Titkos társaság

Én sem vagyok túl messze (jó helyre kerültem!) ahhoz, hogy belépjek egy titkos társaságba! Még van vagy száz öreg és öregedő férfi, akik írnak latinul, mintha saját életük attól függne, hogy ki ne haljon Horatius nyelve.

A társaság olyan titkos, hogy még akkor sem tudtam róla, amikor évekig a régi doktorok latin könyveit bújva okultam a római könyvespolcok árnyékában. (Milyen apró kisebbség az olvasóké a könyvek fellegváraiban!) A Véletlen sodort egyszer a kezembe egy Avignonban megjelenő kis latin folyóiratot. Talán a pápák hagytak ott egypár humanistát, amikor visszatértek Rómába - gondoltam. Fiókomban, melyben kézirataim alusszák téli és nyári álmukat, megvolt Max und Moritz (1) latin fordítása. Elküldtem Avignonba. Telt-múlt az idő, elfelejtettem.

Egyszer csak levelet kaptam egy felső-ausztriai város ügyészségétől.

Ügyészségtől levelet kapni sohasem jó: pláne, ha a főügyész küldi! Régen volt, hogy Ausztriában jártam, tudtommal nem öltem embert... de ki az, akinek tiszta a lelkiismerete? Egyszer Rómában a háború alatt összeszámoltam, mi járna nekem, ha rend volna a világban, s a rendőrségek szorgalmasabbak volnának: katonaszökevény voltam, tartózkodási engedélyem nem volt, a tiltott londoni rádiót hallgattam, s a híreit sokszorosítva osztogattam, illegális orvosi praxist folytattam - hogy apróbb, a jó erkölcsök elleni kihágásaimat ne is említsem. Ezenkívül angol és dél-afrikai szökött hadifoglyokat és meglógni vágyó németeket istápoltam szabad időmben... négyszeri agyonlövést, ezer év börtönt érdemeltem. Azóta nem szívesen hallok ügyészről.

Nagyot sóhajtottam, kinyitottam a levelet.

"Uram, könyörgöm, ne pereljen be - kért az ügyész... - Ártatlan vagyok! Esküszöm, nem az én hibámból került az én nevem az Ön fordítása alá! Én a 'Saeckingeni Trombitás'-t(2) fordítottam latinra, beküldtem Avignonba, és ott, úgy látszik, összetévesztették a kettőt."

Megkönnyebbülten kanyarítottam egy Erasmust követő episztolát: "Dilectissime mi actor publice!" - Kedves Közvádlóm!-mal kezdve mondókámat. Igen jó barátot szereztem, mondhatnám, remetekollégát. - "Ügyésznek lenni rossz - panaszkodott a Trombitás fordítója. - Az ember egyedül él. Senkivel sem barátkozhat igazán, mert nem tudhatja, mit fog elkövetni az, akit meghív - vagy ami még rosszabb: mi terheli lelkiismeretét. Nácizmus volt, Ausztriában vagyunk, mindenki gyanús. Isten őrizz, hogy belépjek egy egyletbe."

A remetének nincs többes száma, mert ha ketten vannak, már nem remeték... Ha ügyész barátom levele jött, már nem voltam egyedül, és azt is megértettem, hogy ő a kétfejű trollok csoportjába illene. A tárgyalások folyamán végig kellett hallgatnia a védők beszédeit. Mi sem értelmetlenebb: a bíróknak kell meghallgatni az altera parst! S mi sem bosszantóbb: a védő az ügyészt vádolja! Az ügyész kegyetlen, az ügyész nem érti, hogy a bűnözőnek a büntettet kiagyaló fején kívül (vagy belül) van még egy emberi feje is, s most a bűnös hibájából embert ítél szenvedésre! Minden védő ugyanazt mondja, s az ember úgy ül vörös köpenyében, mintha a vádlottak padján ülne, neki sem szabad elmennie, neki is végig kell ülnie a tárgyalást!

Ilyenkor kapcsolt át szegény barátom a humanista fejére. Fehér ívet fektetett maga elé, jegyzett. A soron levő sikkasztó vagy zsebmetsző izgatottan találgatta, mit. A védő megelégedetten nézte, hogy szavaira figyel. Az actor publicus pedig négylábú trocheusokban zengte meg Werner és Margarete szerelmét. Actor volt, színész, mert az ügyész álarca alatt a humanista kereste a versbe illő szavakat.

Sírtam, amikor a sápadt Halál egyszerre kísérte mind a kettőt az Alvilágba.

Latin Micimackómnak⁽³⁾ köszönhetem kapcsolataimat még távolabbi latinistákkal. Ausztráliában, sőt Új-Zélandban is van, aki vigyáz, nehogy a latin az etruszk nyelv sorsára jusson! Van egy tizenhét éves kölyök Kanadában, aki Tolsztojt fordítja angolból latinra, hogy megtanuljon latinul; egy nyolcvanhat éves dublini ír angol balladákat fordít, nehogy elfelejtse.

A latinisták közt is akad tökfejű csirkefogó. Ezekre gondolva, Rotterdami Erasmus levélmintáiban olyanokat is írt, melyeket alig mernék lemásolni. (Nem élünk Rabelais századában.) De merítettem a praeceptor Europae írásaiból, amikor egy Amerikába került latintanár nekiment Fülesnek és Zsebibabának. Felfedezte, hogy nyelvük nem tiszta, hogy húsz különböző író mondataiból van összegyúrva, hogy egy és ugyanazon mondatban szerepel Terentius Ausoniusszal! Mintha Shakespeare-t Hemingwayjel keverném! Különösen megrótta, hogy az "evés"-re két olyan különböző kifejezést használnak, mint "comedere" és "manducare".

