz féltucat író beszélgetett és vitatkozott. Horák, a párisias szellemeskedést majmoló karcolatos, valami paradox ötletét védelmezte olyan fonák logikával, amelynek az ostobasága mulatságos lett volna, ha véletlenül nem komoly. Ez a Horák csak színlelte a cinizmust, iróniát és a könnyelműséget, mert voltaképpen se az írói hírnevet, se az élet örömeit nem vetette meg, sőt valósággal törte magát értük; bohém könnyelműségét pedig, melyről legendákat tudtak, persze csak tőle magától, ő maga találta ki, hogy leplezze vele a kapzsiságát és fösvénységét. Ha víg emberek közé került, sohase volt pénze, mert éppen félórával előbb dobta ki valami ostobaságra az utolsó garasát: s bár mindig szökni akart az ily társaságtól, rendszerint oly feltünően tette ezt, s oly jól megokolta szándékát a pénztelenségével, hogy a jó cimborák már puszta udvariasságból is lefogták és nem eresztették el. Így aztán, míg az igazi bohémek csakugyan megkoplalták egy-egy görbe éjszaka költségeit, addig ez az ál-bohém, aki mindíg a mások pénzén mulatott, élére rakta a garast és lassanként megtollasodott.

Ott volt a csoportban Bélteky is, a Híradó tenoristája, amit úgy kell érteni, hogy az ő cikkeit fizették legjobban: darabonként kétszáz koronával. Vén, kiérdemesült és megrokkant csataló volt már ez a furfangos humorista, akinek az volt a szerencséje, hogy fiatal korában kehes volt és mindenki tüdőbajosnak hitte... "Dicsérjük és toljuk a szekerét" - mondogatták egymásnak a kollégái, - "úgy se sokáig viszi szegény; hadd örüljön hát, amig él, a dicsőségnek!..." S a vége az lett, hogy Bélteky túl élte mindnyájukat, mert amily mértékben tolták a cimborák a hírnév hegyén fölfelé, azon mértékben gyarapodott az egészsége s a göthös, heptikás fiúból vállas, pohos férfi lett. - De a helyét, ahová föltolták, nem adta vissza többé, hanem ott maradt, akár csak az olasz király Rómában. Máskülönben nem volt rossz ember; legfölebb csak irigy, féltékeny és nagyképű volt, ami rendes tulajdonsága mindazoknak, akik - jó maguk tehetetlenségének a tudatában - mindenkiben vetélytársat látnak, és más magasztalók hiányában, maguk kürtölik világgá tulajdon sikereiket.

- Ah, fiatal barátom! - sóhajtott a vén róka szemforgatva: - ne irigyelje a dicsőséget... Nem is sejti, hogy mibe kerül! Megöli az életet, az egész embert, és a világ... Ah!

Melankólikusan rázta a fejét, mintha mondaná, hogy: - Nézz meg engem! Még hozzám is hálátlan ez a cudar világ!

A zene ujra megszólalt. Most a Berlioz "Magyar induló"-ját játszották, amely viharként csapja meg a fület s lázas dobogásba hozza a szíveket, mert a nagy költő eget ostromló szenvedélye lüktet polifón akkordjaiban... Rosty önkéntelenül az ismeretlen, fiatal nő felé fordúlt... Oh, hogy égtek, villogtak azok a csodás mélységű szemek!... Most még erősebb vágy szállta meg, hogy odamenjen hozzá, megszólítsa és föllebbentse életéről, multjáról, jelenéről azt a fátyolt, amely mögött valami szomorú titkot gyanított... De e pillanatban a vállára ütött valaki.

Porgesz volt, akinek az arca majd kicsattant, a szemei pedig mámoros fényben csillogtak.

Rosty a szemével arra intett, ahol a titokzatos nő ült és megkérdezte Porgeszt:

- Nem... De nem valami szép... különben lehet, hogy nincs igazam; én csak a kövéreket szeretem.

- Nézd csak azt a vastag, bulldoggképü embert, aki oszt, - súgta Rostynak Porgesz. - Három lapja van: az egyik kormánypárti, komoly, reggeli lap; a másik krajcáros, demokrata esti lap; a harmadik heti élclap. Kezében van az egész közvélemény, és reggel is, meg este is feji a buta népet...

Rosty nem felelt. A "buta nép"-re gondolt, amelynek sohase jut eszébe, hogy az a vezércikk, amelyet szentírásként olvas, pár órával előbb még valami tökfilkónak az agyában kóválygott, s lehet, hogy aki írta, éppen akkor kelt föl a kártya-asztaltól, vagy italtól nehéz, mámoros fejjel leckéztetett minisztereket, tört pálcát nálánál százszorta külömb emberek fölött...

Rosty megrázkódott, amint odanézett, és undorral fordult félre. Berkes udvarolt Pákozdinénak: udvarolt pedig úgy, ahogy hajdanában az udvari bolondok szoktak udvarolni a királynéknak, - alázatosan prostituálván az eszét és egész személyét a mindenható asszony szeszélyeinek.

Oh, ez a Berkes nagyon jól értette a dolgát: - az ő hetven-nyolcvan-száz soros karcolatai voltak a pièce de resistance, az olvasó csemegéje, a villásreggelihez járó kaviár, amely savát-borsát megadta a roppant szellemi élvezetnek, amivel a Híradó naponta kedveskedett olvasóinak. Ő volt a sajtó udvari bolondja, fizetett Dummer Augustja a közönségnek, amely megkacagta fenomenális ostobaságait, s arra nem is gondolt, hogy inkább sajnálni, mint szeretni kellene az olyan irót, aki legott éhen halna, mihelyt... a hülyeségek kimennének a divatból. Nem humor volt ezekben a karcolatokban, csak ostobaság; de ha Berkes rossz iró volt is, csak annál jobban értette a mesterségét. Mert a hírlapirónak nem az a mestersége, hogy irni tudjon, hanem az, hogy meg tudja fogni a kiadót. És ebben Berkes valóban nagy művész volt. Mindig ki tudta lesni a kedvező pillanatot, amelyben kicsikarhatott valamit és előbbre tolhatta a szekerét; nem szenvedte végig a fiatal, kezdő irók keserű csalódásait, megaláztatásait; sohasem vágott neki nyíltan és merészen a dicsőség rögös útjának, mint oly sok derék ifjú, aki a félúton kidől, vagy megtörve ér a célhoz: - ő csak a kulisszák mögött settenkedett, a nyílt színre sohase lépett ki, s ahová elért, kerülő útakon, vargabetűkkel jutott el.

A szomszéd szobában hangosan beszélgettek s néhány ismertebb iró azon vitázott, hogy kinek a könyve kelendőbb.

- Akkor nemsokára elér engemet, - felelte a másik; - az én könyvemből a kilencedik ezret nyomják.

- Hát Makláry? - kérdezte a harmadik. - Úgy hallom, hogy a "Pislogó mécses" nem ütött be.

- Pedig tegnap láttam egy kirakatban, hogy már a "tizenötödik ezret" árúlják.

- Humbug! - mondta az első megvetően. - Hogy fölcsigázzák a közönség érdeklődését, meghamisítják a számokat.

Rosty fölháborodva hallgatta ezt. Makláry, aki személyes barátságával tisztelte meg, a legnagyobb élő magyar iró volt és a kis újja is többet ért, mint az összes itt lévő irók együtt véve.

- Nos, nem ezt gondolja ön is? - kérdezte Rostytól az előbbi, maga is regényiró és országos képviselő.

- Nagyon megtisztel, hogy kiváncsi a véleményemre, - felelte Rosty udvariasan. - De én csak arra a szomorú igazságra gondolok, amit Tolsztoj néhány hete mondott. Azt állította ugyanis, hogy a modern irók már nem törődnek az eszmékkel, az ideálokkal és az erkölcsökkel, hanem csak pénzt akarnak keresni: - papirost adnak el, nem eszméket, s a céljuk nem a közönség lelkének a nevelése, művelése, hanem az, hogy minél több példányban keljen a könyvük... Nos, kedves mester: mit gondol?... Nincs igaza Tolsztojnak?

Csönd lett. Valóságos arculcsapás volt ez a beszéd az előbbi dicsekvésre: de Rosty nem törődött vele, hanem szép lassan megfordult és tovább ment.

- Na, barátom, - mondta neki Porgesz: - itt ugyan szereztél egy pár ellenséget, aki sohase bocsátja meg neked ezt a kirohanást!

- Rosty úr, ha nem csalódom?... Ah, jól tette, hogy megmondta nekik az igazat! Kemény beszéd volt, de megérdemelték.

Rosty azonnal megismerte Kardos tanárt, akitől filozófiát tanúlt a gimnáziumban.

- Kedves tanár úr! - mondta megörülve. - Ez igazán szerencse! De micsoda véletlen hozza önt ide?

- Valóban, a véletlen. Sohase szoktam társaságba járni, s most is csak az unokahúgom kedvéért jöttem el.

- Csak annyiból, hogy tanítom az egyik fiát... Képzelje csak: azt akarja, hogy én is irjak a Híradóba. De nekem semmi kedvem hozzá.

- Egyszerűen azért, - felelte Kardos, - mert visszarettent a sajtó dekadenciája. Valamikor, amikor még a Kemény Zsigmondok, Csengeryek, Eötvös Józsefek, Szalayak, Jókai Mórok is újságirók voltak, minden gondolkodó fej vágyhatott arra, hogy egy sorban küzdhessen e nagyokkal az eszmék diadaláért... De ezek a nagyok kidőltek, s velük együtt megszűnt az eszmék harca és kultusza is. Ma már az érdek, és nem a meggyőződés vezeti a tollakat: s oda jutottunk, hogy egy s azon iró nem átall két ellentétes politikai irányú lapba is dolgozni, - s míg az egyikben dícséri, addig a másikban gáncsolja a kormányt, ugyanazon a napon, s talán ugyanabban az órában is... Mikor mond hát igazat ez az ember, és mikor hazudik?... Melyik hát a meggyőződése és van-e meggyőződése egyáltalában?

- S ha igaz, - felelte Kardos: - nem jobb-e, ha azok, akik nem tudnak megalkudni a meggyőződésükre, nem állnak egy sorba az elvtelen, pénzért mindenre kész iró-zsoldosokkal?

- Éppen ez a baj, - mondta Rosty: - a hitvány, elvtelen emberek elriasztják a komoly...

Nem bírta befejezni a szavait, mert az a szomorú, ismeretlen nő, akinek ábrándozását megleste az imént, egyenesen feléjük tartott... Egy pillanatig azt gondolta, hogy őhozzá jön, és ujjongó szíve választ lüktetett a közeledőnek minden lépésére, de a fiatal nő Kardost szólította meg:

- Rosty úr, volt tanítványom, aki most igen tehetséges iró... Máriássyné, az unokahúgom...

Mielőtt Rosty felelhetett volna, a szomszéd szobából berontottak a hölgyek, körülfogták Pákozdit, Kohárit meg a többi újságirót, és sápítozva unszolták, nyakgatták őket.

- Úgy van, úgy! el akarunk menni! meg akarjuk hallgatni annak a sakternek az ítéletét!... Vigyenek el, vigyenek el bennünket is!

- De, de, de!... Többet ér egy dráma utolsó fölvonásánál... Sokkal izgatóbb, érdekesebb!... El akarunk menni!... Látni akarjuk a saktert, meg a fiát!...

- Jól van, hölgyeim! - kiáltott föl Kohári színpadi pózzal, mert már a pezsgő is a fejébe szállt: - mivel kívánják... Nincs semmi, amit megtagadhatnék önöktől!

Kardos és Máriássyné megdöbbenve, némán hallgatták végig ezt a beszélgetést.

- Irgalmas isten! - mondta halkan a professzor: - micsoda embertelen, perverz kiváncsiság ez!... Végig akarják nézni azt a szörnyű jelenetet, mikor elítélik az apát, aki ellen tulajdon fia volt a koronatanú!... Irtózatos!... És sokan nem is hiszik, hogy az a szerencsétlen bünös... Rettenetes még csak rágondolni is, hogy ártatlan lehet...

- Menjünk innen, menjünk! - sürgette a fiatal asszony könyörögve s az arcán meglátszott, mennyire undorodik ettől a léha társaságtól.

A két férfi kezet fogott és Rosty mély tisztelettel köszöntötte Máriássynét, aki azonban hidegen fogadta a köszöntést; még azt a gépies mosolygást is mindjárt elfojtotta, mely egy pillanatig az ajkain játszott. Rostynak minden vére az arcába szökött, mert érezte, hogy a titokzatos és érdekes asszony őt se becsüli többre, mint az egész társaságot s ezért bánik vele olyan közömbösen, szinte megvetően. Szólni akart, meg akarta magyarázni, hogy nem a maga jószántából van itt, - de Kardos már karon fogta Máriássynét és vezette kifelé.

Rosty szomorúan nézett utánuk. A fiatal asszony lassan, szinte fáradtan ment a nagybátyja mellett s a fejét kissé oldalt és hátra hajtotta, mint hogyha dús szőke hajának a súlya lehúzta volna... Miért volt ily fáradt és életúnt?... Rostynak úgy rémlett hogy a fiatal asszony összerezzent, mikor Kardos úgy mutatta be, mint Máriássynét... Talán az a név, melyet viselt, kínos emlékeket ébresztett benne?... Milyen dráma rejtőzött a szomorúság mögött, mely a szép, kedves és gyöngéd lelkű nő szívét betöltötte?... Mert, hogy a lelke szelíd és gyöngéd volt, azon nem is kételkedett Rosty: hiszen szenvedni csakis az tud, akinek érző szíve van, nem úgy, mint ennek a léha társaságnak, amely könnyelműen élt a percnek és szívtelen örömében semmi egyébbel nem törődött.

Öntudatlanul, mintha titkos erő hajtotta volna, Rosty lassan az ajtó felé tartott. Kardos épen a köpenyét adta föl unokahugára, ismét karonfogta és indult vele a lépcsőn lefelé.

Mintha velük ment volna a szívéből egy darab, úgy nézett utánuk Rosty. Szerette ezt a fiatal asszonyt; nem azért, mert szép volt: hisz naponta láthatott sokkalta szebbeket! hanem azért, mert szomorú volt. A magába zárkózott fiatalember külön világban élt s a mindennapi életet nem a reális oldaláról fogta föl, hanem a maga külön szemüvegén nézte. Ez a szemüveg pedig megcsalta, mert nagyította a mások hibáit, félszegségeit, de nagyította egyszersmind az érzelmek látszatát, a szépet és jót is, amit az életben tapasztalhatott. És mivel a ritka érintkezés az emberekkel nem durvította el a szívét, fogékonyabb is volt az élet szentimentális oldala iránt s lassanként megszokta, hogy mindig és mindenben csak a maga szubjektív érzelmeinek a vonatkozásait keresse.

Ez a megszokás lett urrá rajta most is, amint beteges érzékenységének kinzó vágyódásával nézett Máriássyné után. Szerette volna megtudni szomorúságának a titkát, hogy megvigasztalhassa; szerette volna megmondani neki, hogy nem minden férfi olyan hitvány és léha, mint az, aki fájdalmat okozott neki; szerette volna megmondani... óh, annyi mindent szeretett volna mondani neki: de a titokzatos, szomorú asszony nem volt kíváncsi semmire, csak ment a lépcsőkön lefelé, fáradtan és lassan, mintha roskadozna a keresztje alatt.

Ez a gondolat gyötörte Rostyt, amint a lassan távozó nő után nézett... Fog-e még vele találkozni?... Ha nem, legalább azt akarta megtudni, hogy hol lakik!

Hirtelen kisietett, fölvette a kabátját s még épen idejében ért le az utcára, hogy láthassa, amint Kardos kocsiba segíti az unokahugát. Rosty is azonnal kocsiba ült és meghagyta a kocsisnak, hogy kövesse azt a másikat... Hátradőlve az ülésen elábrándozott. A kocsi zörgése a kövezeten csak még inkább beleringatta ábrándozásába, mert az egyhangú és folytonos zörej úgy elszigetelte a külső világtól, hogy azt se tudta, merre mennek. Egyszerre a kocsi robogása eltompult és halkabb lett. Rosty fölrezzent és kitekintett a kocsi ablakán: - most mentek át a hídon.

És megint visszadőlt az ülésre. Végre megállt a kocsi, de az éjszaka oly sötét és ködös volt, hogy Rosty, amint leszállt, eleinte semmit se látott. Lassanként azonban kivehette a másik kocsit, mely alig harminc lépésnyire állt előtte... Most valaki leszállt róla... megismerte a karcsu alakot... odament a kapuhoz és csöngetett... Aztán hallotta a kulcs csikorgását: a kapu kinyilt, és Máriássyné eltűnt, a kocsija pedig, amelyben Kardos még benn ült, gyorsan elvágtatott.

Rosty is kifizette a kocsisát s azután lassan odament a kapuhoz, mely fölött gázláng égett... Megnézte a számot... Margitrakpart 32... Most átment a tulsó oldalra és fölnézett... Nézte, hogy melyik ablak világosodik meg... Délnek, a Dunán, egy nagy vontató-gőzös iparkodott fölfelé és hangosan kürtölt... Még ez is oly szomorú volt a néma éjszakában: - mintha a fáradt, kimerült gép segítségért könyörgött volna... Végre fönt, a harmadik emelet egyik ablaka kivilágosodott és Rosty sokáig nem bírt megválni attól a fényes ablaktól...

Félórával később a Newyorkban volt, ahol találkozóra várta Fejérváryt. A bohém világ ott szokott összejönni éjféltájban s egynémelyik voltaképen csak itt mutatta meg, hogy mit ér és mennyi van benne, mert itt, a tea, kávé, sör és cognac mellett, a villamos lámpások izgató fényétől, meggyorsult az eszük járása és valóban tudtak okosan, szellemesen, logikával beszélni. Egyik-másikat, aki sokat látott és tudott, - mert hová be nem furakodik az ügyes reporter?! - egész kis társaság hallgatta, s a kezdők, vagy a mások ötleteire vadászók néha rövid fél óra alatt két-három karcolatra való szellemességet gyüjtöttek.

Rosty szétnézett a földszinten, de nem látott más ösmerőst, mint Porgeszt, aki cigarettázva ült a sörös üveg előtt.

- Dehogy nem!... Hisz ma délután találkoztunk vele. Ott állt a hirdetési oszlop előtt; emlékszel: az a megrokkant öreg?... Sokat tud, s ha belemelegszik, nagyon érdekes... Nézd, épen itt van!

- Itt vagyunk, Dini bácsi!... Tessék, tessék... Grogot, ugy-e?... Laci, hamar grogot, de forró legyen!... Nos, Dini bácsi: halljuk az eszének legutolsó sürgönyeit!

Az öreg nem felelt azonnal; lassan körülnézett, mintha előbb meg akarna barátkozni a környezettel. Ritkán járt kávéházba, legkivált ide, mert ahol csak tehette, kerülte az irókat, akik egyébként nem is igen ismerték vagy már elfeledték, mert tíz éve is elmult, amióta "összetörte a tollát."

- Ezt én kérdezhetném önöktől, - felelt végre az öreg, kissé szomorúan. Én már csak magamnak élek, félre álltam az útból és az életből, mert kimentem a divatból, ahogy mondani szokták... De önök, önök fiatalok: s most önök csinálják a divatot és irják az újságot.

- Hisz ön is irhatná, csak akarnia kellene!... Mindnyájan ismerjük a nevét.

- Csak ismerték... talán! De annak már vége. Ugyan ki fogadna meg engem a lapjához?... És, hogy őszinte legyek: magamnak se volna kedvem hozzá... Nem, nem!... A sajtó sem az ma már, ami volt. Minden megváltozott.

És, miután látta, hogy figyelemmel hallgatják, szomorú komolysággal folytatta:

- Az én időmben mindenki tisztelte és becsülte a sajtót. Senki se kételkedett az őszinteségében, a független voltában, az önzetlenségében. Akkor ugyan kevesebb volt az újság, de mindannyinak válogatott közönsége volt, olyan állandó olvasói, akik tudtak lelkesedni azokért az eszmékért, melyekért az újságjuk harcolt. A vonal fölött logikus, nemes szenvedélytől áthatott cikkeket irtunk a politikai és társadalmi kérdésekről; a vonal alatt több volt a közérdekű, kulturális értékű tárca, mint a novella. A reklámnak, a szenzáció-hajhászásnak, amely ma a hírszolgálatot dominálja, nyoma se volt akkor... De jöttek a Koháriak és minden megváltozott: a sajtót megtették ötödik nagyhatalomnak s a kultúra eszközéből aranycsináló szerszám lett... Ezek a Koháriak tették azt, hogy ma már árfolyama van a meggyőződésnek, s hogy a sajtó ma már hirdetési iroda, tudakozódó intézet, amely reklámokból, botrányokból titkos szubvenciókból és - zsarolásból él. Harminc évvel ezelőtt megvetették az olyan embert, aki két ellentétes politikai irányú lapba mert volna irni; ma már ez is szabad, sőt természetesnek látszik, annyira megölte a mesterség a lelkiismeretet, a felelősség tudatát és az irói egyéniség méltóságát... Az én időmben az irók se voltak oly epések és szkeptikusok, mint ma; mi nem faltuk föl, sőt szerettük egymást. A szerkesztőség igazán "jó tanya" volt, ahol a cimborák nem csak azért jöttek össze, hogy dolgozzanak, hanem azért is, hogy elbeszéljék egymásnak a terveiket, vitatkozzanak a politikáról, irodalomról, művészetről: - és sokszor megesett, hogy a talentumosabbak egy-egy ilyen vitából irták meg legjobb cikkeiket, közörömére mindnyájunknak, akik a vitában részt vettünk, s egyik-másik sorban a magunk gondolataira ismertünk... Ma már gyűlölik és irigylik egymást a szerkesztőségben az irók; s ha néha össze fog is kettő-három, csak azért teszi, hogy "közel ne eresszen a laphoz idegent"... Mert kevés a fóka; az eszkimók pedig, ha nincsenek is sokan, - de annál kapzsibbak és éhesebbek. Megérjük rövid napon, hogy a sajtó nem kulturális intézmény, hanem közkereseti társaság lesz: s a közönségnek igaza van, ha nem hisz neki és megveti azokat, akik a zsoldjában állnak.

- Ez túlzás, Dini bácsi - szólt közbe Porgesz. - Ön azért szólja le ezt a kort és a modern sajtót, mert nem érti.

Az öreg nem felelt. Fölnézett a mennyezetre és szelíd, szomorú szemei mintha valami régi álmot láttak volna ott...

- Oh, avval, amit eddig mondtam, még koránt sincs kimerítve az a sok ferdeség és kinövés, amivel a sajtót vádolni lehet. Ámbár viszont mentsége, hogy csak a korszellemet tükrözi. Ahogy minden nemzetnek olyan alkotmánya van, aminőt érdemel, a közönség sajtója is csak olyan, aminőt érdemel. Sajtónak és közönségnek egyformán megvan a bűne ebben, sőt a közönség talán bűnösebb is, mint a sajtó. Mert követeli a botrányokat, a hazugságokat, a mindennapi áldozatot, akit reggelizés közben elnyelhessen: és a sajtó kedvében jár; ma X-nek a becsületét tálalja fel, holnap Y-nak a dicsőségét mocskolja be, holnapután Z-nek az érdemeit tagadja le s mind ennek tetejébe fölkavarja az emberi szenvedélyek salakját s ami alávaló, utálatos, vérfagyasztó, idegizgató emberi gyarlóság vagy gonoszság csak van, azt mind sorra szedi és megirja az éhes publikumnak.

- De miért? - vágott közbe Porgesz. - Azért, mert a közönségnek ez kell. Csakis ezt keresi és követeli. Az egész dolog a kereslet és kinálat kérdése. A közönség eseményeket és nem értekezéseket akar; minden chriánál és theóriánál mohóbban olvas egy akasztást, rablógyilkosságot, szenzációt, sikkasztást... Hát még ha valami bukott leányt öl meg a szeretője?... Vagy ha pénzeslevélhordót ütnek le fényes nappal?... Ez kell a közönségnek: s képzelje csak el a fiakkeros, a pék, vagy a házmester jogos boszankodását, ha holnap reggel kinyitja a lapját s nem találja meg benne a mindennapi abrakot: egy-két gyilkosságot, óriási szerencsétlenséget, szenzációs végtárgyalást és megdöbbentő leleplezéseket! Mert ez kell a közönségnek!

- Nem igaz! - vágott közbe Rosty hevesen: - ez csak a fiakkerosnak, a péknek, meg a házmesternek kell: de a közönséget nem mind ilyenek teszik s hány száz ember dobja félre únottan a lapot, mert nem találja meg benne, amit keres!... Az aktualitás hajhászása degenerálta a sajtót - s ugyancsak az aktualitás hajhászása tette fölöslegessé az újságoknál az igazi irókat, akik tanítani, nevelni tudnák a közönséget... Oh, mert könnyebb megirni egy rablógyilkosság krónikáját, mint beszámolni ennek vagy annak a tudósnak a könyvéről, amit el is kellene olvasni, sőt meg is kellene érteni!... Persze, az aktualitás hajhászása: a "színes karcolatok" nem követelnek mélyebb tudást, magába mélyedést és ihletet: ehhez nem kell talentum se, csak ortográfia... Sőt még az se: mert hát mire valók a korrektorok?... Az aktualitás túltengése felmenti az újságirót a további tanulástól, önmaga művelésétől s a legtöbb nem is tanul többé, mihelyest irni kezdett. Az aktualitás miatt nem látunk tovább az orrunknál s hallgatással mellőzünk sok igen fontos kérdést, mivel semmi köze sincs a napi eseményekkel...

- Nagyszerű! - szólt közbe Porgesz ingerkedve: - de miért nem irod meg ezt vezércikkben?

- Mert te is tudod, hogy nincs lap, amely közreadná - felelte Rosty. - De nézd: ott jön Fejérváry: ő bizonyára még többet is tud erről.

Az epés szarkazmusa miatt rettegett és gyűlölt iró megállt a küszöbön. Egy pillanatig mély megvetéssel nézett végig a négy-öt asztal mellett ülő irókon, majd, megpillantván Rostyt, egyszerre barátságos lett az arca.

- Örülök, uram, hogy gratulálhatok a legutolsó cikkéhez, - mondta most Porgesz. - Valóban elmés és sikerült...

- Hát van, aki megirhatja, amit akar? - kérdezte Fejérváry megvetően. - Nem urai, hanem rabszolgái vagyunk a mesterségünknek. Mert a sajtószabadság ma csak a laptulajdonosok kiváltsága, s az ő meghatározásuk szerint: - mindent meg szabad irni, ami jövedelmet hoz... A meggyőződés, az kutya-portéka: a gazdája nyakán marad, mert nincsen ára, sőt gyakran még a gazdája fizet rá, ha nagyon makacsul ragaszkodik hozzá! És, akiknek nincs egyebük, mint a tolluk, hamar le is mondanak róla, mivelhogy... "az éhes ember nem okoskodik".

- Csak folytassa, - mondta Porgesz nevetve: - mi szeretjük, ha szemünkbe mondják az igazságot.

- Úgy van, ostobák, - ismételte Fejéváry; - mert nem látják, hogy az önök betű-sáncai mögött óvatosan, meglapúlva dolgoznak a prédára leső üzletemberek, a laptulajdonosok, akik az önök tollával és talentumával harcolnak és számítva az emberek naivságára, félelmére, hiuságára és ostoba hiszékenységére, mindenből pénzt csinálnak... A kapzsi kalmárkodás megölte az ideálizmust, a reklám agyonütötte a kritikát. Mindennek hajtania kell valamit a konyhára... Így támadt aztán a legaljasabb, legcinikusabb ellentmondás az élő beszéd és az irott szó között. Ha mit az újságirók szidnak, gyaláznak, kinevetnek a kulisszák mögött, másnap reggel irásban fölmagasztalják... A dicséret - hazugság! A gáncs - hazugság! Sőt még a hallgatás is hazugság, ha ugyan nem zsarolás, ami még ennél is rosszabb...

Elhallgatott, hogy jól megnézhesse Fejér Miksát, aki épen akkor jött be s cognacot rendelt, amelyet lassan, szörpölve ivott...

- A "Férfi divat" rovatvezetője! - felelte Porgesz. - Bizonyosan pénzt kapott valahol s most már talán a tizedik pohár cognacot issza!

- No, ez ugyancsak értheti a divatot! - szólt Balog s megvetéssel mérte végig a rongyos, kopott, elzüllött alakot.

- Már pedig akár hiszik, akár nem: ő szab irányt a divatnak, - felelte Porgesz. - S ha látnák, hogy micsoda leveleket kap néha, ugyancsak elcsodálkoznának!

A három férfi bámulva nézett össze. Akárhány csavargón különb ruha volt, mint ezen a boldogtalanon: s mi se bizonyitotta jobban a sajtó nagy hatalmát, mint az, hogy ilyen alakok is irányíthatták a jó ízlést, a közvéleményt.

Közben későre fordult az idő. Az asztalok körül, melyeken meggyűltek a sörös üvegek és egyéb findzsák, poharak, egymást érték a mosolygó, arcátlan éjjeli pillangók s egyik-másik szó nélkül fölvette a poharat az asztalról és fenékig itta egy hajtásra, mit se törődve a trágár megjegyzésekkel és ocsmány tréfákkal, amelyeket hallgatni és tűrnie kellett.

Kiérve az utcára elhatározták, hogy haza kísérik az öreg Dini bácsit, aki a Hársfa-utcában lakott s útközben folytatták az előbbi beszélgetést.

- Ah, - kezdte Fejérváry, amint az első lámpásnál megálltak: - ah, ha mindent meg lehetne irni és mondani!... Hol az a Tacitus, aki megirja ennek a kornak a történetét, melyet a hitvány sajtó meggyalázott?... Nincs többé hely a becsületes ember számára Magyarországon. Szájkosarat tettek a szánkra, nekünk, a független és szabad embereknek, akik beszélni akarunk és volna is mondani valónk... Nézze meg az újságokat: csak bűntényeket, botrányokat, esztelenségeket talál bennük; valamennyi csak a gazembereknek csinál reklámot, az ő hírük terjesztésén dolgozik! Úgy látszik, hogy csak a rossznak, a bűnnek van joga arra, hogy híre fusson és megismerjék. Mi kell a sajtó figyelmének a fölébresztéséhez?... Világra szóló fölfedezés, nagy tudomány, művészi, remek munka, nemes cselekedet?... Dehogy! Hanem sikkasztás, rablás, gyilkosság, fajtalanság... A tudós, a művész, a filozófus névtelenül pusztulhat el az odújában: de a gyilkos, a kasszafúró, a tolvaj és a liliomtipró, meg a hamiskártyás máról holnapra híres ember lesz, mert hasábokat irnak róla.

- Ej, ez pesszimizmus! - mondta Porgesz kissé ingerülten. - S nincs is igaza, hogy így rágalmazza a sajtót.

- Én nem rágalmazok, - felelte Fejérváry keserűen: - s ön is tudja, hogy igazam van. Az újságiró Júdása önmagának: a lelkiismeretét, a meggyőződését, az ideálizmusát adja el, sokszor még harminc ezüst pénznél is kevesebbért.

- Szörnyű vád! - szólt közbe most Rosty: - s valóban nem csodálom, hogy annyi ellensége van önnek!

- Ki törődik az ellenségeivel! - gúnyolódott Fejérváry. - Az újságiró mindent tehet, mindent merhet, csak a lapkiadóval össze ne veszszen. Mert csakis ekkor elveszett ember... Úgy van, úgy! Ha rágalmaz, hazudik, csal: mind semmi az, ha a lapkiadó tartja; marad, ami volt: "ragyogó tollú publicista." S minél jobban szidják, gyalázzák, annál nagyobbra nő a közönség szemében: hisz annál többet forog közszájon a neve... De legyen a legbecsületesebb, a legőszintébb, a tiszteletre legméltóbb: vége van, ha a lapkiadónak eszébe jut, hogy elcsapja. Még csak meg se ismerik az utcán: s ha elfeledték... akkor halott!

- Úgy van, úgy! Mondhatják valakiről mindennap százszor is, hogy gazember, sőt be is bizonyíthatják, hogy az: senki se hiszi el, mert a józanabb közönség szkeptikus, vagy közönyös, mivel tudja, hogy a sajtó már a legpuritánabb jellemű embereket is meghurcolta. De hallgassanak valakiről, mint a sír: - örökre megölték... Higyjék el: sokan, akikről senki se ir, örülnének, ha szidná, gyalázná őket a sajtó. Nincs igazunk, ha ellenségeinknek tartjuk a rágalmazóinkat, mert ők a mi hírünk-nevünk népszerűsítői. Tehát barátaink. Az igazi ellenség, aki valóban gyűlöl bennünket, az, aki hallgat rólunk: - s mi mégis köszöntjük és kezet fogunk vele... mivelhogy soha se bántott bennünket!

S mikor Rosty nagyot nevetett ezen a paradoxonon, csüggedten, szomorúan mondta:

- Nem akarok halálmadár lenni; de megjósolom: - és jól emlékezzék a szavaimra: - ön elbukik, mert becsületes.

- Sajnálom ezt az embert, - mondta Rosty, utána nézve: - azt hiszem nagyon boldogtalan lehet, hogy így megkeseredett.

- Fiatal barátaim, - szólt most Balog: - pár esztendő mulva önök is meg fogják tudni, mi a gyűlölet s aztán beletörődnek a gyalázatba. Mert az újságirásnak ez a három fázisa van: először az illuzió, aztán a fölháborodás és végre a beletörődés. Önök most élik az első fázist; Fejérváry már a másodikat gázolja; Bélteky, Nagy Dezső, Horák, meg a többiek pedig már boldogok, mert eljutottak a harmadikba.

- Akármi történik is - mondta Rosty határozottan, - én teljesíteni fogom kötelességemet és küzdeni fogok az ideálomért. S ezt mindenki megteheti, aki nem törődik az ostobák véleményével.

- Ön könnyen beszél! - felelte Balog vállat vonva. - Az ostobák véleménye! de hisz ez a közvélemény! S minden iró a közvéleményért, a hírnévért küzd!

Dini bácsi elhallgatott és megállt. Ő is elbúcsúzott a két fiatal irótól. Porgesz álmos volt, mert tegnap éjjel nem aludt; azt mondta, ő is haza megy.

Rosty nem volt álmos. Elhatározta, hogy fölmegy a nyomdába és megnézi a lapot... Fél három volt: most csinálják a lap tükrét... Látni akarta, hogyan készül és mi lesz a holnapi számban.

Mikor fölért a faktor szobájába, meglepetve látta, hogy nyolc-tíz újságiró van már ott és hevesen vitatkozik Lakatossal. Mindegyik a maga igazát, illetőleg a kéziratát védte s azért harcolt, hogy ne a másikét, hanem az övét hozza a lap.

... Most rajtam van a sor!... Nem, ön még várhat!... Egy hét óta várok!... Ej, nekem szerződésem van!... Nekem is!... De az én cikkem aktuális!... Az enyém maga az aktuálitás!...

Többen is beszéltek egyszerre s a vita hangja egyre szenvedélyesebb lett, de Lakatos nem szólt bele. Fölébe hajlott a megtördelt hasáboknak és oly nyugodtan, hidegvérrel vizsgálta őket, mintha nem is hallaná, hogy az ingerült újságirók hajba kapnak körülötte.

S oda fordulván egy raccsoló, elegáns úri emberhez, aki arrogánsan tovább fecsegett, mintha nem is hallotta volna a figyelmeztetést, maró gúnynyal mondta:

- Az ön interviewja Bismarckal igazán sikerült: csak egy baja van: hogy Bismarcknak az a szelindek-ebe, amelylyel ön barátságot kötött, már három esztendeje megdöglött.

A raccsoló úr úgy elhallgatott, mintha elvágták volna a torkát és halálsáppadt lett.

- Ugy van! - folytatta Kohári egyre szenvedélyesebben, - Ön ezer koronát kapott, hogy interviewolja meg Bismarckot: s e helyett elment egy hétre Tátrafüredre... Látták önt!... Tagadja, ha meri!

- Nem vagyok kiváncsi a hazudozására... De figyelmeztetem, hogy máskor jobban vigyázzon!... Szerencse, hogy a közönség bevette ezt a... sőt magasztaló leveleket is kaptam... Oh, micsoda humbug!... Micsoda humbug, barátaim!...

S olyan hahotára fakadt, hogy az ablakok is megreszkettek tőle. Majd észre vévén Tölgyest, aki épen a gépreviziót csinálta meg a cikkén, azt kérdezte:

- Nagyon fontos és érdekes aktuálitást hozott... különben nem rendes munkatárs, csak volontér.

Tölgyes fölkelt, alázatosan köszönt Kohárinak, aki végig nézett rajta, s aztán barátságosan megveregette a vállát:

- Jól van, fiatal barátom!... Csak rajta! Minél több embernek adhatunk kenyeret, annál jobb nekem is, a lapnak is, a közönségnek is.

Odament a megtördelt hasábokhoz és gyorsan, a hozzá értő mester szemével, végig futott rajtuk. Az "Apró hirdetések" előtt megállt: ez volt az újság fő jövedelmi forrása: nyolc teljes lap, sűrűn nyomott, apró betűkkel, 4 fillér minden szó... A legnagyobb része csupa pornográfia volt: kalandvágyó, buja szerelmesek hívták egymást találkozóra, kapzsi bábák ajánlták szépen bútorozott lakásukat és teljes titoktartásukat az elbukott leányoknak, fiatal és "erőteljes" jogászok, tanárjelöltek kerestek "jószívű" éltesebb hölgyet, akinek segítségével elvégezhessék tanulmányaikat, csinos leányok, akik a színi pályára készültek, élemedett urak pártfogását kérték, aztán a papgazdasszonyok, a bagóhitű, közös-háztartásra vágyók légiója következett: - szóval a burkolt prostitució és erkölcstelenség minden fajtája ott volt e lapokon. De baj volt, mert a hirdetés sehogy se akart elférni a neki szánt nyolc lapon.

- Még csak az kellene! - boszankodott Kohári. - Hiszen ötszáz koronát fizettek érte!... Ah, meg van! Dobja ki az egész belpolitikát... Ez nyolcvan sor... Meg a Fejérváry cikkét... "Jog és erőszak"... Mi ez?... Hány ártatlan embert ítéltek fegyházra? Eh, ez várhat! Ha már úgy is becsukták, egy-két héttel több, mit se számít... Így, ez is százötven sor.

- Ki az oka? - felelte Kohári vállat vonva. - Miért nem ir pajkos és pikáns dolgokat? A közönség ezt követeli, ön pedig csupa szentimentálizmust ir!

- Meg akartam önnek mondani, kedves Rosty, hogy nagyra becsülöm önt: a tollát, a talentumát, az ideálizmusát. Ha csak rajtam állana, első helyen közölném az ön novelláit, mert senki se méltányolja nálam jobban az igazi érdemet és az irói őszinteséget. De nem mindig tehetem azt, amit szeretnék: mint lapkiadónak, számolnom kell a közönséggel és szolgálnom kell a szeszélyeit, nehogy elforduljon tőlem és elbukjam a versenyben... Ért engem, úgy-e?

És, neki melegedvén a tulajdon szavaitól, hirtelen szenvedélyesen fölcsattant, mialatt a vére piros habokban öntötte el az arcát:

- Ej, aki áldója van!... Szép dolog az a becsületesség!... Magam se szeretnék egyebet, mint az igazságot szolgálni; magam is védeném a gyöngét, ostoroznám a visszaéléseket, lerántanám a hipokriták álarcát: ha mind ezt úgy lehetne, ahogy az avatatlanok hiszik!... Húsz éves koromban én is álmodoztam arról, hogy reformálom, újjáteremtem ezt a viselt világot... De most: hidegen számító üzletember vagyok, aki ismeri az életet, és mivel nem változtathatja meg: legalább hasznot igyekszik húzni a társadalom félszegségeiből. Az én morálom más, mint az öné, mert nem rakhatom rá az eszemre az ön előítéleteinek, aggodalmainak a bilincseit. Nekem az a célom, hogy megéljen ez a lap, és megéljek belőle én is!

Rácsapott öklével az asztalra, mintha nagyobb nyomatékot akarna adni a szavainak és rekedten, rikácsolva folytatta:

- Ah, jól tudom, mit beszélnek rólam az ellenségeim! Hogy szédelgő kalandor, iparlovag vagyok: a zsarolás nagy mestere, irodalmi kalóz és uzsorás!... Hát csak hadd beszéljenek: mi se könnyebb, mint a rágalom!... Pedig se fukar, se kapzsi nem vagyok, és mindíg szórtam a pénzt, ha volt! Vagyont szerezhettem volna: a pénzem kamatjaiból élhetnék... és tele vagyok adóssággal... Százezrek mentek át a kezemen, és nem tartottam meg egy fillért sem: elköltöttem mindent, sőt még adósságot is csináltam. Nem a pénzvágy, nem a kapzsiság hajt engem, hanem az élet, a munka ösztöne és az akaraterő. S nem is titkolok semmit: megyek előre hajthatatlanul; mindíg va banque-ot játszom és folyton kockáztatom a bőrömet... Semmiből lettem az, ami vagyok: nem volt pénzem, nem volt pártfogóm, sőt még műveltségem se volt; rongyosan, éhesen őgyelegtem az utcákon... És most: itt vagyok!... De még nem mondtam ki az utolsó szót.

- Ah, aki áldója van, - lihegte fogcsikorgatva: - megint rám jött ez a kutya nyavalya?

Ideges gyomorgörcsök gyötörték, s ha nagyon fölizgatta valami, rendesen rájött a roham.

Kohári nem felelt. Az arca elkékült, egész teste görcsösen vonaglott, és nehéz könycsepek szántották végig eltorzult arcát... Csinos, fiatal, mosolygó leány szaladt be, de mikor meglátta Kohárit, meghökkenve állt meg a küszöbön... És Kohárinak volt ereje, hogy roppant kínjai közt is mosolyogva köszöntse a leányt!... Pár pillanatra elfordult, letörülte a könyeit s aztán, még mindig sáppadtan, lihegve mondta:

De Rosty megköszönte a meghívást és visszament a faktor szobájába. Még négyen voltak ott: Vidéki, a színi kritikus, Lakatos, Nagy Dezső és Tölgyes, aki már, úgy látszott, erős gyökeret vert a házban. A munkának már vége volt; a megtördelt oldalakat átvitték az öntődébe, s a többi már a gépek dolga volt.

