A világ végén

A templom tele van. Az ájtatos gyülekezet a prédikációt hallgatja. A tiszteletes úr azt magyarázza, hogyan illik felkészülni karácsony szent ünnepére. Ha az az érzése, hogy a gyülekezet nem figyel, lovaglócsizmájával belerúg a szószéket pótló katedrába.
Ám a gyülekezet nem a figyelést tartja fontosnak. Fontos az, hogy az ember vasárnapra szépen kiöltözzön, fontos, hogy otthon ne felejtse a német zsoltároskönyvet. A szekérbe, a zöld (vagy sötétvörös) kocsiba befogni a fontos és az, hogy a lovak szőre fényes legyen. Alaposan tisztára csutakolni őket, az fontos. A kislányok a vasalt szoknyát tartják fontosnak meg az új napernyőt, még akkor is, ha mezítláb jönnek. Az istentisztelet olyasvalami, mint a katonai díszszemle békeidőben: mindenki egyszerre néző és szereplő.
A kislányok, elöl-balra, egymással sugdolóznak, és a ruhájukat huzigálják. A kisfiúk, elöl-jobbra, kellemetlenül feszengnek az ünneplőben. Az öregasszonyok, hátul-balra, úgy bólogatnak, mintha minden mondatot külön jóváhagynának, vagy mintha minden percben elbóbiskolnának. Az idős férfiak, hátul-jobbra, köhécselnek, torkukat köszörülik, nagyokat fújnak. Üdvös dolog ennyi bibliaidézetet hallani, de jobban esne nagyot szívni a kukoricalevélbe takart, koromfekete dohánylevélből. Várni kell, most nem illik. Még egy negyedóra, és a tiszteletes úr is másról fog beszélni: istentisztelet után káposzta- és veteménymagokat árul.
A papi csizma nekivágódik a katedrának, a tiszteletes úr felemeli a hangját: "És el fog jönni az Úrjézus, eljön ide, a mi nyomorúságos világunkba! Vagy nem tudjátok, hogy világunk, ez a kevély, elbizakodott, csillagokra törő világ a siralmak völgye? Egyesek ezt nem akarják tudomásul venni! Közületek még senki sem éhezett egyetlen napig sem!"
A nyájas olvasó valószínűleg már régen nem hiszi egy szavamat sem. Hogy a német kislányok karácsony előtt mezítláb mennek templomba, hogy a tiszteletes úr káposztamagot árul, hogy a gyülekezet német zsoltároskönyvből dicséri az Urat, de még senki sem találkozott volna az éhséggel - ez egy kicsit sok egy bekezdésben.
Bocsánatot kérek! Úgy illett volna kezdenem, mint a drámaíróknak. Hely: a Déli Félteke. pontosabban: Donna Irma falva, Dél-Brazíliában. Idő: karácsony előtt, vagyis a nyár kellős közepe.
Vannak nagy és fényes városnegyedek. Róma fénye kiterjed az egész földre... de hogy hol keresse az ember Donna Irmát, azt innen harminc kilométernyire már legfeljebb csak a postás tudja. Talán jobb lett volna így kezdeni:
Az európaiak bizalmatlanul nézik azt, aki Brazíliába készül. "Brazília? a világ végén van. Rio de Janeiro? Ahol a négerek a szambát lejtik?" A riói polgár, a carioca, szánakozva mosolyog, ha valaki São Paulót említi. "Vidék - mondja lenézően. - Interior. "Itt Rióban még vannak nemzetközi kongresszusok, a miénk a Nemzeti Könyvtár, van Egyetemünk, itt van a Külügyminisztérium, a Füvészkert, a Jachtclub, ez a csodák városa. De São Paulo? A világ végén van! A São Pauló-i, aki önmagát paulistának nevezi, büszke, mint a római limes őre. "São Paulo világváros - mondja -, és több gyára van, mint egész Brazíliának összesen! És több bevándorolt európaija! Itt olasz ,német, magyar, görög, japán, örmény lapok jelennek meg, itt lehet élni! Van egy kiváló kínai vendéglőnk, és a képtárban egy eredeti Churchill-festmény!" De a város aszfaltujjai nem nyúlnak messze, az utak az erdőbe torkollnak...s ott vége a világnak! Ám ha valaki igazán felkerekedik, nekiindul, nem leli meg a világ ígért végét. Az ember repül vagy három órát, továbbgurul autóbuszon, áttör egy-két porfelhőn, és egy német kisvárosba jut: Blumenauba! "Ez itt, ez élet - mondja a sváb képű blumenaui polgár -, és akkor becsüli meg az ember igazán, ha már járt valaha Németországban. Odaát darabonként árulják a banánt, darabszám! És egy banán annyiba kerül, mint itt egy egész fürt! Blumenaunak van zeneiskolája, gimnáziuma, temploma, mozija, kórháza... de persze, ha valaki még négy-öt órányira felzötyög az Itajai folyó mentén... az már a világ végére jut!"
Aki nem sajnálja a fáradságot, és végül felér oda Münsterbe, a háború óta hivatalosan Tenente Gregorióba - Gregorio hadnagynak hívják most, mert Vargas elnök testőrsége fekete parancsnokáról neveztette el -, olyanokkal találkozik, akik nemhogy a világ végén, de kellős közepén vélnek lakni. "Két szálloda, lutheránus templom, katolikus templom, új kórház és régi temető; szikvízgyár, hentes, órás... város ez, hogy is ne volna város! Nincs járda? De villanyvilágítás van, aki nincs berúgva, nem esik hasra. Persze még egy óra az erdőn keresztül, és ott fenn, a Donna Irma-völgyben - ott már a világ végén van az ember."
Donna Irma nagyra tör, municipio, járásszékhely szeretne lenni. "Miért ne? -- kérdi a jegyző, aki egy személyben telekkönyv- s anyakönyvvezető, bíró és közjegyző, vagyis a földi hatalmak Donna Irma-i helytartója. - A kápolna helyére nemsokára templom épül, a lutheránus templomban harmónium is van, van patikánk, báltermünk, iskolánk, szerelőnk, a hentes jobban húz fogat, mint a városi fogorvos... büszkék lehetünk! Nem vagyunk új-jerikóiak! Új-Jerikó a világ vége!"
Új-Jerikó polgárai nem szívesen hallgatják az ilyen beszédet. Poppschitz, a boltos és disznókereskedő, aki már annyi ideje árulja a sertést, hogy csak a citrom hiányzik a szájából, s pontosan úgy festene, mint egy újévi malac, még egy árnyalattal vörösebb lesz, ha valaki azt meri mondani, hogy itt az Isten háta mögött érzi magát. "Idáig jön az autóbusz! - kiáltja. - Idáig ér a villanyvezeték, itt este is lát az ember! A boltomban mindent kapni! Szövetet, kaszát, ekét, éjjeliedényt, fejfájósport, babot, petróleumot! Ennél több Blumenauban sincs! Ez itt szemben Bummék híres mézeskalácsgyára! Kóstolja csak meg Bummék kekszét! De ott fenn, nyugatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember."
Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek serrának nevezik, ezzel a spanyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ösvénnyé váló utak. Az utolsó villanylámpán túl még mindig vannak virágoskertek, még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa.
Egyszer kilovagoltam arrafelé. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok már mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget. "Jó napot, mondja csak, uram, itt van világ vége?" Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. "Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagoljon csak egy-két órát tovább!" Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak.
A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40 x 40 négyzetkilométerre, amelyet a fehér ember az utolsó botokut indióknak meghagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. "Ott laknak - mutatta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!"
Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon: a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erasmus neve, a São Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy "minden javát magánál hordja".