HEINRICH MANN: DIANA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-548-3 (online)
MEK-22656

1876 juliusában tele volt az európai sajtó az ifju Violante D'Assy hercegnő bájosságának, merész tetteinek hirével. Ugy emlegették, mint »a magas arisztokráciához tartozó »rassz«-nőt, akinek gyönyörü fejecskéjében a legpikánsabb ötletek támadnak és akinek politikai kalandjai érdemesek arra, hogy a történelem örökitse meg, anélkül, hogy azért igen komolyan venné őket.

Nem is lett volna helyes, ha komolyan vették volna a kalandjait, mert eredményük nem volt úgysem. A nemzetközi felső tizezer egyik legbüszkébb tagja volt, mikor azt vette a fejébe, hogy szülőföldjét, Dalmáciát, forradalommal boritsa lángba. Csakhogy rosszul járt romantikus összeesküvésének vállalkozásával; majdnem, hogy kézrekeritették, meg kellett szöknie Dalmáciából; minderről az ujságok sokat irtak.

Az Assyak palotájában éjjel - az összeesküvők éjjele - ragyogó társaság gyült össze Zárában a Piazza della Colonnán. Most dől majd el minden; a vakmerő nő valamennyi hódolója, követője ott volt szeme előtt ebben az utolsó órában. Csupa olyan ember, aki magas polcra vágyik, hangadó akar lenni az ifju, uj, kikiáltandó királynő tanácsában - aztán húszéves tisztecskék, akik pályájukat, életüket adják oda szemének egy pillantásáért. San Bacco marchese is odasietett; a marchese öreg garibaldista volt, aki nélkül összeesküvés az öt világrészben nem eshetett meg. Ott van a hercegnő főfőmindenegyebe is, Rustschuk Christián báró; többször is kikeresztelkedett már; bárói rangja van.

Maga a hercegnő még késik; valamennyien őt keresik a szemükkel. Kettős sorfalat alkotnak az ajtaja előtt; elhallgatott az izgatott suttogás. Most megjelenik a hercegnő; éljen rivalgás van kitörőben, hanem ő - ingben áll ott és mosolyog. Tolakodás, mormogás; az emberek szeme karikára nyilik. A legvakmerőbb, legodaadóbb hivei nem akarnak erről tudomást venni, nem akarják meglátni: de ing az mégis, hálóing, lábig érő, igazi és dus angol csipkével van diszitve.

Hirtelen lecsuszik az inge is. Valamelyik úr ijedt, elháritó mozdulatot tesz a kezével; olyik hölgy elsikoltja magát. Kebléig hull most alá a könnyü kelme; a feszültség a tetőpontjára hág; ott áll a hercegnő báli-toillete-ben és mosolyog. Átlép az ingén, a mit valaki elszed alóla; beszélni kezd; nem történt semmi.

Levelet hoznak neki. Elolvassa, aztán eldobja és rátipor. Legbizalmasabb barátja Pavic, vagy másként Pavese, a szenvedélyes néptribun irja neki, hogy elveszett minden; azonnal való menekülés ajánlatos. Odalenn várja a hercegnőt a kikötőben.

A hercegnő visszavonul. A terembe sisakkal a fején tiszt lép be: »A király nevében!« Körülpillant; kérdésekkel ostromolják; mutatja az elfogató-parancsot. Vele szemben megint hálóingben, a hercegnő dugja ki fejét az ajtón. Az ezredes megijedt; tiszteleg. »Nem érzem jól magam, - mondja a hercegnő, - kicsit visszavonultam. Megengedi, hogy felöltözzem? Csak egy félórát?« Erre rögtön a palota valamennyi helyiségéből minden vendég a lépcsőházba tódul. Csipkefátyolos, sárga atlaszruhás hölgy odakinn hangos kacajba tör ki. Egész sereg ur fogja körül; minden lépésnél szorosan mellette maradnak. Kocsiba emelik. A mikor a lovak már vágtatnak, a nő odaszól még az ablakból a lihegő Rustschuknak: - »Isten áldja meg, házizsidóm!« - És lovai elvágtatnak.

Az Assy kastély, a hol a hercegnő felnőtt, puskalövésnyire van a parttól, kinn a tengeren. Két »scoglio« vagyis sziklafok fölött épült, amiket keskeny csatorna választ el. Olyan, mintha a sziklacsucsról nőtt volna. Épp oly szürke és csipkézett, mint az. Messzebbről nem lehetett látni, hol végződik a szikla, hol kezdődik a várkastély. De a komor sziklafalon mintha valami fehér lebegne: kicsi, fehér alak simul a négy torony közül a legszélsőbbhöz. A párkány csupa hegyes sziklából állt és a fal meg a mélység közt lévő keskeny ösvényen bájosan, biztosan mozog az alakocska. Ismerik a hajósok; maga a gyermek is ismer mindenkit; megismeri őket a viseletükről, a bárkájuk szinéről és vitorlájáról. Ott azt a turbános embert, ki a fekete szakállát simogatja és már távolból is feléje hajlong, már nyolc nap óta várja az ember: jön minden harmadik hónapban. A sajkája táncolt alatta; könnyü volt a terhe, csupa szivacsot vitt. Az a bőnadrágos, hegyes bojtossipkáju ember sárga vitorlával utazik, amin három folt van; amikor elhalad, barna felöltőjét a füléig huzza, mert azt hiszi, hogy a Mora odafenn az a fehér alak; Mora, a hires boszorkány, a ki a sziklaodukban tanyáz és a cipője emberi erekből van fonva. Az ördög repül ki belőle lepke képében; az emberek melléből kiharapja a szivet. Valamelyik komorna bizalmasan elmondta a babonás mesét Violante-nak is; a gyerek csodálkozva mosolygott, valahányszor olyan értelmetlen lénynyel találkozott, aki hitt ebben a dologban. A sirocco üvöltve szórta sokszor feléje a habokat; egészen a lábáig; és a gyerek bizonytalan képekben álmodott álmot ezer idegen sorsról, ezer kérdésen töprengett. Tarajló hullámok fátyola mögött, csöndesen, lassan vonult el előtte az álomkép.

Magános gyermeki lelkét sokszor uralkodói szeszély keritette hatalmába; a cimerterembe rendelte egész szolgaseregét. Elképzelhetetlenül hosszu terem volt ez; kopott kőkockákkal és fekete gerendatetőzettel. Ez a terem a szakadék fölött a két szirtfokot kötötte össze, amiken a kastély épült. Az ember a lába alatt érezte, mint hánykolódik odalenn a tenger, amely a ködös napvilágban acélszürkén, kilenc ablakból három oldalról vetette fényét a terembe. A negyedik oldalon müvésziesen szőtt kelmék boritják a falat. Ott recsegnek az ajtók a szélben; fölöttük ferdén, repedten csörömpölnek a cimerek; feketefehér mezőben félignyitott kapu előtt fehér griffmadár. Valamelyik az inasok közül a torkát köszörüli, aztán elnémulnak valamennyien: A csúcsos tetejü kandalló előtt a várnagy áll; pupos emberke, nagy kulcscsomóval zörög örökösen. Nála van a legfontosabb kulcs is, a kúté, a szökőkuté: ezt álmában se bocsátja el soha. Kis libaőrző fiucska vacog ott mellette a hatalmas Guy D'Assy ur faszobra előtt; ijedez a sovány arcán lévő barnásvörös folttól és a fekete sisakja alól kiszúró, acélos tekintetétől. Mint hatalmas torony ágaskodik a terem közepén az óriási szakács. A kulcsárnének szalagos fejkötője van és hegyes potroha; tőlük jobbra-balra szobaleányok, lakájok, konyhalányok, fejőcselédek, szolgák, mosónék és gondolások tarka egyvelege. Violante fölfogta hosszu selyemruhácskáját; fekete fürtein megcsendültek a felfüzött kis türkiszek. Erős, könnyed lépésekkel halad az ingadozó padlón, a vastag, dühöngő asszonycselédek és a gőgös lakájok sorfala előtt. Udvarának tiszteletteljes és groteszk figurái ezek; mind csak érte dolgozik, mind csak tőle retteg. Legyezőjével a szakács potrohára üt; dicséri a marcipánnal töltött barackjait. Megkérdi az egyik lakájt: mit csinál tulajdonképen, most sose látja. Valamelyik szolgálónak kegyesen megemliti: »Derék leány vagy«, - az azt se tudja, miért.

Csöndes volt a tenger: ilyenkor a hercegnő a partra vitette magát. Egy darab fenyveserdőt megkimélt a kastély a kivágástól, ezen át bokros, cserjés lankákhoz lehet jutni, amik kis tavat fognak körül. Platánok, jegenyefák koszorúzták a tavat, ritka szomoru fűzfák hajoltak beléje; a gyerek ugy járt-kelt a magas füben, bokor között, mintha sürü erdőben volna. Borókafenyő és eperfa nőtt ott tele csupa vörös, ragadós gyümölcscsel. A tó csöndes tükrére ráveti fényét egyik néptelen mező sárgája. Nedves mélyén elhal az ég sötétkékje. Szorosan a part mentén a zöld vizben zöld kövek sorakoznak egymás mellé; mint néma kastélyok, a miken ezüsthalak uszkálnak keresztül-kasul. Keskeny kőhidive kis, hosszú szigetre visz, azon van a fehér kertiház diszes rozettáival és sima pilléreivel, amik tarka márványból vannak. Karcsu oszlopocskái belül a házban repedeznek; por lepi el a rózsaszin kagylókat; porcellánkoszorui keretében mind elvakult már a nagy álló tükreinek fénye.

Valahonnan a sarokban megrecscsen valami. A rózsafából készült pásztorleány szobra állt ott. A gyerek nem ijedt meg; nyári deleken a vánkosokra hajtja a fejét s viszonozza a két derüs arckép mosolyát. Az egyik egy hölgy, akinek tejfehér a bőre és azon a lágy mélyedésen a válla és keble között, hervadt violaszinü szalagot visel; ugyanilyen van a hamvas szőke hajában is; sápadt szájacskája sarkára valami hamis fekete légy ült. Kacér, gyöngéd nyaka a selymes, rózsás gavallér felé fordul, a ki valamikor olyan nagyon szerethette ezt a hölgyet. A férfi rizsporos, csücsöritett ajka fölött sötétlő bajuszka. Violante sokat tud róla: ez Pierluigi D'Assy. Turinban, Varsóban, Bécsben és Nápolyban közvetitett szövetségeket, vagy uszitott egymásra udvarokat. Kegyes volt hozzá Lengyelország királynője is; öt schlachtizot, lengyel nemest szurtak le érte s magát a ktrálynőt is majdnem halálra sebezték. Ahová megérkezett, ott halomban csendült fel nyomában az arany. Ha végére járt az aranyesője, értette a módját, hogyan zuhogtasson ujat. Csupa csillámlás volt az élete, csupa intrika; párbajok, szerelmes asszonyok. A velencei köztársaságot szolgálta, mely dalmáciai képviselőjévé tette meg s ő ugy uralkodott aztán ezen az országon, mint a boldog Cytherén: uralkodott rózsakoszorusan, magasra emelt kehelylyel; karja a körül a tejfehér nyak körül. Tréfák között halt meg, udvariasan és elnézőn a mások büneivel szemben; a saját bünei miatt megbánásra nem volt hajlandó.

Sansone D'Assy is a köztársaság szolgálatában állott, tábornok volt. Franciaország királyának eladta Bergamo városát egy remekbeöntött ágyuért, mit két oroszlán diszitett. De visszahóditotta aztán a várost, mert meg akarta kapni az ágyu öntőjét is. Csakhogy sokba került neki ez az ostrom: a drágán fizetett, gazdag, szépen fölszerelt katonáiba. Haragjában aztán beolvasztotta az ágyut, felakasztatta az öntőjét. Sisakját arany Pallas Athéne diszitette, mellvértjéről borzasztó kiáltással ugrott elő egy Meduza-fej. Tele volt az élete története leégetett tarlókon felállitott biboros sátrakkal; meztelen fiuk fáklyásmeneteivel és vérrel telifröccsentett márványszobrokkal. Állva halt meg, golyóval az oldalában; Horácius versével az ajkán.

Guy D'Assy és Gautier D'Assy hercegek Normandiából indultak el a szent sir visszahóditására. Életük történetét átszövi a fölkoncolt emberi testek végtelen halma; turbános, eltorzitott fejek, sápadt asszonyok, amint könyörögve emelik fel kisdedeiket, fehér városok, amint borzadva tekintenek le vértől piros tengerekre. Lelkük derüs felhőkben lélekzett; vaslábuk pedig emberi beleken taposott. Buja szultánnők vonaglását látták és szorosan csukottszáju, szemérmes gyermekükre gondoltak, aki odahaza várta őket. Csupa csengő hercegi cimmel, hazafelé, anélkül, hogy egy garasuk is volna és kimerült tagokkal, az uton megtudták, hogy egy és ugyanaz a bájos gyermek az, akire mindketten gondoltak. Ezért gyilkolta meg Guy az öccsét, Gautiert. A tenger szirtjén épitette fel aztán a kastélyát s kalózként halt meg; görbekardos, hatalmas hadsereg üldözte, de elfogni nem tudta, mert égett a hajója.

Kísérteties fehérségben rémlik az idők legmélyéről a kis Violante felé valami félistennek az álarca: legrégibb ősének kőmaszkja: Björn Jernside (vagy Björnside). Észak felől jött. Az anyja erős italokkal valóságos medvét csinált belőle, aki erős volt, mint a vas. Björn Jernside az övéi részére Frankhonban országot hóditott meg, Spanyolország és Itália partvidékén pedig a keresztények és muzulmánok testébe pogány óriások emlékét égette, akik cselszövő és sorsnehézkezü hősök voltak. Björn a Liguri-tengerben horgonyt vetett valamelyik város előtt, mely erősnek tetszett előtte. Követeket menesztett a grófhoz, meg a püspökhöz azzal az üzenettel, hogy barátjuk akar lenni és meg akar keresztelkedni és azt óhajtja, hogy a dómban temessék el, mert most halálos betegen fekszik. Meg is keresztelték őt az együgyü keresztények. Embereinek gyászmenete odavitte a holttestét a kathedrálishoz. Ott Björn kiugrott a koporsóból; a menték alól kardok röppentek ki, vig mészárlás vette kezdetét a megdermedt keresztény báránysereg között. Hanem mire Björn urrá lett, nagy bánatára közölték vele, hogy nem Róma az, amit rabigába hajtott. Rómát akarta elfoglalni és az egész világ királyává akarta megkoronáztatni magát. Csalódásában aztán annyira lerombolta a szegény Luna várost, ahogyan Rómát rombolta volna le, ha megtalálja. Pedig sokáig kereste. És ugy halt meg, hogy nem tudta senki, hogyan, mikor; véletlen bosszu késétől, vagy talán valami templom meggyalázása közben, vagy amikor valamely majorságot fosztott ki. Talán ott halt meg az utszéli árokban, talán messze valahol, láthatatlanul emelkedett az ősök, az Assyak szent ükei felé.

Ugy járt-kelt ezen a földön valamennyi Assy, mint ez az öt. Valamennyi az összeférhetetlenség, az ábrándok, a gyilkosságok és forró, hirtelen szerelmek embere. Erős váraik Franciaországban, Itáliában épültek fel, meg Sziciliában és Dalmáciában. A gyöngék, a lágy és gyáva nép mindenütt megérezte nevető kegyetlenségüket s kemény, idegen megvetésüket. Ha ők kormányoztak, áldozatkész volt a nép, tiszteletteljes, gyöngéd és hálás. Meggondolatlan kalandorok voltak, mint a legszabadosabb közülük Pierluigi, büszkék és hatalomszomjasak, mint Sámson, a condottiere, vagy véres hallucinálók, mint Guy és Gautier, a keresztesvitézek; de valamennyien olyan szabadok és sebezhetetlenek voltak, mint a pogány Björn Jernside.

Az a sereg asszony, ember, kik egy évezred alatt az Assy nevet viselték, csak három utódot hagyott hátra; ezek: Assy herceg és ifjabb fivére, a gróf és ennek a leánykája, Violante. A gyerek nem tudott többet az apjáról, csak annyit, hogy kinn él valahol a nagyvilágban. Pazarló, tékozló volt a szegény gróf, vagyonának maradékát leányára való tekintet nélkül szórta széjjel. Megengedte, hogy Violante szintén részt vegyen pazarlásában, a magányos gyermeket hallatlan fényüzés közepett neveltette a hercegi házban, ezzel csillapitotta le a lelkiismeretét. Különben a bátyja, a nőtlen herceg családias érzéseire számitott.

Violante csak egyszer egy esztendőben látta az apját. Az anyját nem ismerte, de az apja mindig hozott uj anyát, minden alkalommal másikat. Az idők folyamán szőke meg barna mamák suhantak el a gyermek előtt, soványak meg nagyon kövérek, olyan mamák, akik két percig pillantottak rá a lorgnonjukon keresztül és mentek tovább; oly mamák is, akik eleinte majdnem félénkek voltak, az ottartózkodás végén pedig Violante játszótársaivá lettek.

A gyerek hozzászokott, hogy valami könnyü gunnyal kezelje a »mamákat«. Ugyan mért hozza őket az apja? Elgondolta:

Az elmult nyári mamának az volt a bogara, hogy mindenüvé szines üvegeket rakasson. A tenger ugy tetszett neki, ha rózsás, az ég, ha sárga.

S nyilegyenesre kinyujtózott; az előkelőségtől szinte akadozó pár lépést tett s nevetségesen ivelt ujakkal vitte a csipkezsebkendőjét a szájához.

Assy grófja kétrét hajlott a nevetéstől. Mulatott a lányával együtt a mamákon, de mindig csak az elmult évek mamáin, sohase a jelenlevőn. Sose mulasztotta el, hogy kikutassa, vajjon a kicsike meg van-e elégedve a szolgahadával.

- A legrosszabb az volna - jegyezte meg - ha valamelyik kevésbé lenne irántad tiszteletteljes. Azt sulyosan megbüntetném.

Az volt a szándéka, hogy a gyermekét a lehető legnagyobb tiszteletben nevelje a sajátmaga személykéje iránt; ez sikerült is neki. Violante még csak meg sem vetett senkit; eszébe se ötlött, hogy rajta kivül lehet a földön még egyéb emlitésreméltó ember. Melyik országé ő? Melyik népé? Milyen osztályé? Hol a családja? Hol a szeretet, szív, mely vele érez? Ezeknek a kérdéseknek egyikére se tudott volna felelni. Az volt a természetes meggyőződése, hogy ő egyetlen és hozzáférhetetlen a többi emberek számára, képtelen arra, hogy közeledjék feléjük. Odakinn, azt mondták, a törökök vertek tanyát. Meg azt is beszélik, hogy nincs több Assy már. Nem is érdemes a vaskorlát mögül kitekintenie, ott marad a kertben, gyermekagyában valami értelmes rezignáció uralkodik. Ami titokzatos, ami bujkál, azt közömbös iróniával fogadja, mint az ismeretlen eredetü mamákat, kiknek a származása és személye fölötte bizonytalan volt, igy gondolkodik arról is, akit nevelőnője »jó Istennek« nevez. Menekült német nő volt ez a nevelőnő, szivesebben szaladt el a házból valami csinos lakáj után, semhogy hosszu és unalmas bibliai történetekkel fárassza a tanitványát. Violante az öreg francia tanitót kereste fel, aki ott ült a toronyban sok könyve közepett. A ferneyi bölcs hálósipkáját viselte és burnótfoltos tarka hálóköntöst; és Violante világnézetének alapjául az »Essai sur les Moeurs«-t tette meg.

Isteni kétségkivül a keresztény hit, hiszen mindama dőreségek ellenére is, mik zsonganak benne: annyian hittek benne, ez volt a kereszténység apológiája a monsieur Henry tanitása szerint. Fontos kérdésekről, mint például a feltámadásról csak közvetett uton nyilatkozott, ravasz alattomossággal beszélt.

- A szentlélek - mondta - hogy elkerülje a fölösleges szavakat, néha leereszkedik a néphez, hogy előitéleteit jóvá hagyja. Maga a Megváltó tanitja, hogy a magnak a földben el kell romolnia, hogy megérjen és szent Pál irja a korinthusbelieknek: Ti tudatlanok, hát nem tudjátok-e, hogy el kell pusztulnia a magnak, hogy életre keljen megint? Ma már jól tudják, hogy a mag a földben sem el nem rothad, sem el nem pusztul, ha elpusztulna, biztosan nem kelne ujra életre...

Szünetet tartott monsieur Henry ezek után a szavak után, összeharapta a száját és élesen nézte a tanitványát.

- De akkor még - tette hozzá tárgyilagos nyugalommal - ilyen tévedésben éltek az emberek.

- A nép azt mondja. Ezt a téves véleményt hangoztatják az ugynevezett népdalok is, amik együgyü tákolmányok és müvészet sincs bennük... Tudni akarja, hogy ki tette tönkre az országot? Az ostobaság, a babona és a lustaság, az emberi haladás kérlelhetetlen ellenségei, a szellemi élet törökjei.

- De hiszen mikor Pierluigi D'Assy lett Dalmácia velencei »proveditor«-ja, kormányzója, akkor biztosan máskép álltak a dolgok. És aztán maga a velencei köztársaság? hát az hová lett? Ki semmisitette meg?

- Ugyancsak fölösleges dolgot müveltek... Különben ön velük volt akkor monsieur Henry?

- Ne is higyje. Mindabból, amit önnek mondanak, csak a felét higyje el. És azt is csak fenntartással.

A világon folyó események e szerint a módszer szerint alakultak ki Violante elméjében.

Minden ismeret abban a pillanatban, mikor közölték vele, már kérdésessé is vált előtte. Egész természetesnek találta, hogy a tényeknek ne higyjen, egyedül az álmokban hitt. Ha a szép kék napok után az álmok kertjébe tévedt, mint arany lovag, jött vele a nap. Delfinen ült a lovag; a delfin egyik hullámról a másikra vitte. A kislánnyal együtt ért partot, ott aztán Violante játszott a lovaggal. Fogócskát játszottak. A lovag eperfára kapaszkodott fel; a lépései mind sárga nyomot hagytak maguk után. Aztán pásztorrá változott: Daphnis lett belőle. A lányka maga Chloé. Ibolyákból font koszorut és megkoszoruzta vele a lovagot. A lovag meztelen volt. Versenyt furulyázott a piniákkal, mik a szélben csilingeltek. S a lányka énekelt: olyan édesen csengőn, mint a csalogány. Együtt fürödtek meg a patakban - nárciszok és margitvirágok közt csobogott a patak. Megcsókolták a virágokat, mint a méhek, mik a meleg füben zümmögtek. Látták, mint ugrálnak fent a mezőkön a bárányok; ők maguk is éppugy tettek. Mindketten megrészegedtek a tavasztól, Violante és derüs lovagja.

Végre elbucsuzott a lovag. Lábnyomai már csak mint elmosódó arany látszottak meg az uton, az is szertefoszlott nemsokára. A lányka még utána kiáltott: »Tehát holnap!« A Pierluigi pavillonja felől elhalón felelt a nevető visszhang: »Holnap!...« S eltünt a lovag. A lányka kinyujtózott a lankán a rekettyésben és letekintett szerelmes tengerére. Széles, szőröshátu szitakötő lebegett előtte kékes rezgéssel a levegőben. Hajladoztak a sárga virágok. A hercegnő megfordult: gyik ült az egyik kövön, rámeredt hegyes, szurós szemecskéjével. A leányka a karjára fektette le a fejét: hosszasan, figyelmesen, barátságosan szemlélték egymást: a regebeli királyi óriások gyönge, törékeny, utolsó leánysarja és az őskori hatalmas szörnyek csenevész kis rokona.

Még szinte álomban, egy nyári reggelen, tizenöt éves korában, a Pierluigi kertiházának ablakához ugrik a hercegnő. Valami szörnyü visitást hallott álmában: mint valami csuf nagy madárét. Még ébren is elborzasztotta ez a sikoltás. S ott feküdt a tó vizén - az ő kedves tavának a vizén - egy óriási nőszemély. A keblei ugy usztak a vizen, mint rengeteg zsirhegyek, oszlopvastag lábait a levegőbe nyujtotta, hatalmas karjával habot vert fel maga körül és bömbölt nagy, fekete, fölfelé forditott szájával. A part mentén letarolt sás uszott, a sok zöld kis palota, hol a halak laktak, mind szerteomlott; egyéb lakói is aggodalmasan röpködtek összevissza, a szitakötők elmenekültek. Pusztulást és ijedelmet vitt az asszony a tó legfeneketlenebb mélyéig is.

- Fürödni akart a mama - magyarázta Assy gróf - borzasztóan szereti a tisztaságot, holland nő. Tudod kedvesem, most Hollandiából jövök és ha jól bánsz az apáddal, majd elviszlek oda egyszer.

Barátságosan ölti Assy a karját a leányáéba. A holland nő partraszállt: valahogyan felöltözködött, szuszogva, ringó kebellel érkezett hozzájuk, igen gyöngéden szólalt meg:

Violante sejtette, mit akar. Hirtelen undor lett urrá rajta; igazi gyerek-félelemmel ugrott félre s iramodott el. - Mi baja a kicsikének? - kérdezte az idegen nő. - Szégyeli magát?

A hercegnő nem szégyelte magát. Atyja oldalán a meztelen nő egyáltalán nem érintette a méltóságát. Csak ennek az asszonyi testnek a vaskossága, formátlansága volt, ami lányos idegzetét, büszkeségét annyira felkorbácsolta, hogy ez érzése ellen hasztalan lett volna egy egész élet küzdelme.

- Hogy merészelte nekem megmutatni magát! - nyögi a szobájába zárkózva. Csak akkor hagyta el a szobáját, mikor Assy gróf elutazott, azóta a tavat kerüli; elveszett az reánézve, megszentségtelenitették. Gondolatban egy lepkét igyekezett követni, amint halkan suhan át a viztükör felett, hogy lássa elmerülni az ég kékjét a tófenéken - s hirtelen valami durva, vörösesfehér zuhan a tükörre - eltörött a kék tükör, tovalibbent a pillangó.

Csendes magányában bánkódott egy álló félévig. Aztán megnyugodott, gyermek-életének meghitt, kedves helyei már csak álmain suhantak keresztül. Egy éjjel Pierluigi D'Assy állott a kedvesével együtt az ágya előtt. A hölgy hamiskásan vonta el a száját; a fekete lágy arcának egyik fehér gödröcskéjébe siklott. Bájos, kecses meghajlással kérte Violantét, hogy tartson velük. Fölébredt: a hold fénye mellett kék árnyékok rebbentek; a mellékszobában üres volt a nevelőnő ágya. Mosolyogva ujra elaludt.

- A kedves papát, sajnos, szerencsétlenség érte. Ó, csak könnyü szerencsétlenség.

- A papája küldött önhöz. Már régóta kért arra, hogy gondját viseljem önnek, ha majd egyszer ő maga nem lenne rá képes többé.

Violante lehajtotta a fejét, az utolsó kelletlen együttlétükre gondolt. Fájdalmat a gyermek nem árult el.

A herceg megcsókolta a lányka kezét, beszélt hozzá és igy szemlélte. A hercegnő karcsu volt, finoman feszülő idomai voltak, a dél sötétfekete haja ékesiti a fejét, annak a délnek, hol a családja felnövekedett; a szeme kékesszürke volt, mint őseinek északi tengere. Az öreg szakértő nagybácsi elgondolta: »Assy-vér«. Van még benne valami abból a hideg erőből, ami a miénk volt; van benne Sicilia elfajult tüzéből, ami bennünk is élt.

Magas kora ellenére is még nagyon jól tudott lovagolni a herceg, de mikor a még iskolázatlan fiatal leánnyal kilovagolt, szándékosan elrejtette a készségét. Egymás mögött lovagoltak le a part hosszában; kemény homokon és a vizben. A lovak patái kagylókat és a tengeri csillag foszlányait verték fel.

- Nagyon pajkos pajtás vagyok; - sóhajtotta magában a herceg. De hát vele kell tartanom. A lovam büszke lépkedése, vágtatása vagy redoppja arra kényszeritené a kicsikét, hogy hozzám, az én müvészetemre tekintsen fel. S hogy valamire feltekintsen, arra, azt hiszem, már hazulról se hozott magával semmi hajlamot.

Csak egyszer, mikor a hercegnő kalapját a szél a tengerbe sodorta és Violante ráparancsolt: »Menjen be érte!« - akkor ellenkezett:

Erre a lányka maga vágtatott be a vizbe, uszó lován olyan összegubbaszkodva ült, mint valami majmocska. Mikor visszajött, vizes uszályát mutatta.

A herceg megvárta, hadd muljon az idő mindaddig, mig az élet igy kettesben megszokottá válik a kis hercegnő előtt. Akkor azt mondta:

- Ha a tó olyan lenne még, mint azelőtt volt, semmi okom se volna rá, hogy elmenjek innen, - gondolta. - De igy.

Pierluigi éjjeli látogatására gondolt; meghivó hajlongására és a hölgye kedves mosolyára.

- Kell, hogy egészen itt hagyjalak benneteket? - kérdi csöndben, magában és egészen komolylyá változott.

A gyászév telét Cannesben töltötték el; szigoruan visszavonultak egy kis villába. Babérfák és sürü rózsasövények rejtették el ezt a nyaralót szem elől; aki elhaladt mellette, azt gondolta magában, hogy odabenn valami szerelmes pár bujt el. A hercegnő unatkozott és monsieur Henryhez irogatott leveleket.

Nyáron Németországon utaztak keresztül; szeptemberben Biarritzban találkoztak a herceg régi barátaival. Párisba való megérkezésükkor Violante szoros viszonyban állott már Uroszov hercegnővel; Pourtalés grófnő is a barátnője volt. Metternich Paula hercegnőnek valóságos kis testvérkéje lett; ő kötötte össze bécsi ismerőseivel. 1867-et irtak akkor. Ennek a társaságnak néhány tagja valóságos állandó kéjutazást tartott fenn Bécs és Páris között. Ami a két város között jobbra-balra feküdt, csak falu volt a szemükben; csak arra alkalmas, hogy az ember ott lovat váltson. Közönséges alkalmatosságot nem akartak igénybevenni; d'Osmond gróf és Assy hercegnő a férjével két négyesfogattal szoktak Párisból megérkezni s a bécsi »Károly főherceg« szállóba hajtattak. Violante a Clam-Gallas grófnő egyik meghivásának tett eleget; felment hozzá az udvari páholyba; Párisban azért szállt a kocsijába, hogy a hires bécsi csillagásznő, Herberstein Teréz messzelátóján át pillantson az égre.

Lényének könnyedsége, keresetlenül büszke valójának közönséges hiuságoktól való mentessége lelkesedést keltettek; mindenekfölött a herceget ragadták el. Hatvanhat éves volt a herceg; hat év óta - egészségére való tekintettel - csak olybá vette az asszonyokat, mint ragyogó és bonyolult szerkezetü disztárgyakat, most sokkal közelebbről, mint a többiek, látta ezt a szép, szabad teremtést, ki előtt a vágyak ködében, sötét szenvedélyek között, kisértetek, titkos indulatok között is minden a legderüsebb, legtisztább szinben maradt; ki nem sejtett mélységet, nyomoruságot sehol. Különös varázs volt a számára, valósággal boldogitotta, mikor a fiatal hercegnő a törvényesen bejegyzett cégü szerencselovagok tulizgult hangyabolyán át, nehéz gyönyörök közepett megöregedett emberek között ártatlan, biztos gyermeklépéseivel haladt. Az aggastyán a maga hervatag finomságában úgy érezte, hogy bün volna, ha Violantéban felkeltené a nőt. Külömben azt is elgondolta, hogy őrült volna, ha olyan örömökre tanitaná meg, melyeknek folytatására szükségszerüleg másokat kellene majd keresnie.

Nem világositotta hát fel a hercegnőt. Azt beszélték el a hercegnőnek, hogy a Chatigny márkiné nem várhat már gyermeket a férjétől.

A hercegnő folytatni akarta, hogy honnan tud ilyesmit mademoiselle Zozie, csakhogy érezte, hogy ez nem olyan kérdés, a mit az ember szóvá tehet.

A karcsu d'Aulnaie grófnő egy este az osztrák követségen rettenetes hassal jelent meg, ez divatkisérlet volt, az ötvenes évek másállapotos divatját akarták ujra életre kelteni. A hercegnő roppantul mulatott rajta: aztán nehány gondterhes napja következett, mikor ezek elmultak, kijelentette a hercegnek, hogy anyának hiszi magát. A herceget ugylátszik, nagyon vigan lepte meg a dolog, elhozatta Barbasson doktort. Az orvos azzal a finom kezével vizsgálta meg őt, amely szeretőket csinált a pácienseiből. A hercegnő feszült várakozással pillantott fel, az orvos még idejekorán rejtette el mosolyát s kijelentette, hogy ebben az esetben semmitől sem kell tartani.

A Praterben, a Bois-ban mind ujabb imádókkal lovagolt a hercegnő, anélkül, hogy a hódolatuk végcélja ismeretessé vált volna előtte. Az alvajáró ügyességével, pórázon tartotta valamennyit. Paul Papini gróf golyót kapott érte Leopold Tauna bárótól, még haldokolt, amikor Raffael Rigaud a hercegnő épp befejezett képe előtt lőtte magát agyon. Érthetetlen ostobaságoknak tartotta mindezt, ki is nyilatkoztatta ezt olyan nyugodt modorban, annyira minden sajnálkozástól mentesen, hogy még a kiérdemesült rouéknak is hideg futott végig a hátukon. Félni kezdtek tőle. Ő maga pedig igaz örömét találta a fagylaltnak eddig még nem izlelt válfajában, örült a hónak, mikor sürübben esett, mint valaha és vastagon telepedett le a kocsisának szőrmegallérjára. Lord Eppom iránt mélyebben érzett, mint valamennyi imádója iránt; a lord fehér nadrágot viselt egész nyáron keresztül és a gomblyukában állandóan vörös szegfüt, öreg ember volt. A legkopottabb egyfogatun szokott megjelenni s könnyekig megkacagtatta a hercegnőt, a hogyan a gyanakodó cselédséggel küzködnie kellett, mig bebocsátották hozzá és pompás ajándékait lába elé rakhatta. A hercegnő is meglátogatta őt, belépett a hálószobájába, a lord a jövendő koporsójában szokott éjszakai nyugodalmat keresni. Az öreg ur udvariasan nyujtotta át a hercegnőnek az előre kinyomtatott gyászjelentéseinek egyikét, kintornán eljátszotta előtte a saját szerzeményü gyászindulóját.

A kis hercegnő divatot kezdett teremteni. 1870-ben az Operabálon bacchánső-jelmezben jelent meg, ez megkoronázta a hirét. Rikkancsok az ő gúnyképét árulták, a boulevardon mindenütt a hatalmas kirakatokban Assy hercegnő mellképe pompázott. A Tuileriák egyik ünnepségén hosszan, végtelenül hosszan pihent rajta a császár fénytelen tekintete.

A Németország ellen való hadüzenet táncközben állitotta meg, a zene hirtelen elhallgatott. A dallamtól csengő fejüket még kéjesen hátravetve, ugy érezték a táncosnők, hogy ajkukról tovasuhan a mosoly, távoli mennydörgés reszketteti meg őket.

A herceg rögtön elutazott vele együtt. Ahogy másnap Bécsbe megérkeztek: az öreget halva találták reggel az ágyban. A hercegnő tovább utazott a hullával, az Assyak családi sirboltjában temettette el Zarában, a méltóságteljes temetőben, a tekintélyes cyprussorok árnyékában. Akkor aztán elzárkózott a palotájába. A dalmát főváros társasága szorongott az ajtaja előtt, de a hercegnő a gyászév alatt a legszigorubb magányosságban élt.

Felrázták, inkább csodálatbaejtették, semhogy megijesztették volna az események. Most először érezte valami ismeretlennek a nyugtalanitó érzését, olyasvalamiét, mit nem lehet egészen könnyen venni, valamit, a mi vár rá valahol. Ugy vélte, hogy az elmult éveket ott töltötte el, hol legerősebben lüktet az élet, most ugy tetszett előtte, hogy az üres kacaj és a báli muzsika túlharsogott mindent, a mit érdemes lett volna meghallgatnia. A hirtelen beállott csöndben felfigyelt.

Zarában, a Piazza della Colonnán nyilvánvalóan nincs semmi, a mit meg kell érteni. Unatkozni kezdett megint, Cannes óta elszokott tőle, zárt ablaktáblák mögül a többi nő módjára az alvó, napos járdára tekintett le. Itt-ott udvari emberek suhantak el: ismert arcok, csupa olyan, kiket ismerni vélt a herceggel együtt tett gyors látogatásai óta. Ott ült a király a kocsiban Beata Schnacken-nel, üres termeiben teljesen egyedül kacagott ezen a hercegnő, mókás történeteket beszéltek róluk valamennyi fővárosban.

A bennszülött fajták féltékenysége megakadályozta a dalmátokat abban, hogy saját kebelükből válasszanak fejedelmet. A nagyhatalmak megunták már az örökös faji és polgárháborukat, amik Dalmáciát az előző kormányok eredményeként zaklatták és a dalmát nép választását Miklósra, egy még rendelkezésre álló Koburg-házbeli hercegre irányitották. Elrejtett vadászházikóig kellett törtetniök, hogy a koronát felajánlhassák neki, hajtókkal, kutyákkal élt ottan egy konyhán. Igénytelen, nagyszakállu férfi volt, szőrmekabátjában, sipkájával és pipájával ugy járta az erdőt, mint a mesebeli Mikulás. Nem is volt aztán könnyü dolga: el kellett utaznia uralkodónak olyan országba, a melyikről azt se tudta biztosan, hogy hol van, de eszébe jutott hercegi kötelessége. Elutazásakor a kancellár állitólag azt mondotta neki: »Utazzék Isten nevében és lásson hozzá, hogy ne halljunk többet az országáról.«

Hát Miklós hozzá is látott. Csöndesen szerényen uralkodott. S habár az évek folyamán soha ki nem tudódott, vajjon okos, erőszakos, ravasz vagy nagylelkü-e, egy dologgal mégis hamar tisztába jöttek, igen méltóságteljes férfiu volt. Népei, melyek egymásnak tökéletes kipusztulást és teljes elszegényedést kivántak, egy dologban megegyeztek: agg királyukra mind meghatott szeretettel gondoltak. Miklós a családapa mintaképe is volt. Mély, kétséget kizáró tiszteletteljesség hatotta át mindazokat, kik közel állottak hozzá, ez a tisztelet olyan volt, mint bő köpeny, melynek ráncai mögött eltüntek a vétkek. A fiatal trónörökösön, Fülöpön, nem botránkozott meg senki, a herceg, mióta a bécsi Theresieanumban a neveltetését befejezték, paprikajancsi módjára csak az élvezeteknek élt, a király szép barátnőjét mindenütt jóakaratu szivélyességgel fogadták.

Beata Schnacken kis szinésznő volt; Bécsből Zarába hajszolták és ott nem talált senkit, ki szivesen kifizette volna az adósságait. Nagy szorongásában reggel öt órakor kiszökött a házból, elment imádkozni a Jezsuita-templomba. Amikor Koburg Miklós egy katholikus nép vezetését vette át, egész házanépével visszatért jámboran a katholikus egyház kebelébe. Vallásos kötelességeinek gyakorlásában is előljárt valamennyi alattvalója előtt, a hideg virradat ott találta már az aggastyánt a Jezsuiták-templomában. Beata tudott erről. Összekulcsolta a kezét és egész csöndesen viselkedett. A király valami feketét látott a sarokban s nem is ügyelt rá. Másnap reggel észrevette, hogy a fekete fátyol mögül, mi az alakot takarja, halvány profil mered a tömjénfüstbe. Mikor a harmadik, negyedik és ötödik napon mindig ujra megjelent a látomás, az öreg nem tudta visszatartani kegyes meghatottságát és Beata szerencséje meg volt alapitva.

A gázsiján kivül jókora apanázst is kapott Beata. Miklós minden este meglátogatta. Az ajtóknál titkos ügynökök figyeltek, soha politikai jellegü, de még csak helytelen szót se hallottak. A kocsiban Beata mindig királyi barátja oldalán ült, fehéren, rózsásan, kezdődő tokáját fekete csipkegallérjába tolta vissza. Miklós ifjukori barátja, Bittermann gróf, térdenállva kérte Beatát, hogy menjen feleségül hozzá, mert akkor Bittermann grófnéval szabad a királynak érintkeznie. De Beata a Koburg dinasztia hü szolgáját visszautasitotta, ugy tetszett neki, hogy nincs szüksége a gróf ajánlatára, erre az erkölcsmentésre. Tényleg, nem kivánt tőle jó erkölcsöt senki. Maga a királyné szivébe foglalta Beatát, megható adatokat beszéltek erről.

Kényes helyzetébe Beata a legnagyobb ügyességgel élte bele magát, régebbi életmódjába semmi visszaesést sem mutatott. Itt-ott rövid szabadságot vett magának, hogy Nizzába valamely találkozóra siessen egy bécsi zsidó lókereskedővel, vagy pedig az Alpesek másik felén várta őt valamelyik kollegája az udvari szinpadról. Okosan, csöndesen, finom méltósággal szokott visszatérni, az ország határán belül nem történt soha semmi.

A hercegnő az ujságokból értesült néha ezeknek az uraságoknak a tetteiről. Ugyan ki jósolta volna meg Párisban öt hónappal ezelőtt, hogy az ujságolvasás eszközéhöz nyul majd, hogy unalmát elüzze!

Valamelyik nap Fülöpke, a trónörökös átlovagolt a téren. A hercegnő könnyedén, hanyagul állott palotájának hatalmas erkélyén az első emeleten, a hosszu oszlopsorra pillantott, a bejáratot két griffmadár őrizte. Balra a hintóban elegáns gavallér ült, jobbra egy óriás katonai uniformisban, kettőjük közt rossztartásu kicsiny emberke gubbasztott, vad tekintetet vetett mindenfelé és kis, sápadt kezével örökké cseperedő fekete szakállához kapott. A hercegnő vissza akart huzódni, Fülöpke azonban már észrevette. A karjával a levegőbe hadonászott, az arca pirosra gyult ki. Meg akarta állittatni a kocsiját. Elegáns kisérője udvariasan a pártjára szegődött, de az óriás nyersen megragadta a trónörökös lovának kantárszárát. Fülöpke jól behuzta a fejét a vállai közé s panasz nélkül nyugodott bele a dologba. Szánalomraméltón begörbült háta eltünt a sarkon.

Decemberben történt. A hercegnő egyszer kiment a tengerpartra. Mögötte maradt a derüs, finom város, amely bájos, olasz városok módjára épült. Előtte nehéz, viharos ég alatt szürke kősivatag terült el, itt-ott düledező viskók voltak rajta. Bántotta ez a látvány, valamit felkeltett benne, merni akart, cselekedni, az erejét kipróbálni. Csolnakba ült, átvette az evezőket s belevágott a lármás habokba, melyeken ide-oda táncolt a csolnak. Látta, hogy nincs rajtuk hatalma s dacból küzdött csak. A parton pár tátottszáju embert vett észre, a karjaikat lóbálták. Ugy látszik, haragudtak; öreg, nagyszakállu ember ököllel fenyegette meg, egyik lábáról a másikra ugrált.

Ugyan mit törődtek vele? A nép szeszélye ez, különös féltékenység. Azokra az érthetetlen emberekre gondolt, kik gyermekkorában boszorkánynak tartották. Csupa rigolya a nép. Ugynevezett népdalokban török háborukat zeng, mik sose történtek meg.

Letette az evezőt, a csolnak partravetődött. Kiszállt. Az öreg még rikácsolt egyet és félénken elsompolygott. A hercegnő lorgnonján keresztül a fickókra pillantott, kik ügyetlenül állva maradtak.

A vadász a nép nyelvén ismételte előttük a kérdést. Végre egy hang, melyik még a káromlástól rekedt volt, igy szólt:

- Amig látom őket, addig persze ugy tesznek, mintha odaadnák az öregnek a pénzt, gondolja el. De ha nem látom?

Feszülten figyelt, bárha azt mondta magának, hogy mindegy, hogyan marakszik ilyen piszkos család öt frankon.

Másnap hozzájuk akarta küldeni a választ, de Prospero jelentette, hogy ugy is itt van az ember. Beengedték, az öreg megcsókolta a hercegnő ruhájának szegélyét.

- A szolgád a ruhád szegélyét csókolja, anyuska; egy frankot adattál neki - mondta és ravaszul tekintett rá. A hercegnő mosolygott. Ó, nem hitt a fickóknak és igaza volt. Hiszen két és fél frankot kellett kapnia az öregnek. De mégis valamit adtak neki.

Kék derüs volt a rákövetkező nap. Utrakészen állott már, mikor hangokat hallott kivülről. A küszöbnél öt lakájon keresztül baktatott előre Fülöpke trónörökös.

- A boldogult hercegnek egyik legjobb barátja vagyok! - kiáltotta izgatottan. A hercegnő csak nem fogja boldogult férjének egyik legkedvesebb barátját elutasitani? A kezét csókolom, hercegné.

- Csak egyetlen jóbarátot. Hiszen ugy szerettük egymást. És hogy van a kedves Paula hercegnő? Meg az a jó lady Olympia: na, olyan kedves, kicsi nő!

A hercegnő nevetett. Lady Olympia Ragg mégegyszer akkora és kétszer olyan széles volt, mint Fülöpke.

- Hát Párisban van még Olympia? Talán azóta biztosan Arábiában van már, vagy az északi sarkon. Hát igen kedves nő, nagyon könnyen hozzá lehet férni. Igazán semmi - mondja mókásan Fülöpke. - No, de egyáltalán semmi. Lássa, mindjárt vigabb lett maga!

- Hiszen szép dolog a gyász, dehát nem kell tulságba vinni. Hiszen gyászolok én is. Nézzen csak ide.

- Hisz kebelbarátom volt a férjeura, a herceg. Mikor utoljára láttam, tudja, Párisban, olyan meghatóan beszélt a lelkemre, no mondom, olyan meghatóan. Phili - azt mondta nekem - Phili, mértékletes légy borral, asszonnyal. Bizony igaza volt neki, igaza volt, de hát követhetem-e a szavát?

- Előitélet hercegnő, ez az ön előitéleteinek egyike. Tizennyolc éves koromban óbort adott egyik udvarmesterem, személyesen lopta el az udvari asztalról. Ma huszonkétéves vagyok és már csak konyakot iszom. Ne ijedjen meg hercegnő, pezsgővel higitom. Csak vizespohárral: félig pezsgő, félig konyak. Azt hiszi, árt az ilyesmi?

- Előitélet hercegnő, az ön előitéleteinek egyike. Én elégedetlen vagyok, mint valamennyi trónörökös. Gondoljon csak Don Carlosra. Szeretnék hasznos lenni és semmittevésre kárhoztatnak, becsvágyó vagyok s az orrom elől letéptek minden babért.

Felugrott és meghajolva totyogott a szobában. A karját ugy emelgette, mint szárnyakat, a keze csuklóban szárnyvégként csapdosott.

- Azzal vádolnak apám, a király előtt, hogy nem birom kivárni trónralépésem idejét.

- Istenem én hosszu életet kivánok a királynak. De élni szeretnék magam is, és nem hagynak.

Lábujjhegyen közelhuzódik a hercegnőhöz s nagy erőlködéssel az arcába suttogja:

- Nagyon felvilágosult vagyok nekik; ezért dolgoznak ellenem. Ki vallásos ma? Az okosak ugy tesznek, mintha azok volnának; én sokkal büszkébb vagyok, semhogy vallásos lehetnék. Hisz tán a hercegnő a feltámadásban, vagy a szeplőtelen fogantatásban, általában az egész menyországban? Én a magam részéről rég tul vagyok ezen.

- Előitéleteim nincsenek már, azt mondhatom. Fél tőlem az egyház, ezért dolgozik ellenem.

- Elősegiti a büneimet. Megvesztegeti a környezetemet, hogy inni adjanak. Ha valahol szép nővel találkozom: a szerzetesek hozták utamba. Még azt se tudom biztosan, hercegnő, hogy ön is nem-e... Ön maga is... Vallásos ön?

- Miért állott a multkor ott az erkélyen épp akkor, mikor ellovagoltam arra?

A trónörökös habozik; aztán a hercegnővel együtt kacag. Bizalmasan közelebb huzza a székét.

- Csak azért féltem, mert maga olyan szép! »Phili - mondtam magamban - verem ez. Csak kotródj innen tovább. - De lám, nem kotródtam el; itt ülök.«

Még közelebb jött; hadonászó keze már a hercegnő keblén a csipkét érinti. A hercegnő feláll.

- De azért itt maradhatok ülve? - dadogja izgatottan Fülöpke, bizonytalanul.

- Ezt az ócska empire-vacakot ki kell ám raknia innen; valami helyesebb butort kell ide betennie; hadd fecsegje ki magát az ember kicsit, hadd melegedjen fel vigabb körben. Akkor eljövök ide mindennap. El se hiszi, hogy én hogy fázom odahaza a feleségem mellett. Épp, Svédországból kellett, hogy feleséget hozzanak énnekem; az asszony prédikálni kezd, mihelyt a szeme elé kerülök. Quelle scie, Madame! Svéd hal; magam neveztem igy el franciásan; ó Páris!

Halkabban beszélt; óvatosan felfigyelt. A függöny szétlebbent; a herceg elegáns kisérője megjelent a küszöbön. Mélyen meghajolt a hercegnő előtt:

- Engedje meg fenséges uram, hogy emlékeztessem rá, hogy Őfelsége fenséges uramat tizenegy órakor reggelire várja.

Ujra meghajol. Fülöpke mormog: Mindjárt, kedves Percossini. - Az ajtót kivülről betették.

- No most látta a gazembert. Ez Percossini báró; aféle olasz. A gazembert lepénzelték a je - zsu - it - ák. Várt, mig fölmelegszem itt önnél egy kicsit. Most elvisz engem épp a legszebb pillanatban, mikor remélni kezdek. Azt akarja, hogy megbolonduljak; majd fizetnek neki akkor a jezsuiták. Drága hercegnőm, eljöhetek holnap is?

- Hinnerich őrnagy, az adjutánsom; ó, az aztán egészen más ember. Olyan derék fiu! No de igazán olyan derék fiu; megakadályoz engem minden kicsapongásban. Mindenikben, igazán. Látta a multkor, ahogy meghuzta a lovam kantárszárát? A házunk olyan hü szolgája. Legyen kedves, hercegnő, látogassa meg a feleségemet; jöjjön közénk a »cercle intime«-be. Kell, hogy viszontlássam, kell; nem tehetek róla. Eljön, ugy-e? Olyan örömöt szerezne vele a hercegnőnek; mindig önről beszél. No: eljön, ugy-e?

- Kedves Percossini-m, az öné vagyok. Kezét csókolom, hercegné asszony, viszontlátásra a »cercle intime«-ben.

Gyalog ment le a hercegnő a partra. Az ibolyaszinü tengert tiszta északi szél söpörte. A kikötőben néptömeget talált: mintha csak őrá vártak volna. A csoport előtt, a vadul kék ég alatt finoman öltözött, előkelő ur rézvörös, szép szakálla lengedezett. Csak a szürke puha kalapja volt az, ami nem illett utolsó divat szerint való viseletéhez. Meghajolt, ugyanabban a percben fölvisitott a sok asszony, férfi, gyerek, karban, mintha betanulták volna:

- Ez Pavic, a mi megmentőnk, a mi atyuskánk, a mi kenyerünk és a mi reménységünk!

- A hercegnő elmondatta magának, hogy mit jelent ez a dolog. Aztán az uriemberre pillantott, hallott már róla. Az bemutatkozott:

- Azért jöttem hercegnő, hogy köszönetet mondjak. Hálával tartozom önnek, mert mint tudja: »Amit a felebarátaim legszegényebbjével tesztek, velem teszitek azt«.

A hercegnő, nem értette. Elgondolta: »Nekem? Miért nekem? Én nem akartam tenni senkinek semmit.« Miután nem felelt, a doktor folytatta:

- Ennek az éretlen népnek a nevében beszélek önhöz, fenség; egész életemet annak szenteltem, hogy emberekké tegyem őket. Az egész életemet - ismétli odaadással.

- Szegény nép, engem nagyon szeret. Veheti észre fenség, milyen szorosan fognak körül.

Pavic kitárta a karját, hátravetette a fejét, szép, nagy szakálla ékalakban szállt a levegőbe. A hercegnő nem egészen értette ezt a mozdulatot.

- Ha tudná a hercegnő, hogy milyen édes dolog ez, egy világ gyülölete tombol körülöttünk s a szeretet egy hullámára támaszkodunk.

- Szegény és kiskoru a nép, ezért szeretem, ezért adom oda néki minden nappalom és éjjelem. A nép ölelése, higyje meg hercegnőm, forróbb, lágyabb és boldogabb, mint a szeretőé. Néha kiszakitom magam ebből az ölelésből, olyankor hosszan, magánosan vándorlok szomoru országomban.

Nem lehetett semmikép sem eltériteni attól, hogy folyton a saját személyéről beszéljen. A hercegnő már gunyos szóra nyitotta ajkát, de a férfi hangja, csodás hangja, mely a királyban, a kormányzatban félelmet gerjesztett, hallgatásra birta. Hangjában olvadozó szerelem csendült fel; népért élő olvatag hang, mint valami pompás cukorka. Legüresebb szavaiból is illat ömlött, részegitett, unalmasan, elkábitón. Kinos illat, de hatott a hercegnőre is.

- Félnek tőlem. Bizony, elhiszem, hogy azok az előkelő urak nagyon is félnek tőlem, mint akkor, mikor a házamba hatoltak, mert a trónörökös szemérmetlen, szégyenteljes, erkölcstelen életmódját megbélyegeztem.

- A legközelebbi patikában kellett, hogy a fejüket beköttessék. A rendőrség félénken tartózkodott attól, hogy beleavatkozzék, - mondja hidegen és továbbmegy.

- De senkise féljen tőlem, kinek jó a lelkiismerete. Nem is tudják, milyen lágy vagyok, haragom néha épp tulságosan gyöngéd lelkemből fakad. Mily hálás tudnék lenni, hercegnő, annak a hatalmasnak, aki ügyemért sikra szállna.

Hegyes kavicsokon haladnak át. Valamelyik szegényes barázdában meghajlott alakok álltak; ütemes, mindig egyforma mozdulatokkal szakadatlanul követ dobálnak ki az uttestre. Teli van már kővel az ut, mégse üres tőle a rög. Egyik paraszt megszólal:

- Igy csináljuk ezt az egész évben. A jó Isten tudja, honnan veszi az ördög ezt a rengeteg követ.

- Ilyen az én sorsom is - mondja rögtön Pavic. - Igaztalanságot és gazságot vágok népem fejéhez évről-évre hazám földjéről, de Isten a tudója, honnan veszi az ördög mindig az uj követ.

Valamelyik agyagkunyhó félig nyitott ajtaja elé értek. A nép még mindig követi őket; a hercegnő, hogy megszabaduljon tőlük, ennek a kunyhónak a küszöbére lép. A kunyhó sarkaiban óriási agyagkorsók álltak; a padló keményretaposott sárga föld volt. A fekete helyiséget sült olaj szaga tölti be. Nedves rőzsetüz előtt három kékkabátos férfi didereg. Egyik felugrik és agyagedénnyel a vendégek elé lép. A hercegnő gyorsan hátrál, de a néptribun megragadta a boroskelyhet.

Darab kukoricakenyeret kért; eltörte és megosztotta a körülötte állókkal. A hercegnő egy nagy sirályra pillant, mely a barlangszerü helyiség sötétségében csattogott a szárnyával. Az asztalon kis vipera csavarodik.

- No most már, azt hiszem, mindent láttam, - mondja a hercegnő. A part felé fordul.

- A városba akar jutni, doktor ur és nincs csolnakja? Kérem, szálljon az enyémbe.

A doktor egy kisfiut emelt magához a csolnakba; beteges gyerek volt; betegszemü, fehér göndörfürtü, sajtszinü arcu.

- Ezt nem kellett volna megmondania - gondolja magában a hercegnő. - A gyereknek se kellett volna velünk jönnie.

- Igy kellett, hogy nevezzem magam. Ha ellenségünk erkölcseit, de még a nevét is fel nem vesszük, nem megyünk mi semmire a saját országunkban.

A férfi elpirult. A hercegnő észreveszi, hogy rendkivül finom bőre és rózsás orrlyukai vannak.

- Morlákok; - gondolja a hercegnő. Hát igy hivják odaát azt a tarka, piszkos népséget. Tehát külön nép, holott névtelen csürhének tartotta. Meg akart róla győződni.

Hát nyelvük is van. Valahányszor a szájukat felnyitották, ugy tetszett a hercegnőnek, szabálytalan vakkantást hall; a beavatottak, ugy látszik, mindenféle ködös képzetet értettek ki belőle; akár az állatok szónélkül való életjeleiből. Pavic folytatta:

- A cselédeim közt nem volt morlák soha egy se. Emlékszem, az apám ugy hivta őket, hogy -

Meggondolta magát; elhallgatott. A doktor nyelt egyet. Hirtelen, magasra felemelkedve, egyik kezével a szivén; talán egyetlenegy igaz perc minden izgalmával, beszélni kezd.

- Mi morlákok azt figyeljük, amint két idegen rabló marakodik országunk fölött. Leláncolt kutya vagyunk, melyre két farkas vetette rá magát; a paraszt meg alszik.

- Az olaszok, régi elnyomóink; és Miklós király idegen pribékjei. Ó, ne értsen félre, fenség. Soha hübb sziv nem dobogott a Koburg dinasztiáért, mint ez a szláv sziv itt a keblemben. Mikor Miklós herceget a csapatai Dalmácia trónjára ültették, fellélegzett az egész szláv világ. A sok százéves gyalázatnak vége: ez hallatszott Archangeltől Cattaroig, Cattarotól Archangelig; a jeges-tengertől a dél olajos habjáig; mindenütt egyforma ütemre dobbant meg a szláv sziv. Latin rablóknak, kik a szent szláv népet meggyalázzák, most majd követ kötünk a nyakukra; majd a tengerbe fojtjuk őket. Igy ujjongtunk! Korai volt az öröm! Mert, hercegnő, ugy maradt minden, ahogy volt: az idegenek uralkodnak tovább is.