- E szerint a mellett maradunk, - fordult Lakatos Rostyhoz: - hogy ön irja meg a sakter ítéletének a krónikáját. Különben magam is elmegyek... Hát önök, uraim?

- Azt hiszem, mindnyájan elmegyünk, - szólt Vidéki is. - Ezt érdemes lesz megnézni és végig hallgatni.

A "sakter" esete már hónapok óta izgatta a közvéleményt. Fönt, a borgó-prundi havasok közt, valami rongyos rusnyák faluban, eltűnt egy serdülő parasztleány. Lehet, hogy eltévedt a hegyek közt, ahol a teheneket őrizte, és aztán elpusztult; lehet, hogy oláh-cigányok vitték el, vagy a maga jószántából szökött velük; lehet, hogy... de ha száz lehetőséget sorolunk is föl, mindnek csak az a foglalatja, hogy a leány szőrén-szálán eltűnt, - senki se tudta, hová.

Szegény embernek, aki a napszámból él, nagy veszteség, ha a gyerek akkor vész el, amikor már hajt a konyhára valamit. A meddig cseperedik és csak pusztítja az amúgy is kevés kenyeret, könnyebben el van nélküle a szegény szüle; de ha már nagyocska és keresni is segít, bizony nagy csapás, ha egyszerre eltűnik. Ezért hát keresték, kutatták az Esztert is mindenfelé, de hiába. Sehol semmi nyoma, - akárcsak a föld nyelte volna el.

Egyszer aztán, oly hirtelen és váratlanul, mint ahogy a gomba terem az erdőszélen eső után, szörnyű dolgokat kezdtek suttogni a kis faluban. Eleinte csak lassan, bizalmas szomszédasszonyok adták szájrul-szájra a hírt, majd szó esett róla a csapszékben is, borozás közben, onnan pedig a hetivásárosok bevitték a városba a buzapiacra... és két hét se telt bele, már a félvármegye arról beszélt, hogy a zsidók a husvéti maceszhez keresztény szűzleánynak a vérét vették.

Amit félvármegye tud, annyi mintha az egész ország tudná. A "helybeli lapok", a különféle "Híradók" és "Tárogatók", eleinte kuriózumképpen, később komolyabban emlegették a szörnyű "vérvád"-at, és csakhamar akadtak "kiváló történettudósok", akik históriai dokumentumokkal tudták "bizonyítani", hogy a zsidók húsvéti kovásztalan kenyeréhez valóban kell a keresztény szűzleány vére, amely nélkül nem felel meg a Mózestől megszabott törvényeknek. Végül aztán előálltak a papok, akik, mivel a szemináriumokban héberül is tanulnak, rőfnyi Talmud-idézetekkel még azt is megmagyarázták, hogy hogyan kell "ritus szerint lesaktolni" azt a szűzleányt, akinek a vére nélkül nem készülhet Jahvenek tetsző macesz. Mivel pedig már Petőfi megirta, hogy "ahol pap beszél, ott az igazság megfeszíttetik": - hát itt is megfeszült az igazság és kitört a zsidógyűlölet.

Miután immár bizonyos volt, hogy a kis Esztert a zsidók ölték meg, a panduroknak könnyű dolguk volt. Csak tanúkat kellett szerezni, akik látták a gyilkosságot.

S megcsípvén egy szép napon a kis Móricot, a sakter tulajdon fiát, jól lakatták szalonnával, jól tartották pálinkával: - s a fiú ugy vallott, mint a karikacsapás... A kulcslikon leste, hogy mit csinálnak a zsidók a leánynyal a templomban, ahová becsalták. Kettő fogta, hogy meg se moccanhasson, a harmadik pedig a hosszú késsel elnyisszentette a kis Eszter nyakát és a vére szépen belecsurgott az oda készített tálba... Az, hogy ez "a harmadik" édes szülő-apja volt a Móricnak, csak növelte a gyerek vallomásának a súlyát: - hisz a tulajdon apja ellen csak nem tesz tanúságot, ha nem igaz?!...

Erre a vallomásra, meg a nyomán támadt országos riadalomra aztán megmozdult a lomha igazságszolgáltatás is, és mindenek előtt nyakon csípte a szegény saktert, meg vélt bűntársait. És hosszú, rettenetes, izgató bűnpör támadt, amelyben minden nap merültek föl új, drámai fordulatok, hajmeresztő részletek; mert, ha mi perverz ostobaságot, szemen szedett ferdítést és hazugságot a megtévelyedett elme csak kitalálhatott, az mind belekerült az újságokba és a kritikához nem szokott átlag-értelem mind készpénznek vette.

Hasztalan volt a kétségbeesett zsidók tiltakozása a szörnyű gyanú ellen, hasztalan volt a fölvilágosodott és becsületes keresztény tudósok irtó-háborúja a buta és kegyetlen babona ellen: - a közvélemény már elvesztette higgadtságát és kitört - a zsidóüldözés.

Ami gyűlölet és irígység a zsidók élelmessége és anyagi sikerei folytán évtizedek óta meggyűlt a társadalom minden rétegében és osztályában, egyszerre lobbot vetett és barbár erőszakkal nyilatkozott mostan. Véresre vert zsidó nők és férfiak, kirabolt boltok, fölgyujtott házak jelezték napról-napra az igazságtalan és beteges gyűlölet terjedését. Csakhamar nem volt város, helység vagy falu Magyarországon, ahol a szerencsétlen zsidók biztonságban lehettek volna, s magában a fővárosban egymást érték a véres tüntetések, a nyilvános bolt-fölverések, az utcai rablás és garázdálkodás, melyet a rendőrség sehogy, sőt a katonaság is csak ügygyel bajjal birt megfékezni.

Hogy a fölizgatott szenvedélyeket némileg lehűtse, az igazságügyminiszter elrendelte, hogy a bünpört zárt ajtók mögött tárgyalják, - de az se használt. Igaz, hogy a közönség nem lehetett jelen a tárgyaláson, nem láthatta a boldogtalan apa kínos vergődését, akinek a fia szemébe mondta, hogy gyilkos: - de hát arra valók voltak az újságok, hogy megirják, mi történt a zárt ajtók mögött. Minden két-három órában külön kiadások jelentek meg a tárgyalás folyásáról s a nép valósággal falta a szenzációt, a rikkancsokat lefogták, erőszakkal tépték ki kezükből az újságot, s kölcsönösen izgatták, tüzelték egymást a szenzációsabb részletek hangos fölolvasásával.

Két álló napig tartott a tárgyalás s mikor a második nap estéjén az utolsó tanu is megesküdött a vallomására, - a törvényszék nem mert ítéletet hozni! Tárgyi bizonyíték ugyanis kevés, úgyszólván semmi se volt arra, hogy valóban a zsidók ölték meg a leányt. A legterhelőbb tanut, a kis Móricot, éretlen kora és analfabéta volta miatt lehetetlen volt komolyan venni; a többi tanuk pedig semmit se láttak, s amit vallottak, vagy csupán a maguk gyanuja, egyéni véleménye volt, vagy pedig mások beszédjéből s a közszájon forgó mende-mondákból vették.

Az ítélet, ily körülmények között és jogi szempontból, csakis fölmentő ítélet lehetett volna. De a zsidókat fölmentő ítélet viszont alighanem halálos ítélete lett volna az egész törvényszéknek: - szavazó biráknak és elnöknek egyaránt: - mert a legvégsőig izgatott népszenvedély vihara úgy összetörte, elsöpörte volna őket, mint ahogy az orkán összetöri és elsöpri, ami útjába kerül. Mert az intelligens emberek közt ugyan sokan voltak, akik egy percig se hittek a zsidók bűnösségében, de mi volt ez a parányi kisebbség ahhoz a népáradathoz, mely már napok, sőt hetek óta minden este megjelent az utcákon, mintha a föld alól bújt volna elő, és rombolt, zúzott, rabolt mindenütt, amíg csak a huszárság közébük nem rontott és szét nem kardlapozta őket!...

Későn este, tíz óra tájban volt vége a tárgyalásnak, s akkor az elnök kijelentette, hogy a törvényszék másnapra halasztja az ítélet kihirdetését... Kis hija, hogy már ezért a kijelentésért is meg nem lynchelték a törvényszéket; de, szerencsére, akik a tárgyaláson jelen voltak, majdnem mind intelligensebb emberek voltak, - bár sok volt köztük az újságiró, - s beérték avval, hogy lepisszegték, kifütyölték és megabcugolták az elnököt... Intő jel és figyelmeztetés volt ez arra, hogy mi történik majd holnap, ha esetleg fölmentik a saktert!

Tíz órára tűzték ki az ítélet kihirdetését, de az Alkotmány-utcai palotát már hajnali hat órakor körülfogta a nép... Minden felől csődült a tömeg, s oly nyugtalanul nyüzsgött, hullámzott, mint a parthoz korbácsolt habok a viharban. Néha-néha rekedt, dühös ordítás tört ki valamelyikből: - "Le a zsidókkal!" s tízezer torok ismételte a fenyegető csata-kiáltást, mely a gyerek- és asszonynépség fülsiketítő vijjogásában, füttyei közt veszett el.

Talpon volt az egész város. Az éjjeli kávéházakból az italtól és álmosságtól mámoros nők és férfiak csapatokban indultak a törvényszéki palota felé; itt-ott, rendes sorokban, mint a katonák, negyven, ötven, száz ember ment egy tömegben, - az antiszemita liga tagjai, - és trágár, szilaj, gyűlöletes nótákkal verte föl a városnak még szunnyadó népét. Minden felől tompa, de folytonos zúgás hallatszott, mint a fölzavart méhkasból s ez a zúgás, mormogás mind egy irányba tartott, - a törvényszéki palota felé. Itt-ott vidám kuplékat énekeltek, vagy hangosan kacagtak: a levegő tele volt örömmel, gyűlölettel... Úgy siettek mindnyájan az Alkotmány-utca felé, mintha ünnepélyre, mulatságra mennének. És azok, akik nem aludtak, mert átmulatták az éjszakát, összevegyültek avval a söpredékkel, amely azért nem alszik éjjel, mert akkor keresi a kenyerét...

Az utcák, mintha megannyi csatorna lett volna, egyre ontották az embereket abba a tömegbe, amely úgy megtöltötte a széles Alkotmány-utcát, hogy a rendőrök és katonaság csak nagy bajjal tudták szabadon tartani a palotához vezető keskeny ösvényt. Facér mesterlegények és kereskedő segédek, csavargók és koldusok, a nyilvános házak és a titkos prostitució söpredéke, zsebtolvajok és betörők, - szóval a főváros szemetje és rosta-alja, - szoronkodtak ottan a tisztességesebb elemekkel, civakodva a jobb helyért, ahonnan láthatták az érkező bírákat, ügyvédeket, az újságirókat s a többi kiváltságosokat mind, akiknek jegyük volt és színről-színre végig nézhették a szörnyű dráma utolsó jelenetét.

És ez az embertömeg percről-percre növekedett. Lassanként elözönlötte a Koháry-utcát, fölnyomult a Sólyom-utcába, megtöltötte a parlament előtti óriási teret, a Honvéd-utcát, majd visszatorlódott a Váci-körútra s azt is elözönlötte. Megdöbbentő volt látni ezt a népáradatot. Olyan volt, mint a tenger: - egyre hullámzott, mozgott s még a habverés robaja is ott volt abban a tompa morgásban, mely a gyűlölet kitörni készülő viharának az előjátéka volt. Volt valami irtózatos abban a kegyetlen, sóvár kíváncsiságban, amely idecsődítette ezt a százezer embert, hogy "első kézből és azon melegében" hallja meg az átkozott zsidó elítéltetését, akit a gyűlölet oltárán voltak föláldozandók...

A bazilika búgó harangja lassankint kilencet kongatott. A kiváltságos halandók szállingózni kezdtek. Beszélték, hogy egy reporter ötszáz koronáért adta el a belépő-jegyét... Rosty megmutatta a magáét, nagynehezen átvergődött a tömeg eleven sövénye közt, fölért a második emeletre s bement az újságirók számára föntartott helyre... Lentről, még a falakon, folyosókon keresztül is fölhangzott a tömeg fenyegető üvöltése:

- Bizonyos, hogy fölakasztják, - mondta valaki a szomszédjának, Rosty mellett.

Rosty megrezzent. Neki támasztotta hátát a falnak s behunyván a szemeit, elgondolkozott... keveset aludt és bágyadt volt: de annál erősebben dolgozott a fantáziája. A félálom és félébrenlét lázas éleslátásával még egyszer maga elé idézte az egész tárgyalás drámáját, amelyet elejétől fogva végig nézett. Látta a nyomorúlt, szerencsétlen zsidót, aki nem tud magán segíteni és tehetetlenül vergődik a hálóban, melynek hurkait tulajdon fia rántja egyre összébb... Látta a boldogtalan kínos erőlködését, amelylyel erősítgette ártatlanságát; látta, hogyan fásul el lassanként a két napig tartó fizikai és lelki tortura alatt, úgy, hogy végre már azt is közömbösen tűrte, hogy a tulajdon fia szemébe mondta a gyilkosságot...

És ekkor hirtelen, mint mikor varázsütésre világosság támad a sötét szobában, kigyúlt az agyában az igazság fénye... Összerezzent; a szíve elszorúlt, minden vére az agyába szökkent s a halántékai úgy lüktettek, mintha a vére szét akarná vetni a koponyáját.

Föl akart kiáltani, hogy mindenki hallja, de a nyelve mintha megbénult volna... Ártatlan, úgy van: ártatlan!... Minden bűnnek meg van a rugója, mozgatója: s ennek a rugónak, mozgatónak nyoma sincs itten. S a megvádolt zsidó ügyvédje váltig erősítgette, hogy a zsidó nem bűnös, - sőt a maga becsületére meg is esküdött rá, annyira bizonyos volt a boldogtalan ember ártatlanságában. Továbbá bizonyíték se volt sehol: nem találták meg a leány holttestét, nem a ruháját, nem egyetlen vérnyomot a templomban, ahol az állítólagos gyilkosság történt: - s az egész vérvádnak csak egy éretlen, szellemileg korlátolt gyerek tanúvallomása volt az alapja!

Köröskörül élénken beszélgettek. Amint Rosty szétnézett az újságirók számára föntartott helyen, megpillantotta Kohárit, Pákozdit, a Híradó munkatársainak a zömét, meg egész csomó elegáns hölgyet azok közül, akik az este ott voltak Pákozdinál... Hát mégis eljöttek!

A riporterek szemfülesen vizslattak ide-oda, s egyre futkároztak a teremben: - tanulmányozták a hangulatot... Oh, micsoda hangulat volt ez!... Gyilkos, kegyetlen gyűlölet minden arcon, dühös kifakadások az ajkakon, a szemekben olyan láng, hogy Rosty visszarettent... Hát ezek is emberek?... S ha azok, hogyan gyűlölhetik annyira a felebarátjukat, aki... aki - talán ártatlan is?...

Hirtelen csönd lett: - a szárnyas ajtó kitárult a törvényszék bevonúlt. A faragott tölgyfa-kockákon hallani lehetett a lépések kongó zaját. Minden szem az elnökön volt, aki oda intette a teremőrt, közel hajolt hozzá és valamit súgott neki...

Fél perc se telt bele és hozták a rabokat. Szuronyos fogházőrök, tizenketten, vezették be a három boldogtalant és közre fogták őket. A közönséget csak a "sakter" érdekelte: a másik kettő egész közönséges, jelentéktelen alak volt, de a "sakter" kivált közülük. Szálas, tagbaszakadt, büszke tartású férfi volt, egyenesen, bátran jött be és magasan hordta a fejét. Nagyon vörös volt: az arca duzzadt, a szemei vértől aláfutva, dagadtak, csaknem kidülledve... Egyenesen oda állt az elnök elé, mint a cövek s merészen a szemébe nézett: - meglátszott rajta, hogy volt katona.

Az elnök fölállt, s a törvényszék tagjai is mind fölkeltek vele. A közönség már régen talpon volt, s a padokra kapaszkodva, egymás vállai fölött nézte, vizsgálta a boldogtalan sakter vonásait. Az meg állt, mint a kőböl kifaragott szobor és duzzadt, vörös arcának egyetlen izma se rezdült, amint kidülledő szemeivel rámeredt az elnök arcára.

Az elnök hangja tompa, színtelen volt és reszketett. Az ujjai idegesen, szinte görcsösen morzsolgatták, gyűrögették a papirost, melyről az ítéletet olvasta... "a királyi törvényszék... meghallgatván a vádlott védelmét... Következőleg ítélt..."

A hangja még tompább, érctelenebb lett; s bár oly halálos csönd volt, hogy még a légy röptét is hallani lehetett volna, a közönség inkább csak az elnök halálos sápadtságából, ajkainak a mozgásából, semmint a beszédjéből értette meg a végzetes szót:

A többire már senki se volt kíváncsi: de nem is lehetett többet hallani. Az a tapsvihar, amely erre az egy szóra kitört, az őrjöngő gyűlölet diadalmas újjongása volt. Tombolva, kiabálva ölelkeztek össze férfiak és nők, egész ismeretlen emberek borultak egymás nyakába, zsebkendők lobogtak, ökölbe szorított kezek emelkedtek föl, s a vad, szűnni nem akaró lármában elveszett a csengetyű éles hangja, melyet a halálsáppadt elnök reszkető kézzel egyre rázott...

Néhány riporter kirohant az ajtón, föltépte a folyosó ablakait, s tele torokból lekiabált az utcán hullámzó tömegnek:

Ötvenezer torok vad ordítozása rázta meg a házakat, s mintha az egész roppant város összerándult volna titáni szilajságának örömében, - mindenfelől zúgott, visszadördült rá a féktelen üvöltés, a kielégített gyűlölet állatias diadal-hörgése...

Ez alatt bent a teremben "az átkozott zsidó" mind a két kezét fölnyujtotta az égbe, mintha onnan várná a földi igazságtalanság megreparálását és vad kétségbeeséssel, metszően éles hangon fölsikoltott:

A közönség tombolva ugrált a padok tetején, s egyik-másik leugrott a terembe, hogy meglynchelik a zsidót...

A fogházőrök körülfogták a három zsidót. Kettő reszketve, félholtan bujkált köztük, de a "sakter" nagy erővel szétlökte a mellette álló két őrt, s odadobbant a tömött, fenyegető padsorok elé, s újra fölordított:

Valaki arcul köpte; mások a kalapjukat vágták hozzá, ismét mások a botjukkal akarták leütni, s az egyik el is érte az arcát, melyből azonnal kiserkedt a vér, - de a zsidó föl se vette, hanem ismét az égre emelte karjait, s egész magasságában kiegyenesedve, harmadszor is fölsikoltott:

A közönség üvöltött, tombolt és fogcsikorgatva fenyegette a szerencsétlent:

- Zsidó!... Bitang!... Haramia!... Gyilkos!... Júdás!... Akaszszátok föl!... Üssétek le!... Hajrá!...

A tizenkét fogházőr már alig birta visszatartani a féktelen tömeget, amely, meghallván az utcáról feltörő vad tombolást és egetverő ordítást, még inkább vérszemet kapott. S ki tudja, mi történt volna, ha az elnök nem int az őröknek, hogy vezessék el a foglyokat. De a "sakter" szilaj dühhel ellenkezett: mintha az életéről lett volna szó, ölre ment a fogházőrökkel, kétségbe esetten dulakodott velük, s mialatt kifelé hurcolták a teremből, egyre sikoltozta:

- S ha csakugyan ártatlan? - kérdezte Rosty a szomszédjától, szinte önkénytelenül, amint a zaj kissé csillapult.

- Ugyan menjen! - felelte vállát vonva a megszólított. - Hát nem látta?... Olyan volt, mint a tőrbe esett hiéna.

- Na, reménylem, hogy kitesz magáért? - mondta rekedten. - Olyat kell irnia, aminő még nem volt... Érti?... Gigászi képet, szédületes freskót erről a halhatatlan jelenetről... Szóval, tudja, hogy mit akarok, mi?... Azért bízom talentumos iróra és nem riporterre, hogy a többieket mind lefőzzük vele!

Rosty nem felelt; úgy lesújtotta, amit látott, hallott, hogy szinte szégyelte magát ember-voltáért. Sohse látta még ily hitványnak, kegyetlennek, ostobának és aljasnak a tömeget. S önkénytelenül is megerősödött benne az a vélemény, hogy az igazság aligha lehet azon a részen, amelyhez ez a tömeg szegődik. A szörnyű kép, az elítélt sakter kétségbeesett tiltakozása, a durva erőszak, melylyel lefogták és kifelé hurcolták a boldogtalant, mind csak új bizonyíték volt Rosty előtt a szerencsétlen ember ártatlansága mellett. És midőn a sakter, megkapaszkodván az ajtófélfában, még egyszer visszafordult s utoljára ismételte ártatlanságát, Rosty már szentül hitte, hogy ez az ember nem színlel nem alakoskodik, hanem valóban ártatlan. Mert így megjátszani az ártatlan ember szerepét, - még a legnagyobb művésznek se adatott.

Valami rejtélyes, benső szózat egyre hangosabban súgdosta Rosty fülébe, hogy a zsidó ártatlan... De ki és hogyan bizonyíthatná be az ártatlanságát? Mi módon lehetne a titokzatos bűnügy szövevényes hálóját kibogozni?...

Szorongó aggodalom szállta meg a fiatal iró szívét. Találni akart valakit, akivel bizalmasan beszélgethessen, akinek elmondhassa kételyeit, aki levegye lelkiismeretéről a súlyos terhet... Kiment a folyosóra és szétnézett... Az egyik ablak-mélyedésben szép, magas termetű, őszbe csavarodott férfi állt és úgy látszott, mélyen elgondolkodva szívja a cigarettáját. Rosty odament hozzá.

És, mivel a Rosty keze remegett, amint a cigarettát elvette, részvéttel mondta:

- Látom, nagyon felindult... De értem... Magamat is nagyon fölizgatott ez a szörnyű jelenet.

- Talán mind a kettőnket egy gondolat bánt, - felelte Rosty. - Hátha ez a szerencsétlen ártatlan?!...

- Őrült ön, uram? - kérdezte fölháborodva. - Szörnyűség az, amit most mondott!... Irtózatos, hogy magyar ember még gondolni is mer ilyesmire!... Tudja-e, hogy evvel a föltevéssel bele gázol az esküdtek, az egész bírói kar becsületébe, mert ezek az urak mind egyhangúlag ítélték el azt a gazembert... Egyhangulag, uram!... Egyhangulag!...

Szinte reszketett dühében és méltatlankodásában. A közelállók pedig fenyegető zúgással vették körül őket, s valaki félhangosan megjegyezte:

Rosty nem felelt. Szép lassan megfordult, lement a lépcsőn és hazasietett. Otthon megirta a cikket és elvitte a Híradóhoz. Lakatos belepillantott a kéziratba, de alig olvasott egy pár sort, dühösen rácsapott az asztalra, és elképedve kiabált:

- Ah, hát elment az esze?!... Micsoda bírói tévedésről beszél itt?... Őrültség!... Hallatlan őrültség!

Bementek Kohárihoz, akinek Lakatos magából kikelve mesélte el a szörnyű esetet. Kohári elvette a kéziratot és nagyjából átfutotta.

- Ezt nem adhatjuk le, - mondta a fejét rázva. - Elvesztenők az előfizetőink háromnegyedrészét... Rosty, ezt újra kell megirni.

- Ej, ugyan miért nem?... Hisz ez a sakter se nem rokona, se nem barátja önnek!

- Mindegy, uram, - felelte Rosty szilárdan. - Azért én mégis azt hiszem, hogy ártatlan s nem irhatom meg másként a cikkemet.

- Itt van az a fiatal ember, aki tegnap este egy érdekes aktuálitást hozott s amit ma reggel közöltünk is.

S midőn Tölgyes, a boltos legény, alázatosan hajlongva bejött, leereszkedően így szólt hozzá:

- Meg vagyunk elégedve önnel, fiatal barátom... Ennek a jeléül önnel iratjuk meg a sakter ítélethirdetésének a krónikáját... De jól nyomja meg a tollát és adjon szabad folyást jogos fölháborodásának... Számítunk önre!

Rosty köszönt és elment. A lépcsőn találkozott Fejérváryval, aki meglehetős éles vitába keveredett Lakatossal. Az iró követelte, hogy fizessék meg a "Jog és erőszak" című cikke tiszteletdíját, de Lakatos kijelentette, hogy nem fizetnek érte, mert nem is közölték.

- Miért nem fordul az ártatlanul elítélt családjához? - mondta cinikusan. - Fizessen az... önnek is, meg nekünk is.

Fejérváry megütődve bámult Lakatosra. Nyilván nem értette meg az alávaló célzást.

- Nos igen, - magyarázta Lakatos: - én elhiszem, hogy az a Szentpéteri Sára, akinek érdekében ön a cikkét irta, ártatlan; azt is elhiszem, hogy újra fölveszik a pörét, sőt szabadon is bocsátják, ha a Híradó fölszólal mellette. De hát ezt meg kell fizetni, mert a Krisztus koporsóját se őrizték ingyen. Magyarázza meg a családnak, hogy mi a kötelessége s akkor jöjjön a cikkével; biztosíthatom, hogy ha Szentpéteri Sára családja tudni fogja a kötelességét, - mi a legnagyobb készséggel fogunk dolgozni az ártatlanul elítélt kiszabadításán...

Fejérváry szótlanul hátat fordított Lakatosnak, s karon fogván Rostyt, csak ennyit mondott:

Nem sokkal rá Rosty meglátogatta Kardost, aki ebédre hívta meg. De a tanár helyett Máriássyné fogadta s ez a véletlen találkozás úgy meglepte s oly boldoggá tette Rostyt, hogy szinte köszönni se tudott.

- A bátyám még nincs itthon - mondta Máriássyné mosolyogva, miután kezet fogott Rostyval: - de azt hiszem, mindjárt itt lesz... Kérem, üljön le addig... Tessék, itt a szivar, vagy a cigaretta.

- Nagyon örülök, Rosty úr, hogy viszontlátom, mert első találkozásunk óta mindíg bánt a lelkiismeretem, hogy nem illendően bántam önnel. De, mikor Pákozdinál voltam, nagy bánatom volt, s az is levert, hogy nem illettem abba a... hadd mondjam ki nyiltan: - léha társaságba. Higyje el, egész este szenvedtem, amíg csak ott voltam, s alig vártam, hogy hazamehessek.

- Óh, asszonyom, - mondta Rosty akadozva, - egészen zavarba hoz a jóságával. Semmi szükség se volt arra, hogy... hisz én magam is...

Nem birt többet mondani, annyira megzavarta gondolatait ennek a nőnek lágy, bágyadt hangja és fátyolos tekintete, mely olyan volt, mintha nagyon messziről ragyogott volna... És Máriássyné, talán mert észrevette ezt s időt akart engedni neki, hogy magához térjen zavarából, ugyanazon a lágy, fáradt hangon folytatta:

- Különben azóta már megismertem önt és pedig sokkal jobban és mélyebben, mintha akkor egész este együtt lettünk volna. Olvastam a regényét és ki se mondhatom, mily erősen megragadta szívemet az őszintesége... Mert az őszinteség oly ritka a férfiaknál, legkivált az iróknál!... A szavaink, a mondataink mind, mind hazudnak s mi gyakran még csak nem is tudjuk ezt... Ez az első regénye, uram?

- Gyakran ez a legjobb. Később a forma szebb, művésziesebb lesz, de gyakran az igazság és az őszinteség rovására. Mihelyt az iró megjelenik, háttérbe szorul az ember... Az iró túlságosan megfigyel és boncol: s az érzés úgy hal meg a tolla alatt, mint ahogy a virágot is megöli a botanikus kése... Ezért mindíg sajnáltam az irókat: úgy tetszik, hogy soha se lehetnek oly boldogok, mint a többi emberek, mert: aki mindíg fontolgat és okoskodik, elfelejt élni... Pedig inkább önmagunkat kellene elfelejtnünk, hogy élhessünk és - boldogok legyünk!

Rosty úgy hallgatta a beszédet, mintha félálmában valami tündér mesélne neki. Máriássyné nem volt oly levert és szomorú, mint az első estén Pákozdinál; s amint beszélt, fátyolos szemeinek szép világa lassanként megélénkült és úgy mosolygott a fiatal-emberre, mint két szerelmes szentjánosbogár... Nem volt szép ez az asszony, a szónak abban az értelmében, melyet közönségesen tulajdonítunk neki; de szép volt azért, mert a lelke tiszta és nemes volt: s ez a lélek ott tükröződött két mély szemében s arcának szabálytalan vonásain, amelyek szinte ragyogtak, világítottak attól a belső fénytől, mely a lelkéből sugárzott...

Erre gondolt Rosty, mialatt Máriássyné beszélt, s mikor elhallgatott, fölrezzenve álmodozásából, tétován, sóhajtva felelt:

- Hogy önmagunkat elfelejtsük és boldogok legyünk!... Van mód erre is; azt mondják: a szerelem.

- Igaz, a szerelem... de csak akkor, ha őszinte és nem hiú önzés, mint legtöbbnyire. Pedig ez a gyakoribb eset.

Csönd lett. Mind a ketten önkénytelenül erre az "igaz szerelem"-re gondoltak, amely ma már még a fehér hollónál is ritkább. És Rosty azt gondolta, hogy véghetetlenül boldog lenne, ha ez a nő szeretni tudná őt. Ebbe a gondolatba nem vegyült egy csöpp érzékiség se: nem vágyott a nő csókjaira, ölelésére, - legalább most még nem: - csak azt óhajtotta, hogy bár szeretné és lelkének bizalmasává avatná őt!... Mit bánta azt, hogy nem "klasszikus szépség"?... Mindig inkább vonzódott az olyanokhoz, akik nem voltak szembetűnően szépek, mivel ezekben rendesen több szellem, szebb lélek lakott, - s ő a lelket szerette jobban, mint a testet...

- Fájdalom! - szólt végre Máriássyné: - a szerelem gyakran igazságtalan és méltatlanoknak kedvez... Avagy nem igaz-e, hogy a szép asszony, vagy az elegáns férfi, akinek egyebe sincs ennél, hamarabb talál imádókat?

- De kik ezek? - szólt közbe Rosty vállat vonva. - Közönséges, mindennapi lelkek, akik nemesebb, tisztább és magasztosabb szerelemre nem is képesek. Az ő szerelmük majd hogy nem bűn. Míg az a szerelem, amit nem a szép nő vagy férfi ébreszt, mindíg nemes és tiszta, mert forrása nem testi vágy, hanem lelki rokonérzés... Különben is, mi az, hogy nem szép?... Az olyan arc, melyen szép lélek tükröződik, dicsőbb és fenségesebb száz melosi Vénusznál.

Egy pillanatra összevillant a szemük s egymásba folyt, mint két tavaszi napsugár: - a lelkük mintha ott rezgett volna e tekintetben, ölelkezett a néma csöndben, mely Rosty szavaira következett... Aztán, hirtelen, mind a ketten egyszerre sütötték le a szemüket s Rostynak úgy rémlett, hogy a fiatal asszony elpirúlt... Egyikük se akart szólni; mindegyik félt megtörni a varázst, mely összehozta szívüket, hogy szinte mindegyik hallani vélte a másikénak heves dobogását...

A hosszú csönd már nyomasztó kezdett lenni, midőn végre megjött Kardos és mentegette magát a késedelemért, hogy egyik kollégája tartóztatta.

Mivel Kardos úgyis elkésett, azonnal tálaltak, mihelyt megjött. De a professzor keveset evett és nagyon szótalan volt. Látszott, hogy bántja valami. Máriássyné aggódva fürkészte egy darabig a Kardos elborúlt arcát s aztán megkérdezte:

- Mi baja, bácsi? Még sohase láttam ily levertnek!... Úgy látszik, nagy dolog történhetett, hogy ennyire kihozta a sodrából.

- Úgy van, nagy dolog, - felelte Kardos habozva. - Olyan szörnyűséget hallottam, hogy a lelkem mélyéig megrendített.

Kardos nem felelt azonnal. Látszott rajta, hogy habozik, beszéljen-e; de végre mégis csak rászánta magát.

- Azt hiszem, hogy megmondhatom, - szólt halkan - mert nem ígértem meg, hogy hallgatni fogok róla... De önök ne mondják tovább, mert annak a nevét, akitől a dolgot tudom, nem árulhatom el, ha csak bajba nem akarom dönteni.

- Köszönöm, barátom... Tehát azt hallottam, hogy abban a vérvádban törvénytelenség történt. A belügyminiszter, félvén, hogy az antiszemita-zavargás nyilt utcai lázadássá fajul, titkos rendeletet küldött a törvényszékhez, hogy a saktert minden áron el kell ítélni, a közhangulat lecsillapítása miatt.

- Az, - mondta Kardos; - sőt több, mint hihetetlen: irtózatos gazság!... Az esküdteket elámították az állam-raisonnal, s ők, szegények, nem tehetnek róla, illetőleg menti őket a hivatalos presszió és a törvény nem-tudása; ők talán nem is sejtették, mily szörnyű törvényszegést követnek el. A lelketlen kormányzat visszaélt velük, s kényelmi szempontokból igazságtalanságra kényszerítette őket.

- De most már tudniok kell! - szólt közbe Rosty. - Most már fölébredhetett a lelkiismeretük és tudhatják, hogy ártatlant ítéltek el!

- Lehet, - felelte a professzor; - de most már nagyon drágán kellene megfizetniük, ha meg mernék vallani, hogy mit cselekedtek. Az átlag-emberektől nem lehet kívánni, hogy hősök legyenek... Már pedig nagy hősiesség kell ahhoz, hogy valaki a börtönt és a becstelenséget kockáztassa olyan cselekedetének a megvallásával, amelyért senki se vonja felelősségre.

- Akitől én hallottam, az egyik esküdttől tudja; tehát bizonyos, - mondta Kardos. - De hagyjuk ezt a szörnyű dolgot és ne izgassuk magunkat még jobban. Beszéljünk inkább másról... Mondja, kedves Rosty: meg van elégedve? Jól bánnak önnel a Híradó-nál?... Láttam, hogy két novellája is megjelent ebben a hónapban; nekem nagyon tetszett mind a kettő.

- Voltaképen négynek kellett volna megjelennie, - felelte Rosty, - de ők csak kettőt közöltek, s így elestem a fele jövedelmemtől. De mivel nincs szerződésem, mit se tehetek: úgy bánhatnak velem, ahogy nekik tetszik... Oh, - folytatta keserűen: - a szabadságharc, a demokrácia diadala nem az egyenlőséget hozta meg, hanem a rabszolgaság új nemének volt a kezdete. Mik voltak a régi zászlós urak, mi volt a feudális arisztokrácia hatalma ahhoz a zsarnoksághoz képest, amit a mai laptulajdonosok gyakorolnak?... A leghatalmasabb oligarchának se volt több jobbágya öt, tíz, húsz ezernél: - míg ma százezrek eszén uralkodik az ügyes laptulajdonos és maga a mindenható kormány is kénytelen paktálni vele!... Mi, az irók, nullák vagyunk: betűvető gépek; a munkánk termését ők aratják... És ez a sajtószabadság!

- Igaza van, - sóhajtott Kardos elgondolkozva. - Miniszterek, képviselők, közhivatalnokok, sőt még a koronás fők is reszketnek a pellengérre állítás, a botrány és a zsarolás örökös veszedelmeitől. A magán élet és a köztevékenység minden mozzanata közpréda és senki se biztos, hogy máról holnapra nem rágalmazzák-e nyilvánosan... Micsoda irtózatos, zsarnoki hatalom ez, amely önmaga sérthetetlen, de minden mást, a legelsőt ép úgy, mint a legutolsót, megölheti a becsületében, ha kedve tartja!... S ha legalább kiváló, talentumos, talpig becsületes emberek kezelnék ezt a hatalmat, akik szolgálatokat tettek a hazának, és tudásuk, önzetlenségük, mocsoktalan jellemük és hazafiságuk révén méltók lennének arra, hogy tagjai legyenek a közvélemény areopágjának, mely a társadalom életét, az emberek tetteit ellenőrzi!

- Ha így lenne! - fakadt ki Rosty keserűen. - De a sajtó legnagyobb részt mind oly kapitálisták kezében van, akiknek a vagyona kétes, sokszor meg se nevezhető forrásból eredt! S ráadásul se a jellemük, se a műveltségük, se a tevékenységük nem bizalomgerjesztő és kifogástalan.

- A legrosszabb az, - folytatta Kardos, - hogy a nyomtatott betű ereje hipnotizálja az olvasót, aki lassanként megszokja készpénznek venni mind ama rágalmakat, hazugságokat és ostobaságokat, amelyeket csak úgy ontanak az újságirók... Ez a sajtó kénye-kedve szerint rontja vagy teremti a reputációt. Akármelyik ostoba, analfabéta fickó, mihelyt újságiró lett, azonnal bírája a tudósnak, oktatja a művészt, leckézteti az államférfiakat, szid vagy dicsér, ahogy a kedve tartja, s bűnös szeszélyből sújt vagy emel. És a közönség örül, hogy megkímélik a gondolkodás nehéz munkájától: örül, hogy készen kapja a kritikát, a véleményt mindenről, - s inkább, semhogy fáraszsza az eszét önálló ítélet alkotásával, vakon elfogadja, amit az újságja elébe tálal.

- Az bizonyos, - hagyta rá Rosty is, - hogy az emberek soha se gondolkoztak oly keveset, mint amióta annyit olvasnak.

- Úgy tetszenék, - folytatta a professzor, - hogy aki százezreknek ir, s úgyszólván az egész nemzet pásztora, vezetője, igaz, becsületes és talpig őszinte embernek kell lennie. De nem így van; mert a laptulajdonos nem törődik az igazsággal, a becsülettel és az őszinteséggel: az ő célja az, hogy minél több nyomtatott papirost adjon el; e végből pedig tetszenie kell a közönségnek, vagyis legyezgetnie kell a szenvedélyeit, hibáit és előítéleteit.

- Így lesz nemzeti maszlag a sajtóból, - mondta Rosty: - forrása minden rossznak, ahonnan szerte áradnak az alacsony, szennyes indulatok, a hazug és üres jelszavak, amelyek elámítják a milliókat és megmételyezik az egész nemzetet. Mert a könyv és a folyóirat csak a kiváltságosabb, műveltebb társadalmi osztályoknak szól: a napilap ellenben közkincse a tömegnek, a naív és együgyű, a könnyenhivő és tanulatlan parasztnak, munkásnak, iparosnak, akiknek se idejük, se intelligenciájuk nincs arra, hogy kellő kritikával olvassák a nyomtatott betűt... És vannak politikusok, akik az általános szavazati jog mellett kardoskodnak!... Még csak rágondolni is őrültség, hogy az ország sorsának intézésére befolyása legyen a politikailag teljesen éretlen, az értelmiség dolgában majdnem analfabéta csőcseléknek, melynek szellemi abrakja a krajcáros lapok!

- Ah, ez csak a förtelem! - kelt ki a professzor. - A hazugság, az áltatás, a félrevezetés mesterségét semmiféle világcsaló se gyakorolta oly orcátlanul, mint ezek. Ha nincsen szenzáció: csinálnak maguk. Mit törődnek az igazsággal és a józan észszel?... A fő a szenzáció!... Ugyan mi lenne az országból, ilyen sajtóval, ha véletlenül háború törne ki?

- Iszonyú rágondolni is, hogy egy-egy szenzáció kedveért a kétségbeesés örvényébe hajszolhatnák az egész nemzetet!

- És te, hugom, bele se szólsz a vitába? - kérdezte a professzor Máriássynétól.

- Én már csak inkább hallgatom, - felelte a fiatal asszony: - és mondhatom, hogy nagyon érdekes. Csak Rosty urat sajnálom, hogy ebben a környezetben, ily emberek közt kell élnie.

- A hugomnak komoly okai vannak erre, - magyarázta Kardos; - de abban nincs igaza, hogy mindnyájukat egy kalap alá veszi, mert vannak kivételek is... Mind a mellett értelek, édes kis hugom: hisz oly kegyetlen megpróbáltatásokon mentél keresztül.

Mind a hárman hallgattak. Rosty azon tűnődött, hogy mi lehet az a nagy bánat és megpróbáltatás, amin ez a fiatal asszony keresztül ment... És Máriássyné, mintha csak kitalálta volna ezt s el akarta volna terelni a Rosty gondolatait róla, színlelt jó kedvvel, amit szomorú mosolygása meghazudtolt, így szólt:

- Oh, most, hogy egyedül maradtam, boldog vagyok, és minél kevesebbet gondolok a múltra. A magányosság jó vigasztaló. Vannak könyveim, amelyek kellemes órákat szereznek, mint például a Rosty úr regénye is... Aztán, ha oda ülök az ablakomhoz, s kinézek a Dunára, órákig el tudok gyönyörködni a hajók és a hajósnép sürgés-forgásában. El-elnézem őket, a hajókat, amint jönnek-mennek, s végre letűnnek a szemhatárról... Ez szórakoztat, mert elábrándozom a tengeren túlról, a hosszú utazásokról, amelyek az Eldorádóba vagy a Tündérországba visznek...

Bánatos szemei megélénkültek, mi alatt beszélt, bársonyos fényük egyre ragyogóbb lett, s a szomorú mosolygás lassanként átváltozott a naiv, gyermekes öröm mosolygásává, mely megszépítette egész arcát...

Rosty szeretett volna mondani valamit, legalább annyit, hogy lelke mélyéből részt vesz a bánatában, hogy szereti halvány, szenvedő arcát... de nem mert szólni, mert félt, hogy szavaival ismét fölébreszti a múlt emlékeit, amelyek nagyon fájhattak neki, ha már az egyszerű célzásra is könyek fakadtak a szemeiben...

Az ebédnek vége volt. A férfiak szivarra gyujtottak s fekete kávé mellett beszélgettek egyről-másról. Máriássyné szótalan volt ugyan, de azért látszott, hogy érdekkel hallgatja a beszélgetést. Tíz óra tájban fölkelt, hogy haza megy.

- Nem, bácsi, köszönöm. Nagyon hideg van, még megfázhatna... Hisz egyedül is haza mehetek.

- Nekem úgy is kocsin kell mennem, asszonyom, - szólt Rosty: - ha megengedi, boldog leszek, hogy haza vihetem.

