---

Tartalom

Előszó

AZ ERKELI ÉLETMŰ ÖRÖKSÉGE
Somogyváry Ákos: A himnusz műfaji stációi az erkeli oeuvre-ben és utóélete
Kiss Eszter Veronika: Kottával írt történelem - Párhuzamok Erkel Ferenc és Szörényi Levente életművében

ERKEL, A VEZETŐ
Gombos László: Erkel Ferenc utódlása a Zeneakadémián - Pozícióharcok a zenei életben az 1880-as évek végén
Debreczeni-Droppán Béla: "Ez egy küzdelmekben edzett tábor, élén a genialis vezér - Erkellel" - Erkel Ferenc és a Magyar Nemzeti Múzeum

MŰHELYTANULMÁNYOK
Szabó László: Anomáliák Erkel szimfonikus zenekari hangszereléseinek gyakorlatában, különös tekintettel a mélyréz szólam basszusára
Lantos Szabó István: Erkel Ferenc Friss Magyarjának kézirata
Windhager Ákos: Párbeszédben a hatalommal - Az Erkel-életmű új értelmezési kísérletei

ERKEL-ÉRTÉKTÁR
Szőnyiné Szerző Katalin: Szemelvények a Zenészeti Lapok (1860-1876) és Erkel Ferenc kapcsolatának történetéből

---

Előszó

"Erkel hatásköre mint egy tetőpontra hágván Bánk-bán-jában; mi sem volt természetesebb, mint hogy utána következő új művének villanyozó hatása attól fog leginkább föltételeztetni a magyar közönségnél, ha vajjon a megtelt villamfolyam medre szélesbülend-e vagy sem általa?" (Ábrányi Kornél)

A 2018-as Erkel Ferenc-emlékév lehetőséget adott arra, hogy a még mindig nem eléggé elemzett zenei életmű mellett az életút más jelentős elemeit is megvizsgálják a kötet szerzői. Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete 2018. november 19-én rendezte meg Kortársunk, Erkel című műhelytalálkozóját, amelynek keretében a felkért előadók kérdéseket tettek fel az eddigi Erkel-képpel kapcsolatban. Jelen kötetben az előadások szerkesztett változata olvasható. Két korábban elhanyagolt terület kapott hangsúlyt: a művek párbeszéde a politikával és a vezetői örökség. Erkelt hol "kuruc", hol reálpolitikus zeneszerzőnek tekintették. Az elsőt vallók szerint operáiban a mindenkori uralkodót kritizálja történelmi keretben, míg mások azt hányták a szemére, hogy Albrecht főherceg lányait tanította zongorázni. A Nemzeti Színház, majd a Magyar Királyi Operaház karnagya számos kényszerű lépést tett a művelődéspolitika terén, ám azokat forráskutatással és eszmetörténeti megközelítéssel sikerült a korszaknak megfelelő értelmezési rendszerbe illeszteni. Az operáin túl a mai napig virágzik zenekari öröksége, amelyet előbb fiai, majd fiainak tanítványai örökítettek át, tanári hagyatéka azonban elhalványult.

A kötet négy tematikus fejezetben közli nyolc kutató írását. Az erkeli életmű öröksége című fejezetben olvasható Somogyváry Ákos írása a zeneszerző több himnuszáról (ld. A himnusz műfaji stációi az erkeli oeuvre-ben). A szerző a Himnusz eredeti kottája alapján tisztázza az 1844-ben pályadíjat nyert nemzeti ima valódi karakterét, valamint bemutatja Erkel más közösségi karműveit is. Kiss Eszter Veronika azt a tételét fejti ki, hogy Erkel dalművei minta értékűek voltak Szörényi Levente és Bródy János rockoperái számára (ld. Kottával írt történelem - Párhuzamok Erkel Ferenc és Szörényi Levente életművében). Elemzésében dramaturgiai, stiláris és konkrét idézetek révén bizonyítja az erkeli operamodell életképességét.