- Azokat idegeneknek hivja? Hiszen olasz itt minden. Vadonban, vad tengerpartra szép városokat épitettek az olaszok...

- És beleültek a városokba: - látja, hercegnő, hogy sebzik meg szavai a szívemet, hogy közbeszólni vagyok kénytelen, - beleültek a szép városokba, mint a pókok s a szegény szláv nép vérét isszák. A tengerparti városokban olaszul orditoznak, olaszul játszanak szinházat. Azok előtt a kiváncsiak előtt, kik erre utaznak, a jólét komédiáját játsszák el, az elégedettségét, a boldogságát, a milyet ez az ország pedig nem ismer. Hátul, a hosszu, néma földeken szomoruság, csönd ül. Szlávul hallgatnak, koplalnak és szenvednek ott. Nem azoké az ország, hercegnő, kik élveznek, hanem a szenvedőké.

- Barbárságot, nyomort vinni olyan országba, hol elégedettség és ártatlanság uralkodott, a szegények testében aranyat keresni s aranyért lelket adni oda - ezt egykori uraink, a velenceiek, ugy hivták, hogy gyarmatositani. Mindazért, amit tőlünk elvettek, a müvészeiket küldték ide cserébe, ezek néhány semmirevaló épületet épitettek nekünk, ezeknek a látásán jóllakhattak az éhezők.

Felugrott. Szétterpesztett ujakkal a jobbját kinyujtotta a vizből kiemelkedő fehér város felé, belekiáltott a szélbe:

Kicsit undorodva, a hercegnő elforditotta a fejét. A hevesen ingó csolnakban Pavic nem tudott soká állvamaradni, támolygott és keményen visszaesett a padra. Megérkeztek. Pavic mélyet sóhajtott:

- Miklós király minderről nem tudott semmit. Becsülöm, vallásos ember és mint igaz szláv, én is mindig hü fia voltam az egyháznak. Csakhogy az olaszok hazugsághálózata veszi körül. Külömben üldözne-e, bebötönözne-e olyan hü alattvalót, mint én?

A hercegnő kocsija előállt, a hercegnő már ott állott a nyitott ajtó mellett, onnan nézett körül.

A hercegnő fölemelte a lorgnonját, még nem látott embert, aki börtönben ült. Pavic feje födetlen volt, rövid, barnavörös fürtjein, vörösesszőke szakállán játszott a napfény. Nyilt pillantással nézett a hercegnő szemébe.

- Elkeseredett ellenség lehet ön - mondja végre a hercegnő. - Én is az volnék.

- Isten ments. De mindig vallásos voltam és hü és csak azért, mert szeretem a népemet, üldöznek, bebörtönöznek, - fenség, az ilyesmi fáj, - mondja bensőségesen.

Jobbját kifelé tartotta tenyérrel kinyujtotta és kicsit eltartotta a csipőjétől. Az égre tekintett.

Dél volt, a széltől védett utcákon égetett a nap. A hercegnő ugy érezte, hogy ellágyult, elálmosodott mindettől a sok rázuduló szótól, a meggyőző, körülhálózó, gyengitő szavaktól. Még hüs termeiben is egészségtelen varázs fogta meg. Minden tárgy, a mit megfogott, tulságosan lágy volt, a palota csöndje tulságosan behizelgő, tulságosan álmatag. Valamelyik kis madárka a fejét megütötte az ablakán, ugy fájt ez neki, mintha a madárka már el is pusztult volna. Egy teljes éjszakára volt szüksége, hogy megint nyugodt, értelmes legyen.

Nyolc nappal később Fülöpke herceg kétségbeesett levelét kézbesitették neki. A levélben ez volt: Hinnerich tulságosan hü, már egy lépésnyire se engedi szabadon. Ha a hercegnő elutasitja meghivását a »cercle intime«-be, a herceg utolsó reménysugarát veszti el ezzel, oda lesz utolsó erkölcsi erőssége. Ezt a hercegnő nem akarhatja, ilyet csak a jezsuiták akarhatnak.

A hercegnő leadta névjegyét a fenséges asszonynál. Erre nemsokára udvari vadász jelent meg nála, a királyi fenséghez meghivót hozott.

Mikor a lakáj feltárta előtte a szárnyas ajtót, Fülöpke egy kézimunkázó-asztalkát döntött le. Két teáscsésze tört darabokra. A hatalmas, hideg teremben magánosan didergő személyek gyorsan felkeltek, mintha bus unalomtól szabadultak volna fel. A fenséges asszony szeretetreméltón huzott maga mellé egy széket, ő maga a zsöllyéje meleg, puha mélyén didergett és majdnem elveszett benne. Hosszu nő volt, ijesztően keskeny és sovány, a haja, bőre, szeme, egész lénye fehéres volt. A könyöke, térde ugy csucsosodott ki egyszerü, zárt ruhájából, mint a lándzsa, csipkeujjaiban a csuklói szinte eltörtek.

Lassan beszélt; halkan, panaszosan. Mindjárt az első szóra érezhette az ember, hogy teljesen megközelithetetlen.

- Sajnálatomra történt, fenség - felelte a hercegnő. Pedig visszavonultságomat még nagyon sokáig nem adtam volna fel; csak királyi fenséged kivánsága birt más elhatározásra.

- Az én kedvemért tette hercegnő? Isten áldja meg érte. Mennyire vágytam arra, hogy nagyvilági emberrel, önnel, kedves hercegnőm, beszélhessek azokról a dolgokról, amik ott kinn történnek... Párisról...

A szó nyögést váltott ki belőle; végigterjedt az egész teremben. Fülöpke tompán ismételte: »Páris«... »Páris« - suttogta két cifra hölgy, kiknek nagy rózsákkal diszitett, mesterséges fürtei hófehér nyakukra borultak. Mögöttük a férjeik hátrahajtották barna fejüket, ugy hogy vastag fekete bajuszuk pomádés vége a mennyezet felé fordult. »Páris, Páris« - suttogta Percossini kellemes, vágyódó baritonban. Egy kicsit sötét sarokból, selyemvánkosok mögül szép, kövér asszonynak tompa sóhaja szállt el: »Páris!« Csak von Hinnerichnek nem rándult meg egy izma sem, figyelmesen, kötelességtudón állott a szék mellett, melyen a trónörökös nyomorék tagjai ficánkoltak.

A két hölgy a hátrafelé centaurformán kiszélesedő toilettjében barátságosan bókolt. Bájos mosolyuk veszélyeztette arcukon a tejfehér zsirréteg simaságát. A hercegnő észrevette, hogy madame Tintinovitsch szép asszony a finom sasorrával, szőkérefestett fürtjeivel és barna szemével.

- Fatme hercegnő - mutatta be tovább vendégeit svédországi Friderika - kedves Fatmém, Izmail Iben pasa felesége, a férje királyunknál a szultán követe.

- Egyik neje - javitja ki Fülöpke. Csak fejezd ki mindig világosan magad, kedvesem: egyik a négy felesége közül.

A hercegnő barátságosan megindult a szép, kövér asszony felé; az kihámozta magát vánkosai közül. Szük, világoskék atlasztunikája a sárga csipkealja fölött a Boulevard tájékáról kerülhetett ki, de holdszerüen fényes arca, szénnel feketitett, keskeny szeme fölött a magasra felrajzolt barna szemöldöke, gyöngyfüggelékes, pompásan megkent-megfent haja mégis valami véletlenül nyitvamaradt háremből eredhetett. Erős pacsuliillatot árasztott, leheletében azonban valami édes dohány és egészen gyönge foghagymaszag érzett.

- Tintinovitsch ur, Paliojoulai ur, - mutatja be sorba az urakat Fülöpke felesége.

Alig lehet egyik urat a másiktól megkülönböztetni. Bajuszuk, hideg, fáradt szemük, vakitó ingmellük és brilliánsaik - amiket, ahol csak lehetett, mindenütt alkalmaztak - egészen egyformává tette őket. Egyszerre hajoltak meg. Olyanféle embereknek látszottak, kik előkelő ügyességük miatt diszei minden szalonnak, akikről fel lehetett tenni, hogy valamelyik kritikus pillanatban, nagy kártyaveszteség után, képesek leszakitani a nők ékszertől ékes füle cimpáját. A karcsu testüket ékesitő brilliánsokat talán maguk hozták India bányáiból. Kemény, elegáns, ezer finom ránctól barázdált arcuk egy csomó különös történetet sejtetett. Ha lejtőre kerülne a Koburg dinasztia, Paliojoulai és Tintinovitsch urak Monaco játéktermeibe költöznének a dalmát királyi palota helyett, biztosak ők ugyis, mint játékosok, ugyis mint udvaroncok.

A kamarás karcsu, elegáns alakja megrándult. Bámuló mosolya lágy volt, mint a göndör kis bajusza, a pillantása azonban mérlegel, lop. Fehér fogaival, szelid kezével jóbarátot, jámbor tisztelőt sejtet, aki finom közvetitője minden bizalmas dolognak. Lehetségesnek tartott mindent és kételkedett mindenben, kivéve a pénz értékét.

Von Hinnerich nem kételkedett semmiben, lehetséges csak az volt a számára, ami fennállott, megvolt. Nagyon magas, vörösesszőke, mozdulatlan alak, arca kicsit borostás. Nagy zajjal hajlik meg.

- Hercegnő, ez itt Hinnerich, olyan hü emberünk - kiáltja átmenet nélkül Fülöpke trónörökös és felugrik a székéről. Egyik karját adjutánsa csipője köré fonja, meghajolva, szinte átszellemülve vigyorog fel rá, mint a német hölgy lábánál valamely majmocska. Hirtelen más gondolata támad.

- Tudja-e hercegnő, hogy látták önt valakivel? Lássa, csöppet se szép ám, hogy más népekkel sétálni mén, aztán velünk nem gyün.

- Még hozzá olyanvalakivel, aki nem egészen érdemli meg ezt a kitüntetést.

- Egy államfölforgatóval, fenség - teszi hozzá Percossini szeretetreméltón. Fatme hercegnő nagyon magas furulyahangon jegyzi meg:

Paliojoulai és Tintinovitsch hölgyek halkan sipitanak. A férjeik sok meggyőződéssel bizonyitják:

- Pavic doktor? Véletlenül találkoztam vele. Jóindulatu, elég hiu embernek látszik.

- A korához képest borzasztóan naiv, - egésziti ki a hercegnő. Aféle könnyenhivő természet.

- Kedvesem, ez nem isteni, - igazitja helyre a neje. Hosszan, fehéren ült ott.

- Ez a Pavic, fenség, a legveszedelmesebb forradalmár ebben az országban. Fellázitja jó népünket, el akar üzni bennünket. Hogy számkivetésben végezzük életünket, vagy - vagy a guillotineon.

- Akkor beszélnie kellene vele egyszer. Különben börtönviselt ember, ez pompásan tetszett nekem. Hisz oda betehetik megint.

- Engedjen meg, királyi fenséged - mondja gyöngéd hangon Percossini. - Az a kérdés, hogy mennyire tartják fontosnak ezt az embert. Valamelyes pénzzel persze könnyen lehetne hallgatásra birni.

- Hiszen egyszer már elvertétek. Ha a királyi fenségnek is az a véleménye, hát megteszitek mégegyszer. Hem igaz, Eugéne? Nem ugy van, Maxime?

- Ó! Önök vették kezükbe a dolgot akkor? - mondja a hercegnő. Mondják csak, uraim, nincs doktor Pavic lakása mellett valahol egy gyógyszertár, hol kötszert árulnak? Csak ugy kérdezem.

A két ember egészen kijött a sodrából, ugy forgatták fehér szemgolyóikat... Felrántották a szájukat és megmutatták két hibátlan fehér fogsorukat, mint valami két nagy barna diótörőt. A hercegnő türelmetlenül gondolta el: »Ugyan, hát Pavic miatt felizgassam magam? Hanem ezeknek az embereknek a butasága kényszerit arra, hogy pártját fogjam.« Zavart szünet után a trónörökösné vontatottan szólalt meg:

- Nem, én nem tartom lehetségesnek, hogy minden panaszt verés segitségével hallgattassunk el. De el kell hallgatniok. Már a legközelebb konyhát nyittatok, hol levest osztogatnak. Percossini báró följegyzi errevonatkozó inditványomat.

- Jövő hétfőn kezdődnek a Sacré Coeur-beli hölgyeknél a kötőesték. Szombaton majd a fiatal leányokra kerül a sor. Kérem, hölgyeim, ne feledjék el ezt. Hadd kapjon a nép levest, meg kötött mellényeket, erős akaratom ez. Meg a dolog lelki része is. Igaz, hogy most katholikusok vagyunk...

- Mégis azt hiszem, alapithatnánk biblia-egyesületet. Hiszen szorgalmasan járnak ugy-e a Friderika-Engesztelő-templom gyüjtőiveivel uraim, Paliojoulai és Tintinovitsch urak? El ne feledjék Rustschuk bárót, azok a zsidók adhatnak, van nekik.

- Hát az ünnepségek? - kérdi Fatme hercegnő, ki váratlanul megjelenik a csillár gyertyáinak fénykörében.

- Hol maradnak a jótékonysági ünnepségek, drága Friderikám? Jótékonysági bazár, karácsonyi jászol, nem igaz? hisz igy hivjátok? Beata Schnacken majd bábukat árusit, gyönyörüen tud bábukat öltöztetni. Nekem török cukrászdám lesz... Mesdames Paliojoulai és Tintinovitsch pedig...

Rövid lábain tehetetlenül kacsázik Svédországi Friderika felé és vaskosan a nyakába dől.

- Drágám, én se sokat tartok a táncról. Ellenben majd meghagyom a rendőrfőnöknek, hogy kilenc órakor zárassa el a korcsmákat. A nőkre is akarok hatni, hogy ne üljenek többet kerékpárra, inkább gyümölcsöt főzzenek be, azt erkölcsösebbnek tartom. Külömben is vége kell hogy legyen az erkölcstelenségnek. Gondolom ez volna az egész. Vagy elfelejtettem volna valamit?

- Egészen helyes dolog, kedves hercegnőm, ha ma ezekre a dolgokra téritette a figyelmünket. Valamikor mégis csak végét kell vetni a szociális kérdésnek.

A török követ felesége tapsolva ütött a húsos mellére, kimondhatatlanul csodálkozó arcot vágott:

- Nem értem, micsoda fölösleges gondot okoztok magatoknak, olyan tapasztalatlanok vagytok. Hallgassátok csak, hogyan csinálta a férjem, mikor még pasa volt Kisázsiában. A földekről bejöttek a keresztények, voltak köztük főnökök is, egyiknek se volt mit ennie és borzasztó dühösek voltak. A férjem azt üzente nekik, hogy van lisztje, amennyi csak kell, jöjjenek el érte a kastély udvarára. El is jöttek, alig hogy mind együtt voltak ott a magas falak között, az uram bezáratta a kapukat s onnan felülről...

A szavai közben Fatme kacagott. Egész elbeszélése gyerekes csicsergés volt:

- Ó, ó! - visszhangozták a Palijoulai és Tintinovitsch hölgyek és a felkiáltásukba borzalom és vágy keveredett.

- Tülekedtek az emberek és ugy orditottak, mint a disznók a tulszük kocsiban, amikor egyiket a másik után viszi le a mészáros.

- Sajnos! - kiáltja hirtelen, vérvörös arccal. A porosz őrnagy egészen átszellemült a háremhölgy anekdótájától.

- Megmaradunk a levesek és a kötött mellények mellett, - határozza el Svédországi Friderika.

- Ugye, kedves Assy hercegnőm, átveszi valamelyik jótékony munkámnál a főtisztséget? Hiszen ön is érdeklődik a szociális kérdés megoldása iránt.

- Nem gondoltam még rá, királyi fenség. Lehet, hogy majd valamikor eszembe jut...

- Mert unatkozom, - jelenti ki a hercegnő. - Akkor a népre gondoltam. Mert a legkülönösebb, a mivel csak az életben megismerkedtem, a nép. Valahányszor találkoztam vele, mindig rejtély maradt előttem. A nép dühbe jön olyan dolgok miatt, amiknek teljesen közömbösöknek kellene lennie előtte és olyan dolgokban hisz, melyeket tulajdonképp csak bolond ember tarthat igazaknak. Ha koncot dobnak néki, mint a kutyának - és mi a külömbség köztük? - akkor megeszi, de nem csóvál hozzá. Ó, ez tett mindig leginkább kiváncsivá. Igy hát én nem is hiszem, hogy a levesekkel, kötött mellényekkel mindent elérünk...

- Napoleon császárnak sok gondot okozott a népe. Páris virágzott, mind kövérebb lett. Nem hinném, hogy sok ember volt ott leves meg kötött mellény nélkül.

- Mégis görcsösen vetette magát a nép abba a fölösleges, értelmetlen háboruba. Utazásaimon sok minden feltünt nekem, de semmise annyira, mint az a fekete, viharzó tömeg, amint a gázlámpák sárga fényében sápadt arcok meredtek elő és orditottak izzadva: »Berlinbe, Berlinbe!«

- S fenség, aki mindezt látta egész végig, nem mondaná meg nekünk, hová lett Adelaide Trubetzkoi?

- A kis Zozie állitólag egy kommunistába szerelmes. Az utcákon csavarog, fölboritott padok, omnibuszok tetején áll és puskákat tölt.

- A párisi események egyszerüen csupa gyalázatosság. Ugyan nézze csak, micsoda keztyüt kell viselnem. Párisból egész egyszerüen nem kapok több keztyüt. Hát hihető ez?

- Friderika ép egy kalapot tudott még szerezni. Ejnye, hercegnő, ezt látnia kell - mondja izgatottan Fülöpke.

Hirtelen összevissza kiabálni kezdtek valamennyien. A hölgyek gyors mozdulatokkal mutatták legyezőiket, csipkéiket, karkötőiket. Percossini szorgalmas csevegővé lett, ünnepnapok együtt átélt emlékét igyekezett a hercegnőben felkelteni. A nagyhercegnő szintelen feje lassan rózsássá lesz. Paliojoulai és Tintinovitsch férfiasan visszatartott fájdalommal emlékeztetik egymást bizonyos játéktermekre és alkóvokra melyeket jól ismernek mindketten, néhány hölgy helyiségeire. Páris neve felvillanyozza a messzi vidék nehéz levegőjében eltompult szivüket. A világosság városa ide a messzi tengerre löveli sugarát, mint a mese, mint a tündéri vágy. Páris neve ezek között a keleti emberek közt olyan, mintha a nyugati gyermekek az Ezeregyéj meséit hallgatják. Alig hogy valamelyik párisi utjukról visszatérnek, a hölgyek már megtakaritott ebédeik árán a következő utazásra gondoltak, nem pedig az alsó ruhanemüjök felfrissitésére, az urak totalizatőrre és bakkara-asztalra, a hercegek a népre.

Atlétai erővel Fatme hercegnő egyik nehéz lábát egy székre emeli és felszólit mindenkit, győződjék meg arról, hogy lágy bőrcipője szorosan térdig zárul. - Ez Páris - mondja áhitatosan. Hogy a lábát visszarakhassa a földre, kövéren, erősen a trónörökös vállára nehezedik, ki kiváncsian fölébehajolt. Félig megfulladva bontakozott ki a szép asszony alól. A zsebkendőjét a homlokához nyomta s bandzsa tekintetet vetve von Hinnerichre, bizonytalanul mormogta:

- Kegyelmes asszonyom, azok közül a vélemények közül, mik az előbb elhangzottak, az öné tetszett nekem legjobban. Őszinte volt.

- Fenséged nagyon kedves - feleli Fatme édes gyermek-nevetéssel. Fülöpke suttog:

- No, mert a többiek mán egész ostobán daráltak. Fenséged tudja, hogy én, ha csak tehetném... Az embernek sajnos nem engednek megtenni semmit, de a többivel azért ne tévesszen engem össze, erre kérem... A Friderika fecseg ugyan annyit, amennyit...

- Mert mindkettőtöknek olyan kedves férjetek van. Azért is bujtok minduntalan össze, aztán beszéltek, amennyi csak jól esik.

- Elviszem őt önhöz, fenség. Ó, erős és erélyes ember - mondja tiszteletteljesen Fatme.

- Sajnos hütlen hozzám a pasa - épugy, mint ahogy ez itten hűtlen a szegény Friderikámhoz.

- Micsoda beszéd ez! - kiált Fülöpke. Hát fellázadtok a dolgok rendje ellen? A pasának megvan a maga háreme, rendben van, nekem is van háremem.

- Hát nem lehetnek nálam is együtt valamennyien? Paliojoulai, Tintinovitsch asszonyok, vagy nem? Még a Beata Schnacken is engem akarna, de ugy zseniroz, mikor ugy csinálja, hogy lássa az egész társaság. Csirkefogó a Percossini is. Mindig van egy-két nő, akiket ajánl... Eh mit!

Félig elfordult, halvány kis keze a bajuszán babrált, durcásan tekintett a padlóra:

- A pasához? - kérdi a hercegnő. De hiszen szereti a férjét, ugye, asszonyom?

- Épp azért. Hadd érezné egyszer, mi az. Hisz épp az a szerencsétlenségem, hogy nem sikerül nekem a dolog. Mert amit itt csinálok, a keresztények között, párisi öltözetben, az ugyan egész mindegy neki.

A trónörökös mondani akart valamit, de hamar lenyelte. Felesége a karosszékének mélyéből felemelkedett, hosszun, hangtalanul ment a beszélgetők felé. Fatme visszahuzódott Fülöpkével. A trónörökösné hideg, sovány kezét vendége karjára teszi, látható zavarral beszélt:

- Hogy van, kedves hercegnőm? Nem fázik itt? Hogy fázom én itt, délen! A kandallókból árad be a hideg. És ez a fagyos kőpompa!

Vigasztalan tekinteteket vetett az aranyozott tucat-berendezésre, amely királyi paloták számára készült és a termet csak félig töltötte be.

- Meg a szellemi üresség! Ha a legmagasabb dolgokról vitatkozunk is - mert ne higyje, kedves hercegnőm, hogy megelégszem az üres frázisokkal, mik itt a levegőben röpködnek! Ne tévesszen össze a környezetemmel...

- Ha a nép tudná... mi, hatalmasok, mi se vagyunk mindig boldogok... - teszi hozzá vontatottan, aztán halkan, gyorsan, hirtelen elhatározással igy szólt:

- Nézze csak szegény férjemet... Mi ketten igazán sajnálatraméltók vagyunk. Mindenki kihasználja a gyöngeségét, ugy hiszem, Percossini konyakot ád el neki. A báró tulságos üzleti érzékü... Hát még az asszonyok! Mind a trónörökös nyakába veti magát. Stockholmban nem sejtettem, hogy ilyen erkölcsök lehetnek... A férjem sokszor sir az ölemben és panaszkodik... de hát mit tegyek, gyönge ember... nagyon gyönge...

Merev, sápadt tekintetét a másik nő arcába mélyiti. Könyörögve, elcsukló hangon suttogja:

- Tudom, ön után fut. Maradjon legalább ön hideg, állhatatos! Egyetlen tisztességes asszony... Mennyire tisztelném!

A hercegnőnek nem maradt ideje arra, hogy válaszoljon. Még egyszer érezte az asszony hideg ujjainak szoritását meleg karján, aztán Friderika a hallgatózó udvar-emberek felé fordult. Fülöpke rögtön a hercegnőnél termett.

- Miattam siránkozott? - suttogja. Természetes! Milyen kereszt is ez az asszony a nyakamon! Hát nem tud ez kedélyes lenni? Bár venne példát az anyámról, aki nemrégiben odaajándékozta apámnak a Beata életnagyságu arcképét. Hanem az anyám előkelő, igazán előkelő asszony; nem igaz hercegnő?

- Ó. A királyné őfelsége a férjének odaajándékozta a barátnője képét.

Eltekintett, váratlanul megérezte, milyen messze áll ezektől az emberektől, ezeknek a szellemi életétől.

- Ma este olyan csöndes volt, királyi fenség - kérdezte a hercegnő. - Remélhetőleg nincs rossz hangulatban?

- Nem éppen! Itt a feleségem mellett teánál egyebet se kapok, hát ez nem sirnivaló? Ha konyakom nincs, hercegnő, mindig a kielégitetlen becsvágyamra gondolok, hogy micsoda sárbasüppedt szekér lettem. Ilyenkor a fehér gallérom szeretném felvenni.

- Nem hallott róla, hercegnő? Az infáns-galléromat értem, fehér köpenyeg aranyhimzéssel, bélése hermelin. Az ám hercegnő, egészen olyan, mint a Don Carlosé. Ó! Ugy szeretem a Don Carlost, mint az édes testvéremet. Hát nem vagyunk testvérek? Az ő sorsa az enyém is. A kielégitetlen becsvágy, papok, egészen ugyanaz. Nekem van Hinnerichem, neki megvolt a maga Toderichje. Csak a mostohamamával nem egész ugy áll a bál... Nekem a Beata ugyan nem kell, de ő akar engem... Az infáns-kosztüm azonban igen sikkes, nem gondolja, hercegnő? Ha egyszer bemutatkozhatnám benne... Igaz, az a kérésem volna...

A hercegnő elhuzza a fejét a lehelete légköréből. Nem értette meg a herceg esdeklését és Percossinit szólitotta meg egész közömbösen, ki épp odaérkezett. A trónörökös gondolatokba mélyed.

- Mikor a néppel való bánásról először beszélgettünk, fenséged sok mindenfélét gondolhatott felőlem. Ugy-e, minden szavam úgy hatott, mintha vidéki ember mondaná. Minden szavam olyan fontoskodó volt, olyan kétséget kizáró. Ez csak természetes, a farkasokkal együtt orditani kell, de titokban mosolygunk, ahogyan Párisban mosolyognak.

- Természetes, - feleli a hercegnő. - És mondja meg kérem Paliojoulai és Tintinovitsch uraknak, valamint ezen urak feleségeinek is, hogy nem fogom őket sem senkivel összetéveszteni.

Violante elbucsuzott a trónörököstől. Fülöpke mögötte akart kisompolyogni az ajtón, adjutánsának egy komor tekintete azonban megbénitotta az akaratát.

Alig hogy a hercegnő kiért, rögtön elhomályosult előtte valamennyi arc, a mit épp az imént elhagyott, - eltüntek előle mintegy az unalom és a korlátoltság ködtengerében. Fáradtan, rosszkedvüen eszébejutott néhány ólálkodó alak, akik közt lakájok bukdácsoltak teáscsészékkel, bonbonnal. A rákövetkező napon örömmel gondolt Pavicra, a szavai a fülében csengtek, majdnem jelentőségteljesekké váltak előtte. Irt neki.

Jött is mindjárt Pavic, szoros szalonkabát feszült rajta. Puha kalapja kint maradt. A hercegnő elgondolta: »Államférfi is lehetne.«

- Ön már börtönben ült egyszer - mondja. - Hamarosan megérheti ezt ismét. Nem akarják a javát.

Mialatt leült, a férfi széles mozdulatot tett, megvetésével mindent szétmorzsoló mozdulat volt ez.

- Fenség; legerősebb vagyok a veszedelemben. Mikor a pribékek kezet emeltek rám, valóságos részegségben éltem, annyira éreztem erőmet. Naponkint legalább kétszer beszéltem a népnek, a fáradt, megterhelt embereket sohase utasitottam el a küszöbömről... mégis éppen akkortájt kellett halálosan beteg feleségemet ápolnom. Mondhatom, fenség, hogy tőrök villogása közepett sirattam meg a feleségemet.

Néhány erős lépést tett, nehezére esett a csöndes ülés. Hangját a meghitt környezetben mérsékelte. Ott kinn távoli hegyekről dörgött visszhangosan, ittben alkalmazkodott a kárpitok lágyságához, árnyas sarokban halt el. Csak a mozdulatai maradtak nagyok, szélesek, mintha a tenger partján, vagy messzi rónán végezné őket, mintha a tizezer hallgató legtávolabbjának is látnia kellene.

- Miért... Miért... Mert boldoggá tesz, segit, fenség... segit. Hányszor imádkoztam veszélyben, vándorlásaim alatt a Velebit hegység szakadékai fölött és meredekén. Még most nemrégiben is Rustschuk báróval tettünk meg egy utat. Üzleti ut volt, északi szél fujt, nagy vihar volt, talán emlékszik is rá fenséged. A csolnak fel akart billenni, hatalmas hegyhullám tartott egyenesen nekünk. Én nem is néztem, az égre tekintettem fel. A hullám a tengelye körül fordul meg aztán, pontosan, mielőtt bennünket talált. A zsidóhoz fordultam, aki, falszinü volt. Csak annyit mondtam neki: »Én imádkoztam«.

- Csupa uj dolgot tanulok öntől, doktor ur. - S olyan dolgokat, miket nem sejtettem önben.

- Nem igaz? Persze, a forradalmárnak ne legyen szive, a néptribunnak ne legyen magánélete. Én azonban szegény emberek jámbor fia vagyok, szeretem a gyermekemet s elmondom vele együtt az estéli imát. Népem nem értik meg az idegenek, kik itt laknak köztünk.

- Megint az idegenek. Mondja, Pierluigi D'Assy, a velencei köztársaság megbizottja, idegen ember volt itt?

- Én nem vagyok sem olasz nő, sem morlák nő. A népe nem érdekel engem, doktor ur.

- De... Egy egész nép szeretete! Fenség nem tudja, mit jelent az. Nézzen csak énrám: énkörém jókora adag romantika szövődik...

- Ezt mondta már egyszer... Csak az a gondolat tudna engem fölmelegiteni, hogy ebben az országban szabadság, igazság, felvilágosodottság, jólét uralkodjék.

A négy szó közt hosszu szünetet tartott. Ugy tetszett, mig beszél, addig születik benne ez a négy fogalom, életében először. Hozzáteszi:

- Itt kisemberek klikkje uralkodik, - mondja a hercegnő. - Vidéki nemesek, Párisban nevetségesek volnának. Az udvarnál félvad emberek polgári pedánsokkal váltják fel egymást, durvaságban pedig egymást mulják felül. Vigasztalan látvány, azért szeretném, ha nem látnám többet.

Mind határozottabban beszélt. A gondolataiban hirtelen egész sereg ötlet sorakozik egymás mellé, egyik a másikat vonja maga után.

- Mit csinál a király? Azt mondják, alamizsnát osztogat. A trónörökösné körében sokat beszélnek ingyen levesekről, meg kötött mellényekről, olcsó megoldás. Külömben is a király fölösleges valami - legalább is fölöslegessé válik majd. Szabad nép - nézze Franciaországot! - csak saját magának engedelmeskedik. Még a törvények is - nem tudom, szükségesek-e - de megvetésre méltók.

- Körülbelül. Felőlem tehát lehet valaki, aki a szabadságra ügyel fel. Ez lehet esetleg király is.

Pavic mélyen fellélegzik, elégtételt érez, ugy véli, felfedezte a hercegnő emberi mivoltát.

- Fenség, bármely parancsa elég, hogy minden percben rendelkezésére álljak.

- Dehogy. Önnek dolgoznia kell, én nem csinálok semmit. Jöjjön, ha ráérő ideje van.

Örömteljes izgalom vesz erőt a férfin. Az az érzése, hogy méltányolják, felbátoritja hosszu, meghitt kézcsókra. Ugy távozik, mintha felhőkön vinné őt az a tudat, hogy ajkával Assy hercegnő testét érintette.

A hercegnő megtudta Pavictól, hogy tervei rengeteg pénzbe kerülnének, csodálkozott rajta.

- Hallatlan agitációra lenne szükség, szórni kell minden oldalra a csengő felbátoritást.

- Ez a népnek valami uj sajátossága lehet. Ha szabadságot, igazságot, felvilágosodottságot és jólétet akarnak adni néki, még borravalót is kér.

- Ez a Rustschuk csődött mondott már valamennyi dunai államban, Bécsben, a hol ugyanez a csapás érte, valósággal feltünő módon felmentették. Most tiz millióra becsülik a vagyonát.

A hercegnő egy mozdulatot tesz. Pavic meggondolja magát, az ügyvéd csodálatát a sikerdus pénzember iránt elnyomja benne gyorsan az erkölcsi helytelenitéssel, mit tribuni minőségében érez.

- Nem hagyom, hercegnő, kétségben Rustschuk erkölcsi értéke felől. Kelletlenül hozom csak kapcsolatba a mi ügyünket - népünk szent ügyét - ennek az embernek a személyével. Lelkiismereti furdalást okoz... csakhogy...

- Tehetséges és veszedelmes ember. Most nyugodt, de én, kinek üzleti dolgai vannak vele, én jól tudom, micsoda becsvágy tüzeli őt. Miniszter akar lenni, az európai Ázsia valamelyik országában miniszter, azt akarja, hogy ott, hol in contumatiam elitélték: hajoljanak meg a dicsősége előtt. Ha fenséged felhatalmazna arra, hogy időközben valamely miniszteri tárcát ajánljak fel neki itt az országban... Bizonynyal megvetni való jellem, az igaz...

- Mit jelent ez? - határoz a hercegnő. - A fő, hogy használjon nekünk. A kik elitélték, természetesen nem jobbak, mint ő. Végre is ki mást használhatnánk fel?

A hercegnő bemutattatta magának Rustschukot. Rustschuk végtelenül elegáns ember volt, az arca nagyon piros, himlőhelyes, a feje tele gyapjas fekete hajjal. Szépszabásu nadrágjában puha hasa rázkódott, vékony karjai gyorsan, hegyesen szántották a levegőt. Mihelyt a hercegnővel szemben helyet foglalt, rögtön a szegény nép nyomoruságáról kezdett siránkozni, szép országokról beszélt, hol bölcs, szép királynő az uralkodó, s csak ugy illatozott belőle a mosusz. Mikor a hercegnő nem felelt, a kezét dörzsölte és észrevette, hogy kölni vizzel van megmosva. Aztán a zsebkendőjét teritette széjjel, mintha ibolyacsokrot huzott volna a zsebéből elő. A mellényére ütött s ugy mozgatta a hasát, mint valami hordót, abból is pacsulifelhő szállt el.

Gyors szeszélyből vagy hogy a szerencséjét kisérelje meg, rögtön ott abban a pillanatban megbizta őt valamennyi birtoka felügyeletével. Nagy, egész Dalmáciába szétágazó földek voltak ezek, az elhunyt herceg hagyatéka - Busi, Lissa, Curzola szigetek; csupa értékes halász joggal. Ennek a mérhetetlen vagyonnak az élén, Rustschuk abban a percben még biztosabb tartásu lett. Mikor elment, barátságosan leckéztető hangon mondta:

Mielőtt az év a végére ért, az országban rablóbandák feltünő szaporodásáról panaszkodtak. A »malviventi«-k nagyobb számban jöttek le a hegyekről, mint egyébkor. Az olaszoknak felgyujtották a gabonáját, ledöntötték az olajfáikat. Mikor a szőlő még kicsi volt és kemény, egy reggel valamennyi szőlővennyigét elmetszve találták. 1872 telén Zarából két ezred vadász katona indult el dél felé, a »Bocche«-ban, a sziklameredékek közt és a köves szigeteken lázadó rabszolgák küzdöttek a szabadságukért. Ismeretlen asszony igérte nekik a szabadságot, távollévő sosemlátott királynő. Róla álmodtak, részegen róla hazudtak egymásnak a korcsmában, panaszos imáikat hozzá intézték. Az utcán érezte a hercegnő, hogy komolyravált, feszült pillantások mint hatolnak a kocsija belsejébe. Ablakai alatt sokszor sompolygó lépéseket hall. Hat-nyolc barna, sovány fickó bocskora surolta a földet, a kezük a kecskebőr-nadrágjukban volt; félénken, mintegy elvarázsolva pillantottak fel a hercegnő házának oszlopaira.

Ünnepies arccal jelenti egy nap Pavic, hogy San Bacco marchese érkezett meg. A hercegnő szive egy pillanatig hevesebben dobogott, mert a hol az öreg vészmadár a világon csak megjelent, fölkelés, vihar, forradalom, politikai botrány, kaland fenyegetett. Lelkesedését, kemény öklét a görögöknek kölcsönözte, aztán a lengyeleknek és a délamerikai szabadságharcosoknak, - meg a francia kommünnek. Majd az ifju Oroszországnak és az olaszoknak, mikor egységükért küzdöttek. »Szabadság« volt a jelszava, a jelszó, amely szinte felrobbantotta őt, a mi lángbaboritotta, valahányszor a világban elhangzott. Már meghallotta, mikor gyerek volt még és ugy szökött el a családjától, bezárták őt az uj, ifju Itália miatt, börtönfalakon keresztül jutott el Amerikába - hőséhez, Garibaldihoz. A császári braziliai hajókat mint kozák fosztotta ki, uralkodott exotikus köztársaságok diktátoraként, raffinált barbárok nevetséges kinzásait szenvedte keresztül. Hatalmas folyók lagunáiban szabad briganti-életet élt, tehenet lopott és birodalmakat hivott ki küzdelemre, mindent a szabadság nevében tett. Olaszországba követte a mesterét, ott még minden talpalatnyi tér a küzdők lábanyomát viselte. Hogy a szabadság magvait vessék el a barázdákba, szülőföldjének minden rögét a kardjával szántotta föl.

Most, ötvenéves korában, a római képviselői kamarában küzdött, parancsolón, tüzesen, a vörös tábornok akaratát képviselte. Karcsu és nagyon izmos ember volt, nagy, türkiszkékszemü. Kis vörös szakálla megmozdult a türelmetlen szájának minden fintorára, keskeny homloka fölött fehéren lengett a bozontos üstöke.

Vendégül hivatta meg magát a hercegnőhöz, mert - mint mondta - a hoteleket nem szereti. Nagyon szegény ember volt, az emberi nem szabadságát nemcsak az ifjuságával, a vagyonával is megfizette.

Rögtön kisérgetni kezdte Pavicot agitációs körutjain. Nagyobb szavai voltak, mint a tribunnak, még hangosabban kiáltott, szinte habzott, lengette a karját, forradalomra izgatott, verekedések estek miatta s egy élet-halálra menő küzdelem után két falusi rendőr közt vonult valami csendőrállomásra. Megvető szájmozdulattal dobta oda a nevét: San Bacco márki, az olasz hadsereg ezredese, az olasz koronarend parancsnoka, képviselő a római parlamentben. Zárai távirat érkezett, erre aztán szabadlábra helyezték. Hazaérkezett, fel- és alájárkált a hercegnő előtt, magas és mégis letompitott parancsnoki hangon beszédfoszlányokat eregetett magából.

- Éljen a szabad szó!... Ugy sujtson a szó, mint a kard!... Csak a gyávák némák! Zsarnokság a bekötött szájakkal jár együtt!

Aztán lassan-lassan megnyugodott, állva a kandalló mellett békésen beszélte el széles mozdulatokkal egy nagy braziliai »sumaca« meghóditását. Értette a módját, hogy tartsa fenn az utazókkal szemben, de különösen az asszonyokkal szemben a lovagiasság valamennyi szabályát. Szerencsétlenségére azonban épp akkor fogták el, mikor a városban a zsákmányolt kávét akarta eladni. Félig meztelenül vitték a kormányzó elé, - »Az arcába köptem a nyomorultnak, ő pedig egy lefüggő dróthoz köttetett ki engem, a min két órán át lógtam«.

Pavic megtanitotta a hercegnőt a morlák nyelvre, a tarka szarvasborjakról, az aranyhaju Zózáról, hajdukról és a tengerkörülmorajlotta sziklák szellemeiről és narancsfa alatt siró anyákról szóló dalaikat ismerte már a hercegnő, ködös, lágyan áradozó költészetük megragadta őt, félig értette meg csak költeményeiket és Pavic mintegy becsavarta velük őt napról napra, nyugodt értelmét is elszéditették ezek a versek. Pavic hatalmas hangja lágygyá tompitotta a szláv szavakat, csábitón adta elő őket, felizgatták, kimeritették a hercegnőt. Ugy érezte magát, mint meleg fürdőben, hol egy asszony izzadt fürtei alól fáradtan tekint a vizből bugyborékoló gyöngyszemekre. Pavic annál tüzesebb lett, mentől csendesebbnek látta őt. Viharosan dicsérte népét s elragadtatott arccal tekintett a párnákon előtte heverő szép hölgy arcába. Megcsókolta a kezét, a ruháját érintette, még a haját is, s még mindig arról volt szó, hogy a népét becézi.

S a hercegnő látta, a mint Pavic szive becsületességében elpirul, remeg, elnémul. A vallomások jutnak eszébe, miket Bécsben, Párisban hallgatott meg - a sok könyörgés, fenyegetőzés, a mi mind elfulladt a kastélyban s visszapattant páncéljáról, - Pavicot a többieknél kevésbbé nevetségesnek találta. Mit adhattam volna azoknak? Bolondok, ők maguk sem tudták. Ez itt kér valamit tőlem: hogy segitsek neki, hogy az ellenségeit legyőzze.

Pavic eleinte magával hozta a fiát. Erre a beteges, nem szép lényre a hercegnő sohase tekintett, a gyermek magárahagyatva ült valamelyik sarokban. Aztán Pavic a gyermek nélkül jött.

Kora távaszszal, valamelyik ünnepnapon, Benkovácba kocsizott vele a hercegnő. A tenger felől, fátlan köves sikok keserü, ingerültté tevő szele hatolt hozzájuk. Rohanó felhők mögül aranyos fények csillogtak a várakozássalteljes földre, egy pillanatra kigyultak s mindjárt rá kilobbantak. A faluban keservesen mozgott kocsijuk a kőszikla-kiugrásokon. A sáros udvarok kietlenek voltak tüskés növényü kőkeritéseik mögött.

A parasztok a korcsma mellett vártak rájuk. Pavic rögtön asztalra ugrott fel, köréjesereglettek az emberek tarkán, lusta hunyorgással.

Pavic beszélt. Az első mondatok után beállott a csönd és egészen elől valamelyik paraszt tapsolva ütött a combjára. Hátul örömteljes krákogás hangzott. Néhány morlák a köpenyegét, amit előbb szorosan összehuzott, átengedte a szélnek és a kezével a levegőben hadonászott. Zöldségeskocsijukkal a horvátok kiváncsian állva maradtak. Ellenséges ábrázattal két rendőr lépett a hallgatók közé. Vörösbeöltözött fickók voltak, csupa ezüsttallérral teli, keményen a földre koppantották a fegyverüket. A kocsi nyitott ablakában, a hercegnő a függöny mögül tekintett ki.

Pavic beszélt. Valamelyik igavonó szamár kiszakitotta magát, pár embert feldöntött és a tribun asztalának tartott. Anélkül, hogy egy pillanatig gondolkodna, Pavic rögtön a szamarat valamennyi ellenségéhez hasonlitotta. »Álljatok olyan szilárdan, mint jómagam!« Fenyegetőzött, lengő szakállal káromkodott, az ujjait tördelte, áldott és igért olyan arccal, amiről csurgott a boldogitó fény. A hallgatók bizonytalan moraja hangzott fel hozzá, merev szemük ragyogni kezdett. Rongyos ökörhajcsárok ártikulátlan hangokat hallattak. Három virágosturbános lóhajcsár pisztolyokkal és tőrökkel zörgött. Pavic - vadul kinyujtott karjaival - olyan mélyen előrehajlott a semmibe, mintha át akarna szállani a gyülekezeten. Mindjárt utána könnyedén rugalmasan az asztal másik oldalára libbent vissza. Epedő pillantása, valamennyi tagja a meggyőzött nép köré fonódott, minden egyes ember visszafojtott lélekzettel érezte ezt az ölelést. Ahová fordult, oda támolygott vele ez a sok ellágyult, akaratnélkül való test. Sirósan mosolyogtak.

Pavic beszélt. Lelkek gőzében állott ott. A rendőrök már csak elernyedt kézzel tartották a fegyvereiket, lefegyverzett, ostoba arccal figyelték a tribun minden lélekzetét. A Koburg dynastia egyszerre két támaszát vesztette el. Hirtelen Pavic kitárta a karját, hátravetette a fejét. Széles szakálla vöröslött a napban, ékalakun meredt a levegőbe. Megkinzott szemhéjja alatt besüppedt a szeme, kialudt, szürke ajka utolsó görcsben vonaglott meg. Krisztussá lett. Asszonyok keresztet vetettek, a keblükhöz kaptak s hosszasan üvöltötték panaszos hangjaikat. Szitkok, káromlás, átkozódás mély hangja hallatszott. A hercegnő elnézte mindezt, mint valami játékot, fellángolást, az elemek harcát, véleményt nem alkotott róla s anélkül nézte, hogy szellemével a férfi szinjátékához füzné valami. Hiszen Pavic-al lélekzett, nyögött, vágyott, hörgött, orditott és halt el maga az egész természet.

Váratlanul ott termett a kocsija mellett. Beugrott a kocsiba, a lovak galoppban iramodtak tova. A tömeg riadt, haragos kiáltása elzajlott mögöttük. Leengedték a kocsi tetejét és az arcukat átengedték a szélnek, napnak. A hercegnő komoly szemmel hallgatott, Pavic szuszogott. Előttük, mögöttük a köves országon át az országut köves fehér folyama hömpölygött. Valamelyik magaslatról ragyogó sávot pillantanak meg, a tengert.

Egyik szemétdomb mögül hirtelen előugrik valami alak, rongyos, őrült, piszkos, a lovak visszahőkölnek tőle. Asszony, szürke kecskebőr van rajta, a kezével hosszu hajfonatot lóbált, amivel együtt körben forgott egy halott ember feje. Valami érthetetlent visitott, mindig ugyanazt, belekapaszkodott a kocsi kerekeibe. Pavic kikiáltott rá:

Az öreg asszony egy ugrással mellette termett, szorosan az arca elé tartja a koponyát.

- Igazságot! Látod, ez itten ő ám, Latzika, a fiam! Megölték, és ők még élnek! Anyuska szeretlek, segits megbosszulni magam!

- Ugyan hallgas el végre! - parancsolja Pavic. Harminc éve már annak a dolognak és kényszermunkára itélték a tetteseket.

- De élnek! - üvölt az anya. - Szabad élniök és őt meggyilkolták! Igazságot!

Int, a lovak elindulnak. Az öreg ruhája beleakad a kerékbe, elesik. Csuf csikorgás, a kocsi átment a koponyáján. Már messzi voltak, ott mögöttük a fehér porban egy csomó rongy hempergett és vinnyogott fia koponyájának szilánkjai mellett. A hercegnő sápadtan forditotta félre tekintetét.

- Harminc éve! - magyaráz Pavic - és még mindig bosszura szomjas! Keresztények vagyunk, hiszen irgalmat esdekelünk.

Nem beszélt többet. Mosolyogni próbált rajta, hogy milyen tragikusan akar ma a világon minden föltünni előtte, azonban ez az óra, a mely idegenszerüségtől látszott terhesnek, nyugtalanitotta, megfélemlitette. Nem volt kedve megfordulni a férfi felé.

Pavic a szegény diákra gondolt, ki Páduában félénken, elnyomottan, az elnyomott osztályhoz tartozóan járta utját. - Most a kezembe vagytok! - ujjong. - Mert Assy hercegnő van velem. - A kis ügyvéd vérző becsvágyára gondolt, a kis ügyvédére, kinek itt-ott megengedtek egy-egy szabad szót. Akkor a hatalmak szorosabbra fogták a hálót. Pavic koplalt, börtönben ült, hallotta, mint kacagják ki fenyegetéseit. Fekete felöltőjének selyembélése most Bécsben készült szalonruháját takarja. Ahová megérkezik az emberek elkomolyodnak, mert Pavic az Assy hercegnő kocsijába hanyatlik vissza. Mi lehetetlen neki most már ebben a percben? Mennyi asszony - szép, gazdag! - kiknek a vérét ostorral gyujtotta fel, osont már hozzá, egy-egy ölelés alamizsnájáért könyörögve! Hirtelen forró lett a szeme, ugy vélte, elveszti az eszméletét s először vallotta be magának, hogy vágyik Assy hercegnőre.

Az egész uton Pavic saját különös, regényes egyénisége érzésében nyugodt. Remegett, fölolvadt ebben az érzésben.

Ahogy megérkeztek, rögtön asztalhoz ültek. A nehéz tüdő- és izommunka után erősen evett-ivott a néptribun. A hercegnő a gyertyákba tekintett. Később, a hercegnő szobájában, jóllakottan, vérmesen a férfi visszatért a nap győzelmeire. Ismételte beszédének egyes fénypontjait, az azokat követő tetszést a hercegnő ismét hallotta fölzugni. Ujra maga előtt látta, óriási nagy rohanó felhők alatt a hőst, aki ellen nem tudott kifogást, a bámulatraméltó és földöntuli hőst. Most ott ujjong, parancsol a lábánál, büszke szabadsághangjai hozzá szállnak fel a nedves, piros, vágyó ajkáról.

Végre aztán Pavic, a népnek tett két forró szerelmi vallomás között, birtokába vette a hercegnőt. A kerevet, a min ez történt, támláján nagy, arany hercegi koronával volt ékesitve. Boldogságának pillanataiban Pavic gondolatai szakadatlanul a hercegi korona körül szálltak.

Mindjárt utána kimondhatatlan csodálkozás fogta el amiatt, a mit merészelt. Dadogott:

- Köszönöm, Violante, köszönöm, hogy megtetted értem! Csodás, jóságos Violante!

De a hercegnő kék árnyékkal megtelt szeme részvétlenül siklott el fölötte. A haja rendetlen lett, merev, sötét tömegekben folyta körül ijesztőn sápadt arcát. Keményen kifeszitett karral támaszkodott a párnája széléhez. Hegyes ujjai eltépték a kelme szövését. Pavic kigyózott a félelemtől, megbánástól. »Mit tettem! - kiáltott sajátmagára. - Állat vagyok, semmi több! Most elveszett minden!« - Megkétszerezte igyekezetét:

- Bocsáss meg, Violante, bocsáss meg! Nem vagyok hibás, a sors az... Igen, a sors, az vetett lábad elé. Hogy szolgáljak neked... Hogyan foglak szolgálni! Violante! Lecsókolom a port ruhád szegélyéről, haldokolva hajtom fejem a cipőd sarka alá, Violante!

Saját szavaitól részegen, küzdött a hercegnő egy pillantásáért. Violante hosszu percek után, két ujjával végigsimitotta a homlokát és megszólalt:

Képtelen volt arra, hogy tovább birja a jelenetet, ide-oda forditja a nyakát a hercegnő.

Végre Pavic elment, a lépései sulyosak voltak, a tagjai lágyak, felolvadt az érzelemben s folyton mormogta:

Rögtön a hálószobájába ment a hercegnő. Kiküldte a komornáját és maga kezdett vetkőzni. Az után, a mit átélt, undorodott minden emberi érintéstől. De a keze erőtlen volt, a hercegnő mindig ujra gondolataiba mélyedt. Az ő ámulata épp akkora volt, mint a férfié, de teljesen mentes az elégtétel, kielégültség érzésétől.

Hát ez volt az egész? Ez volt minden, a mit meg kellett tanulnia? »Bár inkább ne tanultam volna meg... Különben nevetséges«. El akarta huzni a száját, de valami rossz érzés jött fel a torkába. Aztán az jutott eszébe, hogy Pavic folyton Violante-nak hivta. Tán csak nem képzel valamit arról, a mi történt? Ilyen alsórendü esemény okot adhatott-e Pavicnak arra, hogy a beszédje gyöngédebb legyen és hogy szellemi közeledést érezzen?

Akaratos ruháját szaggatta, azt, ami a kezében maradt egy csomó muszlin- és selyemrakásra hányta, amiket az ágya lábánál komornák hagytak ott. A ruhacsomó alatt hirtelen megmozdult valami. És egy kis torz alak mászott elő, a sarkantyujával függvemaradt a kelmében. Fülöpke trónörökös állott előtte, trikósan, barettal a fején és kék atlaszmellényben, fehér, hermelinnel bélelt gallérján nagy, kövér aranyvirágokkal. Hanem Phili nagyon félt.

- Hát mégis haragszik? - kérdi a trónörökös. - Percossini is megmondta, hogy haragudni fog, de hát tehettem másképp? Mért is nem engedett soha közel magához és a feleségemet se látogatta meg, maga rosszaság.

- Óh, bocsánat! Percossini azt hitte, hogy maga nem fog mondani semmit... No ha ezt tudom!

A hercegnő hátravetette a fejét. Ugyanaz a játék, kezdődjék megint előlről? A trónörököshöz lépett és keményen megfogta a kezecsuklóját.

Fülöpke elgyöngült a hercegnő nyitott mellénykéje meleg illatától. Megcsuklott, térdreereszkedett, már csak a hercegnő kezén függött. Valósággal koldult:

- Ugyan ne haragudjék hát, kedves hercegnő, régtől fogva tudja, hogy meg akartam látogatni, mint Don Carlos. Hanem az asszonyok, a többi fehérnép soha el nem eresztett. Mán oda voltam egészen és mondok magamban: - »No ha most elmégy hozzá, még kiesöl a nyeregből, oszt püff neked. Pedig most ujra stramm vagyok és tessék, erre kiteszik a szürömet«.

A hercegnő az ajtó felé tolta Fülöpkét. Alig hogy elengedte, Phili puhán esett le, mint valami drótbaba. Hangosan sirva emelte fel kis kezét:

- No hát nem látja, milyen szegény ördög vagyok? Hiszen a hercegnő a legjobban tudja, hogy ott fenn a trónokon, ott sincs valami jó világ, ott se fenékig tejföl minden. Velem meg az utóbbi időben csunyán kibabráltak - és mindig a hercegnőre gondoltam, mint a Miasszonyunkra. Ha nem akar engem, meghalok... olyan rossz sejtéseim vannak. Engedje meg... hogy...

A hercegnő leült az ágya szélére. Az ereje elhagyta, abban, a mit átélt, nem talált már semmi undoritót, már nevetségesnek is alig látta. Az a mohó vágy, hogy a testével állati érintkezésbe jussanak, finom gavallérokat uszitott Bécsben egymásra, vagy sajátmagukkal végeztek miatta. Természetes dolog, hogy az a nyomorék alak ott a földön belepusztuljon ebbe a vágyba. De hát érdemes-e tovább hallgatni a siránkozását? Olyan semmis, a mit kér... Fáradtság, bosszuság és mérhetetlen megvetés közel hozták ahhoz, hogy engedjen. Megjelent előtte Svédországi Friderika fehér arca, a mint elcsukló hangon könyörög.

A herceg letörülte a könnyeit és felemelkedett. Egész közömbösen kérdezte meg tőle a hercegnő:

- No megyek már, - morogta Phili. - Nehogy a végin még mi ketten megharagudjunk egymásra.

Virradat felé a hercegnő elaludt. A trónörökösre már alig emlékezett. Napokig nem foglalkozott Pavic-al. Ellenben egy csomó átélt eseményt gondolt ujra végig. Olyan beszélgetéseket, miket Párisban, Bécsben élt át, ujra felidézett, most valamennyinek váratlan jelentősége lett. Most ujra előtte állnak ezek az emberek. Hiszen ezek valamennyien szerelmesek, szeretők akartak lenni... Az meg ott a megcsalt férj lett volna. Akkortájt mosolyogva hallgatta őket, járt-kelt köztük, mint álomban. Azoknak az értékes álmoknak a kulcsa csak most, véletlenül hullott a kezébe. Most minden titkot ki tud nyitni vele. Vigan járt-kelt és egyik elfeledett tréfát a másik után szedte elő emlékezetéből, most hirtelen megértette valamennyit. Mint évekkel elkésett visszhang, hangzott magános nevetése a termekben.

Friderika trónörökösné többször is meghivta Assy hercegnőt a »cercle intime«-be. Miután ez sem használt, báró Percossinit küldte el hozzá, hogy átadja barátságos üdvözletét. Percossini célzást tett arra, hogy a hercegnő talán azért kerüli az udvart, hogy a trónörököst megkimélje mindennemü kisértéstől. Szivének ennyi finomságáért végtelenül hálás a trónörökösné, de mostanság nincs mitől tartania. »Időnkint megvonják a fenségtől a szeszesitalt, - magyarázta bizalmasan a báró, - olyankor őfensége mindjárt ártalmatlanabb.«

Máskor a trónörökösné nevében aziránt érdeklődött, miért nem jelent még meg a hercegnő soha a Sacré-Coeur-beli hölgyek kötő-estéin. Olyan értékes volna mindkettőjükre nézve, ha érintkezésbe lépnének egymással a népért való közös munkában. Percossini szkeptikus mosolylyal teszi hozzá: »Ezzel a fenséges asszony a levesekre, meg a kötött mellényekre céloz«.

Fülöpke herceg több panaszoshangu levelet küldözgetett neki. Hogy jól tudja, hogy a hercegnő az ő házának bukásán dolgozik, de maga sem kiván egyebet. Csak megbocsátana neki!

Miklós király a szép forradalmárnővel érintkezést keresett, ami azonban eredménytelen maradt. Pavicnak és Rustschuknak házi érdemrendjét adományozta. A tribun el se fogadta, a pénzember háromnapos lelki tusakodás után visszaküldte a kitüntetést. Valahányszor a hercegnő kocsija keresztezte a királyét, az öreg ur engedékenyen kacsintott rá. Schnacken Beata kettős tokáját nagyon mélyen nyomta csipkegallérjába. A mozdulata olyan nőé volt, ki sok bájjal és szivesen alárendeli magát. Pablo de Sarasate egyik hangverseny estéjén - mindenki szemeláttára - elhagyta kitünő páholyát, hogy azt az épp belépő Assy hercegnőnek ajánlja fel.

