Bojtor István
Vándorúton
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Nyiri Péter: Előszó
ELSŐ RÉSZ
Diósgyőri napló (1945-1951)
Az elhívatás
Debrecenben
Sárospatakon
Diósgyőrben
Munkatársak
Szolgálat
Segédlelkészi munkakör
Az egyház
Fama est
Vándorúton
Alcsúton
Búcsúzás - beköszönés
MÁSODIK RÉSZ
Sárospatak (1951-1956)
Göncruszka (1956-2000)
Fony (1987-2016)
Nehéz idők
Lelkészválasztás
Események
Fonyban
Lelkészi szolgálatok
Írásaim
Doktorálás
Családi képek
Befejezés
A mérce
Búcsúzom
Kiss Endre József: Utóhang
Köszönetmondás
Előszó
Bojtor Istvánnal a sátoraljaújhelyi székhelyű Kazinczy Ferenc Társaságban találkoztam először. Alelnöke volt akkor e nagy múltú kulturális szervezetnek, az abaúji-zempléni művelődés kovász-lényegű műhelyének, mértékadó és igen tevékeny közösségének. Olykor botjára támaszkodva, de mindig derűsen, szeretett feleségével - "Uzonkámmal" -, Toókos Uzonkával együtt érkezett, karonfogva, sugárzó arccal jöttek. Tudható volt, hogy miközben egyik kezével élettársa kezét fogja, a másikban ott van a Szentírás, Isten Igéje. Ha nem is láthatóan, ha nem is fizikailag, de a szívébe írva hordozza mindenkor a Bibliát. Szeretet, derű és bölcsesség, melynek kezdete az Isten félelme. Ez jellemzi Bojtor Istvánt. És a hitelesség, a szó igazi értelmében: megérlelt és megélt hit munkál benne, a meggyőződés Krisztusban, tudatosság és folyamatos fölfelé pillantás. A keresztyén ember tudatossága nemcsak önön lépéseinek figyelése, nemcsak a "lába elé nézés", hanem a magasba tekintés is, sőt elsősorban az. Ez a Krisztus-központú élet valósága: "Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére."
Bojtor István legújabb kötetében vándorútját írta meg, részletesen fiatalkorát, az elhívástól Diósgyőrön át ("Diósgyőri Napló") Sárospatakig, aztán Fonyig. Vázlatosan hírt kapunk a későbbi történésekről is. Egy ifjú lelkész útkeresésének, útmegtalálásának történetét olvassuk. Egy lelkészi út az emberi elvárásoknak (pl. keresztyéneknek) és a szerepnek való megfelelés miatt sokféle lehet, s benne mindig - meghatározó tényezőként - ott van az emberi esendőség is. A kérdés, hogy hová vezet az út, és hogy mihez viszonyítsuk magunkat? Csakis Isten igéjéhez, mely örömhírrel hirdeti: "Én vagyok az út, az igazság és az élet.
Bojtor István lelkészi útja küzdelmekkel teli. Egy bátor, hitvalló pásztor küzdelme ez a korral és a hitetlenséggel, gyávasággal, érdekelvűséggel, mely még az egyházat is megfertőzi, mert "a marxista előre törést akadályozni nem szabad." Ezért éli meg Bojtor István elbocsátását a teológiáról, azt, hogy mindenkit figyelnek, ("mindenki mindenkit figyel"). Vagy azt, hogy "a református konvent hálás köszönettel mondott le Patakról." (A korabeli egyház ellentmondásait, bűneit írta meg Bojtor István "A megigézett püspök" című regényében.) A kor lelkészeinek szembesülniük kellett azzal, hogy az egyház vezetősége más utat keresett. A szocializmus építésében kívántak szolgálatot vállalni, s az állammal való jó viszony fontosabb lett az evangélium hirdetésénél. A hitvalló pásztor viszont Krisztus útját akarja járni, s vezetni a nyájat, a keresztyének közösségét a Gazda felé; ez, és nem a világi érdek az első. Sokakban okozott meghasonlást a helyzet, és voltak, akik áldozatai is lettek az egyház önfeladásának. (Mint például Bojtor István diósgyőri segédlelkész elődje, Kós Zoltán).
Jó, hogy vannak, akik emlékeznek és emlékeztetnek mindenre. Példatár ez a mindenkori jelen számára, és látjuk a dicstelen megalkuvást, az érdekemberek érvényesülési törekvéseit, de látjuk és átéljük a rendíthetetlen helytállást, a hitben élés, hitben halás erkölcsét is. "Isten fogja a kezünket, az állam pedig a nyakunkat." A humor segít a nehéz időkben, de legfőbb támasz a hit és a belőle táplálkozó cselekvés, a közösséghez fordulás, az Ige hirdetése. És így, ekkor "az ember hat a körülményre, a helyzetre", nem pedig fordítva, a környezet az emberre, mert az a kérdés, hogy az Úr küldött oda, ahol vagyok, vagy sem?
A szerző nemcsak elbeszéli, hanem szívében újra végig is járja életútját, hitelesen ábrázolja a fiatalkori eseményeket, az akkori érzéseit. A több mint kilencven esztendő tapasztalatával összegez is, számot vet és számot ad Istennek és önmagának. Megidézi a társakat, a tanárokat, a segítőket és akadályozókat, az egyházi hierarchiát, a mindennapokat, a pásztori élet örömét, de a közösséghez, az igére szomjúhozókhoz fordulás tiltását is.
Kortörténeti és egyháztörténeti dokumentum Bojtor István emlékezése. Még ennél is több, mentalitástörténeti, kifejezőbb és szebb szóval lélektörténeti (és szívtörténeti) dokumentum, mert azt is elbeszéli, megvallja, hogy miképpen lehet a nehézségek ellenére is követni az Urat, bátor hittel, kiállással, szeretettel. "Mutasd meg nekem az utat, amelyen járjak," énekli a zsoltárt Bojtor István, és Istenhez forduló élettel szolgálja a közösséget.
Hálás szívvel fogadjuk és olvassuk Bojtor István történetét, mert példát mutat számunkra. "Az a jó, ami Nekem jó, az Énnek jó, függetlenül a közösség szempontjaitól", ennek az elvnek és gyakorlatnak korában élünk. A mai értéksemleges, mindent viszonylagossá tevő, az értékeket megkérdőjelező törekvések ellenében kell cselekednünk. El kell mondanunk a 21. század Európájában, a 21. század világában, hogy fontos az anyanyelv, a nemzeti kultúra, a nemzeti azonosság tudata. A keresztyén családban Isten igéje uralkodik. Ez a közösség olyan, mint az egészséges gyökérzetű, üde lombokat hajtó fa, amely boldog, teljes jövendő életet teremt.
"Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz. Hűsége, szeretete mozdíthatatlan."
Nyiri Péter