A második fejezet, az Erkel, a vezető a zeneszerző egyik életrajzi adatsorát, a zenekari és zeneakadémiai feladatkörét mutatja be részletesen. Gombos László a magyar zenetörténet eddig csak utalásokból ismert XIX. század végi hálózatát vázolja fel (ld. Erkel Ferenc utódlása a Zeneakadémián - Pozícióharcok a zenei életben az 1880-as évek végén). Az úttörő jelentőségű kutatás lerántja a leplet Liszt és Erkel szakmai feszültségeiről, s főként az utódaik egymás közötti játszmáiról. Teszi mindezt azzal a megjegyzéssel, hogy az átrendeződés a magyar zene aranykorát eredményezte. Debreczeni-Droppán Béla a Budapesti Filharmóniai Társaság alapítását meséli el (ld. "Ez egy küzdelmekben edzett tábor, élén a genialis vezér - Erkellel" - Erkel Ferenc és a Magyar Nemzeti Múzeum). Zenekart alapítani, annak anyagi és szakmai támogatását biztosítani, s közben a közönséget is nevelni embert próbáló feladat volt. Ez a hősies erőfeszítés válik érzékletessé a korabeli forrásokat is felhasználó cikkben.

A Műhelytanulmányok című fejezetben az Erkel-életmű három részkérdését elemzik a kutatók. Szabó László a zeneszerző hangszerelési gyakorlatát ismerteti (ld. Anomáliák Erkel szimfonikus zenekari hangszereléseinek gyakorlatában, különös tekintettel a mély rézszólam basszusára). Szabó az Erkel-összkiadás során előkerült hangszerszólamok összevetésével rekonstruálta a korabeli magyar opera zenekart. Arra a megállapításra jutott, hogy Erkel olasz zenekari mintát követett, és így zenekarkezelése élesen szemben áll azzal a XX. századi magyar operaházi gyakorlattal, amely alapvetően németes hangzásúvá vált. Lantos Szabó István Erkel elfeledett kamarazenekari művéről számol be (ld. Erkel Ferenc Friss Magyarjának kézirata). Noha operáiról és nyitányairól ismerjük a szerzőt, kamarazenéje, s főként fennmaradt zongoradarabjai is kiemelkednek a magyar zeneirodalom korabeli terméséből. A fejezet utolsó tanulmányában e sorok írója rámutat Erkel és a változó kormányzatok közötti kényszerű kapcsolatra (ld. Párbeszédben a hatalommal - Az Erkel-életmű új értelmezési kísérletei). Egy operafelvonás (Erzsébet, II. felvonás), egy kantáta (Magyar Cantate) és egy meg nem született balett elemzése közben rajzolódik ki a zeneszerző bonyolult zenei jelképrendszere, amely él a politikai kiszólással, de azokkal egyenlő mértékben zenetörténeti utalásokat is tesz.

A kötet utolsó fejezetében, az Erkel-értéktárban Szőnyiné Szerző Katalin olyan kritikákat ad közre, amelyek Erkel teljes pályáját bemutatják (ld. Tizennyolc szemelvény a Zenészeti Lapok (1860-1876) és Erkel Ferenc kapcsolatának történetéből). A kutató emléket állít Ábrányi Emilnek, a XIX. század "zenei mindenesének", a teljes magyar romantika szemtanújának, kritikusának és krónikásának. Személyiségét nem rejtette el írásaiban, sarkos véleményét mindig vállalta, illetve személyes rokon- és ellenszenve is kiérezhető soraiból. Írásai mégis tanulságosak, mert érzékeltetik azt a környezetet, amelyben Erkel a Bánk bánig sikert aratott, de azt követően csak alig-alig kapott szakmai elismerést. Ábrányi írásaiból érthetővé válik, hogy miért látta az utókor, köztük Szabolcsi Bence is, oly sikerületlennek a XIX. század második felének magyar zenéjét. A kritikák közreadása révén azonban lehetősége lesz az olvasónak másképpen tekinteni a Bátori Máriától az Ünnepi nyitányig tartó hatalmas életműre és kortársai zenéjére.

Tartalmas olvasást kívánok!

Windhager Ákos
szerkesztő

---