Ezeknek az embereknek a kedélyessége a hercegnőt elkeseritette. Küzdést akart s megbénitotta őt ellenfeleinek udvariassága, mellyel nem is védekeztek ellene. - »Ugyan meddig kell még, hogy csiklandozzalak? - kérdi magában. Végre is nem akarlak dühöngve látni! Undorodom a kényelmességtektől. Olyan lágy urak, mint ti, nem uralkodhatnak tovább zavartalanul, ez nagyon igazságtalan volna. Még ha ez csak a szeszélyem is! Valamikor, Párisban, annyira felingereltem Tauna Leopoldot, hogy meg akart ölni. S nem is tudtam, mivel sikerült ezt elérnem annyira: én csak játszottam. Most benneteket is odáig akarlak vinni, igy játszom«. »Házizsidaja« sokszor nem mulattatta, elégtétel nélkül hallgatta ismételt jelentéseit a parasztok és a katonák közt történt összekoccanásokról, fosztogató századokról, Pavic tirádái ásitásra ingerelték. Az unalom és a korlátoltság ködéből, mibe ezek az elbeszélések belemerültek, kiemelkedtek a trónörököspár barátai. Megint látta, mint terjeszkednek a nehézkes szellemek fölöttük, mint lebegnek óvatosan tömegmészárlások és női kézimunkák között, ujjápezsdülő vérrel uj, csábitó értelmét látta a Szabadság, Igazság, Felvilágosodottság és Jólét szavainak.

Táborához csatlakoztak az első lelkesedők, jócsaládbeli fiatal emberek, kik a haladásért rajongtak, de meg az Assy hercegnő sápadt, bátor fejéért is. Az első hadnagyai elárulták a zászlójuknak tett esküjüket. Sápadtan, határozottan vettek részt a kis, nagyon árulótermészetü gyülekezéseken a Piazza della Colonnán. Jöttek aztán az okosak is, magasabbrangu hivatalnokok és udvari emberek, kik nem látták tanácsosnak többé, hogy jövőjüket minden fentartás nélkül a Koburg dynasztiára bizzák. Ha valahol aztán az országban sikere volt a hadseregnek, többen elmaradtak közülük.

Még az okosak előtt báró Percossini biztositotta a hercegnőt teljes odaadásáról. Minden látogatása alkalmával, amit a trónörökösné nevében tett, sima hitszegésének is tanujelét adta. Szinte láthatatlanul, fölületes, odavetett, unalmas fecsegése közben megéreztette, hogy szolgálatát ajánlja fel. Különben pedig a hercegnő tisztában volt vele, hogy éppugy kikémleli őt, mint a parancsolóit. Fecsegett már azokról a kisérletekről is, amelyet azok, akiket a hercegnő pártja fenyegetett, a hercegnő megsemmisitésére megkisérlettek. A hercegnőnek valamennyi udvarnál voltak barátai és ezektől is megtudta, hogy Miklós király követei panaszt emeltek ellene. Csakhogy nem értek el semmit; a hercegnő a nemzetközi főnemességgel fenntartott összeköttetései révén jobban meg volt védve, mint az uralkodó család néhány európai államférfi jóakaratából. A Koburg pártnak mindenütt csak a minisztertanács állott rendelkezésére, az Assy párté volt a kamarilla. Rustschuk pénze gyorsabban hatott az idegen nagyvárosokban, mint a Zárából érkező sürgönyök. És a világbéke is fontosabb volt, mint Miklós, Friderika, Fülöpke vagy Beáta sorsa. A négy ember közül Beáta mutatkozott a legerősebbnek. Egyszerüen elutazott, meg akarta nyerni egy külföldi nagyhatalom miniszterét, aki akkor épp Olaszországban tartózkodott. Lágy, jámbor ember volt, majdnem ugyanolyan mértékben hatott reá Beáta, mint annakidején Miklós királyra. Bukása előtt az utolsó percben jutott eszébe, hogy mi a kötelessége s óriási napi mértföldekben menekült a csábitónő elől.

A hercegnőt mulattatta ez a történet. Ha kicsit kevésbbé erős az az ember, - gondolta el - akkor mi történik? Schnacken kisasszonnyal kellett volna felvennem a versenyt, akkor minden a körül a kérdés körül fordult volna meg, vajjon őexcellenciája a szőkét szereti-e, vagy a barnát. Uraim, nem nagyon bonyolult a női politika.

De mind erősebb lett az Assy-párt, hibákat kezdett már elkövetni. Az első hiba volt a hercegi uradalmak vezetésében beállott gyors változás. Az uradalmakat nagyon értelmesen vezették. Addig főbérlővel az élén, aki egy csomó bérlő fölött rendelkezett, albérletekre volt osztva az uradalom, az albérlők adták ki az utasitást a felügyelőknek, kik közvetlenül a parasztokkal érintkeztek. A felügyelők majdnem az egész gabonatermését elvették a parasztnak s tovább adták az albérlőknek, azok levonták belőle azt, ami járt nekik és továbbitották a bérlőhöz. A legnagyobb rész pedig a főbérlő kezére jutott. Valamennyi bérlő tehát a föléjerendelt közeget táplálta, valamennyien együtt a parasztból éltek. Nem talált volna senki kivetni valót ezen, csak Rustschuk vélte, hogy tulontul gazdag a főbérlő, túlnagy a befolyása, ennek az volt az előzménye, hogy megutálták egymást régebben a börzén. Rustschuk a hercegnő több barátját a latifundium-rendszer ellen ingerelte. Pavic szónoki képességét bocsátotta rendelkezésükre. A hercegnőt a dolog örömteljesen meglepte. Erőteljes elhatározással hozzáfogott, hogy az igazsággal a saját portáján tegyen kisérletet. Egyetlen vérmes tollvonással megsemmisitette az egész bérlő-rendszert. Nyolc napra rá égett egész Dalmáciában minden szőlőtő, darabokban hullottak szét egy éjjelen át az olajfák. A kis elcsapott bérlők mindenütt nyugtalanságot szitottak az országban, a nagyobb bérlők a városokban szájaskodtak. A parasztoknak azt, amijük a gabonából megmaradt, ki kellett szolgáltatniok a bérlőknek: mert azok a vevőket fenyegették. Azokat a pénzbeszedőket, kik a hercegi pénztár részére akarták a részesedést behajtani, kövekkel fogadták, meg puska-agygyal.

- Titok marad a nép. Világos, hozzá van szokva, hogy kizsákmányolják, nem akar igazságot. Mennyit tarthatott meg ezelőtt a paraszt a munkája jövedelméből?

- Én a jövedelem felét adom nekik és kövekkel dobálnak meg. Mit csinálnának, ha az egészet ajándékoznám oda nekik?

Az elbocsájtott hivatalnokok közül sokan gyülöletet szitottak az ujságokban; ez a vihar sok piszkos vizet is felkorbácsolt. Azok az ujságirók, kiket kocsija sárral fecskendezett be, mialatt kocsija mélyébe csak azért kémleltek be, hogy megtudhassák milyen fülönfüggőket visel ma a hercegnő, - most »déclassé«-nak minősitették a hercegnőt. Azt irták, hogy Pavic-al, Rustschukkal való érintkezése fosztja meg a rangjától. Pavic elég ügyetlen volt, hogy emiatt bocsánatot kérjen Violantétól. A hercegnő vállat vont:

Hogy a néptribunnal való érintkezés semmiféle szégyent nem hozhat a hercegnőre, arról Pavic meg volt győződve. A hercegnőnek Rustschukkal való viszonya dolgában nem volt ilyen biztos a véleménye. Azt az eszmét vetette fel a hercegnő előtt, hogy jó volna másik pénzembert választani, például az elbocsátott főbérlőt, ezzel sok mindent jóvá lehetne tenni. A hercegnő nem volt erre hajlandó.

Mindent megteszek, amit jónak tartok a nép javára. De hát azzal mit törődik a nép, hogy én milyen emberekkel veszem magam körül?

- Adjam oda a »Charmant«-t? Éppolyan kevéssé kivánhatja tőlem ezt a nép, mint hogy odaadjam a házizsidómat.

Pedig ez a makacssága még sokba került neki. Rustschuknak volt egy maitresse-e, szinésznő, aki azt kivánta, hogy hites férjét, egy kedvelt szinészt a bolondok házába csukják. A pénzember értett hozzá, hogy ezt az óhajtást megértesse az orvosokkal is. Szerencsétlenségére azonban egy idő mulva kiszivárgott a hire annak, hogy az internált szinész teljesen egészséges. Beata Schnackent meghatotta a kollégája sorsa, királyi barátja előtt fölfedte az egész sötét ármányt. Az áldozat kiszabaditása és első föllépése az udvari szinpadon valóságos örömünnepe volt Beátának, meg az egész uralkodó családnak, legyőzték a hercegnőt. Antiszemita darabot adtak, a szerencsésen visszaérkezett hős abban a darabban, mely szinrekerült, az igaztalanul elmebetegnek nyilvánitott ember szerepét játszotta. Az intrikus a Rustschuk maszkját viselte, csunya célzások történtek valami magasrangu hölgyre, aki a dolgok mögött lappang. Zsufolt padsorokból ujjongott egymásután következő ötven estén keresztül a nép, jókorává dagadt a botrány. Beátát, a nemes kiszabaditót minden kikocsizása alkalmával viharosan üdvözölték. A hercegnő hideg pillantásokkal találkozott, Rustschuk, kinek nem volt szabad sehol sem mutatkoznia, szomoru számadásokat készitett arról, hogy micsoda összegek lesznek majd szükségesek, hogy ezt a hidegséget langyosabbra változtassák.

Ugy dolgozott Pavic, mint a kit az ördög szállt meg, de a rendőrség is bátorságra kapott: befogta a Pavic száját. Mint egykor, most is a börtönajtó csattanását hallotta a távolból. A katonaság is erőszakosabban lépett föl. Télen Spalato mellett valóságos csatává fejlődött a dolog. A bérlők bosszuja azon a vidéken éhséget teremtett. A dühöngő nép kaszával és nyárssal ment neki a katonaságnak. Elesett pár száz vitéz, de a katonaság kétszerannyi parasztot sebesitett meg, vagy küldött a másvilágra.

Ez a hir vasárnap érkezett Zárába. Az ég komoran feküdte meg a várost. Kocsi alig járt az utcákon. Feketeruhás tömeg vonult a házak közt, csak suttogtak, még a kutak csobogását is meglehetett hallani. Lustán, izzón, bátortalanitóan kuszott a fejek fölött a scirocco.

Mintha hallgatagon megbeszélték volna, szinte látatlanul valamennyien a Piazza della Colonna felé tartottak, ott megállottak, némán, szomoruan, makacsul. Fölboritott kézikocsi tetején hirtelen megjelenik Pavic, háta a kétezeresztendős oszlopnak támaszkodik, beszélni kezd. Szavait hetek óta most először kiséri megint az ingerült morgás. Megint érezte az övéinek a szivét, a mint melegen remegi körül, megint boldog volt. A szük utcán rohamlépésben gyalogoshadtest közeledett. A tér bejáratánál felállt, feltüzte a szuronyait és lassan előrejött. A nép visszahuzódott, az oszloptól kétoldalt a tömeg szétfeslik, eloszlik az utcákon. Csak az oszlop köré verődött egy kisebb tömeg, a katonaság körülfogta, csak a szónoki emelvény zárta el az utat előlük. De mindent fölboritottak a benyomuló szuronyok. Egy bajonett egyenesen egy tehetetlen öreg ember mellének szegeződik. Az öreg ember talán valamelyik odalenn agyonvert harcosnak az apja, még alig lát a könnyeitől, miket Pavic beszéde csalt a szemébe. Ugy tetszett, hogy az öreg el van veszve. A kezével hadonászva, Pavic kétségbeesetten kérleli a katonákat. De megérti, mit kivánnak tőle a sápadtan feléje forduló emberi arcok. - »Mentsd meg az öreget!« - ez van ráirva valamennyire. Visszahőköl, tekintete a hercegnőével találkozott. A hercegnő az ablaka keretéhez támaszkodott és mereven tekintett Pavicra. Ajka megnyilt, szavakat kiáltott le, mik a nép aggodalmas kiáltásai közé vegyültek. Pavic távolból is megértette:

Az öreg ember már a földön feküdt, szakadt ingén vércsöppek piroslottak. Halálsápadtan Pavic a szivéhez kap. Aztán gyöngéd bőrét hirtelen tüzvörösség lepi el. Gyorsan lekuszott az emelvényről, megragadta a gyermekét, aki mögötte kuporodott valamelyik oszlopnál és eltünt az Assy palota boltivei alatt.

Rustschukot, ki egy csomó néző között állott, két vigyorgó altiszt fülelte le. A hasa ide-oda himbálódzott; kinosan reszketett minden tagja, magas kalapja a nyakára csuszott, az elsiető néptribunra mutatott; és olyan gyorsan beszélt, hogy az dadogásnak is beillett:

- Az ott csinált mindent, egyedül az az ember higyjék meg, uraim; én egyszerü kereskedő vagyok... Egyáltalán semmi dolgom a hölgygyel! -

Lassan, lehajtott fejjel halad Pavic felfelé a lépcsőn, ugy rémlik, mintha a birája elé sietne valami szégyenteljes cselekedete után. Az öreg ember vérzett! Pavic hátán végigborsózott a hideg, mihelyt elképzelte a dolgot. Paliojoulai és Tintinovitsch urakra gondolt; a betolakodókra, kiket megvert. Ó, nem ő verte meg őket a saját kezével, ahogy a hercegnő gondolta. Pavicnak nem volt rá szive, hogy elmondja: a szolgája, egy morlák óriás volt az, aki a finom udvari urakat kékreverte. - Bizony, mikor elmentek, - gondolja el Pavic, a borzalmas kép szemléletében elmerülve - csak ugy csurgott a homlokukról a vér.

- Pedig erős ember vagyok! - mormogja a boudoir ajtaja előtt. A hercegnő gyorsan eléjejött. Pavic bizonytalanul mondja:

Pavic összerezzen és lesüti a szemét. A hercegnő most olyan sápadt, olyan fekete hajtömeg veszi körül, olyan merev, mint azon a napon, mikor erőszakkal magáévá tette őt Pavic, a fellázadt rabszolga. Ma még rosszabb a férfi lelkiismerete, mint akkor volt.

- Mellékes véletlen, - mondja a hercegnő, - hogy egy parasztot felnyársalnak. De az én ügyem azt kivánta volna, hogy megmentse őt.

- Vagyis - igy ön talán jobban megérti - a nép szeretetével, mint valami regényes cifrasággal, körülveszi magát, de nem mozditja meg az ujját sem mikor egy parasztot felnyársalnak.

Pavic megragadja a kis fiát, ki a kabátjába kapaszkodik és a hercegnő elé tolja.

- Ó igen; mindig a gyermeke! Kimondhatatlanul untatott mindig a gyermekével. Miért nem tart valami bonnet mellette?

Gondolkodva, majdnem csodálkozva, mintha valami világosság gyult volna föl benne abban a pillanatban, teszi hozzá Pavic:

Hátat fordit. Pavic levegő után kapkod. Nem ismer ez az asszony irgalmat? Esküdözni kezd:

- Föláldozzam magam?... Igen, természetesen, hisz én feláldozom magam... De szükséges-e, hogy részeg katonák daraboljanak fel? Hát nincs ennél sokkal méltóbb áldozat? Fenség, hiszen én mindennap áldozok az ész, sziv, szellem áldozatát hozom. Engem, meg a szavaimat ugyis sebesre korbácsolja az erőszak. Vérző szemmel még majd látnom kell, mint kinlódik népem - látnom kell majd a börtön ablakaiból. Fenség, én voltam már börtönben...

- Ki áldozza magát annyira fel, mint én? Tán Rustschuk? Hercegnő, tudja meg. Rustschukot épp az elébb láttam. Ott lenn volt két altiszt között - és elárulta önt! Gyáván, félőrülten a félelemtől, énrám fogott mindent - s önt, hercegnő, hangosan árulta el!

- Rustschuk! Rustschuk ért valamelyest a pénzhez. Mást én nem kivánok tőle.

- Becsületet se? Hiszen csak tisztelnie kell az embernek azt, akivel érintkezik...

- Nekem nincs arra szükségem... Rustschuk a pénzem miatt kell nekem. Ön, doktor ur, szabadságról beszélt... Ő élhet ugy is mint az uzsorás, de önnek, mint szabad embernek...

- Meg kellett volna halnom, - teszi hozzá gondolatban Pavic. Nem mert utána tekinteni a hercegnőnek, amint az kiment. Hiszen birája elé állitotta önmagát és most el van itélve.

A házon kivül őrülten erőt vett rajta a bosszuállás vágya. Elvégre is az enyém volt ez a nő! - mondja magában és a felöltője zsebében ökölbe szorul a keze. - Helytelen volt, hogy akkor bünbánatot mutattam! Meg kellett volna őt aláznom, világossá kellett volna tennem előtte, hogy az ami megtörtént, megtörtént és hogy nem vész el soha nyomtalanul! Hát nem ugy tesz ő, mintha nem történt volna semmisem?

Hiába bátoritgatta magát: sajátmaga előtt is olybá tünt fel, mintha valóban nem történt volna semmi. Teljesen lehetetlen gondolat, hogy Assy hercegnő még egyszer a karjában legyen. S épp most fogta el a vágy, hogy megölelje. Akkor előre nemlátott vakmerőségének tette volt az csak, részeg tribun siker.

Január tizenötödikén Zára védőszentjét körmenettel ünnepelték meg. Szent Anastasia dómjából indult ki a menet a hosszu, egyenes utcára, mely a Szent Simon térig vitt. Ahogy a Piazza Colonnára befordulnak, a klérus megáll, hogy az elmaradottak csatlakozhassanak. A papokat és a földiszitett iskolásgyerekeket egy szakasz katona követte. Utánuk a városi testületek következtek, az ő soraikat is katonaság zárta le. A püspök baldachinja ünnepiesen mozgott a szabad térségen előre, maga a püspök két vikárius között haladt. Utána Miklós király képviseletében Fülöpke herceg következett, udvara élén födetlen fővel haladt. Majd megint a gyalogosok tömegének lépései zugnak a kövezeten. Végre pedig a rendetlen tömeg a végtelen sokaság uszott utánuk.

Várakoztak, a papok abbahagyták az éneklést. Nyitott terrasza ablakánál a vendégeitől távolabb, állt Assy hercegnő. Alig mult el három perc s mindazok, kik a teret megtöltötték, rá emelték pillantásukat.

Utolsónak a püspök vette észre, hogy milyen csend lett körülötte és mosolyogva föltekintett.

Hátul, ahol az utolsó imafoszlányok elhangzottak, másféle emberek is iramlottak keresztül a tömegen. Ajkukon olyan kiáltás volt, ami megragadta a polgárokat, a katonákat. A tömeg közé vegyültek, a soraik beleolvadtak a tömeg soraiba, kézzel, szemmel adtak egymásnak jeleket, hogy nincs többé olyan ember köztük, aki a fiát akarja odaadni ahoz, hogy egy másiknak az apját küldje halálba. Nincs köztük egy sem, aki a barátja egyenruhás fiára akarna öklöt emelni. A legutóbbi szomoru események hirtelen minden embert ujra megnyertek annak az ügynek, amelynek élén az az asszony áll ott fenn és ezt kiáltják valamennyien: »Éljen Assy hercegnő«! Tüzzel kiáltották, sokan zokogva.

Jobb kezével az erkély mellvédőjére támaszkodva, tekintett le a hercegnő arra az ezer fejre, mely hozzá fölpillantott; a napsugár most átszellemültté teszi valamennyit. A templomok, kolostorok zászlói a ragyogó levegőt betöltötték aranyos himzésük fényével. A püspök aranyvörös baldachinja ugy rajzolódott a kék égre mint valami istennek a bölcsője. Villogtak a sisakok. Kislányok vállain gyöngéd angyalszárnyak libbentek, az ujjaikkal csókot intettek a hercegnőnek. A tömeg a karját, kalapját lengeti feléje, szerelmi vallomásokat kiáltanak fel hozzá, tarkán kering, forr, rival az utca. Hirtelen kard vasa szikrázik fel, a herceg környezetéből vonta elő valaki. Mindjárt nyomban tisztelgett valamennyi kard, olyan volt ez a déli napsugárban, mintha ezüstmadár rebbent volna föl a hercegnő felé. Maga Phili csókokat dobál mint az iskolásgyerekek.

A hercegnő meghajol, a napsugarak lesiklanak keskeny válláról. A menet továbbhalad a hercegnő hatalmának nyugodt érzésével tekint utána.

Akkor volt huszonegyéves. Hajának egy fürtje, mely nehéz hullámokban esik hátrafelé, kékes árnyékot vet homlokára. Nyakánál meghajlanak a tömött fürtök. Szemöldökei gyöngédvonásuak, a szája vonala bizonytalan, egymásraszoritott ajkai halványak. De az álla és finom, nagy orrának hajlása határozott dolgokat sejtet. A feje szinben szegény, gazdaggá csak a fény ezüstös varázsa teszi. Felemeli széles, nehéz pilláját s pillantása kemény, acélkék, nagy, messzi tengerekről való.

Frakkban, fehér nyakkendővel áll mögötte Pavic, mozdulatlan és figyelmetlen is egy kicsit, mint az alkotó, ki nem akarja mutatni, hogy mindez az ő müve. Ajkát harapdálja, két ujját orrtövére helyezi, talán vakitja a napfény, vagy valami szomoru gondolat nyugtalanitja. A két hatalmas emelet valamennyi ablakát megtöltik a hercegnő barátai. Szép asszonyok körében Rustschuk fáradhatatlanul hajlong. Sárga selyem zsebkendőjét elegánsan a szájához veszi, gomblyukából kihuzza a kaméliát és ledobja a nép közé.

Az Assy palota szalonjai egész nap nem ürültek ki. Százakat hajtott ma a vágy, hogy emlékezetébe jussanak a hatalmas hölgynek. Más százakat csak ma hatott át annak a szükségességnek az érzete, hogy válasszon a Koburgok közt és közte. Valamennyit egy és ugyanarra az estére hivta meg, egy ugyanazon a napon kivánt emberei fölött szemlét tartani. Rengeteg volt a tennivaló, megfogta az első embert, aki a kezeügyébe akadt, hogy egy-két dolgában eljárjon. Egyszerre, amint valamelyik előszobaajtót nyitja ki, hatalmas tiszt esik elébe. Csörömpölve hajol meg:

Megjelent a hü, szigoru ember, a Fülöpke jó angyala! A hercegnő nagyon meglepődik, hogy itt találja. Tiszta szándék vezeti ide? A hercegnő habozik egy pillanatig. De Hinnerich piros arcával, ragyogó fogaival, harapásra készen és hüen tekint rá. Csak ugy áradt belőle a férfiui megbizhatóság. Soká küzködött magával, most már megnyerte önmagát a hercegnő számára, megnyerte visszavonhatatlanul. Csak a véletlen szerencséje az oka annak, hogy Assy hercegnő iránt való határtalan lelkesedése épp akkor vett erőt rajta, mikor a hercegnő dolga a legkedvezőbben állt.

Táncvigalmakkal váltakoztak most a fogadóesték, egymást követték szakadatlan sorban. Piros ünnepi fénnyel ajándékozta meg a várost minden este az Assy palota. Rustschuk, ki azelőtt a forrongásokat fizette meg, most örökös örömmámort vásárolt a nép számára. A vidáman kivilágitott utcákon zene huzódott el mindenüvé, fizetség nélkül folyt a bor a korcsmákban. A kikötőben megkoszoruzott, feldiszitett csolnakok világitottak bele a boldog éjszakába. Nem emlékezett rá senki, hogy valaha is ilyen szép lett volna a világ mint most, néhány nagyon öreg ember mondta csak, hogy olyan a dolog, mintha a velencei köztársaság napjai tértek volna ujból vissza.

Hálás tömeg evett-ivott a Piazza della Colonnán és bámészkodott, mint gyülekeznek az Assy palota elé a vendégek kocsijai. A bejárat lépcsőin egy pillanatra sem szünt meg a selyem suhogása, a sarkantyu pengése. Phili herceg ott ődöngött a szomszédságban minden kisérő nélkül s megállitotta az embereket, hogy könnyes ábrázattal kérdezősködjék arról a mulatozásról, mi az ő szép ellenségének házában folyik. Istenem, hogy miért nem lehet ő ott! Hisz el nem tud képzelni annál bájosabb dolgot, minthogy ilyen asszony vegye el tőle az uralmat s vesse őt börtönre?!

Párisból, Bécsből érkeztek a hercegnőnek barátai, hogy megnézzék a dalmát forradalmat. Ugy jöttek, mint valami derby-re; mint valami premierre. Táncterembe kerültek, hol ugy látszik, senki sem törődött a jövővel. Magának a hercegnőnek is emlékeztetnie kellett rá magát néha. A győzelem könnyed ingerlő, izgató előérzetét érezte, mint olyankor, mikor valami öreg márkinőt győzött le whistezés közben. Olyankor még egy pillanatig kezében tartotta a sorsdöntő kártyát s rápislogott a tanácstalan öreg nőre. Épigy hunyorgott most is át a királyi palotára; biztos volt a dolgában. Odaát Miklós és Beata, teljesen magukrahagyva imbolyogtak a rosszul világitott termekben. Valamelyik sarokban Friderika didergett.

Egy zártkörü reggeli alkalmával elragadtatva hallgatja a hercegnő a török követet, Izmael Iben pasát; a széles, élettől duzzadó és az életet szerető ember országának törvényeiről beszélt.

- Smyrnában egy fekete embert hoztak elém; ugy ugrott ki, mint valami tébolyodott az egyik mecsetből s egy véletlenül arramenő európainak hosszu kést szurt a hasába. Forgatja fehér szemgolyóját és esküdözik, hogy álmában a próféta jelent meg előtte és megparancsolta neki, hogy ölje meg az első hitetlent, akivel találkozik. - Azt mondom neki: »Nekem meg azt parancsolja a próféta, hogy téged felakasztassalak«!

- Mert hát mit akar, fenség, a próféta ellen csak a próféta állhat ki. S jobb a gyors itélet, mint a bölcs itélet. Valamelyik szegény asszony állitólag tejet ivott, a mi nem volt az övé. Csak azt mondtam: »Vágjátok föl«!

Pavic, ki az asztal tulsó felén ült, egy fiatal kis lakájra lett figyelmes. A többiek tálakkal, üvegekkel szorgalmasan járták körül az asztalt; ez azonban ügyetlenül állott ott, a beszélgetésekre ügyelt és a pillantását nem vette le a hercegnőről. Valamelyik tálat ferdén tartotta; a mártás a szőnyegre csorgott. »Hallja« - rivalt rá Pavic mérgesen mint a ház barátja. De nyomban hevesen összerázkódott. Hisz ez az inas - ez... Fülöpke trónörökös! Pavic a szomszédjaira nézett; nem vett észre senki semmit. Jó erősen rámeredt a tekintete a kis lakájra. Természetesen; ezek a trónörökös tehetetlen mozdulatai; ezek az ő vonásai; csak a szakála hiányzott sápadt arcáról. Pavic hirtelen hátraveti magát; keményitett inge ropog; odatartja poharát. »Hallja«! És megtölteti az inassal a poharát.

Nemsokára eltünt a lakáj. Pavicot kétségek kezdik gyötörni; nincs nyugta tőlük. Beszélnie kell valakivel a dologról. Kikacagták: Phili herceg mint szolga! - Talán az a bogara, hogy fölcseréli az arcokat? De Pavic erősködött, hogy az asztalnál a trónörökös szolgálta ki; nem volt hajlandó semmiféle tagadásba belemenni. Azt is megtudták, hogy Miklós király elveszitette a türelmét s megpofozta utódát, trónjának örökösét. Fülöpkét aztán hosszabb ideig nem látták. Mikor ujra előkerült, rövid volt nagyon a bajusza, szakálla.

Ezt a kalandot már sokan tulságosnak találták, hirtelen fölismerték a valódi helyzetet. Méltatlannak találták már azt a játékot, melyet Assy hercegnő és az emberei a tiszteletreméltó Koburg dinasztiával üztek. Sokan elhagyták az Assy-pártot.

Ezután a fiatal Brabanzine nevü nemes ember esete következett. A tizennyolcéves fiatalember épp akkor hagyta el a kolostort, melyben nevelkedett; résztvett a »Frou-Frou« egyik előadásán. Schnacken Beata lépett a páholyba; az ifju arca hirtelen határozottá lett. Felkereste Beatát és aztán lábánál rebegte el első, ügyetlen vágyakozását. Beata érett szive hálásan fogadta ezt a ritka elixirt; de ilyen ifju, viharos imádó kedvéért nem térhetett el sokéves elveitől. Az ország határai között nem szabad semminek sem történnie. Értesitette is erről imádóját: azzal a megjegyzéssel, hogy a mostani politikai viszonyok nem engedik őt külföldi útra.

Két nappal később szegény Brabanzine csolnakázás közben vizbefuladt. Egyidejüleg levelet kapott tőle Schnacken Beata; első fájdalmában odaadta a környezetének; a levelet elolvasták. Ez a sajnálatraméltó esemény hozta megint tudatába mindenkinek, hogy milyen rokonszenves lény Beata. A szerencsétlen Brabanzine sirjánál a fiu anyia karjaiba ölelte. Beatán hosszu, elegáns fekete kreppfátyol volt; a zene valami opera féle volt. A két asszony könnyei - a fiatalember anyjáé és imádottjáé, kiért meghalt - egybefolytak; ez a jelenet a végletekig meghatotta a jelenlevő közönséget. A Koburg dynasztiának megszámlálhatatlan hive tért vissza.

A hercegnő tökéletesen megértette Beatát; csak a Brabanzine anyja volt érthetetlen előtte. Belsőleg idegenül és ellenségesen huzódott vissza minden eféle melodramatikus lelkijóságtól, hol a haraggal együtt a büszkeség is lemondott minden jogáról s hol igazságtalanság történt a halottal szemben. Meg is mondta a véleményét a hercegnő s irigynek tartották érte.

Külömben is azt hitte, hogy ilyen változó eseményeken szerencséje már rég tulnőtt. Nem is nyugtalanitotta, ha elégedetlen arcokat látott a tömegben. Föltette, hogy alkalom adtán egész barátságosan megmondja nekik majd az igazságot.

Május végén a hercegnő néhány kora reggeli órát a pasa háremjében töltött; Fatménél volt, a pasa feleségénél; sokszor idegenszerű, máskor rokonszenves tetszését keltette fel a kövér nő. Fatme gyermek volt, amint párisi toilettjeiben sajátmagával játszott, akárcsak valami babával; legbelsőbb öntudatában mindig bő, selyem bugyogót viselt. Félénken, kéjvágyón álmodott valamennyi férfiről, akivel csak a társaságban találkozott s valamennyi szabadon járkáló nőt hetérának tartott. Nagyon egyszerű, népies gondolkodása nem ismert rangfokozatot ember és ember közt. Török koldus kuporgott valamelyik uton, hol Assy hercegnő és Fatme hercegnő fordultak be. Tál bab volt előtte; s a hölgyek láttára, a szokásos köszöntő formát mondotta: »Légy a vendégem«! Fatme hercegnő éhes volt; az ételnek friss olajszaga vonzotta. Elkérte és a koldus kanalát szájához emelte. Nem volt valami nagy véleménnyel az emberi életről és azt tartotta, fontosabb, ha mindenki megtesz annyit a saját mulatságára, amennyit bir. Elbeszélte barátnőjének:

- Smyrnában az uramnak egész csomó kis mamelukja volt, kik ott nőttek fel a palotában. Az erkély korlátján meg hatalmas márvány gömbök voltak. Néha odahozatta a pasa az erkélyre a mamelukokat; ott megmérte a magasságukat. Amelyik alacsonyabb volt a márványgolyónál; arany darabot kapott. Ha valamelyik magasabb lett: - le a fejjel!

A hercegnő komoly maradt. Gondolkodott; nem tudta, hogy a halállal való ilyen közömbös játék undoritó-e, vagy nagyszerü.

Meleg volt. A hölgyek édes füstfelhők között alacsony divánokon ültek, amik a fényezett padlótól három alabástrom lépcsőfoknyira voltak. A szobának nem volt ablaka; az ajtó nyitva állott; az udvarra élesen sütött a forró nap. A falakról futórózsaindák hulltak alá; a belépőnek vissza kellett őket hajtania. Ottkinn zsirosfekete mórok siklottak el, lágyékukon vörös övvel: rabszolganők, kik fehérebbek voltak az oszlopoknál, mik között ide-oda surrantak; tompafényü selymekben páváskodtak. Bronz csészéket hordottak a fejükön; egyik kezükkel fogták a szélét. Főlnyujtott karjukon fénylettek a megfeszülő izmaik. A hónuk alatt aranyosan csillogott a haj. Lápisz-lazuli csészében egyikük »Seker Lokoum«-ot és »Rachat Lokoum«-ot hordott fel; a »Nyugalom Falatja« mindakettő, amint a nyelven elolvadtak, a paradicsom enyhe előizét éreztették. Másik rabszolganő, rózsaszin lábával könnyedén végigsietett a termen és csodás illatokat hagyott hátra, amelyek mintha a lábujjaiból sugároztak volna.

Jól érezte magát a hercegnő ebben az elfeledett zúgban; mintegy mesterséges napban ragyogott itt a sok szin és keveredett el az álombeli, táncszerü mozdulatokkal. »Csak ne volna ottkinn annyi a cselekednivaló«! - gondolja el hirtelenül. Barátnője sóhajt.

- Igaz; csak Phili herceg. Mert nem volt bajusza; tudod. Felöltöztettem, mint valami szép leányt. A pasára gondoltam és majd megfulladtam a boldogságtól. Csakhogy természetesen - nem sikerült! Egyszer legyen egy férfi a háremben és akkor sem sikerül!

- Be kár. Hát majd máskor. Okvetlenül szükséged van rá, hogy a férjed megcsald?

- Hiszen a pasa azt állitotta, hogy a háremben ez nem fog nekem sose sikerülni. Hát ne fájjon ilyesmi az embernek? Ő meg azt, a mi az enyém, odaadja valamennyi rabszolganőnek. O! Majd leszoktatom még róla. Nézd csak azt a magas szőke nőt; ott a pálma mellett. Uj nő; tetszik a pasának. Tegnapelőtt éjjel hozzá akart menni; szégyelte magát, tehát a sötétben bujkált. Ott a hosszu folyosó végén, ahol a rabszolganők alusznak, meglestem; egy lökéssel épp a szökőkutba ültettem bele. Köpköd; kiabál. Ahogy világosságot hoznak az eunuchok, én rég ágyban fekszem már. Azt pedig sejted, hogy neki elment minden kedve a szerelemtől.

A hercegnő elképzelte a tehetetlen embert, kinek szerelemtől égő nagy testére a viz zuhogott. Hangosan kimerithetetlenül kacagott.

- Ezelőtt nem voltunk ilyen szelidek; jelenti ki Fatme. - Nem vizsugarat; mérget adtunk. Ismered azt az öreg nőt, ki ott kinn ül az udvarban?

Tarka rongyokba öltözött öreg asszony kuporgott a napon; sárga lába ezüst széntartón pihent. Aggodalomkeltően forgatta hustalan, kopasz koponyáját; alsó állkapcsa fityegett.

- Ez volt a nagy Szulejka; a pasa anyja. Hány vetélytársát gyilkolta meg, hogy gyermeke lehessen és hogy ez a gyermek pasává legyen! S hogy voltak-e nála férfiak a háremben?! Bizony egyik sem árult el abból semmit, mert reggel a fejüket vétette!

Ahogy a főzelékpiac mellett hajtat el, épp egy gyilkost kisértek. Sürü tömegben állott a nép; elbeszélték, hogy mi történt. »Hát a pék kifizette neki a bérét. Két frank tiz; mondja. De hisz két frank tizenötöt igértél. - Nem; két frank tizet; - mondja a pék. Erre ez az ember előrántja a revolverét és ott helyben lepuffantja a mesterét«.

Lépésben kellett a hercegnő lovainak haladniok. Az emberek a nyakukat nyujtogatták utána. Egyesek levették a kalapjukat; mások tüntetve elfordultak. »Ugyan éljenezzétek meg«! - kiáltja egy tagbaszakadt munkás. Néhányan el is kiáltották magukat; a legtöbbje azonban dacosan hallgatott. Valamelyik széles morlák, kinek ugy látszik nem izlettek az ajándékba kapott ebédek; vontatottan, hangosan mondta: »Az ördög vigyen el, anyuska«!

- Mégis szeretném látni; - gondolja a hercegnő s megállittatja a kocsiját. Egy pillanatig még habozott. Szinpompás csendélet volt az, amit otthagyott: kéjes sóhajok és tőrvillogás közt kapták ott a parancsot a szépen öltözött rabszolgák. Mindjárt nyomban egy a tömegtől elmaradt csőcselékcsoportnak szabadságot fog hirdetni; magával ragadja őket, hogy államot forditsanak föl, boritsanak lángba. Hajában, ruhájában még a hárem illata; a hárem álmai még a szemében vannak és igy kezd beszélni a néphez:

- Azt hallottam; - mondja a hallgatók feje fölött, könnyed ellenkezéssel, - hogy mostanság sokszor nem vagytok velem megelégedve. De hiszen nincs rá semmi okotok sem.

- Hát nincs; - dadog valamelyik részeg ember és borosüveget hajitott föl. A szomszédai röhögtek. A hercegnő folytatja:

- Jót akarunk veletek. Mindig azt fogom adni nektek, ami nektek való. Történik-e valami azontul is; hogy fiatal urak vizbefulladnak, vagy hogy mások a bajuszukat vágják le; azzal ti ne törődjetek, annyival inkább sem, mert semmi közötök hozzá. Hagyjátok, hogy vezessenek titeket; nektek gondolkodni egyáltalán nem kell.

Kiváncsi emberek futottak ki a szomszédos utcákból; lassan megtelt a térség. A városiasan öltözött ficsurak vigyorogtak. A lelkesedők tapsoltak; de ezzel csak megerősitették a rosszindulatuakat. Szerencsére sok hive volt a tömegben Pavicnak; meg olyanok is elegen, kiket Rustschuk fizetett. A piac valamennyi sarkából, kötelességszerüen, teli torokból hangzott el:

A hercegnő türelmetlenül, de nem barátságtalanul, megint beszélni kezdett:

- Külömben megbocsátom a népnek, ha ostobán viselkedik. Hiszen tudom, hogy az ostobaság, a babona és a lustaság mindennek az oka. Ugyan mit tehet például róla az az ember, ki a péket meggyilkolta? Az ember kell, hogy megbocsásson nektek...

A falusiak összefüggéstelenül, lélektelenül közbekiáltottak, üvöltöttek. A város csirkefogói élesen füttyentettek. A fizetett lelkesedők elnémultak; mindenütt a becsületesség lett uralkodóvá. A kocsi mindkét ajtaja elé fenyegető tartásu csoportok vetődtek; az ujjukat nyujtogatták:

A vánkosairól körülpillantva, a népre letekintve, a hercegnő nagyon csodálkozott. Elől két elkeseredett ember meztelen baltával fenyegetőzött; ép a lovak feje fölött. Az állatok visszahőköltek; a kocsis közéjük vágott. Szerette az urnőjét és futólépésben vitte el onnan.

Rikoltozó tömeg vonult föl délután a Piazza della Colonnára. A müveltebb ifjuság az Assy palota előtt az alsóbb népréteg kiséretében - felsorakozott és macskazenét adott. A hercegnő értesült róla, hogy odaát a kastélyban, meg a Koburg pártban nagy az öröm. Haragos roham vett erőt rajta; elhatározta, hogy gyors véget vet az egész dolognak. Nem szabad ujra megfordulnia a szerencséjének, mint a bérlőharcok idején; és mint az őrültek házába csukott szinész esetében. Ugyanarra az estére hivta egybe pártjának hiveit; csupa jókedv volt megint, az ijedt embereket hosszu csipke-ingben fogadta. Annyira örült a sikerült maskarának, hogy egészen megfeledkezett arról, hogy balsikere árulókkal veszi körül egyszerre; hogy a hatalmon levőknek bátorságot ád ahoz, hogy ütést mérjenek rá. Még azon az éjjelen meg kellett volna történnie az államcsinynek; ehelyett azonban még ezen az éjjelen a messzi tengeren járt és csak nagy nehézségek árán tudta elkerülni, hogy elfogják.

Ez a napja a háremben kezdődött és abban csúcsosodott ki, a mikor beszélt a néphez; végződni pedig a nehézkes vitorlásbárka hátsó fedélzetén végződött. Egyedül van; menekül. Lába előtt nyilás: a hajós konyháját és hálókamráját összekötő lépcső, ahonnan rossz szag áradt. Elől kötélcsomón Pavic; a fiát tartja szorosan átölelve. Amikor beszálltak, a hercegnő nevetve és könnyed semmibevevéssel mondta:

Szerette a hercegnőt, szenvedett balsorsa miatt; azonfelül pedig nagy aggodalomban volt a saját személye miatt. Ha pártfogónője eltünik, vele igen könnyen végeztek volna, ezt jól tudta. A kifeszitett vitorlavászon mögött, mely eltakarta előle a hercegnő alakját, azon tünődött, hogy vajjon milyen arcot vág most a hercegnő. Ugyan most mi lesz kettejükből? Ha majd másnap reggel a messze, végtelen tenger magányosságában ujra látják egymást, hogyan üdvözlik majd egymást? Hiszen a kedvese vagyok, - mondja magában Pavic, anélkül, hogy hinne benne.

De hiszen az is meglehet, hogy a számkivetés megtöri a hercegnő büszkeségét! Ez természetes, ez biztos, olyan alázatos lesz ő is, mint mi szegények. Jó, egészséges dolog az, ami őt érte és engem, - elmélkedett, sorsának megadva magát. Meg aztán - aztán... A teljesen kisiklott ember zavarából hirtelen uj, gyors, viharos remény világlott ki. Akkor megint az leszek neki, ami azelőtt voltam! Valamennyien ugy bámultak rám, mint hősre, csak ő nem tette többé, mióta ott... nem haltam meg. Ó! Most megboszultak. Majd hozzám menekül idegenbe a megvetők köréből... Hiszen megfogják vetni őt, az elbukottat... Ki tudja, tán megismeri a szegénységet is...

Hogy megint az övé lehessen, Pavic a hercegnőnek a legtökéletesebb nyomort kivánta.

Hirtelen ugy tetszett előtte, hogy a hercegnő hivja. Rossz lelkiismerettel rögtön felugrott a helyéről; megcsuszott egy láncban és végigterült a földön, a lába égnek meredt. Jobblábával erősen megütötte véletlenül a bárka szélén szunyókáló fiát. Pavic ezután megborzadva tápászkodott föl, a fia nem volt sehol. Az apa nem merte a dolgot elhinni, térdencsuszva tapogatódzott ott a sötétségben. Aztán mereven kiegyenesedett, éleset sikoltott. A hajós előkerült, bevonta a vitorlákat. Együtt eveztek visszafelé, kutattak, kerestek. Lámpásokat eresztettek le, a vérszinü fénysávok le- és felsiklottak a bárka oldalán, mint vörösresirt szemek, mik semmit sem találnak.

A hercegnő egy szót sem szólt. Pavic visszakúszott a vitorlához, amit megint fölhuztak. A májusi szellő a hercegnő fülébe röpitette szaggatott, elnyujtott panaszkiáltásait, és nem tudta, mitől borzong, a széltől-e vagy a férfi zokogásától. Meztelen vállán csak könnyü báli belépő volt. A morlák, ki a bárkát vezette, ráboritotta nagy köpenyegét. Az éjszaka többi része kinos álomtalan álmosságban telt el, valahányszor a hercegnő elszunnyadt, fölijedt.

Egyszer, mikor a szemét kinyitotta, a tenger áttörte a sötétséget, mely teljesen körülfogta. Mint szürke kigyó, csuszott körülötte a tengerhab s megakarta fojtani. Halk sikollyal rázta le magáról a lidércnyomást. Uj borzalom rázta meg, a gyermek jutott eszébe, érezte, mint követi őt a vizben, folyton a nyomában, mint forditja feléje a fejét, halott szemét. Mit akar tőlem? - gondolja. S hallotta, mint mondja sajátmaga: »Tudja, doktor ur áldozatot már nem kivánok öntől«.

Gyorsan megfordult, a derengésben tényleg uszott valami a bárka után, egy delphin, derüsen kuncogott, mint a disznó. Mintegy látatlanul követte a bárkát, aztán gyorsan, erőteljesen előre kanyarodott, a többi hal közé, amik ott tükröztek a felkelő nap fényében. A szemhatáron még az éjjel aggodalmas sápadtsága lógott, vörös csöppek szivárogtak a tengerbe, mint a megváltás vércsöppei. Aztán kisimult a tenger, átlátszóvá lett. Képzelt kertekre mélyülhetett el a pillantás, tarka kagylósorok körül korálfák nyujtogatják rózsaszinü ágaikat, szines cserjék között halak kigyóztak.

- Hol a nap felkél, ott van az az ország, melyet elhagytam. Ez a reggeli szellő onnan jön; sós illatu; és halak, parti iszap, meg talán a kősziklák moszatának, magánosságának illata. Érzem lengését és beláthatatlan kőföldekre kell gondolnom; csupa fehér, végnélküli utakra, hol csak poros kaktusz nő meg.

- Ez a levegő szabad ország levegője lehetett volna, - mondja maga elé mélységes komolysággal.

Most szúrós szinüvé válik a tenger; később ultramarinná; az örvényes kékből fehér hab csillog; olyan mint titkos izgalmak jele.

- Tegnap este, mikor beszálltam, még nevettem. Most pedig miért nem? Mi történt? A gyermek... Ó, a gyermek csak a jele... valaminek, a mi történni fog. Vajon én vagyok-e aki pár órával ezelőtt, gáláns viseletben, államcsinyt akartam elkövetni? Hol vannak az arcok, amiknek előre örültem? Hol a meredt csodálkozás? Ingereltem a nyomorultakat és örültem aztán, ha gonoszak lettek. Nem is tudom, azért adtam-e ünnepélyeket, hogy a forradalmat kavarjak föl; vagy tán összeesküvés, tróndöntés arra szolgált csak, hogy a társaságom vigabb legyen. A szerencsés és szerencsétlen véletlenek csiklandozó összevisszasága folyton jókedvben tartott. Azoknak az öreg, groteszk embereknek az életébe, a királyi palotába a Szabadság, Egyenlőség, Felvilágosodás, Jólét szavak tüzes csóváit vetettem. Mintha még mindig Párisban táncoltam volna és uj divatot teremtettem volna. Vajjon maradandó lesz-e, vagy tán tragikus?

Elhessegette a rossz gondolatait; mégis szakadatlanul elhagyott világa képeivel foglalkozott. Némán ragyogó szemmel, halavány, alacsonyhomloku fiatal pásztor állt ott a botjára támaszkodva a sötétkék ég alatt; körülötte kecskék és juhok imbolygó nyája; csak maga a pásztor mozdulatlan. Az állatok fejei régi pogány mesékre emlékeztettek. Kemény piszokkal fedett fiatal nő - akinek idegen rablók kéjvágyát kellett testétől távoltartania - kést adott gyermeke kezébe. Sovány kutyán tanitotta rá, hogyan kell támadni; a kutya a fogait vicsorgatta.

- Lám; ez büszke, mély értelemmel teli dolog volt. Pedig de rég láttam már! Ugyanolyan szerelemben égtem én is, mint azok ott Benkováczban a néptribun tüzes szavai alatt; ugyanolyan gyülölet élt bennem is, mint az öregasszonyban, ki a fia koponyáját lóbálta. El tudtam mindezt felejteni? Szép, erős ez a nép!

Hősi időkből visszamaradt oszlopok mellett most itt állnak kecskebőr ruhájukban, foghagyma- és olajültetvények közt. Körülöttük óriási, nagyhasu korsók agyagból; nagy, békés állatok. Hisz maguk is félig állatok, - félig félistenek! Elfeledett arcélek jutottak az emlékezetébe; egyenes, éles orrok; fájdalmas vonásu szájak; hosszu fekete fürtök. Ugy tekintett rájuk, mint valamikor, fehérruhás gyermek korában az Assy kastély sziklapartjáról a bárkákra; mikor ismeretlen lények vonultak el előtte köszöntéssel.

- O! Nem árnyékok ezek már, mint akkor! Most már ismerem a hangjukat, a szagukat, a vágyaikat, a vérüket! A sovány, ünnepies alakok, a mint tekintetük az ablakaimra meredt föl. Mozdulataik, miket Pavic beszéde szabaditott fel; állati ujjongásaik az ingyen lakomákon. Korlátolt szellemük fenyegető haragja tegnap, ott a kocsim körül! Imádásuk s öldöklő vágyuk; mindegy előttem; mindkettő erős, szép!

Távolról, abból az országból, mely ilyenné lehetett volna, álom szállott utána; a szél hozta a hátán; a szél az odavaló part illatát hordja. Utólérte ez a szél; erőszakkal fogta meg. A hercegnő lángolt viharos ölelése alatt; ott egészen egyedül vele a magános bárka szélén; magános fénylő tengeren. A szegény ember barna köpenyege lehullt vonagló válláról. Gyöngykagylójának ragyogó gömbölyüségéhez simulva, mint a tengeri mélység kincses teremtménye; meztelenül, nedvesen és illatosan feküdt a hercegnő egy isten karjaiban.

Dagadt szemmel Pavic került elő. Kenyeret meg szalonnát hozott, a hajós megosztotta velük a reggelijét. A vihar habbal koronázta már a hullámokat, zölden, tisztán táncoltak elibük, mint a smaragdsziklák. Estefelé lecsendesült a tenger. Óriási korongként, vad pompával ment le a nap, bibortakaró alatt tünt el a világ. Lassan lassan árnyékok lepték el, szürke ködalakok, az elégett nap romjain füstfelhők. A sötétségben hazatérő halászbárkákkal találkoztak. Aztán végre partot értek.

- Valamivel lejebb Anconánál, - mondja a morlák bátortalan kézlegyintéssel.

- Kocsi kellene, - folytatja. - Most, este tiz órakor és a városba nem merészkedhetünk.

Tanácstalanul álltak a parton. Végre a hajós egy órányira befelé vezette őket a parttól. A hercegnő elvesztette a homokban a tánccipőit, Pavic hallgatva huzta ujra föl a lábára. Valamelyik falu határában mentek el, ott kálvária ut kápolnáiban szentképek rejtőztek. Ahol a képek elmaradtak, kis nyolcszögletü templom állott, kicsit távolabb magas harangtornyától. Mögötte, hosszu, buja virágzó sor hársfa és gesztenyefa. Pavic és a vezető lassan haladtak keresztül a fasoron. A leveleken átcsillogott a felkelő hold fénye, a fasor végén fehér házra estek a sugarak.

A hercegnő a templom árnyékából pillantott utánuk. A hatalmas márványpalotában alacsony faajtó volt, fölötte fafaragványu angyalfejecskék, az ajtó félig nyitva volt. A hercegnő belépett. A nyolc belső falfelületen, melyek közül négy kápolnává mélyült, csupa kis angyal figurát pillantott meg. Nehéz kőfüggönyök mögül nyujtogatták előre fejecskéiket, akantusz-leveleket hajtottak hátra, meg virágkelyhekből szálltak elő. Átölelve tartották egymást, kis gödrös kezecskéjükkel tapsoltak, pufók arccal nevettek szivalaku kis szájukat kitátották, a szük kis helyet egészen megtöltette finom szellemi hangocskájuk. A holdfény cirógatása mosolyt csalt az egyiknek a mészporos arcára, a másiknak kiemelte rövid, dus kis tagjait ugy, hogy titkosan, vigyázva elvált a faltól, kilebbent az éjjel sötétségébe.

A kupola egy nyilásából éles, fehér fénysávok estek alá egy képre: aranyfürtü gyermek képemása volt ez, hosszu barackvirág-szinü köntöst viselt. Balkezét hátratartotta, két asszony felé, az egyik világossárgába, a másik világoszöldbe volt öltözve. Jobb kezében ezüst ámpolnával világitott nekik előre a sötétben rejtőző kerten át. Ugy tetszett a hercegnőnek, hogy ő maga az, ki ennek a karcsu, komoly, még egészen szabad fiunak viharosan megálmodott birodalmát meg fogja világitani. Álma hatalmába keritette, az érzés csöndes derüvel töltötte el, az álom sima arcát a fiu viselte.

Halk, óvatos lépésekkel ment ki, végigment a holdsütötte fás uton és egészen a fehér ház elé került. A szürke háttérben a széles, egyemeletes főépület állt, vakitó, sik ösvény vitt hozzá. A derékszögben fölmagasodó egyik épületszárny előtt Pavic és a vezető eredménytelenül alkudoztak. Valami káromkodó ember szitkozódott, hogy éjjeli nyugalmából felzavarták, kutyákkal fenyegetőzött, a kutyák ugatása tulharsogta a kiabálását.

Amikor a hercegnő megjelent a szinen, egyszerre abbamaradt minden lárma. A ház főépülete és a balszárnya közt lévő háromszögü árnyékból vörösen lángolt föl egy ablak. Kinyitották, fátyolozott, végtelenül jóságos hangon - a melyért az ember a beszélőnek a kezét szerette volna megérinteni - az asszony szólalt meg:

A hercegnő személyesen kiáltott fel köszönetet az ismeretlenek. Vártak, a kocsi körüljárt. A hercegnő és Pavic beszálltak. Az asszony hangja szerencsés utazást kivánt nekik. Elmentek a kis templom előtt, a hercegnő reménynyel telinek, majdnem boldognak érezte magát. Ugy vélte, hogy ez a véletlen földdarabka, aminek nem is ismeri nappali képét és ahová őt az éjjel, a menekülés, a mély megérzés hozta, barátokat küld vele kiséretül. Az ezüstámpolnás fiu jutott eszébe.

Palestrina lakói leszaladtak a régi főutcára, amely összeköti ezt a hegyivároskát Rómával. A kardinálist akarták jó messzire követni a tekintetükkel. Most fogja birtokába venni ezt az egyházkerületet, amelyet az uj pápa adományozott neki. Német neve volt a biborosnak, senki se tudta eszében tartani.

Nehezen gördült a fekete kocsi; kertekből, lejtőkről kendők lobogtak feléje, koszoruk köszöntötték. Éljenző nép követte mindenütt, keservesen vitt fölfelé az utja a köves platánfasoron. Mozsárágyuból üdvözlő lövések fogadták, igy lépett ki a kocsiból; még egészen fiatal ember volt. Hol a kis biborosi sapkája és a skarlátvörös szalagja a ruhájáról? A hivők csoportja csalódottan hallgatott. No de még lesz tüzijáték, koncert, tombola. Belenyugodtak tehát, hogy a biboros ur helyett csak a vikáriusa jelent meg: monsignor Tamburini.

Elkisérték a szük, lépcsős utcákon föl a kapucinusokig. Ott fogja tölteni az éjjelt. Másnap reggel - miközben harsogó muzsika kisérte - az apácakolostort látogatta meg. A hüvös udvaron fogadta őt a főnöknő; az arab oszlopokon friss rózsaindák kigyóztak. Miután köszöntötte, kinyitotta előtte a kertajtót s behivta a vikáriust a »vigná«-ba. Az augusztusi ég nehéz kékje alatt keskeny, sziklás utra hullottak a szőlő nehéz indáinak árnyai. Az út végén, hol a fal hirtelen meredekbe vész el, márványasztal állt; egy hölgy ült az asztalnál és a tájékot nézte. Jobbra előtte kék hegykupolák közt a Soracte. Balra szürke sáncalaku felhő, távol a szemhatárba vész el az Albán és a Volszk hegység. Az ormok között fehéren és sejtelmesen csillog a tenger egy parányi darabja. A barna Campagna nyári magányában feküdt előtte, lázas izzásban egész a hegyek végtelenjéig.

- Hiszen ép ő az - mondja a rendfőnöknő - ki miatt idekértem Monsignoret. Valamelyik este megszállt nálunk, nem akar többé elmenni. Mit csináljunk vele?

- Olyan nevet mondott, mit maga is elfelejtett később. Esküdnék rá, hogy nem az igazi neve volt.

- Regény? Micsoda szerencséjük van, fejedelemasszony. Kap a hölgy leveleket?

- Valamelyik nap a kapuban egy ember kereste Rómából és egy csomó fehérnemüt hozott neki. Átvizsgáltam a csomagot, pénz volt benne, de semmi irás. Nagyon titokzatos dolog az egész, majdnem aggodalmat keltő.

- Majd meglátjuk - mondja öntelten a vikárius. Reverendáját magasra emeli, ugy hogy ibolyaszinü harisnyái láthatóvá lettek. Hosszu lépésekkel szeli át a vignát; köhécsel, krákog. Az idegen nő feléje fordul, fogadja a köszöntését. Ugy tetszik a vikáriusnak, ismeri a nő különös vonásait. Bemutatkozik neki s megkérdi tőle:

- Szinte eltaláltam! - dadogja. - Hiszen ismeri az ember fenségedet az illusztrált ujságokból!

S mig a tekintete rámered, elgondolja: »Hát igaza van a főnöknőnek, a félénk libuskának, kalandokat érünk meg.« Összeszedi magát:

- Milyen különös találkozás! Itt, a világtól távol, kolostorkertben találom a magasszellemü hölgyet, a hősnőt, a mártirt, akinek szent dolgokért végigküzdött nagyszerü harcát mindnyájan feszült figyelemmel, lélegzetünket visszafojtva kisértük...!

Érces hangon beszélt, hatalmas keze nekilendült. Alacsony homloka, kettéválasztott haja volt, egyenes orra és rómaiasan erős, kifejlett állkapcsa. Erősen, tömören állott a hercegnő előtt, csak a nehéz pillája alól kémlelték kis, mozgékony, sötét szemei a hölgyet. A hercegnő mosolyog.

- Hősnő - talán nem vagyok. Mártir - talán. Mindenesetre nem valami bátor fajta, mert lám, ide bujtam el. De higyje meg, Monsignore, bátorrá tesz az unalom. Mielőtt idejött, ép ötször ásitottam, alighogy megpillantottam, már el is volt határozva, hogy megismerkedem önnel.

