Auer János Ferdinánd pozsonyi nemes polgárnak héttoronyi fogságban írt naplója 1664
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
Előszó
Bevezetés
Auer naplója
Függelék
Nyelvi magyarázatok és német szójegyzék. Dr. Schwartz Elemér-től
Török szójegyzék. Dr. Fekete Lajos-tól
Név- és tárgymutató
Bevezetés
Auer János Ferdinándban a fogság hosszú unalmas napjai alatt fogamzott meg a naplóírás gondolata. Az a félesztendő, mely Pozsonyból való eltávozása és Konstantinápolyba való megérkezése közt lefolyt, telve volt izgalmas és érdekes eseményekkel; idegen országokat és népeket ismert meg ezalatt, különféle viszontagságokon ment keresztül, sok szenvedésben is volt része, de viszont azt sem tagadhatta, hogy a lezajlott hat hónap sok tanulságot is rejtett magában. Mindezt papírra vetni s egyrészt szórakoztatásul, másrészt pedig okulásul az utókor számára megörökíteni hálás feladatnak látszott előtte. Innen van az, hogy közvetlenül a Héttoronyban való elzáratása első hónapjaiban hozzáfogott a "Schiavitu" írásához, tehát mindenesetre még oly időben, midőn a szerzett benyomások és emlékek élénken éltek benne s amidőn még felvilágosításokat nyerhetett fogolytársaitól oly részletekre vonatkozólag is, amelyek idáig kevéssé ismeretesek, vagy kevéssé érthetők voltak előtte. A részleteknek pontos megfigyelése, az eseményeknek okozati egybekapcsolása és bírálata, a személyeknek, országoknak és népeknek jellemzése mellett azonban gondja volt az előadás módjára is. Auer nem krónikás, mint legtöbb magyarországi kortársa, aki csupán csak tényeket, megfigyeléseket sorol elő, hanem valóságos naplóíró, aki a tényektől sohasem tudja különválasztani a lelki élmények rajzát, melyeket benne az események kiváltottak. A lelkiállapotok festésében, kivéve azon helyeket, ahol az elmulás gondolatával foglalkozik, sohasem válik terjengőssé; van érzéke a lényeg kellő kidomborítása iránt, sőt megtalálja azt a hangot is, amely az adott eseménynek, vagy az esemény által keltett hangulatnak leginkább megfelel. Művén általában vallásos szellem vonul végig; talán ez az oka annak is, hogy a csodás elem, ha kis mértékben is, helyet foglal naplójában, de bár Auer protestáns, naplója alig árulja el szerzője felekezeti felfogását. Viszont azonban ott, ahol helyénvalónak látja, magyar mivoltát nyomatékosan kiemeli, amit - úgy látszik - főleg azért tart szükségesnek, hogy naplójának német nyelve miatt magyar érzését senki kétségbe ne vonhassa. Ki kell emelnünk humorát is, melyet fogságában is megőrzött, s amely bizonyára képessé tette őt a kiállott szenvedés dacára is, reménytelennek látszó sorsa türelmes viselésére.
Auer naplója arra mutat, hogy azt nagyobb részében még 1664 nyarán bevégezte. Az előszó is 1664 június 24-én, Ker. Szent János napján kelt. Az utolsó fejezeteket, így többek között Konstantinápolynak és a Héttoronynak részletes leírását később függesztette az eredetileg megírt fejezetekhez; de kétségtelen, hogy az utolsó fejezetek hozzácsatolásával egységes szerkezetűvé váló napló Auer fogsága első éveiben teljesen készen állott.
Fogsága évei alatt családjában is nagy változások történtek. Bátyja, János Ernő, 1665 július 6-án felvétetvén a polgárok közé, élénk szerepet kezdett vinni Pozsony város közéletében, főleg 1666-tól fogva, amidőn t. i. senatorrá megválasztották. 1666-tól 1672-ig tartó senatorsága alatt több ízben vett részt a város képviseletében a megyei széküléseken, utóbb azonban teljes lélekkel a pozsonyi evangélikus egyházközség ügyeinek szentelte erejét. Egyháza kora ifjúságától fogva közel állott lelkéhez, aminek egyik jele az is, hogy 1656-ban öccsével, János Ferdinánddal együtt 4 aranyat adományozott templom- és iskolaépítési célokra.
