Zivuska Jenő
A megreformált akadémia
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Prooemium.
A szigorú szakszerűség követelménye.
Az elméleti és a gyakorlati oktatás viszonya.
A vizsgarendszer.
A tanári minősítés.
A főiskola székhely-kérdése.
Előszó
...
Országunk felső erdészeti szakoktatását eddig beható tanulmány és elemző kritika tárgyává nem tette senki. Közéletünk gondolkozó elméi nem foglalkoztak soha ezen országos érdekü kérdés megvitatásával. Igaz, hogy a közöny miatt nem épen ők okolhatók, mint inkább az erdész szakközönség elszigetelésre hajlandó sajátságos törekvése, mely úgy magánéletét, mint intézményeit valami egyéni jellemvonással akarja a művelt társadalom közösségében megkülönböztethetővé tenni. Nem érdeklődik senki az erdészeti tanügy iránt, mert nem ismeri. Mióta magyar nyelven tanitják és fejtegetik az erdőgazdaság kérdéseit, nem akadt egyetlen tanitással foglalkozó ember sem, ki az erdészeti iskola tanrendszerét kizárólag oktatásügyi szempontból taglalta és megvilágitotta volna. Comoenius, Locke, Herbart bátorlelkü, sokszor kiméletlen tanitványai messziről elkerűlik a szakoktatás ezen ágát, mely csaknem oly jelleget öltött, mintha egy különálló kaszt kisajátitott hűbérbirtoka, nem pedig a nemzet és a magyar társadalom közös szellemi tulajdona volna. - A mit pedig az erdészeti szaklapok, vagy emlékiratok e kérdésben nyilvánosságra hoztak, az jóformán minden egyébbel foglalkozott a tanrendszeren kivül.
Sokat hallottunk az iskolai administrációról, a bányászattal való szakitás indokairól, cim és jogositási kérdésekről, a gyakorlati élethez való viszonyok mérlegeléséről, bizonyos célszerüségi szempontokról, - de semmit sem hallottunk arról, hogy mit és miképpen tanitsunk, sem arról, hogy az iskola által szabott korlátok között, tudományos alapvetéssel hogyan neveljünk minél képzettebb szakembereket? Pedig ez a dolog lényege. Ez az a pont, melyre tekintetünket szegezni kell. Minden egyébb az ügynek külsősége, disze vagy sallangja, - ez azonban az ügy maga.
...
Ha összevetjük az erdészeti pályán működő fiatal szakemberek munkakörét más gyakorlati hivatás hasonló koru egyéniéivel, lehetetlen, hogy az ember el ne boruljon s szánalmat ne érezzen az iskolázott egyének iránt, kikkel oly semmitmondó részletmunkát végeztetnek, mely a művelt észt valósággal megalázza. A mérnök, az orvos, a bányász a maga szaktudománya terén réges-rég mester hirében áll, mikor az erdőgazda még kiskoru inaséveit szolgálja. Hát itt valahol hibának kell lenni, melyet tovább sem nagyképüséggel, sem ámitással takargatni nem lehet. Mivel nem tételezhetjük fel, hogy az erdészeti pályára ifjuságunknak csak a legalja megyen s mivel az sem igaz, hogy az erdészet a gyakorlati szakismeretek közt a legnehezebb, nincs más hátra, minthogy tekintetünket az erdészet iskolája felé fordítsuk. Ezt szükséges elemző birálat tárgyává tennünk, ezt kell kétkedő kérdéseink kereszttüzébe állitanunk. Hogy vajjon helyesen vannak-e összeválogatva az akadémián előadott tantárgyak? Nincs-e köztük felesleges, vagy a tulajdonképpeni szakismeretektől időt és figyelmet elvonó? Nem terheljük-e meg olyan követelményekkel is hallgatóink emlékezetét, a melyek révén egyes szakokban (mérnöki, mezőgazdasági) teljesen ki nem képeztethetvén, a fő célt véthetjük el, t. i. hogy kizárólag erdőgazdák legyenek? Az összes szaktárgyak úgy vannak-e koncentrálva, hogy mind egy közös célt szolgáljon, mind egy gyümölcsöt érleljen: a kimeritő és biztos szaktudást? Vajjon nevel-e az akadémia biztos, alapos készültségü, önálló itélettel biró, föladataikat komolyan átérző, gyors és határozott kézzel elvégező szakembereket. Nem tökéletlen-e a mai semestris vizsgarendszer? Vajjon milyen viszonyban álljon az oktatásban az elméleti és a gyakorlati tanitás? Milyen viszonyban álljon az akadémia a gyakorlati élethez. Nem szorul-e reformra a főiskolai könyvtár, a laboratóriumok, füvészkertek stb. használata, hogy a hallgatóságot az önálló tanulmányozásra és kutatásra utalva, eddigi járszalagától megszabaditsuk s nagykoruvá tegyük? Továbbá, hogy mire jó az a mai tanársegédi intézmény, mely jelenlegi alakjában az egyéni munkásságnak, az önálló működésnek, a tudományos búvárlatnak nemhogy melegágya volna, de valóságos vesztőhelye? Végre, hogy nem kellene-e a főiskolai tanárképzésre, illetőleg kvalifikációra vonatkozólag bizonyos irányelveket megállapitani, melynélfogva a jövőben csakis olyan tanárok kerűlhessenek a főiskolához, a kik a gyakorlat terén páratlan tekintélyek, de szakmájukban az elméleti indokolás és belátás minden fegyverével is rendelkeznek? Szóval tudományosan értik-e a maguk dolgát és szaktudósoknak méltán nevezhetők-e? E kérdéseket pedig nem lehet csak egy helybenhagyó igen-nel, vagy nem-mel elütni, hogy így maradjon minden a régiben, hanem jogosultságuk felől megvitatást érdemelnek. Már hogy felvethetők voltak, magában bizonyiték arra nézve, hogy az oktatásügynek más állapotait is lehet képzelni. Azt kell tehát megvitatni, hogy ezek az állapotok jobb feltételeket teremthetnének-e a tökéletes szakképzésre? A felvetett kérdések közül ama legfontosabbakat óhajtom tárgyalni, melyeknek a többi csak függvényét képezi. Ha ezekben utat törhet a józan ujitás szelleme, úgy a többi magától utánuk igazodik. Csak egy-két pontról kellene elűzni az ortodoxia oroszlánját, hogy így a békés, majdan gyümölcsöző reformmunka kezdetét vehesse. Bár ez az oroszlán veszedelmes állat, mivel az előitéleteken hizott meg, fejébe szállott a gyermekes dicséretek tömjénfüstje és más hangot a magáén kivűl még nem igen hallott.