A vikárius el sem tudta képzelni, hogy mitől fél. Hát azt hiszi, hogy üldözik, keresik? Milyen fölösleges aggodalom! Országában a hatalmasok biztosan örülnek, hogy megszabadultak tőle. Hiszen azóta ott minden majdnem egészen lecsöndesült, és ezt nem tudja? A pap már kinyitotta száját, hogy megmondja, de hallgatott, csak a fejét ingatta. Ha fél, miért vegye el tőle a félelmét? Másnak a félelméből mindig húzhat az ember valami hasznot. Zsirosan, meggyőződéssel teli mondta:

- Olaszország mostani rablókormánya minden gazságra képes. Ha szülőföldjének zsarnokai azt a kivánságukat hangoztatják Rómában, hogy szeretnék, ha kiszolgáltatnák önt, akkor ez rögtön meg is történnék.

- Bizza ügyét az anyaszentegyházra, fenség! Nagyobb hatalma van a templomnak, semmint hinné. Ami nélküle nem sikerült... talán... talán sikerül az ő segitségével!

- Akkor hát nem bánom. Csak gyorsan. Monsignore, gyorsan. Láthatja: unatkozom.

- Rögtön, hercegnő. Ma este; az itteni ünnepségek befejezése után. A saját kocsimban viszem el fenségedet.

Papos méltósággal bucsuzott. Ottkinn várta a templomi zenekar. Harsonás induló hangjai mellett érkezett a dómba, elvégezte főpapi tisztjét. Este mikor a piactérről az acélkék ég felé röppent az ezernyi rakéta, kocsija megállott a kolostorkapu előtt. A kapu félig nyilt ki, a hercegnő a kocsiba lépett. A bókoló főnöknőnek kezét nyujtotta, az öreg asszony arca elefántcsontfehéren vált ki szárnyas főkötőjének fehér nyugalmából. A csupasz gót homlokzat kicsiny nyilásai mögül fiatal apácák fáradt szemei kandikáltak elő.

Váratlan kisérőnőjével kerülő uton érte el a Campagnát a vikárius. A lovaknak szaladniok kellett, tizenegy órakor este már Róma egyik kapujánál voltak, röviddel azután a Monte Celiora értek. Ott egy prelátus kis háza állott, hirtelen küldték a lakóját a Keletre. A ház teljes berendezésével együtt kiadó volt. A hercegnő ott töltötte az éjjelt. Reggelre kelve, elhatározta, hogy ott is marad.

A római dombok legelhagyatottabbikának lejtőjén állott a házacska, elvadult kis kert mélyén. Előtte egy kövezetlen téren, amit töredező márványtömbök szegélyeztek, napfényben fürdött a Navicella, omladozó régi mohás hajóalaku szökőkut-medence, amely azokról a napokról álmodik, mikor még Trinitárius lovagok sarkantyui csörrentek meg a kövezeten. A házukon a zárt kapu fölött ott van még a rend jelképe, fehér és mór rabszolga, akik a kezét áldólag kiterjesztő Krisztus jobbján és balján imádják a Szabaditót. Csak a homlokzat fala dőlt egész rommá, üresen mered a semmibe. Kevés zaj, lépés tévedt erre. A San Giovanni e Paolo kolostora felől a Dolabella császár diadal kapujának romive alatt egy-egy szerzetes szandálja csoszogott elő.

A hercegnő fehér kis villájából oldalt egy födött oszlopos folyosó ágazott ki. Onnan - ahol a kertajtót két egymásbafonódó ciprus árnyékozta be - a kilátás egyenesen a Colosseumra és a Fórum romhalmazára nyilt.

Belül a házban a cipősarok vörös kőkockákon kopogott. A szobák sötéten voltak kárpitozva, vagy fehérre voltak meszelve. A butorok forma, berendezés szerint elmélkedésre, imádságra buzditottak. Valami óvatosság, tompitottság mint láthatatlan pókháló függött az egész ház fölött; mint emlékezés régi könyvekre, fekete, óvatosan libbenő csuhákra, régmult tömjénillatra. A hercegnő Monsieur Henryre gondolt, a csufondáros tanitójára.

Pavicot is értesitette. A morlák nemsokára megjelent, magával hozta San Baccot. A szabadságharcos ünnepiesen köszöntötte a hercegnőt. A felöltője csipőjén össze volt huzva, fölül nyitott volt. Ragyogó szemmel mondta:

- Köszönöm, marquis - felelte könnyed iróniával a hercegnő a tragikus hanglejtésre.

- Következményeiben nehéz lépést tett fenséged, mikor anélkül, hogy a barátai tanácsát kikérné, elhagyta biztos menedékhelyét.

- Kedves doktor, talán azt hitte, hogy a kolostorban fogom bevégezni az életem?

- Rendben van - felelt a hercegnő. - Hát dolgozzunk együtt. Mellesleg pedig érezzük is jól magunkat. Olyan bolondul vig benyomást tesz rám Róma.

- Könyörgöm, hercegnő, ki ne tegye innen a lábát! Mihelyt észreveszik, rögtön elfogják!

Mosolygott, keresztet vetett. Pavic gyorsan utánozta mozdulatát; gondolatban bocsánatot kért a hercegnő bünéért, csufolódásáért.

- Szeretem a szentegyházat, mint keresztény, mint demokrata, mint nemesember. De ahol az egyház kezd cselekedni, ott véget ér a katona ténykedése. Ahogy én nézem a dolgokat hercegnő, a lelkész csak a haldokló hős ágyánál jelenik meg.

- Marquis, teljesen igaza van, csak valami csekélységgel nem számol. Én nem vagyok hős.

- Tulbecsül, kedvesem, gyönge vagyok. Gyöngévé tett az unalom. Erős, ügyes pap került az utamba; gróf Burnsheimb biborosnak a vikáriusa; őt követtem ide. Mit akar, marquis, még csak huszonötéves vagyok! Nem lehet tőlem túlsokat kivánni. Vannak Rómában barátaim, majd megvigasztalnak a szerencsétlenségemben. Monsignore Tamburini azt meséli, hogy Laetitia nagyhercegnő is itt van. Ismerem Páris óta: fel is fogom keresni. Csak nem gondolja, hogy az októberi rókavadászatokat nélkülem tartják meg majd?

- Frivolnak mutatja magát, hercegnő! A könnyüvérü mulatozások közepett Zárában történelmi nagyságnak maradt meg... történelmi nagyság! Most, gonosz sors terhe alatt a felületességgel kacérkodik. Szereti a bizarrt, hercegnő; s jól is illik ez önhöz.

- Egész csomó bevásárolni valóm akadt. Látja, milyen üres itt minden. Jőjjön, kisérjen el. Ugye ajándékoz nekem pár órácskát?

Mögöttük megtörten Pavic állt, valami keserü érzés van a nyelvén. A hercegnő megfordul:

- Hát nem vagyok a szolgája mindenben? Bármi is történik hercegnő. Bizony én máskép gondoltam az egészet. Ön veszedelemben volt, félt; én a mellemmel akartam megvédeni.

- Igaz; féltem én saját magam is. Szóval, most erősebb kezek védelmezik. Én mint egyszerü szláv sziv, mindig hü fia voltam a szentegyháznak...

- Nem sokat ér a komorna, akit küldtek nekem. Csak olyan számkivetésbeli komorna.

San Bacco valamennyi szobát átkutatja a hercegnő napernyője után. Aztán kocsiba szállnak. Valamelyik bolt előtt, hol a hölgyre várnak, a garibaldista megszólitja a néptribunt.

- Bámulom ezt az asszonyt, csalódtam benne. Eljöttem, azt hittem, észszerüséget kell majd neki prédikálnom. Hiszen el lehetett volna keseredve, nem igaz? vagy lehetett volna gyerekesen tanácstalan, felháborodott. De semmi, mókázik. Annak az embernek az erőteljes könnyedsége van benne, ki biztos a dolgában. Hatalmas asszony ez!

- Nagy, hatalmas, hm - nem mondom, hogy nem. Van passziv nagyság is. Vannak, akik vigan halnak meg. Például az az arisztokrata, ki guillotine alá ment, mert valami szerelmi kaland megakadályozta benne, hogy idejekorán átlépje a határt, én nevetséges alaknak tartom ezt az arisztokratát, már csak azért is, mert céltalan a léte.

- De az, akinek életén nagy dolgok mulnak értékes ember, az nem halhat meg valami khiméra kedvéért, ha mégolyan csengő neve is van annak. Én, ki sokat jelentek népem szemében, azt nézzem, mint folyik a vér a barrikádon? Nyársaltassam fel magam valamelyik paraszt helyett?

San Bacco nem érti meg, hallgat; Pavic némán rágja bele magát gondolataiba. Mert ez a gondolat emészti éjjel, nappal. Alig tér magához álmából, máris vitázik magában, előadja a hercegnőnek az okokat, mintha a hercegnő előtte állana. Hogy miért nem tette, hogy miért ostoba az az áldozat, melyet tőle kivánt, miért vészthozó. Ilyenkor felül ágyában s olyan bátorsággal beszél, milyet sose tud kifejteni a hercegnő valóságos jelenlétében, hangosan érvel, gesztikulál, ha egyedül van, végezetül egész elkeseredetten harcol. Szemére veti neki valamennyi fegyverét, hontalanságát, letört életét; gyermeke halálát. Tulságos izgalmában sokszor ugy rémlik előtte, mintha a hercegnő nem is őt, hanem a gyermekét követelte volna áldozatul.

Sose fejezte be ezt a gondolatát, de az érzése meggyőzte arról, hogy a hercegnőtől ennyi áldozat után elvárhatta volna, hogy odaadja magát neki. Pedig jól tudja: a hercegnő azt soha többé meg nem teszi! Olyan órában, mikor azt tehetett volna a tanácstalan nővel, a mit akart, a szürke kővárosba hozta el, a kolostorba. Tulozta a veszélyt a hercegnő előtt és sajátmaga előtt is. Azt akarta, hogy a magány, kijózanodás és a félelem kezdje ki a hercegnő lelkét; legyen alázatos, engedelmes, érző nő. Most megint kicsuszott a kezéből, tarka madár, magasan ül a feje fölött könnyü gallyon, tarthatatlan szabadsággal, büszkeséggel csicsereg odafenn. Pavic kétségbeesik. Mit kezdjen most már, hogy kitörölje a hercegnő emlékezetéből azt az órát, a mikor nem halt meg a kedvéért. Ide-oda ténfereg, kutat.

A meghatározott időben a Lungarában találkoztak, ez csöndes, palotasoros utca a Tiberis tulsó partján. Már együtt haladtak fel a biboros házának széles, lapos lépcsőin. Előttük feketébe öltözött szolga, áhitatosan leszegett fejjel, karos gyertyatartót hord, egész sereg zárt ablaktábláju termen haladnak keresztül. A gyertya fénye foltokkal világitja meg a sötétet, rávilágit egy darab mennyezeti festményre: nagy hideg testek, kiszámitott mozdulatok, merev tartás, üres pompában merevednek meg a gazdag redők. Egymástól távol álló székeken halavány arany csillan meg, brokát rongyok szakadtak le róluk. Aztán néhány kisebb helyiség nyilik meg a látogatók előtt, ezek tele vannak üvegszekrényekkel és a szekrényekben kitömött madarak nyujtják, csavarják a nyakukat, a szárnyukat széttárják, a csőrüket nyitogatják, a félhomályban különös alakokká dagadnak. A könyvtárteremben fiatal szerzetes áll fel könyve mellől, meghajol és visszaül a munkájához.

Végre elérkeznek a háziur kistermébe. San Baccot ismerte a főpap, ő mutatta be aztán Pavicot, végül valamennyiöket a négy hölgynek, kik Assy hercegnő körül ültek. Egyikük nagyon kövér, rendkivül élénk agg nő. Cucuru hercegnő, meg két szép szőke leánya és aztán Contessa Blà, aki még fiatal asszony. Monsignor Tamburini, mint valami kötelességtudó adjutáns, kardinálisának háta mögött maradt. Burnsheimb gróf kicsi, gyöngéd alak, fekete, vörösszegélyü öltönyben, kis piros sapkája ritka, fehér haján ül. Magas vörös bőrszéken ül. Sovány, fehér keze simán, életteljesen fekszik iróasztalának sárga márványtömbén. Könyvek mögül római ámpolna ágaskodik az iróasztalon. Alulról világitja be a kardinális ravasz, finom mosolyát. Keskeny, halavány arcát a hölgyek felé forditja, egyiket a másik után megnézi és végül halk, hüvös hangon meghivja vendégeit a galériába.

Tamburini szinfalszerü ajtót tol félre a falban. A széles, hosszu terembe érnek, mely három üvegajtajával a kertre tekint. A kert itt az első emelet magasságában terült el szük, kimért térségével, amely a Janiculus domb oldalán volt. A taxus-falakon még némi aranypor imbolyog, amit a leáldozó nap utolsó csillogásaként hagyott a kertben. A fák négyszögben fognak körül két háromszögü medencét, amelynek alacsony párkányán két triton és két faun civódott.

A terem mindkét végén zárt nagy ajtó, zöld márványból való függönyök tömege árnyékolja be mindkettőt. A hatalmas lendületü kőhullámok közül két fehér, meztelen alak tünik szembe: emitt fiu, amott leány. Mosolyognak, egyik ujjukat szájukra illesztik. A terem egész hossza választja el őket egymástól; félénken lépnek előre, mintha egymásfelé akarnának indulni a tükörfényü mozaikpadlón, amelyen rózsák közt kék pávák terjesztették ki arany legyezőalaku farkukat. A fiu és leány helyett Cucuru hercegnő sántikált végig a mozaikon. Mihelyt talpraállott, meglepő látvánnyá vált. Béna térdei türelmetlenné tették, valahogy azon volt, hogy megelőzze őket, lóbázta a karját és szenvedélyesen koppantott a mankójával. Úgy hajolt le, hogy hájtömegének terhe alatt majdnem összeroskadt és hátának alsó része magasabbra került a vállánál, Emiatt a ruhája hátul felhuzódott és mutatta az aggnő dagadt lábát. Arcéle egyiptomi volt, lapos orra szinte szorosan odatapadt felsőajkához, olyan pillantása volt, mint az aggódó ragadozó madárnak, aki fél, hogy elmulasztja majd a zsákmányát. Mögötte maradt a társaságnak és mohó hivogató hangon hol azt kiáltotta »Lilian!«, hol meg »Vinon!« de ha a leányai segiteni akartak neki, dühösen védekezett ellenök.

Vérvörösen, lélekzetnélkül hullt végre valamelyik karosszékbe a nyitott kertajtó mellett. A biboros sajátkezüleg huzott melléje széket a hercegnő számára. Cucuru hercegnő felkiáltott:

- Csak foglalja el a helyét bátran, hercegnő. Kegyed gyöngéd, hüvösségre van szüksége. Én: énnekem egyáltalán nincs levegőre szükségem; hogy énbennem micsoda egészség van; micsoda erő! Hatvannégyéves vagyok, tudja-e? hatvannégy éves, leszek száz is. Az Ő segitségével!

- Bizony Antal - fordul még hangosabban a kardinális felé - természetesen ti örültök neki, hogy ez itt a házatokban van!

Botjának szarukampójával erőteljesen a hercegnő karjára ütött. A kardinális is megszólalt. Assy hercegnőhöz fordult:

- Élvezze esténk szépségét, kedves leányom; itt a Janiculuson nagyon elviselhető; ha lehetséges, vigasztalódjék a számkivetés keserüségén!

- Papperlapapp! - szól közbe Cucuru hercegné - ugyan miket beszél számüzetésről, barátom! Fiatal az asszony, cselekedhet, élhet, élhet, élhet! Van neki pénze, azt sem tudja, mennyi, és a pénz a fődolog, Antal barátom!

Monsignore Tamburini zsiros »Úgy van«-nal erősiti meg a hercegnő szavait. Contessa Blà megkérdi:

- Nem tudom - feleli mosolyogva a hercegnő - eddig még nem vizsgáltam meg magam tüzetesen. Pillanatnyilag mindegy nekem, olyan frissen illatozik a kert!

Blà grófnő biccentett; hallgatott. Most Pavic szólalt meg, kit eddig nem hallottak még. Fejébe szállt hirtelen az alattomos bosszu érzése; ez az érzés mostanság sokszor üzte el benne azt a másikat, hogy Assy hercegnő lába előtt heverjen. Homloka piros, szenvedélyesen beszél; kerüli a hercegnő tekintetét.

- Gonosz hir; nem tudom, mint tartsam tovább vissza. A dalmáciai Assy-birtokokat az a veszély fenyegeti, hogy el fogják őket kobozni. Az állam akarja őket lefoglalni. Talán már meg is történt.

A kardinális elolvassa a levelet, aztán a hercegnőnek nyujtja át. Majd Cucuru hercegnő kap utána. Megvizsgálja, mihelyt valódinak látja, nevetésbe tör ki. A botjával erősiti a lármáját; minduntalan a padozathoz koppantja. Aztán vizesek lesznek az öreg hölgy szemei; köhögési rohama már csak gyönge hörgést enged meg neki. Monsignor Tamburini oldalt nézi végig a hercegnőt, gyanusan, felháborodottan, mint valami fizetésképtelenné vált vevőt. A hercegnő hirtelen megszólal:

- Az állam elkobozza uradalmaimat? Vagyis Miklós veszi el tőlem őket, ugy-e, azt jelenti ez?

A hercegnő tekintete maga elé mered. Legmélyebb csodálkozását kelti fel az, amit hall. Semmikép sincs az az érzése, mintha szerencsétlenség érte volna; mintha csapás volna ez; anélkül, hogy a következményeire gondolna, csak a megtörtént dolgot látja. Miklós király atyai elégedetlenségében irta alá a rendeletet. Hegyesen, határozottan állt mellette Friderika, Fülöpke egészen le volt forrázva. Szegények, hogy megsemmisitsék ellenfelüket, nem tudtak egyebet kitalálni, mint hogy ellopják a pénzét. Még Rustschuk is! Hirtelen egészen közelről, a füle mellett hallja, mint suttog contessa Blà:

- A dalmát uralkodó család képmásaiból. Van bennük valami olyan szigoruan... hogy is mondjam csak... olyan szigoruan polgárias. Rendkivül erényesek lehetnek s bizonnyal nem szivesen teszik azt, amit önnel tesznek, fenség. Miklós királyt hogyan is haragithatta meg annyira, hercegnő, hiszen olyan tiszteletreméltó férfiu.

- Tiszteletreméltó férfiu; ez az igazi szó - mondja vonagló arccal a hercegnő. Mindkét fiatal nő egyszerre kezd kacagni. Akaratlanul kezet nyujtanak. Blà grófnő mormog: »Természetes, hiszen nyárspolgárok«... Alacsony taburettjét közelebb huzza a hercegnőhöz. Majdnem a lába elé ül.

A hir miatt hatalmasan felizgulva, méri keresztül-kasul a termet San Bacco. Karját lóbálja, erjedő magánbeszédéből itt-ott kihallik egy-egy szó. Végre egészen kifakad. A nyomorult zsarnokok elvetemültségének nem elég a nép lenyügözése, igábahajtása, már régi, hatalmas fajokat merészelnek megtámadni!

- Ezeréves családi birtok! kinek van joga ahhoz, hogy elvitassa! Nincs olyan állam, nincs olyan király... egyedül az Isten!

S a forradalmár, ki tengeren innen, tengeren tul harcolt már minden emberi jogért, gyilkos tekintettel méri végig a hallgatóságát.

- Ilyen jöttment uralkodó! batyuval a hátán érkezett meg az országba! Még csak nem is hóditó! De majd megsemmisitem én! Én ki tudom mutatni, mennyivel fiatalabbak a Koburgok, mint az Assyak! Arról aztán tudni fognak a lapok is!

Hevessége Pavicot elmult boldog napokra emlékezteti. Ugy rémlett, megint mindenfelől egybefut a nép; lihegve veszi körül; már szinte érzi is lába alatt valami boroshordó deszkáit. Szeme ragyogni kezd, keze remeg, aztán beszél. Nagy beszédeinek egyikét mondja el, senkise volt rá elkészülve. A hölgyek megijedtek; a kardinális hanyagul pillant az uj embertipusra, átmenetileg monsignore Tamburini elveszti felsőbbséges itélőképességét, megakasztja őt az ilyen áradat hevessége, azon igyekszik, hogy tisztábajöjjön vele, mennyit ér ez a beszéd bizonyos körülmények között.

A hercegnő nem figyelt oda, tulsokszor volt ott a próbákon. Lassan uj ismerőseinek arcát kezdte vizsgálgatni. Blà grófnő szkeptikusan tanulmányozta a szónok arcjátékát, olyan benyomást tett, mint sorsokat elkerülő elegáns asszony, finom, jóságos teremtés. Asszonyiságának szép vonásai szellemet is tükröztek. A sötétszőke Cucuru Vinon a zsebkendőjébe kuncogott bele. Pisze orra, gödröcskés arca van, öntudatos gyermek, nyilvánvalóan semmi baja sincs a világon. De a testvére olyan volt mintha mindenen tul volna már s teljesen letörve érkezett volna vissza. Lilian haja sötétvörös, benne ibolyaszinü árnyak. Halvány tekintetét lesüti, elől az orra pirosodni kezd, a keze betegen, vigasztalanul az ölében. Az idegen előtt olybá tünik a leány, hogy már szinte fehér és hideg a benne meghalt sok fájdalomtól, ezek mint hullák, elfeledve feküsznek keblében. - Hagyta, hogy mások annyit lássanak meg belőle, amennyit tudnak. Nem volt olyan fontos társaság, ahol bármit is eltitkolt volna.

A hölgyek és Tamburini meg San Bacco háta mögött, a terem hosszu falán, mint erkélyeken figyeltek a régi képek, Pavic hálátlan hallgatói. Homlokába és halántékára fésült hajjal valami ábrándos fiatal ur egymáshoz nem hasonló, gyöngéd szempárral tekint ki magasan redőzött kemény gallérjából. Egy szép, előkelő gyermek az asztal fölött, hol zsebórája hevert, szappanbuborékot ereget. A papagálya rikácsolva repül, a kutyuskája ugrál feléje. Szinte látszott, hogy a papagály rikácsolva fog repülni és a kutyus ugrálni fog akkor is, ha a gyermek órája rég megállt, ha tizéves korának szinpompás habja már rég hamu lett. Mellette halálosan komor szépségü, hullámos, csattos haju és lebegő fátylu hölgy, szita van a kezében. Remek, hegyes ujja a szitára ugy mutat, mintha az életét jelképezné, melyben hiábavaló volt minden, feneketlen minden. A keskeny szüz mellette, Judith, gemmákkal koronázott hajhullámai alatt sápadt arcát magasra emeli nem pillant le soha erős kezére, melyben kard csillogott és Holofernesz feje elvérzett.

Pavic görcsösen igyekszik azon, hogy abba a csalódásba ringassa magát, mintha csodálók vennék körül. De lassan-lassan elapad a beszéde az általános közömbösségben. Dadog, nedves homlokához kap és elhallgat, megszégyenülten és szerencsétlenül. Az öreg Cucuru hercegnő az egész idő alatt tátott szájjal bámult rá. Mihelyt csönd lett, az öreg hercegnő összeharapta a fogait és egyébről beszélt.

Két borotvált, békességes ajku szolga frissitőket osztogatott szét. A hercegnő és Blà grófnő cédrusfagylaltot ettek. A kardinális darabka cukrot tett a jeges vizébe, San Bacco és Pavic rumot töltöttek a vizbe, Cucuru asszony csak tisztán itta a rumot. Vinon leánya vaniliát szopogatott. Monsignor Tamburini narancsitalt készitett, a gyümölcs nedve lefolyt az ujjain, a szomoru Liliannak nyujtotta az italt. A leány hanyagul nyult érte, a monsignore visszahuzta a poharat és eltorzult szájjal, valami pajkos és zabolátlan kedvességgel mondta:

A lány hátat forditott neki, de a tekintete az anyjáéval találkozott, erre összerezzent. Visszafordult Tamburini felé, rámosolyog, mint olyanvalaki, ki még arra is képes s tölt, mintha a méregpohár felhörpintésére határozta volna el magát. Egyszerre hajtja föl az italt.

Cucuru hercegné egy tányér marmeládot rakott ki magának. Rákiált az inasra; »La bouche!« Váratlan ruccanással olyan mélyen fordult oldalt, mintha a fejét akarná a széke alá dugni; egy reccsenéssel kiszedi a hamis fogsorát és az edénybe helyezi, amit az inas tart eléje.

- Nektek ahoz kell a fogatok, hogy egyetek, nekem csak a beszédhez kell. Rágni az inyemmel szoktam!

Hirtelen tompává és végtelenül aggá változott hangon üvölti ezt ki a terembe, melynek nemes formáit finom beszédü, óvatos járásu emberei a szellemnek alkották.

A kardinális régi pénzekkel, káméákkal mulattatja a hercegnőt. Kis szekrényeket hozat elő; megmutatja a saját gyüjteményének egy részét.

- Sohse tudtam megtudni, hogy például ez itt honnét származik. Szőlőfürt van az egyik oldalán, a másikon Jota és Sigma görög betük alatt amphora van.

- Hisz ezt ismerem! Lissáról való, a szép kis szigetemről! Majd irok a püspöknek; megengedi eminenciád, hogy többet is ajánljak fel belőlük?

- Hát teheti még? - kérdi Cucuru hercegné. - Hiszen elvették az uradalmait.

Az aggnő elégedetlen volt. Megint vissza tette a fogsorát, most gagyogás nélkül szólt:

- Antal barátunk tulsokat foglalkozik ilyen ostobaságokkal, ne erősitse még benne! Csak arra van gondja, hogy szórja a pénzét és nem marad semmije életteljes vállalkozásokhoz, a miktől a családja meggazdagodnék. Ha pénzünk van, akkor kötelezettségeink is vannak!

Nem törődött tovább az öreg hölgygyel, ki monsignore Tamburininál igyekezett nézetének érvényt szerezni. A biboros valamelyik metszett kőre lehelt és gyöngéd ujjal törülte le. Az öregasszony gunyosan sikitott:

- Hogy tisztogatja! De milyen szerelmes abba a cifraságba! Antal barátunk, maga mindig is csak nőcske volt!

- Ugyan énekeljen valamit! - és az édes nyálka alatt, mibe felszólitását rejtette, valami durva hangzott; mint urnak, birtokosnak a fenyegetése. A lány megfordult, anélkül, hogy rápillantana. Az anyja élesen rászólt:

- Nem hallod, Lilian? Arra kérnek, hogy énekelj. Mire valók a drága énekleckék?

Lilian rögtön fölemelkedett és lassan ment a terem vége felé. Ott megállott és énekelt valamit. Alakját homályosan lehetett csak látni. A hangja aggodalmas volt, mintha árnyék feküdne rajta. A márványfiu csillogó alakja mögötte egyik ujját az ajkára illeszti. Tapsoltak; erre fáradtan visszajött anélkül, hogy a felmelegedés valamely jele volna rajta.

Éjfél felé járt az idő, Assy hercegnő utrakészült. A biboros kocsiját kellett igénybevennie; mikor panaszkodott, hogy milyen hosszu lesz az ut, contessa Blà felajánlotta, hogy elkiséri.

A két nő keresztülhajtatott a Lungarán. A Borgo végén a háttérből pár oszlop emelkedett Szent Péter kolonnádjából. Az osteriák előtt széllámpások mellett ült a nép, bort ivott. Egyesek hangosan »morrá«-t játszottak.

- Szegény Lilian olyan, mint valami áldozat, kit nem lehet megmenteni - jegyzi meg a hercegnő. Blà grófnő megmagyarázza:

- Az anyja politikájának áldozata. Cucuru hercegné elvesztette a vagyonát. Nagyon erős üzleti érzéke van és a leányai jövőjére állit ki váltókat; de nagyon magas összegü váltók lehetnek; alighanem felkopik tőlük majd az álla. Sose hallott az elhalt Cucuru hercegről?

- Igazságtalanok vele szemben az emberek; époly szivesen adta a pénzét szinészeknek is. Heves imádója volt a deszkáknak; akárhol, Nápolyban, vagy az egész királyságban küzdött is hasonló intézmény zavarokkal, mindig segitett rajta. Későbbi éveiben ő maga is utazott már egy társulattal. Minden este ott ült a nézőtéren frakkban és fekete parókában mereven és nagyon komolyan, olcsó, közönséges csőcselék közepett. Végezetül odaállott a szinpadra és meghajolt. Thália gyermekei voltak az ő gyermekei is, azokat házasitotta ki, azoknak adott kelengyét, azoknak egyengette a féltékenységi bajait és hallgatta ki szerelmi vallomásait. A családjának már az ő életében se volt semmije. A hercegnő negyven év óta Burnsheimb kardinális szeretője.

- Nyugodjék meg, fenség; hallotta, mit mondott a biboros: Mindent a maga idejében. Most már nem az anya dolga, hogy gondoskodjék az övéiről, most már ez a Lilian kötelessége.

- Még rosszabbul, azt hiszem. Mert finom érzékkel született nő még végső szükségben is ágaskodik eféle Tamburini ellen.

Mögöttük elmaradt az Angyalvár és az Angyalhid, már a Corso Vittorio Emmanuelen szaladt a kocsi. A dacos cézári sir és az épülő utca romjai között lobogó ruhában táncoltak a kései, testi örömöknek élő géniuszok. Az uj épületek éles árnyékából gyanus alakok kusztak elő, soványan, lustán kerültek ki a holdfényre. Lágy, gonosztevő kezüket ásitva nyujtortták az utcai lányoknak, kik kalap nélkül, nyitott mellkendővel, himbálódzva, ringatózva kerültek elébük.

- Igazán... Tamburini? - ismétli a hercegnő. Megvan benne a pap külső modora, mit a sekrestyében tanult meg. Otthon közönséges, durva lehet.

- Parasztnak a fia, olyan paraszté, kiben benne van a paraszt valamennyi tulajdonsága. Legerősebb vonása a fösvénység. Szegény Lilian még csak jól sem lakhatik a vétkeiből.

- Három évvel ezelőtt Maffa herceget szerette Lilian. Nem mondom, hogy nem szereti még most is. A férfinak pénz kellett. Egy ideig büszke kacérsággal vezette őt a lány, de a herceg eljegyzésének hirére elvesztette a fejét és irásban felajánlotta magát neki. Ezt a levelet ugy mutogatták körben a herceg klubjában. Az öreg Cucuruné, hogy megmentsen annyit a lánya fiatalságából, amennyi még menthető, Tamburinihez vezette Liliant.

- Monsignore Burnsheimb is csak kis papocska volt akkor, mikor a hercegnő meghallgatta. Azóta kardinális lett belőle. Az anya azt reméli, majd a lányát is követi a bibor az ő monsignoreja ágyába. Mit akar? ilyesmiben hinni szoktak. Külömben is szerencsétlenül járt lányok részére a monsignore ágya valóságos tisztitófürdő. Nem tudom, hercegnő, ismeri-e a jámbor embereknek ezt a hitét?

- Ó, sokan máris ugy tekintik, mintha feloldották volna ballépése alól; egy idő mulva rangjához méltón férjhez is mehetne, ha...

- Nemcsak szomoru. Szerencsétlenségére ugy látszik, sulyt helyez az emberi méltóságára. Szinte attól félek, hogy belsőleg fel van háborodva!

- Legalább tudja, hogy miért. És a kardinális? Türte, hogy mindez igy legyen?

Befordult a kocsi; ott voltak Gesu templománál. A Corso felől hazatértek a szinházlátogatók csoportjai. Suhogó asszonyok hajtották közel kifestett arcukat divatficsurok bajuszához a ragyogó kávéházak asztalai mellett. A járda kacagása, zümmögése, a pénz és kristályok csörgése, ujságárus és viaszgyufát árusitó öregek és gyerekek kiáltásai közé uj hang vegyült, egy zenekaré, mintha uj éjjeli madár társult volna a többihez.

- A kardinális - folytatja Blà grófnő - igazán »nőcske« volt mindig, ahogy a barátnője mondja. A két ember duettjében mindig Cucuru hercegnéé volt a férfihang. Most már vége; a férfi kihuzta magát ennek az erős hangnak erőszakossága alól. Régi, drága ócskaságok iránt való szeretete egyedül tette képessé rá. Most élvezi függetlenségét és a gyöngék makacsságával most már annyit se ád az öregasszonynak, amennyit tisztesség szerint adnia kellene.

- Nem közönséges; finom egoista, ki bizonyos körülmények között még arra is képes volna, hogy jót tegyen; csupa kiváncsiságból és anélkül, hogy hinne a jóban. Ha asszonyos kiváncsiságát csiklandozza az ember, még arra is rávenné, hogy résztvegyen a népek felszabaditó harcában!

- Soha. Olyan mindegy az előtte, mint az, hogy lesznek-e még husz év mulva egyházfejedelmek. Elég neki, hogy ő az.

- Sarkantyupengető és istállóillatu elődei voltak, akik elől el kellett bujnia a gyöngédségével, szellemével. El tudom képzelni, sokat képmutatóskodott mint ifju, félénk lett és betegesen önző. Csak azért vette fel a papi ruhát, mert abban a környezetben olyan lény, mint ő, csak ilyen módon nyerhetett elismerést. Az uj pápa igen jó szivvel van hozzá, segitenek egymásnak latin ódák szerkesztésében, mik a süketséget dicsőitik, vagy episztolákat irnak a radichio-saláta készitése módjáról. Vette észre, hercegnő, hogyan pillant az érmeire, drágaköveire? Mély, nyugtalan szerelemmel, nem? szinte irigyen.

- Végre is valamennyiünk között, kik ma este együtt voltunk, ő az egyetlen, kit boldognak nevezhetünk.

- Ó Vinon, lányka, sejtelem nélkül való, büszke. Asztalnál a penzióban, hol hat lira a napi fizetnivaló s hol a hercegi család a reklám miatt csak öt liráért lakhatik, Vinon a németeken mulat.

- Egész boldognak San Bacco valószinüleg csak a parlamenti szónoklatok, viták idején mondható; jut is neki évenkint kettő-három. Beszédes lelkesedése, mit jól ismer, hercegnő, csak pótolja nála a verekedésért vagy szurásért való lelkesedését. Bár szereti a magasröptü eszméket és hisz is bennük, mert keresztény és lovag, de kell, hogy igazolják a cselekedeteit is, a mik pedig... hogy is mondjam csak... hiányt szenvednek polgári szolidság szempontjából.

- Szabadságból él és hazafiságból. Miután vagyonát a hazának ajánlotta föl, minden hazafit adósának tekint. Évek óta a Hotel Romában lakik; ebédnél mindig egész csomó képviselő lebzsel körülötte, ujságirók, kiváncsiak és olyan emberek, kiknek szükségük van rá, hogy hazaszeretetükre az öreg harcos barátsága vessen fényt. Egyetlenegyszer merészelt csak a fogadós számlát küldeni neki. San Bacco magához hivatja. - »Ez nekem szól?« - kérdi barázdás homlokkal. - »Micsoda? pénzt akar tőlem... éntőlem? Kérek én pénzt magától azért, hogy naponkint egész csomó ember nyeli le a rossz főztjét csak az én kedvemért?« Haragtól pirosan távozott, csak öt lirát hagyott ott a pincérnek.

- A becsületessége az elveitől, nézeteitől függ, nem a cselekedeteitől. Némely embernek van ilyen előjoga.

Fénytelenül alszik minden a Fórum körül; minden csöndes. Régmult idők messze elválasztják ezeket a köveket a derék, becsületes néptől, mely bor és morra-játék mellett él, a megbélyegzett emberektől, kik az uj épitkezések körül sompolyognak és a kávéházak sápadt élvezőitől is. Árnyékos templomi lépcsők mentén itt-ott karcsu, holdfényes oszlop suhan el közvetlenül a nők kocsijának ablaka mellett. A Colosseum sötéten meredő fala mellett, a Konstantin ive alatt mély visszhangot vernek föl a lovak patái; a visszhang olyan tompa, mintha régmult echo kései maradéka volna. Aztán kolostorok fekete falai és ciprusok között emelkedik az ut fel a Mons Caeliusra. A hercegnő mélyebben dől hátra az ülésében.

- Hát ön? Mindaz, amit öntől hallok, nyilt, bizalmas hang, mint ahogy sajátmagához beszél az ember. De hogyan, mit gondoljak önről? Ön kicsoda, contessa?

- Nem vagyok contessa. Francia volt az apám, zuávok kapitánya. Még a halála után is az ő régi hütlenségeit szenvedte keresztül az anyám. Az anyám pedig gyönge volt és szeszélyes, én a szeszélyeit szinte beteges szolgálatkészséggel viseltem el. Alighogy meghalt, sorvadásos angol emberhez mentem feleségül, külömben hiányzott volna a közelemből a fájdalom, amit csillapithatok.

- Szerencsétlenségemre szükségesség nekem az, hogy valakiért szenvedjek, valakiről gondoskodjam, pedig szégyelem érte magam.

- Hát ön sajátmaga, contessa, nem szeretné, ha valaki a karjába ölelné, vigasztalná?

- A férjem iró volt; már alig tudott dolgozni. Ő tanitott meg az irói mesterségre; akkor mint contessa Blà eleinte divatleveleket irogattam, majd csevegéseket. Végre pedig politikát irtam, nem tudom már, miért, katholikus szellemben. Az ember nem mindig maga keresi ki a szellemét. A kardinális szivesen támogatja a tehetségeket; minden szerdán egy adag fagylaltot kapok tőle, vagy teát: ha kérném, minden akadály nélkül megkapnám tőle mindakettőt egyszerre.

- A mai esténknek mindjárt az első perceiben megszerettem önt - mondja Blà asszony.

- Mert nevetett, hercegnő, mert mindazok után, mik érték, tudott nevetni a polgárok álszentes, fontoskodó dolgain, sakkhuzásain.

- Igy nevezem valamennyit, kik csunyán éreznek, kik csunya érzéseiket még hozzá hazug modorban adják elő.

- Remélem, nem fog emiatt sose szomorkodni. Ha én szeretek valakit, az nagyon kétséges előny. Eddig csak egy szenvedő, rigolyás nő érezte ezt a szeretetet és egy angol mellbajos férfi.

- A biboros egészen el van ragadtatva attól, hogy fenséged közénk érkezett.

- Akárki jön hozzá, mindenkit Assy hercegnő varázsos személyiségével mulattat. Ugy van, hercegnő; el van ragadtatva öntől s az ön ügyétől.

- Hát hogyne lenne? Ilyen nemeslelkü asszony és ilyen hatalmas ügy! Egy nép szabadsága! A legőszintébb rokonszenvet érez ilyesmi iránt a kardinális. Imádkozik önért.

- Én is imádkozom; - mondja Tamburini s azon van, hogy hangját a világias vastagságától megtisztitsa.

A hercegnő elhallgat. Erősebb hazugságokat mond, gondolja, semmint az udvariasság előirná. Mért? Tamburini nyilatkozik:

- Ismeretes, hogy a szentegyház kedvel minden cselekvő szeretetet; s mennyi szép, üdvös elv, nézet áll itt a szerencsétlen, a zsarnokság és szegénység által leigázott nép szolgálatába. Ön maga a tiszta, fenséges szeretet. Az isten önzetlen harcosai, mint például San Bacco márki, erre az oltárra helyezték szivük tüzes bátorságát. Hiányozhatik-e vajjon a keresztény lelkész ott, hol olyan államférfiak, mint Pavic s olyan pénzemberek, mint Rustschuk vetik magukat tüzbe s valósággal bibliai nézeteket vallnak? Hiszen olyan okosak, mint a kigyó; és olyan ártatlanok, mint a galamb.

- Különösen Rustschuk; - véli a hercegnő, anélkül, hogy egy arcizmát ránditaná.

- Rendkivül sokatjelentő ember Rustschuk! Régóta figyelemmel kisérjük a tevékenységét. Bennünket az a fölénye foglalkoztat, melylyel ráfeküdt Délkelet-Európa tőkéseire.

- Fenség! Nélküle, vagy éppen ellene semmit sem lehet Dalmáciában csinálni. Gondoljon csak rá: mennyi pénze van.

- Mennyi pénze!... Aki tenni, uralkodni akar emberek között, annak bátorságra, okosságra és pénzre van szüksége; erre a háromra. Legmagasabb érték köztük a pénz.

Tamburini az imént becsületes és őszinte volt; gondolta el a hercegnő és hallotta, mint válik megint édeskéssé. Most annak a nagyvilági nőnek a szellemi bájaiban keresi az élvezetét, aki már ilyen fiatalon hátat forditott a nagyvilág hiuságainak.

- Hát fenséged nem állott minden fény, pompa kellős közepén, mit csak előkelő születése, szépsége és bája adhat embernek? S hercegnő, ön mindezt semmibe se vette. Még egész fiatal korában lemondott mindenről s anyja, vigasztalója, szószólója lett az özvegyeknek, elhagyottaknak, árváknak és elnyomottaknak... az inséget szenvedőknek és a tehetetleneknek... Táplálni kivánta az éhezőket és szomjuhozókat; testvére lett a nyomorultnak, a betegnek...

Elmondta az emberi nyomoruság egész étlapját, amint hirtelenében eszébejutott: melléje sorra vette valamennyi megfelelő evangéliumi erényt. Négyszögletes körmü ujjai számolgatva álltak el, vagy feküdtek rá fekete köntösére. Végre érzéseit kellőkép felbátoritotta arra, hogy felkiáltson:

- Az emberiség betegágyánál áll, hercegnőm, mint szolgálóleány és a keresztényi alázatosság glóriája veszi körül!

- Nem vagyok olyan alázatos, mint hiszi. Külömben előirás nélkül szoktam cselekedni; nem vallásosan.

Nyitott szájjal, ki-kihagyó értelemmel mered rá a pap. De hamar összeszedi magát.

- Sok dicséretreméltót cselekszik; nem tagadom. De igaz hit nélkül teszi. Pedig Isten csak a szivet vizsgálja. Ismerje ezt be, mig itt az idő!

A hercegnő csodálkozva hallja, mint megy át nyers, népszerü prédikáló hangnembe.

- Paraszt - gondolja magában. - Vakard meg a prelátust; előbujik a falusi pap.

- Még nem ejtette el önt Isten, mert végtelen az ő türelme. Számkivetés, szegénység és elhagyatottság az ő szelid megpróbálásai azért, hogy őt kövesse. Kövesse hát! Vesse alá magát Isten kegyelmének! Tegye meg már okosságból is! Majd meglátja, hogy sikerül akkor minden! Milyen gazdag jutalom int önnek akkor!

De ezt nem is hallja a pap. Most már énekelt, vinnyogott és könyörgött iskolás fokozatokban; a mimikus mozdulataival, ahogy hivatására kioktatták. A hercegnő alig ismer rá Tamburinire. Ferde fejében forog a szeme golyója, kifordul, fehéren mered a mennyezetre. Nagyon is földi, röviddel ezelőtt jó, tartalmas ételekkel megtöltött testéből váratlan elragadtatás sugárzik. Nemsokára valami szégyenfélét kezdett érezni a hercegnő ennek az embernek a látására; valahogy félénkké vált. Követte a pap tekintetét; ott fönn a Madonna képe függött; ódon, égszinkék szinü, széttárt köpenyes Madonna. Kicsinyitett jámbor asszonyok és szentek térdeltek körülötte, mint az anyjuk alá bujt csibék.

- Sub tuum praesidum refugimus! - kiált Tamburini s a hercegnőnek be kell vallania, hogy a kisérő körülmények a pap pártján vannak. Ez a csunya sötétzöld faliszőnyeg könnyed tömjén-illatával; a fekete, sok használattól sima butorok; amiket ha együvé löktek már csak tompa morajt adtak - - mind ez a sok ködös emlékezés a zártlevegőjü papi szobácskában igazolta a pap játékát. - Ő itt a helyén van; - mondja a hercegnő magában. - Én nem annyira.

A pap ugyanigy érzett. Keze véletlenül ugyanazokat a tárgyakat érinti, amik szent gyakorlatok alkalmával esnek a keze ügyébe. Imazsámoly fölött rózsafüzér lógott. Majdnem öntudattalanul térdel Tamburini a zsámolyra. Ujjai egymásba fonódnak; hosszu ruhája uszályban végződik. A hercegnő anélkül, hogy a beszédére tovább is ügyelne, csak a személyét kiséri figyelemmel ujjáéledt érdeklődéssel. Némely jezsuita szent képemására emlékezteti, amint mereven, erőscsontun, mennyei arcot ölt magára. Epés, izmos arca derék tiszttartóra emlékeztet, ügyes kereskedőre vagy magasállásu hivatalnokra, kinek jó gyakorlata van az emberekkel való erőteljes érintkezésben, vagy nagy pénzek kezelésében. Szabad óráiban néha - ahogy lefestették - szép, kifejlett angyalokkal szórakozik. Ezek a föld fölött lebegnek, csakhogy nehezen, mert a bájaik nyersek, érzékiek. Paradicsomának ezen küldötteit a szent komolyan tartózkodón fogadja. Jámbor keze még csak nem is a legalacsonyabban álló, legtestesebb angyal felé tapogatódzik. Csak ég felé röppenő pillantása nedvesül meg s ajka husosan leffeg le állára.

Képzeletének élénkségében különös csábitásnak enged a hercegnő. Hirtelen odalép a térdelőhöz; felemeli egyik gömbölyü karját, egyik lábával hátralép, mint az oltárképek angyalainak legnagyobbika; mosolyog. Tarnburininek rögtön elferdül a szája, egészen ugy, mint azon az estén, mikor Cucuru Liliannak a narancsnedvet nyujtotta, ami az ujjain folyt le. A hercegnőnek elég volt a hatás. Hangosan nevetve otthagyta a papot.

- Ha ugy tetszik, Monsignore, közöljük most egymással, mint értelmes emberek, ami mondanivalónk van.

Tamburini kicsit zavarban volt, de alapjában véve nem volt elégedetlen a dolognak ezzel a fordulatával. Meg kellett kisérelnie, hogy Assy hercegnőt a hitnek nyerje meg. Hogy nem lesz sikere, ebben alig kételkedett az okos pap. Egész egyszerüen csak kötelességérzését nyugtatta meg ezzel. Most már véglegesen megnyugodva, a dolog tárgyilagos megbeszéléséhez foghatott, ami izlésének, lényének sokkal jobban megfelelt, mint az extatikus téritő kisérletek. Egyszerü szavakkal ajánlta fel a dalmát állami forma felboritásához a szentegyház segitségét.

- Végre ráismerek önre, Monsignore. Sokkal erősebb ember, semhogy meggyőzőn tudna bünbocsánatot prédikálni. Ugyan kérem; római arcéllel az ember nem beszél kegyelemről és tulvilágról.

A pap meghajol; észrevehetően hizeleg a dolog neki. Most udvariasan ülnek egymással szemben s Tamburini kijelenti, hogy a hercegnő a vállalkozást regényesen, tehát hibásan kezdte. Most józan módon kell folytatni a dolgot. A szentegyház lényegében gyakorlati: elheveskedett vakmerőségeket visszautasit. Az az olajcsöppecske, mely minden vasárnap csöppenne le a szószékről, távoli, de biztos tüztengert készitene elő.

- Még jobb, ha minden enyhén, észrevétlenül történik. Azon csodálkozom, hogy kerülhette el eddig fenséged figyelmét az, hogy milyen ellenállhatatlanná tenné ügyét az alsóbbrendü papságnak az ügyben való részvétele. A nép emberei közt sok a pap; a fiai, testvérei, rokonai, sógorai közt papok is vannak. Minden nagyobb családban van egy pap és annak aláveti magát aztán mindenki minden dologban, ami nem az aratásra, vagy a marhára vonatkozik. Engedje át a propagandát nekünk, hercegnő s pár év mulva népének akarata olyan tiszta lesz, olyan világos és olyan kényszeritő, hogy a mostani uralkodó a San Bacco márki által emlitett batyut kéretlenül is kezébe veszi.

- Csak az maradna még hátra, hogy a követeléseinket tisztázzuk. Nekem ellenségeimmel szemben szükségem van a szentegyház segitségére. Hát Ön; önnek mire van szüksége?

- Az ön megtéritése, fenség... szép álom - teszi gyorsan hozzá, a hercegnő gunyos pillantása nyomán.

- Ne becsülje le őt, hercegnő. Arra hivatott Rustschuk, hogy keleten megszervezze a katholikus tőkét azok ellen...

A pap soká beszél, hogy meggyőzze arról a hercegnőt, hogy ennyi az egész; a hercegnő szivesen hisz neki. Erősen mulattatta, amint jövendő terveinek szemhatárán mint a legtekintélyesebb, legfontosabb valami, az öreg, hü házizsidója jelenik meg ringó hasával és himlőhelyes, vörös arcával. Még akkor is, mikor Tamburini elbucsuzik, megismétli:

- Igenis; meg kell tériteni Rustschukot. Akárhányszor megkeresztelték már, de még meg nem téritették soha. Pedig meg k e l l tériteni.

- Nagy szerencse volna ránk; de meg ránézve is. Nagyrabecsülöm Rustschuk urat; nagyon nagyrabecsülöm őt. Mennyi pénz!... Mennyi pénz!

Cucuru hercegnének látogatással tartozott a hercegnő. Vele ment Blà asszony is. Amikor megjelentek a Dominici penzióban, Via Quattro Fontane, Cucuruné átkiabált a tiszteletteljesen elhallgató vendégek feje fölött:

- Mondják meg Assy hercegnőnek, hogy asztalnál ülök ép és arra kérem, várjon.

A hölgyek a szalonba mentek, amelyet az étteremtől piszkos barna függöny választott el. A szalon tele volt bársonybutorokkal, a támlájuk, karfájuk a rengeteg idegentől mind tükrössé vált már, a szőnyegek dacosan felkunkorodó sarkokkal terültek el. A falakon a házigazdának és a feleségének arcképei voltak. A sarkokban tükrök, előttük konzolon zöld pléhből készült, incselkedő biscuitszerü alakok papirvirágok közt álltak és aranykosárkákban szappanból készült rózsákat tartottak. Mindezeket a tárgyakat vastag porréteg fedte.

A szomszéd szobából olcsó zsir illata terjengett. Evőeszközök csörrentek; Cucuru Vinon nevetgélése hallatszott át. Az anyjuk ráförmed Lilianra, aki a fejét a tányérjától undorral forditja el, hogy vigyázzon magára. Egyen derekasan s ügyeljen, hogy mindennap rendben legyen az emésztése; ebből áll az egész életbölcsesség.

- Nekem beteg a térdem; én nem mozoghatok. De megiszom a Vichy-vizemet és kitünően emésztek!

Testi életének szeretetteljes megrajzolásába merült el és ezalatt szakadatlanul rágcsált, szuszogott, levegő után kapkodott. Sok csuklás között öntött le egy pohár bort; az arca rózsásra gyuladt ki fehér hajválasztéka alatt. Kötött félkeztyübe bujtatott kezét egybefonta előrenyujtott hasán s egy pillanatig élvezte a kimerülést, a békét. A zsiros pincér ujabb tállal érkezett meg, uj életkedvre, uj munkára késztette az életvidám öreg nőt. Minden szellő, melytől fellibbent a barna függöny, a mellékszobában levő látogatók elől feltárta a táplálkozó öreg asszony undoritó látványát.

- Carlotta! - ordit a hercegnő. - Leimádkoztad már a rózsafüzért? Rögtön megtedd, külömben megmondom a gyóntatóatyádnak, hogy ma éjjel megint ott volt Giuseppe a szobádban!

Végre harsányan megszólal: »La bouche!« Álfogsora ropog, botjának kaucsuk sarka megkoppan a padlón.

- No fiaim, - mondja a penzió cselédségének - egészen jól főztök, egészen jól ettem!

- Ne törődjenek ezekkel a zsibvásári holmikkal, amik itten vannak. Én se törődöm velük. Ni, ez a lovagocska ott az asztalon nem olyan, mintha csupa nehéz bronz lenne? Pedig fellököm, ide vigyázzatok, egyetlen ujjal fellököm. Nem nagy dolog, üres pléh! Fütyülök rá! Magunkfajtáju, ugy-e, hercegnő, a legnyomoruságosabb oduba is magával hozza a nagyvilágot!

- Még a Tamburini ágyába is? - gondolják egyszerre a hercegnő és Blà asszony. Egymásra pillantanak, elárulják magukat. Vinon nevetgél s Lilian szenvedő büszkeséggel keresztülpillant a szobán, hol csak annyi érintkezést enged meg személyének a külső tárgyakkal, amennyi egy karosszék legszéle s a padló a lába alatt. Az agg nő koppant a mankójával.

- De nem is itt akarom befejezni az életem. Szorgalmammal még palotát akarok hóditani, legyen a családom megint gazdag, hatalmas. Én dolgozom és a gyermekeim hálátlansággal köszönik meg. A fiam, aki nem tudom, hogy él Nápolyban, eljön ide és jeleneteket csinál, az üzleteimet hányja szememre. Törődöm én az övéivel? Szinte azt kell hinnem, a nők fizetnek őneki!

- Ó; üzletek, vállalatok! Mozgás, élet! Száz éves akarok lenni! Penziót akarok alapitani, de kicsit finomabbat, mint ez itten! Ötszáz szoba, az ára ellátással együtt négy lira; mégis a legelőkelőbb minden... Mind kivégzem igy a többit! Elhiszi?

- Haha! Mind, mind kivégzem, tönkreteszem! Csakhogy hiányzik a pénzem ahhoz, hogy belekezdjek valamibe és mennyi aljassággal kell megküzdenem, mig kapok valamelyest! Elmondom, hogy történt a biztositási üzletem. Gondoltam, gyönyörü dolog ilyen biztositás. Az ember jó magasra bebiztositja magát, aztán eladja a kötvényt s kész a pénz a penzióhoz. Én már hatvannégyéves vagyok, de megneveztek előttem olyan társaságot, amely alapszabályszerüleg hatvanötéves korig vesz fel. A társaság orvosa megvizsgál, azt mondom még neki, vegye bele a leletbe »Száz évig fog élni ez a hölgy,« - meg is tette.

- Köszönöm. De most jön az aljasság. Majd meglátja. Vinon, menj csak, hozd el az üzleti mappám.

- Ezek az ügynök levelei és az orvosi lelet másolata, meg a többi. Nos ezek az emberek hat hétig várattak engem és aztán... hinné az ember? azt irták, hogy már öreg vagyok!

- Milyen sértő! - jegyzi meg Blà asszony. - Bepanaszolhatja a társaságot, hercegnő.

- Ha sok nekik a hatvannégy év, akkor miért mondják, hogy felvesznek olyat is, a ki hatvanöt? Vagy hogy talán...

- Vagy hogy talán mégis láttak bennem valami betegséget? Mit gondol, hercegnő?

- Ugy-e? Micsoda! Hisz egészségesebb vagyok, mint a hercegnő maga. Az Ő segedelmével!

A penzió vendégei, kik be akartak lépni a szalonba, félénken visszahuzódtak a hercegi társaság elől. Csak egy fiatalember lépett be, fogai közt fütyörészett és meghajlott a hölgyek előtt. Vinon szemtelenül teszi föl a lorgnonját. Lilian keresztülpillant a feje fölött, Cucuru asszony pedig harsogva kiált föl: »Isten hozta, barátom!« - A fiatalember velök szemben helyet foglal és ujság után nyul. Két ujja a bajuszkáján, fekete szemének lágy, rejtett szórakozott oldalpillantásával a hercegnőt szemléli, majd Blà grófnőre mered a tekintete, aztán határozatlanul egyik hölgyről a másikra. Végre meggyőződött, vizsgálódva lehajtott fejjel, hogy helyesen van keresztbevetve a lába, a cipője félig sárga, félig feketére volt lakkozva. Ő volt a penzióban az »elegáns ur«, a klubban étkezett és a Dominici penzió olcsó reggelijével csak olyan napokon érte be, mikor rosszul ment a kártya. A vendégek bámulták, az egyedül utazó angol nők rajongtak érte. Cucuru Vinon tudatos megvetéssel bánt vele, de mégsem tudott rajta nevetni.

- Külömben, hercegnő, mi ketten nagyon sokban hasonlitunk egymáshoz! Egyikünknek sincs pénze; mindketten a legmagasabb körökből származunk. Az én vagyonomat a nagyherceg, szegény férjem, a komédiásoknak ajándékozta; no és önnel is komédiát játszottak. Forradalom; hát nem komédia ez? Haha! Ugyan hogy juthatott ilyesmi eszébe? Mire jó az olyasmi?

- Társas szórakozásra, hercegnő, - feleli Assy hercegnő és Blà asszonyra mosolyog, aki ezt nem veszi észre. Blà grófnő ajka kicsit nyitva van, szeme lázas tekintettel a fiatalember alakján függ. Az idegen ur, - hogy kényelmesebben szemlélhesse a grófnőt - arcélét forditja felé. Görög arcéle, kékesfekete, selymes haja van. A hercegnő is szép férfinak tartja; aféle erősen déli fajta, kinek arcán, kezén - minden cigarettafüstön, abszint-gőzön és forró emberi kipárolgáson keresztül, mit játéktermekben, nyilvánosházakban szed föl - elpusztithatatlanul megmarad a szülőföldjén termett istenek márványos fénye. De ilyen elbájoló, üres maszk - még hozzá tetszenivágyó mindennapos pózában - hogy birhat ilyen görcsös hallgatásra egy okos, finom és gunyos asszonyt, Blà grófnőt?

- No ugyan drága szórakozás! - ordit Cucuru asszony. - Azzal végződik, hogy a partnerei kiüritik valamennyi zsebét és az orra előtt beteszik az ajtót. Egyszeriben szárazon látja magát - aztán nevet?

- Hogy nevethet a gazfickóknak ezen a csinyjén? Ó! A gazfickók! Velem lett volna csak dolguk ilyen hölgyecske helyett! Én micsoda lármát csaptam volna és micsoda életet éltem volna! Micsoda életet! Milyen nyugalmas életet! Feldühiteném valamennyit; a pénzem elrablóit! Az ég haragja szakadna rájuk; a föld nyelné el őket! Nem fogom türni, hercegnő, hogy igy napirendre térjen a dolog fölött! Ön helyett én magam ugrom majd a rablók hátára; majd kitépem a karmukat. Haha! csak bizza rám; majd visszakapom én; én majd...

Hirtelen Pavic rohan a szobába; az arca egészen rózsás; teljesen megfiatalodott.

- Fontos dolog, fenség! Végre megtaláltam önt! Nagy szerencse ránk nézve; biztos kilátás... Nini, Piselli, honnan kerül ide?