Mikor leértek az utcára, Rosty kinyitotta a legelső kocsi ajtaját s amint Máriássyné beült, megmondta a kocsisnak, hogy hová hajtson: - "Margit-rakpart, 32"... Aztán ő maga is beült, becsukta az ajtót, s a kocsi lassan baktatva elindult.

Pár pillanatig némán, halványan ültek egymás mellett. Végre Máriássyné megszólalt:

Rosty elpirult és lesütötte szemét a fiatal asszonynak kissé gúnyos tekintete előtt, amelyből meglátszott, hogy nem hiszi ezt a naiv füllentést.

- Megneheztelne, - kérdezte Rosty, halk, szinte suttogó hangon: - megneheztelne, ha megmondanám az igazat?

- De csak mondja!... Hisz úgy is kitalálom: utánam jött és megleste, hol lakom... Nos, igaz-e?... Lássa, ezt rosszul cselekedte. Csakis a fiatalsága mentheti némileg... És mikor lesett meg?

- Mindjárt az első estén, hogy megláttam... Oh, mihelyt megpillantottam, mindjárt láttam, hogy... Bocsásson meg, ha őszinte leszek... Egész este egy percre se vettem le a szemeimet önről. Úgy tetszett, hogy nagy bánata van, kissé félre ült a többiektől és senkivel se beszélt... Engem meghatott a szomorúsága, a szenvedése, amely annyira megkülönböztette a többi léha, felületes és közönséges embertől... Még a ruhája is más volt; a viselete és egész modora pedig oly ellentéte volt a többiek hivalkodó fényűzésének, hetvenkedő modorának, mint amily ellentéte a tűz a víznek. És meglepett, hogy ön, aki éppen nem való abba a hitvány, parvenü-társaságba, amelyet gyűlölök: - meglepett, hogy ön ott van ebben az irodalmi kalózbandában...

- Oh, ne nevessen ki, - mondta Rosty keserűen: - ha tudná, mennyire fáj a kacagása! Esküszöm, hogy őszintén beszélek, s minden szavam a szívem mélyéből fakad!... Olyan volt ön nekem akkor este, mint a szfinksz, akit titkos bánat emészt. Oda akartam menni, hogy megszólítom; de nem mertem, mivel félénk vagyok: amolyan magába zárkózott gyáva, aki még férfitársaságban, a barátai közt is hallgatag... És hogy fájt nekem az ön büszke, megvető hallgatása, mikor Kardos úr bemutatott önnek! És mégis éreztem, hogy ön keresztezni fogja az én életem útjait, bizonyos voltam benne, hogy még találkozunk... Tudni akartam, hogy hol lakik, s még azon az éjszakán követtem önt hazáig. S mikor a kapu becsukódott ön mögött, én megálltam az utcán és vártam... Aztán, mikor láttam, hogy a harmadik emeleten kivilágosodik az ablaka, véghetetlenül édes, fájó vágy szállt meg... Messze lent a Dunán fütyült egy gőzös... s én arra gondoltam: mily nagy boldogság lenne, ha ez a hajó elvinne bennünket messze, mesze... oly messzire, ahol még ember se jár!... Ne mondja, hogy éretlen gyerek vagyok!... ha nem kellett volna mindezt elmondanom: bocsássa meg az őszinteségemet, amely erősebb volt, mint az akaratom... Nem kérek, nem akarok semmit: - ha szeretem is, ez a szerelem nem sértheti, mert a lelkem mélyéből tisztelem és nagyra, - oh, igen nagyra! - becsülöm önt.

Csupa láz volt minden szava; s úgy kellett lennie, hogy Máriássyné hitt az őszinteségükben, mert gyöngéden nézett Rostyra és már nem nevetett. Néhány pillanatig habozva gondolkozott, majd végre szelíden, sóhajtva mondta:

- Azt hiszem, hogy őszintén beszélt; nincs hát jogom, hogy haragudjam. De mégse biztathatom. Lássa, nem vagyok szabad, se fiatal, s ráadásul oly kegyetlen, végzetes csalódás ért, hogy soha többé nem merek, nem tudok hinni senkinek... Nem mondhatok el önnek mindent... Az életem csupa szenvedés; más bűnének az átkát hordozom és nem bírom lerázni a múlt bilincseit... Van férjem, de a házasságunk boldogtalan volt. Többet ne kérdezzen, mert csak kínozna, ha feleletre kényszerítene.

Míg beszélt, két nagy könycsepp fakadt a szemében, s aztán lassan végig szántotta szomorú arcát.

- Ha akarja, - folytatta halkan, - barátok lehetünk. Ön a fiatalabb: én tehát a nénje leszek. Így örökké szerethetjük egymást, és nem kell félnünk, hogy csalódunk, vagy fájdalmat okozunk egymásnak.

Rosty megfogta Máriássyné kezét és lassan megcsókolta. A nő eleinte vissza akarta húzni, de aztán nem ellenkezett, csak szomorúan rázta a fejét:

- Nem, barátom... Ne tegye ezt. Maradjunk barátok, ahogy mondtam... Ígérje meg, hogy csak barátom lesz, mert csak így engedhetem meg, hogy néha meglátogasson.

- Akkor hát miért utasítja vissza a boldogságot? - tört ki Rosty hevesen. - Nem érzi, hogy vétkezik? Hisz mindenkinek joga, sőt több: a kötelessége, hogy boldog legyen! Miért akar rabja maradni annak a szomorú múltnak, amely semmire se kötelezi? Miért akar hű maradni ahhoz a nyomorúlthoz, aki megcsalta, akit nem szeret, s aki nem érdemelte meg önt?... Mert, ugy-e, ezért utasít el engem, a múlt miatt nem engedi, hogy...

- Ugy van, a múlt miatt, - vágott közbe Máriássyné hirtelen: - mert ezt a múltat semmi és senki nem törölheti ki az emlékezetemből.

- A társaság sánta morálja! - fakadt ki Rosty elkeseredve. - Micsoda őrült előítélet tilthatja meg, hogy boldogok legyünk, ha a boldogságunkkal nem ártunk senkinek?... És kinek ártana a mi boldogságunk?... Talán annak, aki elhagyta, megcsalta önt és semmiféle kötelességére nem emlékezik? De hisz éppen avval, hogy elhagyta önt, lemondott minden jogáról, s ön ismét szabad, Isten és a világ előtt. S nem égbekiáltó igazságtalanság-e, hogy az, aki megcsalta önt, szabad és boldog lehet: ön pedig, aki az áldozata volt, rabja legyen a múltnak, és soha ne lehessen boldog?!...

És, mivel Máriássyné nem felelt, kínzó aggodalomtól gyötörve, szinte reszkető hangon kérdezte:

- Akkor hát miért akarja megtiltani, hogy szerethessem önt? S miért mondja, hogy soha többé nem lehet boldog? Az élet oly szép, oly hosszú és ezernyi örömmel kínálkozik, csak élnünk kell velük!... Miért utasít vissza engem?... Lássa, tele van a szívem érzéssel, csordultig megtelt szerelemmel és nincs, aki törődne velem! Gyerekkorom óta folyton vágyom, áhitozom a szeretetre, s ami szépet csak álmodtam róla, mind ott él a lelkem fenekén, elnyomva, eltemetve, mert soha senkim se volt, akit szerethettem volna! Oh, ha tudná, mily szörnyű szenvedés az, mikor a szív túlárad a szerelem teljétől és nincsen senkink, akinek elmondhatnók, hogy mit érzünk, miről ábrándozunk!... Ön boldogtalan volt, csalódott, szenvedett: az voltam én is, sőt még most is az vagyok... Hátha ebből a kettős boldogtalanságból, csalódásaink és szenvedéseink közös sírhalmán, kihajtana a szerelem, a boldogság virága?

Máriássyné nem felelt. Egészen elfordította a fejét és kinézett az ablakon. De Rostynak úgy tetszett, hogy a fiatal nő keze reszket az övében. Most mentek át a hídon. Az elcsigázott ló fáradtan, lépésben húzta a kocsit, mert a híd ívhajlása miatt emelkedő volt az útja; s amint a kerekek tompán kattogtak a faburkolaton, mind a kettőjüknek úgy tetszett, hogy nagyon messziről valami elhaló zörgést hallanak, amely a távoli égzengés morajlásához hasonlít. És ez a tompa zaj mintha álomba ringatta volna szívükben a föltámadt érzéseket, mind a ketten merengve, álmodozva hallgattak...

- Akkor ne mondja ki! - szólt Rosty hirtelen. - Vagy legalább: most még ne szóljon semmit... Én türelmes leszek és várok: de legalább azt ne tagadja meg tőlem, hogy néha meglátogathassam.

Máriássyné habozott. Amióta a férje elhagyta, egyedül lakott öreg gazdaasszonyával s félt, hogy a fiatal ember látogatásait félre magyarázhatnák. De aztán jobbat gondolt; elég erősnek hitte magát s mivel nem sokat törődött a világgal, elhatározta, hogy nem fosztja meg se magát, se Rostyt a viszontlátás, a találkozás örömétől.

- Jöjjön pénteken, - mondta. - Mivel úgy sem lehet több, mint a barátom, nincs okom az aggodalomra. Ismerem önt és ismerem magamat is: mind a ketten elég erősek és becsületesek vagyunk arra, hogy megmaradjunk a tiszta barátság korlátai között.

Felelet helyett Rosty ismét megcsókolta Máriássyné kezét, mintha meg akarta volna pecsételni ezt a szövetséget...

A kocsi megállt: el kellett válniuk. Rosty megvárta, míg Máriássynét beeresztették a házba; aztán kifizette a kocsit és gyalog ment haza... Az éjszaka csöndjét megnépesítették csapongó ábrándjai; úgy rémlett neki, hogy minden él, zsibong, rejtélyesen suttog körülötte s még a távolból hallatszó kocsizörgés is valami csodás zene ritmusával regélt neki a szerelemről, a boldogságról és a jövőről, mely kimondhatatlan gyönyörűséggel van tele. És, amint gyorsan, szinte lázas léptekkel sietett haza, úgy tetszett neki, hogy a vágyak, az álmok és a remények Tündérországa felé siet!

A Híradó szerkesztőségében napról-napra ádázabb lett a harc a dicsőségért és - a mindennapi kenyérért. Alacsony, gyalázatos versengés folyt a munkatársak közt, akik titkos rágalmakkal rontották egymás becsületét a szerkesztőnél, kiadónál, hogy hízelgéseikkel, besúgásaikkal elébe vágjanak társaiknak. Erre a célra minden eszköz jó volt. "Régi előfizetők" áradozva magasztalták ezt vagy azt az irót s kérték a szerkesztőt, hogy minél többet irasson vele; persze a "régi előfizető" maga az illető iró, vagy valamelyik barátja volt. De azért ezek a levelek épen úgy beváltak, mint amazok, amelyekben ugyancsak a "régi előfizető" arra kérte a szerkesztőt, hogy ennek vagy annak az irónak tiltsa meg az irást: s a különbség csak az volt, hogy ebben az utóbbi esetben a "régi előfizető" az illető irónak az irigye, vagy a haragosa volt.

Ez alatt Kohári lázasan kereste azt a zsenit, akinek a tolla meghódíthatná egész Magyarország közönségét a Híradónak. Minden héten azt hitte, hogy megtalálta ezt a providenciális irót. Eleinte Horák volt ez a nevezetes férfiú, akinek "párisias modorban" irt, hol pikáns, hol agyafúrt szellemeskedését mindennél többre becsülték a boltoslegények meg a New-York koronás leányai. De a Horák dicsősége nem sokáig tartott; mikor néhány leányos előfizető fölháborodva visszaküldte a nagy "Rák" - így rövidítette nevét a dicső! - bárcás hülyeségeit, Kohári egyszerűen a napi hírek megfésülésére szorította a vasalt nadrágos urat és más talentum után nézett.

Most Bernheim Jakabra került a sor, aki ostoba elbizakodottságában egymaga akarta pótolni az összes élő és megholt zseniket s bár a magyaron kívül, - amelyet szintén kerékbe tört - semmiféle más nyelvet nem tudott, nagyképűen elbánt Dosztojevszkivel és D'Annunzióval, levénszamarazta Hugo Victort, meg mind a két Dumast, s mivel soha se mosakodott, azt hitte, hogy ezen a réven már jussa van szemétdombbá tenni a magyar irodalmat is, ha ugyan "magyar" és "irodalom" volt, amivel a Híradó türelmes olvasóit traktálta.

De a Bernheim pünkösdi királysága se tartott sokáig, s mikor ez az arrogáns és pökhendi úr is leszorúlt a napi hírek taposó malmába, Kohári előrántotta a "rég mellőzött" Berkest. Ez még, aránylag, a legtisztességesebb volt a divatos chroniqueurök és tárca-irók közt. Ha neki hasalt a munkának, két óra alatt összeácsolta a heti humoreszkjét, amelynek megvolt az a jó tulajdonsága, hogy nem fárasztotta túlságosan a közönség agyát, mivel az első öt sor elolvasása után mindenki tisztában volt az egész történettel, s következésképen a többi százötven-kétszáz sort el se kellett olvasnia.

De Kohári, a khérub, Berkest is csakhamar kiűzte a paradicsomból, illetőleg a külön szobából, amely végre állandó és odavaló gazdát talált Béltekiben. Ez volt az igazi! Avval a szilárd elhatározásával, hogy nem tűr magánál különbet a Híradó szerkesztőségében, alattomos aknamunkát kezdett a leaderek ellen, s olyan szerencsével dolgozott, hogy a jobb erőket lassanként mind elmarta az újságtól, s mivel több apróbb-nagyobb szolgálatot tett Kohárinak, úgy belepottyant a szeszélyes ember kegyelmébe, hogy rövid időn szinte mindenható lett. Lapos humora, gyalázatos szóviccei, erőltetett ötletei és gyerekes anekdotái mind predesztinálták arra, hogy kedvence legyen a vigéceknek, a korlátolt elméjű állami- és magán-tisztviselőknek: - s ha egy-egy lóverseny-krónikát, országgyűlési tudósítást irt, a Híradóból négy-ötezer példánynyal több fogyott el.

Mert kétféle iró van a magyar fővárosban: az alkotó zseni és az ötletes iró. Az első tele van lelkesedéssel, nemes igyekvéssel és nagy eszmék, ideális célok megvalósításán dolgozik. Nincs öröme, csak a munkában, s mivel a munka elfoglalja minden idejét, nem ér rá reklámokat irni önmagáról, se pedig a közönség ingatag kegyeit nem vadászsza. Ő csak dolgozni tud: - s ha tíz esztendőn át kötetet kötetre halmozott s a talentuma nem kopott el a gigászi munkában, hanem egyre óriásodott, - akkor, sok ezer átvirrasztott éjszakája jutalmául... kezdik észre venni.

A másik, az ötletes iró, avagy karcolatos, azonnal ismert, sőt híres ember lesz, mihelyt irni kezd, s az újságok vetélkednek érte, mivel sekélyes humora, gyönge ötletei mulattatják a komolyan gondolkodni nem tudó, léha "nagy közönséget". A közvélemény szócsövei lesznek annyiban, hogy tollukra szúrnak minden furcsább vagy nevezetesebb eseményt, amelyet banális, sokszor együgyű mesterkedéssel kifiguráznak. S mivel a közönségnek tetszik a logikának ez a gyerekes fejtetőre állítása, manapság az újság el se lehet nélküle, s a Híradónak is volt három-négy ilyen karcolatosa Béltekin kivül; mert Kohári óvatos ember volt, s nem akarta, hogy Bélteki elpártolása esetén, a közönség hijával legyen az olcsó szellemeskedésnek.

De a "komoly" újság, aminőnek a Híradó vallotta magát, nem csak karcolatokból él, hanem - és legfőkép - szenzációkból és botrányokból. Kohári jól tudta ezt, s napról-napra kereste, hajhászta a bombát, melynek fölrobbanása egyszerre híressé és keresetté tehetné a Híradót. Egy este aztán ezt is megtalálta.

A miniszterelnök, aki vaskézzel fogta az ország kormányának a gyeplőit, liberális és demokrata fölfogása miatt összeütközésbe került a kaszinó-párttal, amely az előbbi, részint arisztokrata, részint gyönge kormányelnökök korában, minduntalan belekotnyeleskedett az ország dolgainak az intézésébe. A kaszinó-párt avval akart boszút állni, hogy boykottálta a miniszterelnök feleségét, aki polgári származásu volt. Burkolt rágalmak, gyalázatos inszinuációk jelentek meg itt-ott a lapokban, amelyek rejtélyes célzásokkal, sokat sejtető frázisokkal bolygatták a miniszterelnök házasságának az előzményeit, - s egy napon aztán a Híradó föltette a koronát mind eme gyalázatosságoknak a tetejébe.

Éjféltájban, midőn az ollók a leglázasabban csattogtak, sőt a tollak is percegtek a szerkesztőségben, elegánsan öltözött, előkelőnek látszó úr kereste a szerkesztőt... Bevezették Kohárihoz. Pár pillanat mulva Kohári hevesen csöngetett... Lakatost hivatta, meg Vidékit, a Pákozdi bizalmi férfiát. Aztán mind a négyen összebujtak, zárt ajtók mellett tanácskoztak vagy félóráig, s mikor az előkelő úr elment, még vagy negyed óráig együtt maradtak.

Végre kijöttek mind a hárman. Legelül Kohári, akinek az arca ragyogott, s utána Lakatos, meg Vidéki, akik vigyorogva dörzsölték a kezüket.

És ekkor különös dolog történt. Mind a hárman lementek a nyomdába és a három legügyesebb szedő közt kiosztották azt a kéziratot, amit az elegánsan öltözött úr hozott. Mindenik szedő mellé oda állt egy-egy és őrizte, mint a hétfejű sárkány. Megvárták, míg a három szedő kiszedte a kéziratot, s mikor a korrekturát is elvégezték, Vidéki azonnal eltépte a kéziratot, a három szedőt pedig fölvitte a szobájába és kulcscsal rájuk zárta az ajtót. Lent pedig Kohári és Lakatos őrizték a szedést, hogy senki egy sort se olvashasson belőle, mig csak meg nem tördelik és a gépbe nem teszik.

A szerkesztőségben senki se tudta, hogy mi van a kéziratban, de mindenki sejtette, hogy óriási szenzáció lehet, különben nem őrizték volna úgy; - hisz a szedőket is azért zárták be, hogy el ne vigyék az érdekes hírt valamely más laphoz is! A rejtély ott röpdösött a levegőben egész éjszaka; a munkatársak halkan kérdezgették egymást, hogy mi lehet abban a cikkben, - de felelni senki se tudott rá, csak azt tudták, hogy a Híradónak ebből a számából ötvenezer példánynyal többet nyomtak...

Végre, másnap reggel aztán fölrobbant a bomba és meg volt a szenzáció is, meg a botrány is. A Híradó ujjnyi vastag betükkel adta tudtára olvasóinak, hogy: "a miniszterelnök felesége megszökött!" - s ez a botrány, természetesen, fenekestől fölforgatta a várost. Igaz, hogy az első szótól az utolsóig szemen szedett rágalom és hazugság volt: - de szenzáció és botrány volt, a Híradónak meg csak ez kellett.

Mire a többi lapok külön kiadásban jelentették, hogy a Híradó szenzációja "légből kapott koholmány", - Kohári már a markába nevetett, mert mind az ötvenezer példányt eladták a rikkancsok, meg a trafikok. Mit törődött avval, hogy a király után legelső magyar ember családi életét hazug rágalmakkal megkeserítette! A közönség botrányt, szenzációt óhajtott: hát ő adott neki, még pedig olyat, amelyhez foghatót még egy magyar lap se mert addig föltálalni az olvasóinak... "Az üzlet üzlet", - szokta mondani Kohári, ha szemére lobbantották, hogy túlságosan hajhászsza a szenzációt.

És igaza volt: az üzlet üzlet. A Híradó azt adta a közönségnek, amire a közönség vágyott: családi drámát, botrányokat, gyilkosságot, szellemes karcolatokat és pornográfiát: s mind ezt potom nyolc fillérért helyben, tizért vidéken. Mit kívánhattak többet?... A Híradóban mindenki megtalálhatta, amit keresett: a két soros öngyilkosságtól és a száraz rendőri hírektől kezdve a botrányok és szenzációk krónikáján keresztül az izgató bűnügyi regényig, s még tovább, az apró hirdetésekig, amelyek közt, burkolt, de mégis érthető alakban, a legszemérmetlenebb erkölcstelenség reklám-hírei éktelenkedtek...

Sokan oly cikkeket, tárcákat hoztak, amelyek már egyszer más lapban is megjelentek. Horák, mikor rajtérték ezen a csaláson, cinikusan vállat vont: - "Én már annyit irtam, - mondta, - hogy rám fér a pihenés." - És valóban pihent is: ha csak tehette, mindig előrántotta valami régi dolgát, - sokszor a másokét is, - s "megfésülvén a medvét," mint eredeti újdonságot adta le Lakatosnak.

Rosty lassankint megismerkedett a Híradó fiatalabb munkatársaival, akiknek a sorsa oly bizonytalan volt a lapnál, hogy sohase tudták, mely pillanatban eresztik szélnek őket. Kettő-háromban volt igazi irói ambició és némi talentum is, de a legtöbbjük tehetségtelen, pályatévesztett ifjú volt, aki azért lett újságiró, mert semmihez se értett és nem vállalhatott egyéb foglalkozást. Mert mi legyen, aki semmit se tanult és nincs mestersége?... Újságiró, legalább addig, míg némi ismeretséget köt, hasznos összeköttetéseket szerez, amelyek révén végre belecsöppenhet valami kényelmes stallumba, jövedelmező sinecurába.

Mind e fiatal-embereknek rettenetes farkas-étvágyuk volt s minden áron érvényesülni akartak. Semmi nagylelkűség, semmi bizalom, semmi lelkesedés: csak szemfülesség, örökös számítás, önző előretörekvés, - még a társak lepiszkolása, tönkretétele árán is. Igazi kétlábú rókák voltak, akikből mintha kiveszett volna minden nemesebb érzés, ambició és ideálizmus; csak a létért való küzdelem hatalmas, kegyetlen ösztöne dolgozott bennük, ez volt a rúgója minden cselekedetüknek s mindannyi a kollegáját akarta letiporni, megelőzni az egyéni önzés késhegyre menő alattomos tülekedésében.

Legjobban kivált köztük Tölgyes, aki a vakondok módjára dolgozott, titokban, nesztelenül, észrevétlenül, s kollégái csak olyankor vették észre a szerény, mindíg udvarias, szolgai módra alattomos embert, midőn el-elkaparított valamit az orruk elől s egy-egy fokkal fölebb hágott az újságirás lajtorjáján. Lassanként bizalmasa lett mindenkinek, mert mindíg annak a nótáját fújta, akivel éppen beszélt, versenyt szidván vele a távollevőket. Mert, ebben a cudar társaságban, a távollevők mindíg ostoba tökfilkók voltak, s mivel Tölgyesnek beretva-éles nyelve volt, senki se tudta jobban leszólni a "kollégát", azaz a versenytársat, mint ő, - úgy hogy rágalmazó, gúnyolódó természete miatt még azok is szívesen szóba álltak vele, akik irigyelték és megvetették.

Igy aztán, noha alattomosan, hüllő módjára furakodott be a Híradóhoz, később annyira vitte az akna-munkájával, hogy nemcsak napihíreket és egyes aktualitásokat irt, hanem hébe-hóba egy-egy karcolatot is. A mesterség határozottan tetszett neki; üzletnek nézte ezt is: - azelőtt könyveket árúlt, most pedig a cikkeivel kalmárkodott; s a különbség csak az volt, hogy ami pénzt azelőtt a könyvekért kapott, mind a gazdája tette zsebre, most pedig ő maga költhette el a cikkei árát. Most már csak egy ambíciója volt: - a regény. Nem igen sejtett ugyan magában talentumot a regényirásra, de evvel nem sokat törődött; tudta, hogy az irodalomban nem a könyv, hanem az iró teremti meg a sikert, - föltéve, hogy érti a csíziót: amely csízió pedig igen egyszerű tudomány: a reklám ügyes felhasználása és szemfényvesztő porhintés a közönség szemébe.

De Tölgyes nemcsak ezt tudta: tudott még egyebet is. Megértette, hogy leghatalmasabb fegyvere az lesz, ha szegről-végre ismerni fogja a Híradó minden szennyesét, minden suskusát, ami a kulisszák mögött történik. Jól kinyitotta hát a szemeit is, a füleit is, meglátott, meghallott mindent, megszimatolta a zsarolásokat, s kiásta azokat az apróbb-nagyobb halottakat, akiknek sírhalmai a Pákozdi emelkedésének a mértföldmutatói voltak. És midőn Kohári - átlátván, hogy ez a Tölgyes tehetségtelen, üres fejű stréber, - szabadúlni akart tőle, már késő volt. Tölgyes cinikusan összetűzött vele, megmondta, hogy mindent tud és világra szóló botránynyal fenyegetőzött.

Erre aztán Kohári megjuhászodott, ő maga kérte Tölgyest, hogy maradjon meg a Híradónál, sőt midőn a fiatalember kijelentette, hogy nincs megelégedve, még meg is duplázta a fizetését és hosszú szerződést kötött vele.

Egy este új embert látott Rosty a szerkesztőségben. Magas termetű, elegáns férfi volt, aki nagyúri dölyffel, szinte megvetően nézett le mindenkit és valósággal fumigálta a világot. Öntelt gőggel, páratlan nagyképűséggel beszélt magáról s a modorában, megjelenésében, fesztelen előkelőségében volt valami, ami imponált. Leült a dívánra s keresztbe rakván a lábait, leereszkedően beszélt azokkal, akik megszólították.

- Egy hölgy van az előszobában uram, - szólt az inas bejőve - és beszélni óhajt önnel.

Rosty kíváncsi volt a hölgyre és kiment utána az előszobába. A hölgy, mihelyt meglátta az irót, azonnal hevesen rátámadt:

- Ah, végre megtalállak!... Szégyeld magadat, nyomorult hitvány!... Akarom, hogy mindenki megtudja, ki vagy... Uraim, - fordult drámai páthoszszal a pár újságiróhoz: - ez a hazug, alávaló...

- Hé, Samu, - vágott közbe az iró királyi mozdulattal: - vezessék ki ezt a nőt!...

Samu és még egy szolga karon is fogták, hogy kivezetik, de a nő nem hagyta magát; sikoltott, kiabált, toporzékolt, úgy, hogy Kohári is meghallotta a zajt és kijött a szobájából.

- Ejnye, barátom, - mondta ingerülten, - ne csináljon ilyen jeleneteket... Az már mégse járja, hogy itt intézze el az efféle ügyleteit!

- Ezer bocsánat, kedves szerkesztő úr, - sóhajtott az iró: - de hát ki bír az ilyen kullancs-asszonyokkal?

Evvel visszament a szobájába, az iró pedig fejedelmi méltósággal sétált be ismét a terembe. Ott mindjárt odasomfordált hozzá Tölgyes és bizalmaskodva megszólította:

- Baráti kötelességem, kedves mester, hogy figyelmeztessem valamire. Egyik kollegája gyalázatos rágalmakat terjeszt önről: a többek közt azt állítja, hogy ön fizetett detektívje a rendőrségnek, ahol Heller néven ismerik.

- Oh, a haszontalan! - csóválta fejét az iró megvetően. - Mondja meg neki, barátom, hogy ha szemem elé kerül megráncigálom a füleit.

És, mit se törődve tovább az inzultussal, oda ment a terem közepén beszélgető újságirókhoz, akik csakhamar mind elhallgattak és őt hallgatták, mert ismét belefogott valami tirádába. Most a tulajdon mesterségét, az újságirást gyalázta.

- Úgy van, uraim, - mondta pöffeszkedve: - mindnyájan jeles irók és kiváló kritikusok vagyunk, ha gyakran citáljuk Tolsztojt, Strindberget, Ibsent, Dosztojevszkit, d'Annunziót, Sarceyt, Lemaîtret... Most ezek divatosak. Legközelebb a japánokról fogok irni, sőt, ha kell, még a tuarégek, a basibozukok és a zulukafferek költészetéről is irok, csakhogy magyar iróról ne kelljen irnom. Mert minden magyar iró - kivéve, ha céhbeli és fizet - már a priori hülye és tökfilkó.

- Haszontalan fráter, - felelte Porgesz vállat vonva. - Revolver-zsurnaliszta, zsaroló, irodalmi kalóz, szóval igazi söpredék még mi köztünk is. Azt beszélik, hogy tönkre tette a feleségét s azóta mindenféle gyanús asszonynépség tartja el. Sőt, ahogy mondják, detektív is és fizetést kap a rendőrségtől... De nézd csak; éppen erre tart.

És, mielőtt Rosty, akinek semmi kedve se volt megismerkedni evvel a különös alakkal, félrefordúlhatott volna, az idegen már ott állt előttük és Porgesz bemutatta:

Rosty ránézett a rideg, dölyfös arcra és minden vére az agyába tódult. Nem szólt, kezet se nyújtott, csak állt mozdulatlanul, mintha lábai a földbe gyökereztek volna. Az idegen kevélyen biccentett s látván, hogy Rosty meg se mukkan, sarkon fordúlt és tovább ment.

- De mekkora! Arcátlanabb, gazabb plagizátort még sohase ismertem. Valóságos zseni a gondolatorzásban. Talán 20-30 könyvet olvasott teljes életében, s egyre ezekből él...

Most Fejérváry jött be. Az utóbbi hónapokban kissé megszelídült, a támadásai, kritikája mérsékeltebbek lettek, s úgy látszott, hogy az újságirók is megbékéltek vele, mert többen köszöntötték, sőt nyiltan is kezet fogtak vele.

- Ez ostoba tréfa lenne s az ilyesmivel különben se szoktam tréfálni, - felelte Fejérváry maró gúnynyal. - Bizonyos, hogy igen sok olyan emberrel kell kezet fognom, akit semmire se becsülök: de ma kedvem jött rá, hogy önnel kivételt tegyek.

- Ön hitvány ember, - vágott közbe Fejérváry hirtelen. - Szemtől-szembe mondom ezt önnek, mindnyájunk jelenlétében. S annál nagyobb joggal tehetem ezt, mivel ön engem sohasem bántott. Mivelhogy nem volt hozzá bátorsága. Ismétlem hát, hogy ön hitvány ember és fölszólítom, hogy takarodjék előlem.

Máriássy fölemelte a botját, hogy megüti Fejérváryt; de ez hirtelen felkapott egy széket s alighanem véres verekedés lett volna a vége, ha három-négy újságiró le nem fogja őket. A zajra Kohári megint kiszaladt és elkeseredve kiabált:

- Ez az ember ok nélkül belém kötött és durván megsértett. Most pedig nem akar elégtételt adni. Az urak mind tanúk rá, hogy így történt s én semminek se vagyok oka.

A körülállók némán rábólintottak, hogy igaz; csak Fejérváry maradt nyugodt és még csak feleletre se méltatta a Máriássy szavait.

- Fejérváry úr, - szólt most Koháry ünnepélyesen, - nem tűrhetem, hogy ilyen botrányokat csináljon a szerkesztőségben; itt mindenkinek kötelessége, hogy kölcsönösen tisztelje a kollégáját. Kérnem kell tehát önt, hogy mindnyájunk füle hallatára kövesse meg Máriássy urat.

- Én kövessem meg ezt a hitvány embert? - kiáltott föl Fejérváry, elfulladva dühében. - Hát mit gondol ön, ki vagyok én?... Ah, már torkig vagyok a kollégáimmal s amióta a Híradó kenyerét eszem, szinte naponta kifordul számból a falat kenyér, amelynek ára a lelkiismerettel való megalkuvás... Még én kövessem meg ezt a nyomorultat? Inkább százszor itt hagyom önt, egész bandájával, s megyek a Dunához zsákot hordani!... Utálom, gyűlölöm a Híradót, amelyben hazugság hazugságot ér és emelt fővel megyek el innen, ahol csak képmutatást, alázatosságot, hitványságot tapasztaltam... Pfuj, gyalázatos banda! Leég arcomról a bőr, ha arra gondolok, hogy két hónapig sinylődtem köztetek.

Oly heves és váratlan volt ez a kifakadás, hogy mindenki megdöbbenve hallgatott álmélkodásában és senkinek se jutott eszébe, hogy feleljen rá. Fejérváry sarkon fordult a mély csöndben és méltósággal indult kifelé. Az ajtónál megpillantotta Rostyt s mielőtt kiment, kezet fogott vele.

Kis híjja volt, hogy meg nem tapsolta Fejérváryt, annyira föllelkesítette ez a derék, bátor, hősies szókimondás. De azért nem bírta levenni szemeit Máriássyról; valami keserű, kínzó gyűlölet kényszerítette rá, hogy nézze ezt a nyomorúltat, aki miatt annyit szenvedett az a nő, akit szeretett. Mert ez a hitvány, arcátlan ember volt a Máriássyné férje... És a gyűlölet egybeolvadt a féltékenység kegyetlen fájdalmával, hogy ez a nyomorúlt volt az, aki megejtette Máriássyné ifjúságát, ártatlansága összes kincseit, a legjobbat és legszentebbet, ami a női szívben és szerelemben csak van: - s ez a gondolat egy pillanatra szinte útálttá tette szemeiben még azt a nőt is, akit imádott. Összeborzadt a gondolatra, hogy Máriássyné ezé a férfié volt; látni vélte, amint ölelkeztek: s ez a szörnyű kép annyira gyötörte, hogy fogadást tett, hogy soha többé nem látogatja meg Máriássynét...

De aztán érezni kezdte, hogy igazságtalan... Látta a fiatal nő szomorú szemeit, hallotta fájdalmas, panaszos hangját, eszébe jutottak a gyöngéd, szelíd szavak, melyekben a boldogtalan asszony nemes, jó szíve, tiszta lelke és őszintesége nyilatkozott... Az ő bűne-e, hogy ez a nyomorult megcsalta és szenvedésekkel terhelte egész életét?... Az önvád és féltékenység, a gyűlölet és a szilaj boszúvágy annyira izgatta, hogy nem birt ott maradni tovább ennek a nyomorultnak a közelében, mert attól félt, hogy elragadja az indulat s akkor inzultálni fogja. Elment hát a szerkesztőségből, vaktában neki vágott a városnak és lázasan, izgatottan csatangolt keresztül-kasul az utcákon. A szíve tele volt gyűlölettel és szerelemmel: de ez a szerelem tiszta, nemes szerelem volt, ment minden érzékiségtől, mivel a részvét enyhítette a hevét és csak a mélységét növelte...

Maga se tudta, hogy került a körútra, a New-York elé. Mivel fáradt volt, betért pihenni és teát kért. Amint leült és körülnézett, álmélkodva látta, hogy tíz lépésnyire tőle ugyanazon asztalnál ül Máriássy és Nagy Dezső: - ugyanaz a Nagy Dezső, a ki, Tölgyes besúgása szerint, azt mondta Máriássyról, hogy a rendőrség fizetett kéme!... S az álmélkodása még nagyobb lett, midőn pár perc mulva Tölgyes is oda jött s kezet fogván mindkettőjükkel, leült melléjük.

... Mit jelent ez?... Rosty nem értette. Három év óta egyik kiábrándulás, csalódás, meglepetés a másik után érte és soha se volt tisztában annak a sokarcú, képmutató, vegyes társaságnak a pszichológiájával, melyet bohémvilágnak hívnak, - holott van arra igen jó, tőzsgyökeres magyar szó is: az, hogy - szemfényvesztők.

Rosty már az illuzió utolsó napjait élte. Elért ahhoz a határhoz, amelyen túl a meghasonlás, a kiábrándulás, a fölháborodás következik. Aztán eljött a nap, amidőn elkeseredve a rabszolgaságon, melyet mind idáig tűrt, megpróbálta lerázni magáról az igát. Röpiratot irt, amely kegyetlen vád és támadás volt a lapkiadók ellen, akik valósággal bitorolják a sajtó-szabadságot és zsarnokoskodnak az irókon. Fölszólította a kollégáit, hogy ragadják ki függetlenségüket a lapkiadók kezéből, ne árulják el az igazságot, a meggyőződésüket pár rongy garasért, ne adják el a tollukat, ne prostituálják a tehetségüket a kiadók érdekeinek, hanem fogjanak össze mindannyian és törjék meg a kapzsi kiadók zsarnokságát, mely békóba veri szellemüket és rabszolgákká, zsoldért dolgozó bérgyilkosokká teszi őket...

A röpirat vert föl ugyan némi port és csinált egy kis kavarodást, - de ez volt minden. Mint a szenvedélyes, fanatikus emberek rendesen, Rosty se állt meg az irott malasztnál, hanem szóval is küzdött az eszmékért, melyeket közreadott a röpiratában. Ha elfoghatott egy irót, azonnal magyarázni, fejtegetni kezdte neki, hogy ha szoros szövetségbe állnak mindannyian s legalább egy időre elfojtják személyes indulataikat, az irigységet, az egyéni hiúságot, a megbántott önérzetet, ha a helyett, hogy egymást marnák a szennyes koncokért, egyesülnének a közös ideál, a valódi sajtószabadság kivívására, - a lapkiadók kénytelenek volnának beadni a derekukat s ők mindannyian fölszabadulnának szolgaságukból.

De mind ez hiába való fáradság, elvesztegetett, hiú erőlködés volt. Minden igyekvés megtört, dugába dőlt a többség kajánságán, gyávaságán és nemtörődömségén. Az irók nagy része - Porgesz szerint - már rég elővette és agyonverte az ambicióit, az ideáljait: mindnyája csak élni akart és pedig jól élni, kényelmesen élni; a harcra, küzdelemre se a kedve, se a meggyőződése nem ösztönözte. Így aztán, mikor Rosty gyűlésre, értekezletre hívta össze őket, alig jöttek össze huszan s ezeket is inkább a kíváncsiság, mint sorsuk javításának az óhajtása hajtotta oda. Porgesz ki is gúnyolta Rostyt a fáradozása meddő volta miatt.

- Oh, milyen naiv és gyerekes vagy! - mondta. - Ugyan mit törődöl a mások meggyőződésével, lelkiismeretével. Hidd el, barátom, nagy ostobaságot cselekszel és Kohári a torkodra forrasztja ezt a tréfát. Jobb, ha magadnak és magadért dolgozol s békén hagyod a cimborákat, hadd áskálódjanak egymás ellen! Ha újonc volnál, nem szólnék semmit: de magad is jól tudod, mennyit érnek a kollégáid. S ezt az irigy, egymásra fenekedő, hazug, szembe nyájas, a hátad mögött rágalmazó bandát akarod te egy kalap alá hozni, közös akcióra egyesíteni!... Valóban, elment az eszed.

- Elég cudarság, hogy így van! - tört ki Rosty. - Az a legnagyobb örömötök, hogy folyvást egymást piszkoljátok, kisebbítitek, rágalmazzátok!... Melyik társadalmi osztályban van erre példa?... Nézd meg a papokat, a katonákat, a tisztviselőket, az orvosokat, ügyvédeket: - ezek mind kölcsönösen támogatják egymást és óvatosan elrejtik a halottjaikat. Mi ellenben kiviszszük az utcára és ott parentáljuk el, a közvélemény nagy gaudiumára! A megvetés, amelylyel a tisztességes társaságokban lépten-nyomon találkozunk, mind a magunk munkája, mert csupa irigységből és gyűlöletből kölcsönösen bántjuk, rágalmazzuk egymást, sőt még az egymás hibáit is túlozzuk. Ha valamelyikünk téved, vagy félre lép, ha hibát vagy bűnt követ el, mi vagyunk az elsők, akik tollal esünk neki, odadobjuk a boldogtalant a közmegvetés martalékául és örülünk, ha valamelyik kollégánk becstelen lett, és kitaszíthattuk a tisztességes emberek sorából... Hogyne! hisz egy vetélytárssal kevesebb, egy üres helylyel több van: és a fóka oly kevés, az eszkimók pedig mindig éhesek!

- De hát mi közöd mind ehhez? - felelte Porgesz vállat vonva. - Hagyd békén őket, ha már tudod, hogy ilyenek!... S aztán, hogy lehetsz oly naiv, hogy azt higyjed, hogy ezek a kapzsi, telhetetlen emberek csupa ideálizmusból szembe szállnak a kiadókkal és hagyják a biztos kenyeret a bizonytalan harc kedviért?... Van eszükbe! S még ha megtennék is: 24 óra alatt új emberek foglalnák el a helyüket; mert iró, hidd el nékem, tízszerte több van, mint kellene, és akad egész sereg olyan hülye is, aki szívesen fizetne, csakhogy nyomtatásban láthassa a nevét... Szóval, nem mennénk semmire, mert mások azonnal elfoglalnák a helyünket: te pedig és a hozzád hasonló ideálisták, mind éhen vesznétek el...

- Legokosabb elfogadni az életet s az embereket úgy, a hogy vannak, s kihasználni, ahelyett, hogy ostoroznók a hibáikat, ostobaságukat, gyávaságukat, hitványságukat. Én nem iparkodom reformálni a világot: beérem avval, ha az orránál fogva vezethetem. Jobb, ha te is így cselekszel: meglátod, hogy több hasznát veszed!

De volt idő, mikor Porgesz is tele volt panaszszal. Nagy Dezső addig fondorkodott, míg elütötte kezéről a főrendiházi tudósító sinecuráját s így lett Porgeszből funerátor. Így nevezik azt a riportert, aki a közélet nevesebb alakjait elbucsúztatja, megirja az életrajzukat s a rögös földi életből átsegíti őket a halhatatlanságba. Evvel a mesterséggel, természetesen, együtt jár az is, hogy a funerátor mindíg tudja, hogy szolgál az egészsége a közélet jeleseinek. El kell járnia hozzájuk, amíg élnek, interviewok alakjában ki kell csikarnia belőlük holmi adomákat, intimitásokat, amelyeknek nagyon jó hasznát veszi majd a nekrológban. A füle mindíg nyitva, az esze folyton résen; úgy lesi az alakjait, mint a keselyü a pusztán tévelygő vándort: s mihelyt összeroskad, azonnal lecsap reá és a közönség elé hurcolja prédáját.

