Pankovits József
Az olasz baloldal Antonio Gramscitól a Demokratikus Pártig
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előszó
I. fejezet: Itália, munkásmozgalom, Gramsci
II. fejezet: Antifasizmus és a szocializmus olasz útja
III. fejezet: A középbal első szakasza
IV. fejezet: Eurokommunizmus és szociáldemokratizálódás
V. fejezet: Középbal variációk, új kihívások
Előszó
Olaszország Európa 20. századi politikai térképén az egyik legösszetettebb színfolt, valóságos politikai laboratórium, netán boszorkánykonyha, ahol olyan különleges főzetekkel kísérleteztek, mint a középbal kormánykoalíciók, a kereszténydemokraták és a kommunisták között kötendő történelmi kompromisszum, az eurokommunizmus keserédes pirulája. Moszkvából ízlelve keserű, Washingtonból gyanúsan édes... A 20. század derekán mindenünnen figyelmes szemek szegeződtek Itáliára, erre a politikailag különös országra, a lehetőségeire és korlátaira, a kihívásokra, az eredeti pályán mozgó útkereső baloldalra, a különböző eszmei, világnézeti áramlatok többnyire türelmes, európai kulturáltságú párbeszédére.
Az olasz történelmet sajátos vonások egyénítették; állítólag Mussolini rendszere a német fasizmushoz képest elviselhetőbb (?) volt, ám ez nem akadályozta a demokraták, a liberálisok és a konzervatívok, a katolikusok és a munkásmozgalom antifasiszta összefogását. Igazolt és közismert tény: az antifasizmus kovásza elsősorban a kommunista mozgalomban erjedt, meghatározva ezzel a párt tekintélyét és nemzeti funkcióját, valamint azt az eredeti irányvonalat, amelyet hosszú időn át a szocializmus olasz útjának is neveztek. Maga a kifejezés Palmiro Togliatti nevével forrt össze, bár a nemzetközileg is számon tartott kommunista politikus "csak" összefoglalta az előző mozgalmi generációk - vezetők és tömegek - hitének, meggyőződésének, törekvéseinek sokszínű hagyományát, a szocializmus és demokrácia összefonható értékrendjét. Kiemelkedő elődje a mozgalom vezetésében Antonio Gramsci. Nagyszerű elődei között említhetjük a 19. századvégi első szövetkezetalapítókat, az első szakszervezeti harcosokat, anarchista lázadókat, evolucionista reformereket és forradalmárokat, akik megalapozták az olasz szocializmus demokratikus eszmeiségét, a történelmi távlatokat reálisan értékelő szemléletet, átörökítve ezt Gramsci és Togliatti utódaira.
A szocializmus olasz útját vállalta a munkásmozgalom másik nagy pártja, a szocialista is, amely 1956-ig Pietro Nenni vezetésével fenntartotta az együttműködést a kommunistákkal. Ám akkor, a sztálini mítosz lelepleződésével és a magyar tragédia beteljesülésével felmondta azt, jóllehet az együttműködés nem szűnt meg teljesen. Az első világháborús válságban a kommunisták szakítottak velük, 1956 után fordítva történt, mindkét esetben azonban jól kivehető a tanulság: ha a munkástömegek, a dolgozó emberek politikai egysége megtörik, abból mindig ellenfeleik húznak hasznot. Gramsci figyelmeztetése nem több, nem kevesebb ennél: elméleti és gyakorlati útmutatása a munkásosztály politikai egységének megteremtését célozta, szövetségeseinek megnyerésére mozgósította az alkotó energiákat. Életművének, politikai- filozófiai tételeinek maradandóságából mit sem von le az, hogy a munkásosztály politikai környezete mind nemzetközileg, mind az olasz helyzetben döntő módon megváltozott; a változások nem rontották tételeinek alkalmazhatóságát. Az új folyamatokkal és jelenségekkel az olasz baloldal igyekezett együtt haladni, igyekezett a változások ütőerén tartani a kezét - voltak ebben sikerei és kudarcai. Ellentmondásoktól nem mentesen és éles viták árán az olasz baloldali politikai tapasztalat egyre jobban differenciálódott az ún. szovjet modelltől, a lenini bolsevik ideológiai előírásoktól. Erőteljesebb és egyértelműbb lett a demokratikus orientáció, a politikai pluralizmus módszerének hiánytalan birtokba vétele, a szociáldemokrata irányú döntések elhatározása. Az 1989/90-es világpolitikai földrengés következtében elkerülhetetlenné vált a kommunista identitás felülvizsgálása, egy új pártalakzat megformálása, amely ugyanakkor mély és pillanatnyilag akár kiúttalannak tűnő válságot idézett elő a baloldal soraiban. Monográfiám e bonyolult periódus fordulópontjait értékeli, főként az olasz baloldal 20. századi fejlődésének ívét rajzolja meg: elemzi Gramsci teoretikus művét, az 1945 utáni politikai erőviszonyokat, a pártközi dialektikát, a fontosabb választási csatározások kimenetelét, a középbal koalíciók variánsait, végül a kommunista és szocialista pártok metamorfózisát, az új pártszerkezet néhány sajátosságát. Elmaradhatatlan az olasz belpolitikai háttér és a nemzetközi viszonyok főbb elemeinek számba vétele, ezek hatása az olasz baloldal fejlődésére.
A monográfiát a téma elsődleges megmunkálásából fakadóan ideiglenesség, kiforratlanság jellemzi, mivel élő, mozgásban levő, a 21. század morfológiai változásaiba áthúzódó, nem lezárult fejleményekről van szó. Óhatatlanul nyitott, megválaszolatlan kérdésekkel fejeződik be a munka. A kérdésekre egyelőre maga a történelem, jelenkorunk eseményei sem kínálnak vitán felüli vagy minden szempontból elfogadható válaszokat. Az egyik legfőbb dilemma talán éppen az: visszanyerheti-e és mikorra az olasz baloldal a régi életerejét, ezzel együtt esélyét a társadalmi és politikai viszonyok lényegi befolyásolására, végső soron megváltoztatásukra.
A könyv elkészültét észrevételeivel és lektorálásával segítette a szerző pályatársa, Horváth Jenő, valamint egyetemi éveitől kezdve intellektuális útján a szerzőt mindig támogató professzora, Sallay Géza. Köszönet illeti a Gramsci Alapítvány és Intézet vezetőjét, Giuseppe Vacca professzort, aki szakmai tanácsaival, a szakirodalomban való orientálással nélkülözhetetlen módon járult hozzá a mű befejezéséhez. A szövegszerkesztésben Berki Ilona közreműködése fontos momentum.