Theobald

Nemrég bejött Theobald - a Bab-völgyi Theobald -, lassan és nyugodtan jött, mintha csak az időjárás kérdéseit szándékozná megbeszélni. Semmi kétség: egy kiadós eső jót tenne a kukoricának. Ilyesmiről beszélni kell, hogy Szent Péter füléhez jusson.
- Jó reggelt! - köszönünk mind a ketten... Aztán nem szólok egy szót sem, mert tudom, hogy nem illik zavarni azt, aki gondolkozik.
- Mondja - szólal meg végre Theobald -, ért maga valamit az ekcémához?
Ha még újonc volnék, azt mondanám, hogy igen, vagy mondanék valamit a sömörről általában, exogén, endogén, allergikus esetekről... de így csak annyit mondok:
- Igen!... Ekcéma! Ezzel úgy állunk, mint a kutyákkal. Van fehér kutya és fekete kutya, kicsi és nagy, harapós és jóindulatú... Nem így van? Ha csak annyit mond, hogy kutyája van, még nem tudom...
- A kutyám tarka. Barna és fehér - mondja Theobald, hogy ezzel legalább tisztában legyünk.
- Piminettinek daxlija van - mondom én, a témánál maradva.
Erre aztán mind a ketten hallgatunk egy darabig.
- Az ilyen ekcéma nagyon kellemetlen - mondja ő.
- Viszket - mondom én. - Fáj is.
- Különösen éjjel - mondja Theobald.
- Akkor nem tud az ember elaludni - zárom én a témát.
Ezután újra kinézünk az ablakon, nem jönnek-e az eszmecserét, esőt hozó felhők. Közben barátom elhatározza, hogy kirukkol titkával, mert feladja a reményt, hogy elárulom a magamét, egy ekcémakenőcs nevét.
- Tudniillik ekcémám van - mondja kissé kelletlenül.
- Nagyon kellemetlen - mondom a változatosság kedvéért én.
- Viszket - mondja ő.
- Különösen éjjel - ismétlem kegyetlenül.
Theobald nagyot sóhajt, elgondolkozik, aztán engedékenyen rám néz:
- Megmutathatnám az ekcémámat. Megmutatni nem kerül pénzbe.
Felelhetném, hogy megnézni viszont kerül, de rosszul hangzana. Ezért azt mondom:
- Mutassa azt az ekcémát.
Fölhúzza a nadrágszárát:
- Így néz ki.
Diagnózisa helyes. Ekcéma, régi, nedvező, gyulladt, széteső ekcéma, felette, alatta visszerek csomóival. Értem, miért jött végre Theobald.
Ha most megkérdem, mióta szenved, legyintene, hogy "egypár napja". És ha azt kérdezném, mit kent rá, biztosan azt felelné "semmit, eddig semmit". Ezért összeráncolom homlokomat, és csak nézem a lábszárát:
- Régi ekcéma. Nagyon régi.
- Van már vagy hathónapos.
Még mélyebbre vonom homlokom barázdáit, úgy mondom, mintha a látleletet értelmezném:
- Mindenfélét kent már rá.
Meg se próbálja tagadni, hallgat.
- Ráolvastatott - mondom komolyan.
- A feleségem azt mondta, nem árthat.
- Nem is használt.
- Nem. Aztán káposztalevéllel hűtöttem.
- Kelkáposztalevéllel - hagyom rá. - És aztán?
- Kenőcsöt.
- Micsoda kenőcsöt?
- Azt a tubusban. Ami fogpucolásra is jó. Azt mondták, az a fekélyt is kigyógyítja.
- És azután? - kérdezem irgalmatlanul.
Theobald belátja, hogy vallania kell.
- Tintát - mondja halkan.
Most én csodálkozom. Tinta, az irodalom kék vére, rendkívül ritka folyadék a Donna Irma-völgyben. Tej, cachaca, bor... de tinta?
- Hogy jutott tintához?
- A kislányom, a Léni iskolába jár, a harmadik osztályba. A tanítónő parancsolta. A Léni most nyolcéves.
Igaz, Theobaldnak lányai vannak. Sok lánya, csupa helyes, jókedvű, friss kislány.
- Hány kislánya van tulajdonképpen? Négy?
- Öt! Öt darab!
- Büszke lehet rájuk!
- Büszkének büszke. De sok az ember gondja velük.
Látom, örül, hogy megszakítjuk a vallatást.
- A legidősebb huszonegy, férjnél van, van már két gyerekük is. A Mária tizenkilenc, el van jegyezve. Aztán az ikrek...
- Igaz, akiket mindig összetévesztek! Mennyi idősek?
- Most múltak tizenhat, szeptemberben. A szomszédok tizenhat éve nézik őket, és még mindig nem látják a különbséget. Ha sötétedik, magam sem látom. Hogy összetartanak azok ketten! Egy ágyban alusznak. Minden falat kenyéren osztozkodnak. Ha az egyik beteg, a másik sír.
