Fossil Codger
fossilcodger@gmail.com


Kajjám fényruhája



Creative Commons licenc: by-nd/4.0



Tartalomjegyzék

1. fejezet:
Kajjám, mint tündér

2. fejezet:
A különc szellem

3. fejezet:
Az állam-álom

4. fejezet:
Botrány Hekíriában

5. fejezet:
Kajjám megérkezik

6. fejezet:
A száműzött diplomata

7. fejezet:
Az ékesszóló kócosak

8. fejezet:
Kajjám tanítványa

9. fejezet:
A tündérek szigete

10. fejezet:
Hogyan készítsünk tündéreket?






Szereplők:


Férfiak:

- Kajjám, aki varázsló volt és reméli, hogy lesz is, de pillanatnyilag ez mintha nem lenne igaz rá.

- Títir, az ifjú reménység, aki élni akar a Nagy Lehetőséggel, és mindenre kész, hogy az egész bolygón ismert műsorvezető legyen.

- Bül, aki Sapíria elnöke, nem mellékesen Títir apja.

- Gráj, a mindenható médiacézár, a Hiper-TV tulajdonosa és Títir főnöke.

- Kojamasz, a megszállott, de sikertelen író.

- Hormu, őrnagy az Északi Szövetség haditengerészeténél.


Nők:

- Mirjan, a szép varázslónő, nem mellékesen pedig Kajjám felesége, de e pozíció nem mindig teszi őt maradéktalanul boldoggá.

- Lucsilla, az őrült, mellékállásban pedig a tündérek királynője.

- Varuma, aki nő létére terrorista, de a "Jó Ügy" harcosa. Vagy legalábbis így hiszi önmagáról.

- Cinda. Nem igazán szereti Varumát, hogy nagyon finoman fogalmazzunk...

- Idzsája. Tehetséges, de kábítószeressé züllött ifjú leány. Ennek ellenére, nem mindennapi akaraterővel bír. Minden vágya, hogy valakinek a lovacskája legyen... mármint, táltos-ló.

- Lulli. Szerencsétlen kis tini-prostituált, akinek még az se sikerül, hogy tisztességesen öngyilkos legyen. Titokban tündér szeretne lenni, de még ezzel sincs tisztában, ami azonban megbocsátható neki, lévén, hogy ekkoriban még nem léteztek tündérek.

- Dzséni. Egykori pornósztár, aki azonban "jó útra tért".


Bolygók:

- Hekíria: A bolygó neve, ahol a hekírek laknak.

- Murra: Hekíria régi neve.

- Rúnya: A hekírek ősbolygója, de jelenleg az emberek birtokolják. A hekírek szerint bitorolják... Akad rajta azonban néhány félkész tündér is.


Egyebek:

- Ol, a különc (Asperger-szindrómás?) szellem.

- Trinci, a hekír tudósnő, akinek azóta is lelkiismeretfurdalása van, hogy megteremtette az értelmes embereket.

- Brixi, aki Trinci anyukája.

- Gigi, Trinci leánya. Az összes hekírek közül ő vonzódik a legjobban az emberekhez.

- Csarszun. Fiatal hekír ügyvéd, amúgy Trinci ükunokája.

- Csugír. Hekír tábornok.

- Brír. Hekír rendőr-őrnagy.

- Csini. Ő egy Szellőjáró-fajba tartozó leány, aki titokban rettenetesen irigyli a ragadozókat, legalábbis az embereket, akik szerinte ragadozók, és ő maga is szeretne félelmetes ragadozóvá válni. Minthogy a Szellőjárók nemcsak húst nem esznek, de még növényeket se, lévén, hogy a(z ultraibolya) fényből élnek, egy efféle átváltozás nem igazán tűnik könnyűnek, hogy mértékletesen fogalmazzunk...


- sapi: a Sapíriában használt pénz neve. 1 sapi értéke nagyjából annyi, mint 1 USD a Földön a XX. század vége felé.



1. fejezet:
Kajjám, mint tündér

Kajjám, a nagy varázsló bosszúsan járt-kelt ide-oda a szobájában. Eközben nem nézett se jobbra, se balra, tiszta szerencse, hogy a varázstárgyai figyelmesebbek voltak nála. Bár az asztal így is alig bírt félreugrani előle...

Járkálás közben hevesen gesztikulált a kezével.

- Elképesztő! Elképesztő! Hallatlan! - motyogta maga elé meredve, bár a saját lábait sem látta mély felháborodottságában. - Így tegyen jót az ember valakinek... de mit ember - egy varázsló! Sőt, nem is csak úgy egy varázsló, mert nem ám egy akármilyen közönséges varázsló, akiből tizenkettő egy tucat, hanem kifejezetten én, a Nagy Kajjám! Én, a Világmindenség, sőt egész Poliverzum legtündöklőbb gyöngyszeme! Minek is kell nekem ennyire jónak lennem... megmentek billió és billió tündért, összebékítem őket még nagy ellenségükkel, a szellemek hordájával is, aztán tessék, ezt kapom!


Kajjám mély elkeseredettségének és bosszúságának az volt az oka, hogy percekkel ezelőtt járt nála Lucsilla, a tündérkirálynő, és, szóval... szóval, Kajjám oldaláról nézve a történteket: mélyen megsértette a varázslót, - a tündérkirálynő oldaláról nézve viszont a történteket: merészelte kimondani az igazságot.


Úgy esett a dolog, hogy megjött a tündérkirálynő - és hozzá cseppet sem abból a célból, hogy Kajjámot bosszantsa! Sőt ellenkezőleg - köszönetet szeretett volna mondani neki! Különben óvakodott tőle, hogy gyakran keresse fel a varázslót, mert tapasztalatból tudta, hogy az öreg Kajjám rém sértődős!

Az "öreg" sőt akár a "vén" jelző itt kifejezetten nem életkort jelez, hanem pejoratív jelző. Egy örökéletű lénynél, mint egy varázsló - vagy épp egy tündér - nem sok értelme van öregségről beszélni. Ellenben Kajjám kifejezetten olyan zsémbesnek tűnt néha a tündérkirálynő szemében, mint egy örökké morgolódó, sértődős vénember, akinek lehetetlen a kedvére tenni.

A tündérkirálynő tehát igazán nem gyakran kereste Kajjám társaságát, de úgy vélte, azért néhányszáz évente mégis illik meglátogatni. Felkereste tehát, s kiderült, hogy Kajjám kifejezetten örvend a látásának!

- Nahát, Lucsilla! - kiáltotta, s még a tenyerét is összecsapta. - De jó, hogy jössz! Ha hiszed, ha nem, épp az volt a tervem, hogy felkereslek, órákon múlott talán csak - sőt, lehet, hogy csupán perceken! - hogy megelőztél!

- Csak nincs valami baj?!

- Á, dehogy, ugyan már, dehogyis... Csak izé... van egy apróság, ami bosszant... Tudod, hát ez az izé, ez a hogyismondjákos dolog, na... Á, na, csak beugrott a neve: a fényruhád! Mármint, nem konkrétan a tied, hanem a tündéreké úgy általában.

- Mi a baj a fényruhánkkal?

- De Lucsilla, miért jössz már megint ezzel a szóval, hogy "baj"?! Miből vontad le azt a meglepő következtetést, hogy én csak akkor érdeklődhetek valami után, ha az a valami egy "baj", vagy legalábbis valami bajnak az okozója, előhírnöke, s így tovább?!

- Semmi efféle következtetést nem vontam le, de ha már szóbahoztad, hát való igaz, hogy ha az nem is mondható miszerint te holmi "bajok" után érdeklődnél állandóan, de az már viszont nagyon is igaz, hogy ha elkezdesz valami után érdeklődni, abból feltűnő gyakorisággal eszkalálódnak olyan eseményláncok, melyek minden józan elme által elismerten jogosan nevezhetőek bajnak. Vagy, kíméletesebben fogalmazva, "jelentős problémák sokaságának".

- Hát ezt a rút hálátlanságot! Ilyen degradáló módon vélekedni kimagasló munkásságomról, amikor nekem hála tündérek billiói menekültek meg, sőt...

- Kajjám - vágott közbe Lucsilla -, nem kívánom letagadni érdemeidet e téren, de azért a mondott eseményben talán szerény önmagamnak is jutott némi szerep, nem úgy gondolod?!

- De, de, elismerem, "némi", hát igen, némi szerep, na az valóban neked is jutott, de akkor is az enyém volt a kiinduló ötlet! Sőt, utána a szervezés is! És a varázslások megtervezése! Meg a...

- Az enyém meg az, hogy elviseljem a minden túlzás nélkül életveszélyesnek mondható kockázatot!

- Eh, kockázatot vállalni mindenki tud, még a legutolsó félkegyelmű is, az tehát nem egy nagy érdem, de az, hogy ilyen ötlete jusson eszébe valakinek, mint akkor nekem, na hát még egy ilyen...

- Jó, jó, persze, tudom, te vagy az összes létező lény legcsodálatosabbika! - sóhajtotta Lucsilla, mert látta, teljesen felesleges vitatkoznia. Márpedig ő mindig is azon a véleményen volt, hogy a boldogsághoz ugyan számos dolog lehet szükséges, de az egyike e dolgoknak biztos az, hogy az ember - vagy a tündér - ne álljon le vitatkozni reménytelen egyedekkel, hiszen azokat meggyőzni úgyse tudja, akkor pedig az eredmény más se lehet, mint jókora bosszúság, veszekedés, továbbá a drága idő elvesztegetése.

- Mi az, hogy én vagyok az összes létező lény legcsodálatosabbika?! - fújt mérgesen Kajjám. - Felesleges ennyire lebecsülnöd engem! Én nem csak az összes létező lény legcsodálatosabbika vagyok, de soha a múltban sem volt még semelyik planétán nálam csodálatosabb lény, és ilyen nem fog születni a jövőben sem, ez egyszerűen abszolút lehetetlenség! Én tehát minden idők legcsodálatosabb lénye vagyok!

- Ha te mondod...! Megtudhatom akkor tehát, hogy minden idők legcsodálatosabb lénye mi okból érdeklődik a mi fényruhánk iránt?

- Egyszerű. Amiatt mert nekem nincs olyan, holott óhajtanám, hogy legyen!

Kajjám, amikor kimondta e szavakat, sajnos épp nem Lucsillára nézett, hanem saját férfitestére, nagyjából a köldökére, mintha azt várta volna, hogy majd akörül hirtelen felragyog hőn óhajtott saját fényruhája, még ha nem is rögvest a maga teljes szépségében, de legalább valami hevenyészett, elnagyolt, kezdetleges formája... Persze semmi ilyesmi nem történt, ellenben így, hogy nem Lucsillára nézett, elkerülte a figyelmét a tündérkirálynő fölöttébb furcsa arckifejezése. Bár nem is volt ez igazi "arckifejezés" - de egy töredékmásodpercre valami nagyon furcsa érzelem ült ki a Legfőbb Tündér arcára. Mire azonban Kajjám méltóztatott újra reánézni, már el is tűnt onnan. Mindenesetre, Kajjám semmit nem vett észre.

