Tartalom

Bevezető

Nagy Sándor a gödöllői festőkolónia tagja, festőművész, Németbányán (Veszprém-vármegye) született, a Bakony legsötétebb szivében, abban az időben, mikor a pandúr-zsiványos romantika járta, 1869. május 18-án. Gimnáziumot végzett Veszprémben és Győrött, majd a Mintarajziskolába iratkozott be Budapesten, ahol Székely Bertalan yolt a mestere. Itt négy esztendőt töltött. Budapestről Rómába menekűlt a "Scuola litera"-ba. Rómában Szoldatics Ferenc és kőrösfői Kriesch Aladár mellett dolgozott. Most Paris következik, ahol hét esztendőt tölt, a hét közül négyet szorgos munkával (rue Fontain Julian Acad.), hármat pedig, mint javíthatatlan bolyongó: nagy Paris, az élet és művészi lázak karján. Eztán visszatér Magyarországba, Veszprémbe, ahol meg is nősül. Itt újra hosszabb ideig tartózkodik. 1907-ben költözik el Gödöllőre, azóta itt él és dolgozik, mint egyik tagja a gödöllői festőkolóniának, amelynek Kriesch Aladárral együtt vezetője is. Nagy Sándor mindenkor hangsúlyozva szokta emlegetni, hogy van ugyan házuk Gödöllőn, de azt nem ő szerezte itthon, hanem egy mainzi német doktor, aki igen becsüli és nagyra értékeli munkáit, "adta kölcsön" a házat, Eduard Frank; azzal az érvvel, hogy itt Magyarországon, a mi rendezetlen művészeti viszonyaink között, száz esztendei munkával sem lehetne azt megszerezni.

Igen érdekes az az önéletrajzkészlet, melyet Nagy Sándor, midőn önéletrajzát kértem, lejegyzett. Ime, itt következik:

"A padsoros iskolákat így-úgy frequentáltam csak, s a ballon kötelét szünet nélkűl bontogattam. Egy szélrohamra meg is szakadt az, s' akkor berepűlt a semmibe, vagyis a padsortalan életiskolába. Közben gázokat szerezni voltam a Mintarajziskolában is vagy négy évig, de ebből kettőt Székely Bertalan mellett, a ballon kormányozható lehetőségén dolgozva, a magasabb élet-mehanikával töltöttem el. Pest kitárta világszerte ismert förtelmes keblét, karjait. Innét menekülni kellett. Rómáig vittek a szelek. Ott a ballon kieresztette a gázokat, petyhüdten esett össze; csak a kosárkája tellett és a motórja tökéletesedett pár jó ember mellett Rómában. Mikor a motór elkezdett ismét berregni, akkor tovább űzte a vágy. Fel Parisba! Hurrás kánkánnal keringett sok éven át a francia kollégákkal egyetemben a nagy torony körűl, ropva az akkor divatos kánkánját a Julian-akadémiai felfogásnak. Mikor a mélységek legmélyebb rekordjáig jutott a motor indirigable, akkor egy ügyes mozdulattal orral a földbe fúródott. Jött a nagy krizis: Mi a művészet? Itt van egy bizonyos tehnikai készség, de mit tegyek vele? Arról elfeledkeztünk, hogy mi a művészet? Talán nem is arról, hanem hogy mi az élet? Hát mi az élet? Két évig sarlóvá görbültek a paletták, mint a "tudós macskája", a tubusok végkép beszáradtak, az ecseteket megették a molyok. Be a motór belső ügye haladt. Ült a szemétdombján Joob, aztán rendre jöttek hozzá: a buddhizmus, a theosofia, a Tolsztojizmus, a Schmittizmus. S mindezek mellett és ezek ellenére bételt lassan az, aminek bé kell telni minden individuális életben. Az akadémiai elvetett látás helyett kibújtak rendre a motivumok "mütyörkéi"; megszületett a lélekben egy új virág: az életre alkalmazható művészet, ledőlt az állvány-művészet, s helyébe lépett a külsőleg és belsőleg átéltnek szükségképeni kifejezése. (A többi benne van a Modern Könyvtár e kötetében: "Az élet művészeté"-ben.)"

Parisban Robez Fleury és Lefèbre voltak a tanárai. Parisban is kiállitott: a "Sobiètè National des Beaux-Arts" 1898-ik évi kiállitásán "Énekek éneke" című első tempera képét. Budapesten 1902. áprilisában állított ki először s azóta több ízben. Azóta, hogy megalakúlt a gödöllői festőkolónia, s ő Gödöllőn él, kollektív kiállitást is rendeztek a gödöllőiek Budapesten, melynek különösen nagy sikere volt. Az első akadémiai időből való művei nagyobbrészt elkallódtak. Egy nagyobb kép: "Szeretnék szántani", ilyen formában legutolsó, Milanóban égett el. Szóval a hid a "régi"-hez teljesen elégett, elenyészett. A régi kézjegy, az ölelkező N és S, megsemmisült, amikor "Myriam a rózsát elfogadta", s beleszövődvén az L, egy megnagyobbodott N-nek kezdővonalán az S-sel s záróvonalán az L-el ölelkező monogrammja alakult belőle. Akkor Nagy Sándor megszünt, s ma minden művük: Nagy Sándorék munkája. A kézjegy aszerint alakul, amint Nagy Sándoré a mű, avagy Nagy Sándornéé; eszerint cserélődnek az S és az L, az N kezdő- és záróvonalán.

...

Ama ritka s drága képzőművészeink egyike ő, akinek az írás-művészet sem idegen és parlagi terület. S miként ő maga mondja: "S ha néha a tollat mártom a festékbe, vagy az ecsetet a tintába, magam is csodálom, bár elismerem, hogy nagy tévedés."

(1911. február havában)

G. J.