Ilyen riporter lett Porgesz is, de csak puszta szükségből, s alig várta, hogy javíthasson a sorsán. Ki akart emelkedni a soros, lenézett riporterek közül s e célból mindenek előtt barátok után nézett. Tölgyes volt az, aki legjobban imponált neki, s ezért legelőször is vele kötött szorosabb barátságot. Ez a furfangos boltoslegény lépcsőről-lépcsőre hágott az újságirás piramisán fölfelé. Nagyon jól megértette, hogy aki előre akar jutni ezen a pályán, annak nem haladnia, hanem - másznia kell. Ő tehát mászott: valósággal csuszott-mászott a porban a szerkesztők, könyvkiadók, nevesebb irók előtt... és Porgesz is csakhamar versenyt mászott vele. Mindegyik nyolc-tíz levelet irt naponta, tele hízelgéssel, műlelkesedéssel, így készítvén elő a jó akaratot, a kedvező hangulatot arra az időre, amikor majd ők is rászorulnak a szelíd és barátságos reklámra. S addig mind a ketten serényen készültek a döntő lépésre, - az első regény kiadására.

Nagy Dezső lenézte, megvetette mind a kettőt. Gőgjében azt hitte, hogy ő már célhoz ért; röstelt hát pajtáskodni az irodalom e páriáival s csak a nagyfejűek, az akadémikusok, a Kisfaludysták meg a képviselők barátságát hajhászta, hogy melegedhessék a dicsőségük verőfényében. A dörgölőzésnek a művészetét senki sem értette nála jobban. Mindíg előre megszimatolta a sikert s a legszenvedélyesebb gratulálókat is megelőzte műrajongásával, szerencsekívánataival. Ráadásul, a nagyképűségben túltett a legorcátlanabb irodalmi Potemkineken is: mindenre tudott kádenciát, mindenhez "alaposan" hozzá tudott szólni: s ha valami politikai kérdés, társadalmi vagy egyéb probléma felvetődött, - Nagy Dezső legott kivágta a rezet s olyan paradox teóriákat tálalt föl, hogy minden logika és józan ész tótágast állt tőle. A bámulói még egyre várták, hogy megirja azt a remekművet, amely egy csapásra világhírt szerez neki: egyesek már a címét is tudni vélték s áhítattal tekintgettek föl a "mester" önhitt, dölyfös arcára, amely valóban meg is érdemelte a bámulatot, mert ennél különb "borbélycégért" még soha se pingált még címfestő a réztányér alá.

- Mit törődsz vele! - felelte Porgesz vállat vonva. Én csak azoktól félek, akik dolgoznak; ez pedig egyebet se tesz, csak a világot bolonditja.

Egy este Rosty meglepetéssel látta, hogy Fejér Miksán, a "férfi divat" rovatvezetőjén, elég tisztességes ruha lötyög.

- Mi a manó! - kérdezte nevetve: - talán megütötted a főnyereményt, Maxi?

- Körülbelül, - felelte Fejér rekedten. - Ott hagytam a férfi divatot: Kutyának való az! Most tárcákat meg regényeket irok s tegnapelőtt kaptam ötszáz koronát.

- Kezdetnek nem rossz, - vélte Rosty: - de nem emlékszem, hogy olvastam volna a nevedet.

- Nem is én irom alá, amit irok, - magyarázta Fejér. - Szerződést kötöttem Porgeszszel; most társas cég vagyunk. Én nem értek az üzlethez, én csak a kéziratot adom; ő meg aláirja, eladja s az árán osztozunk. Tudod: gyöngéje, hogy ország-világ ismerje a nevét; én meg nem törődöm az ilyesmivel. Aztán meg - tette hozzá maró gúnynyal, - igazság szerint még én se irhatnám alá a nevemet...

- Hát csak úgy, hogy összeszedek 10-12 "eredeti" regényt és csinálok belőlük egy tizenharmadikat, amelyik se nem jobb, se nem rosszabb a szüleinél.

- Rajt érnek, rajt érnek! - vonogatta a vállait Fejér. - Hát aztán? Hány "jeles irót" értek már rajt a plágiumon a "Kant magyar kritikusától" kezdve a "talyiga-forma tintatartóból" eredeti ötleteket meregető iróig?... Ha rajt érnek, ráfogom, hogy az egész csak rágalom s az irigyeim tisztességtelen hajszája ellenem. Aztán sorra járom a nagyfejűeket az "Otthon"-ban s egy kis könyörgéssel, nyavalygással akármelyiket ráveszem, hogy rehabilitál... Van rá példa elég: sőt azt mondhatnám, hogy a magyar irodalomban semmire sincs annyi példa, mint a fölfedezett és elsímított plágiumra, amelynek logikus, fatális eredménye mindíg az volt, hogy a gondolatorzó - fölfelé bukott...

Rosty nem felelt. Elgondolkozott ezen a hajmeresztő dolgon és szomorúan ismerte el, hogy a Fejér cinizmusában sok az igazság. Akadémikusok, akikre rásütötték a nyilvánvaló plágiumot, - fölfelé buktak és zsíros stallumokhoz jutottak a klikk révén, mely nem hagyta veszni őket; egyetemi tanárok, akik úgy plagizáltak, hogy még meg se értették az idegen szerzőt, akinek a szellemi kincseit elorozták, - szintén fölfelé buktak s magosabb polcra jutván, alávaló sikerük példájával megrontották, szinte ösztönözték az oktatásukra bízott ifjakat, hogy hasonló módon keressék a boldogulást. A belletristák pedig, - óh ezek már oly mindennapi, közönséges dolognak tartották a plágiumot, hogy vakmerőségükben még törvény elé is merték állítani az oly becsületes irókat, akik e gyalázatosság ellen felszólaltak. Reminiszcenciának nevezték el a plágiumot: amely "reminiszcencia" az volt, hogy a magyar iró elővette a német, vagy olasz iró munkáját és jól-rosszul lefordította. Így lett a "Das war ich"-ből "Almafa", a "Pinocchio kalandjai"-ból a "Bártfai Fajankó" története: - s így támadt még igen sok külföldi iró munkájából egész csomó "eredeti magyar" könyv, - az Úr születésének 1950-ik esztendejében...

Rosty napról napra gyalázatosabb históriákat tudott meg, amint fokozatosan beljebb és beljebb haladt abban a mocsárban, amelynek "modern hirlapirodalom" a neve. Szíve-lelke föllázadt a piszkos dolgok láttára, amikkel lépten-nyomon találkozott: s mivel nem volt "praktikus érzésű", cinikus ember, nagyon is tragikusan fogta föl a késhegyre menő küzdelmet a dicsőségért, amely pedig voltaképen csak hitvány bohózat. Néha erős vágy szállta meg, hogy elszigetelje magát attól a fenékig elaljasodott bandától, mely kíméletlenül marta, ütötte, tiporta egymást a szennyes koncokért: - de az igazságérzetnek vele született ösztöne csakhamar fölülkerekedett szívében és hajtotta, sarkantyúzta, hogy tiltakozzék ama tömérdek alávalóság ellen, mely mind ott játszódott le a szemei előtt. S az eddig félénk ifjúból harcias kedvű kritikus, az ideális poétából maró szatírájú erkölcsbíró lett, aki nyiltan, tartózkodás nélkül szemébe vágta "kollégái"-nak mind azt a gyalázatosságot, amit kölcsönösen, hallgatagon elnéztek egymásnak, nehogy söpörniük kelljen a tulajdon házuk előtt.

Ez a meghasonlott kedély-állapot azonban nagyon megviselte Rostyt. Olyan újságról álmodozott, ahol szabad lenne megirnia a meggyőződését, ahol kiönthetné méltó fölháborodását ama sok visszaélés, alávalóság miatt, amit némán kellett tűrnie. A saját tehetetlensége érzete valósággal megbénította; rögeszméje lett, hogy neki kell "helyretolnia az újságirás kizökkent szekerét": s ez a rögeszme, mely egyre forrt, viharzott a lelkében, megölte azt a nyugodt, derült filozófiát és világfölfogást, amely nélkül regényt irni merő képtelenség. Mert valahányszor leült az asztalához és folytatni akarta a megkezdett regényt, mindig olyasmit érzett, mint a kényszerzubbonyba bujtatott rab: nem tudott irni, mert nem irhatta azt, a mit akart. Sőt, ha talán meg is tehette volna, kérdés, nem járt volna-e úgy, mint a túlságosan megtöltött puska, mely szétpukkan, de nem öl?... A néma, elnyomott harag, a visszafojtott fölháborodás úgy feszegette a koponyáját, mint a gőzök a túlhevített kazánt: s ebben az ideges, örökké háborgó kedélyállapotában csak egy szórakozása, könnyebbülése volt, - ha Fejérváryval összejött és tartózkodás nélkül kifakadhatott. Mos már értette, hogy Fejérváryt a becsületes ember őszinte fölháborodása tette azzá, ami, - és lelke mélyéből sajnálta, siratta ezt a talentumos irót, aki nyomorgott, szenvedett és ismeretlen maradt, - csupán azért, mert igazat mondott, s nem akart együtt vonítani a farkasokkal.

A mióta ott hagyta a Híradót, minden újság bezárta előtte az ajtaját s a kritika egy szóval se emlékezett meg legutolsó regényéről, melyet a maga költségén kellett kiadnia, mivel egy kiadó se vállalkozott rá.

- A mai sajtó, - mondta szomorúan Rostynak, - szervezett tolvajbanda. A becsületes ember, a független iró a zsandár, akit minden rabló ösztönszerűen gyűlöl és üldöz.

- Vigyázzon, fiatal barátom, - sóhajtott Fejérváry, - hogy önt is el ne érje ez a sors!

Egy-egy mosolya, tekintete, gyöngéd szava annak a nőnek, akit szeretett, égi sugárként világított be néha abba a sötét pokolba, amelyben a szegénység fogva tartotta Rostyt. Máriássyné minden pénteken otthon volt és fogadta Rostyt, aki voltaképpen csak ezen a napon volt boldog. A hét többi napjain, amikor nem láthatta, hosszú leveleket irt, melyekben zavaros, összefüggéstelen nyelven szólalt meg a szenvedély, mintha próbálgatná, tanúlgatná a viharos, féktelen érzések beszédjét, amely kifejezze azt is, amit szavakkal visszaadni nem lehet. Ezeket a leveleket, mikor újra elolvasta, legtöbbször összetépte, mert nevetségesnek találta őket. Véghetetlenül gyötörte és bántotta, hogy nem tudja leirni, elmondani, amit érez. Ilyenkor mindig elővette Petőfit, lázas hévvel falta a nagy költő verseit s mikor betelt velük, csüggedten, elkeseredve tette le a könyvet s megóriásodott lelkében a tulajdon nyomorúsága, semmisége érzete...

- Ez legalább el tudta mondani, hogy mi bántja, mi boldogítja, - kesergett Rosty: - én még ezt se tudom!... Hogy is számíthatnék hát arra, hogy megértse, amit érzek?...

Máskor, mint ahogy a zarándok a szenthez vándorol, ő is elment a Margit-rakpartra, s órák hosszáig elsétált, elácsorgott a ház előtt, a hol Máriássyné lakott. Mint a gyerek, aki rosszban jár, bujkálva osont háztól-házig, s megvonulva az utcasarkon, hogy Máriássyné esetleg meg ne lássa, sóvár szemmel leste a harmadik emeleti ablakokat, amelyek mögött az imádott nőt tudta. S ez a szerelem, amely naivságra vetekedett a serdülő diák éretlen ábrándozásával, annyira úrrá lett rajta lassanként, hogy szinte fölébe kerekedett másik, sokkal hevesebb, emésztőbb szenvedélyének: az irói szenvedélynek. Kettős életet élt, mintha a szíve és elméje birtokáért folyton két ember viaskodott volna. A szíve tele volt romantikával és szenvedélyes mohósággal vágyott az illuzióra: az elméje pedig a mélyre látó filozófus logikájával csak a valót kutatta s kigúnyolt minden csalódást, ábrándos képzelődést...

Mivel a "Máriássy" nevet, mióta a gazdáját megismerte, lelke mélyéből gyűlölte, megkérte Máriássynét, engedje meg, hogy a keresztnevén Margitnak szólitsa. S mikor megkapta rá az engedelmet, határtalan boldog volt: - ezzel is ledőlt egy korlát, mely a szíveik közt emelkedett.

Eleinte a testvérek szelíd, gyöngéd és nyugalmas szeretetével vonzódtak egymáshoz; ez a tiszta, összhangzó és meleg érzés ment volt minden érzékiségtől, de azért véghetetlenül boldogította mindkettőjüket, mert kölcsönösen elmondhatták a bánatukat, reményeiket, vágyaikat. Margit mindent elbeszélt Rostynak. Szelíd, lágyan csengő szava, melyet meghalkított, fátyolossá tett a múlt szenvedéseinek sajgó keserűsége, olyan volt, mint a lélekharang elhaló hangja, melynek foszlányait felkapja a szellő és zsongva-bongva viszi tovább a tavaszi éjszakában... És Rostyt, amint elábrándozva hallgatta, édes bágyadtság szállta meg. Olyan forma szorongó, rejtélyes gyönyörűséggel szállt le a Margit lelkének mélységeibe, mint aminővel a búvár gyöngyöt keresni száll le a tenger fenekére. A szenvedélye megtisztúlt, megszentesült a részvét és szánalom hevében, mely egész szívét-lelkét betöltötte; megnyugodott abban, hogy Margit föláldozza szerelmüket, boldogságukat a kötelességnek, s beérte avval, hogy szerelmüket csak sejtessék egymással: - s élvezzék a néma vallomás minden gyönyörűségét, a gyötrelmei, a lelkifurdalásai s a szemérem megsértése nélkül.

De aztán, szinte észrevétlenül, elhatalmasodott Rostyban az érzékiség s vérének minden cseppje vágyott a Margit csókjaira. Egy este, amint halkan beszélgettek, oly elemi erővel támadt föl benne ez a vágy, hogy nem birta elfojtani. Önkénytelenül fölkelt s kettőt feléje lépett... A szemeiben oly forró és mégis alázatos vágy, könyörgés tükröződött, hogy Margit szinte reszketve emelte föl a kezét s a mozdulat, amelylyel visszaintette Rostyt, nem tiltó, nem is parancsoló, hanem esdő, könyörgő mozdulat volt, ahogy a megriadt gyerek eseng, hogy ne bántsák... Teljes két percig álltak igy szemben egymással, reszketve a szenvedély lázában, mely egymás karjaiba űzte, hajtotta őket - s aztán, amikor Rosty már közel hajolt hozzá, hogy megcsókolja, a Margit szeméből két nehéz könycsepp csordúlt ki...

- Maradjunk barátok - könyörgött halkan s a hangja oly tompa, színtelen volt, mintha a föld alól jött volna.

És Rosty nem merte megcsókolni: lassan fáradtan visszaült a helyére és két kezébe temette az arcát.

Csönd lett. A cukortartóban, mely az asztalon volt, zsongva-zízegve vergődött egy légy és nem tudott szabadúlni börtönéből. Sokáig csak ennek a légynek a dongását lehetett hallani, mert a két szerelmes oly csöndesen ült, mintha nem is élt volna... Aztán a fájdalmas szenvedély hirtelen, erőszakosan kitört Rostyból. Ráborúlt az asztalra és görcsös, ugató zokogásra fakadt, ahogy a férfiak, az erős, a szenvedélyes férfiak sírnak.

- Miért teszi ezt, Gyula? - kérdezte ijedten Margit, s odahajolva hozzá, gyöngéden símogatta a fejét.

Rosty nem felelt; még csak föl se nézett. Érezte, hogy minden vágya, reménye, szenvedélye megtörik ennek a becsületes asszonynak az akaratán, aki megint olyan szűzies, ártatlan, s a szemérmét féltő teremtés lett, aminő leánykorában volt: - olyan tiszta, erényes nő, amilyenek lesznek előbb-utóbb mindazok, akik csak a testüket adták oda a férfinak, mivelhogy a törvény, vagy a nyomor rákényszerítette őket, hogy eltűrjék az ölelését...

Ez alatt, a Híradó kulisszái mögött, tragikómikus dolgok történtek: Berkes ki akarta buktatni a nyeregből Kohárit. Ez a ravasz, alattomos fickó, aki minden sikerét annak az alkalmazkodó képességének köszönhette, amelylyel hozzá tudott símulni mindenkihez, elővette a furfangosabb eszét és nem Pákozdit, hanem a feleségét ingerelte Kohári ellen. Az ostoba és hiú zsidó asszonynak hízelgett a Berkes udvarlása, és mivel a gyöngeségeit, a hiúságát senki se tudta úgy legyezgetni, mint Berkes, lassanként a férjével is elhitette, hogy Berkes a lelke a Híradónak, és nélküle összedőlne a lap.

- Az a Kohári üres, korlátolt ember, - uszította a férjét. - Lehet, hogy a jóakarat, az iparkodás megvan benne, de az ereje, a tehetsége már nincs meg hozzá, hogy meg is valósíthassa a jó szándékait.

Kohárinak ugyancsak össze kellett szednie magát, hogy alúl ne maradjon a küzdelemben. Eredményt kellett fölmutatni minden áron, még pedig pénzügyi eredményt, mert Pákozdinak csak ez imponált. Széteresztette hát az ügynökeit, hogy minél több hirdetést kapjon, ő maga pedig egész nap a bankokat, részvénytársaságokat és szövetkezeteket járta, hogy minél nagyobb átalányt csikarjon ki tőlük. A vezércikken kívül, amelyet a kormány fizetett meg, a lapnak majdnem minden sorát eladta, vagy megfizettette. Senki se volt ment ettől a kalóztól; aki csak nyilvánosan szerepelt és valami baklövést, ballépést követett el, készen lehetett rá, hogy Kohári megsarcolja. S ennek a roppant energiának valóban meg is volt az eredménye: a Híradó mérlege, melyen Kohári maga három nap, három éjjel dolgozott, nem záródott deficittel. Persze, csak papiroson: mert a valóságban még meg volt a deficit, de Kohári ügyesen elpalástolta ezt, amit már csak azért is megtehetett, mert egész bizonyos volt benne, hogy pár hónap múlva már valóban nem lesz deficit.

Hajszálon múlt, hogy Berkes nem buktatta ki, de mit bánta ezt Kohári! Egy évig, két évig, öt évig kibírja még a lap azt az őrült költekezést, amelybe az ő könnyelműsége sodorta: öt év múlva pedig, ha a Híradó valóban megbukik is, lesz más lap, amelynél tovább uraskodhatik. De, ha Berkes nem diadalmaskodott is, annyi eredménye mégis volt az aknamunkájának, hogy megduplázták a fizetését és tíz éves szerződést kapott. Most már ő lett a fő-karcolatos: a rendes fizetésén kívül ötven fillért kapott minden sorért, amit irt és 200-250 soron alúl meg se állt naponta.

Ettől az irodalmi akrobatától sokat várt a Híradó, pedig voltaképpen semmiféle talentuma nem volt. Hiányzott belőle az egyéniség, az a szubjektivitás, amely a meggyőződés erejével "még a szalmaszálért is küzd nagyszerűn", ha egyszer rászánta magát a harcra. Az a meggyőződés, amelyet fitogtatott néha-néha, csupa színlelés volt: áltatása a közönségnek és önmagának is, mert minden, a mit irt, az utolsó impresszió sekélyes forrásából fakadt. Igazi eredetiség egy csöpp se volt benne; de ha nem tudott alkotni a maga erejéből, annál jobban értett a mások gondolatainak, ötleteinek az asszimilálásához. Valóságos tabula rasa volt, amelyen legott nyomot hagyott minden új vélemény, fölfogás, de csak addig, míg az utána következő le nem törülte onnan.

A cimborák, föllelkesülve ennek az "irodalmi szmok"-nak az arcátlan, meg nem érdemelt szerencséjén, amelyet titokban irigyeltek, többé-kevésbbé "csoportosultak" Berkes körűl és őt vallották mesterüknek. Mert furcsa portéka a siker: egyszeriben tiszteletre méltóvá teszi a gazdáját, akárhogy szerezte is; a fő, az hogy megszerezte, mert így már érdemes hozzászegődni és esetleg belekapaszkodva mászni fölfelé a Parnaszus tetejére.

Rosty nem állt be a többiek közé, akik a Berkes "udvarát" alkották. Megvetően lenézte ezeket a gerinctelen, meggyőződés nélkül kapaszkodó szolgalelkeket, és mind jobban magába zárkózott. De ez az önkényes elszigeteltség lassanként elcsüggesztette. A hiába való erőlködés, hogy szerződésében biztosított jogait érvényesítse, kifárasztotta és napról-napra fokozta elkeseredését. Minden héten kellett irnia egy tárcát a Híradónak. Meg is irta pontosan, lelkiismeretesen; de a tárcát csak nem közölték, következésképpen nem is fizettek érte. Lakatos, aki nem szerette Rostyt, passziv rezisztenciával hallgatta végig a fiatal iró szemrehányásait, könyörgéseit, fenyegetéseit, és minden jóval bíztatta szegény Rostyt, de azért a novelláját mindig félre tette arra az időre... amikor majd jobban divatba jön ez a szorgalmasan boncoló pszihológia, amely legjobb és legértékesebb nyilatkozása volt a Rosty reálisztikus irányának.

Ez a sikertelen küzdelem, melynek alacsony voltát jól érezte Rosty, nagyon leverte őt. Mint a szárnyon lőtt madár, tehetetlenül vergődött abban a szomorú, szinte vígasztalan állapotban, amelyre Lakatos kárhoztatta. Noha már régen hozzá fogott második regényéhez, a munkája csak nagyon lassan haladt, mert az irói készségét, kedvét nagyon megbénította annak a méltatlankodásnak az érzése, amelyet a maga mellőztetése váltott ki érzékeny lelkéből. Tízszer is belekezdett egy-egy fejezetbe és mind a tízszer ismét letette a tollat és megesküdött, hogy nem is dolgozik többé, mert nincsen talentuma.

- Elfelejtik az első regényedet, mire a második elkészül! - ösztönözte Rostyt. - Mire való ez az alvás és huza-vona? Ma már nem szabad kilenc évig kotolni a könyvön, mint az a szamár Horatius mondta! Gyorsan élünk, gyorsan felejtünk és ezért minden évben legalább egy könyvet kell irni, hogy a közönség érdeklődjék irántunk és megtartsa eszében a nevünket. Ma már nem a dicsőség, hanem a mennyiség hozza meg a sikert: minden könyvünk egy-egy létrafok, amelyen fölfelé hágunk, a dicsőség halmán.

Rosty csüggedten hallgatta a Porgesz szemrehányásait, tanácsait. Érezte, hogy igaza van és ez még habozóbbá, bátortalanabbá tette. Érezvén a maga talentumának a fogyatékait, nem mert neki vágni a nehéz társadalmi kérdésnek, mely izgatta... Hogyan, hol és mikor irja meg, ha nincs hozzá kedve, nyugalma?... Jeles, irodalmi becsű munkát akart irni, amelynek koncepciójához derült, nyugodalmas, gondoktól ment kedélyre volt szüksége, - az ő kedélye pedig már zavart nyughatatlan, tépelődő lett, úgy hogy elhajította volna a tollát és talán soha többé nem ir, ha véletlenül akad olyan foglalkozás, amelyből meg tud élni...

Legjobban szenvedett becsületes lelke a miatt, hogy soha se irhatta azt, amit akart, sőt erőszakkal rá akarták kényszeríteni, hogy olyat irjon, aminek a hite és meggyőződése ellene mondott. Egy este Kohári dölyfösen oda dobott az iró-asztalára egy könyvet:

A szerző, illetőleg a kiadója ezer koronát fizetett a kritikáért. Rosty elolvasta a könyvet. Banális, ostoba regény volt és a szerzője még irni se tudott. Rosty kijelentette, hogy nem ir róla, mert nem dicsérheti meg, szidnia pedig nem szabad. Kohári megütődve nézett a fiatal-emberre; szinte személyes sértésnek vette a visszautasítást.

- Úgy... Hát nem dícsérheti meg? - kérdezte vontatva. - No, se baj; majd ir róla más!

És a "más" azonnal kéznél volt: Tölgyes egekig magasztalta a könyvet. Rostyt pedig nem csapták ugyan el, hogy végkielégítést ne kelljen adniuk, de ettől fogva renitens híre kelt és még jobban mellőzték.

A következő héten azonban, maga se tudta, hogyan, úgy tetszett, hogy Kohári megint a kedvébe veszi. A Híradó pályázatot hirdetett novellára, s mivel a legjobb novella jutalmazására ezer koronát tűzött ki, természetes volt, hogy a kézirat garmadában omlott mindenfelől. Ezt a tömérdek novellát Rostyra bízták, hogy nézze át nagyjából és szedje ki azokat, melyeket a szűkebb körű bíráló-bizottságnak is érdemes lesz elolvasnia.

Rosty nagy buzgalommal és lelkiismeretesen fogott hozzá a nehéz munkához, de Kohári kinevette.

- Ugyan mire való ez a haszontalan fáradság? - mondta nevetve. - Elég, ha elolvassa az első három sort, már abból is láthatja, hogy ér-e valamit, vagy sem.

És, hogy példával is illusztrálja a leckét, találomra kimarkolt egyet a nagy halomból.

- Na, lássa: elolvastam az első mondatot... Hülye!... Minek vesződni a többivel is?

A novella Mikszáth egyik legjobb aprósága volt, amelyet valami vakmerő "bokorizáló" ifjú küldött be a saját nevével. Rosty meg is jegyezte ezt.

- Ah, igazán? - vonogatta a vállait Kohári. - Hát lehet, hogy néha téved az ember, de hát ez nem fontos... Hanem tegyen, ahogy tetszik. Csak arra kérem, hogy legfölebb tízet válogasson ki, hogy ne sok dolga legyen a bíráló bizottságnak, amely dönteni fog.

Ez a bíráló bizottság a Híradó java iróiból alakult. Abban állapodtak meg, hogy kedélyes vacsora után döntik el a pályázatot. A vacsora "kedélyes" is volt: a bírálók egyik-másika már kótyagosan dőlt hátra a székében, mikor a fekete kávét behozták. Ekkor fölkelt Lakatos és nagyot ütve a kézirat-csomóra, így szólt:

- A pályázatnak oly fényes eredménye volt, aminőre nem is számítottunk. Hatszáznál több novellát kaptunk, de - sajnos - alig tíz van köztük, amely méltó a meghallgatásra. Ezeket, szíves engedelmükkel, egymás után fölolvasom.

Csönd lett; majd a bírálók egyik-másika hangosan ásított. Lakatos elkezdett olvasni. Cudar, tompa fahangja volt, amely megölte volna a legkitűnőbb remekművet is. De senki se hallgatott rá; sokkal jobban ettek-ittak, semhogy érdeklődni tudtak volna az irodalom iránt. Végre, éppen mikor Lakatos a kézirat harmadik lapjához ért, Bernheim rácsapott öklével az asztalra és mérgesen fölcsattant:

- Mire való ez a lári-fári? Berkesnek éppen kell ezer korona. Megmondjuk neki, hogy irjon egy novellát s aztán legyen a jutalom az övé.

Csak Rosty akadékoskodott, de letorkolták. Az keserítette legjobban, hogy teljes két hetet vesztegetett el, míg a tömérdek kéziratot mind lelkiismeretesen átolvasta, - s most kitűnt, hogy semmiért!

Ah, micsoda kegyetlen csalódások, mily leverő tapasztalatok érték lépten-nyomon! Két esztendeje, hogy újságiró volt, s máris jobban gyűlölte ezt az undok mesterséget, mint a gályarab a padot, amelyhez minden reggel odaláncolják. Gyűlölte a kollegáit, megvetette önmagát, útálta azt a piszkos, irígy, kaján, önző bandát, amelyben élnie kellett, s lelke mélyéig föllázadt a zsarnokság ellen, mely arra kényszerítette, hogy az akarata, a meggyőződése és legjobb tudása ellenére hazugságokat irjon!

És, amint meggyűlölte haszonleső, gerinctelen, meggyőződés és lelkiismeret nélkül való kollegáit, ép úgy gyűlölte önmagát is, hogy nem tud barátokat szerezni s nem tud megalkudni a lelkiismeretével, a meggyőződésével, mint a többiek... Micsoda alávalóság és szolgalelkűség, micsoda gyalázat és gonoszság árán szerezték meg némelyek azt a rongy hírnevet, amely csak addig ért valamit, amíg akadt fehér rabszolgatartó, aki fizetett érte!...

Rosty oly ideges, ingerült és izgatott volt heteken át, hogy szinte ágynak esett és megbetegedett. Lázas álmaiban csak egy vágya volt: hogy bár találhatna oly őszinte, becsületes lapot, amelynek hasábjain elmondhatná, amit érez, gondol, s ami már oly sok éjszakán nem hagyta aludni!

De hol volt ilyen újság?... Sehol!... És Rosty még jobban magába zárkózott, mint ahogy a sebzett vad is fut, menekül az erdőbe s a legsűrűbb csalitba rejtőzik. Csak az a két mély, keserű ránc a szája szögletei körül árulta el a kegyetlen lelki drámát, mely a bensejében egyre tartott. De mivel keveset beszélt s úgyszólván már szót se váltott senkivel, lassanként mind megvetették és nem tartották veszedelmesnek. Azt mondták róla, hogy még zöld és nem mer szólni: pedig a baj nem ez volt, hanem az, hogy Rosty sokkal jobban útálta ezt a modern kalandor-szövetséget, minthogy érdemesnek tartotta volna közéjük keveredni.

Iró volt a szónak abban a nemes értelmében, amely nagy és tiszta szenvedélyeket, őszinte lelkesedést, a mestersége megbecsűlését követeli mindenkitől, aki eszével és tollával az ideálok szolgálatába szegődik. Százszor is megesküdött, hogy soha többé be nem teszi a lábát a Híradó szerkesztőségébe: s mégis, mikor közeledett az óra, amelyben rendesen oda szokott menni, valami ellenállhatatlan erő hajtotta abba a nyomdafestékkel terhes levegőbe, amely méreg volt neki: - éppen úgy, mint ahogy a morfinista is reszket a méregért, amely megöli. A nyomdafesték erős illata, mely átjárta a szerkesztőségi termek levegőjét, szinte megrészegítette, s mivel nem bírt elmaradni, avval a szofizmával áltatta, csillapítgatta háborgó önérzetét, hogy ez a csatamező, amelyről gyávaság volna megfutni, csupán csak azért, hogy az ellenséggel ne kelljen találkoznia.

Egyszer aztán váratlan nagy öröm érte: levelet kapott, amelyben fölszólították, hogy álljon be munkatársnak egy új laphoz, amely "Világosság" címmel egy hét múlva indul meg. A szerkesztő nyiltan és becsületesen megirta neki, hogy nem fizethet semmit, mert az újság szegény s csak úgy élhet meg, ha valamennyi munkatársa önzetlenül szolgálja az igazságot. Mert a lap csakis az igazságot fogja szolgálni: mindenki azt irhatja bele, amit akar, föltéve, hogy legjobb meggyőződése szerint csakis igazat ir. S a levél evvel végződött:

Rosty lelke mélyéig fölindult, mintha megsejtette volna, hogy új élet küszöbére ért. Úgy vélte, hogy ütött az ő órája is, és elkövetkezett az idő, amikor végre szíve és kedve szerint megnyilatkozhatik... Azonnal felelt, hogy köszöni a bizalmat és elfogadja a meghívást.

Újság, amelyben mindent megirhat, ami a lelkében háborog! Mintha óriási terhet vettek volna le a melléről, megkönnyebbülve, tele tüdővel szívta a levegőt, amely szinte édes és balzsamos volt.

Egymásra lázadt gondolatjai nem hagyták nyugton: mozgásra volt szüksége, hogy idegei kifárasztásával csillapítsa lelke háborgását. Sétálni ment: azaz, úgy szaladt, nyargalt utcáról utcára, mint a rab, akit hosszas fogság után hirtelen, váratlanul kieresztenek a börtönből. Megszállta, megrohanta az élet öröme, s mintha az egyénisége csak most ébredt volna teljes ereje öntudatára, úgy tetszett neki, hogy egyszerre egész más ember lett: komoly, felelősségekkel terhelt férfi, akinek csak kötelességei vannak, amelyeket teljesítenie kell, még az élete árán is...

Gyönyörű, enyhe nyári éjszaka volt, de a holdvilág nem sütött. A roppant város elcsöndesedett, csak valami halk, egyforma, állandó zsongás rezgett át a levegőn, mintha az alvó város csöndes, ritmikus lélekzet-vétele lett volna... Rosty észre se vette, mikor és hogyan került a Vigadó mögé, a Duna-partra. Szemben, a túlsó parton, feketén sötétlett a Várhegy, melynek aljában, óriási ívben elnyújtva, égett a sok száz gázláng, aranyos pontokkal szórva be a nagy folyam síma tükrét... A mély csöndben búgva kondúlt meg a Bazilika öreg-harangja: kettőt kongatott éjfél után.

Rosty megállt a Duna-parton, és merengve, ábrándozva bámult le a halkan lefelé sikló sötét hullámokra. Az ősei jutottak eszébe, akik valamikor karddal harcoltak itten s most, ki tudja, hol álmodoznak diadalmas csatáikról... talán éppen a nagy folyó mentén, mely harsogva zúgja fülükbe altató dalát...

Most már ő is harcolni fog: nem karddal, az igaz, hanem a tollával; és ha ősei vérük hullajtásával szolgálták a hazát: ő is a vérével szolgálja az igazságot, - a szíve vérével, amelynek minden cseppje szomjuhozza az igazságot. És mint hogyha ez a fogadás bűvös talizmánként, csodamódra levette volna szemeiről a hályogot, egyszerre látni és érezni kezdte, hogy az egész társadalmi rendszer a hazugság és a gonoszság talpkövein nyugszik, hogy minden ész, erő, tehetség és erény igavonó rabszolgája ennek a galád társadalomnak és hogy a csalás, az önzés, a lelketlenség, a gyűlölet és az irigység az a cement, mely az egész társadalmi épület köveit összetartja...

Révedezve nézett a ködös távolba, ahol a Ferenc József-hid gigászi méretei feketén rajzolódtak le a szürke háttérben... Föl fogja áldozni a maga kicsinyes ambicióit az igazság fönséges ideáljának, nem vár se jutalmat, se dicsőséget, csak küzdeni fog az igazság diadaláért mind azokkal az eszközökkel, melyeket a becsületes meggyőződés sugalmaz neki. Eszébe jutott a stoikus Epictetus egyik mondása: - "Ha tetszeni akarsz, megcsalatkozol..." Ez lesz a jelszava; nem akar tetszeni senkinek, s elszánja magát, hogy semmiféle tekintet nem fogja eltéríteni az igazságtól, s bármibe kerül is, mindvégig őszinte lesz... A hűvös éjszakai levegő megenyhítette a lázát; lassan elindult haza felé s iparkodott rendbe szedni a gondolatait. Haza érve leült asztalához s egyfolytában megirta első cikkét a Világosság-nak.

Keserű és szenvedélyes ékesen szólással vádolta meg benne a haszonleső, bérenc sajtót, mely eladja magát, a meggyőződését, az elveit a legtöbbet igérőnek s az erkölcsi korrupció legarcátlanabb cinizmusával gyakorolja a cenzori tisztet, noha senkitől se kapott rá mandátumot.

Ez a heves támadás nem maradt eredmény nélkül; Rosty egész csomó névtelen levelet kapott, melyeknek irói mind lelkesedve bátorították, hogy csak rajta! ne álljon meg a fél úton, hanem folytassa a sajtó purifikációjának derék munkáját. És Rosty folytatta is. Második cikkében már konkrét esetekkel állt elő, megnevezte a legorcátlanabb zsarolókat s lerántotta az álarcot néhány "közéleti jelesség"-ről és előkelő publicistáról, akiket a közvélemény, vagy helyesebben: a közelfogultság, bálványnak tolt és állított föl az emberi ostobaság és gyávaság talpkövére.

És nagyobb tisztelettel kezdtek bánni vele, figyelemmel olvasgatták a cikkeit, melyekben a tiszta meggyőződés, a teljes őszinteség elementáris ereje nyilatkozott. A félénkek még serkentették is titokban:

És a gyáva gyűlölet, mely annál elkeseredettebb, minél inkább elfojtja a félelem, egész sereg névtelen irót csoportosított Rosty körül, akik dühös harcot indítottak az összes társadalmi bűnök ellen. A Világosság pár hét alatt ismert, rettegett újság lett, de mivel nem volt forgó tőkéje csak napról napra tengődhetett.

A munkatársak közt ott volt Fejérváry is, aki előtt az összes újságok becsapták az ajtajukat. De a vénülő publicista, mintha elvesztette volna a méregfogait; a bátorsága, a szenvedélye lelohadt, mintha meg lett volna győződve heves támadásainak a hiábavalóságáról. Keserűség és panasz volt csak a cikkeiben, nem szenvedélyes kifakadások, se izzó gyűlölet, mint régente; és fájdalmas, lemondó mosolygása, merengő némasága, csöndes magába szállása, mind a megtört erőnek, a legyőzött szívnek, a meghasonlott kedélynek a szomorú bizonyságai voltak.

- Mire való ez a csüggedés? - csodálkozott Rosty. - Hogy lehet megvert reménynyel menni a harcba? Csak az a legyőzött, aki annak tartja magát!

- Minek erőlködjem? - sóhajtott Fejérváry, a vállait vonogatva. - Aki fejjel megy a falnak, kitöri a nyakát. Ön is úgy jár majd, mint én. Huszonöt esztendei becsületes irodalmi munkásság után még a kenyeremet se birom megkeresni... Lássa, ezt hozta jutalmul az őszinteségem!

De Rosty nem hallgatott rá. Folytatta a megkezdett harcot és nem kímélt senkit. Egymás után szúrta föl tollára a hírnév, a közelismerés bitorlóit, akik mind esküdt ellenségei lettek. Minél magasabban állt, akit megtámadott, annál hevesebben, szenvedélyesebben, kíméletlenebbűl irt róla, s jaj volt annak, akivel polémiába keveredett. Maró szarkazmusával, szerencsés ötleteivel, vaslogikájának cáfolhatatlan erejével összetörte, pellengérre állította ellenfeleit, akik fogcsikorgatva esküdtek bosszút s csak az alkalomra vártak, hogy hasonló jóval fizethessenek neki.

- Elveszted magadat. Kegyetlenül megfizetsz egyszer ezért a sok polémiáért, mert a barátaid cserben fognak hagyni, az ellenségeid pedig megmaradnak. Mind azok, akik ma ugratnak, mert titokban örülnek, hogy vetélytársaikra rájáratod a rudat, azonnal hátat fordítanak neked, mihelyt ellened fordul a közvélemény. Pedig a közvélemény olyan ingatag, mint a viharban a nád erdeje. S te egyedül maradsz, mint a megszedett fa; modern Don Quijotte, aki szélmalmok ellen harcol falándzsával. Mert mit is ártasz az újságok kiadóinak? Az övék a pénz, tehát a hatalom is az övék. S a helyett, hogy ártanál nekik, inkább csak használsz, mert, a nevüket emlegetvén, reklámot csinálsz nekik. Szóval, akár mit irsz is, mind hiábavaló.

- Annál nagyobb érdem! - felelte Rosty büszkén. - De én mind evvel nem törődöm. Én csak azt érzem, hogy meg kell irnom, amit látok, érzek és hallok, mert a meggyőződésem parancsolja ezt. Annál rosszabb, ha elbukom. Nem akarom azt mondani, amit te és a többi újságirók hirdettek, hogy: - "Mivel a világ ilyen, s minden sikernek alapja a gyávaság és elvtagadás, legyünk mi is gyávák és elvtagadók." De nem is akarok ezeknek az útjába állani, sőt inkább lemondok a sikerről, eredményről, csakhogy megmondhassam az igazságot.

- Néha nagyobb bátorság kell a hallgatáshoz, mint a leghevesebb támadáshoz, - felelte Porgesz. - Én is éreztem azt, amit te, én bennem is fölforrt a méreg és háborgott a méltatlankodás: de nincs vagyonom és... nincs talentumom se, mint neked. El kell hát fogadnom az életet olyannak, aminő, hogy áldozatul ne essem a dolgok oly állapotának, amelyet nem én csináltam s amelyért nem én leszek felelős; megadom magamat, mert nem tehetek mást, ha csak elbukni nem akarok.

- Óh, azért se nem haragszom rád, se meg nem vetlek, - mondta. - Lehet, hogy igazad van: néha talán nagyobb heroizmus, szótlanul tűrni az inzultust, mint kifakadni ellene.

Két hónapnál tovább tartott az a heves, szenvedélyes harc, melyet Rosty a társadalom félszegségei, bűnei, ferdeségei, de legkivált a sajtó visszaélései ellen folytatott. Valóságos keresztes háború volt ez, amelyben nem volt treuga dei; megrostálta a politikai és közélet nagyképű álprófétáit, akik hazug frázisokkal áltatták a nemzetet, az irodalmi nagyságokat, akik saját maguk avatták hírneves irókká becses személyüket, a fontoskodó, irástudatlan kritikusokat, akik farizeus vállveregetéssel, tudákos léhasággal irtak olyan könyvekről, amelyeket azon fölvágatlanul adtak el az ószeresnek, a színházakról, melyeket az üzleti spekuláció bordélyházakká tett, - s a támadás hevessége, mámora annyira megszédítette, hogy sokszor túl ment az illendőség határán is és a legnagyobb mértékben személyeskedett.

Az ellenségei, természetesen, rohamosan szaporodtak; két-három párbaja, néhány szenzációs sajtópöre ismertté tették a nevét: - de ez nem az a hírnév volt, amelyre vágyott. Másként akart bosszút állni ellenségein, úgy, hogy megszégyenüljenek; s mivel a lázas élet, melynek minden napra megvolt az erős izgalma, szinte a végsőig fokozta talentumának az élét és erejét, új regényén, amelyet félben hagyott, rohamosan dolgozott. Ettől várt mindent, evvel akarta bizonyítani a közönség és ellenségei előtt, hogy nemcsak rombolni, - de alkotni, teremteni is tud.

Mikor elkészült, elvitte a kéziratot a Híradó-hoz, amelylyel már szerződése volt, hogy a "Regénycsarnok"-ban hozza a regényét. De a szerződésbe nem irták bele, hogy az újság mikor köteles megkezdeni a regény közlését és Rosty nem is gondolt erre, mikor a szerződést aláirta.

Kohári elvette a kéziratot, megmérte a kezében, hogy súlyra mennyi lehet, aztán letette az asztalra és nyugodtan mondta:

- Úgy van; előbb nem lehet, mert más kötelezettségeink vannak, - mondta Kohári; s aztán, hátradőlve a székében, unottan folytatta: - De ha önnek sietős, vigye a Világosság-hoz, amely bizonyára azonnal megkezdi a közlését...

