---

Tartalom

Az Úr asztala

SZERETIK A NÉPEK
Perjel
Jóembert keresünk
Szeretik a népek
Elenged
Azokon a centiken
De mi lesz
A kisebb végtelen
Az a csata
Phat
Kazal
Alapítók
Pálfordulás
Dagad
Dráma
Azt mondják
Az első remeték

NERETVA
Nem mondom
Az a váz
Neretva
Annyi év után
Ezt a teret
Milgram
Tizenhét
Levél, nem vers
Obsculta
Darules
Egyre kevesebb
Szelídülsz, összetörsz
Közel vagy
Aszúág
Míg el nem nehezülsz
Már a hangszíneknek is
Kivonulás

AGAPÉ
Alatta
Ha kiállsz
Agapé
Nem tudtunk
János ev.
Úgy szerette
Tompa
Koponyák hegye
Zónaolvadás
Lehetne máshogy
Nem ejtünk foglyokat
Nem a létezés
Az arc
Tonzúra
Lépfene
Pokolra száll

A BELSŐ ESZKIMÓ
Vers az is
Elapad
A belső eszkimó
Az ismeretlen
Ahogy a művészetek vége
Semmi
Csendes ima, éjfél után
Ahol kifakad
Siralomvölgy
Hiába
Biztató
Kigúzsoltad magad
Ahogy lepereg
A 10. vers
17 sámán, a sor elején
Mint a Messiást
Mint a kövidinka

---

Fülszöveg

A Napszálkák fénye "elévül" ezekben a versekben, apokaliptikus kiszáradás, elapadás uralja a lelki tájat, a lélek sötét éjszakáját, ahol "az erőtlenség az új erő" és "minden a magunk képére pirkad". Ebben a beretvaéles kritikai költészetben, ahol a vendégszavak és az utalások természete feloldhatatlan ellentmondásokat teremt, a metszés és szaggatás mögött mégis felsejlik némi humor, önirónia, az a férfias tűz, mely mégiscsak fény, ha emésztő is, a műveknek nevezett, közösséget képzelő és képzeltető énkonstrukciókból való kibontakozás, azoknak átalakítása olyan lánggá, mely végül felemészti őket. ("Ahol a nevemben hárman összegyűlünk, / sokan vagyunk. Sok éhes száj.") Ez a tisztító, belső és külső tereket nyaldosó tűzfolyam a Neretva.

Sepsi Enikő

---