Az elegáns fiatal ember kinyujtott tenyérrel tart feléje. Pavic a korzón ismerkedett meg vele valami kávéházban; a semmittevő életet élők között; most ő maga is ilyesmire van kárhoztatva. Bemutatja hát a hercegnőnek:

- Tudniillik San Baccotól jövök; vele tárgyaltam. Hivatalosan közli önnel, hercegnő, hogy kész arra, hogy betörjön Dalmáciába ezer garibaldistával. A siker kétségtelen. Kész is van minden, az ezer ember csak jelre vár. Hajókat kell még bérelnünk, akkor mehetünk. Fogadja el, fenség! fogadja el az ajánlatot!... A győzelem a miénk lesz most... csupa hős van velünk!

Annál tüzesebben beszélt, mennél hitetlenebb arcot vágtak a hallgatói. Még egészen a lelkesedés zuhanyának hatása alatt állott, amelyet az imént öntött rá San Bacco, a rajongó lovag. Még érzi, mint forr benne... lelkesedni akart - belsőleg pedig fél már a kijózanodástól. Piselli a szavába vág, viharosan, behizelgő baritónhangon:

- Ezuttal az öné lesz a győzelem, hercegnőm! Fogadja el, alig várom már, ó, mit is beszélek magamról, az egész ideális érzésü fiatalság velem együtt alig várja már! Valamennyien résztveszünk a nagy küzdelemben, hercegnő - egyetlen mosolyáért. Ha tudná, mennyire önért dobog valamennyiünk szive, hogy vérzett a szivünk a szerencsétlenségén! Most közeleg végre a nagy óra, most nagysága, bája a mi lelkesedésünkkel, erőnkkel párosul. A marsalai ezrek ellenállhatatlan varázsa lesz, mely hirnökül fut a hercegnő zászlaja előtt; sors, mielőtt meg kell hajolnia mindenkinek... Győzni fog... mi... mi pedig...

Boldog tekintetét körülhordozta a hölgyeken. Nem akarta a hangját megerőltetni. Csak egész felületesen játszott, az a pajkos érzése volt, hogy belejátszik a néptribun hangjába s nyugodtan éreztette is, hogy ez csak játék. »Én magamat játszom meg itt önök előtt« - látszott mondani. - »Hát nem elég ez, hölgyeim?«

A hercegnő megvárta, hogy elkészüljön széphangu mondókájával, kellemesnek találta szemre. »Sikerült ember«, - gondolta - »igaza van, ha meg van elégedve magával.« Egy pillanatig sem gondolkodott a terven, mivel megkörnyékezték. Vállvonogatva kért tanácsot Blà asszonytól. Csakhogy a barátnője nem tudott szabadulni Piselli varázsa alól. Ugy látszott, mintha a fiatalember látása testi fájdalmat okozna neki, mely boldoggá teszi.

- Abbahagyjátok végre a csacskaságaitokat? Ezer nevetséges vörös inggel akartok királyi birodalmat hóditani, aminek rendes katonasága van? Azt hiszitek, mindenütt ugy van, mint Nápolyban; hogy meg lehet vesztegetni a világon mindenkit? Hogy ott mindent előre ki lehet csinálni; ágyut virággal, pattantó cukorkákkal megtölteni! Hogy a falakról szép leányok nyujtják a rohanó vitézeknek a kezüket! No ugy-e; igy gondoljátok valahogy? San Bacco-féle féleszü ember igy képzeli az életet. Ez is olyan, kinek egész vagyonába került bele a komédia. Hazafiság és szabadság; milyen együgyü komédia cimek!

Az ideálokért elköltött rengeteg pénz gondolatára Cucuru asszony annyira fölingerült, hogy mankójával a hercegnő felé ütött, ki összerezzent.

Aztán egyszerre ugy maradt, mintha megbénult volna. A szája nyitva; a nyelve vastag göngyöleg a fogai között. Beszéd közben támadhatott rá valami, ami egészen kihozta a sodrából. Egy ideig tartott ez az aggodalmas várakozása, aztán összeharapta a fogait s gondolkodva maga elé mormogott.

A hercegnő és Blà asszony bucsuztak. Piselli megint beszélni kezd. Az előkelő ifjusághoz való viszonyát, összeköttetéseit magasztalta; a legbüszkébb neveket emlitette.

- Ezekkel az urakkal mindennap találkozom a klubban. Közülük sokkal beszéltem már az ön ügyéről, hercegnő. Végtelen sokat tehetek önért. A hölgyek bizonnyal ismerik Maffa herceget... A barátom...

Ahogy ezt a nevet kiejti, valaki röviden felnyög. Lilian Cucuru szó nélkül távozik. Piselli nem zavartatja magát. Akárhogy hat is a személye, mindegy az neki, csak hasson. Paviccal együtt a két hölgy mögött maradt. Ott kinn Blà asszony nyakába lehel s csak neki beszél már. A hivatásosan szép férfi ösztöne rég megmondta már neki, hol keresse a nekivaló asszonyt.

Blà grófnő összeszedi magát. Átmosolyog hozzá a vállán keresztül; a szeme szinte mesterséges fénybe borul, mintha atropintól eredne. Szellemét ragyogtatja; Piselli szinte kigyózik a csodálattól.

- Contessa, olvastam, a verseit. Mennyi illat, mennyi himpor! Ó, micsoda érzések. Ugyan ki nem ismeri a »Fekete Rózsá«-it? Hires irónő ön, contessa. Egy udvarlóval több, vagy kevesebb, ki egy egy percet rabol öntől, mit jelent az önnek? Ugy-e, megengedi, hogy meglátogassam?

- Nem tudom, van valami festői Cucuru asszonyban; közönséges aggodalmaskodástól távol áll. Azt hiszem, sok rendkivüli cselekvésre volna képes. Szinte tetszik nekem.

Alig huzták ki a látogatók a lábukat, Cucuru asszony, Liliant és Vinont a család nappaliszobájába tólta be. Betette a reteszt; a szoba közepén táncolt ide-oda. Alakja lefelé különös mód szélesbedik; hájának hajlamossága van rá, hogy ráncos darabokban lefelé huzódjék; arcáról nyakára, nyakáról mellére, melléről hasára és a hasáról a lábára. Még mintha a boton is végig akart volna ömleni a sok kövérség; kásává kivánt omlani a földön. Igy, szuszogva és vidáman kacsintgatva állott magas, szőke leányai előtt a hercegnő.

- Mama; nevetségessé teszed magad. Épp most csapott be ez a biztositó társaság és még mindig nem nyugszol?

- Azokkal a biztositó gazemberekkel! azokkal végeztem. Külömben is meg fogják bánni. Most abban a helyzetben vagyok, hogy fontos politikai szolgálatokat tehetek, miket majd nagyszerüen megfizetnek. Majd abból épitek aztán penziót.

- Ugyan hallgassatok hát meg, kicsikék; kérlek szépen. Az előbb azt hittem, hogy nem lehet semmit csinálni abból a buta beszédből, hogy ők Dalmáciába akarnak betörni. Pedig lehet belőle valamit csinálni; nemsokára megértettem. Tudniillik annak a bolond San Bacconak a tervéről értesiteni lehetne őexcellenciáját, a dalmát követet. Mit gondoltok, mennyit hozhat ilyen üzlet?

- Csinos kis üzlet, mondhatom, - feleli Lilian. - Mama; a közgazdasági tevékenységed mindig közönségesebb lesz.

- Tessék; - vinnyog Cucuru asszony. - Feláldozom értük magam és aztán ez a hála. Kicsikék, benneteket kényszeriteni kell a szerencsétekhez... S kényszeritlek is! - kiáltja és a lábával dobbant, vörös arccal, vadul és gonoszul. - Még dusgazdag férfiak ágyába fektetlek benneteket, elhóditom mind a sok pénzt, amit a semmirekellők nem akarnak ideadni; naggyá teszem a házunkat, aztán élek... élek...

- Mama, az életkedved egyenesen utálatos, - mondja fehéren, hidegen Lilian. Ilyen beszélgetések bizalmasságában kárpótolta magát a sok erőszak ellen, miben ott kinn az életben volt része.

- Hát te; hol fogod te végezni, rossz leány? Olyan házban, amiről szólni se akarok!

- Te jobb vagy a nénédnél; - mondja Cucuru asszony Vinonnak. - Eredj lánykám a gazdasszonyhoz; kérj tőle nagy iv fehér papirost és tollat, meg tintát; a miénk beszáradt. Rendben van; ülj oda az asztalhoz; irunk a követnek. Mintha ez nem volna pompás üzlet? ugyan mit akar ez a Lilian? Mennyi vesződsége van az embernek addig is, mig ilyesmi eszébe jut és aztán ni; mennyi munkám van vele máris. Ó! vállalatok, mozgalom, élet! Muszáj pénzt adniok a gazembereknek ilyen hirekért; legalább visszakapok valamit abból, amit a szegény hercegnőtől elloptak... szegény, bolond hercegnő; - ismétli kárörömmel, siró hangon.

Vinon elrendezi maga előtt az irószerszámot; vonalat huz, tisztán, rendesen, aztán követi az anyja diktálását.

- Majd franciául irunk, Vinonom; az a diplomácia nyelve. Vedd csak elő a szótáradat.

A fiatal hercegnő fellapozza a szótárt; a könyöke az asztalon pihen; komoly, elmélyedt, mint valami iskolás leány.

- Ez aztán a munka! - nyög a hercegnő; - fő már a fejem. Valami izgatószer kellene. Lilian, gyermekem; nyujtsd a cigarettás dobozt ide.

A hálószoba még nem volt kitakaritva, mert a hölgyek későn keltek fel. Lilian visszatért a szalonba; harmadik helyiség nem állt rendelkezésére. Hosszu reggeli köntöst vett elő, minek a széle elrongyolódott, s lusta kézzel, soká kóstolgatta a lealacsonyulás ilyen fokát: ezeket a rongyokat ki kell javitani! Aztán munkához látott.

A mondatok között, miket Vinonnak diktált, hatalmas füstfelhőket bocsátott ki az öreg asszony; mély diszkant hangján trillázott hozzá: röviden lélekzett, berekedt. Végre elkészült; összekulcsolta a kezét; hátravetette a fejét.

- Ó Te ott fönt! bár megáldanád uj üzletemet! A te áldásod nélkül megint balul üt ki minden. Eh mit; majd megáldod.

- Gyerekek! - felugrik. - Majd a Madonnámat kérjük rá; az én szép Madonnámat!

- Gyerekek! Gyertek be valamennyien! Velem imádkoztok, hogy a Madonna uj üzletemet pártfogásába vegye!

A zsiros pincér, aztán Carlotta meg Joseph, az inas, a szakácsné és a mosogatóasszony mind odasereglettek már köréje, Lilian a kezét tördelve fordul el. Vinon nevet. Cucuru asszony térdreereszkedik egy nagy, sima, édeskésre festett Madonna előtt. Ez a házi istennője, az élet minden hajótörésén keresztül, egész a Dominici-penzióig hü maradt hozzá a kép. Elhasznált harisnyák, puderes skatulyák, mosdótálak, kifésült haj és nem egészen tiszta fésülőköpenyek közt térdelt ott a penzió valamennyi cselédje. Fekete ujjaik közt rózsafüzért pergettek s bizakodó hangon darálták utána a nagyhercegnőnek, amit ő litániahangon mondott.

A kardinális rákövetkező szerdáján szó esett a garibaldisták hóditó tervéről. Maga San Bacco egész tüzzel képviselte az eszmét. Cucuru asszony harsogva nevetett és megint a cukrocskákkal és virágokkal megtöltött ágyut emlegette. Monsignor Tamburini a józanság zsiros hangján mondta, hogy dönteni kell: vagy a szentegyház segitségével lassan nyernek tért, vagy pedig egy csapással mindent megpróbálnak és valószinüleg el is veszitenek mindent. Mint valami zöld ifju, San Bacco a lelkészre förmed, kijelenti, hogy csak az a ruha, amit Tamburini visel, óvja meg attól, hogy megfenyitse. Kicsit nyugtalankodva, Tamburini helyeslő arcokat keres. Végre is Blà grófnő ád neki igazat. Nem tanácsolja barátnőjének az elsietett, kalandos támadást. A hercegnő csalódva kérdi: - Mért hallgatott a multkor? - Blà asszony Pisellire gondol, kicsit elpirul. A hercegnőnek eszébejut: »Hiszen jobb dolgon jár az esze...«

Kelletlenül mult el az este. Bárgyu nyihogással beszéli el a hercegnőnek Cucuru asszony, hogy most ujabb, pompás üzletre van kilátása, nagyon sok pénzt fog vele keresni.

- Nemsokára meg is nyitom a penziómat. Jöjjön majd hozzám, hercegnő, csak négy lirába fog kerülni naponta. Hiszen ennyit majd tud fizetni. És milyen kosztot fog kapni! Ugy meg fog hizni, mint én!

A következő szerdai összejövetel elmaradt. Esemény nélkül multak a hetek. A hercegnő a Corson kocsizott Blà asszonnyal. Ha a Monte Pincio-n, a zenekar előtt, nagy csomó előkelő fogat között megállittatták a kocsijukat, Pavic és Piselli szokták őket meglátogatni. Vetekedtek egymással, ki öltözködik szebben. Maffa herceg és más arisztokratikus klub-ismerőseik bemutatkoztak a hölgyeknek. A hivatalos, magasrangu személyiségek köréből San Bacco köszöntötte a számkivetett Assy hercegnőt.

Lágy muzsika után a csöndes, meleg szeptemberi alkonyatban az egész társaság gyalog haladt a Ripetta irányában. Monsignor Tamburini is csatlakozott hozzájuk.

- Rossini »Cantinele«-jéhez ilyen »gelato«, ilyen remek fagylalt mi kell még több? - kérdi Blà asszony, édes remegés futja át. Piselli mellette halad. Az asszony álmodozva teszi hozzá:

San Bacco, az ihletett koldus, kinek az ideálok nevében mindent ingyen adnak, megvetően hullatja el a szót:

Idegenszerüen, mintha most hallana először róla beszélni, ejti ki a hercegnő:

Még idejekorán jutott a hercegnőnek eszébe egy háromszázezerkoronás összeg, mit elhunyt férje a herceg, mint utiköltséget minden esetre félretett számára az angol banknál. Felvette a pénzt, Tamburini és Pavic között osztotta el. A néptribunnek arra kellett a pénz, hogy zsoldosait a dalmát sajtóban uj kedvre hangolja, a papnak pedig honorárium volt ez az első félénk segitségnyujtásáért. De nem volt ez a pénz sok és nemsokára elmaradtak siciliai birtokának jövedelmei is, Caltanissetra és Trapani körül.

Pavicnak kellett az elszámolásokat végeznie. Csakhogy a számüzetés lustává, élvhajhászóvá tette őt. Ugy érezte magát, mint valami trónjától megfosztott királynő első minisztere - és aztán igazság szerint nem a kedvese-e? Rosszul bántak vele, mint szeretővel és mint államférfival is; kiüzték a birodalomból, ki a hálószobából; fájdalmas nagyságát nem táplálhatja rosszul. Lelki szenvedéseire való tekintettel kimélte a testét s jól kibélelt létet készitett számára. Tragikus sorsa egész keresetten előkelő: lágyan beléjetakarózott, mint a lágy angol kelmékbe, miknek használatát Pisellitől tanulta el. Sóhajtva foglalt helyet a legelőkelőbb éttermek bársony vánkosain s szomoruan, megvetőn fogyasztotta el a remekbekészült ebédeket. Bevezettette magát Maffa hercegnő »cercle«-jébe s egész tekintélyes összegeket vesztett baccarán; nem is annyira nagyzolásból tette, mint inkább azért, mert minden más dolgot semmibevett, ami nem a psychéjében történt. Gyermekét elvesztette, ezzel sokat veszitett családapai, erkölcsi erősségéből; nemsokára jól ismerték a vig, könnyüvérü hölgyek társaságában. A lelkét ezek a nők nem elégitették ki; sokszor vágyott nemesebb cserére. Ilyenkor Cucuru hercegnőt és leányait meghivta valamelyik hotel szalonjának gazdagon teritett asztalához. Dessertnél Vinonnak fejébe szállt a pezsgő. Pavic meghatva fogta a fiatal leányt a karjába. Ennél a látványnál az öreg Cucuru asszony kiszámitotta, hogy néha az ember milyen áldásos hasznát látja az Assy hercegi pénztárnak. De Lilian felháborodva vetette magát közbe. Mindent félvállról tekintett; az ételeket, a borokat meg a vendéglátót. Anyja hiába igyekezett, hogy eltávolitsa. Végre is fuldokló rohamot szinlelt és leesett a székéről. Lilian egyszerüen nem törődött vele; fehéren, józanon ottmaradt a helyén fölhevült testvérkéje és a gazdag ur között.

Pavicnak sejtelemszerü gondolotai támadnak néha arról, hogy az a jövedelem, mit a hercegnő engedélyez neki, nem áll egyenes arányban kiadásaival. De a kinos felfedezéseket kerüli, könnyü is ez neki, mert személyi kiadásai régen összekeveredtek már a hivatalosakkal. Még maga a hercegnő is csodálkozott egyszer azon, hogy mekkora összeget kiván.

- Szláv lélek vagyok, - jelenti ki Pavic. - Jól tudom, nem tudok számolni. Nagyon álmodozó vagyok, nagyon engedékeny.

- Erősebb kezekben kellene lennie a pénznek, - mondja s ezzel meggyőzi sajátmagát is önzetlenségéről. Mindjárt aztán ki is jelenti, hogy a pénztárt más kezében szeretné tudni.

- Ha praktikusabb embernek adná át fenséged a pénztárt... például Cucuru hercegnőnek...

Piselli is ott volt, mikor Blà asszony átvette a pénz kezelését. Gyakorlott ujjal számolta a bankókat. Nem volt már sok belőlük. A levelek, számlák nem vágtak egybe. Piselli röviden kijelenti, hogy minden rendben van, anélkül, hogy Pavicra nézne, ki pirulva tekintett félre. Végül aztán, még ott a hercegnő jelenlétében, szabadon, lovagiasan lép a volt üzletvezető elé:

- Kedves barátom, ha esetleg még vannak követelnivalói a pénztárból... Hiszen tudja mindent barátságosan elintézünk.

A jelentőségteljes pénzember gondtalan modora elragadóan illett Pisellihez. A hercegnő megbocsátja ezért neki a pénztár ürességét is. Blà asszony nem tud megbocsátani semmit, bünrészesnek érzi magát a puszta tény miatt, hogy Piselli ott van.

Nemsokára mentő hirrel érkezett Pavic. Valami dalmát menekült Rómában - egy cipész - levelet kapott a sógorától, egy állatkereskedőtől, hogy Raguzában egy zsidó uzsorás kijelentette, hogy annyi pénzt kölcsönöz a hercegnőnek, amennyit csak akar. Még csak nem is magas kamatra. Senki se vette komolyan a dolgot; erre csekk érkezett a római bankhoz; kifizették. Monsignor Tamburini - aki pénzügyekben nagyon tudnivágyó volt - értesüléseket szerzett. Valamelyik napon ezt mondja a hercegnő szobájában:

Pavic rég tudta ezt, de hallgatott róla, mert féltékenykedett a pénzemberre.

- Ez az ember áruló! - kiáltja rögtön Pavic. - Kétszeresen áruló! Elárult bennünket, valahányszor hanyatlott a szerencsénk! Emlékszik rá fenséged, hogyan tagadta meg önt hangosan, akkor, mikor...

- Ki volt az első, ki elhagyott minket vereségünk után? Rustschuk! Rögtön felajánlotta magát a Koburgoknak; minden lelkiismeretfurdalás nélkül. Nem tudom felfogni, hogy élhet az ember lelkiismeret nélkül; én keresztény vagyok...

- És most Rustschukot hivják a jövő emberének, a hajótörött Koburg-dynastia megmentőjének. Pénzügyminiszterré lesz!

- S épp ebben a percben másik árulásra vetemedik! Pénzt ajánl minekünk! Azoknak ad el bennünket, kiknek nemrégiben még elárult!

- Hisz százalékot fizetünk neki, - mondja csillapitóan Blà asszony. - Ez mentségére szolgál.

- Nagyon jelentékeny ember! - ismétli Tamburini. Pavic egészen magánkivül van.

- Jelentékenynek találja... ezt a megvásárolható, hütlen, megfutamodott embert? - ön, Monsignore? az igazság papja...?

Pavic - a siker nélkül való - lehajtja a fejét. Olyan barátokra vágyott, kikben ugyanaz a félig fojtott bosszúérzés él a boldogok ellen, mint őbenne. S csupa idegen pillantás éri itt. A hercegnő kijelenti:

- Be kell látnia, doktor ur, hogy okos ember a házizsidóm. Ugy osztja be magának a dolgot, hogy minden esetben pénzügyminiszter lehessen. Ha várakozása ellenére rosszul kezd menni a Koburg sorsa, akkor az én pártomra áll. Azt hiszem, meg is szerzem majd ezt az örömöt neki...

- Hiszen Rustschuk napról napra bebizonyitja, hogy milyen tehetséges ember... Eltekintve attól, hogy rendkivül groteszknek találom.

Pavic hangosan felkacag. Hirtelen erős akarattal összeszedi magát s azzal a hanyagsággal foglal helyet, amely még lázas volt.

- A hercegnő ugy nézi Rustschukot, mint vig figurát. Ha tudná, mennyire vitte már ez az ember. Nemrég megkapta a királyi házi érdemrendet.

- Azokban a szolgálatokban, miknek alapján az érdemrendet kapta. Ezt az ostobaságainak köszönheti, azoknak, mik a forradalmunk balsikerét okozták. Az urak jól emlékezhetnek még a bérlők lázongására. Rustschuk elég ostoba volt ahhoz, hogy a bevált bérlőrendszerünket eltörölni akarta. Ismerik a szinész történetét is, akit az őrültek házába helyeztetett. Mióta mindez a bolondság érdemrendet szerzett neki, ugy beszél róluk, mint ügyes intrikákról. Egész komolyan áruló cinkosnak érzi magát és végtelen nagyra nőtt azóta a saját szemében.

- Az enyémben is, - mondja a hercegnő mosolyogva. Valamennyien vele mosolyognak. De Pavic az oldalát tapogatta, véghetetlen megkönnyebbüléssel. Rustschuk boldog ember, ezen már nem lehet segiteni. De nevetséges is; ez nagyon sokat tesz jóvá. Blà asszony megszólal:

- S egész sáncot épit maga körül állatkereskedőkből, uzsorásokból és cipészekből. Titokzatos, nem egészen tiszta kezek labirintusán keresztül szivárog az ő pénze, mig...

- Hivatalos személy! Kettős játékot üz s attól fél, hogy komprommittálja magát, - suttog maga elé a hercegnő s átélvezi a tény értelmét.

- Több, mint belőled, te szegény, - gondolja magában monsignor Tamburini és lenéz a hercegnőre.

A többinél gyakrabban mutatkozott Blà asszony a Caeliuson levő fehér kis házban. Bejelentetlenül lépett a hercegnőhöz a »vigna« függőkertjébe, hol a bor levele piroslott. Mindkét fiatal nő fehérbe volt öltözve, Assy hercegnő fekete fürtjei a nyakán ibolyacsokor-himzésre borultak, barátnőjének szőke haja pedig rózsahimzésü gallérkára. Anélkül hogy egymást érintenék, járkáltak a szőlőlugas boltozatának árnyékában, kicsi levélalaku hézagokon beragyogott az ég kékje. Az ut végén az oszlopok mellett megállanak néha; ilyenkor könnyü válluk összeér, hogy együtt kandikáljanak ki az elbüvölőn vörös függöny hasadékain, mit csupa dus szőlő-lomb alkot. Blà asszony lent a kertben virágot pillant meg, melyen hatalmas pillangó himbálódzik. A hercegnő tekintete hamarosan megtalálja a távolban a Forumot, boltozatokra és hatalmas oszlopokra kuszik föl a tekintete és nem borzong, nem szédül. A hercegnő szabadságról, földi boldogságról álmodik. Togában, ünnepiesen s némán halad ott ez az álomkép az üres oszloptalpak között, a mohával benőtt sziklákon, hol - a hercegnő ugy érzi - otthon volt ez az alak valamikor, mielőtt az oszlopok elsülyedtek és eltöredeztek.

Sok ilyen álmodozó óra után, ha olykor-olykor lelkükről is föllebbent a lombvörös függöny, testvérekké lettek, tegezték egymást. A hercegnőnek ugy rémlik, hogy már régóta jár igy kéz-kézbe Beatricejével, közel a tengerparthoz, ott, abban a kis templomban, mely angyalokkal van telefestve. Ott két asszony, az egyik világos sárga ruhában, a másik halványzöldben egy aranyosfürtű, barackvirágszinü hosszu köpenyeges fiut követ. Azt az órát, amely akkor a lombos fasor végére vitte őt a fehér ház elé, hol ablak nyilott s honnan barátságos hang csendült feléje, annak a futó, mozgalmas, holdfényes éjjelnek az emlékét profétainak érzi. Bizonyos, - gondolja a hercegnő, - Beatrice az a másik nő, kit az ámpolna ezüst fénye megvilágit. De valami mosolygós szégyenérzetből nem szól róla Beatricenek, mintegy sajátmagát gunyolja ki, majdnem babonából hallgatja el előtte a dolgot.

Blà asszony barátsága szelid, illatos, finom, gyors szelleme sokszor váratlanul nyilatkozik meg benne. Dolgozószobájában nárciszok és rózsák között tiszta márványból faragott Hermes áll, a Cellini Perseus-ának talapzatáról való Hermes. Egyik sovány lábát már repülésre emeli. A lépcsőn már virágillat csap a hercegnő arcába, a Blà asszony házában. Nemsokára mindennapi vendég a Via Sistinán levő bérház ötödik emeletén. Jó ülés esett ott a karcsu butorokon, a világosan lakkozott asztalkák előtt. Egyenes vázákról virágszirmok hullottak, peregtek alá fehéren, pirosan a nyitott könyvekre. A tágas müteremablakon egész tengere a kékségnek özönlött be. Odalenn a Spanyol lépcsőn csillogott az élet.

Piselli mindig ott volt. Székeket hozott: teáról, süteményről gondoskodott: közbe magasztos szavak hizelgő hullámaiban ringatta magát.

- Nem állna oda a kandalló mellé, Piselli ur? - kérdi a hercegnő mikor az egyszerü ügyvéd nagyon sokáig beszélt a szabadságról.

- Támaszkodjék rá egész kényelmesen és maradjon kicsit csendben. Ön szép.

Csipője éppen annyival keskenyebb a vállánál, mint a háta mögött a Hermes szobornak. Piselli ugy állott, olyan erősen, életteljesen, mint feje fölött az istenség. Minden izma tudta, hogy asszonyi szem mustrálja. Blà asszony arca rózsás, szeme nedves:

- Igy ni, most elhallgatott. Most megmondhatod, Violante, hogy te mit értesz, mikor szabadságról beszélsz. Mert ennél a szónál, mit mindenki szeret, mindenki a legkedvesebbre gondol.

- Én, Bice, egy tucat pásztorra gondolok, parasztokra, banditákra és hajósokra, sovány, finom alakokra, kik szülőföldem kövei között a szemem láttára nőttek föl. Sötétek, merevek voltak, a hallgatásuk vad, a kecskebőrük meg tagjaik egyetlen darab bronzból való vonalat alkotnak. Azt akarom, hogy a levegő, az ország olyan erős legyen mint ők: én ezt nevezem szabadságnak.

- Én pedig, - mondja Blà asszony - szabad vagyok, ha szenvednem szabad. Az a nép, melyért veszedelembe rohannék, kell hogy éppoly hálátlanul fizessen nekem, ahogy neked fizetett, Violante - hiszen eltüri számüzésedet - de én már akkor boldog lennék.

- Pedig én nagyon sok szenvedést kivánok, tudod?... és ha véletlenül mártiromság válnék belőle, akkor talán...

Hiába figyelt érdeklődő arccal, Piselli, ebből a párbeszédből nem értett semmit, mert franciául beszéltek.

- De komolyan mondom, én nem vagyok olyan önzetlen. Csak te vagy az, Violante, csak te nem akarsz a szabadságból semmit sem magadnak. Pavic sikerre vágyik, arra a keblet dagasztó érzésre, amit a tapsoló, üvöltő néptömegből vált ki. San Bacco verekedni akar s a szabadság szó arra jó neki, hogy mozgalmas életű legyen életefogytáig. Csupa önzés!

- Ó, Orfeo. Olyan visszatartottan, kellemesen cseveg a szabadságról, olyan tüzesen, büszkén. Csak épp az a gyanum, hogy az Ő szabadsága az a lehetőség, hogy minden éjjel teli zsebbel dorbézolni mehessen.

Piselli nagy, édes szemét az ég felé forgatta. Hallotta, hogy a nevét emlitik s gyanakodva, de hiába figyelt az összefüggésre. Lassan-lassan ingerültté tette a két könnyü, susogó, zizegő teremtés, kik ott a szeme előtt csupa olyan dologról fecsegtek, mikre nem vigyázhat, még talán róla is beszélnek. Férfi volt és azt találta volna rendjénvalónak, hogy csöndre, rendre, intse őket, tompafényü fehér kezével alázatosságra kényszeritse őket. Hisz ez a kéz gyakorlott volt a nők megragadásában, még a virgácstól sem riadt volna vissza. Mennél haragosabb lett belül, annál boldogabb, bájosabb lett a testtartása. Csak a kedve ingadozott tanácstalanul a tetszenivágyás és a dühe között. Jó modort csak a teste tanult. Az arcában - naivan, állatiasan - minden érzése visszatükröződött. A hercegnő ezt észre sem vette; előtte Piselli bámulatraméltó külső megjelenés, amelyből a tartalom hiányzik. Csak Blà asszony mosolyog aggodalmasan. A hercegnő a fiatalemberen - ahogy ott állt - csak végignézett, ahogy végignézett volna a Hermes szobron, amely mögötte volt. Még ha meztelenül állt is volna ott Piselli, mint a szobor, a hercegnő akkor se csodálkozott volna rajta, legföljebb örül neki.

- Szánod... ezt itt! Ha megértené a szót, kinevetne téged. Hiszen egészséges férfi, vágynak rá és mértéktelenül öntelt. Még talán nagyon meg is haragudna rád.

- Soha. Mindegy volna előtte. Szánalom csak betegeket keserit el, hidd el ezt nekem, az apácának... Erősnek, fölényesnek érzi magát az ember - és én épp a szépségét, a megtöretlen voltát szánom; szánom a sikereit, a nyugalmát, meg azt a mohóságát, amivel élvezi mindezt. Mi többiek, mi gyöngék, ugy-e, sorsunkat némi szellemmel megfékezzük. Ő csak véletleneket ismer, szerencsét vagy szerencsétlenséget a játékban. Ő fetis-szerü hiszékenységgel fegyverkezik föl az élettel szemben, és a jó kártya-szerencsében való bizalommal. Születésére nézve »campagnole«, vagyis a római Campagnáról való. Fogalma sincs arról, honnan jött, a természeténél fogva játékos és a jövőt nem ismeri, az nincs a számára. Szegény ember: csak egy-egy pillanat kalandja ő. Ha a szeme csodás, sötét kutjába pillantok - mi minden alszik ott! Előtte is ismeretlenül; valamely nap majd felszinre hozza belőle mindazt. Csupa ösztön ez az ember! Olyan sötét, zavaros, mint a parasztok hosszu, névtelen sora, kik születése előtt eltüntek. Sorsok! Talán dicsőség, pompa, nyomor talán... talán... vér.

- Költőnő vagy, Bice! És majd a kijózanodásod óráiban? Mert hiszen természetesen csak pillanatokra szereted őt.

- Mindig? Micsoda szó! Örökre, Bice, csak bennünket, asszonyokat szeretnek. Ha tudniillik csak saját magunkkal törődve szépen, kedvesen, nyugodtan ülünk, összetesszük kezünket, a gyertya fényébe bámulunk és mosolygunk. Ilyennek kivánnak bennünket a férfiak. Párisban valamelyik férfi, ki megfigyelte önmagát, mondta meg ezt nekem: különben ugyis tudtam... De a férfi! Annál nem a legfontosabb dolog a dereka bősége, az álla gödröcskéje, hanem a szelleme, a tettei... Azokkal emelkedik, esik. Csak nagyon szerencsés pillanatokban viheti annyira, hogy szeressék.

Habozott, Pavic neve kimondatlanul maradt. Visszatartotta az a gyöngéd szégyenérzete, amit csak azóta ismer a hercegnő, mióta barátnője van.

- Az az ember, kit szerettem egyszer, néha nagy volt, hős. Azontul egyáltalán nem is ismertem.

- Szegény Violante! - mondja Blà asszony. - Én Orfeót mindig nagynak tartom - a szerelemben. És annak az embernek, kit én szeretek, kell-e még valami másban is nagynak lennie? Minden utat megtesz helyettem, elhozza a pénzeimet a szerkesztőségekből. Talán tudni szeretné, mennyit keresek. De azt vélem, megtakarit nékem minden lépést, mit a prózai élet felé kellene megtennem; virágokat rak lábam elé, megtölti velük a szobámat.

Távozáskor a hercegnő megszoritja Piselli kezét jutalmul, hogy olyan szépen állott szobrot és szép látványul szolgált. Kedve lett volna, hogy valami édességet tegyen a szájába.

Átöleli Blà asszonyt s mintegy szinpadias boldogságba merülve, a széles, kékbemerülő ablakhoz lép vele.

- Nekem? Semmit. Mit is tehetett volna nekem? Hát várok én valamit tőle? Ennyi fennhéjázáshoz képest egyáltalán nem elég szép.

- Eh, mit, száz nála szebb nőt ismerek... például téged, - teszi hozzá leereszkedve. Először is hideg nő, undoritón hideg. Ez magában véve kizár minden szépséget. Nekem egész másra van szükségem. Egészen másra. Igazi asszonyra. Arra.

- Mindegy. Nem szivesen érintkezem vele. De ilyen asszony... egyáltalán, a ki más, mint a többiek, szerencsétlenséget hoz, ezt mindenki tudja. Mondok valamit: őrizkedned kellene tőle, mert nem jó keresztény!

Piselli néhány süteményt eszik meg, egy-egy korty likőrt iszik hozzá és cigarettára gyujt. Jobban érzi magát, sétálni mennek. Az első boltban, amelyik előtt elhaladnak, Piselli nagy csomó szaruból készült zsuzsut vásárol és babonásan a gyomra fölé akasztja.

- Helyes. Sose feledd el a talizmánodat. Ugyan ki hozhatna most már szerencsétlenséget rád!

A Corsón, valamelyik templom előtt, néptömeg tolongott. Piselli magával vonja a barátnőjét. A templom papjai épp elkészültek a védőszentjük ünneplésére való előkészületekkel, a háttérben levő kápolnában az utolsó koszorukat akasztják fel. A keskeny köz tele van papirvirágos kosarakkal, közülök égő gyertyák emelkednek. Mind sürübben, magasabban érnek föl az oltárig. A kereszt mellett két viasztorony lángol. És a vörös lángokkal teletüzdelt hamis virágok fölött láncokon függött a templom ezüst kincse: ámpolnák, korsók, üstök, tompa, régi fényben csillogók vagy tolakodón uj ragyogásuak. Pompásan hajlitott disztárgyak mellett, amiken dombormüvek ékeskedtek, a szomszédos bazár olcsó cifraságai is ott voltak. A sok pupilla, amint belemered ebbe a fénybe, kitágul, hivővé lesz.

Piselli zsebkendőjét leteriti a poros kőkockákra és letérdel. Előszedi a zsebéből a csomag kártya köré füzött rózsafüzérét. Mellette Blà asszony imaszékre ereszkedik. Halkan lélekzi be az édes illatot, a tömjént, mit hangtalanul ingó tartók bocsátanak széjjel, átélvezi a kereszt varázsos fájdalmát, melyre vágyott, anélkül, hogy hinne benne. Piselli egyik keresztet a másik után veti magára, chypre-illatot áraszt, de félelme, vágyódása istenével szemben éppolyan tompa tiszteletteljességben, bensőségben nyilvánul, mint körülötte a többi hivőé, kik foghagymaszagot terjesztenek. Blà asszony szellemét finom, könnyed emlékek lengik át, egy mysticizmusra gondol, izléses fáradt lateinerek valamelyik gyülekezetére, a gondolatai végre, őszi szélben kerengő bágyadt levelekként, szomoru koszoruvá esnek össze, hervadó, édes illatu költeménnyé. Piselli mohóságában szinte elhülyült szemmel mered a tarka disztől duzzadó védőszentre a kriptája vaskorlatján keresztül. Ujjai, ajka hadarják az imát, felmagasztosultnak érzi magát s látja már a kártyákat, mikkel nyernie kell. Aztán felállnak a szerelmesek és továbbmennek egymás mellett.

A szent nem érdemelte meg Piselli bizalmát. Másnap Blà asszony látja a hatást Orfeóján, vesztett. Még pedig nagyon nagy összeget, amellyel becsületszóra tartozik Maffa hercegnek. Blà asszony összeszedi egész, takarékosan félrerakott kis vagyonát, összeszed annyit, amennyi hitelt engedélyeznek neki a kiadók. Meg kell mentenie Pisellit. A férfi minden érzelgés nélkül elvette tőle a pénzt. Örömteljes pillanata volt ez Blà asszonynak. Már negyvennyolc óra mulva Piselli mindent visszanyert s atlaszból készült kis erszényben adja át Blà asszonynak. Az erszényke igazgyöngyökkel volt kihimezve. De Blà asszony nemsokára megint kisegithette a férfit - az idők folyásával mind gyakrabban - kisebb-nagyobb összegekkel. Az asszonynak meg kellett ismerkednie azzal is, hogy máskor lovagias férfi-kollegái elhidegült arcot mutattak, ha pénzt kért azokért a cikkekért, miket még nem irt meg. Kisebb lapok vissza adták a kéziratait, hogy ne kelljen előlegeket adniok. De az asszony - elegánsan, rózsásan, meggondolt, nőies járásával örökösen az aszfaltot rótta, ide-oda bolyongott az ujságok szerkesztőségei között. Irodalmi ügynökök, kis uzsorások és jómódu ismerősök közt látták. S Piselli sohse lépett klubtársai elé máskép, mint velük egyenranguan teli zsebbel. Az asszony megismerte a nélkülözést, szenvedése fokozódott s ahol csak megjelenik, mindenütt bájosan érzik rajta megálmodott sorsának boldogsága. Tavasszal kiadták azokat a verseit, melyeket Orfeoval való barátságának köszönhetett. Asszonyok, fiatalok körében hangos, rajongó volt a sikere. Blà asszony kiszámitotta, hogy a kis kötet néhány ezer frankot fog jövedelmezni. Mikor Piselli egyszer aggasztó veszteségi zavarral küzdött, kétszáz liráért odadobta a könyvet.

Pénteken még minden héten összegyülekeznek a kardinálisnál. Monsignore Tamburini kötelességének érzi, hogy a hercegnőnek azokért a sulyos összegekért, melyeket a dalmát papság forradalmi munkájának áldozott, itt-ott kárpótlásul szolgáljon. Hosszu időközökben a lungarai palotában mutatkozott is valami sovány koldulóbarát, ki széles mozdulatokkal, fantasztikusan libegő ruhaujjal, rosszul világitott, óriási teremben, melynek arányait elnyelte a sötétség, ismételte meg a prédikációját. Hihetetlenül fanatikus volt ez a beszéd, titokzatos, gyilkos-hatásu. Nyilt helyen, valamelyik falusi templomban szerette volna aztán a beszédet elmondani; a kardinális jóakarattal hallgatta s ugy vélte, hogy azok a hatalmasok, kik ilyen szókimondó szónokot szabadon hagynak futkosni, egész bizonyosan bolondok.

Előrehajolva, Cucuru asszony a karját térdére fekteti s harsogva csukja össze fogsorát. Blà asszony álmodozik s Tamburini ugy ügyel fel az előadásra, mint szigoru szinpadi rendező, mozdulatlan, nem dicsér. A rákövetkező napon már csak ő meg a hercegnő gondoltak a kolduló barát futó jelenségére. Ha egyéb nem történt, Pavicot beszéltették; az a politikai klubjáról tart előadást.

Mióta a pénztárral együtt még annak a lehetőségét is elvették tőle, hogy lelki szenvedéseit legalább testileg kellő mértékben táplálja, Pavic mind kövérebb lett, mind szomorubb. Rossz konyhákból eredt a kövérsége, hol oly sulyosan, olajosan főznek, mint amilyen a szomorusága; urnője iránt érzett fojtott gyülölete növekszik mind a sok adóssággal, ami most nyomja. Ugy bolyong sétatereken, kávéházakban a néptribun, mint valami ideje előtt visszavonult operaénekes; a nyaka be volt kötve, tervtelenül, veszekedősen és már nem egész tisztán járt. Olyan napokon, amikor tudta, hogy nem akad hallgatója, bosszusan haladt el minden mellett, még a mosdóasztala mellett is. Undorodott annak a mindennapi életnek a kötelességeitől, berendezéseitől, mely nem izgul többé néptribunokért. - »Istenem, mit akar, énnekem sikerre van szükségem« - sóhajt Pavic, valahányszor valamely ismerőse szemében csodálkozást vesz észre amiatt, hogy ennyire sülyedt.

S a sikert, mely a nagy nyilvánosság előtt nincs már megadva, hátulsó szobák sötétjében kaparintja meg. Messzi kint a Porta Sant' Agnese mögött, egy uj épület pincéjében néhány menekült honfitársa szokott találkozni, iparosok, zsákhordók, utcai árusok. Kétszer hetenkint letörülik magukról a nehéz munka verejtékét, mit az idegen világban való élet rótt rájuk. Megmosakodnak s apostolukra tekintenek fel - kezükkel együtt lemosták lelkükről is a szennyet. Ezek a lelkek annyira tulterheltek az önszánalomtól, félelemtől és bosszutól, felszabadulásért, uralomért epekednek. Katakombákban végződik a pince, már majdnem oda is tartozik. Ezeknek a szegény embereknek megkinzott árnyai között, miközben füstölgő lámpások vetették fényüket a nedves falakra, az első keresztények gyülekezetének levegőjében lett ismét hőssé Pavic. Jó rejtekhelyén áldoz az érzése kicsapongásainak, itt kitárt karokkal százszor is meghalhat, itt höröghet a nemlétező kereszt előtt, mit a többiek látnak valamennyien. Aztán megint kijut a napvilágra, az arca rozsdafoltos, szinte félelemgerjesztően jókedvü és csiklandós tréfákra is hajlandó: titokban iszik most ő, ki alig is emlékszik már arra, hogy valamikor kék ég alatt bacchanáliák nagyszerü élvezője volt.

- Hogy szeretnek engem azok az emberek! Ó! Semmi az életet ugy fel nem melegiti, mint valamely nép szeretete. Mondhatom, azoknak én ott félistenük vagyok!

- Félisten, kin sirni lehet, - gondolja el Blà asszony. Cucuruné egyszerüen hangos kacajra fakad.

- Én ismerem is valamennyit névleg is, a származásukat, a történetüket! Valamennyit meggyőződésük miatt körözik, akárcsak engem, vagy önt, hercegnő. Egyikük lopott is.

- Az eszményképe kedvéért. Mert a tulajdon fogalma nem természetes az egyszerü emberi lélek előtt. Mikor kitört a forradalom, azt hitte, hogy ez az alkalmas óra és... lopott. A másik tábornoki egyenruhás bábot hoz magával, amely cövekre van erősitve. Nagyon gyorsan forgatja a cöveket; alig egy szempillantás és a kése már benn van a báb szivében. Megható áhitatossággal azzal tölti el az egész szabad idejét, hogy a tőrdöfés biztosságát tanulmányozza, gyakorolja. Ez fogja valamely szép napon Miklós királyt...

- Tisztaszivü ifju ember ez a cövekes, lelkes, kék a szeme, soha asszonyt még nem érintett.

A hölgyek mulatnak és némi undorral tekintenek rá; nem lehet tudni, tőle undorodnak-e, vagy az ifjától. Pavic háta mögött a biboros hangtalanul meghajlik.

- S valamennyi cselekedetükben mennyi igaz, felháborodott hazafiság! Szivük minden dobbanásában mennyi hazaszeretet! A szerencsétlen Dalmácia, mint jól tudják, annyira tönkrejutott uralkodója zsarnoksága miatt, hogy már csak papirpénze van. Ezen való igaz haragjában egyik hallgatóm ujszülött kislányát Papiriának keresztelte.

- Igaz, én adtam neki az eszmét - teszi hozzá, amint a hatást az arcokról leolvassa. Beteges vággyal issza a kifejezések részvétét, részvétlenségét, anélkül, hogy ügyelne rá, mikor válnak az arcok gunyossá. S egyik viccet a másik után adja elő abbeli félelmében, hogy szavait félbeszakitják.

- Valamennyien imádják fenségedet, - kiált, mert azt hiszi, hogy a hercegnő figyelmetlen, kétségbeesésében legyőzi sajátmagát is:

- Szinte jobban, mint engem! Assy hercegnő alakja ezek előtt a szegények előtt, kik érte szenvednek, mondaszerü, regevilágbeli. Azt hiszik, Rómában ül valahol fogva egy toronyban. Fekete haja a rácsozott ablakból alálóg az utcára. Ha a pápa elmegy arra, ráköp.

- Ó, - kiáltja Blà asszony majdnem félénken a gyönyörüségtől. Lilian gyorsan a hercegnő felé forditja sápadt arcát, testvérkéjének üde arcába először huzódik valami gondolkodásféle, az anyjuk aggodalmas butasággal mered közibük. A sok haszontalan beszéd miatt haragosan járkál San Bacco a terem hátterében, hirtelen megáll:

- Akár kőbe lehetne vésni a képét - véli a kardinális. - Nagyon furcsa, majd elmondom őszentségének.

- Nem, két paraszttól hallottam - meséli Pavic. - Odahaza véresre vertek egy zsandárt. Akárcsak mi, ők is a tengeren szöktek át és ég a vágy bennük, hogy fenséged lába elé borulhassanak.

Tamburininek valamelyes aggodalma van amiatt, hogy a hercegnő a honfitársaival tulságos szoros kapcsolatba kerüljön.

- Mi lesz akkor a torony meséjéből, ha világos nappal, kényelmes szobában mutatkozik előttük?

- Meglátogathatja őket ott kint is éjjel - véli Blà asszony, aki egészen szerelmes a regényes képbe. Cucuru asszony vihog, csupa jókedv a gonoszságtól.

- Persze, sötét éjjel! Olyan helyen, ahol nem akad rendőr. Előkelő hölgy két gyanus ember felé surran a sötétség leple alatt. Mindhármon álarc van, rémes történeteket beszélnek el egymásnak. A háttérben hallik, mint gyilkolnak le valakit, villámlik is. Igy van a szinházban, nem igaz?

- Ugy van, hercegasszony. Látomásból valóság lesz, nem sok kell hozzá. Magam megyek el az összejövetelre, köszönöm, márki. Valami messzi, lehetőleg sötét hely legyen; de hol találunk ilyet? Lenn a Tiberis környékén, gondolom, a »Pénzváltók Ive« alatt... Doktor ur, rendelje oda az embereket.^[1]

- Menjen oda, hercegnő - kéri Cucuru Lilian - menjen egyedül! Én is egész magam mennék el!

Felugrott Lilian; szenvedélyesen gondolt az éjjelre, a veszedelemre, a halálra. Ő szeretett volna lenni az az ember, akivel ott a távolban, a háttérben végeznek, mig villám fut keresztül az égen. Tamburini mostanság érzékenyebben zaklatja, mint valaha. Tavasz lett és sok baja támadt fölösleges nedveivel. Viharterhes siroccolevegőben tragikussá vált hangulatának sulya alatt, Lilian érzi, mint vonul át rajta mint halálos nyavalya annak a közönségességnek, aljasságnak a tudata, amit anyja a hercegnő rovására elkövet, érzi egyuttal saját testének tisztátalanságát. Irigység emészti, ha Blà asszonyra tekint, ki jó lelkiismerettel nyujthat kezet Assy hercegnőnek. Az ő keze vonaglik, és ha a hercegnő megragadná, Lilian talán felszabadulna valami görcstől, talán ájultan, bódultan és hálásan zokogva borulna a kezére és mindent megvallana.

Pár nappal később aztán, a hercegnő a különös találkájára siet. Egy óra éjfél után, az idő fekete, esős. A Piazza Bocca della Veritá-n hagyja a kocsiját a folyó partján. A Tiberis homályos, tompa, lassan hömpölyög a Ponte Rotto (a Törött Hid) egyetlen ive alatt, amely olyan, mint valami elsülyedt diadaliv. A hercegnő lefelé lép három lépcsőt, a térség nagy, kihalt, árva, rosszul van világitva. Gyors elhatározással keresztülhalad rajta, a szökőkut rendetlen ütemben locsog, az egész hely olyan, mintha számüzve volna az élettől, sajátos levegője elfojtja a hercegnő lépéseit. Ugy állnak körülötte az épületek, mint valami éjszakai regék, csupa titokteljesség. Miért világit olyan csöndesen, karcsun a Veszta-templom? Maga az épület olyan alacsony, mintha öreg törpék számára készült volna, csak mellette mered a hosszu, aggastyánszerü harangtornya. A Cola di Rienzi háza méltóságteljesen terpeszkedik kalandos cifraságaival. A küszöbén alakok surrannak, Pavic, ki még kiált, valamelyik testvéréhez megy, kinek rég elhalt a kiáltása. A templom kapuja előtt még magasabban, mint a templomtető, Tamburini ágaskodik, a pogánytemplom felé tekintget, hol a repedt oszlopok közt Cucuru asszony lépeget Liliannal, Blà asszonnyal és Vinonnal.

- Vesztaszüzek! Vesztaszüzek, papok, tribunok! én fel tudok itt támasztani mindent, mindent benépesitek itt. Csak a diadalivet kell még egy darabig a viz alatt hagynom.

- Most odaát van már a hercegnő, nem fordult vissza. Gyorsan kanyarodott be az elhagyott Via de' Cerchi-be. Három lépcső vezet lefelé, aztán megáll a Pénzváltók nagy ive alatt; összerezzen. Pillanat mulva, anélkül, hogy észrevett volna valamit, két alak emelkedik előtte fel.

- Az első szinpadi hatás - gondolja el - ez sikerült. Egyébként ez a két ember fekete, a fejüket elrejtik a kecskebőr alá. Magam nagyon bő köpenyt viselek, az álarcot elfelejtettem.

A két alak hang nélkül mered rá, a fejüket mohón hajtják előre a mély árnyékban, mely elrejti a hercegnőt előlük. Fönt a falon a lámpás sürün veti sugarát ebbe a négy szembe, a pillantásuk kutat, félénken vonaglik és világit, mint az állatoké. Hirtelen fellobbannak: a két idegenszerü alak ott fekszik a földön, ajkuk a porban.

- Keljetek föl! - mondja a hercegnő s türelmetlenül teszi hozzá, mikor egyik se mozdul. - Álljatok fel, feleljetek! Ti vertétek véresre a csendőrt?

A másik már nem mond semmit. Ez a másik azoknak a szigoru oszlopoknak egyike a hercegnő álmainak epikus mezőin; fiatal pásztor, alacsony, sápadt homlokán fekete fürtök, karját a botjára támasztja, csak ő mozdulatlan a kecskék és juhok körötte forgó tömegében. »Jóalaku állat, szivesen félistennek tartom« - gondolja a hercegnő. - »A másik sokkal emberibb, de arról nem álmodtam soha.« A másik földszinü, erőscsontu ember, a bajusza ritkás, a mozdulatai majomszerüek. Hosszu, csomós karjával hadonáz.

- Ilyesmit ne tegyetek többé! - parancsolja nekik. - Halljátok? Várjátok be a napot, mikor jelt adok. Mit ér az, ha megvertek valami szegény fickót, aki ép annyit ér, mint ti?

Elgondolja: - Nem szabad beleesni abba a hibába, amelyik olyan sokba került első alkalommal. Nem kérdezhetem ujból: mit tehet a gyilkos arról, hogy gyilkolt? Ügyesebbé tehetett volna a számkivetés. Ennek a két barátomnak a szülőfalujában a királyi zsandár kutya és a legnagyobb ellenségem. Gyülölöm.

- Szabad életünk volt, vörös vasárnapi ködmönünkön gombok helyett csupa tallér fityegett, de mikor külföldre kerültünk, utközben mind el kellett őket költeni.

- Gyönyörü dolog volt. Hány embernek metszettem fel a hasát én magam, amikor a hegyről lejöttünk! Azok az udvarok, amiket felgyujtottunk, talán még most is füstölögnek. A tehenek, amiket a hegyre hoztunk föl, alighanem mind elszéledtek már. Nem ehettük meg mind.

- Akkor hát menekülnetek kellett? - kérdi a hercegnő. A földszinü ember feleli:

- A kutya Thimkó, akit megvertünk, felbiztatta ellenünk a többi kutyát. Elválasztottak bennünket a pajtásainktól, azokkal végeztek is szegényekkel. Mi bárkára szálltunk. A vihar jó messzire eldobott bennünket a hazától, mi szegények, majdnem mi is elvesztünk. Nagyon nyomorultak vagyunk, anyuska, légy szives, segits ki minket.

A hercegnő aranyakat vet nekik oda. Egyik tallér a másik után villogva repül a hatalmas iv árnyékában; olyan lángok voltak, melyek felfutottak az idegenek testén, egészen a szemükig kigyóztak. A két ember egymás hegyin-hátán hempereg, összeröffennek, késcsörgés és rekedt torokhangjuk hallatszik. A csunyább erősebbnek látszott, a szebbik gondtalanabbul küzdött s többet kaparintott magához.

- Félisten, - véli a hercegnő - ameddig szobor marad. Ritkán mutatja meg, hogy él, hogy állati életet él.

Aztán mindkettő megszámolja a zsákmányt, összegémberedve, hallgatagon. A Tiberisz gurgulázik alattuk. Távolról füttyszó, három rövid jeladás egymásután, ami megismétlődik. Hirtelen néhány felismerhetetlen alak rohan végig fönt a Circus utján. A hercegnő mosolyogni próbál, kicsit remeg.

- Minden jól megy. Most megölnek valakit. A folyóba vele! Milyen izzó a levegő, alig tudok lélegzeni!

Odaát a fekete magasságban vadul, vörösen villámlik meg valami, sokszor egymásután.

- Ez is előrelátható volt! Különben - ezek a rablók, kik ugy beszéltek a hasmetszésről, mint a vizivásról - velem szemben igen tisztességteljesek voltak. Talán több is volt az, mint tiszteletteljesség. Mikor készülnek el a számolással? Remélem, nem félek? Nyersen kérdi tőlük:

- Szeretünk, anyuska, meghalunk érted. Adjál több aranyat! Borravalót, anyuska!

A boldogságtól egész zavartan áll végre ott a két ember, majdnem ellágyultak, emelkedett, elragadtatott az arcuk kifejezése.

- Milyen nagy vagy, a fejed magasan, fehéren tünik el ott a torony mögött, hol elzárva tartanak. Tudtuk, hogy torony. Eleinte ugy tetszett, hogy kapuiv, de most már látjuk, hogy torony. Jól jegyezd meg, Lacisze, odahaza elmondjuk majd.

A hercegnő érzi, hogy el fogja vesziteni a nyugalmát, a vadállatokra gondol, kik sápadni látják a szeliditőjüket.

- No, menjetek már haza! - parancsolja, s bizonytalanabbul, gyöngébben mindjárt hozzá teszi:

Kinyujtották a kezüket, mégse mertek az iv alá nyulni. Fal, korlát nélkül mégis mágikus vonallal van az elválasztva tőlük.

Felállnak, egymásra pillantanak, kényszeredetten, szomorun, eloldalogni készülnek. Egyikük megfordul:

Két elszánt mozdulattal felbontja a haját. A kezében tartja; a haja messzire hullik alá, hosszan, nehezen. Cucuru asszony jut eszébe. "Ez a végső, nagy hatás" - gondolja. "Micsoda szinház!"

- És mégis, - mondja már a következő pillanatban. A két különös lény felé dobja fekete fürtjeit, mint előbb az aranyait. Rávetik magukat a hajára az ajkukkal, a fogaikkal. A hercegnő letekint rájuk, elsápadva, a fejét hátravetve mint valami torony merev tetejéről, hol egyszerü emberek hite szerint a haja aláhull.

Tompán dübörög a hangja az érzékiségtől gőzölgő fejekben. A hercegnő ugy érzi, úrrá lett rajta olyan helyzet, melyet nem gondolt át. Ugy pillant a sötétségbe, tanácstalanul és hirtelen aggodalomtól majdnem vakon. Csaknem segitségért kiált. »Miért?« - kérdi aztán és bevallja magának: »Mert szégyelem magam«. S mégis érzi, hogy ezt a különös ünnepiességet nem szerette volna elmulasztani.

A két ember támolyog, megijed, eltünik. A hercegnő elfordulva vár, mig magára marad. Végre, menekülve és haját utközben összefogva, eléri a kocsiját. Egy sarokba veti magát, lehunyja a szemét, vad képeket lát, amik elszéditik. Egy idő mulva az ujja a szemeszögletében könnycseppet talál.

Hüvösen, tárgyilagosan mond el mindent a kardinálisnál. S csak akkor alakul ki előtte a kép, kiegésziti olyan vonásokkal, miknek nem volt szabad hiányozniok. Kegyetlen vonások, a hercegnő még tartózkodóbban mosolyog. Mielőtt bevallotta, hogy odaadta a haját, forróság önti el. Gyorsan hozzáteszi, hogy a két vadember a fogaival nagy darabokat hasitott ki belőle. S mert egyidejüleg dühös igyekezetükben a saját kezükbe haraptak, a vér a hajára csepegett. A hangja mindezek elmondásakor teljességgel érzéstelen. Blà asszony egy pillanatig kételkedik a szavahihetőségében. Cucuru asszony kényelmetlenül érzi magát.

Odahaza a vigná-ban, a tavaszi kert illatos csöndjében a hercegnő megremeg, ha arra az éjjelre gondol.