- Ah, azt szeretné, hogy szívességeket tegyünk önnek, s ön egyre gyaláz és támad bennünket?! Mindenkit leránt, meggyanusít, röpiratokat ir az újságirók és lapkiadók ellen, elnevez bennünket a közélet utonállóinak, ránk fogja, hogy zsarolunk, pénzért hazudunk, minden bankot, iparvállalatot megsarcolunk, s aztán ide jön, hogy adjam ki a regényét soron kivül! Ah, hát annyira naiv, hogy elhiszi rólam ezt az ostobaságot?... Valóban nevetséges!... Mit tudja ön, hogy micsoda az újság? Mit tudja ön, mily eszközökkel kell küzdenie az újságvállalatoknak, hogy legalább ne sokat veszítsenek? Tudja-e, mit mondok önnek? Azt, hogy a becsületes, tisztességes újság nem élhetne meg, még ha lenne is! Nem az előfizetők tartják fönn az újságot, mert az a 24, 28, 32 lap, amit naponta adunk, nem is számítva a kivételes, ünnepi számokat, amikor 64, 80 sőt 100 lapot is adunk egyszerre, sokkal többe kerül nekünk annál a 8 fillérnél, amit érte kapunk: - maga a papiros is többe kerül! Hol van még a szerkesztés, a kiadóhivatal költsége?... Tudja-e, hogy a Híradó napi kiadásai megütik a 3000 koronát? S tudja-e, mennyi ez egy évben?... Nos, miért hökken meg?... Egy millió korona!... Számítsa ki, hány ezer előfizető kell, hogy csak a lap önköltsége megtérüljön?... Harmincezer, ugy-e? Hol van nekünk annyi? De, még ha volna is, ez csak a magunk költsége: hol van a polgári haszon, a nyereség, amely minden üzleti vállalkozásnak a mozgatója?... Hol vegyük ezt, ha nem a bankoktól, a részvénytársaságoktól, az ipari és kereskedelmi vállalatoktól, ahol van pénz, még pedig igen sokszor olyan pénz, amely nem kifogástalanúl tisztességes úton gyűlt?... Mondom, hogy tisztességes újság, a mai viszonyok közt meg se élhetne!

- Én meg azt állítom, - felelte Rosty, - hogy a tisztességes újság igen is megélhetne, s ha kívánja, mindjárt be is bizonyitom.

- Fütyülök az ön bizonyitásaira és a theóriáira! - fakadt ki Kohári. - Mit ért ön ehhez! Én nekem több tapasztalatom van, mint önnek, mert kenyerem javát az újságcsinálásban ettem meg. A sajtót megtisztítani nem lehet, a világot átteremteni ostoba, hiábavaló erőlködés... Lássa, én őszintén tisztelem önt és elismerem, hogy van talentuma. Akarja, hogy segítsek önön?... Fogadja meg a tanácsomat: hagyja abba ezt az ízetlen, gyűlöletes hajszát, álljon be közénk és ne törődjék semmivel, csak dolgozzék. De ne a napi kérdéseket feszegesse, és ne akarja reformálni a társadalmat, - csak regényeket, novellákat irjon... Nos, akarja?... Akkor a jövő hónapban megkezdhetem a regénye közlését.

Köszönt Kohárinak, fogta a regénye kéziratát s elvitte ahhoz a kiadóhoz, aki az első regényét is közrebocsátotta... Hát jól van; nem újságban, hanem mindjárt kötetben jelenik meg a regénye. Evvel ugyan veszít vagy ezer koronát: de hát mi az?...

Egy hónappal később elkövetkezett a Világosság-ra a vég kezdete. Pénze nem volt, a gazdája rosszul adminisztrálta, hirdetéseket nem kapott, az előfizetők száma nem növekedett, s bár sokan olvasták és szerették, mivel az iránya teljesen független volt, ez a "közkedveltség" még se hajtott a konyhára semmit. Az adósságok szaporodtak s a hitelezők egyre türelmetlenebbek lettek; a lap mindenkinek tartozott: a nyomdának, a papirgyárosnak, a háztulajdonosnak, aki szállást adott a szerkesztőségnek. Az irók sohase kaptak tiszteletdijat, de utóbb már a szolgák fizetése is elmaradt, mert nem volt jövedelem.

Az egész szerkesztőség összeállt és vállvetve fáradozott, hogy megmentse a vergődő lapot, mely még a végső vonaglásában is félelmetes volt. Megszerették ezt az újságot, amelyben annyi hévvel, akkora őszinteséggel védelmezték az igazságot s önzetlenül, tehetségük legjavával szolgálták ideális céljaikat. Minden nap ugyanaz a szorongó aggodalom gyötörte őket: - Megjelenik-e a Világosság holnap is? - és a lap megjelent, mert a szerkesztők egymást múlták fölül az áldozatkészségben és találékonyságban.

Rostynak úgy tetszett, hogy ez a lap az ő élete, a vére, mely dobogtatja a szívét, egyetlen forrása minden örömének. Hogy megmentse a haldoklót, vagy legalább nyújtsa a halálküzdelmét, bámulatos dolgokat mívelt: megtanulta a hírlap-adminisztráció minden fogását, csínját-bínját, biztatta, békítgette a türelmetlen hitelezőket, lótott-futott pénz után a városban, s napról-napra rá bírta venni a nyomdát, hogy - még csak holnap nyomják a lapot! Ő maga pedig még nagyobb gonddal irt: eleven szenvedéllyel, izzó lelkesedéssel telítette sorait, mintha a tulajdon életét akarta volna átönteni a haldokló lapba... Nem, nem! Nem szabad meghalnia! Csodának kell történnie: de a lapnak meghalnia nem szabad!

A szerkesztőségnek végre ki kellett költözködnie helyiségeiből, mert a háziúr megúnta az örökös huzavonát s inkább lemondott félesztendei hátralékos házbérről, semhogy tovább megtűrje házában a Világosság-ot. A lap egy sötét pincehelyiségbe költözött, melyet ingyen engedett át neki a gazdája, aki buzgó előfizetője és olvasója volt. Egy reggel aztán úgy látszott, hogy mindennek vége: a papirgyáros megtagadta a hitelt. A szerkesztőség kétségbeesetten üldögélt a nyomdában a kiszedett és megtördelt lap körül, amelyet csak be kellett volna emelni a gépbe, hogy nyomhassák: - de nem volt papíros.

Most kellett megtörténnie a csodának!... És, ime - meg is történt. Délután egy órakor berohant Rosty és újjongva kiáltott föl!

Ötszáz koronát hozott: ennyit kapott a kiadótól regényeért, melynek kéziratát egy héttel előbb adta át. És a lap, mint rendesen, délutáni három órakor ismét megjelent.

De ez az ötszáz korona csak annyi volt, mint egy csöpp víz a halálra tikkadt utasnak. A legnyomasztóbb adósságok kifizetése után, két nap múlva már egy fillér se maradt belőle, s a Kálváriajárás ismét elülről kezdődött. Most már a korrektor is elment, sőt harmadnapra a rikkancsok is visszahozták a lapot.

- Hát jól van, - kiáltott föl Rosty elkeseredve: - majd magunk állunk be rikkancsnak, s úgy áruljuk a lapot.

Ezt azonban könnyebb volt kijelenteni, mint megcselekedni. A katasztrófa lecsapott rájuk, s nem volt módjukban, hogy elhárítsák. Bele kellett törődniük, hogy a Világosság fölött megkondúlt a lélekharang: most már csak illendő temetésről gondoskodhattak.

Szenvedélyes tanácskozás után elhatározták, hogy még egy utolsó számot összeütnek s ezt - dinamittal töltik meg. Rosty elővette a kalapját és körüljárt vele: mindenki kifordította a zsebeit és beledobta a pénzét... Éppen, hogy kifutotta a költség.

Mindenki leült a helyére és komolyan, mintha szent kötelességet teljesítene, a törhetetlen hit erejével megirta utolsó cikkét melyben elbúcsúzott az olvasótól; mindegyiknek a testamentuma volt ez a cikk, félelmetes hadüzenet a képmutatásnak és a hazugságnak, forró vágy a jobb kor után, melyben diadalra jut az igazság s megtisztítja a társadalmat mind ama salaktól, melylyel az emberek önző, gyalázatos bűnei bemocskolták.

Egymás után olvasták föl cikkeiket mindannyian s kölcsönösen javítgattak, csiszoltak egymás munkáján.

Két-három fiúnak kicsordultak a könyei, amint sorra ölelte kollégáit, s nem volt köztük egy se, akit lelke mélyéig meg nem rendített ez a búcsú.

- Mi még találkozunk, - mondta Rosty, inkább csak mindnyájuk vigasztalására, mint meggyőződésből.

- Úgy van, úgy: találkozunk! - ismételték a többiek is, szinte önmagukat bíztatva, de végtelen csüggedéssel. - Találkozunk és tovább folytatjuk, amit elkezdettünk...

Aztán szétmentek, mindegyik másfelé, a szívük csordúltig tele keserűséggel, mintha nagyon kedves, nagyon szeretett halottjukat temették volna el. Mindegyik külön akart menni, hogy egyedül legyen, s ne lássa a másik fájdalmát, csüggedését, amely az övé is volt...

Rosty a Múzeum-kertbe ment, hogy ott várja meg a három órát, amikor széthordják a lapot. Abban a kis kioszkban, a kapu előtt mindig árulták a Világosság-ot: most ő is ott veszi meg a lap utolsó számát... Oh, micsoda érzés volt az, mikor a nyomdafestéktől még nedves lapot kibontotta reszkető kezével, s az első cikket megpillantotta: - "Testamentum, és búcsú!" - Elfacsarodott a szíve, mert végtelenül szerette ezt a kis újságot; hisz néki volt adósa még azért a kevés népszerűségért is, amit a révén szerzett...

Étlen-szomjan, céltalanúl bolyongott a városban késő estig, mint az üldözött vad, amely nem mer megpihenni. Végre kiment a korzóra, megállt a Dunaparton, s levette a kalapját, hogy a hűs szellő megenyhítse lázas halántékait... Egyszerre, amint a járókelőket nézte, megpillantotta köztük egyik "szorgalmas olvasóját," aki annyiszor dícsérte a Világosság-ot, annyiszor elmondta szóval, irta levélben, hogy "leborul a szerkesztőség erkölcsi ereje és nagysága előtt": - annyiszor megcselekedte ezt, hogy Rosty, hálából, már messziről mosolygott és intett neki, hogy csatlakozzék hozzá.

De a "szorgalmas olvasó" színlelte, hogy nem látja, nem ismeri Rostyt, mert hirtelen oldalt nézett és egyenesen átment a korzó másik felére... Rosty azonban mindezt észrevette és véghetetlen keserűség, mély erkölcsi undor szállta meg... Hogyan? Már is megtagadják a tisztelői, mint Júdás a Mestert?... Hisz alig pár órája, hogy a Világosság utolsó száma megjelent, s ezek már tudják?...

És nem is tudta, mily igazat mondott! Úgy van: kiesett kezéből a fegyver, és nem volt semmije, amivel védhetné magát. Kenyér vagy bot kell a kezébe annak, aki ebek közé megy: neki pedig már nem volt semmije... semmije, csak a végtelen bánat és csüggedés, mely a legerősebb lelket is megszállja, ha temetésen volt.

Mindjárt harmadnap három levelet kapott egyszerre. Az elsőt egy hetilap szerkesztője irta: udvarias szavakkal küldte vissza Rostynak egyik novelláját, amelyet pedig már elfogadott... A másodikban a kiadója bocsánatot kért, hogy a Rosty regényét csak félesztendő múlva adhatja közre; "mert, - így irta, - nem volna tanácsos, ha most, amidőn Rosty annyi ellenséget szerzett a polémiáival, kockáztatnák az anyagi eredményt"... Végre a harmadikat Rosty apja irta, s miután kemény szavakkal megleckéztette a fiát azért a könnyelműségért, hogy irónak állt, kijelentette, hogy mindaddig egy fillért se ád neki, míg csak eszére nem tér...

- Az már bizonyos, - dünnyögte magában Rosty, - hogy a siker mindent igazol, a balsikert pedig még a család se bocsájtja meg.

Most mit tegyen?... A szíve sokkal jobban tele volt keserűséggel, semhogy dolgozni birt volna. Nyakába vette hát a várost, elment két barátjához, akikkel harmadnapja még együtt csinálta a Világosság-ot, de egyik se volt otthon: - azok már kenyér után jártak, s ki tudja, hány szerkesztőség ajtaján kopogtattak be, eredménytelenül!

Rosty nem akarta ezt tenni, de meg nem is volt meg hozzá az erkölcsi bátorsága. Úgy tetszett neki, hogy a Világosság megszűntével véghetetlen üresség támadt a szívében, - olyan üresség, amit semmise tölthet be. Az elhagyatottság, az egyedülvalóság kínos, csüggesztő érzése szállta meg szívét-lelkét. Minden idegen volt neki: idegen és gyűlölt az egész világ, amelyben csak ellenségeket, irígyeket látott... Mi is köti őt ehhez a gyűlölt élethez?... Semmi, semmi! Nincsenek reményei, nincsenek emlékei, sőt a vágyak is mintha kihaltak volna a szívéből...

Órák hosszán át bolyongott keresztül-kasul a városban, s ösztönszerűleg az eldugott, néptelen utcákat kereste, mintha bujna, futna, menekülne az emberek elől, akikben csupa kárörvendő ellenséget látott... Így ért ki a városligetbe, ahol egy pillanatra oly szorongó gyöngeség rohanta meg, hogy le kellett ülnie. Szinte leroskadt a padra s aztán ült, ült sokáig mozdulatlanul, révedezve bámult a semmibe s oly szörnyű volt a fájdalma, hogy még sírni se tudott...

Péntek volt. Eszébe jutott Máriássyné. Több mint hat hete nem látta már, mert az utóbbi időben a Világosság annyira elvette napját-éjjelét, hogy szinte meghalni se volt ideje. Máriássyné bizonyára neheztel rá, hogy ennyire elhanyagolta. Rosty pedig szeretett volna a lábai elé borulni, hogy bocsánatot kérjen tőle s elmondhassa végtelen keserűségét. Mert ki más is vígasztalhatná meg, ki más tudná elfeledtetni gyöngédségével, őszinte részvétével ezt a nagy fájdalmat, ha nem az a nő, akit csak azért hanyagolt el rövid időre, mert az írói szenvedély túlontúl elhatalmasodott a lelkén.

Elhatározta, hogy fölmegy hozzá. Fölkelt a padról, lassan elment az első villamos megállóig és megvárta a kocsit. Kevesen ültek benne, de ő még ezekkel sem törődött. Kétszer kellett átszállania, míg odaért, s csak arra vigyázott, hogy az átszálló helyeket el ne mulassza. De mikor a kocsiról leszállt és a ház elé ért, habozva állt meg; olyan szorongó fájdalom fojtogatta a torkát, hogy attól félt, hogy majd szólni se bír, ha fölért. Lassan, tétován botorkált föl a harmadik emeletre, s a folyosón megállt, várva, míg elcsendesedik heves szívdobogása. Aztán becsöngetett; de oly sápadt volt, hogy a szobaleány szinte visszahökkent tőle.

- Mondja meg, - dadogta Rosty rekedten, - hogy elutazom és búcsúzni jöttem...

Ez ugyan hazugság volt, de Rosty azért mondta, hogy Máriássyné esetleg ne küldhesse el.

A szobaleány bevezette Rostyt a kis szalónba s elment, hogy megjelentse a látogatást asszonyának. Pár perc múlva bejött Máriássyné, bő, kényelmes pongyolában. Rosty észre se vette, hogy megkövéredett, illetőleg karcsú dereka sokkal vastagabb, szinte formátlanabb volt, mint azelőtt.

- Bocsásson meg, asszonyom, - kezdte zavartan, - hogy ily alkalmatlan időben zavarom...

Máriássyné fürkészve nézett rá, s legott kitalálta, hogy Rostynak valami nagy fájdalma lehet. Gyöngéd, szelid hangon, amelyből azonban kiérzett a szemrehányás is, lassan így szólt:

- Sokáig nem volt nálam... De mi baja? Még soha se láttam ily csüggedtnek és boldogtalannak. Valami szerencsétlenség érte?

- Oh, tudom, hogy vétettem ön ellen! - kiáltott föl Rosty szenvedélyesen. - Ne fokozza még ön is a fájdalmamat! Csak ön volt jó hozzám mindig: csak ön nem csalt meg soha. És most is: csak ön adhatja vissza a bátorságomat, hitemet az életben, erőmet a további küzdelemre... Azért jöttem, mert összetört a bánat s leroskadtam a csalódások keresztje alatt. Szükségem volt rá, hogy lássam önt, hogy halljam vígasztaló szavát: óh, ne tagadja meg tőlem, amit kérek!

Rosty gyorsan, röviden, szakadozottan elmondott mindent: a Világosság bukását, kellemetlenségeit a Híradónál, Kohári elutasító feleletét, s végre a ma reggel kapott három levél tartalmát.

- Szegény barátom, - mondta részvéttel Máriássyné, miután végighallgatta Rostyt: - ön még sokat fog szenvedni az érzékenysége miatt abban a világban, amelyben él. De ez a mostani állapota nem oly kétségbeejtő, mint hiszi. Budapesten, legkivált az újságírók, nagyon hamar felejtenek, a gyűlölet nem tart sokáig, kivált az irók közt, akik úgyszólván kölcsönösen rászorúlnak egymásra. Ön még fiatal és van talentuma. Az első siker azonnal lefegyverzi ellenségeit, s higyje el, hogy azok, akiknek legtöbbet kell öntől tartaniuk, lesznek az elsők, akik magasztalni fogják önt, ha sikere lesz. Mert le akarják kenyerezni a dícsérettel, hogy elhallgattassák. Ne izgassa hát magát; inkább csillapodjék le, fogjon nyugodtan a munkához, az majd meghozza a lelki egyensúlyát.

- Óh, ha ön szeretne, - fakadt ki Rosty elkeseredve, - semmivel se törődném! Megvetném a dicsőséget, az irodalmat s minden hiábavaló hiúságot, amit tőle várhatnék!...

- Nem, barátom, nem hiszek, - felelte Máriássyné szomorúan. - Nem az őszinteségében kételkedem, hanem azt gondolom, hogy ön még nem ismeri önmagát. Mert ön - mindenek előtt iró. Az irodalom, amelyről hiába mondja, hogy megveti, mindíg legelső forrása lesz az ön örömeinek és szenvedéseinek. Ez az ön szerelme, élete, mindene: imádott zsarnoka, aki utolsó lehelletéig uralkodni fog az ön szívén-lelkén... s most is, bár azt mondja, hogy engem szeret: csakis őt, az irodalmat szereti.

- Ne mondja ezt! - tiltakozott Rosty szenvedélyesen. - Mondja meg: mivel bizonyítsam be szerelmemet; kívánjon bárminő áldozatot: én meghozom!... De ön csak beszél és nem szeret!

Máriássyné nem szólt, csak hosszasan, merőn nézett Rostyra... Oh, mit nem mondott ez a mélységes, szomorú tekintet: a visszafojtott szenvedély minden vágya, kéje, gyönyörűsége ott ragyogott abban a szomorú, kék szempárban, melyet fátyolossá tettek a kicsordúlni készülő könyek!

Rosty odalépett a fiatal nőhöz, aki mint az alvajáró, szinte nem is látta, nem is érezte, mi történik vele. Heves szenvedélyében megölelte s odarántván magához a megriadó nő fejét, oly hosszú, forró, kéjes csókkal szívta az ajkait, hogy Máriássyné lihegve húnyta be a szemét és kis híjja volt, hogy le nem roskadt az édes gyönyörűség terhétől... De még idejében legyőzte elhatalmasodó gyöngeségét, kifejtőzött a Rosty ölelő karjaiból s ideges ijedtséggel mondta:

- Ne tegyen boldogtalanná! Oh, lássa meg végre, mily véghetetlenül szeretem s értse meg, hogy nincs egyéb, amiért élnem érdemes, mint az ön szerelme!... Minden romba dőlt körülöttem; szertefoszlottak álmaim, vágyaim, reményeim: csak ön és a szerelme él még lelkemben, - ne foszszon meg hát utolsó illuziómtól!... Ha ön is szeret, hagyjuk itt ezt a gyűlölt, utálatos várost, ahol mind a ketten csak szenvedünk; menjünk máshová, ahol senkit se ismerünk és kezdjünk új életet, mivel ettől a mostanitól úgy sincs mit várnunk!... Oh, hallgasson meg: és jőjjön velem!... Meglássa, boldogok leszünk!

- Keljen föl, keljen föl! - dadogta Máriássyné zavartan, izgatottan. - És ne beszéljen ilyeneket... Ha tudná, mily őrültség, amire csábít!

- Nem őrültség, nem! - könyörgött Rosty fölkelve: - sőt ez a legjobb és legokosabb, amit tehetünk. Legyen őszinte: mit remélhet ettől a társaságtól, amelyben él?... Hányszor mondta önmaga is, hogy semmit! De akkor hát miért ne mehetnénk máshová, ahol megtalálhatjuk a boldogságot és szabadon, félelem, szégyenkezés nélkül szerethetjük egymást?... Hisz ön is szeret engem: ne tagadja, hogy szeret!... Miért nem akar hát velem jönni?

- Mert ön nem sokára megátkozna, hogy szót fogadtam! - felelte Máriássyné sóhajtva. - Én már nem vagyok fiatal; elmultam harminc éves, ön pedig nincs huszonnégy se. És lélekben is öreg vagyok: nem tudnám beleélni magamat az ön ábrándjaiba... Nem, nem! Érzem, hogy nem birna sokáig szeretni...

- A szerelmi eskü homokba irt mese... És még azért se mehetnék önnel, mert a válópöröm még nem dőlt el; s ha most szökném meg a kedvesemmel, a bíróság az én hibámból mondaná ki a válást.

S midőn Rosty nem tudott mit felelni erre, félig tréfásan, félig szomorúan mondta:

- Aztán miből is élnénk abban az ismeretlen országban, a hová csábít? Engem tönkre tett a férjem, önnek pedig nincsen semmije... A szerelem nagy, az igaz: tehet csodákat is, de megélni még se lehet belőle.

- Tudok dolgozni, - felelte Rosty; - találnék hivatalt. Nincs lehetetlenség annak, aki akar s az ön szerelme emberfölötti erőt és akaratot öntene belém... De, ha nem akar szökni velem, - folytatta halk, szenvedélytől fojtott hangon, - miért utasítja vissza a szerelmemet itthon? Oh, hány nő van, akinek nincs is meg a mentsége, mint önnek s mégis tart szeretőt!... A férje elhagyta önt: Ön most szabad... szabad vagyok én is: - szeretjük is egymást... Oh, hát miért tagadja meg a boldogságot tőlem is, önmagától is?... Miért?

Csönd lett. Máriássyné némán lesütötte a szemét és habozni látszott. Majd, mintha hirtelen nagy dologra szánta volna el magát, merően a Rosty arcába nézett, és csöndesen így szólt:

- Oly vallomásra kényszerít, amely nagyon nehezemre esik: de őszintén meg kell mondanom mindent, hogy higyjen nekem... Hat hónap óta anya vagyok. Három hónap mulva kis gyermekem lesz, s egy év mulva elválasztanak gyermekem apjától... És nincs semmim; mert az, akit a törvény urammá tett, a szó szoros értelmében megrabolt és kifosztott... Most szóljon hát és vádoljon szívtelenséggel, ha tud! Ön vigasztalásért jött hozzám: de kettőnk közül nem én szorulok-e inkább vigasztalásra?

- De ön, - felelte Rosty, szinte reszketve nagy szenvedélyében. - És most, hogy ismerem a sorsát, csak még jobban, forróbban szeretem... Mondja, Margit: akar-e a feleségem lenni?

- Gyermek, gyermek! - rázta a fejét Máriássyné szomorúan. - Szép az ön nemes szíve, de ezt az áldozatot még se fogadhatom el. Az én sorsom sivár, az utam kopárba tér: s bűn volna, ha önt is erre az útra kényszeríteném... Nem, nem! Mondjon le rólam. És ne is jőjjön többé hozzám: hisz látogatásai csak kínt és fájdalmat okoznak mindkettőnknek. Különben is, - tette hozzá habozva, - el kell mennem a fővárosból; vidékre utazom egyik rokonomhoz s egy év előtt aligha jövök vissza... Akkor, ha még emlékezni fog rám, s ha újra találkozunk: bizonyára jobban fog szeretni és becsülni, mint most, - ha eszébe jut ez a mai beszélgetésünk. Köszönni fogja, hogy nem engedtem leugrani az örvénybe, ahol a boldogságot vélte... Rajta, barátom: legyen erős egy percig és búcsúzzon el.

De Rosty csak állt a helyén, mintha se szólni, se mozdulni nem birna, mialatt égő könycseppek szántották végig az arcát.

Odalépett a fiatal-emberhez, megcsókolta a homlokát, majd a szemeit, mintha a könyeit akarná szűntetni. Rostyt végtelen, édes bágyadtság szállta meg s a lelke szinte fölolvadt az imádott nő langyos lehelletében; a szelíd ölelés tiszta gyönyörűségében szerte foszlott minden keserűsége, s csak valami édes szomorúság sajgott hullámzott, a lelke fenekén.

- Oh, - mondta szomorúan, sírva: - soha se találok még egy olyan nőt, mint ön... Ez a vízió lesz egész életem talizmánja: elég lesz rágondolnom a kísértés legnehezebb óráiban is, hogy soha el ne bukjam.

Valaki járt a szomszéd szobában. A szalón ajtaja kinyilt és a szobaleány ijedten jelentette:

- Amint tetszik tudni, kulcsa van neki... Nem is csöngetett, csak egyszerre betoppant.

De Máriássy ekkor már megjelent a szobaleány háta mögött. Félretolta a cselédet, kihívóan mérte végig Rostyt s azután gúnyosan fordult a feleségéhez:

- Önnek nincs joga belépni ide, - felelte a fiatal asszony hidegen. - Nem engedtem meg, hogy betolakodjék a házamba.

- Bánom is én! - felelte Máriássy vállat vonva. - Azért jöttem, mert beszélni akarok veled.

- Távozzék a házamból! Semmi közünk egymáshoz. Távozzék szép szerével, különben...

Máriássy összeszorította a fogait és fenyegetően a felesége felé lépett, de Rosty elébe állt és villogó szemekkel tartotta föl.

- Barátja vagyok Máriássyné asszonynak, barátja és semmi több, - felelte Rosty: - de nem tűröm, hogy a szemem láttára erőszakoskodjanak vele. Ön gyáva!

A két férfi farkasszemet nézett s pár pillanatig csak elfojtott lihegésük volt hallható. Majd Máriássyné közbelépett:

- Barátom, - mondta Rostynak, - bocsásson meg, de nem szorultam az ön védelmére. Jobb szerettem volna, ha nem avatkozik a dolgunkba.

Máriássy habozott, látszott, hogy iparkodik legyőzni az indulatait s végre nyugodtan így szólt:

Elment. Hallani lehetett, amint becsapta maga után az ajtót s aztán csönd lett. Rosty ránézett Máriássynéra. A fiatal asszony sápadt volt, de nyugodtnak látszott, csak a tekintete volt szúrós, szinte dölyfös; de, amint a szemeik összevillantak, ismét erőt vett rajtuk az a szerelem, amely ellen hiába küzdöttek mind a ketten... S talán el is buktak volna, ha Máriássyné össze nem szedi minden erejét, és forrón megcsókolva Rosty ajkait, el nem búcsúzik tőle:

Rosty lelke mélyéig megrendűlve ment le a lépcsőkön. Alig ért ki az utcára, már beleütődött Máriássyba.

Rosty önkéntelenül hátra lépett és fölemelte az öklét, mintha támadást kellene elhárítania. De meglepetve látta, hogy Máriássy nyugodt, sőt mosolyog.

- Azok után, amik köztünk történtek, - felelte Rosty, - minden további magyarázgatás hiábavaló és fölösleges. Ha elégtételt akar, tudja a módját, hogyan kaphatja meg.

- Nincsen szó se elégtételről, se magyarázgatásról, hanem komoly beszélgetésről okos férfiak közt, akik megérthetik egymást.

Máriássy hangja oly udvarias és előzékeny volt, hogy még jobban meglepte Rostyt.

- Mindjárt meg fogja érteni... Talán lemehetnénk egészen a kőpartra, ott nem igen járnak és nyugodtan beszélgethetünk.

- Nos, nem bánom, - felelte Rosty, mivel nem akarta, hogy Máriássy gyávának tartsa.

- Lássa, kedves kolléga, - kezdte Máriássy bizalmaskodva, - ön nagyon okos, talentumos fiu, s amit legtöbbre becsülök: ment minden előítélettől. Azt hiszem hát, hogy egészen nyiltan és őszintén beszélhetek önnel. Az imént ön megsértett, még pedig jogtalanul, mert olyan magánügybe avatkozott, amelyhez semmi köze. Elküldhettem volna önhöz két barátomat és dicsekvés nélkül mondhatom, hogy, enyém lévén a fegyverválasztás joga, könnyen megölhettem, vagy legalább súlyosan megsebesíthettem volna önt. De a párbaj semmit se bizonyít, semmit se tesz jóvá és ezért okosabbnak tartottam, hogy elfeledjem az ön közbelépését, amelyet túlságosan fejlett lovagiasságának róvok föl. De, azért úgy vélem, hogy az őszinte és becsületes magyarázat-adást mégse kerülhetjük el.

Máriássy lassan, megfontolva beszélt, mintha nagy kérdésekről, életbevágó érdekekről lett volna szó. Meg-megállt, fölcsíptette a monokliját és egy-egy előkelő taglejtéssel fűszerezte szavait.

- Mindenek előtt, - folytatta ünnepélyesen, - olyasmit kérdezek öntől, ami bizonyára meglepi, sőt talán sérti is, de azért kérem: feleljen rá nyiltan és őszintén... Szeretője ön a feleségemnek?

- A becsület szavamra esküszöm, hogy nem vagyok az! - kiáltott föl Rosty, s nagyobb nyomaték kedvéért még a kezét is a szívére tette.

- Hiszek önnek, - felelte Máriássy bólintva. - A feleségem a legerényesebb és legtisztességesebb nő a világon: s ha nem ismerném, még ma se hinném, hogy egyáltalában van nőerény... De, hogy folytassuk; ön azért szereti a feleségemet?

- Úgy van: szereti; és a feleségem is szereti önt. Nem vagyok vak: s amit láttam, az elég.

- S ha így volna is, - tört ki Rosty hevesen, - micsoda jogon tilthatná meg ezt ön, miért bánthatná ez önt, aki megszökött házából, a hitvese mellől, akit tönkre tett, megcsalt és soha se szeretett?... Talán azt hiszi, hogy még mindig van joga beleavatkozni a sorsába, az életébe?... Ah, ne kívánja, hogy szemébe vágjam minden gyalázatosságát, amit a feleségével szemben elkövetett!... De különben is elválnak és akkor mind a ketten szabadok lesznek... Mi szükség volt hát erre a kérdésre?

Máriássynak egyetlen arcizma se rándult meg: még csak a homlokát se ráncolta össze. Csak a kezével intett, mintha mondaná: "Nyugodtan, barátom"... Majd hidegen, higgadtan így felelt:

- Ön teljesen félreértett engem, kedves kolléga. Meg tudom érteni, sőt tisztelem is az ön szerelmét, ami annak a jele, hogy szereti az erényt. De Máriássyné egyébként is megérdemli, hogy szeresse: ámbár nem túlságosan szép, de kellemes, és ezt a csekély fogyatékot bőven pótolja szívének páratlan jósága, lelkének igazi nemessége. Akármily tisztességes férfi boldog lehetett volna vele: csöndes házi béke, zavartalan nyugalom, elegendő jövedelem, tűrhető feleség és sziklaszilárd hitvesi erény... De az én ideálom egészen más az életről. Gyűlölöm a nyugalmat, a csöndes egyformaságot, s legkivált: szeretem szórni a pénzt. Így aztán, mikor a feleségem vagyona, amely alig volt negyedmillió korona, lassankint elfogyott...

- Ön gyáván, nyomorúltan a faképnél hagyta? - vágott közbe Rosty hevesen, mert fölháborította ez a cinizmus.

- Úgy van, a faképnél hagytam, - felelte Máriássy vállat vonva: - de hát nem tehetek róla. Már az én természetem ilyen: nem tudok szeretni senkit, önmagamon és a szeszélyeimen kívül. Aztán meg hamar is únom a szerelmet, azaz hogy szeretem a változatosságot ebben is. Szóval...

- Szóval, látom, hogy ön tetőtől talpig korrekt bandita, - szólt közbe Rosty maró gúnynyal. - Csak azt szeretném tudni: mi célból mondja el mind ezt nekem?

- Azért, mert... hogy is mondjam csak?... Valami egyezség félét akarok ajánlani önnek, amelylyel mind a hárman jól járnánk: ön is, a feleségem is, meg én is. Lássa, ön, meg a feleségem szeretik egymást. Félév múlva, ha én nem teszek kifogásokat, elválasztják a feleségemet s akkor ön még mindíg szerencséjének tarthatja, ha nőül veheti. Igaz, hogy nincs semmije, de vannak gazdag rokonai, különösen egy nagynénje, aki a vidéken lakik s van egy milliója. Ennek ő az egyetlen örököse. Szóval nagyon boldoggá tehetné önt: mért ne venné el hát feleségül?

- Ha ez volna a szándékom, - felelte Rosty, - nem szorúlnék se az ön tanácsára, se a segítségére.

- Nagy tévedés, fiatal barátom, nagy tévedés! Ha kijelentem, hogy nem akarok válni, nagyon sokáig elhúzhatom a dolgot: sőt követelhetem azt is, hogy egyelőre csak ágytól és asztaltól válaszszanak el bennünket. Láthatja hát, hogy az én segítségem és hozzájárúlásom nélkül nem boldogúlhatnának.

- Csak azt szeretném tudni, - mondta Rosty megállva és merően Máriássy szemébe nézve: - csak azt szeretném tudni, miért unszol erre a házasságra? Ön semmit se cselekszik ok nélkül: mily érdeke van hát ebben?

- Megmondom azt is, - felelte Máriássy, szintén megállva. - Le akarok magamról rázni minden terhet és felelősséget. Csakis ezért érdeklődöm a feleségem és születendő gyermekünk sorsa iránt, akivel máskülönben nem foglalkozhatnám, mert az apaság nemes érzését nem oltotta belém a természet. Míg, ha ön elveszi a feleségemet, neki is, a gyermekének is lesz pártfogójuk s minden a legjobb rendben lesz... Nos, nincs igazam?

Ez a hallatlan cinizmus végkép kihozta sodrából Rostyt. Haragtól reszkető, fojtott hangon felelt:

- Nem tudom, hogy tréfált-e, vagy komolyan beszélt. De így vagy úgy, bizonyos, hogy ön a legőszintébb gazember, akivel csak valaha találkoztam, s egyúttal a legostobább is, bár a látszat mást mutat. Már így is elég sokáig hallgattam önt, kíváncsiságból: de most itt az ideje, hogy takarodjék a szemem elől.

- Lehet, hogy ön ért a kardhoz és megvagdosna, ha szemtől-szemben állnánk, - folytatta Rosty komolyan. - De itt nincs kard: csak nekem van ez a furkós botom, amelylyel ugyancsak tudok bánni. Ha tehát ön el nem hordja magát, még pedig tüstént: úgy elverem, jogos önvédelem címén, hogy lepedőben viszik haza!

Máriássy gyorsan nyakába szedte a lábait és elpárolgott; de, mikor vagy ötven lépésnyire ért, megfordult és fenyegetőleg rázta az öklét...

Rosty azonban rá se hederített. Meg volt elégedve magával és nyugodtabban ment haza. Pár napig még izgatott és nyugtalan volt, mert bármerre kapaszkodott, minden ág letört alatta. Végre megbékült a családjával, az apja megigérte, hogy havonta 150 koronát küld neki, s ebből szegényesen megélhetett.

Most már, biztosítva lévén a holnapja, bezárkózott szobájába, s új regényhez fogott. A lelki egyensúlya helyre állt: a nagy erőfeszítésre következő lankadtságot, csüggedést az önbizalom, a hit és a remény váltotta föl, s félesztendeig oly boldog volt, aminő talán még soha, az előtt.

Naponta 10-12 óráig dolgozott és se fizikai, se szellemi fáradtságot nem érzett. Lelkesítette, tüzelte a munkája, s ha belémerűlt, minden egyébről elfeledkezett. Nem járt sehová, csak nagy ritkán látogatta meg Meskót, az akkor élő legnagyobb irót, akit nagyon szeretett. Ha hozzá ment, nem kellett félnie attól, hogy "kollegák"-kal találkozik: mert Meskó csakis iró volt és szintén nem szerette a hírlapirókat.

Így végezte el a regényét; s csaknem ugyanaz nap este, mikor az utólsó szót leirta, nagy paksamétát kapott a kiadójától: - második regényének a kefelevonatai voltak.

- Nem, - felelte őszintén a kiadó: - az ön iskolája már nincs divatban. Ezt mi legjobban, legelőbb megérezzük: valósággal a közönség ízlésének az üterén tartjuk a kezünket, mert mi, kiadók, tudjuk legjobban, hogy milyen könyvek fogynak. És a naturálizmus lejárta magát. Ma már változott az ízlés: romantikát és ideálizmust követelnek.

Rosty nem felelt, mert nagyon sok lett volna az ellenvetése és a kiadó különben is tapasztalásból beszélt: a számok statisztikáját pedig nem lehet eszthétikai értekezésekkel halomra dönteni. Kezébe vette hát azt a névsort, amelyet a kiadó állított össze, hogy ezeknek mindnek meg kell küldeni az új könyvet "szíves ismertetés" céljából.

- Mégis rettenetes! - boszankodott Rosty, végig nézvén a névsort: - egyetlen egy igazi kritikus sincs köztük. Ah, az irodalmi kritika már meghalt. És önök, a kiadók ölték meg avval, hogy megfizetik a reklámot a lapoknak. A legrongyabb operette, a leghülyébb bohózat számíthat rá, hogy legalább egy hasábot, sőt gyakran egész tárcát is irnak róla, még pedig kivétel nélkül minden újság; a szép könyvről azonban, amely talán két esztendei szorgalmas, fáradságos, művészi munkának az eredménye, csak egyik-másik újság irat 20-25 száraz sort, a "telekkönyvi rendszabályok", a "vízórák ellenőrzése" és más hasonló szakkönyvekről irt ismertetések között, hogy még meg se találhassa, akit érdekel!

- Nincsenek barátaim a sajtóban, csak ismerőseim... Rossz ismerőseim, meg ellenségeim. De ön azért szétküldözhet annyi példányt, amennyit csak akar, természetesen a maga nevében...

Megpillantván a Rosty új regényét, mely nagy garmadákban hevert köröskörül, fölvett egyet.

- A kritikusoknak? - ismételte Rosty epésen: - hát vannak még kritikusok? Ezeket a könyveket csupa tollforgató boltoslegények kapják, akik rögtön szaladnak velük a könyv-ószeresekhez és azon fölvágatlanul eladják nekik harmadáron. Így hát ezek a "kritikusok", akik csakis azért élhetnek, mert mi dolgozunk, nem csak, hogy belőlünk és rajtunk élősködnek, hanem még ártanak is nekünk, mert megrontják a könyveink árát.

- Hja, ez a mellékjövedelmünk, - felelte Tölgyes vállat vonva. - Te is tudod, mily silányan fizeti őket a lap!

- Kár, hogy még úgy is fizeti őket, - tört ki Rosty, - mert egyáltalában nem való toll a kezükbe... Szégyen, gyalázat, hogy a legszebb és legnehezebb tisztet, mások szellemi munkájának a méltatását, mind olyan kezdő volontérekre bízzák, akik ezen a réven akarnak befurakodni az irodalomba! Irástudatlan, üres fejű suhancok, akiknek meglett emberek, munkában megőszült, becsületes irók hízelegnek, hogy pár elismerő frázist koldúljanak tőlük, amelyekről ők maguk tudják legjobban, hogy semmi súlyuk sincs, mert minden dícséret értékét a dícsérő személyének a tekintélye szabja meg.

- Hát legyen túlzás, - folytatta Rosty hevesen. - Inkább leszek túlzó a magam munkájának a megbecsülésében, mint a hitvány megalázkodásban. S az én véleményem az, hogy az a kritikus, aki 20-25 sorban végez a munkámmal, amelyen tudásom lelkem és meggyőződésem minden erejével hónapokig dolgoztam, az ilyen kritikus megsért, inzultál engem a rongy 20-25 sorával. Az ilyen kritikánál jobb szeretem a hallgatást!

Tölgyes nem felelt. Odafordult a kiadóhoz, s mialatt Rosty leült, hogy könyvének 10-12 példányába ajánlást irjon, így szólt:

- Elhoztam a kéziratot. Azt hiszem, meglesz vele elégedve. Van benne minden: spiritizmus, házasságtörés, magnetizmus és romantika. Azt hiszem, hogy öt-hatezer példányig meg se állunk...

Sokáig tárgyaltak. Rosty azonban, mikor elvégezte a dolgát, fölállt, hogy elmegy.

- Várj meg, - kérte őt Tölgyes: - mindjárt kész leszek s aztán együtt mehetünk.

Rosty kiment a boltba s nézegette a könyveket a polcokon. Fél óra mulva kijött Tölgyes is: az arca ragyogott az örömtől.

- Minden rendben van, - mondta. - Jövő hónapban megjelenik a regényem... Reménylem, irsz róla? Nem a magam kedveért kérlek erre, hanem, tudod, szegény beteges anyám sír örömében, ha jót olvas rólam... Kértem egy példányt a te könyvedből is... Ugyancsak nem lopod meg az olvasóidat: 480 lap, s minden lapon 35 sor... Rengeteg munka! És bízol a sikerében?

- Úgy van, bízom, - felelte Rosty mély meggyőződéssel. - A könyv olyan, mint a világra született gyerek: ha erős és egészséges, akkor megél, ha pedig nyomorék, akkor a reklám összes csodaszerei se tartják meg benne az életet. Ezért nem törődöm a sajtóval és a kritikával.