- El kell keserítselek, Kajjám, ez neked soha nem fog sikerülni. Lehetetlen! Méghozzá elvi okokból. Úgy értem, természetesen akármikor varázsolhatsz magad köré valami fénygomolyagot, szikrákat, villódzásokat, akár képeket is, szóval mindenféle "effekteket", ahogy az emberek modernebb társadalmaiban mondják az ilyesmit, és könnyen lehet, hogy van benned még művészi tehetségből is annyi, hogy egy efféle csiricsáré fénykavalkád még sokkal szebben is mutasson, mint a mi fényruhánk. Ezt simán megteheted. De attól még ez nem lesz igazi fényruha. Vagy ha fényruhának nevezed is, de nem az a fajta lesz, mint ami nekünk, tündéreknek van. De hát ezt nyilván magad is jól tudod.

- Persze, persze... hiszen a fényruha automatikusan leképezi a tulajdonosa érzelmeit, hangulatát... megvédi az energiafegyverektől, meg a nagy hidegtől-melegtől, meg... Eh, minek is soroljam, ha valaki ezt tudja az épp te vagy, hiszen tündér vagy! Szóval nem is sorolom tényleg, mert felesleges volna. Mindenesetre, nekem kell egy ilyen, mert hogy is néz az ki, hogy van a sok millió tündérnek, akit megmentettem, meg még azoknak is, akiket nem mentettem meg, de épp nekem, a Világmindenségek Értelmének, nekem nincs! Micsoda szégyen, huh, ez igazán fertelem, a Sors mélységes igazságtalansága... Sürgősen változtatni kell tehát rajta, mert ennyi egyszerűen jár nekem, a méltóságomnak, a nagyszerűségemnek, jóságomnak, önzetlenségemnek...

- Nem is beszélve elképesztő szerénységedről - jelentette ki halál komoly orcával a tündérkirálynő.

- Igen, természetesen amiatt is megérdemlem, úgy bizony, sőt, azért aztán a legkiváltképpen! - vágta rá Kajjám még sokkal komolyabban. Sajnos, efféle helyzetekben sosem volt képes megérteni ővarázslósága a beszélgetőpartnere iróniáját...

- Nos, lehet, hogy megérdemled valóban - bólogatott Lucsilla -, de mit tegyünk, ez akkor is lehetetlen! Tudod, ez sajnos nem azon múlik, valaki megérdemli-e, hanem hogy tündér-e. Gyakorlatilag tehát a géneken múlik. Te pedig nem tündér vagy, hanem ember.

- Én varázsló vagyok!

- Mindegy, mert a varázslók is emberek. Az emberi lények egy bizonyos részhalmazát alkotják, ugyebár. Ők olyan emberek, akik tudnak varázsolni. Te embernek születtél, Kajjám, s ezt magad is jól tudod. És még most is ember vagy.

- Ez nem lehet akadály, mert mindenki tudja, hogy az emberek azok nem mások, mint elkorcsosodott tündérek!

- Bizonyos értelemben. De ez azért olyan állítás, ami mégse igaz szó szerint. Az igaz, hogy az emberi faj ősei közt ott voltak a tündérek, de ott voltak a manók is. Nyilván te is tudod ezt, Kajjám! Az emberiség tehát hibrid faj. Annyi igaz, nagyon hasonlít a tündérek időtlen időkkel ezelőtti őseire, azokra, akik még nem tudtak varázsolni, tehát az állatvilágból épp hogy csak kiemelkedett tündérekre... Igen, az emberek szinte teljesen ugyanúgy néznek ki, szaporodási rendszerük is lényegében azzal megegyező, mondhatni, valóban szinte nem is mások, mint afféle ős-tündérek, vagy más szóval: atavisztikus tündérek. Igen, ez így igaz. De akkor is van az emberi fajban egy rakás a manó-faj génjeiből, továbbá elvesztett egy csomó olyan gént, mely bennünk tündérekben még megvan!

- Ez akkor se igaz rám, mert én varázsló vagyok!

- Varázsló vagy, így kevésbé vagy elkorcsosodottnak mondható, mint a legtöbb ember. Ennek ellenére, igenis ember vagy.

- De Lucsilla, hiszen ez, amit mondasz hülyeség! Szavaidból az következne, hogy én is elkorcsosodott vagyok, pedig nagyobb varázsló vagyok nálad is!

Lucsilla nagyot sóhajtott.

- Kajjám... Erre azért ne végy mérget, jó?! Elismerem, egészen biztos, egy egész sereg olyan területe lehet a mágiának, ahol te magasan többet tudsz nálam, ahol nekem még ahhoz is soká-soká kéne tanulnom, hogy legalább azt megértsem, egyáltalán mik az alapjai annak a területnek! S még hol volna onnan a professzionalizmus, amivel te uralod azt a témát! Ezt elismerem. De ugyanilyen biztos lehetsz te is abban, hogy ez fordítva is igaz: hogy egy sereg olyan mágikus terület is van, amihez meg te nem tudsz hozzá se szagolni, már bocsásd meg a nyers szavaimat, miközben nekem az a kisujjamban van! És még csak nem is ez a baj a fényruhát illetően. Mert a helyzet az, hogy a fényruha a tündérség lényegével áll kapcsolatban, márpedig, ha igaz is, hogy a tündérek tudnak varázsolni, de a tündérség nem csak ebből áll, hogy varázslás! Még ha tényleg igaz is lenne, hogy te a mágia minden elképzelhető területén messze sokkal ügyesebb és tehetségesebb vagy mint bármelyik tündér, még akkor se következne ebből, hogy te tündér lennél. Ez épp olyan, mintha azt tagadnád, hogy nem vagy elefánt. És akkor én azt mondanám, hogy de hát nincs hosszú ormányod. Erre te valahogy mondjuk növesztenél magadnak hosszú ormányt, s azt hinnéd elefánt vagy. Holott nem, mert az elefánt nem csak ormányból áll! Értesz engem?!

- Akkor adj tanácsot, hogyan lehet nekem fényruhám!

- Sehogy. Megmondtam már. Igazi, az sehogy. Csinálhatsz mindenféle utánzatokat...

- Az nem méltó hozzám! Nekem igazi kell!

- Lehetetlen. Amíg ember vagy, addig lehetetlen. Márpedig ember vagy. Varázsló, tehát különleges ember, még azt is elismerem, hogy varázsló mivoltodtól eltekintve is különleges vagy, mert kétségkívül zseni, de akkor is ember!

- Nem ezt vártam tőled, Lucsilla!

- Mármint mit nem?

- Hogy csak a lehetetlenséget hangoztasd! Azt hittem, a barátom vagy, hasznos tanácsokat vártam tőled, te meg csak gúnyolódol rajtam, megalázol...

- Én, téged?! Mivel?!

- Embernek nevezel, mindössze embernek, azaz eszerint a szemedben én csak valamiféle alacsonyrendű protoplazmapacni vagyok, aki...

- Semmi ilyesmit nem mondtam!

- De ez következik a szavaidból!

- Még ez se igaz. Én csak azt mondtam, nem lehet fényruhád.

- Mert ember vagyok szerinted.

- De hát ha tényleg az vagy!

- Ha az vagyok is, de vedd tudomásul, hogy minden, ami létezik, olyasmi, ami ki van téve a Változás hatalmának! - húzta ki magát Kajjám büszkén. - Én igenis bebizonyítom, hogy nekem semmi se lehetetlen!

- Sok sikert kívánok neked, Kajjám! - bólintott Lucsilla előkelően, azzal távozott. Úgy vélte, jobb, ha addig távozik míg Kajjám még jobban fel nem mérgelődik rá. Hacsak lehet, jobb elkerülni a veszekedéseket!

Kajjám nem is bánta, hogy Lucsilla távozott. Tényleg mérges volt.

- Még hogy nem lehet fényruhám! Nekem! Épp nekem, a Nagy Kajjámnak! No hiszen! Persze, persze... a dolog valóban nem néz ki könnyűnek... de a lehetetlenségtől is igencsak távol van! Végül is, mit jelent az, hogy ember vagyok?! Na, ugyan mi mást, mint, hogy emberi kromoszómastruktúrával rendelkezem! Emberi génkészlettel! Na de hát ezen azért nem lehetetlen ám változtatni! Nézzük csak, milyen egy tündér génlánca... Illetve nem is egyetlen tündéré... átlagoljuk ki ezeket... vonjuk ki belőle az átlagos emberi genomot... ami marad, az teszi a tündért tündérré! Ezután meg kell nézni, mi az ami belőlem hiányzik... ennek pótlására ki kell találni valami rafinált varázslatot... Hm, hát igen, jókora munka lesz, de valóban egyáltalán semmi olyasmi nincs benne, ami elvileg lehetetlen volna! Akkor néz majd nagyot Lucsilla, ez a hálátlan némber! Még hogy nekem ez nem sikerülhet! Nekem, Kajjámnak! Hah, jól is néznénk ki, ha nekem nem menne! Szégyen is volna, ha nem tudnám megcsinálni! Mert ki más is tudná, ha nem én! Másnak persze, hogy nem menne... Más varázslóknak sem... de csak mert nem is hisznek a sikerben, olyanok ők is, mint Lucsilla... Holott a Siker, az nem más, mint egy furcsa élőlény: Csak akkor jön oda hozzánk, csak akkor szerezhetjük meg, ha hiszünk is benne már jó előre, hogy képesek vagyunk rá! Mert e nélkül a Siker undorodva elkerül bennünket, de jó messzire ám... Na de elég a szóból: kezdjünk bele azonnal!


És Kajjám belekezdett... Méghozzá nagy buzgalommal. Általában véve nem volt jellemző Kajjámra, hogy soká halogatta volna azt, amit a fejébe vett, bármi lett légyen is az! Kedvenc, sokat ismételgetett szólásmondása volt, hogy "Soha nem éled meg még egyszer ezt a napot - tedd hát értékessé!"

Belekezdett tehát, aztán folytatta, majd befejezte... S mindezt úgy, hogy nem is szólt semmit se a feleségének, Mirjannak arról, min is munkálkodik épp. Sejtette, hogy felesége valamiért ellenezné a dolgot. Nem tudta ugyan, hogy miért, mert hát mi rossz is lenne abban, ha végre neki is lesz csodálatos fényruhája... de akkor se szólt, mert úgy vélte, jobb az, ha Mirjant már csak a sikeres végeredményről értesíti! Általában véve Kajjám úgy vélte, jobb, ha bölcs óvatosságot tanúsít az olyan dolgokkal kapcsolatban, hogy Mirjant beavassa valamely előzetes tervébe, mert Mirjanra mintha fokozottan volna jellemző az akadékoskodás... A kákán is csomót keresés... És akkor még nagyon udvariasan, "politikailag korrektül" van megfogalmazva a lényeg, Kajjám úgy vélte!

