Családunkról
(ford.: Siklós Péter)

Drága Hansigerdem! Nagyon szeretnék többet tudni Rólad, és azt is szeretném, ha Te is többet tudnál rólam, mert bizony csak azt érezzük, hogy közel állunk egymáshoz. Pedig annyira távol élünk egymástól! És olyan időket éltünk át, amelyek hallgatásra tanítottak meg bennünket. Nem is volt olyan régen mindez. Sokáig tartott, amíg mindazt, ami fontos volt, csak egészen halkan és mindazt, ami szent volt, inkább sehogyan sem mondtuk ki. Most (egy cseppet, de csak egészen kis cseppet) szabadabban gondolkodhatunk, de mint az ember, akin sokáig bilincs volt, és csak vánszorog, a hosszú ideig bilincsbe vert szó sem akar igazán szárnyalni.
De hát nem is magamról akarok beszélni. Már nagyon régen egyáltalán nem beszélek önmagamról, vagy ha mégis, akkor versekben. Ám a versek - vélekedik Goethe papa - festett üvegtáblák, amelyek képe és értelme csak a belülről rájuk nézők számára világos. Csak úgy tudtam magamról beszélni, ha olyan szimbólumokban szóltam, amelyek ugyan igazak, de nem mindenki számára megfejthetőek. Az "Ich als Kaiser von China - Én mint kínai császár"; "Ich als Amtsarzt - Én mint tisztiorvos"; "Der Lastträger sagt - A hordár mondja"; "Der Irrsinnige sagt zum Wärter - Az őrült mondja az ápolónak" - ilyen versek.
Ezúttal sem inkább magamról, mint inkább építőköveimről, a családomról szeretnék szólni.
Isten igazából nem is akarok "mindent" elbeszélni. Egy nagyon vaskos kötetben, vagy talán még háromban - mint Oechsli Világtörténete - sem lehetne korántsem minden benne. A "minden" vég nélküli.
Egy család történetéből, éppúgy, mint a világ történetéből is, csak az anekdoták maradnak fenn. A számok elveszítik jelentésüket, az érzelmek megkopnak, a hangulat elszáll, a szavak értelmüket vesztik. A történetek, a mókák, a jelképek megmaradnak. A jól kitalált túléli a szépen ábrázoltat.
Ugyanaz a helyzet a családi históriával, mint a világtörténettel: mindenkinek más arcát mutatja. Egy asszony, aki az egyiknek a "jóságos anyát" jelentette, a másiknak a "gonosz nagynéni" volt. Valaki, akit az egész világ "ihletett művésznek" tart, a testvére számára lehet akár egy egészen közönséges csirkefogó is. És ha úgy áll a dolog, hogy az ember nem tud "mindent" elbeszélni, "az igazságot" sem tudja elmondani. Megrajzolhat egy képet, és ez valahogy közelíthet a mintához.
Sok mindent, amit elmondok, én is csak hallomásból ismerek - az újbóli elmeséléssel lekerekedett, két-három ember hozzátette a magáét, én meg elvettem belőle.
Minden embernek két szülője, négy nagyszülője, nyolc dédszülője van. Minél távolabbra tekintünk vissza, annál inkább szerteágazik a szövet, amelyen ő csak egy szem, és őseivel annál kevesebb a közös benne. Kiválaszthatunk egy vonalat, az apákét vagy az anyákét - mindkettő egyenrangú, és mindkettőnek nagyszámú tagja van. A szájhagyomány ezért terjeszkedik olyan ritkán a nagyszülőkön túlra.
Apámat Eugennek, Jenőnek hívták, az ő apját Karlnak. Hogy hogyan is hívták Karl nagyapa apját, azt már nem tudom, és nem is hiszem, hogy ezt még bárki is tudja.
A legtöbb ember élete nyomtalanul múlik el. Néhányan az örök élet gondolatával vigasztalódnak, bár úgy tűnik, mintha az Élet és az Örök szavak egymásnak ellentmondanának. Minden élő, amit látunk - mulandó, és minden örök, amit a szemünk megőriz - halott. Nem találok semmi rettenetest a nyomtalan elmúlásban. Sokkal vigasztalóbb azonban, ha valami megmarad. Az, ami Benned, kedves Hansigerdem, tovább él. Karl papa apjából is él még valami: az, ami a tollamat vezeti. Nem törődöm vele, vajon örökéletű lesz-e az, amit a halott papírra bízok. Hiszek az élőben, amely olyan gyakran, szinte mindig, nyomtalanul múlik el.