- Nincs igazad, - szólt Tölgyes. - A hasonlatod csak részben igaz, mert a legerősebb és legegészségesebb gyerek is elpusztúl, ha magára hagyják és nem dajkálják. Ez a dajka a sajtó és a kritika. És elveszett iró az, aki arra vár, hogy a sajtó vagy a kritika rábukkan, mint ahogy a sárba esett gyöngyöt, gyémántot is megtalálják néha! Mozognod kell, hogy észrevegyenek. S mivel a kritikus legtöbbnyire lusta és kényelemszerető, úgy kell cselekedned, mint ahogy én teszek, valahányszor egy új könyvem megjelenik: magam irok róla kritikát, mást és mást minden lap számára, s megkérem a kritikust, hogy adassa közre. Hidd meg, ez sokkal könnyebben megy, mintha őt unszolnám, hogy irjon róla; s mivel régi dolog, hogy mindenkinek önmaga a legjobb barátja, világos az is, hogy kedvezőbb kritikát, mint a magamé, senki se irhatna a könyvemről.

- Lehet; de így van, - felelte Tölgyes vállat vonva. - S hidd el, hogy ez még semmi. Nemsokára megérjük, hogy a könyvek is épp oly közönséges iparcikkek lesznek, mint a fiumei rizskeményítő, vagy a Van Houten kákaó, s a szerzők versenyre fognak kelni a reklámban Agulár Dáviddal meg a Hecht-bankházzal. Íme, ez a jövő.

Fejér Miksa, a "Férfidivat" egykori rovatvezetője szakította félbe őket, aki szembe jött velük.

- Igazán örülök, hogy látlak, - mondta gúnyosan Tölgyesnek. - Éppen te jártál az eszemben az imént.

- Úgy van; azt mondtam magamban, hogy nagy ostobaságot cselekedtél, mikor ott hagytad a kereskedelmet az irodalomért.

- Hát azért, mert te vagy a világ legelső kereskedelmi talentuma. Te mindent el birsz adni: még a szemetet is.

- Oh, pedig megértheted! Akármerre néz az ember, mindenütt a te komisz prózádat látja. Tele vannak vele a napilapok, a heti lapok, a folyóiratok, az almanachok... még a hentesek, vaskereskedők és házmesterek lapjában is mindenütt szúrja a szemet a neved. Az áldóját, honnan ollózod össze ezt a tömérdek holmit? Mert, hogy nem magad irod, annyi szent!

- Csakhogy más is akar ám élni, barátom, - mondta Fejér gúnyosan: - és nem élhet miattad, mert mindenütt útban vagy. Akárhol kopogtatok a regényemmel, mindenütt azt felelik: - "Sajnáljuk, de már elkésett; éppen most fogadtuk el Tölgyessy Arthur legújabb regényét." - A legújabb regényedet! Mintha neked egyáltalában volna regényed, akár új, akár régi...

- Disznóság, hogy ilyen kapzsi vagy! - folytatta Fejér mérgesen. - S ráadásul még csökkented is az irói munkásság értékét, mert alálicitálsz a többieknek: féláron adod a ponyva-regényeidet.

- Tatarata! - gúnyolódott Fejér vállat vonva. - Először is: nincsen öreg édes anyád; másodszor pedig: nincs egy hete se, mikor részeg állapotban avval dicsekedtél, hogy az anyádnak ötezer korona évjáradéka van.

Tölgyes epésen akart válaszolni, de Rosty kettőjük közé állt és csillapítóan mondta:

Most odaérkezett Nagy Dezső is, aki az utca túlsó feléről jött át hozzájuk. Egy idő óta még jobban megnövekedett ennek az irodalmi Potemkinnek a tekintélye: hetilapnak a szerkesztője lett, még pedig olyan hetilapé, amely a legkelendőbb irodalmi cikkel, a pornográfiával dolgozott. Az udvara, az udvarlói száma még jobban fölszaporodott s ez a monoklis cinikus, akinek minden talentuma az volt, hogy tudott arcátlan lenni és gúnyosan, de sokat jelentően mosolyogni, koronátlan királyként tört pálcát a nála százszorta különbek irodalmi reputációja fölött.

- Már láttam az új könyvedet a Dorottya-utcában, - mondta Rostynak; - sőt lapozgattam is benne.

Részint büszkeségből, részint szerénységből nem bírt többet mondani, de szemeinek szorongó tekintete elárulta, mennyire kíváncsi a kritikára.

- Te tudod legjobban, hogy nem őrlünk egy malomban, - folytatta Nagy Dezső; - de az nem ok arra, hogy a talentumod előtt meg ne hajtsam a zászlómat. Csak az a kár, hogy a naturálizmus már halott s olyan érdemes munkákkal se lehet már galvanizálni, aminő a te könyved.

Érdemes volt-e vitatkozni erről?... Rosty habozott egy pillanatig; talán méltóbb lett volna hozzá, ha nem is felel... De művészetének a szeretete elragadta s félig szenvedélylyel, félig csüggedten mondta:

- Igaz, hogy a naturálizmus hanyatlóban van; de nem azért, mert megszűnt igazi művészet lenni, hanem azért, mert kapzsi kontárok megszentségtelenítették. Naturálizmusnak mondják a pornográfiát, a házasságtörések undorító elemzését, a bujálkodás minden faját s a legalacsonyabb, legszennyesebb indulatok fölvonultatását. Mind ez azonban nem naturálizmus, hanem ocsmányság s az ízlés tisztulásának a jele, ha pusztulóban van az irodalomból. Ám a naturálizmus egészen más valami: az igazság és a tiszta valóság kutatása. Aki ezt veti meg, az igazságot gyűlöli és nem lehet az én mesterem. De mit bánom ezt! Fölesküdtem a naturálizmus, az igazság zászlójához és hű is maradok hozzá; mert az én irói hitvallásom a szép, jó és igaz kultusza, nem pedig az, hogy hány ezer példányt adhatok el a könyvemből...

Elhallgatott, mert látta, hogy rá se hallgatnak. Pár pillanat múlva a vadászatról kezdtek beszélni, mire Tölgyes a zsebébe nyúlt s egy csomó kéziratot adott Nagy Dezsőnek.

- Mivel éppen a vadászatról van szó, - mondta, - itt van ez a pikáns és érdekes vadásztörténet, amely bizonyára fog tetszeni az ön olvasóinak.

Fejér bosszúsan tapogatta a zsebeit... Hiába: nem volt bennük heverő kézirat, alkalmas vadásztörténet...

- Micsoda hiéna ez a Tölgyes! - súgta halkan Rostynak. - El nem mulasztana egyetlen alkalmat se, ha kéziratot adhat el...

Az első két hét, a könyv megjelenése után, igazi kínszenvedés a szerzőjének. A kritika lassú; mit bánja, hogy a szerző szorongva várja az ítéletet könyvéről: - csak hadd várjon, míg rákerül a sor!

Rosty végig élte a szorongó várakozásnak ezt a torturáját. A büszkesége nem engedte, hogy csak egy lépést is tegyen a szerkesztőségekbe, könyörögni, hogy irjanak a könyvéről. Elmúlt két hét, elmúlt három hét, s az újságok úgy hallgattak a regényéről, mint a sír. Még csak azt sem irták meg, hogy megjelent, mert a Rosty kiadójának nem volt szerződése velük. És ő, Rosty, minden reggel lázasan lapozta végig az újságokat, keresve róla a kritikát, vagy akárcsak egyetlen egy sort is! Sehol semmi!... A szó szoros értelmében megölték regényét a hallgatással. Majd a kiadója is panaszkodott, hogy nyakán marad az egész kiadás. Már a könyvkereskedők is mind bevették a kirakatokból, mert nem fogy... És Rosty szomorúan emlékezett vissza első regényének a sikerére, amely pedig sokkal gyöngébb kötet volt, mint ez.

Végre nagy meglepetés érte. A "XX. Század" hosszú, részletes és dícsérő méltatást irt a regényről. Igaz, hogy alig volt ötszáz előfizetője, de tekintélyes, tudományos folyóirat volt s úgy látszik, megtörte a jeget, mert még ugyanazon a héten két folyóirat s még néhány hetilap is foglalkozott a regényével. Hanem a napi sajtó, a milliók és milliók figyelmeztetője néma maradt és konokul hallgatott a regényről.

Egy reggel, mikor Rosty a Lánchídon Budára ment, Fejér Miksa, aki meg onnan jött, átkiáltott hozzá:

Rosty rögtön megvette a lapot. Valóban "szó volt róla": a vonal alatt, a tárcában, - Máriássy irt a regényéről.

A tárca komoly hangon, előkelő, nagyképűséggel kezdődött. A kritikus előre bocsátotta, hogy őszinte érdeklődéssel vette kezébe a regényt, mert sokat várt talentumosnak ismert irójától s - nem is csalatkozott a várakozásában. Csakhogy... csakhogy, szerencsétlenségére, amíg olvasta, eszébe jutott egy másik regény, a melyet ugyancsak igazságtalanul elfelejtett, illetőleg nem is említett a kritika, mikor megjelent...

Rosty összerezzent és tovább olvasott... Máriássy a leghatározottabban plágiummal vádolta. A regényt, amelyről szó volt, Rosty nem ismerte. Nagy nehezen sikerült megszereznie s ekkor kiderült, hogy alig féléve jelent meg, a szerzője pedig már meghalt. Különben a plágium vádja hitvány, aljas gazság volt. Rosty elolvasta a regényt: gyarló tucat-munka volt, csak a meseszövése hasonlított némileg az övéhez. De a Rosty regénye majdnem egy álló esztendeig hevert a kiadó fiókjában, tehát nem is lehetett másolata, utánzata ennek a másiknak, amely csak öt-hat hónap óta van a könyvpiacon.

Most mit tegyen? ki elé vigye az ügyet? s ki előtt tisztázza magát a legszörnyűbb vád alól, ami csak irót érhet?... Eleinte az volt a szándéka, hogy nyílt utcán pofonveri rágalmazóját, aki személyes bosszuból fogta rá a gondolatorzás gyalázatos bűnét. De erről csakhamar lemondott; ez a Máriássy nyilvánvalóan össze akar vele tűzni, hogy párbajra kényszerítse... De aztán?... Nem, nem: ez őrültség lenne. Rosty tehát először is "nyilatkozott" és pedig ugyancsak a Híradó hasábjain. Evvel a nyilatkozatával halomra döntötte a plágium vádját, de a Híradó csak a Vegyes rovat előtt közölte a nyilatkozatot, minden kommentár nélkül; és Rosty hiába könyörgött neki, többre, dülőre soha se birta vinni a dolgát, mert a Híradó minden további helyreigazítást megtagadott. Hátra lett volna még, hogy bepörölje a lapot, - de erre nem volt pénze.

Pár napig úgy lótott-futott a városban, mint az őrült. A gyűlölet és a düh, az undor és a csüggedés fölváltva emésztették a boldogtalant. Talpon volt éjjel-nappal, kereste, hajszolta az ismerőseit, s akit csak megfoghatott, mindenkinek elmondta az esetét, tisztázta magát, kezében a bizonyítékok, a két könyv; de oly alaposan, oly hosszadalmasan bizonyítgatta az igazát, hogy lassanként híre futott a "rögeszméjének", és mindenki kerülte. Senki se hitt neki, s bár a legtöbben, vagy udvariasságból, vagy hogy minél előbb szabadúljanak tőle, színlelték, hogy hisznek az ártatlanságában, - akadt a kollégák közt olyan is, aki az igazságot a gyomorban, meg a zsebben kereste és cinikusan jelentette ki:

- Oda se neki, cimbora: mindnyájunkat érhet baleset! Többé-kevésbbé, úgyis mindnyájan gondolatorzók vagyunk. Már az öreg Homér is plagizált, ha ugyan élt: és Vergilius tőle, Zrinyi meg Vergiliustól lopta az époszát. Sőt az Ádria Szirénája még a Tasso virágos kertjéből is lopott. Shakespeareről bebizonyították, hogy vers-sorainak négyötödrésze nem az övé, a cinikus Moliére pedig maga vallotta, hogy onnan lop, ahol talál... A magyar tudományos Akadémia rokkant csatalovairól pedig jobb, ha nem is beszélünk. Így volt ez, fiam, mindíg: lopunk biz mi valamennyien; a fő az, hogy rajta ne kapjanak.

- Nem, nem! - tiltakozott Rosty kétségbe esetten. Esküszöm, hogy itt szó sem lehet a plágiumról. Itt a két regény: olvasd el, hasonlítsd össze.

Mind hiába: senki se hitt neki; ő pedig csüggedten, aggódó szomorúsággal sütötte le bánatos szemeit, melyekben föl-fölvillant a harag és elkeseredés sötét villáma.

De még egy keserű meglepetésen kellett átesnie. Egy fiatal riporter, név szerint Bolgár, akit régóta ismert s mivel sokat nyomorgott, gyakran segített is, azt mondta neki, mikor egy este ismét megvacsoráztatta:

- Látod, én össze is vesztem miattad azzal a bitang Máriássyval. Szemtől-szembe megmondtam neki, hogy alávalóság volt, amit veled tett s azóta nem is köszöntjük egymást.

Rosty szinte könyezve szorongatta a riporter kezeit, s mikor elváltak, szívesen adott neki kölcsön öt koronát.

- Íme, mégis van hát őszinte jó barát! - örült magában. - Ez a szegény fiú nem felejtette el, hogy néha jót tettem vele.

Három napra rá találkozott Fejér Miksával és elmesélte neki, hogy Bolgár milyen kereken megmondta az igazat Máriássynak. De Fejér oly hangos hahotára fakadt, hogy a könnyei is majd kicsordúltak:

- Mi az a fölséges? - ütődött meg Rosty, nem birván megérteni a Fejér hirtelen jó kedvének az okát.

- Hát úgy, hogy azt a cikket, amelyben téged plágiummal vádolnak, Bolgár irta és Máriássy csak a nevét irta alá.

- De kérlek, Bolgár maga vallotta meg ezt nekem. Sőt nyiltan dicsekszik is vele... Ha nem hiszed, szívesen a szemébe mondom, s akár tíz tanút is hozhatok, aki szintén hallotta.

Rosty magánkívül volt. Ez az alávalóság oly gyalázatos volt, hogy nem birta elhinni. Mindjárt irt Bolgárnak, de feleletet persze nem kapott. Ekkor elkezdte keresni, s addig hajszolta, míg rátalált. Bolgár zavartan, dadogva tagadta az egész dolgot, s abban egyeztek meg, hogy másnap délután négy órakor mind a hárman találkoznak a New-Yorkban s akkor Bolgár szemébe mondja Fejérnek, hogy hazudik... De Bolgár nem jött el a találkozóra: tehát igaz volt, hogy a rágalmazó cikket ő irta.

- Elég volt! - mondta Rosty másnap reggel, mikor fölébredt: - most pedig dolgozzunk!... Az lesz a boszúm, hogy olyan könyvet irok, amelynek olvasásakor mindnyájukat elönti az epe és beteggé teszi az irígység.

Már alkonyodott. Rosty azonban észre se vette, oly mélyen elmerült a munkájában. A nagy szellemi erőfeszítés, a sok virrasztás és a nyomorúságos élet kissé megviselte: az arca sápadtabb, soványabb lett, de a vonásai élesebben kidomborodtak s még inkább láttatták azt a nagy akaraterőt, mely a lelkében lakott.

Két esztendő mult el második regényének a megjelenése óta, de Rosty még most is csak olyan "ismeretlen kezdő" volt, mint akkor. Pedig három új regényt irt azóta és mind a három kivált ama tucat-regények sorából, melyek még azt a rövid egy heti életet se érdemlik meg, ameddig a könyves boltok kirakataiban éktelenkednek. Hanem a kritika agyonhallgatta Rostyt; azok, akiket szenvedélyes igazság-szeretetében korholt és ostorozott, kegyetlen boszut álltak rajta: megölték, - nem a kritikájukkal, hanem avval, hogy nem méltatták a kritikájukra. És így történt, hogy amily mértékben izmosodott a Rosty talentuma, ugyanoly mértékben csökkent az értéke és hitele a kiadók előtt, mert sorra rajt vesztettek a regényein.

Rosty azonban nem adta meg magát. Minél jobban hallgattak róla, annál nagyobb elszántsággal haladt a maga útján; s az a szent meggyőződés, hogy méltatlanul, igazságtalanul bánnak vele, szinte megduplázta az erejét, a talentumát, megsokszorozta a türelmét és kitartását. Mit törődött a pénzért dícsérő vagy gáncsoló sajtó véleményével? Mit árthatott az ő művészetének az önző, alacsony lelkű ostobák hallgatása?... A nemes büszkeség, mely az aljas ellenséget megveti, fölemelte szívét-lelkét, s még inkább megszilárdította abban a szándékában, hogy csüggedés nélkül törjön előre a maga útján.

November eleje volt s a tél keménynek ígérkezett. Kint erősen fújt a szél és kavarogva kergette a szürke felhőket az égen. A szoba lassanként besötétedett és Rosty kezében megállt a toll... Egyszerre csak csöngettek. Rosty megrezzent: - ki lehet ez a vendég? - Elmult egy hónapja is, hogy látogatója volt: senki se törődött vele... Habozott, hogy beereszsze-e a hivatlan alkalmatlankodót, de aztán mégis csak fölállt és ajtót nyitott.

Porgesz volt. Vadonat új meleg városi bunda volt rajta, s egész alakján meglátszott, hogy úr, akinek jól megy a dolga.

- Erre jártam és azt gondoltam, hogy fölnézek hozzád, - mondta Porgesz. - Nem zavarlak?

S valóban örült is, hogy viszontlátta gyerekkori pajtását, aki ugyan egész másként gondolkodott sok dologról, mint ő, de egyúttal élő tanuja volt örökké munkás életének és irodalmi becsületének. Ezért is szerette, s megbocsátott neki sok olyan hibát, a melyet mindenki másban gáncsolt.

- Igazi embergyűlölő remete lettél, - korholta Porgesz: - nem is jársz már emberek közé... Oh, tudom, hogy nincs szerencséd, de ez némileg a te hibád: semmit se lendítesz a magad dolgán, hanem büszkén bezárkózol az erkölcs föllegvárába. Eleget szidtalak már ezért, de most hagyjuk... Hogy vagy különben?

- Nagyon jól! Sokat dolgozom: ez az egyetlen mód arra, hogy megszabaduljunk minden gondtól és keserűségtől.

- Bizonyos, hogy hőshöz illő bátorságod van! De vigyázz: a balsiker előbb-utóbb megőrli a legmakacsabb tehetséget is. Hiába áltatjuk magunkat, hogy nem törődünk a sajtóval és közvéleménnyel s csak a magunk örömére dolgozunk. Ez csak afféle beszéd, amelynek se füle, se farka: - azért irunk bizony mindannyian, hogy a közönség elolvassa a könyveinket.

- Hát te hogy vagy? - kérdezte Rosty, alig birván megőrizni hidegvérét ezekre a szavakra. - Amint látom, már rajta vagy a boldogulás útján: mindenütt olvasom a nevedet... Oh, ne félj: én nem vagyok irigyed!

- Igazad van, hisz én nem is vagyok a versenytársad, - mondta Porgesz lemondóan. - Én nem áltatom magam s fittyet hányok... az utókornak. Azért irok, hogy meg tudjak élni s nem is titkolom, hogy mesterségnek tartom az irást. Legalább a magamét. Legtöbbet jövedelmez a tárca: én hát tárcát irok. A könyv már meghalt: a regényirás mestersége nem sokat hajt a konyhára. Nem sokára megérjük a dicsőség csődjét is, mert annyi lesz az ünnepelt iró, hogy akár Dunát lehet majd velük rekeszteni... Tömérdek a "remek klasszikus alkotás": tömérdek a halott, akinek mind szobor kell; s nem sokára eljön az idő, mikor az élőknek irtó háborút kell viselniük a halottak ellen, - ha csak éhen halni nem akarunk... Ezért mondom, hogy meghalt a könyv s a regényirás mestersége nem sokat hajt a konyhára.

Rosty szótlanul, komoran hallgatott. Majd, mintha félig ébren ábrándozna, halkan mondta:

- Úgy van: a dicsőség csődje közeledik... Tegnap bent jártam a Nemzeti Muzeum könyvtárában. Száz meg százezer kötet porlad ottan, amit soha senki se olvas; az elfeledés, a megsemmisülés, az elmulás enyészetes álmát aluszszák s talán igazi remekmunkák is vannak köztük; de az idők porával rájuk feküdt koruk hálátlanságának, az örök feledésnek le nem hengeríthető sírköve... Gigászi sirbolt az a könyvtár, amelyben egymás hátán, ezer számra állnak a holtak a polcokon s a számuk egyre nő, egyre szaporodik, úgy hogy maholnap elég hely se lesz már a tömérdek halott számára... És ez a temető sokkal riasztóbb, iszonyúbb, mint az a másik, mert itt az emberiség elméje, szellemi és erkölcsi élete nyugszik a sírban... Ah, jobb, ha rá se gondolunk, mert elvész minden illuziónk, amely pedig az erőnk és talentumunk forrása!

- Nem, nem! - tiltakozott Porgesz élénken: - ez csak filozófussá tehet bennünket, de az erőnket nem veheti el. Utópiák helyett az életre forditja gondunkat s megtanít arra, hogy ostobaság föláldozni az életet, minden kényelmével és örömével, a halhatatlanság hiú ábrándjáért, amelyet nem élvezhetünk s amelyről még bizonyosak se vagyunk... A karthauzi meg a trappista, akik lemondanak a földi élet minden öröméről és kegyetlenül sanyargatják a testüket, józanabbak, mint te; mert ők legalább reménylik, hogy élvezhetik a mennyek minden boldogságát, gyönyörűségét: te azonban, még ha túlél is a neved és a munkád, - semmit se fogsz tudni erről s nem élvezheted a drágán vett dicsőséget, amelyért az élet minden örömét föláldoztad!...

Itt megállt, mintha gondolkoznék, hogy kimondja-e, ami az ajkán lebeg; de csakhamar megemberelte magát és félig tréfásan, félig komolyan folytatta:

- Látod, Gyula, az egyedüllét vesztedre van. Megérleli a rögeszmédet, fanatikussá tesz, úgy hogy nem láthatsz, nem ítélhetsz helyesen és csak ártasz magadnak... Bocsáss meg, ha túlőszinte leszek, de a barátság kötelez rá. Voltaképpen azért jöttem hozzád, hogy figyelmeztesselek valamire. Legutolsó cikked, melyben annak a sakternek az ártatlanságát bizonyítgatod, nagyon rossz vért szült. Nekem kellett megvédelmeznem a becsületedet. Azzal vádoltak, hogy téged is megvett a zsidó szindikátus és pénzért irtad azt a cikket.

- Valóban? - tört ki gúnyosan Rosty. - Ezt vártam! De a lelkiismeretem tiszta s ez elég nekem; a rágalmazókkal pedig sohasem törődtem.

- Rosszul teszed, - felelte Porgesz vállat vonva. - Az a sakter se inged, se gallérod: miért foglalkozol hát vele? Inkább törődnél a magad ügyével-bajával. Ha bírói tévedés történt az elítéltetésénél, azok lelke rajta, akik elítélték. Nem a te föladatod, hogy rehabilitáld. Mert, ha minden bírói tévedést jóvá akarnál tenni, amit ebben az országban elkövettek, még meghalni se érnél rá.

- Értlek, értlek, - hagyta helyben Porgesz. - Sőt azt is megengedem, hogy az a sakter ártatlan. De az bizonyos, hogy fejjel mégy a falnak, ha védelmezed. Ki mozdulna meg érted, ha téged ítélnének el jogtalanúl? Senki, sőt mindenki elhinné, hogy bűnös vagy. Mit avatkozol hát ennek a sakternek a dolgába, a kihez semmi közöd?

- Pedig van közöm, több mint hinnéd, - felelte Rosty büszkén és elvörösödött. - És nemcsak nekem, de köze van hozzá minden embernek, akinek van lelkiismerete. A társadalom minden egyes tagjának kötelessége, hogy vigyázzon a felebarátja jogaira és érdekeire. Az az igazságtalanság, mely azt a szegény zsidó saktert érte, engem is sújtott az ő személyében; következésképpen kötelességem tiltakozni, nehogy engem is az ítélethozók cinkostársának tartsanak.

- Ez csak beszéd, - mondta Porgesz egykedvűen. - De akármennyit beszélsz is, a közvéleményt nem birod meghódítani.

- Tudom, tudom, - bólintgatott Porgesz; - de minden ellened fordul: a sajtó, a kormány, a bíróság és a társadalmi erők szervezett, félelmetes banderiuma. Ezek le fognak győzni téged.

- De nem győz ám, hanem bukik veled együtt, - mondta Porgesz. De kár erről vitatkozni is, mert úgy se értenők meg egymást. Menjünk inkább sétálni s azután fölnézhetünk a Híradó szerkesztőségébe is.

- Kohári nagyon fog örülni, ha lát. Hidd el, hogy becsül téged... Valami két hete, nem tudom hogyan, szó volt rólad, és Kohári valósággal lelkesedve dícsért az egész szerkesztőség füle hallatára. Nem árt, ha eljösz; hátha még összebékéltek.

Rosty nem akart megalázkodni. Úgy tetszett neki, hogy alamizsnakérés, ha most beállít Kohárihoz. De Porgesz addig biztatta, korholta, hogy végre is beleegyezett, és elindultak.

- Ha novellákat kér tőlem, - gondolta, - hát azt adhatok. És evvel nem is teszek erőszakot a lelkiismeretemen.

- Nini, a Bodóné! - gúnyolódott a másik. - Azt kérdezzük, hol van a zsidó-szindikátus, aki a sakterért fizet?

- Ostobaság! - felelte Porgesz bosszúsan. - Talán csak nem hiszitek, hogy van ilyen szindikátus?

- Miféle komédia ez? - mondta az egyik. - Egész Budapest tudja, hogy a szindikátus megvan és két marokkal szórja a pénzt. Ha nem lenne igaz, Eőry ügyvéd bizonyára nem védelmezné azt a bitang saktert.

- Ez csak afféle mende-monda, - felelte Porgesz vállat vonva, akit szemmel láthatóan bántott, hogy a két újságiró Rosty társaságában találta. - Különben, még ha igaz lenne is ez a mese a szindikátusról, abból még nem következik, hogy mindenkit megfizettek, aki ártatlannak tartja és védelmezi a szegény saktert.

- Oh, oh! - gúnyolódott az egyik újságiró: - e szerint hát te nem tudod, hol van a szindikátus irodája?

- Akkor mondd meg te, Rosty, - szólt a másik és kihívóan fordúlt Rostyhoz. - Te mindenesetre tudod: hisz már cikket is irtál a sakter mellett.

- Gyerünk tovább, - mondta Rosty megvetően. - Erre az alávalóságra nincsen válaszom.

Karonfogta Porgeszt és átment vele az utca túlsó felére, mialatt a két újságiró gúnyosan, kacagva nézett utánuk.

- Micsoda aljas szenvedélyek dolgozhatnak itt, - mondta Porgesz, mikor kissé távolabb értek. - Ha már az újságirók is annyira belemelegednek, hogy készek egymást inzultálni a nyilt utcán is!... Látod, Gyula: mi eredménye van a meggondolatlan ideálizmusodnak! A miatt a cikked miatt mindenki azt hiszi, hogy megfizettek a zsidók.

- Nem mindenki, - felelte Rosty haragtól fojtott hangon: - nem mindenki, csak a hitvány újságirók, akik irígységből fogják rám ezt a gyalázatosságot. Azt hiszik, hogy valóban kaptam pénzt s az fáj nekik, hogy nem ők kapták... Oh, mily szívesen irna valamennyi a sakter mellett, ha tudná, hogy megfizetik! - folytatta gúnyosan; - de az a szerencse, hogy nincs szükség rájuk, mert van elég becsületes ember a hazában, aki ingyen is meg meri mondani a meggyőződését.

Kiértek a körútra. A gyalogjárón szinte ember ember hátán tolongott s a mellék-utcákból úgy özönlött a tömeg, mint mikor a fölzavart hangyabolyból menekülnek a lakók. Imitt-amott rekedt kiáltás zúgta túl a tömeg halk moraját: - "Le a zsidókkal!" - és tízezer meg tízezer ember dörögte utána a fenyegető vészkiáltást.

Hirtelen, az Erzsébet-körút felől, huszonöt-harminc rikkancs törtetett az Oktogon-tér felé, ordítva, ahogy a torkán kifért:

A tömeg pár pillanat alatt szétkapkodta az "Esti Újság"-ot, amely valóban szenzációs volt ezen a napon. Meskó, a legnagyobb magyar iró, az előkelő politikus és képviselő irta benne a "Nyilt level"-et, amelyben az igazság és humánizmus nevében, megdönthetetlen logikával bizonyította be a szerencsétlen elítélt sakter ártatlanságát.

- Ezt olvasd! - kiáltott föl Rosty lázasan, diadalmasan, mikor átfutotta a cikket. - Ezt olvasd: és most mondd, hogy a sakter bűnös!

- Úgy van, ez derék dolog, - mondta Porgesz elgondolkozva. - De hidd el, a szenvedélyek vihara úgy elkapja ezt a cikket is, meg Meskót is, akárcsak a forgószél a szalmaszálat.

- Várj holnapig, - felelte Porgesz szkeptikusan. - Ha nem akad legalább tíz lap, amely a legszenvedélyesebben meggyanúsítja Meskót, megeszem a fejemet... Nézz körül: lehet-e a logika, az igazság és a józanság fegyvereivel küzdeni az ilyen fanatizált tömeg ellen?...

Rosty nem felelt. A tömeg valóban ijesztő volt. Fenyegető arcok, szenvedélyes viták, heves taglejtések izgatott szóváltás minden felől s ráadásul a szinte percenként fölhangzó vad, fenyegető csatakiáltás, melyet a fanatikus tömeg üvöltve ismételt:

Mikor fölmentek a Híradó szerkesztőségébe, mindjárt az első emeleten, ahol a pénztár volt, heves szóváltás állította meg őket. Berkes civódott a pénztárossal és nem akarta elfogadni a száz koronát, amit ez kínált neki.

- Lehet, uram, de én nem fizethetem ki, - felelte a pénztáros. - Rendeletem van, hogy soronként csak tíz fillért fizessek, amennyi a nem eredeti tárcákért jár.

Ez hatott. Berkes zsebre vágta a száz koronát és szó nélkül odább állt.

- Úgy kell neki! - mondta Porgesz megvetéssel. - Két esztendeje már, hogy a régi évfolyamok tárcáit meglopja, lemásolja s eredetiként adja el. Néha-néha, mikor a sürgős kényszerűség ráviszi az embert, nem mondom, hogy ne tegye: de következetesen és állandóan mégse járja ez a kalózkodás. Régóta tudták mindnyájan, hogy így cselekszik, de csak most törte ki a nyakát, mert Pákozdi végkép megutálta.

Rosty megállt egy óriási plakát előtt, mely ökölnyi betükkel hirdette, hogy a Híradó legközelebb megkezdi "Tölgyessy Artur, a hires regényiró legújabb regényének a közlését"...

- Ez csak az igazi pióca! - mondta Porgesz. - Valamennyiünket hátra szorított. Legalább húszezer koronát keres évente, s még csak a pályája elején van. Pedig nincsen egy csöpp talentuma se.

Bent, a teremben már egész csomó újságiró lődörgött és udvarolt Lakatosnak. Rosty, miután szólt az inasnak, hogy jelentse be Kohárinál, odament az egyik csoporthoz, ahol Bernheim, Horák, Bélteky, Tölgyes és Nagy Dezső beszélgettek. A "kollégák" hidegen, szinte megvetően fogadták a köszöntését és rá se hederítettek többé; sőt Bélteky és Horák, akik naponta szenvedélyes dühhel támadták a saktert, tüntetően hátat fordítottak neki.

Rostynak minden vére az arcába szökött s már éppen indulatosan akarta számon kérni tőlük ezt a sértést, mikor az inas visszajött és jelentette:

- Kohári méltóságos úr most igazgatósági ülésen van s csak egy óra mulva fogadhatja önt. Ha nem várhatja meg, akkor kéreti, sziveskedjék holnap ide fáradni.

- Inkább megvárom, - felelte Rosty s odább ment az újságirók csoportjától.

Az egyik sarokban Fejér Miksa beszélgetett Bolgárral, aki szintén befúrakodott a Híradóhoz és a napi híreket irta. Rostynak eszébe jutott a maga esete: ugyanez a Fejér Miksa árulta el neki, hogy a Máriássy hazug kritikáját, mely plágiummal vádolta Rostyt, Bolgár irta: s ime, most mily jó barátok, holott akkor kölcsönösen legazemberezték egymást!

- Ezt teszi az újságirás! - gondolta magában Rosty és megvetően elfordult tőlük.

Észre vette, hogy amióta bejött, mindenfelé meghalkult a beszélgetés és többen gyanakodva, sőt kihívóan néztek rá. Porgesz pedig, mintha halkan mentegetődzött volna, hogy idehozta... De aztán lassanként ismét megélénkült a párbeszéd s az egyik, mintha folytatná félbe szakadt okoskodását, így szólt:

- Én a falhoz sorakoztatnám az összes filoszémitákat és sortüzet adatnék rájuk. Ez lenne a legokosabb. Egyszerre végét vetné a zavargásoknak.

- A zavargást én se helyeslem, - szólt most egy zsidó; - sőt elítélem az egész hírlapi akciót, amit annak a bitang sakternek az érdekében indítottak, de azért nem állítom, hogy mindenki eladta a tollát és meggyőződését, aki csak a sakternek fogja pártját. Ott van például Meskó, az iró, meg Eőry, az ügyvéd és országos képviselő.

- Akár van, akár nincs szindikátus, - szólt most közbe Lakatos nagyképűen, - a Híradó pártatlanul fog ítélkezni ebben a fontos pörben. Ez a lap álláspontja. Én, a magam részéről, utálatosnak és megrovandónak tartom, hogy ekkora hühót csapnak egy esetleges bírói tévedés miatt.

- Semmi bírói tévedés! - kiáltott közbe Nagy Dezső szenvedélyesen. - Az a sakter bűnös és már rég föl kellett volna akasztani...

Többen hangosan helyeseltek. Most lépett be Máriássy, akinek tekintélye, úgy látszott, nagyon megnőhetett a Híradónál, mert mindenki törte magát, hogy kezet foghasson vele.

Majd, megpillantván Rostyt, szétterpesztette a lábait s karba tevén mind a két kezét, ünnepélyesen rámordult:

- Csodálom, hogy itt látom önt, uram. Azt hiszem, hogy legutolsó cikke után semmi helye sincs köztünk.

Rosty elpirúlt. Már ajkán volt a szó: - "Nyomorult, gazember!" - de tűrtőztette magát és hallgatott.

- Itt mindnyájan keresztények és magyarok vagyunk! - szólt most Bélteky mérgesen.

- Ne bántsátok, - mondta kicsinylően Nagy Dezső. - A fiatalsága menti a tévedését.

- Miért védelmezi azt a gyilkos saktert? - kérdezte Lakatos durván. - A bíróság rábizonyította, hogy elvágta a nyakát annak a szegény leánynak: s ön még védelmezni meri?

- A bíróság nem bizonyított rá semmit, - felelte Rosty: - s az én meggyőződésem az, hogy az a szerencsétlen sakter ártatlan.

- A meggőződése? - szólt Máriássy maró gúnynyal. - Hát a szindikátussal hogy vagyunk?

- Ha lenne szindikátus - tört ki Rosty: - ön már régen megzsarolta volna!... Ön legelőbb! S az újságok nagy része mind a sakter pártján állana már, ha volna szindikátus, amely fizetne ezért.

- Vannak, akiket elvakít a felekezeti szenvedély, a zsidógyűlölet - folytatta Rosty. - Ezeket meg tudom érteni, sőt menteni is tudom a tévedésüket. De igen sok van önök közt, akiket a klerikálisok vettek meg...

De Horák, Máriássy és Bélteky egyszerre emelték föl botjaikat és lecsaptak rá. Az egyik végig vágott az arcán s az ütés nyomán kiserkedt a vér. Nagy Dezső hirtelen odaugrott és méltatlankodva mondta:

- Lassan, uraim!... Hárman egy ellen, az még se járja!... Engedjük meg Rosty úrnak, hogy bántatlanul elmehessen.

- Szép nagylelkűség, nemes lovagiasság! - fakadt ki Rosty keserűen: - méltó ahhoz a kaján gyűlölethez, amelylyel azt a szerencsétlen, ártatlanul elítéltet üldözik!... Hárman, tízen, húszan egy ellen: ez a ti hősiességtek! De rajta! Üssetek hát, ha mertek! Nem félek tőletek, megvetlek mindannyitokat és büszke vagyok rá, hogy gyűlöltök s nem szégyenlem azt az ütést sem, melyet nemes és igaz ügyért mértetek rám!

Tíz bot is fölemelkedett egyszerre; de, mielőtt lesújthattak volna, többen hevesen tiltakoztak:

Lassan kitámolygott a szobából és folyton vérző arcát törülgette. Csodálatosképpen nem fájt neki az ütés: a fölháborodás erős láza elnyomta a fizikai fájdalmat s legyőzhetetlen erővel unszolta, kényszerítette, hogy kiáltsa ki a világba a maga hitét, meggyőződését és szálljon szembe a tízezernyi tömeggel, mely fanatikus dühhel hullámzott az utcákon...

A tolongó emberáradat, mint a kicsapó tenger szennyes hullámai hömpölygött a széles Andrássy-úton a Váci-körút felé s amerre jött, bevert ablakok csörömpölése, inzultált, véresre vert nők és férfiak jajveszéklése mutatta az útját. A vad újjongás, a fékevesztett bosszú-ordítás egyre jobban közeledett... Most az Opera elé ért: egyfelől a monumentális színház, másfelől a díszes vendéglő és kávéház ablakait csörömpölve zúzta be a megvadult tömeg. De a tomboló diadalújjongás csakhamar a rémület ijedt lármájába fulladt: - a mellékutcákból két szakasz lovasrendőr ugratott bele a tömegbe s irgalmatlanul kardlapozta, tipratta, vágta, hogy a csőcselék eszeveszett ordítással menekült.

Olyan volt ez a dulakodás, mint mikor a puszta forgószele fölkapja a homokot és nyargal vele a végtelen síkon. A megugratott tömeg lélekszakadva rohant az Andrássy-úton végig, a Váci-körút felé s a lovasrendőrök mindenütt a nyomában. A szitkok, átkozódások, káromkodások özöne elnyelte a föl-fölhangzó vad ordítást: - "Le a zsidókkal!" - melyről a csőcselék még futtában se feledkezett meg.

A féktelen, üvöltő ember-áradat percről-percre közeledett Rosty felé: - ő pedig állt a helyén, nyugodtan és mozdúlatlanul, mint a kőszobor... Most elérte, körülözönlötte a tömeg: s ekkor, mintha láthatatlan, rejtélyes erő mozdult volna meg benne, egész magasságában kiegyenesedett, mind a két karját fölemelte az égre s a fanatizmus kétségbeejtő heroizmusával kiáltott föl:

A szennyes áradat összecsapott fölötte. Mint a pelyhet a vihar, úgy kapta föl és tiporta le a tömeg... Az ökölcsapások, rugások záporeső módjára hullottak rá mindenfelől: azt hitte, darabokra tépik... Aztán hirtelen irtózatos fájdalmat érzett a két karjában s erre fölocsudott... Mind a két karját a hátára facsarták s a csuklóira vasperecet tettek: - nyolc-tíz rendőr fogta körül és védte a tömeg dühe ellen, mely meg akarta lynchelni. A feje födetlen, a ruhája tiszta rongy, az arca csupa vér, de még ekkor is hörögve kiáltotta:

- Én Hokula vagyok, az "Előre" kiadótulajdonosa... Már két hét óta hajszolom önt s csak tegnap tudtam meg, hogy fogságban volt.

- Ott voltam, - felelte Rosty: - négy hétre ítéltek el, közcsendháborítás és hatóság elleni erőszak miatt.

Keserűség és megbánás nélkül mondta ezt. Exaltált lelkének jól esett, hogy szenvedhet az igazságért s a vértanúk csöndes nyugalma, öntudatos elégedettsége elfeledtette vele a reá mért büntetés igazságtalan voltát.

A zsidó fürkészve nézett szét az iró szegényes lakásában s úgy látszott, hogy tetszik neki ez a nyomor, mert elégedetten mosolygott.

- Ah, ön nagyon derék ember, Rosty úr, - mondta aztán kedveskedve. - Az elsők egyike volt, akik síkra szálltak a szerencsétlen, ártatlanul elítélt sakter mellett. Az ön helye az én újságomnál van, mely az igazságot védelmezi. Nem volna kedve hetenként két vezércikket irni?... Nem kötjük meg a kezét: arról irhat, amiről akar.

Rosty habozott. Lopva jobban szemügyre vette a zsidót. Csupaszképű, idétlen arcú suhancnak látszott, akin úgy állt az elegáns ruha, mintha gúnyból öltöztették volna föl madárijesztőnek. Sunyi, mosolygó képe csupa ravaszság volt, a kezeivel egyre hadonászott, mig beszélt s ha fölállt, a karika-lábai szinte még görbébbeknek látszottak szűk nadrágjában.

De, bármily kevéssé volt is bizalomgerjesztő ez a Hokula, még se utasíthatta el könnyelműen. A nyomor ugyanis olt leselkedett az ajtaja küszöbén s két nap óta nem evett kenyérnél egyebet, most pedig az összes vagyona se volt két korona.

- Ön talán még nem is látta az újságomat? - kérdezte Hokula s kivett a zsebéből egyet. - Nézze meg. Három hete csak, hogy megindult a lap s ma már harmincezer példányban nyomatjuk. Roppant izgatja és érdekli a közönséget ez a "sakter-ügy"... A mint látja, ismert emberek irnak a lapba.

Rosty belenézett az ujságba. Hallatlan, brutális őrjöngés volt minden cikk, a fékeveszett fanatizmus dühe lüktetett minden sorban s azt lehetett volna mondani, hogy még a betük is tajtékzanak...

- És, ha jól megnézi, - folytatta Hokula, - láthatja, hogy csupa keresztények irják a lapot. Ez azért van, hogy ránk ne foghassák, hogy csak a zsidók védelmezik azt a szerencsétlen saktert.

- E szerint hát zsidó nincs is az egész szerkesztőségben? - kérdezte Rosty.