- Ki volt az a két különös lény? Emberek, barátaim, kik utat találtak hozzám, más jelentőségük nem volt, mint más embereknek, más barátaimnak?

- Ó nem, a mit akkor láttam, saját lelkemnek egy darabkája volt, észrevétlenül tört ki belőlem, vörösen, melegen, dobogva. Szemem előtt mozgott, játszódott le, szinház, aggasztó és varázslatos.

- Ezt kellett volna nekik megmondanom szerdán! De lásd, mindig az a gyermek maradsz, aki ott a tenger sziklájának ormán játszott, az maradsz egész életedben, kis Violante. Monsieur Henryvel együtt kineveted Istent és a világtörténelmet, aztán a kis tavad partjára fekszel és tücskökkel, gyikokkal álmodozol együtt.

Ezen az estén, a hercegnő bámulatos történetének elmondása után monsignore Tamburini a szokásosnál hosszabb ideig maradt benn a kardinálisnál. Ő Eminenciája erősen érdeklődött, néhány antik pénzdarabot a háromkaru ámpolna világossága felé forditott éppen és elnézett fölöttünk.

- Nagyon megvagyok elégedve azzal a társasággal, a melyet szerdáinkra összehoztunk. Amit épp most hallottunk, nagyon különös, mulattató történet volt. De most már mondd meg, édes fiam, mi célod van ezekkel a rendkivül szeretetreméltó összejövetelekkel? Bevallom, hogy még eddig nem igen törődtem azzal, miért csinálsz te politikát a szép hercegnővel. A mi engem illet - tudod, milyen szerény vagyok - nagyon örülök a szép, régi pénzeknek, miket rendelkezésemre bocsát. De te olyan valóságkedvelő ember vagy...

- Véletlen az egész, eminenciád és minden érdemem csak annyi, hogy nem hagytam kihasználatlanul a véletlent. A palestrinai kolostorkertben találtam Assy hercegnőt.

- Elhoztam, mindjárt kezdetben csak számitásból, mert Assy hercegnő csak használhat a szentegyháznak. A rendkivül világias asszony megtéritésére gondoltam, nagy vagyonára, valamint érdekes és haszonhajtó összeköttetésre, pénzügyeinek vezetőjével, Rustschukkal...

- Nagyon jelentékeny ember. Mennyi pénze van! Mennyi pénze!... Sajnos a hercegnő megtéritése lehetetlen, magam győződtem meg róla. Ez a pogány nő elzárkózik a malaszt elől. A birtokait is elkobozták. Bevallom, eleinte óvatossá tett ez vele szemben.

- De aztán felismertem, hogy épp javainak elkobzása nyujtja számunkra a legsikerdusabb kilátásokat, tudniillik visszaszerezzük számára azokat s jutalmunkat learatjuk.

- Hogy visszaszerzitek? Mutassátok meg nekem ezt a csodát. Nekem elég geniem nincs, hogy magam találjam el, de sok tekintetben izgat ez a kérdés.

- Nagyon egyszerü a dolog. A dalmát kormány fel van háborodva a forradalmi csinyeken, miket Assy hercegnő nevében elkövettek. A kormánnyal fogunk tehát tárgyalni, hogy a forradalmat elnyomjuk. Minden attól az ártól függ, amennyit a dalmát kormány föl fog ajánlani. Ha az ország lecsillapul, vissza kell adni az Assy-birtokokat, akkor nem lesz lehetséges, hogy fenntartsák továbbra is az elkobzásukat. A hercegnőnek nagyon hatalmasak az összeköttetései, az udvaroknál jobb a hitele mint Miklós királyé... Mindent visszakap majd és természetesen velünk szemben hálás lesz.

- Két oldalról ér majd akkor a hála! Erősebb vagy, Tamburini, mint hittem. Most már csak azt szeretném tudni - mert olyan furcsának találom - hogy csináljátok majd hogy a forrongások abbamaradjanak?

- Ez tul megy előrelátásomon. Felkeléseket szitanak, a dalmát püspökök... a szentegyház... mondjuk, mi...

- Felkeléseket szitunk elébb abban az országban, akkor aztán elmegyünk a hatalmon levőkhöz és megmondjuk: Adjatok pénzt, akkor abbamarad a fölkelés. Jól megcsináltad ezt, fiam. Ha rosszul is üt ki, mégis igen szellemes, ügyes dolog.

- Ez olyan ügy, mely teljes egészében méltó a szentegyházhoz, egy szerencsétlen számüzöttnek adjuk vissza földi javait.

Cucuru hercegné sem törődik sokat a hercegnő álmodozásaival. Vinonnak össze kell szednie irószereit, a diadaliv alatt történt éjjeli találkozásról pontos jelentés szükséges a dalmát követ részére.

- Persze, mama, ha nem irnánk olyan jól franciául, akkor még kevesebbet adnának érte.

- Még kevesebbet! A nyomorultak! Mondhatom, gyönyörü kormány! szegény, öreg asszonynak keserves munkájáért olyan éhbérrel fizet. Ha üzleteknek himeznétek, ép annyit keresnétek.

- Sose fáradjatok! - mondja. - Előre tudtam, ma este megint piszkos pénzszerzéssel foglalkoztok.

- Piszkos pénzszerzés! Vinon, hallod... azt mondta, hogy »piszkos pénzszerzés«? Persze, sokkal derekabb dolog pénzt kiadni, mikor nincs, mi, leányom? Nézzétek csak a büszke, fehér szüzet! Ezen a télen négy sétaruhát csináltatott és nem fizetett ki egyet se!

- Istállóban lakom és ha kellene, inkább sajtból élnék, egyéb nem kellene semmi. De a korzón selyem vánkoson kell feküdnöm a kocsiban, az utcán nem hordok ruhát egy hónapnál tovább. Nem lehet máskép, hölgy vagyok.

- Hölgy! Hallod, Vinon? De gondoskodik-e arról, hogy a babája kifizesse a szabónőjét? Ha meg azt mondja neki az anyja, hogy kell a családba másik férfi is, ki a szabót, a cukrászt fizesse, akkor egészen megfeledkezik magáról és tiszteletlenné lesz öreg édes anyjával szemben.

- Most Kalender Raphael uron a sor! Istenem, találj ki valami ujat! Olyan unalmas ez a dolog, a szégyen is unalmassá válik.

- Kalender Raphael ur, hát mi kifogása lehet ellene? Vinon kis lányom, el tudod-e képzelni, miért nem kell neki ez az ember? Ez a Kalender egy idegen ur Berlinből, nagyon gazdag ember. Azért jött ide, hogy üzleteket csináljon, mert a rómaiak nagyon ostobák az üzletben. Most óriási varietészinházat alapit, tisztességeset, amelybe családok is járhatnak. Erre az ötletre még senkise jött rá itt, hogy pénzt keressen tisztességgel. Micsoda okos ember!

- Kopasz zsidó, aki a mellemig sem ér. Majd váltogatom őt a pappal, az egyik feloldoz a bünök alól, mit a másikkal elkövetek.

- Meg, mama, ne aggódj, a végén mindig megokosodom. Még a legpiszkosabb dologra is rábirsz majd. Olyan egyszerü a titkod: ezerszer elismételed ugyanazt a dolgot. Először teljességgel lehetetlennek tartom, még ártatlan vagyok benne s kacagok rajta. Ötvenedszerre már sirok. Nekimegyek a Tibernek - ugy undorodom. Századszorra aztán megteszem, amit kivánsz, megteszem - undorodásból.

Vinon maga elé vihog. Hirtelen föltekint. A szemöldökei sötétebbek, mint a szemei, egymásbaérnek. Figyelmesen, dacosan tekint a testvérére. Aztán azt mondja:

Blà asszony bizonnyal a barátnőjével álmodik, csakhogy valamennyi gondolatát leköti a kedvese. Piselli sokszor nagyon rosszkedvü.

- Hogyan hozhatna még most is szerencsétlenséget rád a szegény hercegnő? Hiszen valahányszor meglátod, hozzákapsz a szarufityegődhöz, két ujjad kinyujtod ellene. Mit árthat akkor?

Blà asszony annyira megijed, hogy elakad a hangja. Hát az ő szerelme áldozatába kerül ennek az embernek! Vagy legalább is azt hiszi róla?

Megválik szerény ékszereitől. Mikor valamely biztosra várt bevétele elmaradt, egy pillanatig gyöngeség, dac szállta meg, ennyi fáradság, baj elviselhetetlen. Piselli az összeget, amire szüksége volt épp akkor, a hercegi pénztárból vette ki.

- Hát olyan pedánsak vagyunk? - kérdi a férfi. - Ezt már előbb is megtehetted volna, mielőtt szegény gyöngyeidet eladtad. Hát nem értődik az magától, hogy a barátnődtől hallgatólagos kölcsönt veszel fel? Szóvá kell előbb tenni ilyesmit? Akkor ugyan nem sokat ér a barátságtok.

Az asszonynak nem volt rá szüksége, hogy szóvá tegye a dolgot a hercegnő előtt. Mert már másnapra megkerült a pénz; Piselli nyert. Nyert mindig. Mindennap belenyult a dobozba, s mindennap háromszoros összeget hozott haza. Mindig nagyon kegyes volt, urasan vig. Az asszony remegett a jövőtől, mégis szerette, várta azt. Szép egyetértés ideje volt ez. Orfeo pompás gyémántokat vásárolt, sose voltak még ilyen gyémántjai.

- Itt vannak vissza az ékszereid. Nem tudnám elviselni, hogy miattam nélkülözz.

Blà asszony aztán titokban eladta az ékszereket és ezzel az összeggel a dalmát agitációs lapot gazdagitotta. Nehéz negyedóra volt, mikor bevallotta magának, hogy ez bocsánatkérés akar lenni.

- Most már nem vesztesz soha, - mondja Orfeonak. Most már nem mondhatod többé, hogy a szerelmem szerencsétlenséget hoz rád.

- Hozna, ha tudna. De van valami ellenhatás. - mondja titokzatosan. - Sokkal erősebb.

Halkan kérdezi. Édes, aggodalmas izgalommal tölti el, ha a férfi babonás lelkébe pillanthat be. Ott csupa csoda minden.

Piselli a nőt sokáig hagyja kiváncsiskodni. Végre elárul egy keveset a titkaiból.

- Hisz pedáns emberek nem vagyunk. De tény az, hogy nem a mienk a betét, a mivel játszom. S a tulajdonosnő nem tud róla semmit! Mert ez a legfontosabb, akár hiszed, akár nem! A játéktermekben sokszor ismerkedem meg olyan emberekkel, kikről fölteszem - ha nem tudnám véletlenül biztosan - hogy idegen pénzzel játszanak. Tudod, anyás fiuk feltörik a papa iróasztalát, vagy bankárok, kik valamely felük pénzével próbálkoznak. No hát...

Előkelő pózba vágja magát egy lakkozott spanyolfal előtt, tanitó módjára emeli fel a mutatóujját.

- Nohát: ezek a közönséges csirkefogók mindig nyertek, kivétel nélkül mindig.

Ekkor észreveszi, hogy az asszony behunyt szemmel, sötétvörösre pirul. Becstelenség előtt állott és nem volt bátorsága, hogy farkasszemet nézzen vele. Piselli szivből nevet és átöleli.

- Hát tolvaj bankár vagyok én? Kis bohó! Mig érdemrendet nem kapok, addig nyugodt lehetsz!

- Legalább takarékoskodnál. Hiszen olyan könnyelmü vagy, szegény kedvesem.

- Hát nem keresek eleget, nem igaz? A ki keres, annak ahhoz is joga van, hogy költsön.

A Corso-n Piselli ott ül az előkelő kávéházak előtt, ballába jobbcombjára vetve felsőtestét könnyedén, finoman meghajtja, olyan, mint a Tüskehuzó fiu.^[2] Elegáns urak, hölgyek veszik körül, valamennyit megvendégeli. Boldog s nem tagad meg semmi szeszélyt magától. Két angol nő, testvérek, kik kalandosan utazzák be a szárazföldet és akiket még sok milliomos is drágál - a Pisellié lett. Másnap kimeritő magyarázatot tart róluk Blà asszonynak a szigetlakó nők hátrányára.

- Az ember bedül nekik a sárga hajuk és a hosszu derekuk miatt és mert angolul beszélnek. Be ostobák is vagyunk mi férfiak!

Valahányszor megváratja az asszonyt, az ürügynek használja a várakozást arra, hogy keresztüldolgozza az éjjelt. A férfi csak akkor ért haza, ha már derengett; támolyog, nyög, böfög, de szép, mintha márványból faragták volna. Akkor az asszony lefekteti, a fejét az ölébe veszi s gyöngéden, áhitattal őrzi a félistene álmát. A lámpa fénye sárgább lesz, kialszik. A nap a teleirott lapokon táncol, mik az asztalt födik. Kimerülve, gondokkal terhelten számitja ki Blà asszony, mit kap majd ezeknek a hosszu, lázas óráknak a munkájáért. Piselli nyujtózik, felugrik, jól kialudta magát. Zsebében csörög az éjjeli nyereség, vidáman mondja:

A Piselli számlájára jó sok kitünő reggeli jut Pavicnak is. A vendégek sorában szerényen meghuzódva, csak mint névtelen együttélvező örülhet. Ha kérdik, hogy ki az a kövér, kopottruhás, piszkosingü ur, Piselli kijelenti, hogy a nevét elfelejtette. Pavic annyira el volt merülve szenvedésébe, hogy nem vette észre, ahogy fiatal ficsurak, mikor a ruhájához értek, elővették a zsebkendőjüket és letisztitották a ruhájuk ujját. Azt se, ha valamely finom kisasszony, kinek apja az utcai csatornát söpri, undorodó ábrázattal kalimpált a gyöngyvirágcsokrával.

Egy este a hires párisi divának, Blanche de Coquelicot-nak a társaságában van. Kalender Raphael megnyerte Blanchet a szinházának; fényes, kitünő erő ez a nő. Csodálói most estét rendeznek a tiszteletére. Az alacsony lépcső alján, a melyik az étteremhez visz föl, csodaszép tükör emelkedik. A metszése mesebeli, a kerete müvészi munka; szállongó puttók koszoruzzák. A gyertyák fénye magasabb, a szinek még ragyogóbbak, mint a valóságban, ha ez a tükör veti őket vissza. Olyan, mint a gyönyörök háza, amely szélesen föltárul, ragyog, csábit: kell, hogy belenézzen az ember. Aki csak elmegy előtte, haboz, és elégedett mosolyt fojt el. A tükör csak azt mutatja neki, amit szeret magán.

Két klubtársa között közeledett a néptribun a tükör felé. Az egyik különösen a pofaszakálában és a keskeny lakkcipőjében gyönyörködött, a másik jószabásu frakkjában. Pavic hirtelen élesre változott tekintettel veszi mindezt észre.

- »Ugyan miért vagyok én ráncos, gyürött, mintha minden éjjelt ruhástul aludnék keresztül valami divánon? Ugyan miért nincs a cipőm tisztitva? Mikor voltam utoljára borbélynál?«

- Nem tud szabadulni a képmásától - mondja valamelyik hölgy a háta mögött. Pavic észreveszi, hogy állvamaradt. Kicsit felhuzza a nadrágját, ami rögtön lecsuszik megint; pirulva elsiet.

Kétségbeesetten, némán eszik. Az ünnepség vége felé Blanche de Coquelicot már egészen fesztelenül és pajkosan viselkedik Paviccal szemben. Azt állitja, hogy a kalapja belső peremét disznózsirréteg boritja. Még ki is akarja tisztitani és pezsgőt önt rá.

Pavic lélekben messze van ezektől a libáktól, kik tréfáikkal bosszantják. A fényképére gondol, amelyik ott függött ezelőtt Zarában, a kirakatokban. Isten tudja, tán ott is van még valahol. Talán a nők még mindig ott rajongtak a nemestartásu szabadsághős előtt. »Én meg itt ülök!« Hirtelen, szenvedélyes élességgel ötlik eszébe egy gyöngyszürke nadrág. Valamikor benne utazott győzelmesen, Assy hercegnő kocsijában.

Csak akkor ment el, mikor már a számlát kifizették és neki nem adtak több bort. Aztán olyan korcsmába ment, hol asszonyok tartózkodnak. Reggel felé ért a szobájába, amely egy utazó ügynököktől hemzsegő »hotel meublé« negyedik emeletén volt. Ugy érezte, halálosan fáradt, de mikor a sárga tükördarab előtt elhaladt, amely előtt fésülködni szokott, dühében remegni kezdett. Fenyegetőn fordul valami láthatatlan személy felé.

- Ilyenné tettél! Gonosz! A pokol vár rád, hidd el! Te előkelő! Minden hercegnő csak a pokolba való! Hiszen nem szenvedtél soha!

- Te! Hát igy játszik az ember mások életével? - rikolt föl és gyülölete, vágya könnyekben tör ki. Kinozza a vágya a hercegnőért, a gyöngyszürke nadrágért, mindkettőt örökre elveszitette. Ha mindkettő ott feküdne előtte, Pavic ájult vágygyal olvadna fel rajtuk bizonnyal.

- Szabad vagy, mint a madár, mert tulságosan gonosz vagy! Neked az ember árthat, ahogy akar. Gonoszság? Semmi se elég gonosz, ha csak károd van belőle.

Délután a Café Veneziában Pisellivel találkozott. A sarokba hivta félre és átnyujtott neki egy félévvel előbb keltezett adóslevelet Assy hercegnő aláirásával. Piselli arcáról eltünt a fény, tompaszinüvé vált a bőre.

- Ez az ember szerencsétlenséget hoz rám! - gondolja. Rögtön kifizeti az összeget zsebéből s azon töri a fejét, hogy lehetne Pavicot kijátszani, ha ezt a kis trükkjét megismétli.

Csakhogy Pavictól nem kellett már tartania. A néptribun elkészittette a gyöngyszürke nadrágot, de mikor ott függött előtte a széken, elbujt előle az ágyba. Borzongott tőle és a tettétől is. Az ágy felmelegitette végre kegyetlen bánkódását, sirhatott. Annyira zokogott, hogy a hasa hullámokat vetett, a rajta levő takaró is. A reggel ott találta a szobája kőkockáin, buzgón imádkozott.

San Bacco sürün jár föl és alá a hercegnő szobájában. Vivó mozdulattal, magas parancsnoki hangon jelenti ki:

- Nem szeretem ezt a Tamburinit, valóságos farkas. Hát még Cucuru hercegnő és a leányai - hah! micsoda nőstényfarkasok.

- Szegények? Azt hiszem, minden női szégyenfoltra van bocsánat, csak az ilyen farkasnők nem nyerhetik azt el.

- Azt hiszem. És itt van ez a contessa Blà, ez meg tulságosan szellemes. Doktor Pavic? Az meg nem tudom, miért hülyül el tökéletesen.

- Egyiknek tulkevés a szelleme, másiknak tulsok. Rosszkedvü, kedves barátom.

San Bacco nem tudta megmagyarázni az érzéseit, egyszerüen nem érezte jól magát ezeknek az embereknek a társaságában. Éppen olyan kényelmetlenül érintették őt, mint némely parlamenti kollegája, azok a jelentőségteljes emberek, kik ismerik a világot, a kiknek számtalan érdemrendje mint valami zászló van kitüzve, tolvajlásaik elvtelenségeik szemétdombján. Bizonyitani nem tudott azonban semmit s ha néhanapján az öreg garibaldista mégis - pártja egyeneslelkü tagjainak, sejtelemnélkül élő filozófusainak segitségével - kifakadt az ügyeskedő kormányzó-bajtársak ellen, ennek mindig az lett a vége, hogy San Baccot bevádolták, nevetségessé tették s az elnöktől megkapta a maga büntetését.

Épp mostanság szokatlan hevességgel akarta rábirni az ország, a nép képviselőit, hogy siessenek a bolgárok segitségére, akik szabadságharcukat vivják. Ne csak elnyomóik, a törökök ellen fegyverkezzenek, hanem különösen barátaik, az oroszok ellen, akik sokkal rosszabbak. Harcias hangulatban járkált föl és alá, gúnyos beszédekre, forrongásra készen.

- Cselekedetek! Ugyan honnan van az az általános félelem, hogy cselekedni nem akar senki! Hisz nem azt akarom, hogy megtegyék őket - hogy merném? De elismerni a tettek szükségességét, nyitott szemmel nézni az eseményeket, még ehhez sincs bátorsága senkinek. Még önnek se, hercegnő! Különben nem vetné el a tervemet, hogy ezer bátor emberrel rohanjak az országába.

- Eljön a maga órája is, márki - eljön talán. Egyelőre a katonáim nem viselnek vörös inget, fekete talárban vannak. De kérem: maradjon meg ön is nekem!

- Hiszen ha akarnám, se tehetnék másképp - mondja végre a márki. Megszelidült, majdnem félénk lett, kezet csókolt.

Olyan változások mennek végbe San Baccoban, amelyek mélységesen megrázzák, anélkül, hogy tudná, miért. Egy reggel azonban tisztába jön vele: valamelyik fellobbanásában, - egész élete föllobbanásokból állt - levelet irt barátnőjének:

A nyarat a hercegnő Castel Gandolfoban^[3] töltötte. Mély volt az álma; az élete csak ennek az álomnak felületén uszik, csakugy, mint a tó tükrén a csolnakja maga után vonta evezőjét. Az ősz megint beszoritotta őt szőlőlugasának sürü vörös függönye mögé. Csillogó téli napok vágyainak alakjait hozták elébe; keménytestüek, a tekintetük parancsoló; ugy rohannak szélben, aranyban Róma romjain keresztül.

D'Aulnaie grófnő, Uruszov nagyhercegnő és Hatzfeld grófnő Rómába érkeztek. Viharos kérésekkel ostromolják ismerőseiket, hogy Assy hercegnőhöz vezessék el őket. Legnagyobb csodálkozásukra megtudják, hogy barátnőjüket nem ismeri senki. Maga a hercegnő is csodálkozik, mikor a társaságra emlékeztetik, el is felejtette, hogy ez is a világon van. A következő szezonban aztán táncol a római paloták báljain, maga körül vágyat, kivánságokat ébreszt, őt magát semmi vágy fel nem melegiti, épugy, mint valamikor Párisban - de most még sem olyan könnyü, olyan üres, mint akkor ott, a sima parketten volt. A hidegen csillogó mozaikpadlókról - saját fényüktől sötéten - álmainak komoly szeme szegeződik rá.

Igy tartott ez három évig. 1880 márciusában a római »Intransigente« ujság hireket közölt jelentéktelen összeütközésekről Dalmáciából: a nép és a katonaság közt surlódások voltak. A dalmát nemzeti üggyel s az Assy-párttal szemmellátható előzékenységgel bánt az ujság és felmerült a kérdés, hogy miért. Két érdekkör küzdelmében ez a félelmetes lap sohasem szokott határozott állást foglalni; Della Pergola, a főszerkesztő ezzel bebizonyitotta, hogy nem kap pénzt senkitől. Ez közismert tény volt; eddig még valamennyi miniszterium szenvedett kritikájától, valamennyi pártot olyan társaságnak jelentette ki, amelyik gazságok kölcsönös támogatására alakult. Ez a gondtalan nyiltsága és egyenes álláspontja a római sajtóban olyan helyet biztositott a lapjának, amely páratlan volt; becsülték. Csak egyetlen olyan ember volt eddig a világon, kit a lap komolyan vett, az pedig nem volt abban a helyzetben, hogy háláját kifejezhesse: Garibaldi.

Miklós király éhező alattvalóival szemben tanusitott szives, pártfogó hangján mindenki csodálkozott; egyszer aztán nagy cikkben, első helyen ünnepelte Assy hercegnőt ez a lap. Mindenki mohón kereste azt a szemernyi gonoszságot, minek következtében - az ujságiró érti ennek a módját - az egész dicséret gúnyként hangzik. De hiába. Vad dicsőitő himnusz volt ez olyan ember tollából, aki sápadtan, a hangjában lelkesedése könnyeivel elfeledett minden tartózkodást. Assy Violante szerinte a kor legnagyobb szelleme; lelke olyan asszonyé, ki a férfiaknak ád leckét az eszményért való küzdelemben, az ártatlanságban és a bátorságban. Személye megérdemli, hogy vallásos imádattal csüggjenek rajta.

Nevettek a dicsőitő himnuszon; hire kelt, hogy Della Pergolának rosszul megy. Valamennyien sajnálták, mert anélkül, hogy szükség lett volna rá, feladta azt a hatalmas fensőbbségét, amit gonosz nyelvének köszönhetett. De még a legszánakozóbbak is alaposan póruljártak már másnap. A hercegnő az »Intransigente« dicsőitő számát a levelei közt találta. Blà asszonynál tudakozódott, hogy mit jelent ez a dolog.

- Paolo della Pergola, hisz ismered, biztosan sokszor találkoztál már vele. Társaságbeli ember. Gondolkozz csak, szakálltalan, bajusztalan ember, oldalt választja el a haját, kissé vastagajku, szkeptikus tekintetü, kihivó férfi - de a kezével nem tud mit csinálni.

- A társaságban szemtelen, mert zavarban van. A kezedet csókolta meg valószinüleg és gunyos viccet mondott, de eközben elpirult.

- Még most se? Épp ilyen, mint iró is. Iróniával, megvetéssel kezdte, abból az egyszerü félelemből, hogy kiszolgáltatja magát. Mikor aztán észrevette, hogy mindenki örül a csipéseknek, amik a szomszédját érik, és hogy szemtelenségéért nem vonja felelősségre senki, akkor végre azt hitte, hogy tényleg joga van az egész világot megvetnie. Valamennyien gyávák és meg vannak fizetve, csak ő nem. Ő maga azonban mások gyávaságából és a saját megvesztegethetetlenségéből él.

- Majd meglátjuk. Igaz, megvesztegethetetlen, még csak azt sem mondhatom, hogy számitásból ilyen, inkább előitéletből, hiuságból. Ha valamennyien becsületesek volnának, ő lopna. Mert másnak kell lennie, mint a többinek; ez a betegsége. Valahányszor bank-botrányok vannak kilátásban, amennyi ujság van, mind megvásároltatja a hallgatását. Della Pergola megengedi magának azt a gyönyörüséget, hogy beszéljen. Huszezerrel növekszik ilyenkor a lapjának példányszáma, végül a kormány, hogy lássék a jóakarata, érdemrenddel kell, hogy kedveskedjék Pergolának.

- Ha tehát lelkesedik az ügyünkért, akkor a többi lap nagyon hüvösen fogadhatja.

- Ez az ember egyenesen érdekel engem. Mit tudsz még felőle; Bice? Honnan való?

- Valahonnan a sötétségből. Azt mondják némelyek, hogy szinész volt, mások szerint Buenos-Ayresből való zsidó ügynök. Azt hiszem, egyszerü irodalmár, kinek nincs meg a kitaláló képessége. A saját müvészetéből nem tud teremteni jellemeket, de a valóságban adottakat nagyon ügyesen fel tudja dolgozni, feldarabolni. Azért került bele aztán a politikába, most minisztereken, pénzbárókon anatomiázik. Kollégái az embereket csak a pártjuk jelvényéről ismerik fel, Della Pergola ért az egyéniségükhöz is. Hiszen ez ma már nem nehéz, a physikai oldalukról magyarázza meg őket, ehhez az adatokat az alsótestük természetéből veszi. A hires költő szerinte neuraszténiás fantazmagóriákban szenved, melyek emésztési zavarainak gyümölcsei. Magasröptü világjavitók, megváltók szerinte derék fickók, hajlanak kongesztiókra; ennek oka talán tulsoká folytatott tartózkodó életmódjuk. Banktolvajok pereiben monománikus az ügyvéd, emberismeretről fogalma sincs, a biró koplaló, májbeteg, irigységtől gyötrődő öreg ember, az esküdtek zavart csürhe, kik csak ugy beleestek a dologba, a nagy védő ügyes tréfacsináló, közönséges és szentimentális. A világnézetét rikkancs regényekből szedte, a vádlott külömben derék, születésileg terhelt hülye. Valamennyien együttvéve végtelenül együgyüek, nem egészen beszámithatóak és alaposan megvetésreméltók. Della Pergola különös tehetsége abban áll, hogy mindezt ugy adja elő, hogy ő maga támadhatatlan. Nem szidalmazza ellenfelét - nincs is neki soha ellenfele, csak épp a jellemeikkel dolgozik, miket feldarabol. Pszychologia ez, mindenesetre alaposan lakáj-pszychologia, indiszkrét és alantas.

- Mintegy bocsánatképp terméketlen gonoszságaiért, időről-időre extázisba esik aztán Garibaldi nevének hallatára, csak gyöngéd meghatottsággal tud róla beszélni, majdnem titokzatosan, mintha egész különös vonatkozások állnának fenn közte meg az öreg ur között. Mindenkihez odavágja a nagy nevet, kik azt hiszik, hogy cselekszenek valamit. Olyanok legyetek, mint ő, ha tudtok! - és a hátsó gondolata ez: - »Ha olyanok volnátok, akkor ártalmatlanok volnátok.« - Mindezek mögött a legmélyebb ösztöne az irigység, nyugtalan irigység mindazok ellen, kik szintén tudnak valamit, különösen azokra irigykedik, kik irni tudnak. Della Pergola plebejus, ki maga meg se érti, honnan van benne ennyi tehetség. Éppen annyi csodálkozással, mint győzelmesen értesiti az olvasóit minden titkos tanácsosról, ki a lakásán felkereste, hogy bizalmas közlésekkel magához édesgesse. Ő igy hivja ezt: »Hatalmasnak lenni az irószobán keresztül.«

A hercegnő mosolyogva tekint nekitüzesedett barátnőjére. A karját a nyaka köré fonja.

- Bice... feltünően... kézzelfoghatóan elevenited meg előttem ezt az embert. Valld be, hogy erősen megbántott.

- Engem? - soha. Hanem némelyeket... feldarabolt, kiket tiszteltem. Gyülölöm, mint az illuzióim megrablóját.

- S még ha nem igy lett volna is - hát tudod, mégis - - kolléga vagy. Valld be, Bice.

Torlonia nagyhercegnőnél bál volt; a hercegnő bemutattatta magának az ujságirót. Az első tiz szó után kiderült, hogy ez az ember tökéletesen szerelmes.

A hercegnő alig emlékezett az arcára. Hideg arc; volt benne tényleg valami angolos, talán az angol szinészből. Ugy látszik, mintha mindig egy csomó fekete frakk mögé rejtőzött volna. A lába az átlagosnál hosszabb - talán csak azért, mert nagyon szük nadrágot visel és tulrövid mellényt. Gyönyörüszép, jáspisból és ébenfából való bottal játszadozik, a gombja vastag kristályüveg. Nemrégiben divatos lett, hogy a férfiak bevitték a botot a szalonokba, Maffa herceg teremtette meg ezt a divatot. A hercegnő elgondolja: »Ó! Pergola végre talált rá módot, hogy a kezét valamivel foglalkoztassa. Mihelyt megtalálta, megirta a cikkét és a közelembe merészkedett.«

Minden bevezetés nélkül a szerkesztő elkezd a hercegek leányairól beszélni, kik magános tengeri kastélyokban ahelyett, hogy hősi mondákat hallgatnának, a nép eszméiért lelkesednek:

- »És végre, a szegények üdvrivalgásának kiséretében elindul a nagyszerüen ártatlan háboruba. Ó! A valóság gúnykacaja sohse fogja megtörni álmának páncélját: én azt hiszem, ezt remélem.«

- Csodálkozásba ejt - feleli a hercegnő, és elgondolja: »Csak rontja az izlését az, hogy szerelmes belém.«

- A világ a lába előtt fekszik, hercegnőm, s ön olyan hüvös még, mintha ezüstből volna. Nem is csodálkozhatnám azon, hogy nem lát semmi különöset egy kis kritikuson, ki ön miatt elvesztette a fejét. Pedig véleményem szerint elég erősen ült ott az a fej!

- Egész egyszerüen elmozdithatatlannak tartom - jegyzi meg feleletül a hercegnő.

- Nem - - nem hisz nekem? - kérdi halkan Della Pergola, ide-oda lóbálja a botját. A csiszolt kristály megragadja a hercegnő figyelmét. Ebben a pillanatban ugy látja, hogy a fénysugarak megtörnek rajta, egész be lehet látni a gomb belsejébe. Kékre meg feketére osztott mező, zárt kapu, előtte fehér griffmadár.

- Én alapjában véve lelkesülő természet vagyok! Ne higyjen semmit abból, hercegnő, amit rólam mondtak önnek! Naiv vagyok és lelkesedni vágyó. Ha nem tudnám, hogy akkor vége mindennek, - ebben a percben a lába előtt hevernék!

- Büszke mosolyáért köszönetképp - teszi hozzá Della Pergola. - Izléstelennek tart, mert mások ezt beszélték önnek. De hiszen csak azért adom ki magamat ilyennek, hogy a gunyt lefegyverezzem, hogy féljenek tőlem. Bevallom. Lássa; nem tudok ön előtt semmit se titkolni magamról. Elhiszi?

A férfi a kristályt eltakarja a kezével; ezzel még jobban izgatja a hercegnőt. Ugy tetszett, mintha a képét, a sorsát keritené hatalmába abban az átlátszó üvegfalu gömbben.

Tehetetlenül, de határozottan széket von a férfi és leül a hercegnő mellé.

A férfi beszédmódja egyszerüen elképesztette a hercegnőt. Föltekint, a szalon egészen üres. A mellékszobában éles világitásban dühöng talapzatán az óriási Herkules, ki Lykast a tengerbe veti. A szobor mögött kilátás nyilik az udvar pompás galériájára. Ott a bejárónál száz várakozó ember tolong.

A hercegnő szeme akaratán kivül kérdővé válik. Della Pergola a homlokát összeráncolja és felel:

- Propertiát, - ismétli a hercegnő, - azt a nőt, aki ezt a szobrot alkotta, ezt a Herkulest?

- Ő az. Külömben ő rendezte el, hogy a szoborra hogyan essenek a fénykévék. A kandeláberek ott állanak mind, hová ő állitotta őket. Micsoda ökle van ennek az asszonynak! Három nappal ezelőtt tért vissza Szent-Pétervárról. Valóságos diadalutról. Épp itt jön.

Hatalmas női alak lépett elő. - »Olyan hatalmas, - gondolja el a hercegnő, - hogy a feje azzal a fekete haj-fallal alacsony homloka fölött tulságosan kicsinek látszik. Herkulesének nem éppen olyan kicsi-e a feje?«

Fiatal, szőke, karcsu fiatalember veszi le a nő nehéz válláról a belépőt. A nő a karját a férfiéba teszi; a ruhája biborszinü atlasz.

- De Mortoeil ur; párisi ember, csak rá kell nézni. Propertia elhozta magával.

- És hogy tökéletes legyen a helyzet nevetséges volta, a férfi tudni se akar Propertiáról. A viszonyuk legföljebb a hiuságát ingerli.

A hercegnő egészen megrendül. Hogyan feledkezhetik igy el magáról a nagy müvésznő! Propertia rohanó, dühöngő márványtömb. Erős keze más márványtömbökkel küzd. Fejében a gondolatok kell hogy márványtáblákra legyenek vésve hatalmas betükkel. És ez a szkeptikus mosolyu, kifent-kikent párisi törpe belekarcolta a nevét ebbe a márványtáblába.

Kelletlenséget érez Propertiával szemben, forró megvetést, mintha rokona volna, aki bemocskolta a családjuk becsületét. Elhalad előtte a nagy müvésznő, tiszteletteljes csoportok követik. A hercegnő ülve marad s másfelé tekint.

A müvésznő szerencsétlen szerelme heves ellenkezést váltott ki belőle és fölkeltette benne a szivtelenség vágyát. Kijelentette:

- Propertia olyan formátlan, mint a kolosszusai. Kinek olyan erős a keze, hogy őt vésse márványba? Csak nem a párisinak?

- Lágyabb szivü nő, semmint hiszik; - jegyzi meg Pergola. - Micsoda kövér lány.

- Végre elárulja magát. Tehát Propertia megjelenése nem vált ki költészetet önből?

- Nem merek tovább beszélni... hercegnő; félénkké tesz. Ez nem volna az első izléstelenség, a mire csábit.

- Még kérdi? Az a vágy, hogy a hercegnő észrevegyen engem, kivetett a sodromból, a szerepemből. Visszaestem a természetességbe.

De egyszersmindenkorra azokkal a vonásokkal látja az uiságirót, ahogy Blà asszony leirta.

- De azt csak elhiszi, hogy Propertia erősebb a kis párisinál? Majd kényszeriteni fogja a párisit, hogy szeresse; a nő sulya alatt a kis párisi elfelejti majd a gúnyosságát, nem igaz? Nos, hercegnő, én az agyvelőmben kicsiny, elmés párisit hordok; józan, bünnel teli izléses párisit. Ez a kis párisi nagyon fél attól, hogy nevetségessé válhat, nem mutat soha olyasmit, amivel meg lehetne fogni. De itt jön Propertia, megragadja a párisi fejét és odanyomja hullámzó kővállához, a szegény párisiból eltávozik minden eszmélet. Propertia az erő, a tettek ártatlansága, a nagy érzés. Ön, hercegnő, maga Propertia. Mikor megismertem, akkor én, a kis párisi elvesztem.

- Ó, nem lát semmit. Hallgasson meg. Dolgozni akarok önért, Dalmácia ügye nemzeti ügy legyen országomban, ön pedig hercegnő, népszerüvé fog válni. Hatalmas vagyok és ha nem volnék még az, akkor azzá lennék, mert önnek, hercegnő szüksége van a hatalmamra. Csakhogy a szerelmét kérem érte.

- Egészen az ön szolgálatába állok; - pedig soha életemben még nem adtam meg senkinek magam - csakhogy fizetéskép a szerelmét kérem.

Igazán csak most érti meg a hercegnő. A férfi olyan szemtelen arcot vág, mint valami üzletember, aki tullicitál rajta, de eközben egészen elsápad a feszült várakozástól. Arcátlanságának tulsága megbénitja a hercegnő felháborodását. Mulat rajta.

A hercegnő türelmetlenné válik, de aztán meggondolja: »Én is szentimentálizmussal becstelenitsem meg magam, mint Propertia? Hiszen talán hasznát vehetem Della Pergolának; egyezséget akar kötni velem. Mért ne?«

- Tehát akarja! Szavánál fogom. El ne feledje, hogy Igent mondott! Most kérhet, a mit akar; mindenre el vagyok határozva. Tudom, mit teszek... Csakhogy nincs joga már ahhoz, hogy visszavonja szavait.

- Ugyan ne kiabáljon ugy legalább! Telik a terem, meghallják. Várjon csak egy percig, mindjárt kezdődik a zene.

A legyezője mögött beszél. Beszédének öntudatos könnyelmüsége elbóditja; gyönyörüséget okoz neki; váratlan, keserü gyönyörüséget. Micsoda szerelmes az, aki szavakkal akarja őt megfogni, mint valami ügyvéd. Ujra kezdi:

- Hát ki biztosit arról, hogy ön megmarad az elhatározása mellett? Ön elvesztette a fejét, kedvesem. Ha majd megtalálja megint, akkor eszébe fog jutni, hogy megvesztegethetetlen.

- Tényleg megvesztegethetetlen vagyok - mondja Pergola fontoskodva. - De ha ön akar megvesztegetni, hercegnő, az ellen nincs kifogásom.

Rápillant a hercegnő; elgondolja: »Holnap majd bevallja maga előtt is, hogy bolondot csinált. A megvesztegethetetlensége hire: minden kincse. Mihelyt megtudják, hogy érdekelve van, senki se veszi többé komolyan.«

- Az én szerelmem hallatlanul drága - jelenti ki. - Mostantól kezdve csak az érdekemben irhat már és pedig ugy, hogy látható hatása legyen a dolognak. Agitálnia kell, utaznia, a személyét kell latba vetnie: életének minden perce az enyém.

- Az öné. De viszont az ön szerelme az enyém. Nem léphet vissza! Mondja meg, mikor lehetek boldog?

- Az nem járja. Hogy várhatnám be a sikert? Ha már megvan, nem cáfolhatok magamra. Gondolja csak el. Akkor otthagy engem és én leszek az, akit kijátszottak és akitől elvették a jogot, hogy megvethesse a megvesztegetetteket; és Assy hercegnőt sem élvezhetem.

Hangosan felkacag. A legtisztességtelenebb sértéseket mondja a szemébe ez az ember abbeli félelmében, hogy megrövidül az üzletnél.

A teremben táncoltak, csevegés, kacagás vette körül őket. A forró testek térdeiket surolják. Della Pergola egész tárgyilagosan folytatja:

- Nekem fontos, hogy félreértéseket elkerüljek. Tehát a sajtó-csata kezdetén már a kedvese leszek, hercegnő. Első cikkem kefelevonatával a kezemben járulok első találkánkra.

- Hát hogy bizhatom meg ilyesmiben! Hiszen nem akarok szigoruan megmaradni a feltételeim mellett - de szabjon ön elfogadható feltételeket!

»Hiszen nem hiheti komolyan a dolgot. Még ha a lakásán csak egy titkos tanácsos keresi föl, akkor is fáradságába kerül, hogy higyjen a szerencséjének.«

»Hanem a titkos tanácsosról rögtön ir ám az olvasóinak! Csak el ne mondja nekik holnap, hogy azon a ponton van, hogy Assy hercegnő szeretni fogja!«

Pedig majdnem megtette ezt a főszerkesztő. Az a gondolat, ami büszkesége lett, másnap majdnem valamennyi mondatába belecsuszott. Fáradságába került, hogy visszatartsa, valahányszor a tolla hegyére merészkedett.

Visszahanyatlik, a szeme találkozik a hatalmas bronz Garibaldi pillantásával a széles iróasztal pereméről. Két teremmel odább a nyomdai gépek zugnak. Della Pergola gondolkodik.

- Hogy is történt csak? Nem tudom már. Assy hercegnő melyik perctől fogva vert tanyát a fantáziámban. Hiszen alapjában véve költő vagyok, katasztrófának kitett költő. Azt kérdeztem magamtól, minek tartják őt a többiek. A nép barátnőjének. Persze sületlenség volt, mint a többiek véleménye mindig. Ravaszok, vagy rosszakaratuak azt állitották, hogy becsvágyó. De sokkal több annál: büszke. Hogy a kecskeországnak, Dalmáciának királynője legyen, az nem cél előtte, az nem Assyhoz méltó. Elhatároztam magamban, hogy valami rendkivülit fogok látni benne, valami nagy titokzatosság felderitőjét, szoknyában járó Garibaldit - szerencsétlen Garibaldit. Micsoda igazán mélységes megfigyeléseket tettem!

- De egyuttal abbahagytam a társaságbajárást. Mert nagyon kinzott ennek az asszonynak a látása. Szépsége, lelkének különös volta, idegenszerüsége, mindene kinzott, mind arra kötelezett, hogy barátja legyek, ha lehet, kedvese. Csőcselék volt a többi ember, csupa csőcselék rajtam és azon az asszonyon kivül. Sajnos, tiszteltem. Elébekerültem s ügyetlenebb voltam a legostobább ficsurnál is. Nagyon kinos volt, de ugy éreztem kell...

- No most hála Istennek, tul vagyok rajta. Egyszer már közel voltam ahoz, hogy valami nagyon gonoszat irjak felőle, hogy utat engedjek annak a sok izgalomnak, amit neki köszönhettem. Aztán eszembejutott az a dolog a kristálybottal. Sikerült nekem minden a kristály segitségével, mi hideg és tiszta, mint a kő maga.

- Pompás büszkeséggel járultam eléje, tele a legmagasztosabb érzelmekkel. A jellememet költői mélységgel tártam föl előtte, mégis államférfiui ügyességgel. Milyen szellemesen beszéltem Propertia felől, meg az én kis franciám felől. Miatta költői gondolataim tárába nyulok, s e gondolatokat szemérmesen őrzöm a világ elől, - hogyne hizelegne mindez neki. Meg vagyok róla győződve, hogy máris el van ragadtatva.

- Ó, ó! Még azt állitja, hogy elvesztettem a fejemet! De ha igazán elvesztettem, legalább felhasználom az alkalmat és élvezek egyszer én is. Minek a hatalom, ha aztán elővigyázatosságból itt ülök örökké az irószobámban. Végre én is átadhatom magam a kalandosságnak, a Don Quijote-ságnak, az imádatnak.

- Ez az, imádni fogom. Imádni fogom Assy Violante-t, esetleg szeretem is majd. De benne bizni - nem. A mi birtokom van: hir, becsület, magány, szigoruság, hogy mindezt egyszerre elvessem egy asszonyért, ez csak szeszély, nagy ur szeszélye lehetne, mit megengedhetek magamnak. De hogy mindezt kiszolgáltassam neki, mielőtt ideadná magát nekem - anélkül a bizonyosság nélkül, hogy valaha is enyém lesz - erre nem vagyok képes.

- Pedig ha tudná az az asszony, milyen szivesen megtenném! Ez is kinos. Mert ha megcsalnak - sajátmagam előtt örökre lehetetlenné tenne ennyi együgyüség, jóság!

Della Pergola a hercegnő előtt kézirattal jelent meg, amelyben Dalmácia sorsán való aggodalmának ád kifejezést, nem akar ebből pártkérdést, egyszerüen minden becsületes ember kötelességévé teszi a dolgot. Aki ezen mosolyog, már előre megvetett ember.

- Mikor parancsolja fenséged, - kérdi mély meghajlással, - hogy a honoráriumért eljőjjek? Addigra kiszedik a cikket.

Eljött megint Della Pergola s kihallgatásért esedezett, most már nem fizetést emlegetett, kegyes ajándékot kért.

- Ha nem érdemli meg annál kevésbbé van joga, hogy előre kérjen, vagyis, mielőtt látom a sikert.

S ujra üzletszerüen adja elő az okokat, miért kell őt a hercegnőnek gyorsan kielégitenie.

- Ugyan legyen okos, - mondja. - Elmulik a tavasz, a holt szezon megint egy félévvel veti hátra az ügyet. Jövő télre bizonyos botrányok előreláthatók, mik olyan jövedelmezők, hogy esetleg arra csábitanak majd engem, hogy az ön dolgát félbehagyjam...

A hercegnő mindebből kiérzi, hogy a férfi alig vágyik rá. A teste, akármilyen hevesnek is mutatkozik néha, majdnem semmi gondot sem okoz neki.

- Ugyan mért tette akkor Torloniánál az ajánlatát annyi igaz remegéssel? De különös, makacs szofista! Talán csak a hercegnői voltom szállt a fejébe? Vagy talán egyszerüen csak az igazát akarja velem szemben elérni, mint valami hirlapi polémiában?

Fellázad asszonyisága. Mialatt beszélnek, mintha csak most eszmélne arra, hogy ki van mellette, a tekintetét teli, ingerlő módon a férfi felé fordítja. Néha a kezét a férfié mellé teszi, egy ott fekvő kefelevonatra, aztán megint gyorsan felemeli. A férfit a hercegnő hüvös bőrének érintése kihozza a sodrából, dühösen azt mondja magában, hogy bolond szerelmes és nyers módon gálánssá válik. Erre aztán a hercegnő büszkesége mintha jeges köpenyeget boritott volna rá. Abbahagyja, elsápad.

Egyszer meg volt a hercegnőnek az elégtétele, hogy a földön látta maga előtt megalázva. Nem engedte meg soha a férfi szenvedélyének, hogy egészen kitörjön, ugy siklott át az érzés örvényein, mint ügyes korcsolya-müvésznő. Arra gondolt, hogy Párisban, tizenhétéves korában, épp igy csinálta - Papini, Tauna, Raphael Rigaud idejében. Még az is eszébe jutott, ami akkortájt naivságából fakadt volna, most azonban mint irónikus tulzást alkalmazta: "Csak agyon ne lőjje magát, mielőtt még irt!"

- Mindent megigérek, a mit akar! - kiáltja Pergola a lába előtt. - Térdenállok, átölelem az önét! Hogyne szolgáltatnám ki magam életre, halálra önnek... De...

- Ne higyje el azt, a mit ebben az állapotban mondok! Ma, hála Istennek, zárva van a nyomda, holnap nem teszek meg semmit abból, a mit ma meg kell igérnem!

- Tudom, kedvesem. Ez mind fölösleges. Ha csak számitásból fogad el borravalót, akkor nem volna semmi jelentősége. De ön agy-ember, akarat-ember, s épp ezért, akár megadom önnek, akár nem, a mit kiván, mégis tökéletesen megvesztegethetetlen marad.

- Nem! Én megvesztegethető vagyok! Hogy értessem meg ezt önnel? Azt akarom, hogy ön vesztegessen meg! Hát lehetetlen meggyőznöm róla?

Julius elején a hercegnő mint rendesen, az albanói tó mellé költözött. Megkérte az ujságirót, hogy Castel Gandolfoban ne keresse föl, amit Della Pergola fölényes mosollyal meg is igért.

- A falusi élet magányában mennyire megcsalja majd őt képzelete - gondolja magában Pergola. - Hogy fogja megszomjazni az ujságcikkeket, mik ábrándjainak legalább valamelyes kézzelfogható táplálékot nyujtanak! Én fel nem keresem, nem, ő fog majd eljönni énhozzám! Isten tudja, négy hét mulva talán már az enyém lesz, mégis csak októberben irok majd cikket az érdekében.

- Mért vagyok olyan ingerült, gyönge? Igaz, sose megyek falura s a nagyvárost, amelyet pedig mindennap megvetésemmel sujtok, mégsem tudom nyolc napra sem nélkülözni. Talán nagy a hőség ebben az évben? Mi bajom lehet?

- Miért nyugtalanit olyan nagyon ez az asszony? Az a széleskörü világmegvetés, mibe én, plebejus, olyan sikeresen takaróztam - az ő vele veleszületett. Neki sose támad az a gondolata: »Te is csak ember vagy.« Hogy engem erre emlékeztethetnek, épp ez az örökös félelmem. Milyen szivesen lennék előkelő, megközelithetetlenül előkelő! És mert rátaláltam valakire, aki igazán előkelő, erőltetés nélkül előkelő: ez lett a végzetem.

- Az az asszony csak nyer azzal, hogy nincs itt. Csak sejti az ember őt most; távoli Juno; Olympusának álom-magaslatán; szinte azt hiszem, az a magaslat tele van néma szobrokkal. Micsoda kin, hogy erre kell gondolnom!

Hogy beszélhessen róla, Pavic-csal barátkozott össze, kinek nagyon kapóra jött az ismeretsége. A tribun gyülöli Della Pergolát, urnőjének jövendő kedvesét látja őbenne. Posthumus féltékenység gyötri. - »Én már meghaltam Violante szemében - gondolja magában. - Ő maga gyilkolt meg, a gonosz. De most másé legyen, ki nem ér annyit, mint amennyit én értem akkor? Micsoda hős is voltam!«

Valahányszor az ujságiróval találkozik, Pavic egész elkeseredésével ráveti magát, hogy elbátortalanitsa. Együtt lehet látni őket délben a Corso kávéházainak vászonernyői alatt a tikkasztó árnyékban. A kihalt palazzók fölött vasnehéz augusztusi ég. A gavallérok eltüntek nőcskéikkel együtt a kávéházak perronjáról, a tarka virágárusitónők alusznak, a kapuk izzó ive alól elmenekültek a pompás portások. Ha magános idegen merül föl valahol, vászonkalappal nyakában, néhány nagyon drága bolt tulajdonosa az utcára lép ki és egészen olcsón kinálja áruját. Az üzletek kigőzölgései - parfüm, virág, dohány - tultesz a forró aszfalt kigőzölgésén is; mind ez illatok fölött valami könnyed szag a kloákára emlékeztet. Cigarettafelhő negyedórahosszat marad függve a csöndes levegőben.

Föllélegzenek, mikor a Café Romába lépnek. Della Pergola pompás reggelit rendel és ezért jutalmul, mikor a sajtnál tartanak, résztvehet a néptribun visszaemlékezéseiben. Vágya, hogy dicsekedjék, küzd Pavicban azzal a félelemmel, hogy felkeltse a másik ember vágyát, kivánságát. Néhány pohárka zöld chartreuse után határoz: izzadt, kerekded kezével beszél, magyaráz a másiknak, viszi a szeme elé Assy hercegnő idomait.

- A combjai csodálatosan hosszuak, idegesek. Uram, az a finom, kemény test! Az ember, ha csak megfogja, mindjárt érzi a fajt, a racet.

- Valahogy azt ne higyje, hogy egyetlen szavát is elhiszem - mondja Della Pergola mérgesen, szenvedő hangon - de azért csak beszéljen tovább!

- Csak nem akar kételkedni abban, hogy enyém volt a hercegnő? Kedves uram, tán leirjam azt a divánt, amin történt? A támláján, ami kicsit előreállt, ugy, hogy az ember könnyen megüthette a fejét, nagy, arany hercegi korona lebegett. Sose felejtem el. A belső peremén - és megfelelő helyzetemben, hisz érti - alulról belepillanthattam - kicsit lekopott az aranyozása. Nos?! Hát lehet ilyen részleteket kitalálni?

- Könnyü! Mit nem mond! Ön, barátocskám, nem kapta volna meg soha. Én... én, természetesen az másvalami volt. Olyan emberrel, mint én, még nem találkozott soha. Micsoda ember voltam én akkor! Tudja-e, körém jókora adag regényesség szövődik. Népem szeretete mint hullám vesz körül - még mindig, és csak most szeretnek igazán, mikor ilyen nyomorult lettem! Ah! mentől nyomorultabbak vagyunk valamennyien, annál jobbak leszünk. Annál jobban szánjuk egymást, annál alázatosabbakká válunk. Igyál, öcsém, igyál egy pohárkával, te szegény. Majd hiszel még ebben te is.

- Aztán a pokolba küldött téged, te szerencsétlen - mondja félvállról Della Pergola. Dühös kedv szállta meg, hogy Pavic lágy hasát az öklével megdolgozza, hogy zsiros szakállát letépje sovány, beesett arcáról.

- Ő az enyém - mondja magában - kinomra, az enyém, mert sajnos, tisztelnem kell őt. S ez az állat az undoritó testével érintette az övét!

Ennek az eseménynek elgondolása kinozza még a hőségben is. Mohóságát a néptribun ujabb meg ujabb bizalmasságaival táplálja.

- Tulságosan gonosz volt az előkelő hölgy, ezért mentem én el. Lásd, mit csináltam belőle; ő meg énbelőlem. Én leheltem bele leheletet; az ő lénye az én napsugaraimtól feslett ki. Nélkülem válik-e valaha is a nép megmentőjévé? Hiszen asszony; gyönge teremtés, kit meg kell termékenyiteni a férfi akaratával, eszméivel. S ez a férfi én voltam. Ó! Milyen férfi voltam én! Hidd meg; te nem kapod meg őt soha.

- Mert engem szeret, bátyuskám; vágyik rám. Ilyet nem talál többet. Csakhogy megölte gyermekemet, kit nagyon szerettem; ezért hagytam el. Csak vágyódjék; én nem megyek többé. Nem; Isten ugy segéljen, ellentállok a gonosznak.

Legmélyebbről csuklott föl a zokogása, aztán ivott. Az ujságiró figyeli. Egy csomó avas zsir; fésületlen, poros; de van valami varázs benne, ami a közelében tartja.

Kezei a nadrágzsebében, ugy marad ott ülve Pavic. Alulról, véreres szemmel méri végig a másikat. Ellenséges indulattal tréfálkozik:

- Csak semmi reménytelen vágy, bátyuska! Mióta elhagytam a nőt, teljesen meghalt a szerelemre nézve. De kit is kivánna utánam? Ugyan mondd meg magad. Téged biztosan nem.

Della Pergola elmegy és a kezét, amivel Pavic jobbját megrázta, alaposan megmossa. A tribun nyomasztóan nyomoruságos alakja mégis szélesen terpeszkedik el a képzeletére; napról-napra nagyobb helyet foglal el benne. - Azért lett ilyenné, mert szerette? - kérdi összeborzongva. - Hát én; én mire vagyok kárhoztatva? Micsoda szerencsétlenség is, ha az ember belsőleg költő! Annyi év mesterkélt hidegsége, érzéketlensége egyszerre kiván megváltást; egyetlen szenvedélyes cyklonban. Nem ugy érzem-e magam, mintha elveszni akarnék benne?

Éjjel lidércnyomása volt. Pavic elfolyó zsirpárnái fojtogatták, borzalommal hallotta asztmatikus vihogását, küzdött vele, ugy érezte, vérzik. Reggel megállapitja:

- Ez a félelmetes, részeges keresztény ugy látszik, akaratomon kivül nyomasztó hatással van rám. Annál jobb. Most már a legegyszerübb becsületérzésem is belekeveredik a dologba. Gyávaság lenne, ha csak egy lépést is hátrálnék most már. Most már elhatározott dolog: szeretni fogom a hercegnőt.

- Kiutazom hozzá és a magamévá teszem! - véli. - Ha sorsomba belenyugszom, az amugy is felold minden igéret alól, hadd tudja meg! Addig pedig szabadjára engedem a képzelőtehetségemet - még ha halálos volna is.

Gondolatokba mélyedve, a hercegnőt kilesi, mikor fürdik a tengerben, de a legjobb akarattal se tud többet meglátni belőle, mint fekete haját. Ez a fekete haj gondolataiban ott uszik a viz felszinén, fürtjei alatt tompán csillog vállának egy darabja.

- Látom, az én emlékezetemben nem fordul elő hercegi koronával ékes pamlag. Ó bár jóllakathatnám valamennyi érzékemet az ő husával, bár jóllakhatnám, bár megnyughatnék. Szeretném birni, hogy meglegyen a jogom arra, hogy megvethessem. Vagy legalább tudnám, hogy az ő éjjelei is izzók, az ő napjai is kinosak!

A hercegnő annyira szenved, amennyire csak kivánhatja Della Pergola. Szeptember elején, mikor a forróság a kőtölgyeknek még a legfelsőbb ágaiba is belefészkeli magát, arra kérte Blà asszonyt, látogassa meg. A tó fölött a hosszu lugasban találkoznak. Hallgatva ölelik meg egymást, Blà asszony lesüti a szemét, nincs bátorsága, hogy hosszu elmaradását igazolja.