Nem szólt tehát inkább semmit, befogta a száját az elkövetkező nagyjából huszonkét esztendő során... mert ennyi időbe tellett, míg végre mindent kidolgozott alaposan. Vannak dolgok, amik még egy varázsló számára is ennyi időbe telnek... mindenesetre, Kajjám nem sajnálta az időt, amit ebbe beleölt, és meggyőződése volt, hogy figyelembe véve a téma bonyolultságát, még kifejezetten gyorsan, sőt szélvész sebesen jutott eredményre!

Aztán elkövetkezett a Nagy Nap. Úgy vélte minden készen áll... Mirjannak még mindig nem mondott egy kukkot se, úgy tervezte majd, ha már van fényruhája, akkor egyszerűen abba öltözve fog "belibegni" felesége elé...


Aztán persze minden egészen másképp alakult.


Mirjan és Lucsilla tulajdonképpen barátnők voltak, ha nem is volt mondható a barátságuk "elválaszthatatlannak" vagy akár "szorosnak". De kedvelték egymást. És egyik nap Lucsilla sürgős mentális üzenetet kapott barátnőjétől. Mirjan kétségbeesve kérte, hogy keresse fel őket azon nyomban, mert "óriási a baj"!

- Itt vagyok, mi történt? - toppant be hozzájuk a tündér.

- Hát az, hogy... hogy... szóval, iszonyatos dolog! Kajjám megpróbált fényruhát varázsolni magának... olyat, mint ami nektek van, tündéreknek...

- És nem sikerült - vágta rá Lucsilla.

- Honnan tudod?!

- Mert a múltkor, amikor erre jártam, épp erről érdeklődött tőlem, hogy miként lehetne ezt megoldani, én meg nagyjából azt válaszoltam neki, hogy sehogy, mert végül is ő mégse tündér genetikailag. Gondolom azonban a szavaim nem győzték meg, mert azt már rég tudom róla, hogy ő nemcsak a világ egyik legnagyobb varázslója, de a világ egyik legmakacsabb "értelmes lénye" is!

Mirjan nagyot sóhajtott.

- Hát épp ez a baj... Makacsnak még lehet makacs most is, de szó sincs róla, hogy a világ legnagyobb varázslói közé tartozna! Még a kis varázslók közé se. Ugyanis, egyelőre úgy tűnik, valami hiba csúszott a számításaiba, és... és elvesztette minden varázserejét!

- Ehm... ez, hogy is mondjam... nehezen hihető! Hacsak persze nem történt valami nagyon komoly agysérülése vagy ilyesmi...

- Na még csak az kéne, ne is rémisztgess ilyesmivel! Ilyen értelemben semmi baja! Hanem a bolondja úgy próbált meg fényruhára szert tenni, hogy átalakítja a genetikai struktúráját tündér-szerűre. Gondolom épp amiatt, amit te mondtál neki. Aztán alig végezte el a varázslatot, amit ennek érdekében kigondolt, rájött, hogy ez volt az utolsó varázslata, mert attól kezdve egyáltalán semmi varázslatra nem képes! Jó, persze, arra igen, hogy ugye tele vagyunk mindenféle talizmánokkal meg hasonlókkal, ezek egy része "előre programozott", ezeket tudja kezelni... tehát a helyzet olyasmi mintha egy korábban nagyon tehetséges számítógép-programozó hirtelen nem lenne képes egyetlen új programot se megírni, de arra képes volna, hogy a számítógépére telepített programokat - amiket ő maga írt korábban vagy akár mások - azokat futtassa. Szóval ő most képtelen bármire, ami akaratmágia, meg új talizmánokat se tud készíteni, szóval... szóval, egyelőre olyan mintha egy közönséges ember volna! Holott elvégeztem rajta egy rakás vizsgálatot, s ennek alapján úgy tűnik, azt igenis sikerült elérnie, hogy a genetikai anyaga olyasféle legyen, mint a tietek, tündéreké. Csakhogy ti tudtok varázsolni, ő viszont nem. Mindezek tetejébe, még az az öröme se lett meg, hogy rendelkezzék legalább az oly áhított fényruhával. Nincs neki, bárhogy igyekszik is!

Lucsilla elmosolyodott, fölöttébb sejtelmesen.

- Ez esetben megnyugodhatsz, a baj nem akkora, mint sejted.

- Tudsz rajta segíteni?! Mert emiatt hívtalak, amint arra biztos rájöttél...

- Nem, nem tudok rajta segíteni, ennek ellenére azonban a baj tényleg nem is olyan szörnyű nagy! Persze, attól még jókora... de legalább nem végzetes! Úgy értem, minden esély adott hozzá, hogy ha sok idő múlva is, de újra varázsló legyen belőle! És még az úgy vágyott fényruhája is meglesz.

- Hogyan?! De várj, hívom őt is, hadd hallja!


Kajjám igazán lógó orral somfordált Lucsilla elé.

- Üdvözöllek, tündérkirálynő... - mormogta. - Gondolom, Mirjantól már tudsz mindent...

- Úgy van. Engedd meg, hogy üdvözöljelek a tündérek közösségében, melynek te is tagja vagy mostantól!

- Ne gúnyolódj!

- Nem szántam gúnynak.

- Eh, hogy is lehetnék tündér, se fényruhám, se... szóval, biztos ezt is elmondta neked Mirjan, hogy már varázsolni se tudok...

- Ez óriási tragédia lehet neked, de úgy látom meglehetősen "férfiasan" viseled, szóval elismerésem az önuralmadnak!

- De csak mert már jól kisírtam magamat az elmúlt napokban... No meg, bevallom, reménykedem benne, hogy majd te megmondod mit rontottam el, és segítesz helyrehozni a hibát. Ez elvégre kötelességed is, mert emlékszel ugye, hogy a múltkor a remek ötletemnek hála hány billió tündér lett megmentve, meg egészen jól összebékítettem a fajtátokat a szellemekkel is, szóval...

- Ne is folytasd, mert anélkül is elismerem, hogy hálával tartozom neked. De ha nem úgy volna, akkor is segítenék, hiszen amiatt vagyok tündér! Egy tündér, ha tud, segít. Bárhol, bárkinek! Ez egészen természetes egy tündértől. Mást el se lehet képzelni egy tündérről.

- Ezt megkönnyebbülten hallom. Szóval akkor mit rontottam el, mondd!

- Semmit - jelentette ki Lucsilla nyugodtan.

- Az nem lehet, hiszen...

- Semmit - ismételte meg Lucsilla határozottan, Kajjám szavaiba vágva. - Gondolom nem lep meg téged, hogy képes vagyok felmérni egyetlen pillantással más lények "tündérségét", hiszen erre te is képes voltál bizonyos mértékig amíg varázsló voltál, s ennek alapján azt mondhatom neked, hogy egészen biztos semmit se rontottál el, mert nekem bizony teljesen egyértelműen tündérnek tűnsz, egy abszolút tökéletes tündérnek, ráadásul olyan tündérnek, aki... szóval, olyannak, akinek igenis nagyobbak a képességei az enyimnél is! Ez okból, annak sincs akadálya természetesen, hogy legyen fényruhád.

- De nincs! Sőt a varázslói képességeim is...

- Megszűntek, tudom - bólogatott Lucsilla. - De csak amiatt, mert korábban te mint ember tudtál varázsolni. Most azonban már nem vagy ember. Most már tündér vagy, ennek minden előnyével... és hátrányával együtt! Márpedig neked is tudnod kell - és biztos tudod is csak nagyon megijedtél, emiatt nem jutott eddig eszedbe - hogy egy tündér akár egy egész életet leélhet úgy, hogy soha nem jön rá, hogy ő tündér. Mármint, azon tündérekről beszélek, akik az emberek közé születnek, mint afféle mutánsok. Mert ha Tündérhonba születik egy tündérgyermek, ott, a többi tündért látva, köztük nevelődve, hamar "beindulnak" a különleges képességei is, tehát a fényruhája is, meg egyszerűbb varázslatokra is hamar képes lesz... De aki emberek közé születik, annál ez nem így van. Te is tudod. Az olyan tündér bizony nem tud varázsolni eleinte, sőt fényruhája sincs. Ahhoz, hogy ezen a gáton túllendüljön, s a képességei "beinduljanak", kell valamiféle "sokk", mármint érzelmi sokk, bár ez többnyire valami komoly fizikai fájdalommal is együtt szokott járni, életveszéllyel is... Igaz, hogy ez, hogy fájdalommal meg életveszéllyel kell járjon a sokkhatás, ez nem holmi "szabály", nem "kötelező", de általában azért így szokott lenni, egyszerűen, mert az emberek világa oly kegyetlen, hogy majdnem minden, ami képes a kellő erősségű sokkhatást kiváltani, az mellékhatásként sajnos ilyen veszélyekkel jár együtt. Szóval, valami óriási, hatalmas jótettet kell végrehajtania mások érdekében az emberek közé született tündérnek, s olyat, aminek végrehajtása során szinte teljesen biztosan kinéz neki a halál! Vagy legalábbis az iszonyatos fájdalom... Aztán ha mégsem hal bele, bekapcsolódik a fényruhája, sőt már varázsolni is tud... legalábbis elvileg. Mert azért a varázslást még ezek után is komolyan kell tanulnia az emberek közé született tündérnek, hogy jól menjen neki. Te ebből a szempontból előnyben vagy Kajjám: Amint "beindulnak" a tündérképességeid, gyakorlatilag tehát amely pillanattól fogva lesz fényruhád, újra ugyanolyan jól tudsz majd varázsolni, mint bármikor korábban eddig, sőt még sokkal, de sokkal jobban is! Hiszen te szinte mindent tudsz máris - legalábbis elméletileg. Pusztán ezen a gáton kell túllendülnöd...

- Hm... Tényleg, amit mondasz logikusan hangzik! Rendben, máris tudom, hogy mit teszek: Mirjan, varázsolj kérlek nekem néhány nagyon erős sorozatvető fegyvert, aztán vigyél el valami olyan bolygóra, ahol a civilizáció még ókori fejlettségű! Ott keresek valami embercsoportot, akit nagy veszély fenyeget, mondjuk egy ostromlott várost, és megmentem őket a...

- Úgy, hogy halomra géppuskázod a támadókat?! - kérdezte szigorú arccal Lucsilla. - Te tényleg és komolyan úgy véled, az méltó egy tündérhez?!