- Hol találnak majd férjnek való ikreket?
- Nem értem, miért mindig a lányok ikrek? Az a két pár Inhambuban, a vörös hajúak fenn, a serrán, csupa lány!
- Talán testvérek is megteszik! A szomszédjánál egy tucat fiú van! De legalább tíz...
- Van annak egy egész regimentje!
- És mit tett rá tinta után? - kérdeztem hirtelen, újra őrmesterhangon.
- Azután? Az tanácsolta a borbély, tegyem rá egy elégetett vörös kendő hamuját...
Megharagszom. A borbély ugyanezt a szert ajánlotta egy tüdőgyulladásos kisgyereknek... kanálszám... és éppen elég gondot okozott nekem, amíg életveszélyben volt.
- A vörös kendőt! Hisz a borbély még olvasni sem tud?
- Az emberek azt mondják, ismeri a betegségeket.
- Theobald, nem szégyelli magát? Minden babvölgyi vénasszonyra hallgat?
Egy szót sem szól, én pedig újra átkapcsolok, ezúttal az orvosi hangnemre.
- Üljön le, és figyeljen ide. Babona mindenhol van. Itt is csak olyanok az emberek, mint máshol, mint ott, ahonnan én jöttem. Tudja, hogy ott mit csinálnak? Teliholdkor egy köcsög vizet hozatnak a sömörre. Pontosan éjfélkor. A vizet csak érintetlen szűzleány hozhatja, és meg sem szabad mukkannia, miközben hozza. Ebből három pénteken hét-hét cseppet tesznek az ekcémára. Mit szól hozzá!?
- Éjfélkor? - csodálkozik Theobald.
- No, elég a kuruzslásból! Beszéljünk komolyan! Mostanáig vacakolt, szenvedett. Már belátta, hogy ennek nincs értelme. Tudományosan kell eljárnunk! Csak a kenőcs nem segít. Először a visszereket kell kezelnünk, a vérkeringését kell rendbe szednünk. Aztán pedig...
- Mennyibe fog kerülni? - kérdi Theobald, hogy az alapvető problémát tisztázzuk.
- Két contót kérek a kezelésért.
- Két contót? Másfelet keresek egy hónapban a tejszállítással!
Theobaldnak igaza van. Az orvosságok ára a kolonista részére aránytalanul magas. Él, mert kap elég lefölözött tejet a disznóinak, mert a felesége, lányai, veje kapálnak. Van galambja, birkája, tehene, pulykája, méhészete, de pénzt - ezeket a Londonban nyomott bankókat, elűzött császárok, megbukott diktátorok, kövér pénzügyminiszterek, csúf hercegnők és szakállas hajósok képeivel ékes bankjegyeket - nagyon ritkán kap kézhez.
- Két contót?
- Kettőt.
- Nem adna mégis inkább valami kenőcsöt?
- Értsen meg! Nincs értelme! Semmi sem használ, amíg a vérkeringése nincs rendben!
Theobald legyűri a nadrág szárát, feláll.
- Meg fogom beszélni a feleségemmel - ígéri.
Tegnapelőtt jött újra Theobald. Pompás borjúcombot hozott, odafektette a pultra.
- Jó reggelt, doktor! Szép idő van, ugye?
- Jó reggelt - mondom. - Nagyon szép.
Látom, meg akarja kezdeni a kezelést, előleget hoz. Semmi kifogásom ellene. Szeretem a borjúbecsináltat tejföllel, nokedlival.
- Tegnap meglehetősen hűvös volt - mondom, mintha én is tejeskocsis vagy a brit felsőház tagja volnék, és várom, hogy a tárgyra térjen.
- Nagyon hálás vagyok - mondja Theobald. - Nagyon szépen köszönöm. A receptje segített.
- Nem adtam receptet! Azt mondtam...
- Azt mondta, hozassak holdtöltekor egy köcsög vizet...
- Azt mondtam, hogy...
- Amint rátettem az első hét cseppet, megszűnt viszketni. Másodszorra elmúlt a fájdalom, nem is akartam folytatni, de azt mondja a feleségem, "ne bolondozz, tedd csak rá, nem kerül pénzbe", én meg azt mondom, "igazad van, úgy kell csinálni, ahogy a doktor előírja". Harmadszor is rácsepegtettem, és meggyógyult az a nyavalya.
Felhúzza a nadrágját. Az ekcéma eltűnt. Sima, rózsaszínű a bőr. Mintha még a visszerek is visszafejlődtek volna egy kicsit.
- A múltkor nem fizettem. De tudom én, mi illik. Adósságom sehol sincs. Szép borjút vágtunk. Ez a combja.
Neki volt igaza:
- Köszönöm.
Theobald az ajtónál még egyszer megfordult-
- A vizet - mondja - a Léni hozta.
S már vígan csörrennek kint az üres tejeskannák.