1672 januárius 20-án a pozsonyi ev. egyházközség felügyelőjévé választotta. Auer János Ernő a legnehezebb körülmények közt kezdte meg működését. A Szelepcsényi György esztergomi érsektől képviselt belpolitika elsősorban a vallási egység helyreállítására irányulván, a protestáns egyházak függetlensége és fennmaradása végső veszedelemben forgott. E törekvés első megnyilvánulása az volt, hogy Szelepcsényi 1672 február 3-án II. Ferdinánd egyik tiltó rendeletére hivatkozva, Pozsony városának tanácsát az evangélikus iskolák és egyházak kulcsainak átadására utasította. Az evangélikus polgárság nem tartotta ugyan tanácsosnak az ellenszegülést a hatalom birtokosaival szemben, de viszont templomait és iskoláit sem akarta átadni; egyelőre különféle ürügyek alatt kitértek a kérdés elől, majd megkísérelték I. Lipót közbelépését is kieszközölni, ami annyi eredménnyel mindenesetre járt is, hogy a király kijelentette, hogy az erőszak alkalmazását nem tartja kívánatosnak. Az érsek most változtatott magatartásán; febr. 15-én magához hivatta ebédre Auer János Ernőt, mint egyházi felügyelőt, őt nehéz spanyol borokkal leitatta és ily állapotban megígértette vele a templomok és iskolákra vonatkozó okiratok átadását. Ezt azonban a polgárság megakadályozta. A polgárságnak és Szelepcsényinek küzdelme iskoláikért és templomaikért még sokáig húzódott és mint ismeretes, a protestáns polgárság vereségével végződött, mely mindenét elvesztette, sőt vezető emberei, köztük Auer János Ernő is, fogságba kerültek.
Auer János Ernő nagyszombati fogságából való kiszabadulása után teljesen visszavonult a közélet teréről. 1673-ban a senatusból is kimaradt, kétségkívül felsőbb beavatkozás következtében. Tevékenységének súlypontját, nem lévén egyházközségi élet, a következő években családja anyagi ügyeinek rendezésére s valószínűleg öccse, János Ferdinánd kiszabadítására helyezte. Ez utóbbi gondolat öccse levelei kapcsán bizonyára korábban is foglalkoztatta; azt hisszük, hogy az a 2000 frtnyi kölcsön, melyet 1671 januárius 24-én Ott Jánostól Hosszú-utcai házára felvett, legalább részben a váltságdíjjal függött össze. János Ferdinánd kiszabadulása, mint láttuk, mindamellett még hosszú ideig késett, s csak tizenegy évi raboskodás után látta viszont szülővárosát, 1674 tavaszán. Auer János Ferdinánd neve csak 1678-tól fogva szerepel pozsonyi okleveles emlékeinkben, amelyek azonban arról tanuskodnak, hogy fogságából hazatérve megtört ember volt, ki sem az evangélikus egyház, sem pedig a város életében szerepet nem vállalt. Tevékenységének előttünk ismeretes fennmaradt nyomai csaknem kivétel nélkül magánjogi vonatkozásuak s jobbára az 1671-ben felvett kölcsönből keletkezett perrel állanak összefüggésben. Abban eleinte bátyjával együtt történik róla említés, 1683-tól kezdve azonban, amely évben ugyanis bátyja elhalt, annak özvegye, illetőleg gyermekei nevében is folytatja a pert, melyben 1698 július 30-án szerepel utoljára névleg is felemlítve. Ez egyúttal utolsó nyoma életének is. Naplója, melyet a legnagyobb gonddal őrzött, s talán sajtó alá is készült adni, amelynek kinyomatása azonban kétségkívül anyagi okok miatt nem vált lehetségessé, - emlékét történetírásunkban meg fogja őrizni.