- Mit bánom én, hogy méltó-e, a lényeg, hogy bekapcsoljon a...

- Ettől nem fog bekapcsolni a fényruhád - rázta a fejét Lucsilla. - Minden ilyesmit felejts el, hogy gyilkolás. És nem azért, mert én megtiltom, hanem mert kárba veszett fáradozás. Önzetlen jótettet kell végrehajtanod!

- Ez jótett!

- A tündérerkölcsök szerint nem az. Azért nem az, mert semmi se az, ami gyilkossággal jár együtt. Pláne tömegmészárlással, amit te terveztél! Igazából azt is alig tudom elhinni, hogy ilyesmi egyáltalán eszedbe juthatott. Mennyi rengeteg idő óta ismersz minket tündéreket, sok-sok évezred óta, s ennyit se fogtál fel az etikánkból?! Vagy valami ostoba humornak szántad?! Vagy elvesztetted volna a varázslói képességeid mellett még a logikai érzéked vagy az emlékeid legalább kilencven százalékát is?! Tényleg és komolyan mondom: ez még barbár humornak is rém durva volt!

- Jó, na, semmi baj, akkor fogok egy helikoptert és szétszórok a legszegényebb emberek nyomornegyede fölött néhány tonna nagy címletű bankjegyet vagy aranypénzt...

- Kajjám, kérdezhetek valamit?

- Persze!

- Te csak a varázshatalmadat vesztetted el, vagy a józan eszedet is?

- Mit jössz megint ezzel?!

- Mindaddig ezzel fogok jönni, újra és újra, amíg te is gyerekes ostobaságokkal lopod az időmet újra és újra!

- Kikérem magamnak, mit sértegetsz!

- Sajnálom, ha sértésnek érzed a szavaimat, de muszáj rádöbbentenem téged még akár ilyen erős kifejezések használatával is, ha másképp nem megy, hogy a viselkedésed igenis erre utal! Mondd, nem hallottad talán, amikor azt mondtam, hogy ÖNZETLEN jótettet kell elkövetned?!

- De, de, na és?!

- Mit kérded, hogy "na és"?! Amit mondtál az ugyanis minden csak nem önzetlen!

- Hogyne lenne az, amikor pénzt, kincseket adnék nekik, a szegényeknek, igen, azt, kincseket, mely kincs...

- Amely kincs neked semmibe se kerül! Hiszen Mirjan varázsolja neked! Vagy Badzsahárata! Vagy bárki más, akit megkérsz erre! De a lényegen az se változtatna, ha volna már most pár tonna aranyad vagy akármid, amit még korábban varázsoltál magadnak, s azt szórnád szét. Az ugyanis nem önzetlenség, ha valaki olyasmiről mond le, ami neki úgyse érték. Márpedig ez neked mind nem érték, hiszen tudod, hogy amint visszatér a varázslói képességed, azonnal varázsolhatsz magadnak még több efféle "kincset" is, amennyiben óhajtod! Ez mind nem önzetlenség, tehát nem is segítene rajtad.

- Jó, akkor halljuk, mi az, ami szerinted segítene rajtam?!

- Mondtam már: jót kell tenned, s nem ám kis jótettet hanem valami nagyot, hatalmasat, kolosszálisat, ráadásul TELJESEN ÖNZETLENÜL! Ami azt jelenti, hogy nem azért kell megtenned, mert reméled, hogy ezáltal lesz fényruhád vagy visszatérnek a varázslói képességeid. Magáért a jótettért kell jót tenned! És ismétlem, valami hatalmas jótettet. Ennek a legjobb, legbiztosabb - bár kétségkívül legveszélyesebb - módja az, ha olyasmit hajtasz végre, aminél majdnem biztos, hogy belehalsz.

- Na de mi van, ha tényleg belehalok?!

- Hát az pech. De legalább vigasztalhat a tudat, hogy tündérként halsz meg. Végeredményben épp ez a hozzáállás az, ami beindítja a "tündérséget", ez, hogy egy tündér inkább meghal, semhogy tündérhez méltatlanul éljen tovább, márpedig ha élete kockáztatásával, sőt biztos feláldozásával megmenthet sokakat, akkor azt neki kötelessége megtenni, meghoznia ezt az áldozatot, tudniillik, ha nem így cselekszik akkor ő nem is tündér! Ha azonban megteszi, akkor ezzel bebizonyítja, hogy tündér, s ettől beindulnak a...

- Lucsilla - vágott közbe Kajjám -, te most azt várod el tőlem, hogy készakarva keressek valami halálos veszélyt, és...

- Nem. Még mindig nem értesz engem, úgy látom. Hiába keresnél efféle veszélyt. Ugyanis egészen biztos, hogy nagy óvatosan igyekeznél olyasmi "veszélyt" keresni, hogy biztosan túléld mégis, vagy legalábbis egész csekély legyen az esély rá, hogy nem éled túl, ellenben meglegyen a LÁTSZATA annak, hogy az a veszély nagy! Na és ez a hozzáállás nem fog segíteni, még akkor se ha amúgy valóban megmentesz akár sokakat is így.

- De akkor MIT TEGYEK?!

- Semmi mást nem tehetsz mint, hogy élsz tovább, s reménykedsz abban, hogy majd eljön a jó alkalom magától. Szerencsére az örök életed megmaradt, pontosabban épp hogy most szerezted meg, mert eddig pár száz évente meg kellett fiatalítanod magadat... na most már nem kell, mert egy tündér csak úgy magától is örökké él, hacsak persze meg nem eszi egy szellem vagy valami más baleset nem éri... tehát, mert te örökké élsz, s az öröklétbe minden belefér, emiatt előre tudható a lehető legteljesebb bizonyossággal, hogy idővel igenis és okvetlenül lesz olyan esemény, ami - ha akkor jól döntesz - meghozza a számodra a sikert!

- Vagy a halált - morogta Kajjám.

- Természetesen az se kizárható, de én nagyon bízom az ötletességedben, elvégre te azért nemcsak varázsló voltál, de zseni is, és a zsenialitásod megmaradt.

- Lucsilla, ez nekem nem tetszik.

- Hát, ezt előbb kellett volna végiggondolnod...

- És különben se hiszek neked - folytatta Kajjám.

- Te tényleg feltételezed rólam, egy tündérről, hogy hazudok?!

- Á, dehogy! De akkor is gondolhatom, hogy tévedsz. Mert gondolj csak bele, igaz, hogy a tündérek faja hihetetlenül régen létezik, de akkor is ki kellett alakuljon valamikor. Azt is tudom, hogy afféle majomszerű ősökből...

- Nem - rázta a fejét Lucsilla. - A majmok már egy elkorcsosulás illetve azután való más irányba specializálódás eredménye. Nekünk tündéreknek az őseink - azon őseink, akik akkor még beszélni se tudtak, olyan ostobák voltak - sokkal jobban hasonlítottak az ősemberekre, mint a majmokra. Igazából majdnem teljesen olyanok voltak, mint a mostani emberek, sőt mint akár én magam is, csak a szemük volt kisebb, mint az enyém - gyakorlatilag az is akkora volt, mint a mai embereké - és talán szőrösebbek is voltak, de még azt se sokkal.

- Jó, a részletek nem érdekesek, a lényeg, hogy akkor még nem tudtak varázsolni, ugye? - kérdezte Kajjám.

- Persze, hogy nem.

- Na látod! Pedig valahogy meg kellett tanulják. És akkor még nem létezett Tündérhon, nem születhettek a tündérek közé. És gondolom legalábbis a pár százat, de inkább pár ezret el kellett érje a létszámuk, s kétlem, hogy hirtelen mindegyikük végrehajtott volna valami kolosszális önzetlen jótettet, hogy "beinduljon" ettől a tündérsége! És még túl is élte az ezzel járó kockázatot mindegyikük, vagy legalábbis a többségük! Azaz kell legyen más módszer is arra, hogy a tündér fényruhája bekapcsoljon, és a mágikus...

- Nincs - rázta a fejét Lucsilla. - Ne erőlködj, Kajjám: nincs rá más módszer!

- De hiszen most bizonygattam, hogy van. Kell legyen.

- Bizonygatni sok mindent lehet, attól még nem biztos, hogy igaz.

- Lucsilla, nem vitatkozom veled, mert ez nekem létkérdés. Csak arra kérlek, mondd el nekem, miként tett szert az ősidőkben a néped varázslói képességekre, aztán az nekem elég is, abból majd kitalálom, hogy a hallottakat miként alkalmazhatom a magam szituációjára.

- Na ez az, amit nem tehetek meg.

- Hogyan?!

- Nem mondhatom el neked ezt az eseménysorozatot a népem múltjából.

- Na de miért nem?!

- Mert valamikor nagyon régen konkrétan megígértem valakinek, hogy ezt nem mondom el.

- Megígérted?!

- Naná, még meg is esküdtem rá nagyon komolyan!

- Na de én nem akárki vagyok ám, nekem talán mégis elmondhatod.

- Sajnos nem tehetem. Senkinek se mondhatom el. Neked pláne nem, mert aki megígértette velem, külön kihangsúlyozta, hogy kifejezetten éppen pontosan neked aztán pláne nem mondhatom el!

- És te megígérted?!

- Meg.

- Szégyen és gyalázat, ezzel elárultál engem! Hiszen mióta ér többet egy akárkicsoda senkiházi...

- Ne is folytasd, Kajjám: Nem erről van szó! Tündérségemre esküszöm, egyetlen atomnyival se tartom az illetőt többre, mint téged, szóval tényleg nem erről van szó, csak tudod, vannak dolgok a világban, amik nem olyasmiken múlnak, hogy érdem meg méltóság... szóval nem a tekintélyen, de még nem is a barátságon.

Mirjan most megköszörülte a torkát. Látszott rajta, hogy most kivételesen ő se ért egyet Lucsillával.

- Lucsilla, meg kéne értened, ez egészen kivételes alkalom, hiszen gondolj csak bele, mi lesz Kajjámmal, ha nem tud varázsolni?! Még bele is halhat a búbánatba, és én nem akarom őt elveszíteni, mert bár igaz, hogy néha az idegeimre megy, és akadnak nagy veszekedések is köztünk, de azért én alapjában véve mégiscsak szeretem őt!

- Megértelek, de akkor is köt az ígéret.

- Ismétlem ez rendkívüli helyzet. Biztos nem gondoltál erre, amikor megígérted. Nem lehetsz ennyire vaskalapos.

- Én konkrétan megígértem, hogy nem mondom el senkinek, még Kajjámnak se, semmi körülmények közt se. Tehát nem mondhatom el a mostani körülmények közt se Kajjámnak. Másnak se. De meg, tudod, akkor se mondanám el, ha nem ígértem volna meg. Mert a dolog úgy áll, hogy ha elmondom, akkor megváltozna a múlt, méghozzá nagyon is előnytelenül.

