Tartalom

Előszó

1900. május 1-én, egy szép napsugaras vasárnapon, gyászt öltött az ország. Elvesztette legnagyobb festőjét, Munkácsy Mihályt, aki akkor már éveken át sindevészett az endenichi élőhalottak szomorú házában.

Azóta huszonöt év telt el; művészetének értékelése, mely halála idején erősen lehanyatlott, azóta újból magasba szökkent. Amikor újabban külföldi kiállításokon egyes műveivel megjelentünk, drámai erejével, képzelete hatalmával lenyűgözte nézőit. Berlinben, Velencében újra győzött. A Szépművészeti Múzeum megnyílott 1906-ban s a Munkácsy-Paál-terem lett a középpontja. Az új rendezés még jobban kiemelte erejét és nagyságát. Az 1911-iki római kiállítás Munkácsy-gyüjteménye újra világsikert jelentett. Az 1914-iki kiállítás az Ernst-múzeumban hónapokon át foglalkoztatta az egész ország érdeklődését s csak a világháború kitörése törte azt derékba. Halálának idei huszonöt éves fordulóját kegyelettel ünnepelték. A Szinyei-társaság díszülést szentelt emlékének. Az Ernst-múzeum emlékkiállítást rendezett magyar gyűjtők tulajdonában levő remekeiből. Hírlik, hogy a filadelfiai világkiállításon jövő évben amerikai tulajdonban levő műveiből nagy kollekciói állítanak össze. Munkácsy művészete tehát él. És élni fog.

Művészetének tanulmányozása egyre újabb problémákat vet fel. Az ember és a művész viszonya - az a szoros kapcsolat, mely lelkisége és művészete között mutatkozik - elmélyedő tanulmányozást követel. Fiatalkori fejlődése nélkül művészete kialakulását megérteni nem lehet. Mivel műveinek egy nagy sorozata Amerikában van, a problémák egész sora vár arra, aki ezeket a képeket ott, a helyszínén tanulmányozhatja. Csakis szorgos részlettanulmányok után remélhetjük egy végleges Munkácsy-életrajz megalkotását.

Ezek a különböző időben készült tanulmányok, melyeket itt összefoglalunk, ezt a célt akarják előkészíteni.

Budapest, 1925. május 1.