- Alig reméltem, hogy eljöhetsz, - mondja a hercegnő. - Hiszen időközben hiressé váltál, Bice. Milyen különös tehetségre tettél szert! De mintha tuldolgoztad volna magad... nem is látszol igen boldognak.

A tó tükre felé fordulva, mit könnyü szellő, szelid, kékesen aranyos hullámokba fodroz, a hercegné profilját még finomabbnak látja, mint azelőtt, még erősebben hajlott, még átlátszóbb. A szemöldökét mintha ismeretlen félelmek aggasztanák.

Egymás kezét fogva haladnak tovább, nem beszélnek. A hercegnő elmerült gondolataiba. Blà asszony nem tudja, megzavarja-e. Ő maga is csöndes, szórakozott és félénk volt, nyomora hullámai egészen összecsaptak fölötte. Piselli még mindig a hercegnő pénzével játszik, de régóta nem nyer már. "Ha legalább kevésbé szeretnél, te szerencsétlen bolond" - szokta mondani. - Az idegen pénznek szerencsét kellene hoznia rám, de természetesen, olyan együgyü szerelem mint a tiéd, ellensulyozza a hatást.

Az irónő vakmerő munkássággal igyekszik az üresedő pénztárt megtölteni, amit kedvesének játékos keze naponkint keresztül kutat. A mondatok szenvedélyes áradatában hirtelen feltekint a papirosról, a lélekzete hangos, heves, vérének haszontalan pezsdülése közepett érzi igyekezetének végleges reménytelenségét. A kiadóknál nem volt pénz a számára sohasem, Piselli mindent fölvett előre. "Hiszen az ön megbizásából jelent meg" - mondták neki. - "Persze. Tévedtem." - S mosolyog.

Piselli olyanná vált, mint a ki otthonos a legelőkelőbb életben. Rövid idő óta olaszul már csak angolos tájszólással beszélt, néha-néha gondolkodott egy-egy szón. Ez a kitalálása átmenetileg a gazdag félvilág legkeresettebb szerencselovagjává tette. Akadt elég szép hölgy, kik távolfekvő, elegáns szobákat béreltek ki részére, nem volt már szüksége rá, hogy agyondolgozott, szomoru és lesoványodott társnőjéhez térjen vissza, kinek erőltetett vigsága és szelid szerelme ingerelték.

Ha tulsoká elmaradt, az asszony aggodalmában nyomdák, éjjeli mulatóhelyek körül settenkedett. Ha megjelent Piselli, ugy tett, mintha nem ismerné, vagy, ha jó kedve volt felszólitotta, hogy igyék velük. Még Maffa hercegnek is felajánlotta az irónőt és előnyeit tárgyilagos világitásban, kézzelfoghatóan adta elő. - "Nem is sejti, szegény ember, - gondolta az asszony, - hogy mi volna ő, ha én már nem volnék." - Hogy féltékennyé tegye Pisellit, Blà asszony a Bucci-vendéglőben egy főszerkesztő karján lépett Piselli elé. Másnap Piselli nagy összeget követelt tőle... Hiszen olyan gazdag fickót csiptél föl!! Az asszony áll mereven, remegve, valami megszólal benne: »Elvesztem.«

Néhány nappal később Piselli ismeretségük óta először megverte az asszonyt, nemsokára megszokta, hogy az asszonyt már csak lovagló ostorral látogatta meg. Utálta a sok pénzért, a mit tőle kicsalt és a mi eluszott terméketlen kezei között, utálta azért a pénzért, a mit még most is kap tőle és azért a pénzért is, a mit már nem tudott kipréselni belőle. Az asszony remegett a férfi szemöldökei közé ékelődött vad ránctól, állati tekintetétől és sötétvörösen fityegő ajkától. S amellett vágyott arra, hogy Piselli fehér, ideges öklei alatt roskadhasson össze. A Cellini talapzatáról való keskenycsipőjü, szárnyas Hermest, amely dolgozószobájában állott virágfüzérek, orchideák között s egyik sovány lábát repülésre emelte, Piselli egyszer egy ostorcsapással leverte.

- Eltörted, - mondja Blà asszony. - Te, aki hiszel a jelekben, nem látod, hogy sajátmagadat törted össze? Ó! dühöngj csak ellenem! Nem ölhetsz meg másképp, csak ugy, ha magadat is tönkreteszed!

S időközben a költőnő tehetsége olyan hatalmassá fejlődött, a min mindenki elbámult. Előbbi gondolatainak hüvös bája helyett most kétségbeesés sistergett valamennyi mondatában. Szavai elragadták az olvasó érzékeit, mintha asszony karját éreznék a nyakuk körül, mintha keblének a hegye vetné az irásjegyeket a papirra.

- Ugyan miért találkozunk olyan megváltozottan? - kérdi a hercegnő. Gondolkodik:

- Inkább te mondd el, hogy mi fáj. Én, hiszen tudod, nem vagyok szerencsétlen, ha szenvedek. Nekem szükségem van a kis mártiromságra. De te, Violante, olyan csöndesen, biztosan éltél álmaid birodalmában, amit vérvörös levélfüggöny takart el a világ elől. Mért léptél ki belőle, ki tépte szét a függönyt?

- Az idő, Bice. Tul sokáig álmodoztam. Valaki aztán bedugta a fejét és a nevemen hivott, azt hiszem Della Pergola volt.

- Meg merte tenni? De megbüntetted érte, ugy-e? Látszik rajta, hogy jól elbántál vele. Egy idő óta soványodik a szelleme, azt mondják, fogy a lapjának a példányszáma.

- Nem bántam vele rosszul. Szerződést kötöttem vele. Irjon érdekemben, mig sikere lesz. Akkor a kedvese leszek.

- Odaadod magad egy férfinek, akitől akarsz valamit? A szerelmedet ugy használod, mint fizetőeszközt?

- Ha szenvedélyből... mondom, ha szenvedélyből valami dologért... vagy férfiért... olyan dolgokat követünk el, miket a polgár kárhoztat... te ezt nem találod helytelennek?

- Csak rossz érzelmeket ismerek. A cselekedetek a céljainktól függnek. Azt hiszem, nem jönnek tekintetbe.

- Milyen szép vagy! - kiáltja Blà asszony kitörő örömmel. Barátnője keblére omlik.

- Ugy-e, nem? Nem haragszol rám miatta, se egyébért, még ha tudnál is mindent. Miért ne szeressük mi egymást egyszerüen, te meg én, miért ne éljünk ártatlanul s tegyük azt, amit sorsunk akar? Mennyire vágyom valami öntudattalanságra! Minek annyi lelkiismeret! A mi a szerelmünk mellett vagy mögött történik, hát tudnunk kell arról? Ó! Violante, most már nem kell kinoznom magam!

Megcsókolja barátnője lehunyt szemét, amelyen ugy fekszik a boldogság, mint széles napsugár. Blà asszony egy pillanatig ugy véli, hogy bevallott mindent: - Olyan szerelem mellett, mint a Violantéé és az enyém, üres pénztár nem fogalom. Violante mosolyogna, ha beletekintene. Mert csak az az igazság, amit érzünk, nem az, amit történni hagytunk!

- Megnyugszom. Látod, most már csak rád gondolok. Azt hiszem, hagynod kellene Pergolát, hogy gyorsan cselekedjék; aztán gyorsan meg kellene tenned, amit igértél neki. Milyen jó volna, milyen egyszerü és ártatlan dolog lenne. Ne gondolkozz tovább! Hóditsd meg országodat, álmaidat! Ő szeret téged...

- Most te álmodozol, Bice. Hiszen felnőtt emberek vagyunk, ö meg én, sőt eléggé idősek, okosak. Benne van némi érzékiség, - természetesen kicsaltam belőle - de a vak szenvedély nagyon kevés benne; legalább is folyton fel kellene hangolnia magát igy: »Vak akarok lenni, vak maradok!« Nem hiszem el neki, hogy szerelme mohóságából szerepét, egész életének szerepét elejti. Szinte ugy rémlik, tulságosan becsülöm ahhoz, hogy ezt elhigyjem róla... Pedig szükségem volna erre a hitre, mint megnyugtató szerre. Tulhosszu, átálmodozott restségem kimeritett, ingerültté tett. Egész nap az unalom kinjában gyötrődöm; éjjel borzasztó aggodalmakkal tele hánykolódom, tágranyilt ablakok mellett. A levegő meztelen tagjaimon surran végig, lázam van, ha villámlik; olyankor szomjuhozva látom szülőföldem sötét, komor alakjait, a bronz-pásztorokat, rablókat, halászokat és parasztokat, belerajzolódnak a felvillanó szemhatárba. Mikor győzök? Itt feledtek engem a számkivetésben? Ez a vég? Elmulasztottam-e a tettek idejét, vagy tán magának... az életnek... idejét? Bice, vannak ilyen éjjeleid? Az aggodalom az embernek egész a lábujjahegyéig bujkál - a megváltás egy tompa óráját nem Della Pergola szerelmével váltom meg, hanem egy-egy chloral-porral, sulfonallal vagy morfinnal.

Az elhagyott tavon a dél dühöngött; fehéren izzott, mint az ón. Magányosan, zölden, távoli lombkoronákban elveszve sötétlik fölöttük a fasor. A két barátnő egy ódon pad hátára könyököl. A padon jobbról-balról egy-egy oroszlánfej, csiszolt sörényüket a két nő izgatott, tompán fehér ujjaival simogatja, amiken keskeny körmeik halványan fénylenek. Blà asszony lehajol, hogy egyik karját a hercegnő nyaka köré fonja, egymáshoz simulnak a csuszós márványon, hanyagul, szomoruságuk gyónása után sóhajtva s boldogok, hogy egymás válla mellett pihenhetnek. Az egyik fekete fürtjei a másik szőke fürtjei felé kigyóznak, illatuk egybeolvad, orcáik lágyan érintkeznek. Övükön a virágok megcsókolják egymást. Világos ruháik könnyü redői egymásba simulnak.

- Élvezd hát a szomoruságod; lelkünk legmélyén valamennyien a keresztre vágyunk.

- Én nem. A legkeményebb kereszt a halál. Most minden éjjel minden erőmből ellököm magamtól s élek, - fájdalmakkal bár, de élek.

- Minek gyötröd magad? Látod, olyan könnyü, ha esni, - nem, ha vezetni hagyja magát az ember a halálba, ugy, a hogyan a sima márványon egymáshoz csusztunk.

- Nem! Én belekapaszkodom az oroszlánfejbe! Elvesszek a halálban, mint ebben az álomban, ami tulsoká tartott fogva? Most ugy érzem, élek megint. A fájdalmak ablakokat szaggattak sötét lelkembe; most olyan sok mindenféle tekint ki belőlem, annyi jövendőbeli dolog, annyi vágy... olyan dolgokra vágyom, miket nem is sejtek. Ó! Tiszteletet érzek az élet iránt!

- Milyen gonosz az, aki téged felébresztett! Barátnők voltunk, amig álmodtál.

- Barátnőm akartál lenni; hálás vagyok érte és sose szünök meg téged szeretni. De hálás vagyok neki is, mert felébresztett. Bár akarna cselekedni! Meg fogom tartani az igéretem, közömbösen fogom megtartani, még csak megbosszulni sem akarom magam azért, hogy megtartom. De nehéz hetek ezek.

- Férfi? Többet gondolok a sajtógépeire, mint a férfiui voltára. Csak aludni nem tudok a türelmetlenségtől, ennyi az egész.

- Én, Violante, meghalok egy férfi miatt és szivesen halok meg. Te majdnem halálra kinozod magad büszke akaratoddal. Hanem mikor végre keblére akar szoritani a halál, akkor elhessegeted magad elől őt, a vigasztalódat. Még az előbb szorosan egymáshoz simultunk, édesen remegett át rajtunk sok közös fájdalmunk, egészen egymásba olvadtunk. S most, hirtelenül, alig van már hid, mely érzéseinket áthidalná; nincs hid közted meg köztem, már a szó sem hidalja át az ürt. Minek is panaszkodom!

- Hogy a karomba vegyelek, kis Bice, igy, hogy megmondjam neked, hogy szeretjük egymást, anélkül, hogy meghalnánk. Tisztelni kell az életet!

- Néha jókora tiszteletre van szükségünk, hogy kibirjuk. Te, Violante, müvésznő vagy; mint müvésznő volt az, akit meghalni láttam valamikor. Én alapjában véve mindig csak derék polgárasszony maradtam, mégis nagyon sokat átéltem a névtelenek gyötrő nyomoruságából. A kiről beszéltem, nagyon szegény ember volt. Képei apró boltokban porosodtak el, piszkos betegség döntötte ágyba. Ágya mellett két pajtása ült s telefujta őt füsttel; lázában nagy vágyáról beszélt, nagy vágyáról mindazok után a dolgok után, mik benne aludtak s miket nem ismert még ő maga sem: hallod-e, Violante? eljövendő müveiről. Ujjai tarka jelmezbe markoltak, ami mellette volt egy széken, tekintete tüzvörös szegfün merevedett meg ott az ablakán. Képtelen volt arra, hogy az érzékeit elszakitsa ettől a földtől, amelyet olyan kimondhatatlanul szépnek talált s hirtelen halt meg borzalmas aggodalomban, orditott, ellenkezett.

- Bizonnyal nagyon csunya halál, elvégezhette volna egymagában szépen is. De az élete...

- Ó persze! ilyen emberek élete bátoritólag hat. Ugy örülnek ennek a földi életnek, ugy örülnek saját maguknak, bennünket is lángralobbantanak. Rómába kellene egyszer utaznunk, ott lángbaborulnánk.

Másnap korán reggel csakugyan el is utaztak a fővárosba. Kocsijuk a Piazza Montanara-n állt meg, tarka campagnai parasztok napsütötte tömegében, a parasztok a kétkerekü kocsijukról nehézszagu lósajtot emelnek le; nemes szökőkutak vizével locsolják a kelkáposztájukat. A két nő egy rejtett utcácska árnyékába bujik el - a Vicolo San Nicolo da Tolentino - megfeketedett kapualjon mennek át, zölden, vizes kőlépcsőn haladnak fölfelé, sötét, kis rácsos ablakok nyilnak belé. A harmadik emeleten megszólal Blà asszony:

- Felteszem, hogy mindabból, amit neked itt mutatni fognak, vagy amit meglátsz, semmit se tekintesz majd megbántásnak. Mert akkor jobb volna, ha mindjárt visszafordulnánk.

Két lépcsővel lejebb kopogott. Hangosan kiáltanak: »szabad«. Ahogy belépnek, valami a földrezuhan, nagy, meztelen nő ugrott le a keskeny vaságy matracáról. Köpcös kis emberke a botjával a festőállványára üt, üvölt:

De a nő aláejti a karját; fekete haja arca körül röpköd s nagy, sötét állatszemével rámered a két hölgyre. Átellenben vele, a szoba másik sarkában másik, sokkal hatalmasabb meztelenség terpeszkedik, asszonyi óriás, vörös, langyos a teste, ragyogón zsirpárnás. A combját otromba táncra hajlitja, kezét összekulcsolja szerteduzzadó keble alatt s szélesen, szőkén, hátravetett fejjel kacag, a nyaka duzzadt, az ajka vastag, nedves. A lepattogzó mészfalra van fölfestve, a lába alatt nagy betükkel van irva: »Az ideál«.

Ennek a két néma teremtésnek idom-pompájától kábultan, három férfi népesiti be a helyiséget; az a köpcös törpe a festőállványa mellett, egy keskeny, fekete, mozdulatlanul második férfi kuporog valamelyik sarokban s egy jónövésü fiatalember a tágranyilott, kékegü ablak mellett. Kiveszi a kezét a nadrágzsebéből, a cigarettát a szájából s elébesiet a látogatóinak.

- Kedves Jacobus, - mondja Blà asszony - az ember eljön ide, hogy megbizonyosodjék, hogy még nem vesztett semmit a nagyságából. Hiszen semmi hir se hallatszik többé önről, egészen leromlott.

- Nem az én hibám. Tulsokat dolgoztam, vagyis jobban mondva, tulontul sokat adtam el.

- Annál jobb. A barátnőm látni akarja, hogy mit fest. Violante, ez Halm Jacobus ur.

A festő alig hajlik meg. Felhuzza a vállát. A hercegnő csodálkozva szemléli. A mozdulatai nyugtalanok, a bőre barnássárga, száraz. Dus, barna haja hullámosan esik derüs, redőtlen homlokára. Sovány arcán nem igen ütközött ki szőr, csak az állán nő aranyszinü, lágy és két hegyben végződő szakálla. Merészvágásu orra, éles, derüs szeme van. Vérvörös, rövid ajkát összecsucsoritja, igy mutatja, anélkül, hogy nevetne, két fehér fogsorát. Gallért nem visel, csak magas, fekete nyakkendőt, halványviolaszinü selyeminget, kopott, régi festőkabátot, flanellnadrágot, a lábán egészen uj lakkcipő. Azt mondja:

- Csak nézzenek a hölgyek körül a muzeumban. Sajnos, ebben a pillanatban kicsit hitvány állapotban van; a mi hiányzik, azt sziveskedjenek itt az »Ideal-lal« pótolni.

A modell ruhafogasba kapaszkodik, olyanféle szándéka van, mintha el akarná takarni magát vele. De Jacobus megkapja a formátlan ruhatömeget és az ágy alá csapja.

- Csak nem akarod a rongyaidat mutogatni a hölgyeknek? Milyen illetlen vagy, Agáta? Azért jöttek a hölgyek, hogy lássanak valami szépet. A csipődnek meleg aranyosbarnája sokkal szebb, mint a mit egyébként mutatnál. Tehát... igazam van, hölgyeim?

A hercegnő bólint, mosolyog. Jacobus éles hangon beszél; büszkén félrefordul.

Az ablakkal szemben két nagy festmény pompázik; két birkózó, a nyakuk szinte kőből van, az izmaik kidudorodnak, vérvörös szőnyeget lengetnek, izgatják vele a hatalmas campagnai bivalyt, amely görbe szarvaival ellenfeleinek ront. A hercegnő megáll a kép előtt, de ugy érzi, mintha valaki hátulról zavarná. Végre észreveszi, hogy a sovány, keskeny férfi a vackából mohón tekint rá. A hercegnő hanyagul pillant rajta végig. Hosszu, fekete haja lecsüngött fejkorpától fehéres ruha-gallérjára. Bajusztalan, keskenyajku ember volt, sápadt az orra és aggasztón forró a szenvedélyes pillantása. Blà asszony látja, mint vetkőzteti le ez a pillantás a barátnőjét, mint szennyezi be; haragtól elpirul. A hercegnő elgondolja: »Ha ez az ember mindig ilyen arcot vág, akkor biztosan nagyon szerencsétlen, a legszellemtelenebb ember is könnyen felfedezheti rajta, hogy hol sebezhető; nála még a legalacsonyabb ember is magasabb fokon áll.« Jóságosan, komolyan két lépést tesz feléje. A kis, zömök emberke másol; liheg, hirtelen felvisit:

- Csakhogy az enyémet nem érdemes megnézni - jelenti ki hidegen Jacobus, megforditja a vásznát.

- Maradjon csak meg Periklesznél, szép hölgy; ő meg van elégedve saját magával, majd meggyőzi önt is annyira, hogy ön is az lesz.

- Milyen bolond! El akarja hitetni sajátmagával, meg másokkal is, hogy jobban tudja a dolgát, mint ahogy csinálja. Jegyezze meg magának, hölgyem, hogy azt csináljuk, amit tudunk, hogy azt tudjuk, amit csinálunk, azontul nincs semmi. Nézze csak meg, hogy ennek az én festett nőcskémnek, hogy csörgedezik a vér a bőre alatt. Hogy az ember még a vért is megfesse a bőr alatt, ez a müvészet! Figyelje meg csak kegyesen ennek az én birkózómnak odafönn a tricepszét, nem fogná meg? Izzad a karja, ne fogja meg, mert a keze még oda ragadna. Külömben eladó a kép. A másik is eladó. Hogy milyen ügyesen van összecsapva ott az a dög! Dög! Ez az igazi szó, minden dög legyen. Nagy, meztelen testek, duzzadt izmok kellenek, az embernek hallania kell, mint zug a vér a bőr alatt.

Aztán megint ide-oda ténfereg a szobában, közömbös arcot vág, a keze a zsebében, a szája cigarettafüsttel teli. A fehér felhők imbolyogva szállnak a festék- és terpentinszagu levegőben, minden szekrény, minden üveg ezt illatozza. A törpe lármásan nevet:

- Szégyeli magát! Helyesen is; szégyelhetitek magatokat valamennyien, mert mellettem, Perikles mellett, közönséges nyárspolgárok vagytok, semmi egyebek!

Egyik vastag lábaszárát a székre teszi, lovagolva ráül; ingben, nadrágban, ugy a hogy van és tetszelegve pillant maga körül. Himlőhelyes, tüskés fejéről csak ugy ömlenek az izzadságcsöppek; mennydörgő hangon beszél:

- Milyen nagy müvész vagyok én! És micsoda munkaerő! Én nálam nincs hangulat-várás, meg miegymás bolondság. Nekem ilyesmire nincs időm, én egyszerüen festek. Mert olyan nagyon meleg van, délben tizenegy órától kezdve esti hétig mindig alszom. Este hét órától kezdve reggelig lakmározom és szeretetreméltó nőcskékkel mulatok. De alighogy megvirrad, én már festek. Nyolc órán keresztül az én ecseteim be nem száradnak. Hah! Micsoda szép élet ez igy! Teljes erőből alkotok! Nálam szó sincs fájdalmas vágyakozásról, mint ott annál a bolondnál. Én nálam tiszta valóság minden. Csak a tenyerem nyitom kerekre, már érzem is, mint van tele hatalmas, izmos, érettszinü hussal. No vászonra vele! Nincs ellentállás.

Nagy reccsenéssel feláll a székről, a szék dobog a vörös kockákon. Agátára veti magát, a modellre. Elől, hátul erősen megmarkolja és a hustömegeit kis kezével méri. Jacobus a vállán keresztül szól oda:

- Perikles, most pedig legalább egy óra hosszat olyan embert játsszál meg, aki jól van nevelve.

A törpe csodálkozva röhög. A fejét az ágy alá dugja, ott vannak a ruhadarabjai. Kihuz egy pár mansettát és gyapjuujjaira forditja. Aztán ujra a modellnek szenteli magát.

A festett "Ideál" mellett, háttal a falnak, nagy bekeretezett vászon. A hercegnő megérinti.

A hercegnő pár pillanatig hallgat; Jacobus a profilját szemléli. Lágyan nyelte el azt a hullámzó déli kék ég, amely áttörte a nagy vörös, zöld és ibolyaszinü üvegeken, mik az ablakot alkották. Fehér, kissé hullámos vonalu alakja szeliden, csöndesen állt ott. A hercegnő csipőben könnyedén előrehajol az istennő előtt; akaratlan tiszteletteljes tartással, benső megértéssel.

- Veszem észre, hogy meglátja ezt a képet. Érzi, hogy ez az asszony büszke, idegen, közel van a siráshoz, hát valami "más"-hoz, valami valóságoshoz kell hozzáérnie. Mégis a centaur szarvára kell a kezét tennie; sovány, kékeres, halk, hüvös kezét. Borzalom izgatja, ingerli és talán magas, távoli szánalom.

- Én is ilyennek látom. Azt hiszem, ez itt Botticelli »Pallas«-a, az elveszett Pallas!

- Csakugyan. Rajta voltam, hogy ujra megálmodjam az istennőt, kiről a flórenci müvész álmodott... Álmodott-e? Nem, nem hiszek a mondának. Nem festette meg, nem tudott többet elkésziteni belőle, mint ismert tanulmányait. De azoknak az embereknek hatalmas álmai, kik négyszáz évvel ezelőtt éltek, tovább is hatnak, tovább is élnek mindabban, ami szépség után vágyik. Ha egy-egy pillanatra nagyokká leszünk, akkor egyetlen egy érzés az, amely az ecsetünk hegyére tolakodott: négyszáz évvel ezelőtt élt ugyanez az érzés. Én megrögzitettem ezt. Azt állitom: ez az a Pallas, kit Botticelli megfestett volna.

- Ez a Pallas nem szép, - feleli lassan. - De a lelke ott ég a szemében. Szép a szépség után való forró vágyában. Milyen mélyen érzem őt ma!

- Minden benne van abban, amit mondott. A miénk csak a szépségre való vágy, nem a teljesedés. Azért érezzük meg ezt a Pallast legmélyéig. A beteljesedés talán csak ezeké az állatoké...

- Az az ember ott a szépséget még ebbe a disznóólba is be akarja zárni, - ő maga is disznó, mégis, majdnem azt hiszem, sikerül neki. Ha igy elnézem, végül még azt hiszem, hogy én magam nem merek a szépségnek az arcába pillantani. Hogy elbirjam viselni látását, a lelkemnek még meg kellene erősödnie valami szerencse, boldogság - legalább is jó élet által. Akkor ugy sejtem, tudnék olyasmit alkotni, amiről a világ...

Habozik: aztán összeharapott fogai közül előtör, kétkedőn, megkinzottan:

Keresztbefont karral áll ott a csöndes istennő előtt, magasröptüen, nagy szavakkal és nem egészen biztosan sajátmagában. A hercegnő látja ragyogó fogsorát rövid, piros ajkai között, látja, mint hatja át valami vöröses fény merészen összekuszált haját. Idegesnek, magasnak látja, csontos válla, karcsu lába van, hasa nincs. Blà asszony felé fordul, ki duzzogva hátramaradt. Anélkül, hogy tudná a szerencsétlen nő, azt remélte, hogy a festő a barátnőjét meg fogja sérteni, fölébe fog kerekedni. S most Jacobust izgatottnak, érdeklődőnek találja; szenved ettől a látványtól. Irigynek, gonosznak érzi saját magát és még jobban szenved.

- Bice, - mondja a hercegnő - nézd meg ezt a mestermüvet. Régi mester meg nem alkotott munkája, amely valóra vált! Lángelméje ugylátszik, visszatért, átugrott négyszáz esztendőt!... Ugy-e, nem eladó a kép? Ebben a pillanatban nem is adhatnék érte annyit, amennyit ér. Háromezer frankot ajánlok.

Egyszerre visszafojtja lélegzetét mindenki. Ezek a falak itt a háromezer szót még nem hallották soha. Végre is a kurta Perikles hosszat füttyent. Jacobus mereven feleli:

- A kép most még tényleg nem eladó. Külömben az árát majd én magam fogom megszabni.

A fekete, sovány ember vackából a rémület nyers kiáltása tör elő. Perikles - a dühtől hangtalanul - ide-oda csapkod a szobában. Egyszerre csak a feje tetejére áll. Lihegett, mikor magához tér. »A bolond!« - kiáltotta - aztán: »No jó; én hallgatok«. Az utcán egy campagnole friss lósajtot árul. Perikles két rézpénzt egy kosárba tesz, spárgán leereszti az ablakon. A kosár nehezen kerül vissza; Perikles teletömi a száját; a sajt héját keresztüldobálja a vállán Jacobus felé, közben megvető grimászokat vág.

Jacobus dacosan néz keresztül a hercegnőn. Gunyos akar lenni, s nagyon lágyan szólal meg:

- Tisztelt hölgy, kinek nem ismerem a nevét, tévedett; ennek a festménynek az értéke nem rendkivüli. A firenzei mester lángesze nem tért vissza. Nagyon egyszerü az igazság: egy pillanatra hatalmába keritett a vágy - és akkor éppen ecset volt a kezemben. Vágyam sokszor támad, csakhogy rendesen az ecsetem a földön hever.

- Tulságos sokszor vágyódunk, az ecset pedig mindig a földön marad. Ó, nem festjük meg Pallast, mi magunk vagyunk Pallas, a mi szemünkben is benne ég a lelkünk. Az a Bellosguardo ott...

- Az egyáltalában csak bámészkodni tud. Nézzék meg csak ennek a gyanus embernek a sértő tekintetét; amely bántja magukat, bárha el is határozták, hogy itt semmi se fogja önöket sodrukból kihozni. Ahogy ott kuporog, hallgat, sokkal szebb ez a barátom, mint egész halom társaságbeli ismerősük. Szinte lobog a vágytól - a müvészet után való vágyától; habzsolja a szépet, de a mohósága, a vágya annyira megbénitja mindazzal, mi megrázó széppel tele van a világ - hogy a keze, a szelleme megtagadják a szolgálatot, nem is fest, csak bámul, mégis valamennyiünknél nagyobb müvész.

Perikles előjön, egyik kezében sajtmaradék, a másikban szalmafonatos korsó:

- Én nem engedem meg magamnak, hogy birálatot mondjak a lustaságról, amit ez az ember magasztal önöknek. Én csak festeni tanultam, nem okoskodni. Festők beszéljenek a kezükkel. Hanem egy dolgot mégis csak el akarok mondani. Ez a lelkes ifju itt tegnap valamennyi vázlatát, tervezetét eladta a zsidónak, e váltságösszegért vett magának egy pár lakkcipőt. Ott van rajta, gyönyörü pár cipő.

- Igaz - mondja megvetően. - A fényüzésre szükségem van. Abból fizetem, amiből birom. Pedig milyen drágán fizetem! Ezt a helyiséget üresnek tartják, ugy-e? Azt a falat, ahol a vázlataim függtek, Perikles megtöltötte a borzalmas dolgával, amit Ideálnak csufol. Az én vázlataim odavannak, ugy-e? Az ám, de itt maradtak a szellemeik, a vad fantomok, mik szünetlenül kinoznak, azt akarják, hogy segitsem őket ujra életre. Hát tehetem?

- Vissza kellene vennie a vázlatait - véli a hercegnő. A festő vállat von, Blà asszony kijelenti:

- A zsidó, aki megvette, a zsákmányát rögtön szétosztotta Róma valamennyi repülő árusa között. Jacobus ur alighanem két soldoért adta el az egészet, az olcsó müvészbarátok darabonkint egy frankért szerzik meg valamennyit. Ilyen eredeti rajzokat az idegenek hallatlanul kedvelnek.

- Különben más ajánlatot tennék, - mondja a hercegnő. - Jó másolatokat keresek. Másoljon, Jacobus ur, másoljon mestermüveket, amiket saját maga keres ki, amik izgatják, aztán engedje át nekem valamennyit meghatározandó évi jövedelemért.

Megint valamennyien felfigyelnek. Jacobus kinyitja a száját, a hercegnő a szavába vág:

Az ajtóban átadja Jakobusnak a névjegyét. A fiatalember nem tekint a névre. Mereven visszahuzódik.

- Majd alkalmilag eljön hozzám, remélem, megegyezünk és formális szerződést kötünk.

Ennél a szónál Della Pergolára gondol. »Milyen más természetü szerződés az! Ugy érzem, mintha ez megszabaditana amattól!«

A küszöbről még egyszer áttekinti a helyiséget. Perikles négyszögletes hátát mutatja; Bellosguardo obszcén pillantása rámered, abbeli aggodalmában, hogy most elveszti szeme elől, hangosan liheg, sápadt arca rózsaszinre válik. Agata, a modell, összekuporodik azon mód meztelenül, mint egy békés állat a rejtett vaságy matracán. A falon nehézkesen táncol az örömleány, aki az ideál nevet viseli. A mész lecsöpög a falról, a vörös kőkockák közül sok töredezett, egyik hiányzik is. Szinesrehimzett rongyok a szalmaszékeken. A sarokban mindenféle szerszám halmozódik, elhasznált festőeszközök, márványdarabok, elrontott vászon. Mindez az északi világitásban élesen pompázik, az ablak vörös, sárga és ibolyaszinü üvegei mintha ujjongnának az örömtől, hogy itt élhet minden. Utolsó, mély pillantást vet a Pallas szemébe, igy távozik a hercegnő; valami büszke boldogságérzet tölti el, erős életöröm, vágy viszi előre, amit ez a négy szegényes fal lehel ki magából.

Jacobus lekiséri őket az első emeletig. A hercegnő a kezét nyujtja, Jacobus félénken megcsókolja, majdnem alázatosan. A hercegnő csak a bajuszának szálait érzi a keztyüjén, az ajka nem is érintette a kezét.

A festő lassan megfordult, visszatért. A hercegnő még három lépést halad lefelé, erre odaföntről dühös robogást hall. Perikles lerohan, az emeletek mintha mind leszakadnának a nyomában. Márvány-torzót tart magasba, hatalmas alsótest és két mell fele. Szuszog, megáll, megtudta végre, ki az idegen nő.

- Fenség, az én képeim nem tetszenek önnek. Mit csináljak? Mindenkinek megvan a maga izlése. Hanem van itt egy torzó, antik torzó, fenség. Itt nincs izlésről szó, ennek egyáltalában nem kell szépnek lennie, hiszen azért ásták ki mélyen a föld alól. Palestrinai paraszt ásta ki, a bérlő fél frankot adott érte, nekem meg tiz frankot kellett a bérlőnek adnom. Adjon érte huszat, fenség!

- Látod, ez a Perikles valamennyi között a legügyesebb, legéletrevalóbb. Festett, vagy vésett alakok, mindegy előtte. Csak testek legyenek. Ilyen kiásott kődarabnak még az az előnye is meg van, hogy nem kell neki fejet csinálni. Jobban szereti az alsótestet.

A hercegnő nem felel, azokra nem gondolt, amiket Pallas szeme mint kedves tükör hivott életre, hogy elmerüljenek benne, szépséggé váljanak. Hol látta már ezt az átszellemült teljességet? Délután Blà asszonynak dolga akadt, a hercegnő elment Ponti Propertiához. Elhajtat abba a kis, sok szénüzlet porától fekete mellékutcácskába a Corso mellett, ott lakik a hires nő. A háza egyszerü, zöld kapuján nehéz bronz-dörömbölő és egy Medúzafej. A folyosón, udvaron mindenütt régmult idők szaga. Sánta szolga nagy, üres előtermen vezeti keresztül, melyben ódon cifra ládák, padok vannak, majd több kis szoba és galéria következik.

Ez a galéria keskeny, mérhetetlenül magas és üveggel fedett terem. Minden oldalról az ég kékje nyomul be, az egész terem üvegből és vasból való vidám hid, amely a falak közé sülyesztett és árkádok közé szoritott kertecske fölött a régi ház két szárnyát köti össze. A folyosó-terem ablakai előtt azonban szobrok meredeznek feketén, sötéten az ég kékjébe. A bronzok tompán fénylenek, mint nedves földi barázda és a földben gyökereznek, mint ennek a földnek a teremtményei, a zárkózott, lassu, erős, nevetésnélkül való parasztok, tekintetükkel az ásón, aztán a vadászok, rablók, akiknek a szeme az áldozatukon függ, amelyre a puskájuk csöve céloz, a hajósok, halászok, kik előrenyujtják a nyakukat és a pupillájuk össze van huzódva a tenger messzeségének fényétől. Leányok himbálódzva hordják mellük, csipőjük álmát ki a ragyogó levegőbe és egy ifju is állt ott, az állatbőrök lehullottak combjairól, a feje hátra van vetve, kinyujtott két karja kifesziti a mellét, ágyékát, lábát és viharosan lábujjhegyére emelkedő egész testét egyetlen, remegő mozdulattá: a világosság felé való kimondhatatlan vággyá. A hercegnőt mindez teljesen elragadja, hatalmába keriti, a lába alól kicsuszik a talaj. Fejében a messzi kék egek kerengnek. Szédül, lehunyja a szemét. Könnyü fehér ruhaujja megrebben, fekete fürtei is meglibbennek egy nyitott ablaktábla szellőjétől. A szellő rózsaillatot hoz magával, az illatot babér füszerezi.

A hercegnő a földszinti kopár hallba lép. Gipsz-álarcok függtek a falon egymástól nagy távolságban. A magas menyezet közepébe üvegtető volt illesztve. Alatta állvány, amely le volt takarva vászonrongyokkal. Alatta a kőkockákon fényes kőforgácsokból koszoru. Oldalt márványszék állt alakokkal diszitve, viaszsárgán, csiszoltan. A márványszéken vörös párna is hever, a hercegnő beleül. Nem lát senkit, folyton a tágas, ajtónélkül való nyilás felé tekint, a szobrok irányába. Hová vezet ez az ajtó nyilás?

- Az én országomba? Oda, hová olyan régóta elküldtem terméketlen álmaimat?

- De ugy tetszik, itt is vagyok már a célnál, annak az országnak kellős közepében, amit megálmodtam, csak néznem kell. Ezek a félistenek szebbek, szabadabbak, mint a hogy valaha is kivánhattam volna, - ez itt nem kivánság, mely soha be nem teljesülhet - ez itt a kéz, mely valamennyiöket alkotta.

Vászon felsőruhát visel, széles csipőjén zsinór fogja össze a ruhát. Pici római cipellőkön, miknek magas sarka csaknem a talpközepén van, jött idáig a piros futószőnyegen, hatalmasan, mégis zajtalanul. Mély, szelid hangján szólal meg!

- Itthon van nálam, hercegnő, én visszahuzódom. Hiszen egészen a gondolataiba mélyedt és megijedt, a mikor engem meglátott.

- Először látom, Propertia asszony. Először érzem most életemben, mit tesz: alkotni, életet alkotni magunk körül...

Propertia csöndesen, meghatottság nélkül mosolyog. A dicsérők egymást váltogatják, mindenik tultenni igyekszik az előzőn, pedig Propertia tudott mindent, a mit elmondhattak neki.

- Hallgasson meg, Propertia asszony. Ma reggel egy festett kép szemében fölleltem, hogyan éget a szépség, a mi után vágyunk. Itt, önnél, már nincsen vágy. Itt állok, egész kicsinyen, de szeretettől nehezen annak a hatalomnak a világában, mely a szépséget tökéletesen megalkotja. Igy nem dobogott még soha a szivem, azt hiszem, ez után az óra után az ég nem mutathat nekem többé ujat.

- Simon nagyherceg rendelte meg őket, meghalt, mielőtt még elkészültek volna. Ez az asszony itt, kinek a száját, orrát fátyol takarja és a fején amphorát hord, ez a nagyherceg kedvese volt.

Propertia gondolattalanul mesél. Tudta, hogy vendégei csak akkor érdeklődnek igazán a dolgai iránt, ha minden egyes darabhoz valami anekdotát, élményt füz. A hercegnő hallgat. Két perccel utóbb Propertia elgondolja:

- Ugyan mit akar ez a nagyszerü hölgy? Persze, azoknak egyike lesz, a kik attól félnek, hogy kiesnek a divatból, ha velem meg nem barátkoznak. Miért áll ott müvem előtt és birálatot nem mond? Nem rövid neki egy kar se, egyik fülcimpa se vastag, s bár ő maga nagyon karcsu, egyik mell se nagy neki. Kivétel volna? Érzés lakoznék benne? Ez nem jött ide gonosz kiváncsiságból, nem azt akarja megállapitani, hogy milyen nyomorulttá tett engem az a férfi, a kit szerettem. Tulságosan izgatott. Inkább azt hinném, ő maga szeret. Biztosan ő is olyan szerencsétlen, mint én: külömben ilyen nagyuri hölgy hogy érezhetne meg müvészetet?

- Ó, dehogy. Beengedem az estét és olyan hálás vagyok, hogy szép arcot hozott nekem. Üljön oda vissza a márványszékbe, hercegnő, tekintsen végig a szobrokon, végig a folyosón, mint előbb s engedje meg, hogy a profilját agyagból meggyurhassam.

A szobrásznő kissé oldalt hajtja kezével a hercegnő fejét, a hercegnő a kezét váratlanul könnyünek érzi, mégis olyan törékenynek érzi magát a hercegnő, mint agyag darab, melybe élet költözik majd Propertia tudása, szenvedélye szerint. Propertia fazsámolyra ereszkedik le, medaillont kerekit s élvezte a hercegnő hallgatását. - Ó, bár ne kellene már sohasem beszélnem!

- Milyen sovány, büszke éle van a hercegnő arcának és milyen sápadt, hogy remeg! Bizonnyal ő is nagyon szeret.

Hosszu idő mulik el. Aztán a hercegnő megfordul, Propertia tétlenül ül ott, a pillantása a távolba mered. Ölében, akarat nélkül nyitott ujjai között, a müve.

- Ez nem én vagyok, - mondja félhangosan a hercegnő, előrehajlik. - Elegáns, erőtelen vonások, egy férfi arcképe... hogyan kerül ez Propertia kezébe? Ah...

Felijedt. Felismeri, hogy mit csinált és rámered a medaillonra szomoruan, de szégyenérzés nélkül. A hercegnő négyszemközt találja magát a müvésznővel a lelkek magányos erdejében, félénkség, gyanakvás, hiuság kivül maradtak. Azt mondja:

- Igaza van. Annyira sülyedtem, hogy azt mondom: »Egyebet nem?« ha müvészetről van szó.

S egy ablakmélyedésbe menekült. A hercegnő elfordult, ujból érezte Propertiával szemben azt a heves megvetést, mint mikor egy családtag bemocskolja a család becsületét. A termen végigterjed a naplemente aranyos pora. A szobrok megfürdenek benne, fiatalon, elvetemülten, érzéktelenül, örökre győzhetetlenül. Szemben, az árnyékos oldalon, nagy, erős test hajlott meg, az éjjel betakarja denevérszárnyával. Hirtelen egy hang száll az alkonyodó helyiségen át, mélységesen félelmetes hang, kebelből feltörő zokogás.

- Mégis ez a zokogó nő az, - gondolja el a hercegnő, - kinek azok a szép, szabad alkotások ottkinn az életüket köszönhetik.

- Az érzelmeink elfolynak és hütlenek, mint a viz; térjen vissza, Propertia, a kőből alkotott müvekhez: a kövek megnemesitenek.

Nehézkesen, támolyogva ment a terem közepéig. Az üvegtető alatt az állványról leszakitotta a vászondarabokat, a ködlő alkonyaton átvilágitott egy márvány-relief. Ágy szélén hatalmas nő ült és egy menekülő ifju válláról tépte le a köpenyt. A fiu a vállán keresztül a nőre pillant vissza, finoman és lenézőn. A hercegnő másodszorra ismeri fel a fiatal párisit az ifju alakjában. Ott az ágy szélén az a megvetett nő maga Propertia Ponti; vadul elszakadva minden önfegyelemtől és erkölcstől. Olyan szenvedély tépi, a mi kiüt durvavonásu arcára is, mint valami kalapács nyoma. Háta mögött a hercegnő a másik Propertia hangos lélekzetvételét hallja. A feje, ahogy lepillant rá, ugyanaz a tompán sápadt márványfej, éppoly féktelen, mint amaz, éppugy visszaesik a természetbe és annak minden hatalmába. A hercegnő elgondolja:

- Putifárnak ez a felesége véghetetlenül szép. Hogy kivánhatnám hát, hogy valami mást csináljon?

- Mást! Hisz épp az imént akartam az ön arcélét elkésziteni, hercegnő! Mi lett belőle?

- Ha tudná!... Mondok önnek valamit, amit tudok. A nyers anyagban benne van már a kép... a boldogitó, kinzó kép. Nem változtathatok rajta, egyszerüen ki kell dolgoznom a kőből. És valamennyi kőben már csak ezt az egyet találom elrejtve.

- Csak az első órában. Egyetlen nap alatt fejeztem be a relieft; akkor ugy éreztem, mintha kidühöngtem volna magam.

- Most megint ugy érzem, hogy tele tudnám népesiteni a világot szerelmem óriási szimbolumaival és ha már egészen teli volna, akkor ugy érezném, hogy nem csináltam semmit.

Bátortalanul ment vissza az ablakhoz és homlokát az üveghez szoritja. Szakadozott hegység, melyet a házak fala, tetők zegzugosan, hegyesen, barnán alkottak, emelkedik magasan fölötte, bizonytalanul az éjjelbe. Hirtelen jött a teljes sötétség, a teremben elhalt a forró élet a márvány-reliefen, szeliden merült bele az árnyékba. A hercegnő, mintha magához beszélne, ezt mondta:

- Szeretném tisztább levegőbe vinni Propertiát, most izzó kohóban él. Házat szeretnék épiteni, aminek küszöbén minden szenvedély megtörne és ugy szertefolyna, miként ez a mü az árnyékba omlott, - minden szenvedély, ami nem a müvészetért él.

Észrevétlenül világos lett, a sánta szolga ide-oda járt, meggyujtotta a gázlángokat.

A két nő rögtön kilépett a lelkek néma erdejéből, kérdőleg tekintettek egymásra:

Bucsuzásul kezeik megérintik egymást, mindenik csodálkozónak, boldognak érzi a másikat.

- Ez a ház elég magas, elég ragyogó arra, hogy olyan teljes, hatalmas életeket fogadjon be, mint a tiétek, - mondja halkan elmenőben a szobrok felé.

Este, mikor visszautazik falura, még egyszer elismételte magában ezt a mondatot. Oldalán nagy keserüséggel hallgat Blà asszony. Elgondolja magában:

- Violante szeme ragyog, egészen uj élet láza lepte meg. Én nyitottam meg előtte a kaput, nekem magamnak meg kinn kell maradnom. És most már egyedül kell elmerülnöm.

- Ugyan mért menekülök most már másodszor Castel Gandolfoba? Mert félek Orfeotól. Mert oldalán már ott látom a halált, amint kézen vezeti. Gyülöl engem a szegény kedvesem, mert tulságosan szerettem őt, meg fog engem ölni. Ne kényszeritsem magam a keze alá, még ha gyilkos is? Hálásan akarok meghalni.

- Egy kérésem van, Bice. Készits a pénztár állásáról időnkint jelentést nekem. Szeretném tudni, mennyi pénzzel rendelkezem.

- Mindjárt holnap elhozom Rómából a kimutatást. Nem, még ma este megmondom neked a fődolgot... A fődolgot... - igérte szelid, boldog mosollyal. Gondolkodik:

Szükségét érezte annak, hogy jó legyen, hogy - bár a saját nyaka bárd alatt van - másokat mégis megvigasztaljon.

- Ma délután beszéltem Della Pergolával - folytatja. - Nagyon le van verve, hogy olyan állhatatos maradtál. Meg lehetsz elégedve, édes Violante. A tiéd ez az ember egészen, ne gondolkozz többet rajta; sose kinozd magad többé miatta.

- Della Pergola miatt kinozzam magam! Ó, Bice, te emlékszel még rá: szerencsétlen voltam? és miatta? Én már elfelejtettem. Most folyton egy házra gondolok, amit meg akarok épittetni. Ugy van és Velencében fogom felépittetni; a szobraival együtt a lomha, sötét vizben tükröződjék.

- Elvesztettem őt, - gondolja magában Blà asszony. - Ez talán az utolsó együttlétünk.

- Rosszá lettem és gyülölködővé, mert neked élned szabad és mert én halálra vagyok itélve. Gyáva is voltam, aztán meg is loptalak téged. Mégis, Violante, hidd meg, hogy becsületes vagyok!

Fehér flanellruhás férfi ringó csipővel járkált a kert hátterében. Minden öt-hat lépés után megáll és a lábával dobbant. Kicsiny botja zugva kaszálja a levegőt, jobbra-balra ütögeti vele a virágágyak bokrait; a helios virág vörös kelyhei a feje körül röpködnek. A Flora szobrot, mely félig elzárta az utat, félrelökte a férfi az elegáns vállával, a szobor meginog a talapzatán. Amint a hercegnőt felismeri, Piselli hozzásiet, könnyedén meghajol s domboru, feszes melle fölött hiun és kegyesen mosolygott.

- Itt vagyok, - ismételgeti. - Bátor voltam eljönni, hercegnő. Miért is szöktette meg tőlem fenséged szeretett barátnőmet. Én szegény ember, egészen magam maradtam.

A hercegnő magára hagyta a párt. Piselli gunyosan bókolt Blà asszony felé:

- Lám, lám, szeretett barátnőm. Ide kell az embernek fáradnia a csöndes faluba, hogy a hölgyecskét elfogja. Elrepült a madárka, az ember alig volt képes megtudni, hogy hová. Még idejekorán jöttem? még nem fecsegett mindent el? De most aztán vége legyen a kirándulásnak.

Blà asszony lehajtja a fejét. Hirtelen ott érzi a karján a férfi görcsös szoritását. Látja, mint dagad meg Piselli homlokán az ér, mint vadul el tekintete. Az Ádámcsutkáján kidagadnak nyakának izmai, ez a duzzadt nyak a nő szemében borzalmas és gyönyörüséges. Sziszegve parancsolja Piselli:

- Gyere! Odaát van a kocsim. Hazamégy, engedelmeskedel, dolgozol és hallgatsz, te semmirevaló!

- Ez nem használ neked, - suttogja a férfi a nő nyaka mögött. - Még ma éjjel elmegyünk. Megkapod, amit megérdemeltél.

Étkezés után szótlanul ültek a tea mellett. A lágy éjjel arra késztette az embert, hogy lassan, mélyen vegyen lélegzetet, hogy eszerint éljen is, szeliden, finoman, jóságosan. A hercegnő Velencéről álmodott és a kastélyról, amit ilyen éjjelek szellője legyez. Piselli hiába alakitotta testét valamennyi pózában, helyzetében. Meg nem fékezhető arcában tobzódott a gyülölete. Blà asszony könnyedén ismétli:

- Megmondhatom... Orfeot a »Tribuna« főszerkesztője küldte... Két szerkesztője megbetegedett, többen szabadságon vannak... Fontos ügyben van rám szükségük.

- Megbocsátasz nekem, Violante? - kérdi bucsuzáskor; a tekintetében meglepő mélységgel.

Némán dübörög tova a pár kocsija a kőtölgyek alatt; a fák koronáiról csurgott a holdfény. Ugy merül a szeliden hallgató tóba, mint valami ezüstös leánylélek. Nagy csillagok, nagy gyümölcsök ragyognak, illatoznak az éjszakában. Pisellit betegesen sértette, hogy a hercegnő semmibe sem vette.

- Azelőtt, - gondolta magában - arra kért, hogy álljak a kandalló mellé, hogy láthasson. Most már nem talál elég szépnek, finomnak, mikor minden asszony szeret? Haha! örülök, hogy kiürült a pénztára, meg hogy a Bice itt mellettem aggódik. Ugyan melyiket gyülölöm jobban a kettő közül?

Albano már mögöttük van, a kocsis részeg, Piselli meggyőződött róla, hogy bóbiskol. Tobzódik hangtalanul a dühtől. - »Te!« - ordit hirtelen s elegáns vállát Blà asszonyhoz löki, ahogy Flórát is megrenditette. Az asszony lassan elforditja a fejét, a férfi rárivall:

Engedelmesen tekint a férfi arcának márványára, amely még a borzalomban is elpusztithatatlanul nemes. Piselli csaknem eltörte az asszony kézcsuklóját.

- Meg akartad neki mondani, kutya! Ha nincs szerencsém és meg nem előzlek, elárultál volna.

- Soha! Soha! - liheg az asszony és a hideg fut végig rajta arra a gondolatra, hogy mégis majdnem megakarta tenni.

- Hogy megbocsássa neked az üres kasszát, hogy ujra megkedveltesd magad vele, hogy a jó gyerek légy, aki kicsikét sir és engem - engem szép lassan leráz a nyakáról, - meg akartál tagadni - ezt akartad! őrült, ki azt hitted, hogy engem bemárthatsz! Megfogtalak?

A kinzás elgyöngiti az asszonyt; megkisérli, hogy a fejét ujból elforditsa. Piselli rögtön elereszti a csuklóját és hátulról támad a nyakának. Hosszan, teljes erejéből fojtogatta, tökéletesen eszét vette az, hogy az asszony alázatosan hallgatott. A hold fénye hirtelen megvilágitja az asszony arcélét: egészen kéknek tünt fel Piselli előtt. Elengedi, az asszony, félig eszméletlenül, a sarokba hanyatlik. - Pfuj, áruló! mondja még a férfi. Krákog, a kedvesének teljes erejéből nyálat köp a homlokára. Erre aztán kellemes megkönnyebbülés fogja el, cigarettára gyujt. Aiig hallhatóan szólal meg végre Blà asszony, még lélegzetért küzd.

- Hiszen a tied vagyok! Nem érezted az imént ezt a nyakadon? Légy boldog kincsem!

- Az enyém vagy! - felel rá az asszony érthetőbben. - Ez nem tesz boldoggá. Azt akarom, hogy én legyek a tiéd, azt áhitom, hogy belepusztuljak a te szerelmedbe; meg tudod ezt érteni? Fel szeretném áldozni magam érted tökéletesen, egészen, ugy, hogy ne maradjon meg belőlem semmi. Kétségbeesetten gondolkodom azon, hogy mim van még, hogy neked adhassam, hogy még egyszer érezhessem az ajándékozás kéjét. De már mindenem a tiéd. A lelkemet elhasználtad egészen, nem maradt egy darabka se belőle másik élet számára. Öld meg hát a testem maradékát is! Az életem a tied volt, most vedd el a halálomat is!

Piselli vigyorogva von vállat. Blà asszony nyitott szemmel zokogott bele a holdfehér tájékba. Rohanó fellegek itt-ott elhomályositották a hold fényét, mint valami árny-tábor. A régi ut kövei ugy dübörögtek, mintha sok ezer lépés üteme zavarta volna fel őket, két oldalt az omladozó töredezett sirok fekete tömegéből ki-kiviláglott egy kőtömb a sir lakójának maszkjával, mozdulatlanul, érzéketlenül. Blà asszony egyiket se látja, meg se mer moccanni. Érzi, mint oldódik le homlokáról a nyál, mindjárt odaér a szeméhez. Félt ettől az éjjeltől, ennek az éjszakának kérlelhetetlenségétől és szégyelte magát előtte.

Októberben a hercegnő visszatért a Caeliuson levő kis villájába. Meleg eső esett, a hercegnő csak nehezen tudott lélekzeni a szobácskában, hol a gőzölgő falak s a halk, sötét butorok tömjént illatoztak. Mint rendesen, a vignát piros szőlőlevélfüggöny zárta el, a hercegnő már nem érezte a hely édességét. A reggel napja, szele még ott volt a szemében, hajában, mikor visszatért a hálószobájába, amely teli volt még az elmult éjjel álmaival. Valami késztette, hogy feltárja valamennyi ablakát.

Miután Pavic a trasteverei pince levegőjében frissen megfürdött, hol emberei romantikával vették körül, fölkereste a hercegnőt és a dalmát hazafiak uj lelkesedéséről beszélt neki. Hatalmas fordulat kezdődik. Monsignor Tamburini is elismeri ezt. A hercegnő hazájában az alsó papság megtette a kötelességét, olyan fanatikus a nép most, a milyen nem volt még soha. A hatalmas szerzetesrendek, amiket megnyertek Assy hercegnő nevével és igéreteivel, táplálják a forradalom tüzét mindenütt. A maga nemében páratlan mozgalom van küszöbön: a szerzetesek lázongása. A Koburg-dinasztia elveszett és Rustschuk báró, kit szorultságukban pénzügyminiszternek tettek meg, a hercegnő rendelkezésére bocsátotta magát. Tamburini siffrirozott táviratokat mutat a hercegnőnek, San Bacco pedig - aki most magasabban hordja a fejét, mint egykor a bulgáriai diadalutja után - tőrvivó mozdulattal magyarázza a táviratokat, ragyogó acélból van minden szava.

A hercegnő szereti őt erővel, feszültséggel teli testtartása miatt, előrevetett jobb lábának kemény, erős vonalával; a mellén idegesen keresztbefont karjával, vörös bajuszkájának ideges remegésével, türkiszkék szemének villámaival és fehér, göndör üstökének keskeny, magas homlokával. De nem tudta, mit feleljen neki. Irt Jacobus Halmnak, a festőnek, küldje el Botticelli »Pallas«-ának másolatát a Windsor-hotelbe, ott fog a hercegnő lakni egy darabig. Az időpontot is meghatározta, amikor beszélgetni szeretne vele az ismert szerződésről.

Október huszonkettedikén tisztán, vékonyan, aranyosan zugott át a tramontana az egész Campagnán. Caecilia Metella sirjánál rókavadászok találkoztak. Nyolc-tiz fiatalember rakta egyik kezét derekára, amely vörös frakkba volt szoritva, vagy feszes, fehér bőrnadrágban lévő combjára. Assy hercegnő előtt táncoltatják lovaikat. A középkori templom árnyékában vár a hercegnő; a templom tornyai soványan, kisértetiesen, csipkésen meredeznek az ég felé. A város felől valaki lovon vágtatott az országut elkoptatott kövein, egymaga érkezett a kövér vadász, vörös az az arca, düllöng, olyan mint Silenus.

Pavic köszönni akar, de nem képes elengedni a gyeplőt. Kalapja mélyen a nyakában ül, a homloka egészen kopasz. Minden átmenet nélkül jelenti, a saját gondolatmenetét követve:

- Egykor a népvihar hátára merészkedtem önért, hercegnő. Aztán hajó hátára szálltam, megint csak önért, hercegnő és ez a gyermekem életébe került. Végre a számkivetésbe, a lelki pusztulásba mentem az ön kedvéért. S most csodálkozik, hogy egy nyomoruságos ló hátán lát? Ez is csak önért van...

Izgatottan, de reménytelenül fejezi be szavait. A hercegnő nyilvánvaló jóindulattal mondja:

Csodálkozik rajta. Pavic alakja olybá tünik föl, mintha a mult mögül lovagolna elő. Pavic a hercegnő életének ahoz a szakaszához tartozott, a mit már befejezett, ma, uj napjának derüs, szeles reggelén ez a látomány nem támasztott benne semmi ismerős érzelmet. Emlékszik rá, hogy megvetette Pavicot. De az a szenvedélye, mely miatt megvetette őt, eltünt és maga Pavic azzal együtt halt meg a szemében, már csak kisértet volt, amelynek csak azért volt szabad most hozzá közelednie, mert gót templom romjai között álltak.

- Bátorság? - kérdezte a néptribun. - Óvnom kell önt, hercegnő, ettől a Della Pergolától...

- Ez magának a vesszőparipája, kedvesem. Valahányszor lát, mindig óv engem. Mi van önnel?