- Hülyeség, a múltat nem lehet megváltoztatni, ez az időutazás egyik legfontosabb törvénye! - vágta rá Kajjám.

- Hogyne lehetne megváltoztatni a múltat, épp csak a múlt megváltozásának tényéről senki nem tud majd semmit, mert az egész világ azáltal új idővonalra kerül, ennek következtében mindenkinek megváltoznak az emlékei és történelmi ismeretei is, és azt hiszik majd, hogy az az új múlt az igazi és "eredeti" múlt... De hiszen erről is tudnod kell, avagy tán nem te dicsekedtél azzal - bár dicsőségnek igazán kétes! - hogy egyszer elmentél a múltba megölni valami Dolphuss Heitler nevű vérengző diktátort, s ez sikerült is neked, de helyére lépett az új azaz megváltozott múltban Adolf Hitler?!

- Ja... - mormogta Kajjám.


Lábjegyzet: Kedves Olvasó, erről az ügyről, hogy Dolphuss Heitler miként változott át Kajjámnak hála Adolf Hitlerré, a részleteket abból a novellából tudhatod meg, melynek címe: Kajjám és a történelem.


- És - folytatta Lucsilla -, ha én elmondanám neked, amit akarsz, akkor óriási az esélye annak, hogy a múlt úgy változik meg, hogy a tündérek faja létre se jön! Ezt nem kockáztatom! Nem létezik, hogy megkockáztassam bármi áron is! Még teéretted sem, már megbocsáss! De még te magad se akarhatod, hogy kockáztassam, mert ha mi tündérek nem alakulunk ki, akkor később nem alakul ki belőlünk az emberek faja se, s emiatt TE SEM, Kajjám! Ugye nem akarod, hogy olyasmit mondjak, ami miatt te sem születsz majd meg?!

- Lehetetlen, hogy meg ne szülessek. Rám igenis szüksége van a Világmindenségnek!

- Azt hiszem ez az a pillanat, amikor jobb, ha távozom - sóhajtotta Lucsilla, és úgy is tett, magára hagyta a mély töprengésbe és önsajnálatba merült Kajjámot.


Ezúttal is úgy volt, hogy Kajjám nem is bánta, hogy Lucsilla ott hagyta őt.

- Úgyse kapok segítséget tőle... Micsoda hálátlan féreg! - dohogta. - És micsoda égbekiáltó vaskalaposság! Jó-jó, persze, értem én, hogy nem kifejezetten nekem akar rosszat... Persze, hogy nem, ennek a feltételezése is képtelenség egy tündér esetében... Lehetetlenség! Tudom én, hogy csak a szimpla óvatosság az, ami erre a fertelmes, undorító tettre ösztökéli... Az, az, igen, pontosan az, a túlzásba vitt óvatosság, igen, az aztán nagyon jellemző a tündérekre... sőt, olyannyira, hogy igazán nyugodtan nevezhetjük egyszerűen gyávaságnak is! Úgy ám, ebben aztán igaza van a szellemeknek, amikor megvetik a tündéreket, azt mondván róluk, hogy született gyávák... Mert hát én készségesen elhiszem, hogy ha elmondaná azt a nem tudom miféle hatalmas titkot bárki MÁSNAK, akkor megváltozna a múlt, s ráadásul a tündérek számára előnytelenül - na de NEKEM?! Nekem, a Nagy Kajjámnak?! Hát mit képzel ez rólam?! Tényleg és igazán feltételezi éppen pontosan rólam, hogy képes lennék bármiféle hiba elkövetésére is, bármi meggondolatlanságra, s ráadásul ekkorára, egy ilyen létfontosságú ügyben?! Hihetetlen és elképesztő lebecsülése ez zseniális személyemnek! Na de ha nem segít akkor nem segít: valahogyan úgyis megoldom a gondot! Igen, én magam, a saját erőmből és érdememből!

És Kajjám máris nekikezdett a cselekvésnek. Mindenekelőtt előkereste a kristálygömbjét. Szerencsére ahhoz, hogy ezt használja, nem kellett külön varázslói képesség... Az elkészítéséhez igen, de nem a már elkészült gömb használatához. Ennek ellenére, amikor belenézett, egy pillanatig azt hitte, neki már ez se megy. Mert az úgy volt, hogy arra utasította a kristálygömbjét, mutassa meg neki azt az eseménysort, hogyan tettek szert a tündérek ősei varázslói hatalomra - de bizony a kristálygömb sötét maradt!

- Na hát ez meg már, hogy a...! - és Kajjám elnyomott egy vaskos káromkodást. De biztos, ami biztos, most azt kérte a gömbjétől, mutassa meg, a Világmindenség pontosan melyik bolygóján alakult ki a tündérek faja. Kiderült, a kristálygömb igenis működik Kajjámnak: engedelmesen megmutatta neki a Rúnya bolygót mintha a világűrből nézné, majd közölte a részletesebb információkat is: hogy e bolygón belül is éppen pontosan egy Beó nevű szigeten alakult ki a tündérek faja, mármint az az állatfaj mely később megtanult beszélni, de tulajdonképpen nem a véletlen műve az, hogy szert tettek intelligenciára, mert az annak köszönhető, hogy élt azon a bolygón egy "hekír" nevű értelmes faj is már akkor, ezek afféle jókora, röpképtelen madarakra hasonlítottak, s egymással gyenge rádióhullámok segítségével kommunikáltak. E lények fedezték fel az ős-tündéreket, akik tényleg egészen úgy néztek ki, mint a mai emberek, helyesebb is őket embernek nevezni, mert varázsolni még nem tudtak akkor, sőt fényruhájuk se volt, természetesen. És a hekírek úgy vélték, ha sikerül belőlük valami korlátozott értelemmel rendelkező fajt kialakítani bizonyos genetikai manipulációkkal, akkor nagyon alkalmasak lennének rabszolgafaj céljára. Sőt, akár arra is, hogy katonák legyenek, mert sokkal erősebbek, mint a hekírek... Nos, a próbálkozás visszafelé sült el, mert nem csak korlátozott mértékben lettek értelmesek hanem nagyon is! Abban igaza volt a hekíreknek, hogy alkalmasak lettek az emberek katonának is, de ennek mégse örülhettek a hekírek, mert a dolog következménye az lett, hogy a hekírek bizony elvesztették a teljes bolygójukat: az emberek - ha így nevezzük a tündérek őseit - váltak a Rúnya planéta uraivá, s a maradék hekírek - akik nem is voltak már többen, mint néhány százan - örültek, hogy legalább elmenekülhettek pár kezdetleges űrrakétán a szomszédos bolygóra, mely úgy-amennyire lakható volt a számukra, bár kényelmetlenül hideg nekik.


Lábjegyzet: Tisztelt Olvasó, a fenti eseménysor a hekírek és emberek közti konfliktusról részletesen abban a műben olvasható, melynek címe: Tenyészemberek.


Mindezt bemutatta Kajjámnak a kristálygömb, olyan részletességgel, ahogyan csak azt Kajjám óhajtotta. A Gömb tehát működött. Amint azonban Kajjám azt szerette volna, hogy a maradék hekírek másik bolygóra menekülése utáni időkről tájékoztassa őt a Gömb, az bizony sötét maradt!


Kajjám nagyot sóhajtott. Kénytelen volt elfogadni a tényt, hogy Lucsillának egy bizonyos dologban okvetlenül igaza van: a Múlt e szakasza még igenis képlékeny, s hogy milyenné alakul, az attól függ, ő maga Kajjám mit tesz! Lucsilla persze valóban amiatt nem akarja elmondani neki a titkot, mert fél, hogy akkor ő Kajjám valami olyasmit tesz, amit Lucsilla helytelenítene... de úgy tűnik, hiába titkolódzik a tündérkirálynő, ez nagyon is messze van a tökéletes védelemtől, mert ha e titkolódzás "bebetonozná" a múltat, akkor ő Kajjám most igenis láthatná mindazt, amit csak akar, hiszen úgyse változtathatná meg! De nem látja. Tehát minden az ő döntésétől függ!

Döntése hamar megszületett. Visszautazik az időben! Igenis visszamegy! Lesz, ami lesz! Tudni akarja, hogy... hogy... mindent tudni akar! Legfőképp természetesen azt, miként lehet belőle újra varázsló. Ez neki létkérdés! Visszamegy, s hozzá mielőbb, mert jaj neki, ha soká késlekedik - idővel és nem is sokára kitudódna, hogy ő már nem varázsló, megtudnák ezt róla a többi varázslók, elkezdenék netán gúnyolni miatta... de ha nem teszik, akkor is ki lenne téve a lesajnáló tekintetüknek, a szánakozásnak... nem hiányzik neki az! Visszamegy!

Igen, visszamegy, és ez igenis lehetséges neki. Lehetséges, mert az időutazás nem csak mágikus eszközökkel hajtható végre. Olyannyira nem, hogy eleinte, réges-régen, még ők a varázslók is az időutazás nem-varázslói módszereire kényszerültek rá, csak sokkal később sikerült kifejleszteni ennek a mágiáját... De - és Kajjám szeme sóváran villant fel, amint ez az eszébe jutott - a varázslók múzeumában ott kell legyen nem is egy fajta ezekből az ősi primitív időgépekből... és mind működőképes! Na jó, persze, fel kell tölteni őket energiával... de az nem olyan nehéz! Illetve... illetve, hát ugye itt azért nem ám néhány száz éves időtartamról van szó hanem évbilliók százezreiről, ez azért megkomplikálja a dolgot, meg ugyebár egy másik univerzumról is szó van, oda kell eljutni... nyilván, ehhez annyi sok energia kell, hogy ezeket a primitív időgépeket nem ekkora terhelés számára tervezték eredetileg... szóval - és Kajjám elgondolkodva dörgölte a halántékát a hüvelykujjával - itt azért majd ki kell találni valami okosat, elsősorban a szükséges extra energia tárolására...

Ám alig jutott ez az eszébe, a szeme máris felcsillant. Hát PERSZE! - és gyorsan odaugrott az egyik fiókhoz. Kinyitotta, s a fiókban található elképesztő rendetlenségben kezdett turkálni. Végül a sok kacat alatt meg is lelte, amit keresett. Két tündérkristály volt az. Eredetileg egy egészen más varázslathoz szerezte be őket a tündérektől, de végül abból a varázslatból nem lett semmi valamiért. Most azonban mennyire kapóra jönnek neki!

