Rübe

Az antik írók nem boncolták személyeiket: nem szóltak tetteik titkos rugóiról; a tetteket írták le. "Volt egyszer egy asszony Ephezusban" - mondja Petronius, s elmond róla egy kis mesét. A végén mégis pontosan tudjuk, milyen asszony volt. Rübe szívesen mesélget egy történetet saját magáról, s önarcképe olyan tökéletes, hogy talán érdemes feljegyezni, annál is inkább, mert Rübe vesz, elad, de nem ír, s ha egyszer elköltözik az örök vadászterületekre, tetteinek híre mindörökre elvész.
Régen, még mielőtt idejött, egy ismerősénél, a szemétládában talált egy törött tányért. "Igazi meisseni porcelán, odaátról jött, de Istenem, szerencse és üveg könnyen törnek, törik a porcelán is" - mondta az ismerőse. Elvihetem? - kérdezte Rübe. - Azt hiszem, még össze lehetne ragasztani. "Vigye csak."
Rübe elvitte, egy fiókba tette, elfelejtette... És egyszer csak délután mit lát? Egy kis majom mászik be az ablakán! Nincs ebben semmi különös ott, ahol sokan tartanak kismajmot a háznál, játszótársul gyerekeiknek. De Rübének hirtelen zseniális gondolata támadt: elővette a tányért, az asztalra tette, odaállt az ablakhoz, és elkezdett üvölteni: "Kié ez a vadállat? Hol van a majom tulajdonosa? - Még az utcára is leszaladt a majommal, a kis ijedt makimajommal: - Kié ez a majom?"
Tulajdonosa már jött is: véletlenül szintén orvos volt. Rübe nekitámadt: "Fizesse meg a káromat! Hallatlan! Majmot tart a városban. Ez nem őserdő! Beperelem! Feljelentem!" "Mi történt?" "Eltörte a tányéromat! Valódi meisseni porcelán volt! Pótolhatatlan!" A kolléga még csak nem is felelt: rögtön fizetett.
Rübe maga foglalja össze a tanulságot; ha újra előadja a történetet: "Lélekjelenlét! gyorsaság! ideák! Ez kell, uraim, ha az ember boldogulni akar!"