Tartalom

Bevezetés

...

Flavius Josephus műve a nagy zsidó háború egyetlen és legfontosabb forrása. Ritkaság, hogy ekkora, világtörténelmi jellegű küzdelemről olyan ember számol be, aki nemcsak szemtanú volt, hanem az események cselekvő részese, aki a két szembenálló felet nagyon jól ismerte s nagyon világosan látta mindkettőnek igazságait és tévedéseit is. Caesar is szemtanú volt és nagy történelmi események részese, de csupán katona, tárgyilagos tábornok, aki a vezérkari tiszt hűvös szárazságával jegyezte fel egy sorsdöntő háború eseményeit. Flavius Josephus olyan szemtanú, aki egyik fél felé sem érdektelen, mindkettőhöz fűzi valami; egyikhez származása, vallása, hivatása, másikhoz hellenisztikus műveltsége, római lovagi rangja, császárok barátsága és politikai meggyőződése. Olyan szemtanú, akiben a történetíró nem ölte meg az embert, a politikus nem teperte le az írót, a teológus nem némította el a rétort. Olyan szemtanú, aki nemcsak az eseményeket látja, hanem az életet is; nemcsak a halottakat látja, hanem az emberi tragédiákat is; nemcsak a falakat látja Jeruzsálemben, hanem a kimerült, nyomorgó, éhező, lihegő, vadállatokká fajult embereket is, a római hadseregben pedig nemcsak a páncélba merevedett legionáriusokat, hanem a harcokban agyongyötört, elkeseredett, immár egyéni bosszúra szomjazó, embervoltukból kivetkőzött gyilkosokat. A zsidó háború monumentális jelenetei: Gischalai János és Gerasai Simon garázdálkodása, a zelóták és a sikariosok őrjöngése, az éhínség borzalmai, a templom égése, valósággal apokaliptikus körképben tárják fel a történelem és az emberi szenvedély mélységeit. Ez a döbbenetes erejű jelenetsor Dante megrázó látomásainak fenségével nyűgözi le ma is az olvasót.

...

Az író önéletrajza, amelyet ugyancsak ebben a kötetben kap kézhez a magyar olvasó, jóval későbbi keletű munkája Flavius Josephusnak: majdnem 20 évvel a Zsidó Háború után írta, a hatalmas Zsidó Történelem befejezése után (94). Egészen furcsa önéletrajz ez, t. i. alig van benne önéletrajz. Mindössze az első hat és az utolsó két fejezet foglalkozik a szerző származásával és életrajzi adataival; 74 fejezetben tulajdonképpen ugyancsak a zsidó háborúról beszél a szerző, és pedig a maga szerepéről a zsidóság szabadságharcában, ama két esztendő alatt, amikor ő, a tudós teológus, katona volt, hadvezér és Jotapata vár parancsnoka. Az önéletrajznak ez a derékrésze inkább önigazolás és védekezés, elsősorban nagy vetélytársának, Justusnak vádjaival szemben. Ma már világosan látjuk az igazságot: Justus Tiberiensis ugyancsak teológus volt, filozófus és történetíró, és ugyancsak az együttműködés politikájának híve, viszont Josephus, aki ugyanezeket az elveket vallotta, a valóságban együk értelmi szerzője volt a galileai felkelésnek. A mérleg egyensúlyban van: Justus úgy akarja tisztázni magát, hogy Josephust vádolja a rómaiak iránti hűtlenséggel, amikor szemére veti lázadó és szabadságharcos múltját, Josephus pedig úgy védekezik, hogy életrajza keretében megírja a galileai háború «igaz» történetét, vagyis a Zsidó háború történetében egyéni élményei befolyása alá került, itt azonban, az önéletrajzban, a Jusztusszal vívott párbajban, a felszabadult szenvedély lendületével ledobja álarcát s megmutatja a maga teljes, őszinte és hiteles emberségét.

A magyar olvasó most első ízben kapja kezébe a Zsidó háború teljes, hiteles magyar fordítását a görög eredetiből. A magyar Flavius Josephus olvasója megállapíthatja, hegy a fordító itt is, mint a Zsidó Történelem fordításában, igyekezett beleélni magát a hellenisztikus retorika stílusának szellemébe és művészi magyar nyelven visszaadni a görög szöveg ízeit és zamatait, a művelt hellenisztikus stílus előkelő szépségeit. Ennek a stílusnak, egyéb retorikai elemeken kívül, legfőbb jellegzetességei a művészi leírások és az úgynevezett történeti beszédek.

...

A Zsidó Háborúnak és az önéletrajznak ezzel az új, illetőleg első magyar fordításával Flavius Josephusnak három műve válik immár a művelt magyarság közkincsévé és a triptychon élvezését felejthetetlen élménnyé avatja az a tanulság, amely Flavius Josephus egész élete művéből sugárzik: az a forró vallomás, amellyel nyíltan hirdetett rómaiságának császári fényeiben is büszkén megváltja végzetes és örök zsidóságát, meggyőződéssel hirdeti, hogy a zsidó a legrégibb kultúrnép, törvénye a legeszményibb törvény és a görög filozófusok tanításai egytől-egyig Mózes bölcseségében gyökeredznek. Flavius Josephus trilógiájában így olvad megnyugtató szintézisbe az író szüntelenül érzett és lépten-nyomon kiütköző kettőssége: ősi zord hite és fiatal rómaisága. Egyéniségének és élete művének ez a kettősség adja meg történelmi és emberi érdekességét, művészi teljességét és varázsát.

Dr. Révay József.