- Oh, van; hogyne volna? - felelte Hokula ravaszul hunyorgatva; - csakhogy ezek nem a maguk nevével irnak, hanem csupa arisztokrata-hangzású y-os névvel irják alá magukat.

- Ah, sajnos, nem vagyunk gazdagok, - sóhajtott Hokula szemforgatva. - Az ellenségeink azt hiszik, hogy a zsidók százezreket és százezreket áldoznak erre a célra... Ne higyje barátom: ezek mind hazug, irigykedő emberek, akiknek nem a sakter elítéltetése, ártatlansága vagy bünössége a fontos, hanem az, hogy mennyit hajt a konyhára, ha mellette vagy ellene nyilatkoznak.

- Én mind evvel nem törődöm, - felelte Rosty. - Ha gazdag volnék, nem kérnék öntől semmit, hanem ingyen és önzetlenül küzdenék a meggyőződésemért. De szegény vagyok és a tollamból, a munkámból élek.

- Szabja meg ön, hogy mennyit adhat, - mondta Rosty, mert az alkudozásnak még a gondolatától is undorodott.

- Nos, mondjunk kétszáz koronát havonként, - szólt Hokula és lopva fürkészte Rosty arcát, hogy beéri-e ennyivel. - Igaz, hogy nem sok, de legalább bizonyos. És igérem, hogy rendesen fizetünk. Sőt ha esetleg némi előlegre volna szüksége...

- Tessék, kérem. Hanem, ha szabad kérnem: szíveskedjék nyugtát irni róla.

- Oh, nem! - rázta a fejét Hokula vigyorogva. - Ön kap legtöbbet... Tehát mikor kapok öntől valamit?

- Ah, ez igazán derék!... De már megyek is, mert nagyon kell sietnem. A viszontlátásra, uram, és köszönöm.

- Uzsorás! - mondta magában Rosty, mikor egyedül maradt. - Gyalázatosan meglop és kizsákmányol.

De ez a tudat nem kedvetlenítette el. A jövendő küzdelem lelkesítő mámora az agyába szállt és lázasan készült az első támadásra. Elolvasta a reggeli lapokat, hogy tisztába jöjjön a dolgával. Hármat kivéve, - s ezek voltak a legkevésbbé elterjedtek, - valamennyi a sakter ellen irt. És hogyan irt!... Mindegyik vezércikk az igazságnak gyalázatos és rendszeres meghamisítása volt, melyben a legképtelenebb föltevéseket megdönthetetlen dogmaként hirdették s a hazugságot a legvakmerőbb cinizmussal mondták igazságnak. Az igazság védelmezőit pedig elnevezték judásoknak, zsidóktól megvásárolt becstelen kalandoroknak, politikai iparlovagoknak, akiket mind be kellene csukni, hogy az emberiséget teljesen félre ne vezethessék. Rosty nagyokat ütött öklével az asztalra, míg a lapokat olvasta, mert ez az alávalóság lelke mélyéig fölháborította; de aztán fékezte indulatait, meggyőzte szenvedélyét s mikor lecsillapodott, megirta első vezércikkét, melyben a józan és rideg logika fegyvereivel halomra döntötte a hazugságok és hitvány rágalmak kártyaházát...

Csöngettek. Rosty fölkelt és kinyitott... Fejérváry volt... A két iró összeölelkezett.

- Ez csak a váratlan öröm! - kiáltott föl Rosty boldogan. - Hol járt, hová tűnt el ily sokáig?... Már három éve is van, hogy a hírét se hallottam!

- Úgy van: épen annyi, - bólintott Fejérváry. - Itt hagytam a hazámat, mert már nem adott kenyeret. Elmentem új hazát keresni, megjártam Afrikát és Amerikát, de hiába!... Mint oly sok bujdosó magyar, én is meggyőződtem a "Szózat" szavainak az igazságáról: - "A nagy világon e kivül nincs a mi számunkra hely!"... A magyar nem született kozmopolitának: akármily jó dolga van is külföldön, mindíg haza vágyik...

Nyugodtan, szinte közömbösen beszélt, mintha semmi se lenne már a földön, ami izgatná, vagy fölrázhatná unott apáthiájából. Arcát elégette a déli nap heve, a vonásai marconábbak lettek, csak a tekintete mintha szomorúbb, bánatosabb lett volna, bár időnként még föl-fölvillant benne az a rejtélyes tűz, mely az egykori, szenvedélyes polemikusra emlékeztetett.

- Az nem fontos, - felelte Fejérváry vállat vonva. - A boldogság félénkké és hitványnyá tesz, ép ugy, mint a vagyon. Aki boldogtalan és koldus, annak nincs mit vesztenie s ez teszi erőssé. Hisz már a költő is megirta, - tette hozzá szomoruan elmosolyodva, - már a költő is megirta, hogy:

- Lehet, de még nem tudom. Addig, ameddig ennek a sakternek az ügye dülőre nem jut, minden esetre itthon maradok.

- Csak egybe, - felelte Fejérváry. - Az "Előre" teljes függetlenséget és szabad vélemény-nyilvánítást biztosított és...

- Ah, hisz én is abba az újságba dolgozom! - örvendezett Rosty. - Tehát mégis csak összekerültünk.

- Tudom, - bólintott Fejérváry. - Az a Hokula éppen most járt önnél. Én küldtem ide... Oh, sohse köszönje! Voltaképpen nem szívességet tettem, hanem ártottam önnek. Mert az igazságot nem lehet büntetlenül szolgálni; s ön is megfizeti egykor a mostani könnyelműségét.

- Mit bánom én! - felelte Rosty vállat vonva. - A fő az, hogy győzzön az igazság.

- Havonta kétszáz koronát, hetenként két cikkért. S azt mondta, hogy csak nekem fizet annyit.

- Hazudott, - felelte Fejérváry megvetően, - mert nekem ugyanannyit fizet. Különben meglop mindkettőnket. Vannak munkatársai, akik ezer koronát kapnak havonta és csak ollóznak. A lapnak tömérdek pénze van, de ez a Hokula számít a meggyőződés önzetlenségére és velünk töreti a harcot. Ha nem lesz ránk szüksége, kilök bennünket az utcára, s akkor minden ajtó zárva lesz előttünk, mert időközben az egész világgal összeveszünk.

- Ki tudná megmondani? - tünődött Fejérváry szinte magában. - Amit hallottam róla, nem nagyon biztató. Az apja pénztáros, vagy könyvelő volt valahol és meglopta a gazdáját; rabviselt ember, még most is él. A fiáról még furcsább dolgokat beszélnek. Vannak, akik ismerték, mikor a Városligetben a Csicsóné nótáját árulta és torka szakadtából ordított egész nap néhány garasért. Aztán levélbélyegekkel kereskedett, elcsavargott valahová Genovába és állítólag nagy üzlete is volt, de megszökött onnan.

- Van felesége - felelte Fejérváry. - Ehhez is furcsán jutott: úgy beszélik, hogy megszöktette. A leány csinos volt és nagyon művelt, azt hiszem, gymnáziumot is végzett; ez a Hokula, aki valóságos analfabéta, mert még a helyesirást se tudja, elbolondította a leány fejét, aki a szülei akarata ellenére szökött meg vele. Hogy mit talált ezen a csupaszképű, sunyi, irástudatlan szélhámoson, igazán nem értem; de hát a női szeszély kitanulhatatlan... Annyi bizonyos, hogy engem érdekel a dolog, mert a legközelebbi regényemet róla akarom irni.

- Csak akarok irni, - felelte Fejérváry, - ha elegendő adatom lesz erről a kapzsi suhancról. Az lesz a cime: "Hokula, a bélyegkirály"... De most menjünk sétálni. Útközben is beszélgethetünk s önnek is jó lesz, ha egy kicsit a szabad levegőre megyünk.

Rosty felvette a kabátját s lementek az utcára. A város szinte forrni látszott: bármerre mentek, mindenütt élénken vitatkozó, hevesen gesztikuláló csoportokat láttak; a sakter ügye, a rituális vérvád pörújítása izgatta a kedélyeket mindenütt s még a legcsöndesebb utcákon is meglátszott, hogy valami erős szenvedély megzavarta a társadalom egyensúlyát.

- Nézzen körül: - mondta Fejérváry megállva, - ezek mind ellenünk vannak. Lehetetlen, hogy győzzünk; el fogják tiporni az igazságot s vele együtt minket is.

- S az még semmi, hogy legyőznek, - folytatta Fejérváry, - de alighanem éhen is elpusztulunk, mert minden hajót fölégettünk magunk mögött, ezek a zsidók pedig nem fognak törődni velünk, mihelyt nem szorulnak rá a tollunkra.

- Hát aztán? - mondta Rosty megvetően. - Én úgy se várok tőlük se hálát, se egyebet. Hisz nem is értük harcolok, hanem az igazságért, s ha elbukom is, hát becsülettel bukom. De miért kellene buknunk? Hisz a jog, törvény és igazság - ahogy egy szószátyár miniszterelnök szokta mondani, - velünk van.

- Mit használ ez, ha ellenünk van a közvélemény? Ennek a szerencsétlen sakternek az a bűne, hogy zsidó, s a tömeg szemében a kapzsiság, csalás és kizsákmányolás szimbóluma. Az egész zsidó fajt gyűlölik és üldözik benne; azt a zsidót, aki a mások bőrére gazdagodik meg, csak harácsol, de nem dolgozik és mégse lehet elbánni vele, mert a törvények, a társadalmi rend s a jogszokások mind felbátorítják arra, hogy csak folytassa a palástolt uzsorát, csalást és kizsákmányolást. Ez a mai kor felette igen kedvez az ilyen törekvéseknek s egyúttal kiöli a magyar nemzet őserényeit, amelyekre semmi szükség sincsen többé. Ez a nemzet híres verekedő, bátor katona volt mindig, amellett szerette a kényelmet, könnyelmű, tékozló volt, tudott lelkesedni, fényes ábrándokat szőni s meghalni, ha kellett, a hazáért, az ábrándjaiért: de az üzlethez, az iparhoz és kereskedelemhez oly kevéssé értett, mint amily kitűnően tudott mulatni és áldomásokat csapni... Hogyan is szállhatna szembe a zsidókkal, akiknek üzleti érzéke, mindenből hasznot húzó kapzsisága, szívtelensége már évszázadok óta közmondásos!... Így aztán a régi nemesi családok lassanként mind elszegényednek, kipusztulnak, míg a zsidók egy része roppant vagyont halmozott össze s fényűzésével akárhány történelmi nevezetességű családon is túltesz. Ez a gyűlölködés, az összetűzés oka.

- Hát igaz, hogy a zsidóknak megvannak a hibáik, - felelte Rosty - s értem is, hogy nem szeretjük őket. Hiszen természetes, hogy a gyöngébbek gyűlölik az erőseket, mivel az élet harcában alul maradnak. De az, hogy a zsidók élelmesebbek és lassan-lassan a nyakunkra nőnek, még nem ok arra, hogy a tömlöcben hagyjuk szenvedni az ártatlanokat, még ha százszor zsidók is!

- Ej, nem az ártatlanul elítélt sakterről van itt szó, - mondta Fejérváry vállat vonva. - Ez csak ürügy. A késhegyre menő küzdelem a mult és a jövendő között folyik; vagy, ha jobban tetszik: a haladás és a reakció mérik össze a fegyvert, - a klerikálizmus ütközik a liberálizmussal.

- Nos, kiváló tárcairó barátom: mi a véleményed erről az ügyről? - kérdezte Rosty.

- Ah, ne is beszélj róla! - kesergett Porgesz. - Utálatos dolog ez! Úgy megtölti az újságokat, hogy alig van hely egy-egy tárcának. A számból veszi ki a kenyeret ez a sakter: semmi egyébről nem lehet irni... Nekem különben sincs véleményem róla, ha csak az nem, hogy az egész dolognak semmi köze az irodalomhoz s a valódi iróknak törődniök se szabadna vele.

- Mi a manó? - fakadt ki Rosty gúnyosan. - Nem szégyenled ezt a cinizmust?... Menj, menj az útadon, barátom: őszintén sajnállak az elvtelen gyávaságodért.

- No, majd két év mulva meglátjuk, barátom, - felelte Porgesz epésen, - hogy kettőnk közül ki a szánandóbb: én-e, az elvtelen gyávaságommal, vagy te, a bátor szókimondásoddal!

- Micsoda hitvány népség! - csóválta a fejét Fejérváry megvetően. - De nézd, itt jön Weisz, a szociáldemokrata demagóg. Hátha megkérdeznők az ő véleményét is?

- Mi a véleménye az eseményekről? - kérdezte Fejérváry bevezetés nélkül.

A jótorkú demagóg rántott egyet a vállán s aztán megvetéssel, kicsinylően mondta:

- De kérem, - heveskedett Rosty: - valóban nem értem, hogy ön összeférhetőnek tartja...

- Ugyan hagyj békét! - vágott közbe Fejérváry s karonfogva elhurcolta Rostyt. - Most jönnek a községi választások és Weisz is jelölt; fél tehát, hogy kompromittálja magát, ha nyilatkozik. Irtózatos ez az alávalóság, mely a siker érdekében semmiféle eszköztől se riad vissza!... Ha győzünk, valamennyien hozzánk csatlakoznak s mind esküdözni fognak, hogy már elejétől kezdve hittek a szegény sakter ártatlanságában. Sőt a győzelem termését is ők gyűjtik be... Mert ez a társadalom rendje: a győztesnek mindig van pártja, a legyőzöttnek soha!

- Várjon csak, - szólt Rosty - hadd kérdezem meg ezt a jeles humoristát, aki szembe jön velünk. Neki talán lesz véleménye az ügyről.

- Kedves uram: ön szellemes ember, nevetve ostorozza a botlásokat, tévedéseket s bizonyára megvan a véleménye a sakter-ügyről is... Nos, vágja ki bátran, hadd kacagjunk egy nagyot.

- Olyat kíván tőlem, amit valóban nem tehetek meg, - felelte Berkes savanyúan. - Tudja, ez nagyon komoly ügy, s akármit mondanék is, bizonyos, hogy nem vennék komolyan. Az én hivatásom az, hogy mulattassam a közönséget: a "sakter-ügy" pedig a törvényszék meg a prókátorok dolga.

- Annyi bizonyos, hogy az újságirók kitérnek vagy meglapulnak! - mondta Rosty megvetően. - De talán igazuk van. Minek is küzdenének az igazságért, kockáztatva egész életük szolgaiságának és gyáva megalkuvásának a gyümölcsét!

Leültek a New-York kávéházban teázni. Egész csomó iró és művész volt már ott és élénken vitatkozott. Tölgyes, aki egyedül ült, mihelyt meglátta őket, azonnal odament hozzájuk s mind a két kezét odanyújtva, köszöntötte Rostyt.

- Ez már derék, hogy látlak! - mondta. - Tudom, hogy mily égbekiáltó igazságtalanság történt veled s már régóta kereslek, hogy szívemből gratuláljak a bátorságodhoz. Most már magam is azt hiszem, hogy az a szegény sakter ártatlan. Hidd el, sok álmatlan éjszakát okozott nekem ez a boldogtalan, s valahányszor rágondolok, hogy ártatlanul szenved a fegyházban, mindig összeborzadok s elszorul a szívem...

Fejérváry gúnyosan elmosolyodott, belenyúlt a zsebébe, kivett egy összehajtogatott ívet s kibontva, odatette Tölgyes elé.

- Nem lenne szíves, kedves kolléga, - mondta hidegen - aláirni ezt a felhívást.

Tölgyes elvette az ívet. Kérvény volt a képviselőházhoz, melyben az aláirók felháborodva követelték a törvényhozástól a "sakter" perének az újrafölvételét...

Tölgyes nagyon elkomolyodott, összeráncolta a homlokát, idegesen pödörgette a bajuszát, kétszer-háromszor is elolvasta a kérvényt s végre letette az asztalra.

- Nos, hát én aláirom! - kiáltott valaki a hátuk mögött szinte dörgő hangon. - Hé, pincér! Hozzon tintát és tollat...

Felkapta az ívet az asztalról, gyorsan végig futott rajta, leült, neki feküdt és drámai mozdulattal alákanyarította a nevét:

Harmadnap aztán a következő "Nyilatkozat" jelent meg a klerikális "Magyar Állam" hasábjain:

"A gyalázatos eszközökkel dolgozó zsidó-sajtó tegnap valami kérvényt közölt, melyet állítólag közéletünk és irodalmunk, művészetünk több kitűnősége is aláirt. Hogy mily "hitelesek" ezek az aláirások, bizonyítja az, hogy Jenei Iván úr, a Nemzeti Színház tagja, az állítólagos aláirók egyike, megjelent ma reggel szerkesztőségünkben, s kijelentette, hogy a neve csak tévedésből kerülhetett a "sakter" védelmezőinek a lajstromába, mivel ő teljesen megbízik az esküdtszék és a bíróság ítéletének az igazságos voltában, s következésképpen eszébe se jutott, hogy a zsidó perének az újrafölvételét követelje."

Rosty és Fejérváry, miután a teát megitták, siettek az Előre szerkesztőségébe. Mihelyt beléptek, Rosty arca azonnal elkomorodott: az egyik asztalnál megpillantotta Bolgárt, aki éppen irt.

- Dehogy nincs! Csak két nyeregben ül, és ide is, oda is dolgozik. Van egy pár ilyen szemérmetlen, meggyőződés nélkül való újságiró, akinek a neve és irása egy napon jelenik meg a zsidó és klerikális lapokban. Ezek két jászolból esznek, s ha kérdőre vonják őket, avval vágják ki magukat, hogy az egyik lap jogtalanul nyomtatja ki a nevüket.

- Ah, már rég vártam önt! - kezdte Barkóczy, mihelyt meglátta Rostyt. - Örülök, hogy mellénk állt ön is. Itt a helye köztünk: Isten hozta barátom.

E pillanatban fenyegető üvöltés hangzott fel az utcáról s az egyik ablak csörömpölve tört darabokra:

- Ez semmi! - szólt Barkóczy megvetően, - a félre vezetett csőcselék a bolondját járja és nem is tér észre egyhamar. De mindegy! Az igazságnak mégis előbb-utóbb győznie kell... Bátorság, barátaim! Úgy hányódunk-vetődünk az élet tengerén, mint a viharverte hajós a zúgó oceánon. De van célunk: látjuk az igazság világító tornyát a messze távolban s rajtunk áll, ha el nem csüggedünk, hogy biztos révbe érjünk. S ki csüggedne köztünk, ha tudja, hogy erőfeszítése és bátorsága árán jobb sorsot biztosít... nem magának, hanem a társadalomnak, amelyhez tartozik? A mi erőnk az igazság, amelyet követelünk: és győznünk kell, mert a gonoszság és csalárdság diadala mulandó. És ha mi talán elbuknánk is: támadnak boszulóink s az utánunk jövők diadalra viszik az igazság zászlaját...

Ez a Barkóczy daliás, ötvenes férfi volt. Két cikluson át képviselte az ország egyik legexponáltabb nemzetiségi kerületét és elsőrendű szónok, kiváló közjogász volt. Ha felszólalt, olyan ünnepnapja volt a Háznak, amelyet vörös betükkel róttak fel a képviselőházi naplóban s a karzatok mindig zsúfolásig megteltek. A szavai gyujtottak, egy-egy találó ötlete szálló ige lett s a falvak és tanyák népe épp úgy ismerte a nevét, mint a főváros és egyéb nagy városok polgársága. De, mivel ellenzéki volt s a kormány félt tőle, az utolsó ciklus általános választásain megbuktatták.

- A magyar parlament elvesztette egyik díszét, majdnem legelső szónokát és közjogászát, - irták róla a lapok: - de az irodalom kitűnő tagot, igazi őstehetséget talált benne!...

Valóban, ez volt Barkóczy: őstehetség. Kibukván a parlamentből, beszegődött újságirónak s a letört politikus - akiről azt hitte a kormány, hogy örökre megszabadult tőle és elbánt vele - talpra állt, mint újságiró s még félelmetesebb ellenfele lett a kormánynak. A vezércikkeit izgatottan várták, olvasták, magyarázták, - s még azok is, akiknek más véleményük volt, elismerték, hogy a polémiának hatalmasabb, elegánsabb mestere soha se irt még magyar nyelven...

Mind kimentek. Rosty, mivel Fejérvárynak még dolga volt a kefelevonatok kijavításával, egyedül ment le a kávéházba, mely a szerkesztőséggel szemben volt. Alig ült ott négy-öt percig, midőn egyszerre csak meglátta Kohárit, aki gyorsan keresztülsietett a kávéházon s bement az egyik különszobába.

Nemsokára megkapta rá a feleletet, mert néhány perc mulva meg Hokula jött be ugyanazon az ajtón s egyenesen abba a különszobába ment, amelyben Kohári már várta.

És eltalálta. Kohári azért hivatta Hokulát, hogy felajánltassa vele a Híradót a szindikátusnak. De Hokula nem esett a feje lágyára. Jól tudta, hogy ha közel ereszti a szindikátushoz Kohárit, ez a kapzsi róka úgy kimarja őt onnan, mintha soha ott se lett volna s ezért egyszerűen letagadta, hogy van szindikátus.

- Persze, hogy nincs, - erősítette Hokula komolyan, - Bár volna, hogy megzsarolhatnám!

- Ez igazán különös, - csóválta a fejét Kohári hitetlenül. - Akkor a Híradó kénytelen lesz támadni önöket, hogy el ne veszítse előfizetőinek a háromnegyed részét.

- Sajnálom, de nem tehetek róla, - felelte Hokula szárazon. - A támadást azonban mi se fogjuk szó nélkül tűrni.

- De azért egymást nem bántjuk, mi? - kérdezte Kohári ravaszul hunyorgatva.

Nem tudván, hogyan ölje el az időt, elhatározta, hogy elmegy a Népszínházba: úgy se volt még ott, amióta Pogány Kálmánt kilökték az igazgatói székből.

A földszintre váltott jegyet, de az első felvonás alatt meglehetősen unatkozott: valami régi operettet adtak s azt is rosszul. Mikor a függönyt leeresztették, fölkelt és szétnézett, hogy nem lát-e ismerőst?... Egyszerre, amint az első emeleti páholyokon végigtekintett, összerezzent... az egyikben megpillantotta Máriássynét.

Ah, hogy megváltozott a négy év alatt, mióta nem látta! Nem az a szomorú, ábrándos szemű, szenvedő, fiatal asszony volt, aki régen! az arca vidám, mosolygó volt, a szemeiből mintha a boldogság tüze ragyogott volna s az alakja is teltebb, formásabb volt, mint akkor... Honnan és miért ez a változás?... Mi tette boldoggá s micsoda, vagy kicsoda feledtette vele azt a sok szenvedést, amely négy év előtt megkeserítette a napjait?...

Rosty az egész előadás alatt lázban volt s alig várta, hogy az utolsó felvonásnak is vége legyen. Akkor kiszaladt az előcsarnokba s megállt az emeleti páholyok lejáratánál... A tömeg tolakodva hömpölygött kifelé s lassanként megüresedett az előcsarnok... Végre fent, a lépcső fordulójánál, megjelent a Máriássyné alakja is. Karon fogva, beszélgetve jött lefelé a nagybátyjával, Kardos professzorral és Rosty kissé félrehúzódott, hogy ne álljon éppen az útjukba, de azért mégis észrevegyék... Most értek le a lépcsőn és mentek el mellette...

- Ah, barátom! - szólt örvendő meglepetéssel Kardos és megállt. - Hol bújdosik, hogy ezer esztendő óta nem láttam?

Máriássynén meglátszott, hogy kellemetlen neki ez a találkozás. Pár pillanatig némán álltak ott mind a hárman, mintha mindegyiküknek tömérdek mondani valójuk lett volna, s egyik se találna rá szavakat. Végre is Máriássyné törte meg a bántó csöndet és közömbösen, szinte únottan mondta:

- Évek multak el, amióta nem láttuk egymást... S nem is hallottam hírt ön felől, bár a regényeit szorgalmasan olvasgattam. Gratulálok a sikereihez, illetőleg a regényeihez... Mindannyi jeles, érdekes munka.

- Oh, az én regényeim! - mosolygott Rosty keserűen. - Köszönöm a dícséretet, asszonyom... de sikereim nem voltak.

- Nem csoda, - felelte Máriássyné hirtelen, - negyedfél évig vidéken laktam.

- S ott is ment férjhez másodszor, - magyarázta Kardos Rostynak. - Most már Szentgyörgyiné...

- Csak pár hete vagyunk Pesten. Nagyon örültem, hogy visszajöttünk, de most bánni kezdem, mert ez a vad zürzavar és felfordulás megrontja minden örömömet...

Rosty nem felelt. Kínzó féltékenység gyötörte a szívét, mialatt arra gondolt, hogy mily édesek voltak a csókok, miket ennek az asszonynak az ajkai adtak: - ezek az ajkak, amelyek most oly közömbösen és únottan beszélnek mindenféle érdektelen hiábavalóságot...

- Kedves Rosty, - mondta most Kardos, - reméljük, hogy nemsokára meglátogat bennünket. Szentgyörgyi, a hugom férje, igen derék ember, egészen úgy gondolkozik, mint ön s nagyon fog örülni, ha megismerheti. Egy házban lakunk; s mivel ezekben a nehéz időkben a jó barát valódi kincs: mielőbb várjuk az ön látogatását...

Rosty szerette volna, hogy Margit is hívja, de a fiatal asszony nem szólt semmit, csak hidegen bólintva köszönt. Aztán kocsiba ült a nagybátyjával és elhajttattak.

Utánuk nézett s a szíve megtelt lemondó szomorúsággal. Nagyon boldogtalan volt s úgy tetszett neki, hogy az is lesz teljes életében. A fantáziája és az ábrándjai meghamisították az élet képét s oly vágyakat, reményeket keltvén benne, amelyek sohasem teljesülhettek, örökös elégedetlenségre, szenvedő sóvárgásra kárhoztatták. Túlérzékenysége a fájdalmak és csalódások örökös forrása volt. Szíve, lelke minden erejével, érzésével vágyott a szerelemre, a boldogságra, a dicsőségre: - de se az egyiket, se a másikat nem nyerhette meg, és pedig nem a hibái, hanem az erényei miatt. Ha tudott volna hízelkedni, fondorkodni, alattomoskodni és színlelni, bizonyára fölébe kerekedett volna hitvány és tehetségtelen vetélytársainak; ha vakmerőbb, erőszakosabb és bujább természetű lett volna, bizonyára visszaélhetett volna a Máriássyné gyöngeségével.

- Úgy van, - mondta magában keserűen: - hízelkednem, ostromolnom kellett volna ahelyett, hogy őszinte nyiltsággal és tisztelettel imádtam... Nem tisztelet és hódolat, hanem brutális erőszak ejti meg a nőket!

Dühös ordítás rázta fel szomorú ábrándozásából. A körút felől tombolva hömpölygött a fanatikus tömeg a Kerepesi-út felé, melyet zúgó áradatként öntött el. Rosty gyorsan fölsietett a Népszínház följárójára s az egyik oszlop mögé húzódva nézte az őrjöngő csőcseléket. Féktelen harag és boszúvágy támadt szívében e gyáva és hitvány nép ellen, amely annyira élhetetlen és ostoba, hogy néhány ravasz, lelkiismeretlen bújtogató birkanyájként terelheti oda, ahová neki tetszik. Gyűlölte ezt a népet, hogy nem látja, nem érzi, hogy örökké a más érdekeit szolgálja, mások eszének a vontató kötelén jár, mások szívével szeret, gyűlöl, s elvakult fanatizmusában nem látja, hogy rászedik, kifosztják, kiforgatják a jogaiból, mindenéből, - még az emberi méltóságából is!

Dühös káromkodások, rémes szitkok özöne tört ki a sok száz ember torkából és heves dulakodás támadt, melyet a lovas rendőrök robbantottak szét, belenyargalva a kavargó tömegbe. Az asszonyok, utcagyerekek sikoltozva menekültek, a férfiak morogva, átkozódva tágultak a lovak patái elől, de ötven-hatvan lépéssel odább ismét összeverődtek s megint felzúgott a dühös ordítás:

Ugyanekkor, közvetlenül Rosty előtt, négy rendőr megkötözve taszigálta a legközelebbi rendőrállomás felé Fejérváryt, aki egyre kiabálta:

- Igaza van, megérdemlem a pirongatást, - mondta Rosty Szentgyörgyinének, aki anyai hangon leckéztette. - Igaza van: gyakran ok és cél nélkül voltam vakmerő, holott talán az lett volna a férfias bátorság, ha ágaskodás, hetvenkedés nélkül tűröm az életet, ahogy minden bajával rám nehezedik. Most azonban már vége, nem segíthetek rajta s érzem, hogy elhibáztam az életemet. Azt hittem, hogy derék, nemes lelkű és igazságszerető vagyok, pedig talán csak meggondolatlan, indulatos és kötekedő voltam.

Lassan, szomorúan beszélt, avval a lemondó keserűséggel mit az oly szerelem fakaszt, amelytől már semmit se reménylünk, sőt már be se merjük vallani. Szentgyörgyiné, amíg hallgatott, fölpiszkálta a tüzet a kandallóban és mosolygott. Épp az imént pirongatta meg Rostyt, hogy nagyon is szilaj, heves és kíméletlen a támadásaiban.

- Nem való ez, - mondta a fejét csóválva. - Azt fogják hinni, hogy a boszú kiabál önből, s önre is ráfogják, amit Fejérváryra, hogy a gyűlölete a talentuma...

Rosty nem felelt. Amióta Szentgyörgyiné ismét megtelepedett a fővárosban, gyakrabban meglátogatta, sokszor ebédre is ott maradt, mert érezte, hogy szívesen látják. Szentgyörgyi nagyon megszerette; becsülte az őszinte meggyőződését, puritán jellemét, kiváló tehetségét s azt a páratlan szerénységet, amely, kivált az irókban, a legritkább erény. Még jobban megszilárdította barátságukat, hogy mind a ketten meg voltak győződve a szerencsétlen sakter ártatlanságáról, s ezt a meggyőződésüket a leghevesebben védelmezték is; már pedig két férfit semmi se köthet jobban össze, mint a kölcsönös becsülés meg az erős meggyőződés közössége.

Ezen az estén Szentgyörgyi nem volt otthon. A kis szalónban csak ketten ültek: Rosty és Margit; s a fiatal ember lopva sóvárgó szomorúsággal vizsgálta egykori ideálját, aki már erősen közeledett a negyven felé s itt-ott őszülni is kezdett. Nem volt szép, sőt már fiatal se volt, de szelid szemeiben még mindíg ott ragyogott az ábrándos szenvedélyek villogó tüze és lassú, megfontolt hanglejtése nem birta palástolni azt a fiatalos erőt és tüzet, mely minden mozdulatában, tekintetében nyilatkozott.

- Higyje el, - mondta komolyan, - hogy önmaga az oka minden csalódásának. Akkora talentummal, oly nagy szorgalommal és nemes ambicióval, mint az öné, bárki más fényes sikereket aratott volna az irodalomban. Ön ellenben oda jutott, hogy még a mindennapi kenyerét is alig birja megkeresni a tollával. S mind ez azért, mert szembe akart és szembe mert szállani az egész világgal, pusztán csak a tulajdon erejére támaszkodva... Ne vágjon közbe; tudom, mit akar mondani, s elismerem, hogy szép és nemes föladat az igazságért küzdeni: de csak annak, akinek az anyagi függetlenség föltétlen és korlátlan szabadságot biztosít a meggyőződése nyilvánítására. Lássa, az ön többi kollégái mind szövetségre léptek; két-három irói kör is van, s az együvé tartozók némi szolidaritással védik a közülük valót; csak ön áll egyedül, segítség, barátok nélkül, nem számíthatva senkire a tulajdon erején kívül, amely pedig, akármekkora is, nem lehet elegendő arra, hogy a többieken mind diadalmaskodjék...

Csönd lett. Margit fürkészve, kérdőleg nézett Rostyra, de a fiatalember egészen másra gondolt. Csak nézte, egyre nézte Margit arcát, s az járt az eszében, hogy ez a nő szebb és kívánatosabb ma, mint akkor volt, mikor legelőször látta.

- És akkor ő is szeretett engem, - gondolta magában; s ennek a visszaemlékezésnek a fájdalmas keserűsége úgy fojtogatta a torkát, hogy nem birt szólni.

- Leginkább nyugtalanít pedig az, - folytatta Margit, - hogy ön mindíg ily lázas és ideges. Félek, hogy ez majd megőrli még az erejét is.

- Ah, - sóhajtott Rosty halkan: - csak önön mult, hogy nem lettem más, mint aki vagyok!

- Úgy van, önön: csakis önön, Margit. Az ön szerelme megmenthetett, kormányozhatott volna. Ön volt az a nő, akit vezetőmnek, múzsámnak rendelt a sors. Szerettük egymást... Bocsássa meg, hogy a multra emlékeztetem... Oly időben ismerkedtünk meg, amikor ön nem volt boldog: én boldoggá akartam tenni, nőül akartam venni... Miért ellenkezett?... Miért hagyott el, miért hagyott itt ebben a gyalázatos fővárosban, mikor tudta, hogy vezető nélkül eltévedek az erkölcsi fertőnek ebben az utálatos útvesztőjében?

Margit meghökkent és zavartan hallgatott pár pillanatig, de csakhamar elnyomta ideges zavarát és nagy nyugalommal felelt:

- Nem tehettem másként, barátom: én már nagyon öreg voltam önhöz. Nézzen ide: mennyi az ősz hajam; ön pedig még egészen fiatal. Ez a házasság őrültség lett volna, amit sohase bocsátottunk volna meg egymásnak.

- Kérem, ne mondjon ilyeneket, - felelte Margit elpirulva, - mert arra kényszerít, hogy többé ne fogadjam a látogatását.

- Bocsásson meg, - dadogta Rosty zavartan, de mély fájdalommal - önkénytelenül tört ki belőlem ez a vallomás.

Mielőtt Margit felelhetett volna, nyílt az ajtó és Szentgyörgyi jött be rajta.

- Féltem, hogy már nem találom itt, - mondta Rostynak - s valóban örülök, hogy még kezet foghatunk.

Körülbelül ötven éves, jól megtermett, szelid természetű férfi volt, csupa jóság és becsületesség, tipusa a derék polgárnak, aki nem fél senkitől, nem hizeleg senkinek, mert legfőbb urával, a lelkiismeretével mindig rendben van a szénája.

- Két cikkét olvastam a héten, - mondta Rostynak - s bár nem volt alattuk a neve, mégis azonnal ráismertem, hogy ön irta. Mert csak ön tud irni a meggyőződésnek ekkora erejével, az igazságnak és logikának ily hatalmas arzenáljával.

- De szép bukás lesz, - mosolygott Szentgyörgyi; - aztán én nem is hiszem, hogy elbukunk, mert az igazság előbb-utóbb mégis csak diadalmaskodik.

- Lehet, de csak a mi holttesteinken, - mondta Rosty csüggedten; - lehet, hogy csak az igazság diadalmaskodik, az a boldogtalan sakter pedig elpusztult a börtönben...

Tovább beszélgettek erről a rettenetes esetről, mely hónapok, sőt évek óta izgatta az egész ország közvéleményét. Margit szótlanul ült a kandalló előtt s valami hímzéssel babrált, de azért a beszélgetésre is figyelt. Rosty pedig, amint hol Margitra, hol Szentgyörgyire nézett, lelke mélyéig elröstelte magát és keserűen bánta, hogy az imént megvallotta szerelmét Margitnak. Nem Margit miatt, nem; hanem Szentgyörgyi miatt, hogy ezt a tetőtől talpig becsületes embert, aki barátjaként szereti és becsüli, a háta mögött meg akarta rabolni legdrágább kincsétől, a felesége szerelmétől. S mégis szörnyű gondolat villant át az agyán, mikor Szentgyörgyi valamivel később így szólt:

- Ah, mily boldog ön, hogy még fiatal s oly lázasan tud dolgozni, mint ahogy teszi! Az én egészségem már fölmondta a szolgálatot. Erősnek látszom, de nem vagyok az...

Rosty összerezzent. Rajta kapta magát, hogy szeretné, ha Szentgyörgyi meghalna. S bármily fölháborodással tiltakozott is a lelkiismerete e szörnyű gondolat ellen, sehogyse bírt tőle szabadulni, még akkor se, mikor már elment Szentgyörgyiéktől s kint bolyongott a sötét éjszaka csöndjében. Iszonyodott önmagától, azoktól a sötét, bűnös ösztönöktől, melyeket a Természet mindnyájunk lelkébe beolt s a heves harc, mit a jobb érzések vívtak lelkében a szilaj, önző indulatokkal, annyira elgyöngítette, hogy szinte roskadozva, tántorogva járt-kelt az utcán.

Éjfél is elmult, mire a lelki háborgása valamelyest csillapodott. Mivel megszokta az éjszakázást, még nem ment haza, hanem elballagott a New-York kávéházba, ahol az Előre munkatársai rendesen találkoztak. Néha két-három óráig is ott üldögélt éjfél után, szenvedélyesen vitatkozva a napi eseményekről, de legkivált a sakter pörújításáról, mely mindennél hatalmasabban izgatta mindnyájukat.

Ilyenkor a szilajság úgy elragadta néha, hogy valósággal megrészegedett a tulajdon logikája erejétől és mikor fölkelt az asztaltól, úgy szédült a feje, mintha hirtelen nagy pohár erős bort hajtott volna föl. De ez csak addig tartott, amíg haza ért. Otthon, a nyomorúságos hónapos szobában, azonnal kijózanodott és oly gyilkos csüggedés szállta meg, hogy erőtlenül az asztalra borult és sírt, mint a gyerek... Aztán gyorsan levetkőzött és aludt reggeli tíz óráig. De oly fáradtan, életúntan ébredt föl, hogy föl se akart kelni az ágyból. Ha végre mégis fölkelt, szökött hazulról, vagy ha rossz idő volt, leült az iróasztalához, erőszakkal is rákényszerítette magát az irásra s ímmel-ámmal dolgozott "legújabb" regényén. De nem sokáig győzte; annyira megutálta már a mesterségét, hogy rendesen undorral dobta el a tollát, mert kiábrándult és nem hitt már a tehetség, az erős akarat, a szorgalom és kitartás diadalában.

A sok kudarc megfosztotta önbizalmától. Eleinte, a reklám hiányában, a közönség nemtörődömségében, ellenségei áskálódásában kereste kudarcainak az okát, de lassankint kezdte hitét veszteni a tehetségében, ideges lett, minden kicsiség szertelenül izgatta, az itélete ingadozó lett, annyira, hogy már az újságok reklám-kritikái is hatással voltak rá s oly irókat is kezdett tehetségeseknek tartani, akikről azelőtt szuverén megvetéssel beszélt.

Ez a meghasonlás önmagával arra vitte, hogy minden alkalmat megragadott a semmittevésre. Azokon a cikkeken kivül, melyekkel az újságjának tartozott, semmit se irt már, mert meg volt győződve, hogy úgy is hiába dolgozik. Gyűlölt mindent és mindenkit, legkivált önmagát s legjobban szeretett volna megszökni a fővárosból, el valahová a hegyek közé, ahol nincsenek emberek, újságirók, ahol lecsillapulhattak volna háborgó idegei...

De hol vegye a pénzt? Az "Előre" leszállította a fizetéseket, avval az ürügygyel, hogy elfogyott az alap. Ez ugyan nem volt igaz, de mégse tehettek róla, mert Hokulán kivül senki se tudta, hogy kik azok, akik az újságot pénzelik. Azt beszélték, hogy a szindikátus roppant sok pénzt gyűjtött össze, de az intéző-bizottság maga tömi vele a zsebét. Hokula ennek az intéző-bizottságnak volt a "Strohmann"-ja és osztozott velük. Nyugtákat hamisított nagy összegekről, amelyeket senkinek se fizettek ki, az intéző-bizottság pedig rendben találta és elismerte ezeket a nyugtákat, melyeknek az értékét azután fölosztották egymás közt. Az "Előre" munkatársainak a fizetését is négyszer-ötször annyinak vették föl, mint amennyit a szegény újságirók kaptak s ezen a többleten is osztozott a Hokula bandája.

Különben maga az újság is már rég nem jövedelmezett. Mivel Hokula a többi lapok "informálására" szánt összegeket is mind elsikkasztotta, az egész sajtó páratlan egyértelműséggel és gyűlöletes makacssággal támadta napról-napra a szegény sakter védelmezőit. Természetes, hogy ez a roppant és állandó erkölcsi nyomás lassanként teljesen kizökkentette a közvéleményt a józan ítélet és higgadtság kerékvágásából s a folyton ingerelt, uszított közönség túlnyomó többsége komolyan hinni kezdett a vérvádban, meg abban, hogy a zsidók valóban keresztény szűzleány vérével dagasztják a húsvéti kalácsukat.

A közvéleménynek ezt a változását sajnosan nyögte az "Előre". Legelőször a trafikok küldözgették vissza a lapot, mert nem merték árulni, nehogy elveszítsék fanatikus vevőiket. Aztán kidobták a kávéházakból is, mert a vendégek nem merték kézbe venni, mivel akadtak olyan szilaj zsidógyűlölők is, akik kitépték az olvasó kezéből és nyilvános botrányokat rögtönöztek. Sok előfizetője azért maradt el, mert restelte a cselédje, a házmestere, a szomszédjai előtt, hogy olyan lapot olvas, amelyről széltében azt beszélték, hogy a zsidók nyomatják a közönség félrevezetésére, az igazság meghamisítására.

Pedig az igazság diadalmasan haladt előre az útján. A sakter ügyvédje, Eőry, a lángész bámulatos találékonyságával gyűjtötte és csoportosította a mentő-körülményeket, illetőleg mind ama bizonyítékokat, melyek a képtelen vád tarthatatlanságát bizonyították. A világosság egyre nőtt a sötét, rejtélyes bűnesetben; kiderült, hogy a meggyilkoltnak vélt leány a vízbe esett, belefult és el is temették: - de a nyakán semmi sebhely nem volt, tehát vérét se vehették a zsidók.

