A reggel

Régi társasjáték az emberiséget két részre osztani. Az érdekessége, hány lehetősége van: feketékre s fehérekre, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra - vagy jövőjük alapján: mennyországra és pokolra ítéltetettekre. Akik a testet nézik, oszthatják schizothym Don Quijotékra, cyklothym Sancho Panzákra, akik a lelkekkel bíbelődnek, intro- és extrovertekre. Egyszerűbb az embereket szerencsésekre és pechesekre osztani. A rendbe szedő kategóriák sokasága már azt jelenti, hogy mindenki számtalanba tartozik, hogy egyik a másikból következik - aki fekete és kizsákmányolt, feltétlenül peches, de ettől még nyugodtan lehet extrovert - s hogy számtalan átmenet van, akik, mint a legszigorúbb határt is átlépő hermafroditák, mindkét lehetőséget egy személyben valósítják meg. A sokhoz ajánlok még egyet. Az emberiséget két részre osztani: azokra, akiket reggel felkeltenek, és azokra, akik addig alszanak, amíg maguk ébrednek elhalványuló, szétfoszló álmaikból. A második csoport tagjai ritkulnak.
Ez lenne a haladás? Azt hiszem, az ébresztőórák diktatúrája tehet a fáradt, ideges emberek szenvedéseiről. A végig nem álmodott álmok lemérhetetlenek, nem tűrnek számot, statisztikát - de döntően fontosak lettek volna. Tőlük függ a lélek egyensúlya. Csak a kialudt ember ébred mosolyogva. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat.
Az új-kaledóniai vademberekről olvastam, hogy halálos bűnnek tekintik az alvó ember ébresztését. Mondhatnám, mi vagyunk a sokkal vadabbak.
Jó helyre kerültem: addig alhatom, amíg a lassan erősödő napfényben az utolsó csillagokkal az utolsó álomvalóságokból szőtt világ képe elhalványul. A régi hangulatok, átcsoportosított emlékek csendesen térnek vissza napközi rejtekhelyükre. Jöhet az új emlékgyártó nap. Reggel van.