---

Tartalom

Előszó
Tütő László: Liberalizmus és demokrácia ellentéte Lukács György társadalomfilozófiájában
Sziklai László: A kommunizmus mint Lukács erkölcsi problémája
V. G. Arszlanov: "...Az igazság veszte: az igazság győzelme" (Lukács György és Mihail Lifsic filozófiája és etikája levelezésük fényében) (Fordította: Csala Károly)
Lukács György és Mihail Lifsic levelezése (Fordította: Páll Erna)
A. Sz. Sztikalin: Lukács György mint irodalomtudós, filozófus és politikus megítélése Moszkvában 1940-től az 1970-es évekig (Fordította: Székely Ervin)
Lukács György politikai végrendelete
A kötet szerzői

---

Előszó

Lukács György születésének 125. évfordulója alkalom arra, hogy a magyar szellemi élet tisztázza viszonyát a XX. század alapvető jelentőségű marxista gondolkodójához. Magyarország fontos e tekintetben, hiszen Lukács mégiscsak magyar volt, és hatása itt volt a legmélyebb az egész kelet-európai régióban. Lukácsot - talán az őt mindenkor elutasító szovjet pártbürokrácia sajátos hatására is - sokan a "nyugati marxizmushoz" sorolták, mintha valójában lett volna ilyen "földrajzilag" körülírható marxista irányzat. E tekintetben az önkényes filozófiai érvelés a maga absztraktságával és történetietlenségével Korschtól Blochon, a frankfurti iskolán át Marcuséig, Lukácsig ívelhet, ám a gyakorlati-politikai megfontolások szerepe bizonyára erősebb lehet. A jugoszláv Praxis- kört, amely bírálta a fennálló államszocializmus hivatalos rendjét, senki nem avatta "nyugativá", noha ez az 1960-as években formálódott kritikai irányzat egy új szocialista alternatíva jegyében fogant. Lukáccsal azonban némileg más volt a helyzet: őt a szovjetek elutasítása miatt, talán védve is őt, "előléptették" egyfajta "nyugati marxistává", mintha az valami felsőbbrendűséget jelentett volna a Kelet felett. Ebből az "előléptetésből" Lukács sohasem kért, hiszen ő semmi úton nem kívánta a kelet-európai államszocializmusok polgári jellegű átalakítását annak ellenére, hogy a sztálinista örökség elutasításának és felszámolásának élharcosa volt a "filozófia frontján". Lukács ebben az értelemben tehát éppenséggel "keleti" maradt, sohasem tagadta meg az államszocializmusban rejlő antikapitalista tendenciákat, a tőke uralmának megtörését, az oroszországi októberi forradalmat és a magyarországi tanácsköztársaságot. Életének e döntő üzenetével számos korábbi híve, azok a tanítványai, akik a rendszerváltás ideológusaivá váltak, nemigen tudnak mit kezdeni. Mesterüket - szöges ellentétben Lukács eredeti intencióival - egyfajta "szakfilozófussá", "szakesztétává", "szaktudóssá" akarják viszszaminősíteni, ami sohasem volt. Hiszen ő mindig, de legalábbis 1918 után az EGÉSZ megragadását tartotta mind módszertanilag, mind elméletileg, mind politikailag- szervezetileg alapvetőnek a RÉSZ, a partikularitás kiúttalan, alternatívátlan világával szemben. Az EGÉSZszel való posztmodern szakítás legfeljebb azokat az ideológusokat nyugtatja meg, akik Lukácsban vagy csupán a régi rendszer apologétáját szeretnék látni, vagy akik Lukácsot eleve egy antileninista antikapitalizmus fogalmilag meghatározatlan és tradíciótlan irányzatába kívánják integrálni a Történelem és osztálytudat című híres műve alapján. A lényeg ezekben az esetekben (is) a lukácsi mű szaktárgyi (és episztemológiai) feldarabolása.

...