Azonban, minél több bizonyítékot halmozott össze Eőry, annál több hazugságot gyártottak a népbolondító fanatikusok is. A vallási türelmetlenség, a faji gyűlölet hihetetlen szilajsággal dúlta az országot a "liberális"-nak csúfolt XX. század derekán. A gyalázatos, analfabéta sajtó valósággal lázította a csőcseléket a zsidók ellen s a hazugságnak és rágalomnak oly gyilkos fegyvereivel dolgozott, hogy a jobb érzésűek megdöbbenve álltak félre s megfélemlítve a botrányoktól, nem mertek szót emelni az igazság mellett. Az embertelen erőszak ököljoga sohase tiporta le nagyobb cinizmussal, arcátlanabb kajánsággal az igazságot, mint ekkor; a legképtelenebb előítéletek, a vak fanatizmus, a hivatalos hatalom tudatlansága és brutalitása sohasem játszottak gyászosabb szerepet, mint ebben a késhegyre menő küzdelemben, melyet a jövő ideálja, a fölvilágosodottság, vívott a mult bűneivel, a tudatlansággal.

De a hazugság és az alávalóság még sem diadalmaskodhatott. A négy hétig tartó új végtárgyaláson, mely alatt a főváros ostromállapotban volt, fényesen kiderült a szerencsétlen sakter ártatlansága, akit, két társával egyetemben, azonnal szabadlábra is helyeztek. És csodálatos! a közvélemény, mintha belefáradt és kimerült volna a harmadfél évig tartó szörnyű villongásban, egyszerre elcsöndesedett és belenyugodott a bíróság ítéletébe. Azt lehetett volna mondani, hogy szinte várta, követelte ezt a fölmentő ítéletet, hogy egyszer s mindenkorra végét vesse a forrongó izgatottságnak, mely a nemzet erejét oly sokáig emésztette. A csőcselék ugyan tüntetett még egy-két napig, de ezek csak afféle reflextünetek voltak, aminők mindig követik a heves rázkódtatásokat.

- Hát mégis győztünk! - mondta Rosty boldogan Fejérvárynak, amint együtt mentek a szerkesztőség felé.

- Győztünk? - csóválta a fejét Fejérváry aggodalmasan: - nem; nem ez a helyes kifejezés. Az igazság győzött; mi azonban elbuktunk.

Rosty nem értette meg mindjárt a célzást, de csakhamar kijózanodott a győzelem mámorából. Mikor ugyanis oda értek ahhoz a házhoz, amelyben az "Előre" szerkesztősége volt, az egyik inas, aki a kapuban állt, megkérdezte tőlük:

- Ne fáradjanak, kérem, - mondta az inas. - Az "Előre" megszűnt; már holnap se jelenik meg. A szerkesztőségben nincs senki. Hokula bezárta a termeket, a kulcsokat leadta a házfelügyelőnek, ő maga pedig megugrott.

E pillanatban jött oda egyik kollégájuk: egy ama kevés zsidó újságiró közül, akik becsülettel és meggyőződésből teljesítették a kötelességüket. Ez már többet tudott. Elmondta, hogy Hokula visszaszökött Genovába, mert az itteni rendőrség többrendbeli bélyeghamisítás és csalás miatt le akarta tartóztatni; házkutatást is tartottak nála s lefoglaltak több klisét, amivel bélyegeket hamisított, illetőleg lebélyegezte a hamisítványait.

- Én már, - folytatta elkeseredve, - három nap óta tudtam, hogy az "Előre" meg fog szűnni s azóta folyton lótottam-futottam pénzért, hogy továbbra is biztosíthassam a lap megjelenését. Sorra jártam a dúsgazdag zsidó bankárokat és nagykereskedőket, de mind elutasítottak, s végre az egyik, akit legjobban zaklattam, ma reggel kétszáz koronát adott, amit a lipótvárosi kaszinóban gyűjtöttek.

- Szóval: kezünkbe vehetjük a koldusbotot, - mondta Fejérváry; - mert arról szó sem lehet, hogy akármelyik lap is közölje az irásunkat.

Délután egy óra volt s még egyikük se ebédelt. Kifordították a zsebeiket, de mindössze csak másfél koronát találtak; ez még egynek is kevés volt. Elváltak tehát, hogy "pénzt szerezzenek."

Rosty nem tudta, merre forduljon. Barátai nem voltak s mintha a balsors üldözte volna, két nappal előbb jutott csődbe egy másik újság is, amelybe szintén irt néha. Valami százötven koronát kellett volna kapnia ottan is, de persze, semmit sem kapott.

Az nap ebéd és vacsora nélkül feküdt le, mert már az a korcsmáros se hitelezett neki, ahol rendesen ebédelni szokott. Másnap elhatározta, hogy meglátogatja Porgeszt, aki gyerekkori barátja volt. Fájt ugyan neki, hogy Porgesznek igaza volt, mikor utolsó találkozásukkor azt mondta, hogy egy év mulva majd megválik, ki volt kettőjük közt az okosabb: de a gyomor mindennél nagyobb úr s legelsőbb is a büszkeséget töri meg.

Porgesz nagyon sokat keresett. A lapok egyre-másra hozták a tárcáit, - persze, ő csak a nevét irta alájuk, - a regényeit, s hogy Isten fölvitte a dolgát, a Nagy János-utcába ment lakni, ahol egy emeletes háznak az egész utcai földszintjét ő bérelte.

Rosty habozva, szégyenkezve csöngetett az ajtón. Az inas kihívóan, szinte arcátlanul nézett végig a kopott látogatón s nagyon meglátszott rajta, hogy szeretné becsapni az ajtót az orra előtt. De mégis bevezette Rostyt a szalonba, s elment, hogy bejelenti a gazdájának. Ezalatt Rosty körülnézett; csupa fényűzés, kényelem mindenfelé: süppedő perzsa szőnyegek, nehéz brokát függönyök, a székek drága bőrszékek, a falak tele képekkel, csupa olajfestmény, a legjobb hangzású nevek sziglájával.

- Ez ugyancsak sokra vitte! - sóhajtott Rosty magában. - Legalább húszezer koronát kereshet évente...

Belenézett a nagy álló tükörbe és szinte visszaijedt a tulajdon alakjától: - ő volna ez a kopott, kiéhezett alak?... Úgy elszégyelte magát, hogy el akart szökni, de már megkésett, mert Porgesz éppen bejött.

- Ah, te vagy: eladott lelkiismeret?! - mondta nevetve, - A napokban olvastam valahol, hogy ötvenezer korona végkielégítést kaptál... Nos, mennyi van még belőle?

- Ne tréfálj, kérlek, - bosszankodott Rosty; - hisz tudod, hogy ha pénzem volna, nem jönnék hozzád!

- Ah, barátom, - felelte Porgesz kelletlenül: - hát nem megjövendöltem? Miért nem is hallgattál rám... De most az a fő, hogy hogyan segíthetek rajtad. Nos, üljünk le, és beszélj...

Rosty elmondta, hogy mi történt s avval végezte, hogy 24 órája nem evett... Azt hitte, hogy bátran elmondhatja gyermekkori barátjának a szerencsétlenségeket, melyek érték, - de azért mégis kegyetlen fájdalom nyilallott a szívébe, mikor Porgesz, végighallgatván őt, benyúlt a zsebébe s egy huszkoronás aranyat adott neki:

- Újságregényt kellene irnod. Ma már csak ez jövedelmez. Ha akarod, most éppen tudnék adni munkát is. Tegnap szólított föl a Híradó, hogy irjak neki regényt...

Rosty érezte, hogy minden vére az agyába szökik s az arca vérpiros lesz. Durván akart felelni, de még idejében eszébe jutott, hogy tegnap reggel óta nem evett... Mire való ez az éretlen hiúság?... Első a gyomor. Megköszönte hát és elfogadta az ajánlatot.

- Itt a vázlat, - mondta Porgesz. - Ehhez tartsd magadat és lehetőleg nyújtsd a regényt. Holnapután délig ezer sor kell. Meg birod irni?

De ez a robotmunka visszariasztotta. Ezer sor két nap alatt! Mikor rendesen kétszázat se irt naponta!

- Másnak öt fillért fizetek soronként, - folytatta Porgesz; - neked azonban, mivel tudom, hogy jót irsz, kétszer annyit adok. Meg vagy elégedve?

Rosty bólintott. Minek is alkudott volna?! Örülhetett, hogy munkát kapott s bár tudta, hogy Porgesznek legalább 20-25 fillért fizetnek soronként, a nyomor és a sok csalódás annyira megtörte, hogy egy csöppet se háborodott föl azon, hogy a gyerekkori pajtása így kizsákmányolja.

Hazament s azonnal hozzáfogott a lelket ölő irodalmi favágáshoz. Késő éjfélig dolgozott, de a munkája lassan haladt, mert nem birta megtagadni önmagát és folyton csiszolta, javította, a mondatait. Így aztán, mikor a kitűzött napon délben beállított Porgeszhez, az ezer sor helyett csak hatszázat tudott neki adni.

Futólag elolvasta az első pár lapot s aztán kedvetlenül csóválta a fejét:

- Ez nem újságregény. Nagyon is irodalmi a formája, meg a nyelve. Aztán sok benne az analízis, a pszichologia is... Nem jól van, Gyula!... Hisz mondtam, hogy ereszd neki a tolladat és ne törődjél a nyelvezettel. Nem tudsz egyszerűbben, pongyolábban irni?

- Nem tudok, nem tudok, - dadogta Rosty csüggedten. - Mindúntalan megáll a kezemben a toll és érzem, hogy nem birok leszokni az irodalmi stilusról. Jobb, ha másnak adod ezt a munkát.

- Ahogy gondolod, - felelte Porgesz vállat vonva. - De azt, amit hoztál, azért megfizetem... Hatszáz sor... Húsz koronát már kaptál; nesze még negyven.

Megtörve, csüggedten tántorgott ki az utcára. Az járt az eszében, hogy faképnél hagyja az irodalmat és más foglalkozást keres; akármilyen állást vagy hivatalt: csak a mindennapi kenyerét biztosítsa.

De a nagy szenvedély nem egykönnyen bocsájtja el áldozatát. A munkának hatalma van a munkáson s a multban kifejtett erőfeszítések dolgozni kényszerítik annak az energiának az erejével, melyet a lelkében fölhalmoztak. A következő esztendőben Rosty ismét megirt és közreadott egy regényt.

Hogy hogyan és miből élt ez alatt az idő alatt, - talán ő maga sem tudta. Volt soros riporter, persze, névtelenül; irt zuglapokba, a nyilvánosság kizárásával megjelenő folyóiratokba, melyeket egyéni ambicióból tart fönn a kiadójuk s ahol rőfszámra mérik a cikkeket, - rőfjét egy koronáért. Megesett, még pedig gyakran, hogy napokig nem volt egy fillérje se s még gyakrabban csak kenyeret ebédelt s még ebből sem ehetett annyit, hogy jóllakhatott volna.

Mindegy: - a regénye megjelent s ez volt a fő. Sokat várt ettől a könyvétől, mert érezte, hogy a legjobb, amit irt. Az alakjai mind húsból és vérből való emberek voltak, romantika és szépítgetés nélkül; egész emberek, sok apró gyarlósággal, szenvedélylyel, tele ellentmondással, szeszélyes indulatokkal, ahogy napról-napra találkozunk velük a mindennapi élet prózai forgásában. Valóban, "egy darab élet" volt a regénye: egyszerű történet, érdekes fordulatok, előre kiszámított drámai hatások nélkül, - olyan történet, melyben a lélektani motivumok és az emberi szenvedélyek összeütközése szabta meg a kifejlődést. Éppen ezért ez a könyve még kevésbbé számíthatott sikerre, mint a többiek, mert csakis azoknak a filozófiai neveltségü elméknek tetszhetett, akiket nem a meseszövés bonyodalma, hanem a lélektani igazságok érdekelnek.

Elmult az első hét, elmult a második is s a Rosty könyvéről oly mélyen hallgatott a sajtó, mint a sír. Jön idő, amikor az irónak véglegesen megadják kollégái az "osztályzat"-ot és nincs hatalom, amely ezt a klasszifikációt megváltoztathatná. S akit az a szerencsétlenség ért, hogy a kollégái se nem félnek, se nem remélnek tőle semmit, annak örökre vége. Mindnyájan megvetik, senki sem törődik vele, mintha csak meghalt volna; s irná bár a világ legjobb regényeit, senki sem veszi észre a könyveit. Az ilyen irónak csak egy útja van még a boldogulásra, de erre nem engedi rálépni az önérzet: - az, hogy valami ismeretlen kezdőnek a nevét irassa a könyveire s osztozzék vele a jövedelemben.

Rosty kábultan, életúntan bolyongott az utcákon egész nap. Szomorú arcát lassanként hideggé, kifejezéstelenné tette az az erőltetett közömbösség és nyugalom, melyet a vonásaira erőltetett. Ha találkozott valamelyik kollégájával, nem panaszkodott, sőt szándékosan kerülte a legkisebb célzást is a könyvére és önmagára. Semmi se élt már az arcában, csak két nagy, fekete szeme, amelyekben végtelen fájdalom, a félreismert és legázolt nemes ambició szomorúsága tükröződött. Vége volt már minden ábrándjának, szertefoszlottak szép illuziói s a remény csak hálni járt már a lelkébe.

Körülbelül a harmadik héten könyve megjelenése után találkozott egy előkelő szépirodalmi hetilap kritikusával, akit csak a nevéről és látásból ismert. Félrenézett, hogy ne kelljen köszönnie, de a kritikus elébe került és szinte mély tisztelettel állította meg.

- Ne szökjék el, Rosty úr, - mondta nyájasan. - Gratulálni akarok az utolsó regényéhez, amelynél szebb és becsületesebb munkát nem olvastam magyarul az utolsó tíz esztendő alatt. Csodálom, hogy még eddig senki sem irt róla; nem tudom, hogy mi az oka, de nem is keresem. Én azonban igazságot szolgáltatok önnek és a "Heti Krónika" holnapi számában irok a könyvéről.

Többet nem tudott mondani, kicsordultak a könyei. Ha azt hozták volna hírül, hogy félmillió koronát nyert, nem örült volna annyira, mint most.

- Tudom, mindent tudok, - mondta a kritikus és erősen megszorította a Rosty kezét. - Éppen azért... csak bátorság, barátom. Az olyan talentumnak, mint az öné, előbb-utóbb diadalmaskodnia kell...

Rosty oda volt az örömtől és boldogságtól... Ah, végre hát mégis... Étlen-szomjan bolyongott egész délelőtt és lázasan várta a másnapot. A "Heti Krónika" minden szombaton délután négy órakor jelent meg.

Mindjárt ebéd után legyőzhetetlen erő hajszolta a felé a nyomda felé, ahol a "Heti Krónikát" nyomták. Megállt kint az utcán, az ólmos esőben s a nagy ablakon át lenézett a pincehelyiségbe, ahol gázláng mellett dolgoztak a nyomdászok. A lapot éppen tördelték. A metrompázs zsineggel méregette a cikket, szétkötözte a hosszú hasábokat s vizet csurgatván az ólombetűk légióira, hogy szét ne hulljanak, gondosan elosztotta, formákba rakta és megint erősen összekötötte a hasábokat.

Egyik forma a másik után készült el és Rosty szívdobogva találgatta, hogy melyiken lehet a kritika az ő könyvéről... Most deszkára tették az összekötözött hasábokat és beemelték a gépbe az első formát. A kékbluzos, szurtos gépmester beigazította és végig eresztette rajta a hengert, hogy lássa, jól fogja-e a szöveg a papirost. Aztán megindította a gépet, melynek egyik oldalán a berakó-leány egymás után tolta be a gépbe a nagy íveket, míg a másik oldalon a már kész íveket szedte rendbe a másik. És a gép dübörögve zúgott, a hengerek zuhogva szaladtak ide-oda s minden zuhogásra egy-egy kinyomott lapot emeltek föl és fektettek le ismét a hosszú, vékony acélléniák.

A törött ablakon át szinte fojtó meleg áradt föl a nyomdából az utcára és Rosty lázasan szívta be a papirosnak és nyomdafestéknek azt az erős, fojtó illatát, mely a vérbeli irónak minden illatszernél kedvesebb. A gép pedig egyre zúgott s mintha a tulajdon dübörgése még jobban hajtotta, ösztökélte volna, egyre szédítőbb sebességgel zakatolt. Majd, mintha belefáradt volna a roppant erőfeszítésbe, lihegve lassúdott meg a járása, akárcsak a futásban elfáradt lóé; - az első forma kész volt, - most jött a második.

Rosty behúzódott a szemközti ház kapuja alá, mert az eső nagyon szitált már és nem akart bőrig ázni. Már sötétedett, mire a "Heti Krónika" elkészült és nagy csomókba kötve kezdték széthordani. Rosty megállította az első kihordót és vett tőle egyet. A keze remegett, midőn kibontotta, a betűk táncoltak, összefolytak a szemei előtt... kereste az első, a második, a harmadik, az utolsó lapon, - a kritika nem volt sehol.

Kábultan, megtörve ténfergett az utcákon késő éjfélig s mikor haza vánszorgott, megtudta, hogy miért nem jelent meg könyvéről a kritika. A kritikus irta meg néhány sorban, hogy a kiadó "nem engedte meg a cikk közlését, mivel a Rosty kiadójának nem volt szerződése a "Heti Krónika" kiadójával."

Pár hétre rá, mikor már nagyon szorongatta a nyomor, elment a kiadójához, hogy hátha kaphatna néhány korona előleget.

- Ah, ez már igazán rossz tréfa! - förmedt rá a kiadó ingerülten: - még előleget mer kérni? Ugyan mire?... Ötven példány se kelt el a regényéből!...

Rosty megvárta, míg eláll a hóesés, hogy ismét nyakába vehesse a várost. Egész nap lótott-futott egyik szerkesztőségből a másikba, hogy eladhassa a novelláját. De senkinek se kellett, még soronként két fillérért sem. Már mindenütt ismerték és megúnták örökös zaklatásait; néha órák hosszáig kellett ácsorognia, míg a szerkesztővel beszélhetett s akkor is gyakran elküldték avval, hogy jőjjön máskor.

Félesztendő óta nyomorgott már így, napról-napra tengődve, éhesen és rongyosan. Aki ismerte, elfordult, ha látta és menekült előle, mert halvány, szenvedő arca valóban ijesztő is volt. A vidámság és az egészséges szín bizalmat, rokonszenvet keltenek s némely ember szerencséjének, sikereinek egyetlen oka a pirospozsgás arc és az örökös jó humor...

A hó egyre esett és Rosty nem mert előbújni a kapu alól, a hová menekült. Maga se tudta, hogy miért iszonyodott úgy a hótól; egész teste borzongott arra a gondolatra, hogy a hópelyhek az arcára, a nyakába hullanak... Ott maradt tehát a kapu alatt, várva, míg a hóesés eláll. De, amint a hó egyre sűrűbben kezdett hullani, hirtelen eszébe jutott, hogy az "Ellenőr" szerkesztősége itt van a szomszédban; odáig csak egy ugrás: miért ne próbálna szerencsét ott is?

Gyorsan elindult, a falhoz lapulva, hogy minél kevesebb hó érje s pár perc alatt ott volt a szerkesztőségben. Már ötre járt és a gázlángok égtek, de a szerkesztő még nem volt ott s az a néhány újságíró, aki már ott lézengett, dühös pillantásokkal mérte végig Rostyt:

- Talán az igazgató úrral is elvégezhetné a dolgát? - kérdezte az inas. - Tessék éppen itt jön...

A tömzsi, dölyfös zsidó, a kiadóhivatal főnöke erősen szidta az egyik riportert, mivel valami fontos hír kimaradt az újságból.

- Ha még egyszer ilyen mulasztáson érem, - rikácsolta, - bizonyos lehet, hogy elcsapatom.

A riporter, mint a rózsa a viharban, alázatosan lekonyította a fejét és hallgatott. Most egy tisztes öreg úr közeledett az igazgatóhoz és halkan, félénken beszélni kezdett. De a zsidó a sarkára állt, fölfujta magát, ágaskodott és durván letorkolta az öreget:

Rostynak elfacsarodott a szíve. Jól ismerte az öreget; valamikor ünnepelt iró volt, elsőrendű erő, az "Ellenőr" dísze és oszlopa: Kende Géza volt a neve... A durva támadásra nem is felelt, csak csüggedten kitámolygott a szobából.

- Hát ön mit akar? - fordult az igazgató Rostyhoz. - Ah, tárcát hozott: Jól van; csak hagyja itt...

Harmadnapra aztán más címmel, más nevekkel és kissé átfésülve megjelent a Rosty tárcája az "Ellenőr"-ben, - s a kiadóhivatal igazgatójának a veje irta alá.

Az utcára érve tétován állt meg Rosty. Hová menjen, mit csináljon?... Reggel óta egy falatot sem evett s a gyomra már erősen követelte a jogait. Az "Ellenőr" szerkesztősége a József-körúton volt s mivel a hóesés már elállt, sok ember járt kelt az élénk úton. Menekült hát innen, mert gyűlölte a tömeget s befordult az első mellékutcába. Ott mégse ölte, üldözte annyira a keserűség. A szegényebb városrészben nem érezte magát oly törpének, nyomorultnak és elhagyatottnak, mint a széles utcákon, a díszes palotasorok közt, a hol a pompa, kényelem lépten-nyomon nyilatkozott.

Céltalanul, szinte öntudatlanul bolyongott órákon át a girbegurba, rosszúl világított utcákon. Gyakran ment el sörházak, korcsmák előtt s ez ablakon benézve, látta a zsúfolt termeket, ahol ember ember hátán ült és evett, ivott. S ha nyilt az ajtó, kiáradt a meleg ételek ingerlő párája, amelynek illatát mohó vágygyal szívta be s egész teste megremegett az éhség állati ösztönére. Az egyik fogadóban megismert három újságirót, akik vígan poharaztak a bőséges vacsora után; sok piszkos dolgot tudott mindegyikről: de mind a három kezes igavonója volt a sajtónak s mivel a tollát s tudását hűségesen prostituálta mindenkor, bőven kijárt neki az abrak.

Egy pillanatra megállt valahol a Dohány-utcában egy pékbolt előtt s nem tudta levenni szemeit a kis asztalkára mutatónak kitett friss cipókról. Valami hatalmas ösztön arra sarkalta, hogy kapjon föl egy cipót, mintha az övé lenne s álljon vele odább... Már-már odalépett és nyult is utána, mikor hirtelen megfordult, mintha titkos erő kényszerítette volna rá s alig tíz lépésnyire a háta mögött egy rendőrt látott meg, aki gyanakodva tartotta szemmel. Most egyszerre eszére tért... Minek lopná el ezt a cipót, mikor úgyse engednék, hogy megegye?...

Megfordult és gyorsan ment lefelé, a körút felé. Az első utcasarkon valami toprongyos alak őgyelgett, aki esdve nyujtotta feléje a kezét és halkan, szégyenkezve könyörgött:

Rosty szeretett volna hangosan fölkacagni: - Ah, ez a nyomorult ugyan jóhoz fordul:... Micsoda iróniája a sorsnak!

A boldogtalan nem felelt. A szégyen kínja úgy fojtogatta a torkát, hogy csak nyögni tudott. De, amint fölnézett Rostyra, elaszott arcának halálos sápadtsága, mélyen beesett, gyilkos lázban égő szemei oly irtózatos nyomorról, annyi szenvedésről beszéltek, hogy Rosty önkéntelenül visszatántorodott.

Pár pillanatig némán, szinte kábultan néztek egymásra, annyira megrendítette ez a találkozás mindkettőjüket; aztán Rosty rekedten mondta:

- Nincs semmim... koldus vagyok. Esküszöm, hogy ma reggel óta egy falatot sem ettem... Ide nézzen!...

Csönd lett; majd, mintha mindegyiknek jobban fájt volna a másik szenvedése és nyomorusága, csaknem egyszerre zokogtak föl mind a ketten. Nem szégyelték a sírást, nem törődtek a bámész járókelőkkel, akik megálltak körülöttük és nézték a két rongyos, kiéhezett alakot. Nem szóltak, nem panaszkodtak: - hisz mit mondhattak volna egymásnak, amit mind a ketten nem tudtak, nem tapasztaltak! - Csak jól kisírták magukat, mert a szívük megkönnyebbült tőle. Aztán pedig összeölelkeztek és - ment mindegyik külön, a maga útján.

A Teréz-templom órája nyolc órát ütött és Rosty már oly gyönge volt az éhségtől, hogy alig birt járni. Lassan elvánszorgott az Andrássy-útig, s bár kemény hideg volt, mégis leült az egyik padra, mert a lábai már nem birták tovább. Fél óráig ülhetett ott s már minden tagja elgémberedett a nagy hidegben, mikor egyszerre csak eszébe jutott a mentő gondolat... Ha meglátogatná Szentgyörgyinét?...

Csak egy percig habozott, hogy talán illetlen ez a késői látogatás; de aztán hirtelen fölugrott és szinte futva igyekezett a körút felé. Az Oktogon-térhez érve, kissé meglassította a járását... Talán mégse illik, hogy fölmegy Szentgyörgyinéhez, aki alig két hónapja temette el a férjét?... De aztán megnyugtatta magát. Eszébe jutott, hogy a gyászos eset alkalmával Szentgyörgyinének nagyon jól esett az ő őszinte részvéte s mivel azóta egyszer sem volt még nála, elhitette magával, hogy szinte kötelessége ez a látogatás, amelyet idáig halogatni is nagy mulasztás volt már... Oh, mert a nyomor nagy szofista s az éhes ember logikája egészen más, mint a jóllakott emberé!

Végig nézett magán és elvörösödött szégyenében: ily rongyos és kopott még sohase volt.

Szentgyörgyiné éppen levelet irt a kis szalonban, mikor a szobaleány bejelentette Rostyt.

- Tudom, hogy hibás vagyok, - felelte Rosty és szintén mosolyogni igyekezett: - de bocsánatkéréssel jövök a mulasztásomat helyrehozni.

És, hogy Szentgyörgyiné ne lássa mindjárt, mennyire kopott és rongyos, kikereste a szalon leghomályosabb szögletét és ott ült le.

- Éppen vacsorázni akartam, - mondta Szentgyörgyiné, - későn szoktam vacsorázni, hogy rövidebb legyen az estém... Természetesen nem tagadja meg a kérésemet és velem vacsorál ön is?

- Kiszólok egy percre, - mondta Szentgyörgyiné, - hogy még egy teritéket tegyenek az asztalra.

Mikor visszajött, bocsánatot kért, hogy öt percig még várakoztatja. De Rosty már nem volt éhes; bágyasztó gyöngédség lankasztotta el idegeit s a kellemes meleg, mely a kandallóból feléje áradt, édes zsibbadásba ejtette fáradt tagjait. Néhány percig mindenféle közömbös dologról beszélgettek, s aztán a szobalány bejött jelenteni, hogy kész a vacsora.

Hideg sült, sonka, fölvágott, sajt meg sütemény volt az asztalon és Szentgyörgyiné pirulva mentegetődzött:

De ő maga nem igen evett, csak csipegetett ebből is, abból is s mikor Rosty észrevette ezt, zavartan mondta:

De Rosty már tudta: kitalálta, hogy Szentgyörgyiné már vacsorált s csak az ő kedvéért teríttetett újra... Két nehéz könycsepp, amelyet hasztalan erőlködött visszatartani, lassan szántotta végig szenvedő, beesett arcát. Aztán jöttek a többiek és némán hullottak a tányérjába, a kenyérre, a kezére... És, ámbár még éhes volt és jóformán még semmit sem evett, a fájdalom annyira összeszorította a torkát, hogy egyetlen falatot se bírt lenyelni többé.

- Szegény barátom, - mondta Szentgyörgyiné mély részvéttel: - lássa, hogy igazam volt, mikor féltettem önt az újságirástól! Ön nem való erre a mesterségre; sokkal egyenesebb a lelke, függetlenebb a természete.

Részvevő szeretettel nézett Rostyra, akinek könyei még sűrűbben omlottak ezekre a szavakra.

- Bocsásson meg, - dadogta végre zavartan. - Az ön részvéte hatott meg, éppen abban az órában, amikor minden és mindenki elhagyott... A könyeimet a hála érzése fakasztja.

Mind a ketten elhallgattak. Rosty a tulajdon, tönkre tett életére gondolt, a nemes erőfeszítések hiábavalóságán kesergett és csüggedten, összetörve siratta azt a boldogságot, amelyről akkor álmodott, amikor először találkozott Szentgyörgyinével a Pákozdi estélyén... Oh, mennyi minden történt azóta s milyen szörnyű mélység választotta el a jelent a multtól!... Ez a letört, agyon sanyargatott, éhségtől, nyomortól elgyötört férfi talán nem is az a nagyratörő, ideális ambiciókkal telt ifjú, aki tíz esztendővel ezelőtt nemes bátorsággal állt ki az arénára, hogy megharcolja az élet nehéz harcát?

- Gyula! - szólt most Szentgyörgyiné lágy, fátyolos hangon, melynek édes rezgése át meg átjárta a Rosty sajgó szívét.

Margit fölkelt és odaült melléje. A szemük összevillant s a tekintetük úgy kereste egymást, mint két tavaszi napsugár... Oh, mily sokat olvastak egymásnak ebből az egy tekintetéből! Többet, mint a mennyit a szavak, a lángoló szenvedély kitörő szóáradata mondhatott volna. Benne volt ebben az egy tekintetben a tiz hosszú esztendőnek minden vágya, reménye, gyönyörűsége s a lelkük mintha ölelkezett volna szomorú szemeik beszédes vallomásában...

És Rosty nem birt többet szólni. Nagy nyomorúságának az érzése úgy megülte a szívét-lelkét, hogy nem volt már ereje és bátorsága a boldogságért küzdeni. Fölkelt, megfogta Margit kezét és alázatosan megcsókolta. El se búcsúztak egymástól; - úgy is tudták, hogy ez volt az utolsó együttlétük.

Koháry csakugyan nem kerülhette el a sorsát: megütötte a guta. De előbb még jól felvitte dolgát az Isten; két cikluson át képviselő volt, bent ült számos banknak és részvénytársaságnak az igazgató-tanácsában s oly busás jövedelmei voltak, hogy már adósságokat sem csinálhatott, mert mindíg volt pénze... Lehet, hogy ez ölte meg.

Nagy pompával temették s aki valamire való tollforgató ember volt, mind kicsődült a temetésére. A koszorukkal telerakott halottaskocsi mögött ott tolongott az irodalmi világ színe-java; az arcokon erőltetett szomoruság, a szívekben unalom és bosszúság, mert csípős szél fújt és hideg volt... Miért is éppen decemberben kellett meghalnia?

Rosty is elment a temetésre: mint a megfékezett vadállat, közömbös megadással ment a többivel a temetőbe. Porgesz tanácsolta neki a megelőző este, hogy ne bújdosson, ne bujkáljon, hanem inkább mutogassa magát, hogy észrevegyék; - és Rosty szót fogadott neki, mert a nyomor úgy elernyesztette már az energiáját, hogy a leggyöngébb akarat is fölébe kerekedhetett az övének.

És elment, hogy fölújítsa a régi összeköttetéseket, ha lehet... Hátha visszafogadják a Híradóhoz?... Miért is ne tennék? Sok víz lefolyt már a Dunán, amióta oly hevesen támadta, korbácsolta kollégáit: s a sebek, amiket akkor hasított tollával a kollégái reputációján, bizonyára nyomtalanul behegedtek már... S aztán, hogy a gyávaságát leplezze, rádisputálta önmagára, hogy tartozik is evvel a végtisztességgel Kohárinak, aki megbecsülte őt és a talentumát, ameddig lehetett; - vagyis addig, amíg a Híradót és Kohárit nem bántotta.

De senki sem akart vele szóba állni. A köszöntését ugyan elfogadták, ha el nem kerülhették, de beszédbe nem ereszkedtek vele, vagy ha feleltek is neki, oly lenézően és kelletlenül tették, hogy másodszor már nem is merte megszólítani ugyanazt az embert. Csak az öreg Balogh Dénes szegődött hozzá, aki szomorú életének a filozófiájával traktálta és keseregve beszélt a jobb időkről, amikor az újságírás még tisztességes hivatás volt s nem hitvány mesterség, mint mostan... Mindezt százszor hallotta és jól tudta már Rosty, de nem törődött vele; a nyomorúsága annyira megtörte már, hogy egészen kiveszett lelkéből az önérzetes férfi független méltósága és fölháborodási képessége...

A sírhoz értek és a koporsót letették e Szent-Mihály-lovával. Mindenki levette a kalapját és csöndben várta az utolsó bucsuztatót. Ércesen, hajlékony modulációkkal csendült meg a Máriássy hangja:

... "Eljöttünk veled az utolsó határig, amelyen túl csak erényeid és jó tetteid követhetnek. Ha jóságos lelked itt lebeg még, halljad meg a hála és szeretet szavát, amelylyel barátaid köszöntenek. Siratni jöttünk téged, nem dícsérni: de bánatunknál is nagyobb a hála érzése, amelylyel adósaid vagyunk mi mind, akiket arra méltattál, hogy együtt dolgozzunk veled. Eszmék apostola, meggyőződésed önzetlen harcosa, - Isten veled! Hűséges barátunk, elnéző mentorunk, aki gyámolítottál, vezettél és oktattál mindnyájunkat: - ki van itt köztünk, akivel jót nem cselekedtél? Nyitott könyv az életed: olyan könyv, amelynek minden lapját egy-egy nemes tett ékesíti s minden lapján nyílik egy virág a polgárerények ama koszorújából, melylyel a hálás utókor emlékednek áldozik... Árnyéka az elköltözöttnek: csak elválunk itten, de nem búcsúzunk el tőled. Rosszul mondtam, hogy Isten veled, mert a lélek él: - ott fönt találkozunk!"...

Helyeslő zúgás hallatszott a végszavak után, legkivált azért, mert a beszéd rövid volt... "Ez a Máriássy nem esett a feje lágyára", - mondogatták jókedvűen az újságirók, amint oszladoztak a temetőből. Mindenki sietett haza s örűlt, hogy már túlesett a kellemetlen kötelességen. Rosty, akivel senki se törődött, csaknem legutoljára maradt és lassan, szinte csüggedten ment kifelé. Ünnepélyes, mély csend volt köröskörül, melyet csak az újságirók egyre távolodó zsongása zavart meg. Messze a háttérben, a monumentális síremlékek mögött az apró kövek és keresztek erdeje látszott, oly sűrűn és közel egymáshoz, mintha a nagy, gazdag és büszke város még a földet is sajnálta volna azoktól, akik segítették nagyra nőni, amíg éltek...

Rosty elfordította a szemeit és tekintete Máriássyra esett, aki pár lépésnyire állt tőle és barátságosan mosolygott rá... Nem, nem csalódott: a mosolygás neki szólt, sőt Máriássy egyenesen oda is lépett hozzá s a kezét nyujtotta neki:

- Jó napot, kedves Rosty! Valóban örülök, hogy találkozom önnel... Egyszer, régen, összekülönböztünk valami irodalmi kérdésben, amit nagyon sajnálok, mert én voltam a hibás. De azt hiszem, hogy ön már elfeledte és nem haragszik rám?...

Rosty, elálmélkodva ezen a vakmerőségen, nem tudott mit felelni; de a kezét nem nyujtotta oda. Erre Máriássy is visszahúzta a magáét s még egyre mosolyogva folytatta:

- Hát még neheztel? Nem veszem zokon, mert talán igaza van; ámbár őszintén sajnálom, ami köztünk történt. De reménylem, hogy mégis elfelejti és jó barátok leszünk, ha beszélgetünk egy kicsit.

Rosty nem tudta elgondolni, hogy mit akarhat tőle ez az ember. De mégis jól esett neki, hogy megszólította és barátságosan beszélget vele... Hátha csakugyan megbánta, amit ellene vétett és jóvá akarja tenni a hibáját?... Ezért, részint kíváncsiságból, részint gyöngeségből, részint fásult közömbösségből elindult avval az emberrel, aki plágiummal rágalmazta őt és boldogtalanná tette az egyetlen nőt, akit lelke mélyéből szeretett.

- Nos, barátom, - kezdte Máriássy, - beszéljen magáról: hogy megy a sorsa? Talán csak nem kedvetlenedett el, hogy nem ir többé?

- Ha valakinek, hát nekem ezer okom van rá, hogy elkedvetlenedjem, - felelte Rosty keserűen.

- Tudom, tudom, hogy nem volt szerencséje. De ön még fiatal és van talentuma... Oh, én őszintén beszélek! Kevés olyan könyvet olvastam, mint az ön legutolsó regénye s ha nem is volt meg az a sikere, amelyre méltán számíthatott, legyen nyugodt; ami késik, nem múlik. Csak ne csüggedjen, mert a csüggedés kész bukás. S ha én segítségére lehetek a sikere egyengetésében, kérem parancsoljon velem: úgyis elégtétellel tartozom azért, amit ön ellen vétettem.

Rosty nem felelt. Jól tudta, hogy Máriássy veszedelmes gazfickó, jellemtelen, cinikus gazember, akinek minden szavát, minden tettét az önzés sugalmazza: de őt már annyira megőrölték a szenvedések és nélkülözések, hogy semmivel se törődött immár... Azt gondolta, hogy mit árthat neki ez az ember?... S mikor ezt gondolta, mindjárt föltámadt benne az a másik gondolat is, hogy - mit használhat? S mivel erre a kérdésre sok, igen sok feleletet adhatott, lassan lassan fölengedett mogorvaságából és bizalmasabb, közlékenyebb lett.

- Megtisztel avval, hogy a vendégem lesz? - kérdezte Máriássy. - Már hat óra és éhes vagyok.

- Ha nem leszek terhére, - felelte Rosty s fölötte örült a meghívásnak, mert egy fillérje sem volt.

Valami harmadrangu korcsma volt a Kerepesi-úton s mivel Máriássynak derogált nyilvánosan vacsorázni az olyan toprongyos alakkal, aminő Rosty volt, külön szobába mentek. A vacsorát Máriássy rendelte; a fogások jók voltak s erős bort ittak hozzá, úgy hogy Rostynak szinte szédült is a feje: - mikor evett ő ilyen fölséges vacsorát utóljára?!... Kimondhatatlan jóleső érzés szállta meg egész valóját, mintha az ereiben csörgedező vér is forróbb lett volna s valóságos hála sarjadt szívében Máriássy iránt, aki ezt a nagyszerű vacsorát fizette neki!...

- Azon gondolkozom, - mondta Máriássy, mikor szivarra gyújtottak: - azon gondolkozom, hogy hogyan segíthetnék önön?... Ön persze irni szeretne?

- Minden esetre, - felelte Rosty. - Csak ehhez értek ugyan, de azért akármire vállalkozom, csakhogy mindennap jóllakhassam.

Máriássy ráncba szedte a homlokát, mintha mélyen tünődnék s aztán vontatva így szólt:

- Nos, talán megtaláltam a módját... Nekem több újsággal van szerződésem, amelyeknek mindnek nem felelhetek meg, mert kezdek belefáradni ebbe az ostoba mesterségbe. Azt gondoltam hát, hogy mással iratom a cikkeimet: s miért ne lehetne ön ez a más? Hetenként hat cikket kell irnia; lehetnek novellák, színházi és egyéb kritikák, társadalmi kérdések, stb., ami éppen aktuális, vagy önnek tetszik. Én minden cikkét húsz koronával fizetem, vagy mondjuk, ötszáz koronát adok havonként.

- Természetesen, mert hiszen az aláirást fizetik meg... Különben is, - tette hozzá szokott cinizmusával, - az én érdemem nagyobb, mint az öné; mert ön, ámbár igazi őstehetség, nem ment semmire: én pedig, noha semmi talentumom nincs, - mindent elértem, ami elérhető.

- Elfogadom, - mondta Rosty hirtelen, mert a Máriássy logikájának az ereje teljesen meggyőzte.

- Akkor mindjárt holnap hozzá is foghat... Oh, nem kell hogy nagyon megerőltesse magát: ha egyszer már megvan a név, akármit irhat az ember... Nincs szüksége talán előlegre? Ötven korona elég lesz egyelőre?

Ez a "kedves barátom" a kitörő hála nyilatkozása volt... Havonta ötszáz korona!... Hihetetlen kincs, egész vagyon az ő kétségbeejtő állapotában: - hogyne hálálkodott volna hát a megváltónak, Máriássynak, akit a Gondviselés küldött hozzá az utolsó órában?!

- Csak semmi hálálkodás, barátom, - tiltakozott Máriássy. - Az üzlet üzlet, s kölcsönösen használunk egymásnak. Csak teljes diszkréciót kérek.

Együtt mentek el a korcsmából, és karonfogva értek a körútra, mint két jóbarát, aki rég nem látta egymást és most nagyon örül a véletlen találkozásnak. Az Abbázia-kávéház előtt, a nagy villamos-ívlámpák fényében megálltak és Máriássy hívta Rostyt, hogy térjenek be egy feketére. De Rosty nem felelt; az arca elsápadt és karja, melyet a Máriássyéba öltött, reszketni kezdett.

Tíz lépésnyire, egyenesen velük szemközt jött Szentgyörgyiné az Andrássy-út felől, tetőtől talpig gyászban. Rosty kihúzta karját a Máriássyéból és kissé félrehúzódott tőle: - de már késő volt. Szentgyörgyiné mindent látott, mély megvetéssel mérte végig mindkettőjüket, s elfordítván a fejét, büszkén ment el mellettük, mintha sohase ismerte volna őket. De az a megvető tekintet úgy járta át Rosty szívét, mint a kés: ennek a tekintetnek a sugaránál meglátta, mily mélyen sülyedt a gyalázat és szégyen örvényébe, s egy pillanatig úgy rémlett neki, hogy soha életében nem volt oly nyomorult és boldogtalan, mint most.

- Önnek talán még mindig tetszik ez az öreg asszony? - kérdezte Máriássy gúnyos megvetéssel. - Vagy tartozik neki valamivel?

- Nem, semmivel... Csak nem birom elfeledni, hogy mindig jó és szíves volt hozzám.

- Hát aztán? Ez talán csak nem gátolhatja önt abban, hogy becsületes munkával megkeresse a kenyerét?... Nos, jőjjön, barátom, ne legyen gyerek!

Újra karonfogta Rostyt és bementek az Abbáziába, ahol a fekete mellett tovább beszélgettek. És lassanként, szinte észrevétlenül, ismét elaludt a Rosty lelkiismerete. Az a bizonyosság, hogy mától fogva mindennap jóllakhatik, elhallgattatta lelkifurdalásait s álomba ringatta nyugtalan önérzetét.

- Csak kitartás, barátom, - mondta Máriássy s leereszkedően veregette meg a Rosty vállát: - azt hiszem, hogy én még kitűnő újságírót faragok önből...