- Tombolok a féltékenységtől! - szerette volna a tribun kikiáltani. Ez az izgató reggel, a ló ideges, vágyakat keltő táncolása mindazt, mit sok héten keresztül óvatosan, keservesen hordott magában, annyira fölzaklatja, hogy kifröccsenni készül szenvedélyének tulhevitett kazánja. Az a félelme, hogy Della Pergola késői követője lesz neki a hercegnő kegyeiben, egészen megfiatalitja Pavicot. Megint őrülten fesziti őt a vágy, hogy dolgozzék, cselekedjék, mint abban a nagy időben, amikor arra törekedett, hogy népét fölszabaditsa, mert Páduában, diákkorában ővele az elnyomott emberrel félvállról beszéltek.

Hogy megakadályozza azt, hogy Assy hercegnő boldoggá tegye az ujságirót, mindenre képesnek érezte magát Pavic, törvényellenességre, embertelenségre tudott volna vetemedni. Üldözte Della Pergolát, aki kerülte őt. Az ujságiró minden utjában ott találja valamelyik sarkon ezt a kövér, elporosodott alakot, aki utána kuszik türelmesen, elkerülhetetlenül. Titokzatos intelmeket suttog, olyan dolgokról tud, mikről nem tudhat senki, megtagadja a magyarázatot, eltünik s áldozatában olyan képzetek csiráját hagyja vissza, mik bizonytalan borzalmakra ragadják. Pavicnak a hercegnő házában bizalmasai is vannak, tud minden lépéséről, minden szaváról, amit Della Pergolával vált. Pavic érezte, hogy ma dülőre kerül a dolog és elhatározta, hogy kettejük közé áll. Mindenféle ravaszsággal élt, hogy Maffa hercegtől, egykori klubtársától, meghivót kapjon a rókavadászatra. Egyetlen gondolat üldözi:

- Gyávának látott a hercegnő, egyetlen alkalommal annak látott. Akkor, amikor a vén parasztot felnyársalták. Azóta meghaltam, megsemmisültem a szemében. Most - ki tudja - talán megint föltámadok.

- Ez a Della Pergola nem az az ember, akinek a hercegnő tartja. El fogja önt árulni, hercegnő: az ügyét majd lealacsonyitja és végül hütlen lesz mindkettőjükhöz, önhöz meg az ügyéhez.

- Szabad hát nyiltan beszélnem? Régi, hüséges szolgájának? Köszönöm, fenség. Tudja meg hát, hogy ez az ember nekem már régen elmondott mindent, amiben ön vele megállapodott. Undoritón dicsekvő, csak azért vágyik asszonyra, hogy százezer olvasója előtt letegezhesse. Ha bizalmas természetü emlékei volnának, olyan édesek, mint az enyémek...

Pavic összerezzen amiatt, ami kicsuszott a száján. A hercegnő, ugy látszott, meg sem értette. Pavic felháborodással fejezi be a mondatát:

- Jó, hát el fog árulni - mondja a hercegnő és nagyon mulattatja őt a dolog. A lovát körüljáratja a templom körül. Pavic követi.

- El fog dicsekedni a sikerével. És hátha megengedem ezt neki? az ügy kedvéért... Érti, doktor, csak hatalmas ügyünkért?

- Akkor azt mondom fenségednek, hogy a mi ügyünkért ez az ember nem fog tenni soha semmit. Az ön jósága nem vesztegeti meg ezt az embert. Della Pergolát nem lehet megvesztegetni.

- Különös, én is ép ezt mondtam neki. Határozottan tagadta. Szinte azt kell hinnem, hogy az én tiszteletemre kivételt tesz.

A hercegnő lova hosszabbakat lépked. Pavic szuszog. Ennek a pillanatnak emésztő izgalmában arccal majdnem lova nyakán fekszik, szürke szakálla a ló sörényén elgyürődik; vörös, aggodalmas szemét alulról görgeti a hercegnő felé, aki nem is látja meg, aki csak szavakkal játszik. Pavic az életével játszik.

- Ne higyjen neki! Nem tudna semmit sem tenni, még ha akarná se. Inkább követi el a leggonoszabb alávalóságot, semhogy megvesztegethessék. Ez beteges vonás benne...

- Még ha meg is tenné, amit ön kiván tőle, abból se lenne semmi haszna. A megvesztegetett Della Pergolának rögtön megszünik minden tehetsége...

Meghökken. Féltékenysége, ami bátorságot öntött belé, élesiti kutatóérzékét. Lelkekbe lát bele, csodálkozik azon, amit lát.

Odaát, a Caecilia Metella sirjánál szabadjára eresztik a falkát. A kutyák eleinte csak sürü zsibongó tömeget alkotnak. De nemsokára foszlányok szakadnak le a falkáról három szétágazó sugárban és a kutyák közül a legerősebbek előretörtetnek a rövid, kemény füvön, kinyulnak, a hasukon csusznak, csaholnak, játékra, gyilkosságra éhesen. Maffa herceg az első vadász, meggörbülten ül a sárgája nyakán. Vörös válla világit a napban, a nap valami aranyba vakit bele, a kürtbe. A herceg a szájához emeli, belefuj. Valamennyi paripa egyszerre horkan fel, mohón, riadtan, remegve vágtatnak. A hercegnőé hangosan, hosszan fölnyeritett. A hercegnő szélesen veti magát hátra, karja meg a gyeplő két hosszu, egyetlen vonal. Felsőteste hátrahajlik egyenesen, messzire kinyulik a ló háta mögé. A lova tiszta fehér és a levegőt csapkodja aranyos farkával.

Pavic liheg, bukdácsol, de olyan szorosan mögötte marad a hercegnőnek, hogy annak a fátyla a füle körül lebeg. Akaratlan himbálódzásában olyan most Pavic, mintha mint ünnepelt szónok hosszan, mélyen hajlongana jobbra balra a tömeg előtt, mely képzeletében megtölti a széles, fehér campagnát. Minden földhányás felveti a magasba, keményen dobban vissza a nyeregbe. Sápadt, de csak a lelki megrázkódtatásoktól, nem fél. Minden lehető változatba már előre belenyugszik. A legnagyobb szerencsétlenség, amitől retteg, nem az, hogy leesik a lóról, hanem hogy elmulasztja Della Pergola megérkezését. És ezért nem bukik el.

Della Pergola rézsut közeledik a mezőn, könnyedén, nem siet. Lovát a hercegnőé mellé irányitja, köszön, nyugodtan beszél, közömbösen, elszánt arcán egy izom se rezdült.

- Támadást fuvatunk, hercegnő? A fellázadt barátokkal mi is hallalit kiáltatunk? A pillanat kedvező.

- Igaza van. Meggondolatlan voltam. Már csak a vágyaim vezérelnek. Mit akar? három hónapi tehetetlen vágy, kin után. És ilyen melegben! A mi nyarunk halott kövezetén! Már nem birom tovább.

Erősen egymás szemébe tekintenek. Aztán a lovak galoppja közben rövid, szaggatott mondatokat váltanak. Mögöttük szuszog Pavic.

- Nem bánom. Én elkészültem. Nem haltam belé. Most hát a jutalmamat akarom. Mert olyan soká kitartottam. Holnap reggel jelenik meg az első cikke. S csak holnap este akarok boldog lenni. Engedékeny vagyok.

- Én is. Még többet engedek, mint ön. Egészen lemondok a cikkeiről. Nincs már kedvem hozzájuk.

A hercegnő megcsapkodja a gyeplővel a ló nyakát, hátradül s csupa gyönyörüségből sikolt egyet, szabadon, tele uj vággyal, hogy átrepüljön a tiszta, kék levegőn.

Egyenesen ugrik át egy széles vizárkon. A paripa patái remegnek, az árkon túl beletorpannak a földbe. Della Pergolát megbénitja a hercegnő szava, utánabámul. Vissza akarja fogni a paripáját. Az utolsó pillanatban ragadja meg az a félelem, hogy saját magát fogja majd megvetni gyávasága miatt, lovaglóostorával rácsap az állat nyakára. Az árkot még alig vette észre.

Hirtelen ott fekszik kinyujtva a sekélyes mocsárban, fejjel a ferde földsáncon s föltekint mélyen bele a kékségbe, ahol olyan üveges fénnyel, mint a szines kék üveg, fecske repül el fölötte.

Pavic csak azt látja, hogy a hercegnő valamely árkon tul eltünik. Liheg: »Csak egy percre.« - Megsarkantyuzza lovát, lehunyja a szemét. Nagyon csodálkozik, mikor a tulsó oldalon találja magát, urnője oldalán, az ujságiró nélkül.

Összeszoritott fogakkal kel föl Della Pergola, titokban sokszor egymásután ismétli sajátmagában:

Felkuszik a mocsaras árok szélére, leveti vörös kabátját s igyekszik azt az iszaptól megtisztitani. Hirtelen föltekint.

- Ez hát a »rókahajtás«! Én voltam a róka, én a mitsem sejtő gyermek! Ő hajszolt engem, ő teritett le. Még a kövér szeretője is a segitségére lehetett! Ez az igazság...

Messze a háttérben a hercegnőnek egyre kisebbednek a körvonalai, mellette a néptribun ingadozó silhouetteje. Lovas nélkül szalad vélük egy harmadik paripa.

- A lovat majd elfogják, ma este rólam, az én viselt dolgaimról fog hazudozni az egész város.

Utnak indul. A fejét lehajtja, a kalapját a szemére huzza, az öklét összeszoritja és igy megy ott vörös frakkban, fehér nadrágban. Csunyán össze van piszkitva, ekként ballag az ünnepies tájon, gyülölet, bosszu forr benne.

- Vegyük csak nyugodtan az esetet! Kacér-e, akarattal bolonditott-e el? Ó nem, nagyon keveset gondol magával. Asszony, kinek olyan tiszta az arcbőre: megváltozhatatlanul látom, a szelleme tulságosan magas, a tetszenivágyás nyomoruságosan alacsony győzelmi ive alatt nem tudna elhaladni.

- Istenem! Hogy még mindig ezt kell róla tartanom! Nem birom! De hát neki az átkozottul mindegy, hogy elveszti-e a fejét miatta. Érzéketlen, olyan érzéketlen, hogy ezzel igazán gonosszá válik. Pavic megmondta ott a kávéházban, mikor dicsekedett: »Gonosz nagyon ez az előkelő hölgy!« Igaza van neki, a lemondott operaénekesnek! Ó! Ez az előkelőség! A végzetem az, hogy én szegény snob igazi előkelőséggel találkoztam. Egyetlen egyszer találkoztam vele, de elég ez is.

- De most felszabadulok majd a hatása alól! Hogyan, nem akarsz leszállani Olympusodról, gonosz Juno? Majd lehozlak!

A San Giovanni kapun át tért vissza a városba, kocsit fogadott. Keresztbefekteti a lábát, a fogán keresztül fütyül, egészen biztos a hatalmában.

- Önimádó hölgy, aki azt hiszi, hogy magasan trónol a közönséges emberiség fölött, hüvös, érzéketlen s felelősség nélkül való a kisemberek sorsával szemben, akik feláldozzák érte magukat. Mire tanitom majd meg? Először is arra, hogy jóindulatu, kicsit közönséges teremtés. Másodszor arra, hogy olcsó szerelmi kalandjainak mindennapi társai bárki kivánságára elmondják majd egy bizonyos pamlagnak pontos leirását, amely pamlagon hercegi korona ékeskedik, amint azt megfelelő helyzetükből alulról tisztán látták. Belülről a pamlag aranyozása kicsit kopott.

Utközben már el is gondolja a cikkét. Készen van vele, már csattanóval is el van látva, mikor Della Pergola kiszáll a Via Campo Marzo-n lapjának kiadóhivatala előtt. A cikk még aznap este megjelent.

Este tiz óra felé járt az idő. A hercegnő a Hotel Windsorbeli hálószobájában volt. A szalon felé az ajtó függönye félig hátra van hajtva. A szobának magas, aranyozott menyezete és széles ablakai vannak. A korona-csilláron ég valamennyi gázláng. A selyemszékeken fehér kötésben pár kedves könyv hever. A Botticelli »Pallas« képének másolata lóg a fő falon.

Odalenn, az uj, hatalmas, nagyszerü Via Nazionale-n ismerős kiabálást hall még egészen messziről, jól ismeri a rikkancsoknak ezt az orditozását, minden este megismétlődik. Az »Intrasigente« legujabb botrány-száma teszi meg körutját a városon át. Kinyit egy ablakszárnyat, azt hiszi, hallja is már a kiáltást: »Assy hercegnő halála«.

A rikkancs-had közeledik, kétes alakok, egyik részük rongyos, másik részük népies gavallér. Órák hosszat ácsorogtak a rettegett lap nyomdája előtt, fenyegették egymást, meg tréfálkoztak. Ahogy az ujság frissen megjelenik, rövid, lélektelen tusa támad köztük, azok a szerencsések, akik a nedves papir első csomóját megkaparinthatták, kitépik magukat a fekete tömegből s riadt orditással futnak azok felé az utcák felé, hol a legjobb a kereset, hol lázas az esti, éjjeli élet. Amerre elrohannak, nagy, fehér papirrongyokkal telik meg az utca, türelmetlen kezek tartják őket a lámpák fénye elé.

Valamennyi előtt egy féllábu ember rohan. Nagyon magasvállu, hegyes csontjai szinte kifurják a rongyait. A melle beesett, öklei soványak, csomósak. Szinte körvonalak nélkül való szürke arca egészen elmosódott a nyomoruságtól, szeme helyén bizonytalan mély árnyékok ülnek. De felsőtestét dühösen veti előre, falába keményen dobban meg a kövezeten, feltátja a száját, a mély, fekete nyilásból bugyborékol a szó, habzik a dühtől, a méregtől. Túltesz önmagán, hogy boldogságát mentől jobban élvezze: a szavait mindenütt mohón lesik, fogadják:

- Della Pergola szenzációs cikke! A nagyvilági hölgy összeomlása! Assy hercegnő leleplezése, erkölcsi halála!

Többet nem tud még megérteni az egészből, mint ezt a görcsösen vonagló, orditó rikkancs fejet. A sétálók körülfogják az embert, kiszakitják kezéből a lapot. Gyorsan vágja zsebre a rézpénzeket, áttöri a kört és továbbrohan, csattog, üvölt, vágtat. Érthető, hogy ez a nyomorék, halálos beteg rikkancs mindig tulszárnyalta valamennyi pajtását. A mi társai élére kergeti őt, az a gyülölet. A hercegnő látja, maga a gyülölet élteti ezt az embert, egész betölti őt a gyülölete. Minden pillanatban kiszállhat tagjaiból ez, mint valami gázszerü anyag, akkor aztán az egész teste rögtön összezsugorodhat, összeomolhat.

Ez az ember, akire nem emlékszik s ki aligha ismeri őt, ugy rémlik előtte, mint annak a váratlan gyülöletnek legsikerültebb megtestesülése, amely életében elégszer támolygott már elébe emberi lelkekből. Ott a parton Zarában az az öregember, ki csupa gonoszságból táncraperdült, mikor a viharban a hercegnő az evezőket megragadta, a két óriás morlák, kik a lovainak feje előtt baltákat suhogtattak, amikor szerencsétlen beszédét tartotta a néphez, olyan néptömeghez, a mely az ő ajándék lakomáját még meg sem emésztette, ott tolongott körülötte az erkölcsös emberek fölháborodásával és az »előkelő« gunynevet adta neki. Most mindez ennek az egy rikkancsnak az ábrázatában összpontosul. A látványa szomoru, kicsit undoritó.

Beteszi az ablakot, ráhuzza a sürü függönyt. Aztán csönget, el akarja olvasni az »Intrasigente«-t. Abban a pillanatban groom jelenik meg, már tálcán hozza az összehajtogatott lapot. Ottmarad állva a hercegnő a hatalmas csillár alatt, ugy futja át a sorokat, a róla szóló cikk a lap legelején pompázik. Még be sem fejezte az olvasást, mikor a szalon felől gyors, erős lépések hallatszanak, miket szivesen hall, a küszöbön ott áll San Bacco. Ennyit mond:

- Hogyan, hercegnő, nem hivott... akkor, Bulgáriába való utazásom előtt, amikor megengedte... hogy... mindig az öné maradhatok? Hisz akkor még nem tudhatta, hogy mikor, mire kell majd a lovag, az egész ember. Most már tudja.

- Ez még nem az az alkalom, a mikor a barátomnak nem szabad haboznia. Ha ez az eset előbb történik, akkor talán megdöbbentett volna. De időközben a sok várakozás kifárasztott és közömbössé tett. Belsőleg feladtam már régen minden küzdelmet: bocsásson meg, hogy nem mondottam meg ezt már előbb. Elutazom Rómából, mindentől visszavonulok.

- Megtenné ezt, hercegnő? Ellökne magától oly ügyet, a mely kirobbanásához van közel! A népet, mely imádja, mely a legközelebbi napokban szabadságáért akar küzdeni, cserben tudná hagyni?

- Csöndesen, csöndesen, kedves barátom, mindent tudok, a mit mondani akar. Én már egyáltalában nem hiszek ennek az ugynevezett barát-forradalomnak a győzelmében. De ettől eltekintve, az a nép igen boldog lesz, ha megkiméljük a szabadságtól. Emlékszik a bérlők forrongására? Hogy gyülöltek, mert néhány szabadelvü reformot mertem keresztülvinni, mert felvilágosultságot, igazságot, jólétet akartam adni nekik! Én pedig szerettem azt a népet szenvedélyesen, mert az állattal rokon félistennek tartottam. Hősi idők visszamaradt oszlopainak tekintettem, amelyek komolyan, bronzból állanak nagy, békés állataik között, fokhagyma és olajbogyó halmai között, mellettük óriási, hasas agyagkorsóik. Ennyi szépségre a szabadság országát akartam felépiteni. Ma lemondok minderről s szobraimmal elvonulok a magam utjára.

Mind halkabban beszélt, elgondolja: - Miket mondok most neki. - Látja, hogy San Bacco derüs marad csalódásában is, majdnem világit öntudatának tisztasága, egészen megközelithetetlen. A hercegnő vállával akaratlanul egy mozdulatot tesz a fal felé, mintegy védelmet keres Pallas oltalmában. A márki felelni akar, a hercegnő megkéri:

- Egy szót csak még, hogy megértsen. Gondolja csak el, hogy mennyi igyekezet, mennyi pénz volt szükséges ahoz, hogy a népbe némi kevés szabadságvágyat öntsünk. Hagyjunk neki végre békét, nem kell neki a jobb. Mi ketten és a szabadságnak valamennyi rajongója csak terhükre vagyunk. Megszégyenitjük az emberiséget és ellenségeskedést aratunk. Engednek nekünk, hogy szabaduljanak tőlünk s aztán az ilyen eseményeket, minek szülőanyja a harag, a félelem és a gonoszság, szabadságharcnak nevezzük el.

Elhallgat. - »Rossz szerep az enyém, - gondolja magában. - Hiszen San Bacco rám pirithat az eszmény nevében, melyet becsültem, szerettem.« - Bizonytalanul mosolyog.

Végre harag nélkül, megszólal San Bacco arról a világbölcseletben elárvult magasságról, amelyben élete elfolyt:

- De mi csak beszélünk itt! - mondja. - Feltárjuk egymásnak a véleményeinket s ugy állunk szemközt egymással; mindkettőnknek ez a papirrongy van a kezében, amelyben önt, hercegnő, egy semmirekellő megtámadni merészelte! Önt! Önt!

Indulatba jön, bajuszkája remeg. Elkezd a szobában szaladgálni, befogja a fülét, ugy ismétli:

- Hiszen ez hihetetlen! Ugy látszik, csak most veszem észre, hogy ez milyen hihetetlen.

A nyakkendőjét szüknek érzi, két ujjával akarja kitágitani. Elhagyja a szó, végre kiteriti az »Intrasigente«-t s hangosan felolvassa a cikket, akadozva, tulgyorsan:

»Ez a derék asszonyság, ki holmi apró forradalmacska kedvéért jámbor terveket kovácsol, egészen érdektelen hazájában...«

San Bacco félbeszakitja a felolvasást és dühös pillantásokat vet maga körül, bátor váddal s könnyekig felháborodottan, mint a parlamentben, mikor a jóllakottak pártját hivja ki acélja elé. Parancsnoki hangja dörögve szabadul föl:

- Igenis, ez rájuk vall! Ezeket az irnokocskákat egészen összemarta az irigységük. Ha valamelyik közülünk büszke akar lenni, erős és le akarja győzni a rosszat: mit talál akkor ki a firkász, hogy a nagyratörőt lekisebbitse? »Derék ember«-nek csufolja. Vagyis ez azt jelenti, hogy nem nagyon ravasz, mindenesetre csak »derék ember.« Milyen undoritón rájuk vall ez! Hallgassuk csak végig a finom uracskát, akkor majd kiderül, kit illet a szó!

Továbbolvas, de végérvényesen elakad. A hercegnő látja, amint mélyen elpirul, a keze remeg. A pamlagról és a hercegi koronáról szóló sorokhoz ért. A betük táncolni kezdenek a szeme előtt; fölismerhetetlenekké válnak előtte, de San Bacco nem mer felpillantani a lapról. A hercegnő is elhallgat, elfordul.

- Szégyeli magát - mondja magában. - Szégyeli magát ahelyett az ember helyett, ki ilyesmit irhatott, vagy hihetett. De ha visszagondolok arra az időre, amihez már nincs semmi közöm, akkor... nincs igaza, ha szégyeli magát.

- Ó, ó! Ez a szellemesség! Ez a becsületérzés! Ilyenek a szellemnek azok a hősei, kiknek kezében van ma a hatalom! Több hatalom van a kezünkben, mint a tettek legfenségesebb lángelméjének! Ez is egyik a finom koponyák közül, akik olyan gunyosan mosolyognak, ha becsületes ember arról beszél, hogy közibük kell vágni. Most láthatja, hogy az iró, a szónok becsületességével mi minden megférhet! De vannak olyan helyzetek, - megcsukló hangon üvölt - olyan helyzetek, mikor már csak az a szellem ér valamit, amelyik a kard hegyén táncol!

»Megmondjam neki? Hogy Don Quichottá válik megint. Hogy nem agyrém az a szegényes pamlag! Akkor sokkal gyülöletesebb fájdalmat okozok neki, mint ellenfelének a kardja, amelyik a bordái közé csuszik.«

- Tele van már az előszobája riporterekkel. Láthatja, hogy igazam van, ha mindennek gyors véget vetek. Egyelőre ezeknek az iparkodó kiváncsi tollnokoknak sajátkezüleg teszem ki a szürét.

- Mit akar Della Pergola? - tünődik. Minek veszi magára azt a kellemetlenséget, hogy az ellenségemmé váljék? Hiszen annyival könnyebb, ha az ember kitér egymás elől; még könnyebb, ha jóbarátnak megmarad. Hát nincs benne önuralom, disztingvált lemondás, ártani akar nekem? De mivel? Azzal a nevetséges eseménnyel, ami egy más ember életéből való, egy volt ismerősöm életéből való. Igazán azt hiszi, hogy belsőleg eltalál engem? Ugy látszik, tulbecsültem ezt a szerkesztő urat. Vagy külső nehézségeket akar nekem támasztani? Hiszen akkor a jövőbe kellene repülnie szegénynek, szegény gondolkodónak, ki még mindig ott tart az annyi meg annyi év óta üres pamlagnál, bizonyos szobrokat talapzataikról be kellene löknie a csöndes vizbe, miben sötéten csillogó idomaikat méregetik. A szobrok...

- A szobrok legalább mohósággal és aljassággal sose fognak megsérteni. Semmi egyebet nem kivánnak, csak azt, hogy szeressem őket, hogy aztán mindent ideadjanak, amiből állnak. Nem erőszakosak. Akármilyen nehezek is bronzkarjaik, nem fogom őket érezni soha. Szabad maradok, idegenül érintem a centaur szarvát...

Hirtelen ugy rémlik előtte, hogy meglebbent az ajtó függönye. A mély, tágas homályba valaki betolakodott. Széles, sötét test mozog a függönyajtó mögül előre.

A hercegnő összerezzen. - »Meghalt? S én örülök rajta?« - kérdi önmagát. »Nem gyülöltem soha, mig élt. De örülök rajta, hogy eltünt. Ez az igazság. Mert igaz az, hogy ellenség szeme, ha életemre irányitja, idővel piszokfoltokat ékel bele. Jobb, ha lecsukódik örökre. Mások rosszakarata naponkint emlékeztet arra bennünket, hogy nem vagyunk egyedül, nem vagyunk szabadok. Gyülöletünk szakadatlanul belecsöpög elfogulatlanságunkba és megmérgezi azt. Jobb, ha eltesszük az utból.«

- Hát megtörtént? Máris? De hiszen San Bacco alig egy órával ezelőtt ment el tőlem?

- Tehát az ellenség, aki ma este rám tört, már nem volt az élők sorában? Gyülölettől izzón beszéltem hozzá - amikor már meg volt halva? Eljött hozzá a barátja San Bacco és beszélt vele róla, a támadásairól. San Bacco meg akarta bosszulni és mindez már halottnak szólt?

- De hiszen San Bacco - mondja a hercegnő; bizonytalanná teszi a hangját a borzalom.

A hercegnő feláll. Ezen az éjjelen tulsok csodálatos dolog történik. Megremeg. Hirtelen leveszi a gyertyatartóról az ernyőt. A fény Pavic arcára esik, duzzadt, fakó az arca, a szemhéjai gyuladtak, a fején kuszált, őszülő haj.

- Ezt az embert megvetettem és elfeledtem, - gondolja magában - mert nem nyársaltatta fel magát egy paraszt helyett. De hogy értem - értem az életét kockáztassa, ahhoz tehát elég bátor volt mégis? A hosszu idő alatt, mióta ismerem, képes volt rá mindig?

Pavic habozva tapogatódzik a hercegnő keze felé. Erőltetett tartása habozóvá válik.

- Nem párbajban esett el, - dadogja. S aggodalmas szünet után, nehezen lélekzik:

A feje előrehajlik. A hercegnő megvető nevetésbe tör ki. A férfi összerezzen hirtelen megzavarodásában. A karjával néhány rövid, félelmes, bábjátékszerü mozdulatot tesz. Egyhangu szavakat morog:

- Azt akarta hercegnő, hogy áldozzam fel magam, akkor, azon a napon, amióta megvet... Elmerülök... elmerülök és ön nevet. Hát nem nevetett mindig? Minden szenvedésemen nevetett. Helyes, hogy most is nevet, mikor elsülyedek. Hiszen ön olyan gonosz! Nem is keresztény nő!

Pavic ebben a pillanatban magasan hordja a fejét. Föllázadt urnője ellen - most először, amióta szolgája. Keserüségét, rejtett haragját az arcába vágja. Az utolsó óra ez, ami ennyi merészségre fölbátoritja. És ez az utolsó óra mindenre felhatalmazza, felülemeli minden szégyenérzésén is.

- Hogy miért tettem? - kérdi. - Mert szeretem, hercegnő. Mert mindig szeretnem kellett. Mert lealacsonyitásom sok éve alatt sem tudtam elfeledni soha egy pillanatra sem, hogy az enyém volt.

- Lemondtam önről - teszi hozzá - mert le kellett mondanom. De azt gondolatban sem engedtem meg soha, hogy eljőjjön másvalaki és elfoglalja az én helyemet. És végre mégis eljött ez a Della Pergola, és olyan haragra lobbantott, mintha engem támadnának, mintha a jogaimból vett volna el valamit. Gyülöltem őt, beteges, nyomoruságos bosszu érzésével, mint a rablót, ki utolsó reményemből kerget ki, amibe belemenekültem. Ó! olyan remények voltak ezek, amiknek még nevük sem volt soha, olyan ájultak voltak. De el kellett tenni láb alól ezt az erős rablót. A mai cikke megváltás volt a számomra.

- Megváltás - mondja Pavic még egyszer. - Most magam is belepusztulok. Ez véget fog vetni minden szenvedésemnek, ez jól van igy, nem történhetett másképp. Mert...

- Hiszen cinkosa voltam Della Pergolának. Amit olyan szemérmetlenül feltárt a cikkében, a hercegi korona csodás titkát - a hercegi koronát ott a pamlagon - azt én magam mondtam el neki. Igen, hercegnő, elmondtam neki, a kávéházban dicsekedtem el az ön szerelmével, nem szépitem a dolgot. Betege voltam a vágynak és féltékenységnek, aggodalomnak, gonoszságnak, beszélnem kellett önről, olyan dolgokat kellett elmondanom magamról, miket nem tudtam, nagyitanom kellett az előtt az ember előtt, aki vágyott önre, meg kellett önt aláznom, hercegnő, meg kellett önt aláznom, mert olyan büszke volt - meg kellett aláznom sajátmagamat is azzal az aljassággal, mit elkövettem...

- Elég - mondja a hercegnő, mert gyötörte őt az, hogy egy lélek ennyire pőrére vetkőzzék. Pavic jelenléte ingerültté teszi. Félig elfordul tőle és kérdi:

- A klubbomból való ember, egyik tanitványom. Az a fiu, a kinek tiszta a szive, akinek lelkesen kék a szeme, a ki még nem érintett asszonyt. Mikor a szerkesztőséget lezárták, belopózott Della Pergola magán dolgozószobájába azzal a hosszu késsel, a mivel mindig a cövekes báb felé sujtott, amelyik Miklós királyt ábrázolta. Della Pergola gyorsan megfordult - de akkor már ott volt a kés a szivében. Az ifjunak nagy volt a gyakorlata, mert a báb, melyik Miklós királyt ábrázolta, szintén forgott mindig!...

- Hozza el ide nekem azt az ifjut, hadd köszönöm meg neki. Az életét kockáztatta értem.

- Én még szabadon vagyok... egy pillanatig - suttogja majdnem érthetetlenül.

Beteges fintort vág az arca és megint a fal mellé huzódott vissza, anélkül, hogy a hercegnőre pillantana, egészen fehér az arca, csak itt-ott egy-egy vérvörös folt.

- Nem - nem tudnám megtenni. Odadobom az életemet - de - hogy én magam szurjak le valakit - nem, ez lehetetlenség volt. Nem tudok - nem tudok vért látni...

Nehézkesen sompolygott át a szalónon, a nyakkendője a füle mögé csuszott föl. Ugy érezte, hogy elitélték megint, mint akkor, a mikor a hercegnő magához hivatta őt a paraszt felnyársalása után. A külömbség csak az, hogy ma végleges minden, nyomoruságos reménye se marad meg, még a félelme se - mert hiszen az életének vége van ebben a világban.

Az előszoba hemzseg megint az ujságiróktól. Prospero, a hercegnő vadásza és a komornyik civakodnak velük; elzárják az ajtót előlük. Pavic lassabban lép.

- Győzd le magad, bünös! - kiáltja nyomban magában. - Szánd meg ezeket a szegényeket, kiknek darab kenyeret ád, ha tettedről cikket irhatnak.

De arra képtelennek érzi magát, hogy magára szabaditsa ezt a sok kiváncsiságot, ezt a sok életet, mi olyan lármás, olyan mohó, olyan féltékeny; olyan kárörvendő és erőszakos. Már látja, mint halad tovább az árnyékban. Lehajtott fejjel távozik s szenved, mert némán kell elpusztulnia, neki, kinek legszebb élete a hangos szinjátszás volt.

Négy éjjellel később a hercegnő megtudta az uj dalmát felkelés tökéletes leverését. A hirt ugyanaz a gyülölettől szakadozó rikkancs hang orditja most is a világba, amely a halott Della Pergola lelkének utolsó kiáltásait vágta be az ablakán, mint valami csomó gazt, mihez friss vér tapad. A nyomorék béna szájában a megsemmisitett népről szóló szomoru hiradás győzelemorditássá válik. Minden szerencsétlenség, amit ez a világ megszül, győzelem az ő gyülöletének. Tehetetlen a hite minden szebb jövővel szemben; haszontalannak tud minden életet és ez a magát sem ismerő lélek a fanatikusan meghalók hirétől részegszik meg.

A hercegnő egyet sem enged be magához a számtalan látogató közül, kik erre a hirre ellepik a szállodát. Blà asszonyra vár, de az nem jön.

Jacobus Halm megkezdte a hercegnő arcképének festését. A szigoruan elzárt szalonban áll előtte, előrenyujtott nyakkal kémlel a festőállványa mögül, alulról fölfelé pillant, a hercegnő velencei kastélyáról álmodozik és a saját eljövendő alkotásairól. Boldog. Sokszor, hosszu, szorgalmas szünet után ki-kitör:

- Mi mindent fogok tudni! - jelentette ki. - Ó, nem tudtam semmit, amig szegény voltam és nem voltak sikereim. Hogy egyáltalában érezzem az életet, eltürtem Perikles erőszakát és tehenei, izzadó birkozói közé keveredtem. Azok beteggé tettek, képtelen voltam rá, hogy ecsetet vegyek a kezembe, de legalább vágyhattam, ha az ő dolgaira tekintettem, - vágyódhattam arra, amit most majd meg fogok csinálni! Az ördög vigye a vörös szőnyegeken birkozó izmokat, a sok mészárostanulmányt! Az ön falait, hercegnő, ezüst fény kell, hogy takarja, amelyben csodás idomok könnyedén, szabadon fürödnek, mentesen a durvább testek keménységétől. Trónoljanak, lebegjenek, érezzék sajátmagukat, pompázzanak, pihenjenek!

- Csak az arcképemet ne festené mindig ujra át! Tegnap már majdnem egészen meg voltam elégedve, hasonlitott!

- Hasonlitott? - Jacobus a vállát vonogatja. - Talán véletlenül hasonlitott. Hasonlitó arképeket csinál önnek minden derék festőmester. A mi után én vágyódom, az látomás, Assy hercegnőhöz méltó, arc, mely a lelkét fejezi ki. A büvös bőréből, a meleg hajából olyan érzés képét kell megalkotnom, amely mély, jóságos és hálás, mely büszke s csak sajátmagát ismeri. A szeme mozdulatlanul tekint hatalmas szenvedésekre, nehéz, édes a vágytól. Az a nő, kit én akarok megfesteni, talán nem is az, ki itt ül szemben velem, de a legközelebbi pillanatban azzá lehet. Hisz ő volt az, aki amikor először jelent meg előttem, pillantását a Pallaséba mélyitette. Emlékezetből festem önt, hercegnő. Különösen kegyes pillanataiban segit az emlékezőtehetségemnek. Amit itt a vásznon megörökiteni próbálok, csak üres forma. Majd életrekeltem, ha már nem látom, majd ha elutazott.

- Viszontlátom-e valaha olyan gazdagon, szeretetteljesen és szabadon, mint amikor a Pallas előtt állott meg? Ó! Akkor még képes voltam minden élvezetre, mert nem volt mit festenem, - még nem ragadott meg a lázas aggodalom, hogy önt festhessem, hercegnő! Hogy az ember rápillanthasson a dolgokra, anélkül, hogy le kellene festeni őket: micsoda boldogság ez!

Chioggia báró, a dalmát követ, sürgős ügyben beszélni kivánt a hercegnővel, a hercegnő fogadja.

Régi ismerőse; még Zara óta érintkeznek egymással. Rómában a követ a hercegnőt, mint ellenséges hatalmat kezelte, szeretetreméltóan, kifogástalanul. Ha mint barátja akarta őt meglátogatni, akkor otthonhagyta a követség hivatalos fogatát s a Grand Hotelbe ment, ahol lakást tartott. Onnan bérkocsiba szállt s magánemberré átalakulva, hajtatott a hercegnőhöz. Ugyanilyen módon tért vissza a szállóba és mint olyan diplomata hagyta azt el, aki ujra elfoglalja a helyét.

De ma a Via Nazionale-n a hivatalos, ünnepies fogata hajt elő. Miklós király követe lép a hercegnő szalonjába, mellén a Koburg házi érdemrend. Chioggia báró jónövésü, ötven év körül lévő férfi, szürkésszőke pofaszakálla, kezdő potroha van, joviális, kiváncsi ember, kétkedik mindenben, kivéve a pénz hatalmában. Elég müvelt ahoz, hogy semmit se vegyen egész ünnepiesen, még saját magát se; mégis erősen vigyáz hamis, gonosz, mókás hirére. Sokan ügyes pénzembernek tekintették, nem volt kifogása ellene.

- Nagyon megneheziti a barátainak, hercegnő, hogy meg legyenek elégedve sajátmagukkal. Egész Róma önről beszél s épp ezekben a hatalmas időkben zárja el az ajtaját. Kérdezik tőlünk: »Mit csinál a hercegnő, mit szól mindehhez?« - és mi csak puszta kitalálásokkal segithetünk magunkon, mert a hiuságunk tiltja megvallani, hogy nem is láttuk.

- Mit akar tőlem, báró? Fáradt vagyok, a nyár megviselt. Szigoru visszavonultságomban kicsit ki akarom pihenni magam, mielőtt Velencébe utaznám el. Remélem, a tengeri levegő talpraállit.

- Akkor valószinüleg nem is tud semmit róla, hogy Don Giulio Braganzát ideggyógyintézetbe kellett szállitatni?

- Én nem. Ez a jólnevelt fiatalember megtanulta, hogyan kell elviselni azt, ha ötvenezer frankot lát elveszni egyetlen kártyán. Nem volt gazdag, szerencséjébe, szerencsétlenségébe egyformán beletörődött. Mit tehetett róla, hogy a spanyol követ felesége nem szerette? Madame Pippa Pastinal érett asszony, - még érett, mondanám, mielőtt több lesz az érettnél. Mindegy, Don Giulio nem tudott lemondani róla. Pippa, vagy ideggyógyintézet: választania kellett, - pedig e mögött a »vagy-vagy« mögött még ott várt rá az egész nagy világ. Ismerek gyöngédebb hóditókat is, mint ez a Don Giulio volt, olyanokat, kik sokkal fontosabb csalódásokat jóval nagyobb méltósággal viselnek el...

- És több bájjal, - teszi hozzá és kezet csókol a hercegnőnek. Nyomban folytatja:

- Felhasználhatom-e külömben a mély és örömteljes csodálatnak ezt a percét arra, hogy fenségednek felajánljam a békét országommal, mely az öné is: nagyon tisztességes béke, amint látni fogja.

- Elfogadom, még mielőtt tudnám, hogy milyen. S ha önben még van harci kedv, báró, énbennem már nincsen - akkor aztán mit csinál?

- Akkor csak bocsánatot kell kérnem fenségedtől, hogy nem jöttünk el már előbb. De miután a legszomorubb tévedések egész sorozata arra kényszeritett bennünket, hogy ellenséget lássunk fenségedben, valamely szégyenérzet - olyan szégyenérzet, mit államok, dinasztiák is érezhetnek - visszatartott minket attól, hogy igaztalanságunkat jóvátegyük. A közbe ékelődő emberek, kémek és zavarosban halászók gyanakvásunkban nem hagytak egy nyugodalmas percet se, még azt is el akarták velünk hitetni, hogy néhány elégedetlen dalmát alattvaló legutóbbi és remélhetőleg legutolsó forrongása mögött fenséged befolyása, érdeke rejtőzik. Annál nagyobb örömmel használjuk ki tehát éppen ezt az alkalmat, hogy az Assy hercegek vagyonát az elkobzás alól felszabaditsuk, hogy fenségedet visszahelyezzük valamennyi birtokának ujból való élvezetébe és hogy Dalmáciába való visszatérését felajánljuk.

- Egyszóval, kedves báró, a szerzetes forradalom leverésével most már teljesen veszélytelennek tartanak engem s el vannak rá határozva, hogy a dolgaimmal nem törődnek tovább.

A követ tréfás mozdulatokkal ellenkezik, mégis hanyag jóváhagyással nevet. Felkiált:

- Nagyon kevésre becsüli, hercegnő, azt a gyönyörüséget, mit abból meritek, hogy óvatosnak kell lennem önnel szemben. Remélem, föltesz rólam annyi jóizlést, hogy többe becsülök egy szép ellenséges hölgyet, mint egy csunya barátnőt.

- A legfontosabbat elfelejtettem, - mondja vigan a követ - és ujabb anekdotát mond el a római társaság életéből. Kapkodó csevegésbe merül, ami eleinte ingerli, elhidegiti a hercegnőt. Lassan-lassan alábbhagy a feszültsége, amelyet az elmult halálosan nehéz hetek visszahagytak benne. Negyedóra hosszat könnyünek érzi magát, tudatlannak és frivolnak, mint a párisi parkett tizenhétéves táncosnője, kit gonoszság, árulás lengett körül és ezt nem is sejtette. Szinte sajnálja, mikor Chioggia báró megint elkomolyodik. Mint jó barát mondja, óvatosan félhangon:

- Szükséges volt. De hát honnan meritettem volna ezt a bátorságot? Többi között tul nagy bizalmasságot engedett meg monsignore Tamburininek. Tamburini ezt arra használta föl, hogy zsebrevágja az ön pénzét és az ellenfeleitől még többet kérjen. Közvetlenül a most végeszakadt forradalom előtt. Tamburini békét ajánlott föl nekünk szigoruan megszabott árért. Természetesen nem volt rá szükségünk, hogy ezt az árat megfizessük, biztosak voltunk a dolgunkban.

- San Bacconak tehát igaza volt! Tamburini farkas! - kiáltotta élénken a hercegnő. Meglepődött, semmi több.

- És nagy hódolója, Pavic ur is - akinek karriérje olyan szinpadi véget ért - könnyü és drága életet élt valamikor. Az ön jó ügye és reményei fizették a költségeit.

- Változtat-e ez azon a Pavicon, kit én ismerek? - gondolja magában a hercegnő. Megkérdi:

- De mindkettőnek, a papnak és a néptribunnak, hercegnő, együttvéve sem sikerült teljesen megdézsmálniok a pénztárát ugy, amint ők kivánták volna. Mert a legügyesebb dolgot mégis csak egy Piselli nevü ur követte el. Jól ismerik ezt az urat játékos körökben, mint szerencsétlen játékost. Pénztárának kezelője, az ön jóbarátnője s kit én is igen tisztelek - Contessa Blà - mint általánosan ismeretes, nem tudott ettől az urtól semmit sem megtagadni.

A hercegnőn hirtelen borzongás fut át. A tekintete megmerevült, nem pihent többé a diplomata finoman eltorzult vonásain, valahol a falra szegeződött. Pár pillanat mult el, mielőtt eszébe jutott, hogy uralkodjék magán: Chioggia báró ezekben a pillanatokban vak volt. Tulságosan élvezte a saját gonoszságát. Ennek a mérgével sajátmagát gyöngitette, a megfigyelőképességét elhomályositotta.

- Elláttak engem ezekkel a hirekkel. Csak elmondhattam volna őket mindig! De hát merhettem? Itéljen ebben a dologban fenséged maga! Tehát egy másik, önhöz szintén közelálló hölgy volt az - Cucuru hercegnő - aki igen gyakran látott el engem értesülésekkel, melyek a helyzetnek igen tiszta és hü képét adták.

- San Bacco sejtett is ilyesmit - gondolja magában. - Egyidejüleg átsuhan képzeletén Cucuru hercegnő alakja. Magában rögtön elképzelte az egész jelenetet, amelynek szintere most a Dominici panzió kopott szalonja is lehetett volna, hol ő maga valami távoli rokonszenvet érző birája volt a méltatlan, groteszk agg nőnek. Ugy játszotta el ezt a szerepet magában, mint valamikor, amikor a zárai királyi vár öreg, tompaeszü embereinek volt kérlelhetetlen és fölvilágositó üldözője; vagy mint mikor otthon, a tengerparton, a meghitt kis kertben Daphnis és Chloe meséjét játszotta el. És mint a dalmát forradalom és mint Pierluigi pavillonjában a visszhang: ezuttal is nevetéssel végződik minden. Maga előtt látta az öreg nő vörös, ostoba boszorkányarcát, amint kétes üzletének leleplezésekor dühös zavarban vicsorog, prüszköl. Halkan kacagni kezd; a követ vele kacag, anélkül, hogy tudná miért. A hercegnő megmagyarázza neki a dolgot.

Egyideig aztán a Cucuru család rovására mulatnak. A hercegnő elgondolja magában:

- Hát valamennyi összeköttetésem kapcsa, amit a dalmát szabadság elérésére kovácsoltam, olyan csörgéssel hull most egyszerre szerteszéjjel, mint az elszakadt pénztekercs. A szeretetük, az érdeklődésük egész nagysága, amit ügyemnek áldoztak, számokkal fejezhető ki. Milyen egyszerü! Pénzt adtam; érte aztán azt az érzést szerezték meg nékem, hogy harcok, merész vállalkozások és veszedelmek közepett élek. A valóságban pedig teljesen egyedül állottam álmommal; - mint magános sziklán, hol a tenger habjai törnek meg - fejezte be álmodozón s lelkében szülőföldjének meghitt sziklafokára Scoglio-jára gondolt. A sziklacsucs csipkéire fehér gyermek támaszkodik.

Ez a gondolat megifjitja, megtisztitja. Tehát a valóságban nem is vett részt azokban a cselekedetekben, amik nevét viselték, nem volt része ebben az egész, sikerre épitett dologban, hol emberi indulatokkal elég alacsony játékot üztek. Hálát adok a sorsnak, hogy megakadályozta benne. Mikor végre elbucsuzott a követtől, az észrevette megelégedettségét. Ottkinn, kicsit nyugtalanul, töpreng:

- Mi ez? Hiszen én jöttem hozzá, mint fensőbbséges ember? Az egész idő alatt kellemetlenül bizsergető leleplezésekkel traktáltam és most, hogy őszinte legyek, majdnem megalázottnak érzem magam. Micsoda hatalma van még mindig ennek a különös asszonynak? Mivel fenyeget?

S hosszu ideig hiába tanakodott, hogy kiszámitsa azt a hatalmat, ami rendelkezésére állt még a levert Assy hercegnőnek.

Éjjel nem tud aludni a hercegnő. A scirocco üvöltését hallgatja. A vihar összesöpri még egyszer a dalmát követ elhullatott szavait s annyi sok, üres fecsegő szó között mindig ráakad arra az egyre, amely elviselhetetlenül nehéz, amitől a gondolatai kisebesülnek. Az arcát eltakarja a kezével.

- Micsoda szégyen! Hogyan tudta elviselni! Ő, akihez ugy beszéltem, akivel együtt ugy álmodoztam, mint sajátmagammal! Hogy élhetett sajátmagával szemben ilyen gonoszul, ennyire büszkeség nélkül!

Nem tudta megérteni, de a hosszu csöndben lassan-lassan eszébe jutott a szerencsétlen contessa Blà minden halk panasza, váratlan bocsánatkérései, halálvágya. A hercegnő hirtelen felismeri az igazi értelmét mindennek, de nem lágyul meg. Barátnőjének zaklatott, hányatatott, kérdéses, kétséges és aggodalmas élete csak ellenkezéssel töltötte el:

Reggel hat óra felé felijedt aggodalmas szendergéséből. Az utcán egy bot kopogtatja a kövezetet és a rikkancs hang rikácsolta:

- »A költőnő szerelmi tragédiája. Contessa Blà-t kegyetlenül meggyilkolta a kedvese!«

Mire a hercegnő felszakitotta az ablakot, ott látta már alant a rikkancsot, aki anélkül, hogy látná, épp az arcába kiáltotta kárörvendő gonosz hirét. A hercegnő letekint szájának fekete nyilásába. Della Pergola gennyes szennyirását, halálhörgését, a dalmát forradalmárok elestének robbaját, vinnyogását: ez a száj utánozta, visszhangozta mindezt; ezek a fogak dühösen haraptak bele mindenbe, ez a romlott lehelet lihegte ki őket a levegőbe. Ámde Blà asszony halálának hire félelmetesebben, bénitóbban tört elő belőle minden másnál; - mert üres volt az utca. Csak az orditó nyomorék rikkancs rohant végig a házak közt. Nem lehetett látni, kit üldöz. Köröskörül az álom birodalma terpeszkedik, egyedül az ő hangja él - kinek üvölt? A széles, szürke virradatban ugy rémlik a hercegnőnek, mintha azok az események, melyeket világgá kiált, nem az előtte levő világban, annak valóságában történtek volna, - nem, csak ennek az embertelen lénynek rongyos, rothadó testében csiráznának, mintha benne érlelődnék minden borzalom. S abban a pillanatban, mihelyt kilökte magából, igazsággá válik.

Csönget a hercegnő. Félórával később kocsiban ül már. Hideg volt; eső szitált szorgalmasan a kocsi ablakára. Elgondolja: Megint halottal beszélgettem; egész éjjel.

Elért a házhoz, melynek világos lépcsőin olyan gyakran haladt föl; a legfelső emeleten rendesen már virágillat fogadta, mely megtöltötte az egész mütermet. Szobrocskák mellett föllapozott könyvek hevertek. A széles ablak duzzadt a beáradó ég kékségétől, lent pedig a Spanyol-téren zsibongott az élet. A hercegnőnek eszébe jut:

De tudtára adják, hogy contessa Blà már hónapokkal előbb elköltözött onnan. A hercegnő a Porta Pián tul hajtatott és megállt egy ház előtt, amely azokhoz az uj épületekhez tartozott, amik romokhoz hasonlitanak. Egy szoba vackában, hol a vakolat szaga érzett, feküdt Blà asszony szegényesen betakarva; gyerekek, asszonyok álltak körül. Homlokát jeges tömlő boritotta. A rossz ágyon pihent finom keze; a bőre átcsillogott az inge diszes csipkéjén. Fátyolozott tekintettel köszöntötte a hercegnőt, az ajkát mozgatta.

Prospero, a vadász, kituszkolta a kiváncsiakat. Az ajtó recsegve nyilt föl folyton; Prospero kiment s kivülről tartotta zárva az ajtót.

A hercegnő az ágy mellett áll s némán tekint le a haldoklóra. Blà asszony jobbkeze mintha halkan mozdulna, de a hercegnő nem nyul utána. Gondolkodva hallgatja a nő kinos suttogását:

- Eljöttél, Violante; most már tudod, mit tettem, látom rajtad. És most már nem hiszel nekem.

- Mit higyjek még neked? - kérdi a hercegnő; - elmerül ezeknek a vonásoknak szemlélésébe, amik annyi hüséget jelentettek valaha számára. Tisztaságuk, édességük hát nem volt más, csak tetetés? Pedig még a halál közeledésekor is ott vannak az arcán, megvannak. - Mire való az ilyen szinlelés? - gondolja magában a hercegnő. - Micsoda rettenetes igyekezet! Pedig nemsokára vége; rögtön a semmié lesz. Hát igazán érdemes ebben a röpke kis életben még hazudni?

Blà asszony makacsul suttog. Ajka néhányszor hiába igyekszik egy-egy szót formálni, hogy érthetővé váljék. Végre hallhatóvá lesz:

- Én is azt hittem, hogy te velem együtt álmodozol! Hiszen ez volt a látszat. De közben elárultál, Bice!

- Én nem árultalak el! Higyjél hát nekem! Csak a cselekedeteimnek kellett elárulniok téged. Irántad való érzelmem megmaradt egészen tisztának. Hát nem igértük meg egymásnak, hogy köztünk csak az érzések számitanak?

Magasabbra vetette fel magát a párnán. A jégtömlője lecsuszott a homlokáról; a visszahulló vásznakból kihámozódott sovány, finom teste; vonaglott, amint levegőért küzdött. Baloldalán félrecsusztak a véres kendők. A hercegnő megérinti homlokát; megsimogatja a kezét.

- Milyen szerencse, hogy nem haltam meg mindjárt! Akkor visszavonhatatlanul árulónak hittél volna! Borzasztó! Senki se volna, aki megmondaná neked, hogy becsületes voltam! Hallgass ide, mig engedi az idő. Ha a pénzeddel együtt eltüntem volna, vagy elmerültem volna valamely fertőben; akkor hazugnak neveznél? Lásd, ő, aki elvitte a pénzedet, erősebb volt minden fertőnél, minden tüznél. Nem tehettem egyebet, mint hogy te veled érezzek és őmiatta meghaljak. Ó, bár bátrabban halhattam volna meg! Tudod, mennyire kivántam a halált! De mikor rá került a sor, gyönge lettem. Piselli észrevette, hogy mégis van még pénzem. Összekuporgattam valamelyes pénzt, amióta itt lakom és elrejtettem előle; oda, a sarokba, hol föl vannak a kövek szedve. Mikor aztán végre legyilkolt, akkor - utolsó aggodalmamban - elárultam neki a rejtekhelyet. Ez volt a hütlenség, amiben sorsom ellen vétkeztem. Egyébként becsületes voltam; nem ugy, ahogy a többiek értik, mikor becsületességről beszélnek, de ahogyan te érted, Violante!

- Még idejekorán jöttem. Ha nem hallom meg mindazt, mit most elmondott nekem - igaza van, ez borzasztó lett volna. Hiszen elhittünk egymásnak mindent; mért ne ezt is? Ha ez a lelkének az igazsága. Együtt töltött szép óráink nevében: igaz!

Blà asszony csukott szemmel fekszik; a hercegnő a mellére fekteti a fejét; nem hallja a lélekzetét. Hirtelen félelem tölti el:

- Bice, még egyszer csak! Ébredj fel még egyszer, még csak egy szót akarok szólni hozzád! Hiszek neked!

- Köszönöm - mondja érthetően. - Győzni fog a te ügyed, Violante! Nem kételkedtem soha benne!

S rögtön kezdetét vette a haláltusa: Blà asszony hörög, kezével vadul hadonász, egész testével aggodalmasan menekülni igyekszik; érthetetlen szavak töredékei bugyborékolnak föl, tompán, mint valami sötét lyukból, melynek a teteje becsapódik. A hercegnő eltünni lát valakit, aki barátnője volt. Az utolsó pillanat fejetlen sietsége megragadja, szavakat dob a mély sötétségbe:

- Mindketten győzni fogunk Bice. Elhiszed mégis? És szeretlek, mint mindig...

Elhallgatott, egészen megzavarodottan. A lyuk bezárult, nincs már visszhangja többé.

A hercegnő az örök feledésben megnyugodott arcát szemléli. Nem nagyon sápadt s mint valamikor, szelid boldogságba merül el, kicsit bánatosan, könnyü szenvedésekre hajlón. Ráismert ujra. Ez a fej gyüjtőhelye volt a gúnyos és gyöngéd költeményeknek, amik eltünte után megmaradnak a világban. Ez az elegáns alak megjárta az utját, magányosan, finoman, biztosan: ismerve, visszatartva a szenvedéseket. Hogyan volt az lehetséges, hogy ez lett a szellem egy kedves teremtményéből: alárendelt tárgy, fegyvertelen áldozat egy szépalaku állat kezében, aki sötét parasztok sötét utódja, aki sötétebb, iszákosabb, szitkozódóbb, fösvénységben gonoszabb volt a parasztnál. Miért fenyegette őt ez a sors? s kit nem fenyeget, ha Blà asszonyt is elérhette.

Barátnőjének halála után a hercegnő Rómában egészen hazátlannak és céltalannak érezte magát. Siettette elutazását. Az utolsó pillanatban, mikor már az ajtókra nem ügyel senki, monsignor Tamburini törtetett be hozzá. A hercegnő már utra készen állt a tükör előtt.

- Hercegnő, az utóbbi időben nem engedtek a szine elé. Hiszen érthető is ez, hogy mindazok után, mik itt Isten akaratából történtek önnel, szeretné elhagyni Rómát. De előbb bizonnyal meg akarja tenni a szükséges intézkedéseit.

- Ezt nem gondolta meg, hercegnő. Ha feladja az ügyét - kár volna, bár semmi közöm hozzá - azért a kötelezettségei mégis megmaradnak. Vagy tagadni akarná, hogy kötelességei vannak a szegény emberekkel szemben, akik a felkelést merészelték?

- Én nem tudok ilyen kötelességeimről, kölönben pedig nincs ajándékozni való pénzem.

- Mondok valamit önnek: ön eleget kapott. Milliókra van most szükségem, hogy palotát épittessek magamnak; szobrokat vegyek és sok, sok képet festessek.

- Ó, biztos, hogy fenséged nem gondolta meg ezt a dolgot. A dalmát klastromok ön miatt fellázadtak a kormányuk ellen; most fel akarják a szerzeteket oszlatni. Parasztok ezrei szegényedtek, pusztultak el - önért, hercegnő!

- Nem én értem. Mindegyik boldogabb akart lenni, - ha ennek az érthető ösztönnek jutalmaképp még borravalót is kaptak tőlem, akkor inkább hallgassunk róla. A barátokról nem is beszélek, azok tulságosan meggazdagodtak. Ugyan kérem, monsignore, ne tegyen ugy, mintha nem ismernők nagyon is jól ennek a szabadságharcnak az eredményét. Az egyik ur, egy Piselli nevü, tulságosan sokat kapott; másik, Tamburini ur a saját véleménye szerint még mindig nem kapott eleget: - ez az egész és azt hiszi, érdekel ez engem?

- Hogy érdekli-e? - kérdi Tamburini; zavarában fenyegetővé válik. Mind az a sok áldozat, amit követelt, azok az ezrek, kik elvéreztek önért, - az a sok ezer ember, kire szolgaság vár, asszonyaik, gyerekeik, akik velük pusztulnak éhen... hadd pusztuljanak?

- Már el is pusztultak, vagy ha nem, olyan, mintha már megtörtént volna. De a képek, melyek rám várnak, pótolhatatlanok. Nem hagyhatom őket a meg nem alkotás árnyékában elmulni. Néhány ezer ember élete - értelem, cél nélkül való élete mindkettőnk szemében - ha őszintén és becsületesen megvalljuk! - nagyon mindegy.

A pap ércesen üvöltött. Bal kezét az asztalra támasztotta, jobbját átkozódva emelte a káromló nő felé. Kiegyenesedett, fekete, széles, szögletes alakja, epés, erőscsontu, uralkodnivágyó arca erkölcsi öntudatban merevedett meg.

- Majdnem képmutatónak tartottam önt, monsignore. Most szerencsét kivánok becsületességéhez!

1 A Pénzváltók Ive - Septimius Severus császár diadalának emlékére emelték az akkori pénzváltók, kereskedők (Arcus Argentarius).

2 A Tüskehuzó fiu hires antik szobor Rómában, a Museo Capitolinoban.

3 Castel Gandolfo - nyaralóhely Róma környékén.