Manzoni klasszikus művének már körülbelül százesztendős magyar multja van. Majdnem negyedszázad telt el az "I promessi sposi" megjelenése után, mikor az első magyar fordítás megjelent; de nagy és állandó maradt iránta az érdeklődés, különösen azokban az évtizedekben, amelyek még a romantika korszakának hangulatát őrizgették. Félszázadig állandóan szerepelt Manzoni regénye a magyar könyvpiacon. Első magyar fordítása 1851-ben jelent meg: Mészáros Imre vadkerti lelkész azonban nem az eredetiből készítette, hanem Schmidt Kristóf német átdolgozása után. Ez a fordítás kíméletlenül megcsonkítja az eredetit, úgyszólván csak az eseményanyagot hámozza ki a regényből s ennek az a következménye, hogy Manzoni és művészete teljesen elvész. Megint több mint két évtized telt el, amíg újabb Manzoni-fordítás jelent meg a magyar könyvpiacon (1874); ennek fordítója Beksics Gusztáv. Ez sem teljes fordítás, mert a fordító "a kevésbbé jelentékeny s a cselekvés érdemére közvetlen nem tartozó részleteket" kihagyta. Egykorú bírálója mondja, hogy "nincs olyan fejezete s talán lapja sem, ahol kihagyást ne tett volna". (Figyelő, 1875.) Kihagyta a bevezetést is, amely az egész műnek mintegy a keretét adja. Ez a bíráló megrója Beksicset, hogy nem törődik a lélektani árnyalatokkal, letörli a mű színgazdagságát és fittyet hány a műízlés igényeire. Nem lehetetlen, hogy a csonkításban Beksicsnek is a német példa lebegett szeme előtt. A fordítás mégis meglehetősen népszerű lett: újra megjelent 1884-ben, majd 1892-ben, Ráth Mór Családi Könyvtárában.

Eddig a legnagyobb igényű fordítás Vetési (Winkler) Józsefé (1901); ez már az olasz eredeti után készült és pedig a Hoepli-féle milánói kiadás (1896) alapján. Ennek a fordításnak a szerzője körül még ma is vita folyik. Várdai Béla alább említendő kiadásának előszavában azt mondja róla, hogy "nyilván többek munkája, mely egységesítő átsímítását a kitűnő Dante kutatótól s a Fioretti kiváló átültetőjétől, Kaposi Józseftől nyerte". Tarczai György ezt írja a fordításról: "Mestere... mint a beavatottak tudják... Vetési (Winkler) József s e kétkötetes kiadás... 1901-ben Kaposi József, a Magyar Szemle akkori szerkesztője s Klinda Teofil, 1896 körül rügyeit bontogató katolikus szépirodalmunk áldozatkész mecénása jóvoltából látott napvilágot". (Katolikus Szemle 1929 január.) Várdai Béla mondja: van valami rejtélyes és érthetetlen abban, hogy ez a nagyszabású és érdemes fordítás névtelenül jelent meg. A fordító saját bevallása szerint "a fordításnál következetesen ragaszkodott az eredeti szöveg szószerinti visszaadásához". Ez a vallomás egyúttal értékítélet is: éppen ez a fordítói alapelv az oka, hogy rengeteg a fordításban a magyartalanság és az idegenszerűség. Mindazonáltal tiszteletreméltó munka, mert elsőnek igyekezett megbirkózni az eredetinek rendkívül nagy nehézségeivel s elsőnek igyekezett teljes fordítást adni. A fordítás ugyan nem teljes, mert a fordító kihagyott egy-egy kisebb részletet, különösen olyan részeket, ahol Manzoni olasz szavak és szólások magyarázatával bíbelődik.

Itt említem meg, hogy megjelent a regénynek még egy magyar kiadása: Várdai Béla előszavával (1929) de ez csupán rövidített, bár igen ügyesen rövidített kiadása a Vetési-féle fordításnak.

Az a fordítás, amelyet ebben a kötetben adunk, első valóban teljes magyar fordítása a "Jegyesek"-nek. A teljesség magától értetődő követelmény volt, hiszen senkinek semmiféle szempontból sincs joga remekműveket megcsonkítani. A fordító igyekezett megoldani az eredetinek minden nehézségét, - pedig, hogy nehézség bőven van, azt eléggé bizonyítja az az egyetlen tény, hogy Manzonit ma már az olasz iskolákban is csak jegyzetes kiadásokban olvassák.

De a fordító legfőbb törekvése az volt, hogy a lehetőség szerint híven visszaadja magyarul Manzoni hangját. Ez a jóságos, atyáskodó, szinte azt mondhatnám: öreges elbeszélő modor rendkívül jellemző a korra és az íróra s ha elszürkítjük, ha egyenruhába bujtatjuk, már nem is Manzoni.

Ezért a fordító rendkívül gondosan ügyelt arra, hogy megtartsa Manzoni stílusának egyik legfőbb jellegzetességét: a periodikus mondatszerkesztést és igyekezzék ezt a stíluskövetelményt összeegyeztetni a magyar nyelv, főleg a magyar mondatfűzés szellemével. Fontos feladata volt még megfelelő magyar közmondásokkal és szólásokkal visszaadni Manzoni ízes olasz szólásait és közmondásait. Itt felhasználta Vetési fordításának néhány szerencsés megoldását, - mint annak idején Babits Mihály a Szász Károly-féle fordítás megoldásait. A fordító igyekezett elődeinek hibáit elkerülni s úgy érzi, hogy olvasható Manzoni-szöveget adott magyarul.

A fordítás az Enrico Bianchi szerkesztésében megjelenő "I Classici del Giglio" c. sorozat olasz szövege alapján készült. (Al. Manzoni: I promessi sposi. Casa Editrice Adriano Salani, Firenze. 1941. 718. l).

Révay József