Apám
(ford. Vajdovics Zsuzsa)

A középkori orvosok így mondták a kétségbeesés pillanataiban: még Galenus, az orvosok fejedelme sem menthette meg apját a haláltól.
Egyikünk sem teheti meg.
És ha tollunkkal szeretnénk megőrizni apánkat?
Ráébredünk, hogy egy ismeretlen nyomán járunk. Amikor együtt játszottunk, még kicsik voltunk. Amikor vitatkoztunk vele, még tapasztalatlanok. Amikor túl akartuk őt szárnyalni, erőtlenek. Tehetetlenek vagyunk a saját halálunknál is kegyetlenebb halállal szemben. Kegyetlenebb - mert megmutatja, hogyan tűnik el egy ember, először a föld színéről, majd az emlékezetből. Az utolsó nap után hosszan sorakoznak a lassanként eltűnő napok, egy élet fényeit árnyék takarja el, az ezer forma, melyből az élet állt, hamuvá válik és homokká.
A halál csak kezdet. A feledés később jön. Az ember élete azokkal együtt tűnik el, akik ismerték őt. Az ősszel lehulló falevelek magukkal viszik a színeket, és ami megmarad, a kopár fa, már nem evilágba való. Mi marad egy életből, ha nincs több tanú?
Ha nem sikerül megoldani egy korszak problémáit, akkor egy idő után nem törődnek velük; egész országok lesznek koldussá elűzött uraikkal együtt, az egyik kor hősei egy másik bohócaivá válnak, egy évad arany érdemrendje a következő évad farsangi mulatságainak lesz kelléke.
"Mais ou sont les neiges d'antan?" - kérdi a költő... Hová lettek az egykori városok? - Változnak az utak, hidak, épületek. Egyes országok nevet változtatnak, mások eltűnnek, a szent határokbúl már a térkép vörös vonalai sem maradnak meg. Elméletek dőlnek meg, igazságok helyébe új igazságok lépnek. A tegnap dogmái elolvadnak, mint a tavalyi hó.
Senkit sem menthetünk meg a haláltól, sem szeretettel, sem eszmékkel.
[...] De megkísérelni a lehetetlent... - talán nem ez a legnagyobb kihívás?
Az élet maga mi más, ha nem kihívások sorozata?
Én is megkísérlem. Fél évszázad távolságából idézek fel néhány évet apám - számomra a világon a legjobb ember -, Lénárd Jenő életéből.