Az e kötetben először publikált (szaktudományos szempontból is!) rendkívül értékes Lukács-Lifsic-levelezés (több mint hatvan levélről van szó) és persze a kötetben szereplő tanulmányok mindezeket a problémákat igen élesen tükrözik. Megkockáztatom, a kötet új szellemi fogódzókat nyújt azoknak, akik a világtörténelmi fejlődésről nem a polgári-kapitalista és nem a "sztálini" logika mentén gondolkodnak. A dokumentumok és a tanulmányok fényében különösen jól látható, hogy Lukács kommunista elkötelezettsége, "pártmániája" és széles ívű, a XX. század szinte minden lényeges történésére reflektáló elméleti munkássága, minden más irányzathoz képest is megnyilvánuló intellektuális fölénye és erudíciója között, ahogyan régen mondtuk, dialektikus ellentmondás állt fenn. Mai kritikusai ezt nem értik vagy nem akarják érteni, mindenekelőtt a polgári jobboldalt erősen bíráló, háború utáni politikai tevékenysége miatt. Akárcsak az előbb említett Hobsbawm esetében, Lukácsot is igyekeznek "begyűrni" a sztálinista múlt romjai közé. Pedig éppen az e kötetben először publikált Lukács-Lifsic-levelezés világosan megmutatja az ilyen vádak megalapozatlanságát, hamisságát. E vádak később különösen 1956 és 1968 tapasztalatai alapján cáfolhatók a leginkább. Az a Lukács, aki 1956 antisztálinista kihívására reagálva Nagy Imre kormányában is funkciót vállalt (amit politikusi dilettantizmusával szokás magyarázni), aki az 1968-as csehszlovákiai bevonuláskor már részletesebben, elméleti téren is kifejtette elutasító- kritikai álláspontját, a posztmodern beállításban nem különbözik saját ellenfeleitől. Ráadásul Lukács ekkoriban tette igazán világossá, hogy 1956-ban is volt olyan tendencia, amely a sztálini eredetű (állam)szocializmus demokratikus, munkásönkormányzati nézőpontból való értelmezését erősítheti. A kommunista pártba való 1967-es visszatérése mindennek ellentmondani látszik. Valójában azonban arról volt szó az ő esetében is (számos kiemelkedő marxistához hasonlóan), hogy horizontos, elméletileg, filozófiailag és szaktudományosan is alátámasztott elemzése - leegyszerűsítően fogalmazva - a sztálinizmus és a kapitalizmus között gyakorlati síkon is kereste a tertium datur-t, a harmadik lehetőséget; ám mint hangsúlyoztuk, az alternatíva ilyen felfogása nem kívánt utat nyitni a kapitalizmus, a polgári társadalom, a "modernizmus" restaurációja felé, amiből az következett, hogy a politikai praxis síkján a kommunista (állam)pártot nem lehetett ad acta tenni. Lukács, Hobsbawm, nem is szólva az olasz vagy francia marxista teoretikusokról, a párt felszámolását azonosnak tekintették a kapitalizmus visszaállításának döntő politikai-szervezeti előfeltételével, amely 1989 perspektívájából egyáltalán nem tűnik helytelen értékelésnek. Azok a főképpen német szociáldemokrata teoretikusok, akik a neokantiánus hagyományhoz kapcsolódva a két rendszer "békés összenövésének" gondolatkörében mozogtak, nem voltak Lukács számára rokonszenvesek, mert a "sztálinistákhoz" (dogmatikusokhoz) hasonlóan az állam egyfajta mindenhatóságában hittek; a szociáldemokratákhoz hasonlóan végül a "sztálinisták" is megtértek a piachoz: "kibékülésük", mint Lukács helyesen feltételezte, végső soron a kapitalizmus visszaállításában konkludál.

Lifsiccel folytatott levelezésükben a "dogmatikusok" (sztálinisták) és a "revizionisták" (liberálisok) "összműködéséről" nem egyszer esik szó. Például Mihail Lifsic Ja. E. Elszberg és A. L. Dimsic metamorfózisán keresztül mutatja meg e jelenséget egy 1967. márciusi levelében. Az előbbi, aki besúgóként - az "ortodoxia védelmezőjeként" - többek között I. Babel feljelentésével vált hírhedtté, évtizedekkel később liberális oldalról támadta az esztéta Lifsic filozófiai álláspontját. Lukács - aki nyilván a rendszerváltás "átállásain" sem csodálkozott volna, kivéve talán egy-két tanítványa esetében - válaszlevelében (1967. április 22.) így vélekedett: "Az, amit Önmagáról ír, nem lep meg; mindkét említett típust, amelyekre utal, különböző országokban tapasztalatból ismerem."

Az 1960-as években Lukács gondolkodásának középpontjában a mindennapi élet strukturális problémái álltak, az, hogy miképpen képződik az alternatíva a mindennapi praxis síkján. Érdeklődése filozófiailag az ismeretelméleti problémákról ontológiai kérdések felé fordult. Lukács szemben állt a sztálinizmus ismeretelméleti abszolutizmusával, ez az 1960-as években íródott Ontológiájának is fő mozgatója.

...

Krausz Tamás

---