- Ez pont elég lesz! - mormogta. - Egy kell az odaútra, s egy a visszaútra! Amennyi temérdek energia van egy ilyen kristályban, holtbiztosan elegendő lesz. Bőven! Még a fele is elég volna... Milyen kár, hogy nem lehet a kristálynak csak a töredékét felhasználni... Na de mindegy, a lényeg, hogy akkor is van belőlük kettő, ez tényleg épp elegendő... Rendben van, akkor most menjünk csak a múzeumba, lássuk, melyik időgépet veszem kölcsön egy időre... olyan kell, aminek az energiaszolgáltató rendszerét könnyen tudom megbuherálni, hogy rácsatlakoztassam a kristályra... Illetve nem is, előbb lássuk, mit viszek magammal, milyen talizmánokat... Mert ugye, ha én magam már nem tudok varázsolni, legalább legyenek hasznos eszközeim, amikkel védekezhetek vagy akármi... hm, hát, nem sok minden közül válogathatok... sajnos, bár talizmánokból viszonylag bőviben vagyok, de alig akad olyan, ami egy másik univerzumban is működne, pláne egy időutazás után... És persze olyasmi kell, ami kis helyen elfér... de valamit biztosan találok... lássuk csak! - és Kajjám szorgalmas kutakodásba kezdett a fiókjai és szekrényei mélyén, szemügyre véve minden vicikvacakot, olyan apróságokat, amiknek a létéről is már szinte megfeledkezett évszázadok óta, de most, hogy ámuló szeme elé került, nem győzte dicsérni magát hallatlan előrelátásáért, amiért akkor régen sajnálta kidobni ezeket az ósdi kacatokat, mert "hátha jó lesz még valamire". S íme, el is érkezett a pillanat, amikor ha nem is mindegyik, de sok efféle, úgy tűnt hasznos lehet neki!

Elégedetten sóhajtott. Már nem is tartotta olyan rémisztőnek a küldetést. Azzal azért mégis tisztában volt, élete legveszélyesebb kalandjára indul.



2. fejezet:
A különc szellem

A kisfiú neve úgy hangzott, hogy Ol, habár ez az állítás semmiféle értelemben se tekinthető igaznak. Ugyanis akiről szó van, illetve volt, az egyrészt nem volt fiú, nem volt kicsi, neve se volt, de ha lett volna is neve akkor se "hangzott" volna az a név sehogyan se, mert a "kisfiú" népe a kommunikáláshoz általában nem akusztikus eszközöket használt.

Ennek ellenére, mégis igaz az bizonyos értelemben, hogy "a kisfiú neve úgy hangzott, hogy Ol". Persze, azt, hogy miként is lehet igaz az, ami ennyire nyilvánvalóan nem igaz, azt illik megmagyarázni.

Akiről ugyanis szó van, az amiatt nem volt kisfiú, mert még ember se volt - ő egy szellem volt. Szellemként azonban igazán tekinthető egy még a serdülőkorba se lépett kiskölyöknek, mert életkora nemhogy a néhány milliárd esztendőt nem érte el, de még háromszázezer éves is csak nemrég múlt, ami a szellemek népében még annyinak is csak nagy jóindulattal feleltethető meg, mint a kilenc-tíz éves kor az embergyerekeknél. Ilyen értelemben tehát ez a szellem valóban "kis" szellem volt, mert kicsi volt az életkora. Természetesen nem volt kicsi olyan értelemben, hogy ha materializálódni óhajtott volna, simán felvehetett volna fizikai értelemben jókora méretű alakot is, akár néhány száz métereset is, másrészt azonban fizikailag is kicsi volt olyan értelemben, hogy ténylegesen alig volt testében néhány milligrammnyi valódi anyag, persze ez nem az ő sajátos hibája volt, mert ezzel minden egyes szellem így van, a szellemek ugyanis szinte teljes egészében tiszta energiából állnak, anyag jóformán nincs is bennük. Emiatt is lehetséges, hogy egyes jól képzett varázslók e parányi valódi anyagmennyiséget, amiből egy szellem áll, bezárhatják egy palackba, bizonyos mágikus technikák által, bebörtönözve így a szellemet... persze, ez nem volt igaz arra az időre, amiről e fejezet szól, mert e kis szellem idejében - gyermekkorában legalábbis - még sehol az egész Poliverzumban nem élt egyetlen varázsló sem.

Hogy miért nem volt fiú? Hát mert a szellemek faja nem kétnemű, hanem egynemű. Igaz, hogy nem tudnak osztódással szaporodni, de párosodhat bárki bárkivel, amennyiben ebbe az a másik szellem beleegyezik. Vagy ha nem egyezik bele, de az erősebbik szellem megerőszakolja... bár ez ritkaság. Valahogy úgy alakult, hogy a szellemeket nem igazán érdekli a "fajfenntartás". Mindenesetre, náluk nem sok értelme van annak a fogalomnak, hogy "férfi" illetve, hogy "nő", bár tulajdonképpen létezik a szellemek nyelvén két olyan szó, amit fordíthatunk e szavakkal, mert önmaguk közül azokra használták a "férfi" szót, aki többnyire olyan jellemvonásokkal bírt, melyeket mi emberek hagyományosan férfiasnak tartunk - azaz férfinak az agresszívebb, vadabb, kockázatvállalóbb szellemeket tartották, no meg azokat, akik úgy általában erősebbek, azaz nagyobb mágikus hatalommal bírnak... Ebből máris következik, hogy akire azt a szót mondták, amit mi emberek némi óvatossággal "nőnek" fordíthatunk, az ennek az ellenkezője: azok a szellemek voltak a szelídebbek, óvatosabbak, kisebb hatalmúak, gyávábbak...

Természetesen, ha egy "férfi" szellemnek, aki tehát vad volt és nagy mágikus hatalommal rendelkezett, gyermeke született, az a gyermek eleinte még nem rendelkezett nagy hatalommal, legfeljebb jó tehetséggel e hatalomhoz. De hát neki is tanulnia kellett, fejlesztenie a képességeit... ennek ellenére, ő "fiúnak" volt tekinthető, mert joggal vélték róla úgy a többi szellemek, hogy majd ha felnövekedik, akkor némi kis idő, azaz pár tucat évmilliárd után ő is hasonlatos lesz jellemében az apjához.

Ez általában így szokott lenni. Általában. Tehát nem mindig...

Ez a kis szellemgyerek ugyanis, akiről most szó van, ilyen értelemben fiúnak volt tartva, mert ha nem is volt igaz az, hogy apja lett volna minden szellemek leghatalmasabbika, azért mégiscsak olyan apukája volt akivel igazán nem sok másik szellem, mert volna kikezdeni. Apja ugyanis a szellemek dzsinn alfajába tartozott, amiből máris sejthető, hogy bőségesen ellátott kellett legyen mágikus erővel, mert a dzsinnekkel még az amúgy náluk hatalmasabb máridok se gyakran mernek kekeckedni, habár elméletileg a máridok még a dzsinneknél is erősebbek. Erősebbek, de nem sokkal, azaz egy efféle összeveszés a máridra nézve is meglehetősen kockázatos, de ha biztos is, hogy ő lesz a győztes, e győzelem sokba kerülhet neki...

Mondhatni tehát, hogy e szellemgyerek büszke lehetett a származására, és biztos is, hogy remek képességeket örökölt, emiatt is tartották fiúnak. Eleinte... Mert igen hamar kiderült, hogy bár a mágikus képességeit illetően minden rendben van, tényleg olyan tehetséges, mint az várható is tőle a származása folytán, sőt, ennél még messze sokkal tehetségesebb is, más oldalról nézve viszont azonban lehet, hogy nemcsak hogy nem méltó a "férfi" megtisztelő jelzőjére, de még a "nő" is túlzás lenne, ha ráaggatnák...

Nem érdekelte semmi olyasmi, ami egy szellemgyereket általában érdekelni szokott, ellenben különös vonzódást tanúsított egy csomó olyasmi iránt, ami senki más szellemet nem érdekelt, sőt, amit a szellemek mélyen megvetettek, s önmagukhoz méltatlannak találták. Nem is lehetett ezek után vitás, hogy e "kisfiú" bizony nagyon hamar gyávának lett kikiáltva, sőt, ha ez nem volna elég, még perverznek, beteges gondolkodásúnak is!

Egyik alkalommal például néhány vele nagyjából egykorú szellemgyerek bukkant fel előtte a hipertérből.

- Hé, gyere játszani! - hívták.

- Mi lenne a játék?

- Itt van ez a Vörös Óriás alig ötven fényévre, s azt találtuk ki, hogy rendezünk egy izgi kis versenyt: addig merülünk belé egyre mélyebben, amíg bírjuk, s az nyer aki a legjobban képes megközelíteni a középpontját!

- Menjetek csak, engem az ilyesmi nem érdekel.

- Gyáva vagy?!

- Á, dehogy, de ennek semmi értelme.

- Hogy is ne volna értelme, kiderül, hogy melyikünk az erősebb, a...

- Na és? Az még nem alkotás!

- Hogy micsoda?!

- Alkotás. Kitalálni valamit, ami még nem volt, valami újat... Valamire rájönni, valami felfedezésre... vagy legalább olyasmit művelni, ami ha nem is új, de legalább szép... ami belőlünk születik...

- Hülye vagy?! Szülni akarsz már ilyen fiatalon?! - kérdezte az egyik szellemcsemete. Egy másik pedig így szólt:

- Én kész vagyok megizélni téged azonnal is, ha akarod, aztán szülhetsz, ha neked ez kell...!

- Nem, nem, én nem ilyesmire gondoltam, hanem olyasmire, ami... azt hiszem az anyagi lények úgy nevezik, hogy "tudomány"...

- Pfúj! - fordult el tőle utálkozva egyszerre egy tucatnyi szellem is. - Te teljesen meghibbantál! Hozzánk szellemekhez méltatlan minden, ami az anyaggal kapcsolatos, mi a szabad és korlátok nélküli tiszta energia lényei vagyunk!

- Na azért nem teljesen - mondta ki az igazat a kis szellem.

- Nem teljesen, de majdnem, s ha egyáltalán van bármi tudomány is, ami méltó egy szellemhez, hát az az, hogy rájöjjünk miként lehetünk még inkább függetlenek az anyagtól!

- Attól tartok én erről egészen másképp vélekedem.

- Perverz! Hülye! Áruló! - kapta meg egyszerre több helyről is a nem éppen kitüntető címkéket. Az egyik szellem pedig, épp az, aki a játékra invitálta őt eleinte, így szólt:

- Fiúk, nevezzük el ezt a félkegyelműt úgy, hogy Tohonya! Hiszen amiatt lehetnek csak ilyen furcsa nézetei, mert tohonya a gondolkodása, épp olyan lassú és nehézkes, mint az anyag, ami után úgy vonzódik!

- Nem, nekem nem ez a nevem - válaszolta a fiúcska - én már régebben választottam nevet magamnak, s az az, hogy "Ol"!

