|
Beszélgetések
a sugókról
Húsz
sugo igen szerény képet ad csupán a lehetőségekről;
kis könyvünkben alig egy lépéssel juthatunk
közelebb csak a teljességhez. Aki a megadott recepteket
mind megvalósította és meg is kóstolta,
alkalmasint erőt s tapasztalatot gyűjtött további
lehetőségek kitalálásához, netán
az improvizálásra.
Aki ezen felül könyv nélkül is megtanul néhány
receptet, olyan utat talál Róma polgáraihoz,
amely másoknak nem adatott meg. Barátokat lát
majd maga körül.
A gondolatok cseréje mindenféle veszéllyel jár
együtt. Beszélgessünk bár az államigazgatás
módszereiről, a mennybejutás legbiztosabb útjáról,
az atomerő hasznosításáról vagy
a születésszabályozásról, könnyen
vihart arathatunk. A barátságos emberi kapcsolatokat
csak bizonyos jól megválasztott társalgási
témák biztosítják. Az angolok rájöttek
arra az állampolitikai bölcsességre, hogy az időjárás
eszményi és mindig kimeríthetetlen beszélgetési
tárgy. Mivel befolyásolhatatlan is, a zimankókedvelők
a legnagyobb lelki nyugalommal hallgatják társuk áhítozó
áradozását július forró napjairól.
Bárki nyugodtan beszámolhat akkora ködről,
akkora jégesőről, amilyet még senki más
nem látott. S ha valaki összeveti a Bermudák időjárását
Helsinkiével, világlátott emberként tár
fel új horizontokat honfitársai előtt. Ami a legfontosabb:
a műveltségi szintek különbözősége
nem zavarja a beszélgetést. Amíg a főrendiházi
tagnak van olyan témája, hogy azt a munkanélküli
utcaseprővel is vidáman megvitathatja, biztosítva
a demokrácia.
A római embert nem érdekli az időjárás.
Ha elkapja egy kis felhőszakadás (sgrullone),
behúzódik egy boltíves kapualjba, és él
az alkalommal, hogy szitkozódjék egyet, ahogy dédapja
tette a pápai, ő maga meg a fasiszta kormányzat
idején: "Porco governo ladro!" Mármint
hogy az a disznó gaz kormány az oka a pocsék
időnek. Veszélytelen mondás volt ez, köztudott
ugyanis, hogy az időjárás a mai napig is Szent
Pétertől függ, s nem utódaitól, sem
pedig azoktól a magas személyektől, akiket ezek
"a gondviselés küldötteinek" neveznek olykor.
S hiába volt ott a kapualjban (mert tíz ember közt
már biztosan akad) egy rendőrspicli, nem tartóztathatott
le senkit egy nyilvánvaló tréfa miatt. Holott
az illető csak megmondta a véleményét a
kormányzatról ki-ki füle hallatára.
A sugo ezzel szemben olyan téma, ahol senki sem sértheti
meg felebarátját. Mert aki a pastá-t fokhagymával,
olajjal, erős paprikával szereti - bevallom, magam is
e párthoz tartozom -, teljes megértést tanúsít
az iránt, aki a vajra és a sajtra esküszik. A pecorino
konzervatív barátai közös témát
találnak a parmezán haladó szellemű harcosaival.
Eltűnnek a máskor oly éles regionális különbségek.
A szicíliai nem talál ellenkezésre, amikor a
maga ánizsos pastáját dicséri, szardellával
vagy anélkül; a genovai elmagyarázhatja, miért
illatozik szülővárosa minden délben fokhagymától,
bazsalikomtól, Nápoly lakója pedig, akit már
a dialektusa is szakemberré minősít, kifejti,
hogy csak a júliusban érő paradicsom méltó
kísérője a pastának, és hogy padlizsánt,
melanzané-t kell még mellékelni hozzá,
vagy legalábbis olyan vaskondérban és olyan zsírban
kell készíteni a sugót, amelyikben előző
nap melanzanét sütöttek. Norcia szülötte
a lereszelt vagy fölszeletelt fekete szarvasgombáról
mondhat érdekeset, kifejtvén sokrétű felhasználhatóságát,
a piemonti pedig éppenséggel a különbségeket
hangsúlyozza e téren: más a sötét
umbriai szarvasgomba, és más az ő szülőföldjén
termő világosabb, illatosabb ... és egyre folyik
a vidám beszélgetés. Rangkülönbségek
nem játszanak szerepet - ahogy a briteknél sem, ha az
időjárásról van szó. A főnemes
előadhat egy receptet, amely a családi krónikában
maradt fenn, s ügyesen beleszőhet ezt-azt valamelyik ősének
a keresztesháborúkban játszott szerepéről.
Egy világlátott pincér pedig méltó
társalgópartnernak bizonyulhat, s nem kevésbé
érdekes beszámolót tarthat a vadnyugati szokásokról,
meg a konyha azon barbárairól, akik a sugóban
főzik a pastát, aztán bádogdobozokban árulják.
|