Válaszoltam: nem állatkáim találták ki a kevert műnyelvet, hanem Petrarca, Valla, Aeneas Piccolomini és Erasmus, a fejedelmük. Az összefoltozott nyelv a feltámadt latin, a humanisták gondolkozó műszere. S Petronius, az arbiter elegantiarum szintén comederét és manducarét használ!

A válasza: Petronius ezzel különböző beszédmodorokat jelez! Az enyém: Ugyanaz a személy beszél!

Ő: Magával többé nem állok szóba!

Perpatvarunk visszhangja eljutott ahhoz az emberhez, akit a mi századunk latin költőfejedelmének neveznék. E jeles embert négyszer is megkoronázhatnánk; én legalább négy fejét ismerem, de (úgy sejtem, vannak kevésbé fontos mellékfejei is.

Latin verseit anyanyelvi biztonsággal írja. Olvasója aligha sejtheti, hogy a Neckar partján született, vagyis tiszta sváb. Nevét - bár könnyű volna Jacobus Minorra latinosítani - svábul írja: Eberle.(⁴) Versei rímelnek, mint az Archipoetáé, mint a középkori diákpoézis, de csillogóan időszerűek. A gyengébbek kedvéért Josephus Eberle, mint Josef, második fejével Goethe irodalmi nyelvére fordítja latinját, de úgy, hogy még kérdezni sem lehet, melyik az eredeti. Harmadik feje Sebastian Blau névre hallgat, kiváló sváb költő. Azon a nyelven ír, melyen Schiller nem mert írni. S ha talán furcsának, túlzottnak tűnik: Goebbels, a miniszter is elismerte. Eberlét eltiltotta az írástól, mivel felesége árjasága kétes volt, de Blaunak elhitte a tősgyökeret, "Wurzelecht"-nek nyilvánította, s kötelezte az iskoláskönyveket, hogy hozzák verseit. Politikai véleményeinek versbe foglalását e kettő, egy harmadik, már kissé jelentéktelenebb, de igen rokonszenves, merész költőre, Peter Squinzre hagyta. Társaságukban él egy vezető délnémet lap szerkesztője: egy óvatos úriember, aki a hatóságok jó tanácsait alázattal elfogadja, vigyáz, nehogy egy szókimondó jelentés megzavarja Nyugat-Németország s valami felszabadított néger köztársaság jó viszonyát s a hajpomádé-kivitelt. Ugyanazt a vérkeringést használja egy kellemetlen fráter, aki annyi büdös szivart szív, hogy ködbe burkolja a feje feletti Voltaire-szobrot. (Szivarokkal alkalomadtán én látom el.) Tettestársuk egy grandseigneur, aki saját költségén adja ki a fentiek műveit, pompás bibliofil kiadásokban... hogy csak főbb koponyáit foglaljam listába.

Horatius nyilván sok kezű ember volt: éjszakai, majd nappali kezével forgatta kedves görög költőit. Eberle sok lelkű: svábul, németül, latinul levelez, egy nyelven is többszólamúan és kontrapunktikusan. A fejedelmek jogán kinevezett német írónak, s kiadatta egy könyvemet. Hálából vörös tintával kezelem írásai ritka hibáit.

Eberle egyszer gondolt egyet, s olyan hirdetést tett az avignoni lapocskába, amely Shackleton egykori felhívására hasonlított: "Férfiakat keresek egy déli-sarki expedicióra, a veszély nagy, a dicsőség nagyobb, a fizetés kevés" ...s jöttek azok, akik vele mentek a halálba. Eberle ezt írta: "Latin költőket keresek, a dicsőség közepes, pénz semmi." Egy csapásra összeszaladtak a remeték: pontosan ötvenen.

Így született meg az élő latin költők antológiája, a Viva Camoena s egyúttal valami, amit a halott nyelvű elevenek körének vagy inkább sokszögének nevezhetnénk. Nevezetes társaság: nem volna eleven, ha nem szakadt volna pártokra. Modern rímelő-pártra, maradi ritmus-pártra. A hexameter-főnök ádázul nekiment Eberlének, hogy "utcagyerekek módjára fütyörésző" költőkkel tette egy kötetbe. Volt, aki szekundát osztogatott költőtársainak... Egyszóval igen eleven, igen emberi társaság támadt, mely tagjait azzal a tudattal boldogította, hogy nincsenek egyedül.

Legszívesebben veszem, ha Eberle tüntet ki levelével. Sok mindenről ír: ír arról, hogy Mecenás mennyire etruszk volt, ír Caesar tar koponyájáról, arról, hogy milyen gorombaságokat vágtak egymás fejéhez a rómaiak. Aki elég sokáig élt egyedül, úgy olvassa a nyomtatott cikkeket, mintha levelek volnának, úgy veszi a levelet, mint megírója jelenlétét. Aki évek során át barátkozott Róma köveivel, azt minden érdekli, ami a hét régi s a nem tudom, hány újabb domb vidékén történt. Csodálatos város, ahol minden történés nyomot hagy!

Könnyű átlátni Eberle barátom sokfejűségén, hisz fejei közül egy egész sor önálló író - sőt Eberle volt az, aki bevezetést írt Sebastian Blau könyvéhez.


⁽¹⁾ Wilhelm Busch híres gyerekkönyve.
⁽²⁾ Josef Viktor Scheffel műve.
⁽³⁾ Milne világhírű gyermekkönyve.
⁽⁴⁾ Jakob-Jakoeberle-Koeberle-Eberle.