---

Tartalom

A fordító előszava

Gaudeamus igitur
Ach, du lieber Augustin
Ma come balli bene bimba
Kalinka moja
Trois jeunes tambours
Sur le pont d'Avignon
Los cuatro muleros
Greensleeves
What shall we do with the drunken sailor
Auld Lang Syne
My Bonnie
From Far Away
Hava Nagila
Hevenju shalom alechem
The House of the Rising Sun
Jingle Bells
There is a Tavern in the Town
Banks of the Ohio
Swing Low, Sweet Chariot
Were You There, When They Crucified My Lord?
Cielito lindo
La cucaracha
Szakura

Impresszum

---

Előszó

Ebben a könyvben ismeretlen ismerősökkel találkozik az olvasó. Olyan dalokkal, amelyek többségét valószínűleg maga is dalolta már, de amelyek közül alig egy-kettőnek volt eddig magyar szövege. Ki ne énekelte volna el életében legalább egyszer, halandzsázássá vált latinnal, a Gaudeamus igitur-t, és ki ne ismerné (ha a szövegben a címnél nem is jutott tovább) a Hava Nagilá-t?

Ismerősek tehát ezek a dalok és többnyire mégis ismeretlenek. Azt is sokszor énekeltük közülük, amelyikről azt sem tudtuk, honnét való, sőt azt sem: sláger-e vagy népdal? Mert nem minden népdal sláger, és nem minden sláger népdal. Némely népdal egyenesen költészet. Az ilyet többnyire költő írta, csak éppen többnyire nem tudjuk, kicsoda. Néhány dal története, mint ez majd az egyes dalokhoz fűzött jegyzeteimből látszik, pontosan mutatja, hogyan lesz egy népdalból költői mű és viszont. Pl. Robert Burns és az Auld Lang Syne esetében: Burns egy régi skót toposzból írta ezt a versét, amely aztán visszavedlett népdallá. A néprajztudomány és a kultúrtörténet persze már régóta ismeri a le- és felszálló kultúrjavak fogalmát. A Greensleeves vagy az Auld Lang Syne - akárcsak nálunk a Tavaszi szél - tipikusan ilyen le-fel szálló kultúrjav. És lent is, fent is kultúrjavítja az életünk minőségét.

Egyik legmeglepőbb tapasztalatom volt fordítás közben, hogy egyes dalokról, amelyek világslágerként jutottak el hozzánk (mint például a The House of the Rising Sun az Animals együttes földolgozásában a hatvanas években), kiderült, hogy népdalok és viszont: a népdalnak hitt Cielito lindo egy mexikói szerző műve. Egyes népdalok tehát egyetlen előadóhoz kötődő világszámokká, slágerekké, egyes slágerek pedig sokak által sokféleképpen énekelt dalokká, tulajdonképpen népdalokká váltak.

A telekommunkáció és az újkori népvándorlás (a turizmus) révén a dalok világában is bekövetkezett az információs robbanás, és kialakult egy olyan zenei közkincs, amely ma már a világirodalomhoz hasonlóan az egész emberiség közös szellemi öröksége. Ennek a zenei közkincsnek a kialakulása időben valamivel megelőzte annak az izének a megszületését, amit ma kereskedelmi okokból világzenének (world music) neveznek, és aminek definiálására, a hatvanas-hetvenes évek folk-, folk-beat és folk-jazz mozgalmától való elhatárolására jelen sorok szerzője például nem merne vállalkozni. Ugyanis még emlékszik Donovanra és Bob Dylanre, Joan Baezre és a meggyilkolt chilei Victor Jarára, a száműzetést választó Quilapayún együttesre, a Sebő-Halmos duóra és a Kolindára.

Az ebben a kötetben szereplő dalok tehát olyan népdalok, amelyek az őket megteremtő néptől mára már elszakadva, sajátos világpolgári életet élnek, de éppen ezen a módon hirdetik a születésük hátteréül szolgálkó különféle kultúrák különféle értékeit.

Amikor aztán ez ember egyetlen nyelvre fordít le ennyiféle dalt (kilenc nyelven beszélő tizennégy náció huszonnégy dalát), sajátos jelenségnek lesz tanúja. Különös módon kezdenek vibrálni a dalok. Egyrészt magyar szövegük - tartalmuk - megjelenítésével hirtelen éppenséggel idegenebbé válnak. Hiszen úgy megszoktuk őket eredeti nyelvükön (amelyet nem nagyon értettünk), és magyarul történő megszólalásuk olyan szokatlan, hogy mintha épp a fordítás hatására válna még angolabbá az angol, olaszabbá az olasz dal. Másrészt a fordító - nem tehetvén mást - ösztönösen is a magyar népdalok és a régi magyar költészet nyelvi kincsét, fordulatait, mondatfűzését alkalmazza e dalok magyarításakor, ennek következtében viszont némelyik dal idegenségében is úgy szólal meg, mint egy elfelejtett és most napvilágra került magyar népdal. Ekképpen aztán a világ népeinek kollektív emlékezetében megőrzött dal egyszerre a mi nemzeti emlékezetünk járataiban is otthonosan kezd mozogni. Végül pedig egyes dalok esetében (ilyen például a japán Szakura) a kényszerítő erejű zenei mondatszerkezet okán a fordító a magyar nyelv eszközeit kénytelen az idegen gondolkodásmód kifejezésére alkalmassá tenni, és akkor váratlanul az az érzése támad, hogy nem a japán dal vált magyarrá, hanem a magyar nyelven csillan át e távoli kultúra képekben alakot öltő lelke. És meglepett örömmel tapasztalja anyanyelve kimeríthetetlen gazdagságát és színes prozódiai lehetőségeit. Mivel: a változatosság gyönyörködtet - varietas delectat. És ebben a gazdag, változatos világban mégis annyi minden közös. Ez a közös szólal meg ezekben a dalokban is - most éppen magyarul.

Fábri Péter,
Budapest, 2002. szeptember 1.

---