- Annak nincs jelentése.

- Nem számít.

- De igenis számít, mert névnek csak olyasmi hangzik jól, ami kifejezi a hatalmunkat vagy más erényünket, például az, hogy Rettenetes, vagy hogy Mindentlegyőző, meg más ilyesmi... Persze ez nem terád vonatkozik, Tohonya!

- Hiába is szólítasz Tohonyának, nem fogok odafigyelni rá. Az én nevem Ol.

- De miért? - kérdezte kíváncsian az egyik szellem.

- Mert nemrég ellátogattam pár olyan bolygóra, amin értelmes lények élnek - persze, nem ilyenek, mint mi, hanem anyaghoz kötöttek - s ott észrevettem néhány furcsa... izé... hát, törvénynek nem nevezném, maradjunk annál, hogy "tendenciát"... ez pedig az, hogy ugyebár e lények többnyire a levegő rezgéseivel kommunikálnak, na és miután felfedezik az írást, majdnem minden ilyen bolygón olyan írásrendszer alakul ki, hogy benne az "o" hangot egy üres karikával jelölik, az "l" hangot meg egy többé-kevésbé egyenes vonallal. Nyilván, mert az "o" kiejtéséhez az ajkukat közel kör alakúra kell formázniuk... Illetve gyakran többféle írásrendszer is létrejön egy bolygón, de akkor is akad legalább egy, amiben e hangok e jelképeket kapják. Továbbá, amikor kitalálják a matematika alapjait, akkor is, szignifikáns gyakorisággal a nulla jele épp e karika lesz, nyilván, mert a kör belső üressége jó jelképe a semminek, az 1 szám jelképe meg valami olyasmi, ami nagyon hasonlít az "l" betűhöz.

- De mondd már meg te hibbant nyamvadék, ha ez így van is mi köze van a te úgymond "nevedhez"?!

- Csak az, hogy mint mondtam engem érdekelnek a tudományok, a tudomány alapja mindig a matematika, tehát miért is ne legyen az én nevem az, ami bizonyos értelemben az első két számjegy is, azaz mindennek a kezdete, tehát a nulla és az egy! Vagyis betűként az Ol!

- Srácok, ez reménytelen, hagyjuk itt, menjünk nélküle! - javasolta az egyik szellemgyerek, s hamarosan mind fel is szívódtak a hipertérben. Ol nem is bánta a hiányukat.

- Tohonya... Még hogy tohonya, és pont én...! - mormogta sértődötten. Aztán eszébe jutott, hogy még mindig jobb, ha csak sértegetik, mintha verik - mármint úgy "verik", ahogy az a szellemek közt szokásos, tehát mindenféle sugárzással - ha úgy tetszik hát afféle villámokkal - kínozzák, s más hasonlók. Volt már része ilyesmiben bizony nem is egyszer... Ez a mostani vita tulajdonképpen tényleg remekül alakult, hogy csak sértegették aztán ott hagyták, s nem került sor semmi efféle erőszakos durvaságra.

Mégis, nem volt tagadható, hogy Ol bizony haragudott a többi szellemcsemetére, sőt, igazából még a "felnőtt" szellemekre is, mert bár azokkal ritkábban társalgott, de tudta, hogy mindegyiküknek ugyanez a véleménye mindenről, ami őt Olt érdekli, meg az "anyagról" úgy általában, s róla Olról is. Őt bizony minden szellem hülyének tartja. És gyávának. Még a saját apja is, úgy bizony... Holott nem gyáva ő, hülye meg aztán pláne nem...! de miként is tudná ezt bebizonyítani nekik?! Mert azt kéne, igen, megmutatni, hogy mit ér ő, Ol... Persze úgy, hogy... hogy... igen, úgy, hogy azt az anyagi lények úgy fejeznék ki, hogy "mindenki hasra essék ámulatában"...

- Tohonya... tohonya, én! Tohonya, mint az anyag... még ha tényleg tohonya volnék, az se számítana sokat, mert a Világ olyan, hogy benne az előnyök és hátrányok többnyire együtt járnak... És például ott van ugye épp az anyag. Tohonya? Persze, hogy az, az energiához képest! Kínszenvedés rábírni bármire is egy anyagi objektumot, mert olyan lassú. Tohonya, igen, az, ebben igazuk van. Na de nézzük csak meg, vajon MIÉRT IS annyira tohonya az anyag?! Hát ugye azért, mert az anyag valójában nem más, mint iszonyatosan összesűrűsödött energia! Azaz E=m*c2 ahogy azt a legutóbb meglátogatott bolygón írta le az ottani értelmes lények egyik tudósa... Igen, már egyetlen grammnyi anyagban is annyi eszméletlenül sok energia van összesűrítve, hogy igazán nem sok szellem rendelkezik annyival a fajtánkból! Hogyne, persze, mi gyorsan mozgunk, nagyon gyorsan, de ez nem csoda, bennünk nincs több anyag, mint a milligramm talán pár milliomod része... Na de most képzeljük csak el, ha lenne egy olyan szellem, aki mindenben olyan volna, épp olyan, mint mi... mint én, például... de nem ilyen kevés anyag volna benne, hanem akár néhány kilónyi is! Mire is lenne képes?! - és Ol elgondolkodott. Csodálatos képzelőereje volt.

- Hát igen, nem is vitás, hogy a szerencsétlen hihetetlenül tohonya volna, ami a mozgását illeti... lassú... nevetségesen lassú... gyakorlatilag, ha így belegondolok, egy ilyen szellem nem sokban különbözne az anyagi lényektől... legalábbis látszatra. Ugyanakkor azonban, ha még jobban belegondolok, bizonyos varázslatok messze sokkal jobban mennének neki, mint akár a legislegkiválóbb máridoknak! Pontosan tudható is előre, melyek ezek a varázslatok: mindegyik, ami valamiképp arra épít, hogy a mi szellemtestünkben tárolt nevetségesen csekély mennyiségű anyag egy még sokkal parányibb részét átalakítsuk energiává, aztán azzal az energiával csinálunk valamit a varázslás során... Na de, ugye ennek mértéke az esetünkben erősen korlátozott, hiszen mennyi anyag is van bennünk, ha azt mondom egy milligramm akkor már bődületesen túloztam... Ám ha lenne egy olyan szellem, akiben van húsz kiló anyag... vagy akár még több is, ötven vagy hetven kiló... Hú, hogy micsoda hihetetlen ereje volna annak... Legalábbis a varázslatok ezen területén... Hiszen simán megtehetne olyasmit is röhögve, amihez akár egy teljes grammnyi anyagot kéne energiává átalakítani a saját testéből, ami a több milliószorosa a mi teljes súlyunknak... S amire ezért képtelenek vagyunk. Hm, ahogy így belegondolok, kérdéses, hogy a Világmindenség összes létező szelleme nyom-e együttesen is akár csak fél grammot is... Na de, ha volna egy ilyen "anyagba ragadt" szellem... Hehehe... Igen, tohonya lenne sok mindenben... Mégsem volna ajánlatos kikezdeni vele senkinek se, mert tegyük fel megharagszik a gúnyolódóra aztán akkor akár tohonya akár nem, de akkora erővel támadhat rá, ami több milliárdszorosa annak, amire az összes "hagyományos stílusú" szellemek együtt képesek lennének... Senki, tényleg senki nem tudna ellenállni neki! Legyőzhetetlen lenne!

Ol eltöprengett ezen jó sokáig, ha úgy tetszik ábrándozott... Természetesen azon, milyen jó lenne, ha volna neki egy efféle nagy hatalmú barátja, aki megölne a roppant hatalmával minden más szellemet, aki bántotta őt Olt valaha... Majd így töprengett tovább:

- Persze ez azért nem ilyen egyszerű mégse. Az rendben van, hogy a potenciális hatalma okvetlenül meglenne, de jól tudjuk, hogy minél több anyag van egy lényben, annál nehezebben képes megtanulni a varázslatokat. Hm... Egy efféle lény szörnyű nehezen értené meg a mágia legalapvetőbb elemeit is... És még amit fel is fog belőle az értelmével, azt is iszonyatosan sokat kéne gyakorolnia... De, azért mégiscsak menne neki valahogy... A kezdet lenne számára a legnehezebb, aztán utána már mégiscsak haladna előre apránként... Nagyon lassan, igen... de fejlődne... Végeredményben, ha meg lehetne oldani, hogy ő is örökéletű legyen, mint mondjuk én, akkor ez nem akkora tragédia... Hm, hm... de nagy kár, hogy nincs ilyen lény a világon... milyen jó is lenne, ő volna az én nagy és hős védelmezőm, aki mindenkit megbüntetne, aki piszkoskodik velem...

Hirtelen azonban kellemetlen gondolat villant bele Ol álmodozásába. Mégis, mi a garancia arra, hogy ha létezne egy ilyen lény, vagy ha valamiképp létrejön majd a jövőben, akkor az barátságosan fog bánni éppen pontosan ővele, Ollal?!



3. fejezet:
Az állam-álom


Títir szívdobogva lépett be az Igazgató szobájába. Bár cseppet sem volt vallásos, de mégis úgy érezte, mintha a Mindenható elé kéne járulnia. Igen, az igazgató szobája a mindenhatóság légkörét árasztotta. Három titkárnője is az előszobában szorgoskodott, Őfelsége, az Igazgató pedig óriási széken trónolt odabent, ami bár nem fotel volt, de még több is annál, mert a támlája jó fél méterrel magasabbra nyúlt, mint az ő feje. Természetesen az egész szék vastagon párnázott volt. És a karfáján különböző nyomógombok, amikkel beosztottait utasítgathatta mindenfélére, vagy épp az előtte álló óriási, dupla A/3-as lapos monitorra varázsolhatta birodalma bármely szektorának képét. De nemcsak kamerákkal figyelhette az eseményeket: elég volt egy gombnyomás, s máris láthatta a monitoron azt is, hogy valamely munkatársa, sőt: mondjuk úgy, hogy alattvalója számítógépén épp mi megy! Ugyanazt a képet láthatta, mint a beosztott a maga számítógépén. Így könnyen ellenőrizhette, hogy ki mikor folytat érdemi munka helyett magántevékenységet.

A szobája falát polcok borították, s ezeken ritka értékes hekír műalkotások pompáztak. Azt hihetnénk, ha egy népes, többmilliárdos kultúrát elfoglaltak az emberek, akkor igazán miből sem lehet több, mint hekír tárgyakból - ám ez nem így volt. Hogyne, akadtak még manapság is bőséges számban a bolygón hekírek által készített tárgyak, s nemcsak bútorok, nemcsak gyárak, de műtárgyak is - ám olyanokból melyek épp hekíreket ábrázoltak, szánalmasan kevés maradt! S ennek oka az volt, hogy az Esemény után közvetlenül az emberek szinte mindent, ami csak hekírt ábrázolt, vad dühhel megsemmisítettek, annyira haragudtak a hekírekre, akik eleinte rosszul bántak velük!

