Titkosrendőrség

Az a rendőrség, amely lopott órákat keres, vagy titokzatos gyilkosságot bogoz, semmilyen szerepet nem játszik egy fasiszta államban. A rendőrség az állam őre - azt az intézményt védi, amelyről a fasiszta dogma azt állítja, hogy se ellene, se nélküle semminek sem szabad történnie. A rendőr védi az államot legveszedelmesebb ellensége: állampolgárai ellen. A titkosrendőr az utcán áll - s amint Attilio mutatja -, a Duce útját jelzi. A Palazzo Venezia naponta fotografált balkonjától a Villa Torloniáig tízméterenként áll egy. A Piazza Venezián körös-körül állnak. Trajanus Foruma mellett sorakoznak. A külügy- és hadügyminisztérium környékének első szimbólumai. Itt a békeszerető polgár nem szívesen halad át - s ha útja a Vezér palotájához viszi, egyenesen megy, nem áll meg -, s csomaggal a kezében soha arra nem járna. A titkosrendőr megállítja: "Okmányait kérem". Beviszi egy kapu alá. "Hová megy? Miért? Kihez? Párttag? Miért? Miért nem?". Könnyen lesz belőle két-három napos kihallgatás a rendőrségen, és még jó, ha az ártatlan embert elengedik a jó tanáccsal, hogy máskor vigyázzon, hol sétál. Az is előfordul, hogy a biztonság okáért egy-két évre internálják valami kis faluba. Egy brazíliai úr esetéről beszélt az egész város: fényképezőgéppel a kezében fogták el épp a Duce villája előtt. Azt mondta, hogy le akarta venni a kiváló államférfiút. Aznap este letartóztatták a Rómában élő brazíliaiakat, s csak a brazil követ közbelépése simította el az incidenst.
Attilio megmagyarázza, honnan ismerni meg a titkosrendőrt: húsz-harminc éves (ezután irodai szolgálatra megy). Kivétel nélkül nápolyi vagy szicíliai. Rendszerint újság van a zsebében. Egyszer esernyőt osztottak ki nekik, egyszer zöld nyakkendőt, egyszer drapp esőköpenyt. Mindig uniformis lett belőle. Megvan mindegyiknek a helye - évekig állnak napi nyolc órát egy lámpa alatt. Szerepük nehezebb, mint a silbaké: azt kell játszaniok, hogy egyszerű, csendes, tétlen fiatalemberek, akik egy kislányt várnak, vagy egyszerűen csak unatkoznak. A sok állás azonban olyasfajta mozdulatokkal ruházta fel őket, mint a Venus Vulgivagát - éppen úgy hajtogatják térdüket, sőt, olykor ide-oda mosolyognak. Így a "titkos" szó félrevezető - éppoly kevéssé titkosrendőrök, mint ahogy őfelsége valóságos belső tanácsosai sem voltak titkosak. Megtanulom a leckét, Attilio vizsgáztat: igen, ez az. Nem, az nem az. A régi olasz operákra gondolok, ahol valaki a színpad közepén énekli a nagy áriát: "Senki sem ismer, itt senki sem lát". Az olaszok konzervatívok, és értik az illúzió művészetét.
Ez értelemben a titkosrendőrök az olasz nép valódi képviselői: ők adják a lelkesedés illúzióját. Ha a Vezér egy vidéki városba megy, egy nappal előbb ott vannak. Tapsolnak az állomáson, üvöltenek az elmaradhatatlan balkon alatt. Ha a Vezér bányába száll (hogy bányászruhás képe is legyen: az impérium első bányásza), ők a bányászok. Ha aratni megy (az impérium első aratója), ők a parasztok. Ők a szerető tengerészek, s a gonosz legenda esküszik rá, hogy az öregasszony, aki falun megcsókolja a Vezér kezét, és kérvényt nyújt át, egy talentumos őrmester.
A mindennapi élet prózaibb: a rómaiak elkerülik a titkosok útvonalait, idegenekről nem is szólva. A Piazza Venezia-i kávéházak elnéptelenedtek, mintha a tér a leprásoké volna. A közelben levő boltok rendszeres kártérítést kapnak. Az útvonalon álló üres lakásokat a rendőrség veszi ki, és befalaztatja az ablakokat. Ez olcsóbb, mint folyton őriztetni őket. Biztosabban mozgok, mióta tudom, hogy hol nem jó járni. Ennyivel is otthonabb érzem magam. Büszke vagyok, ha az autóbuszon is megismerem a rendőrt, mert annyira már nem titkos, hogy jegyet váltson. Csendes mosolyt váltok azokkal, akik jöttekor elnémulnak.