Na de hát ez régen volt, jó háromszáz esztendeje, s ez nagyjából tizenkét embernemzedéket jelent, s manapság már a hekíreket ábrázoló festmények, szobrok, egyebek őrületes összegeket értek, mert oly kevés maradt belőlük.

Nos, Gráj igazgató úr szobája telis-teli volt effélékkel. Ez is mutatta, hogy ő gazdag.

Persze, hogy az volt. Övé volt a bolygó legnézettebb tévécsatornája, ha nem is teljesen, de 78 százalékban! Vagyis nemcsak igazgató volt, de egyben a legfőbb részvényes is!

Hát igen! Nem sokkal azután, hogy elfoglalták a bolygót, bizony az emberek nemcsak a hekírek tudományos felfedezéseit sajátították el, de a hekír kultúra néhány nem túl rokonszenves elemét is átvették, mint például a pénz, az országok... Mindez nem nagy hősük, Zax bűne volt. Ő szerette volna, ha másképp mennek majd a dolgok. De hát először is: nem volt más példa előttük! Aztán meg, az emberek akkor a szabadságukért küzdöttek, s így a hekírek legyőzése után nem akarták, hogy bármi, akár egy másik ember is, de korlátozza a szabadságukat! Úgy esett hát, hogy bár a legtöbb ember alávetette magát Zax hatalmának, de páran nem, s ezek elvándoroltak messzi vidékekre, ahol nem is kellett olyan nehéz munkát végezni, mint Zax közelében, aki igyekezett megmenteni a hekír gyárakat-egyebeket a pusztulástól, mert gondolt a jövőre. Az elvándorlók azonban szerették a kényelmes életet, s azt tudták, hogy még unokáiknak sem muszáj dolgozni, hiszen naponta pukkadásig ehetik magukat a hekírek után megmaradt, nem romlandó élelmiszerekből! Igaz, a hekír élelmek egy része nem volt emberek számára fogyasztható, de más részük nagyon is.

Még többen akadtak, akik egyszerűen nem értettek egyet Zaxszal abban, hogyan viselkedjenek majd a szomszédos bolygóra kivándorolt hekírekkel szemben. Annyira utálták ugyanis a hekíreket, hogy szerették volna azokat is megölni, úgy, hogy ellőnek azok bolygójára néhány, a hekírek számára halálos vírussal megtöltött rakétát. Ezt Zax nem akarta, ő azt mondta, egy bolygó elég nekik embereknek, az a másik nyugodtan maradhat a hekírek számára! Ezen elvándorló emberek erre gyorsan megpróbálták megvalósítani a tervüket, de cseppet sem értettek ehhez még eléggé a fizikához, űrkutatáshoz, a tervükből egyelőre nem lett semmi, de ezen ideológiai nézetkülönbség miatt megutálták Zaxot, s országát azzal gyanúsították, hogy hekírbarát, s az emberek árulói!

Lettek tehát országok, s emiatt természetesen lett olyan is, hogy pénz. Minden nagyon hasonlított tehát ahhoz, ahogyan a dolgok a hekírek uralma idején folytak. S néhányan a szelídebb emberek közül azt sóhajtozták, hogy emiatt ugyan kár volt a sok milliárd hekír megölése, mert hiszen az emberek semmivel sem jobbak amazoknál!

Ráadásul érdekes módon még azok az országok is az emberek nagy hősének tekintették Zaxot, akik elítélték őt mérsékelt hekírpolitikája miatt.


Mindez azonban a múlt volt, ami nem nagyon érdekelte Títirt. Ő nagyon is a jelenben élt, s a ma gondjai foglalkoztatták. Például az, hogy sikert érjen el. Hogy karriert csináljon. Mert bár ő igazán nem akárki volt, de magának Bülnek a fia, mégsem élt elkényeztetett, henye életet.

Nem, bár tulajdonképpen szeretett volna elkényeztetett és henye lenni. Erre volt is némi reális esélye, apja ugyanis, Bül papa, nem más volt, mint országa, Sapíria elnöke, már két ciklus óta!

Igen ám, de a papa nagyon vigyázott rá, nehogy azt mondják, hogy kedvez a családtagjainak! Így aztán huszonkét éves fiacskája érdekében csak annyit tett, hogy betuszkolta a leghíresebb tévétársasághoz, de nem ám holmi vezetőként, pláne nem igazgatótanácsi tagként, csak egyszerű kiadványszerkesztőnek, s azt mondta, ha van benne tehetség, majd felemelkedik, ha meg nem, hát nem! Ennyit megtett érte, a munkanélküliség nem fenyegeti, holott az most elég nagy; de a többi már a fián múlik!

Títir most kíváncsian várta, mit akar tőle a mindenható igazgató.


Gráj udvariasan fogadta, bár nem állt fel.

- Üljön le fiatalember! - intett neki.

Títir helyet foglalt, de óvatosan csak a szék szélére telepedve, nehogy olybá tűnjön, hogy túlságosan otthon érzi magát.

- Maga már csaknem egy éve itt dolgozik nálunk. Meg vagyok elégedve a teljesítményével - kezdte a Vezér.

Aztán tekintetét felemelte, és kifejezetten szigorúan nézve Títir szemébe, így szólt:

- Mindazonáltal bár maga kiváló kiadványszerkesztő, de úgy hiszem egy magafajta ifjú, akinek ráadásul az államelnök az apja, ennél sokkal többre vágyik!

S mert az igazgató elhallgatott, néhány másodperc múlva Títir úgy érezte, neki kell megszólalnia.

- Az az igazság uram, hogy nehéz nekem, mert bár nem töltök be a cégénél különösebben magas beosztást, de mindenki irigykedik rám, még azok is, akiknek tulajdonképpen magasabb a fizetése, mint az enyém, mert úgy érzik, hogy amit kapok, az is túl magas az életkoromhoz képest!

- Magas is - bólintott az igazgató. - Na de hát ennyi kedvezményt mégiscsak kaphat az elnök fia! Nem titkolom maga előtt, kizárólag a jó politikai kapcsolatok reményében alkalmaztam, holott bőviben voltam kiadványszerkesztőknek. Reméltem, ezáltal... de mindegy, lényeg az, hogy apukája nem sokba becsülte az önért tett fáradozásaimat! Bizonyos szempontból meg is értem... Na de nem váltam meg magától, mert valóban kivételesen szorgalmas valakinek bizonyult. Hanem tudja, elárulom, hogy valaha régen én is szinte senkiként kezdtem a pályámat. S akkor akadt egy ügyes reklámszakember, aki a hónom alá nyúlt. Nem nagyon, de annyira igen, hogy adott nekem egy lehetőséget. Azt mondta, itt a nagy alkalom: ha van bennem tehetség, most megmutathatom ki vagyok! Azóta elvem, hogy mindenkivel teszek egy próbát. Egyetlenegyet csak, érti?! Ha beválik: jó, megcsinálta a szerencséjét! Ha nem: nincs semmi baj, de visszaminősítjük arra a posztra, ahonnan indult. Ez a maga esetében fiatalember a következőt jelenti: megkapja a nagy lehetőséget! Sok milliárdos érték feletti rendelkezési jogot kap átmenetileg. Ha beválik, a cégem egyik legfelső vezetője lehet. Ha nem: megmarad kiadványszerkesztőnek, s reménye sem lesz rá, hogy valaha is a büdös életben ennél többre vigye nálam! Sőt: a fizetését is visszaminősítem arra a szintre, ami illendő a maga korában! Egyszerűen fogva: kegyvesztett lesz! És mielőtt megszólalna: nincs más választási lehetősége mint, hogy megpróbálja, mert ha nemet mond, máris úgy tekintem, hogy megbukott a próbán!

- Eszem ágában sincs nemet mondani, alig várom, hogy bizonyíthassak! - húzta ki magát Títir büszkén, és a szíve hevesen kezdett el dobogni.

- Remek. Hallja akkor a részleteket! Cégünk, a Hiper-TV Rt tegnapelőtt megvásárolta az államtól az egész Beó szigetet! A hírt ma fogják bejelenteni a médiában. Az a sziget tehát cakpakk a mienk! A mienk, azt kezdünk vele amit akarunk. S úgy döntöttem, hogy aki kezd vele valamit, az nem más lesz, mint maga, fiatalember!

- S mik a parancsai uram, mit kezdjek vele?

- Amit csak akar! Ez a nagy lehetőség az ön számára: hozza ki belőle a lehető legtöbbet a cég érdekében! Kap rá két évet. Két évet kap tehát, évi kétszázmilliárdos költségvetést, és szabad kezet. Nem mondhat tehát szűkmarkúnak, nincsenek korlátozva a lehetőségei! Azután meglátjuk, mit hozott ki belőle. Ezen időre közvetlenül az én beosztásom alá tartozik. De ne terheljen havi jelentésekkel, sok a dolgom. Félévenként elég lesz értesítenie a fejleményekről.

Títir most pimaszul elmosolyodott.

- Az is felesleges lesz igazgató úr! Máris vannak elképzeléseim, s ha beválnak, lehetetlen lesz, hogy naponta is hírt ne kapjon a dolgaimról, mert hónapokon belül akkora lesz a hírnevem!

- Remek, szeretem, ha valaki gyors gondolkodású!

- Ugyan már, régóta töröm a fejemet egy ötleten, s most végre valóra válthatom, még fényesebben, mint bármikor reméltem!

- Nagyszerű. A kinevezését kérje kint a titkárnőmtől, nála van, mert már alá is írtam, nála van minden más szükséges papír is. Elmehet!

És Títir ment. De mit ment: szinte vonult sőt szárnyalt! Úgy érezte, végre felvirradt élete nagy napja!

Igaza is volt, teljes joggal érezte így. Amit nem tudott, csak annyi volt, hogy ami ekkor elkezdődött, az nemcsak az ő Nagy Napja, de az egész emberiségé, sőt, az egész Világmindenségé is.


* * *


Igencsak meglepődött Varuma, amikor közölték vele, hogy látogatója érkezett! Életfogytiglanra ítélteknek, akiknek se családjuk, se rokonságuk, se barátaik, nemigen szokott látogatójuk érkezni!

Varuma nem is bánta. Úgy van ez, hogy eleinte ő is várta, hogy jöjjön hozzá valaki, mert az változatosságot jelent. Várta, de nem hitt benne, hogy jönne bárki is. Azután már nem is bánta, hogy senki nem keresi fel. Jobb ez így! A látogató végül is a Szabad Világból jön, arra emlékezteti, hogy ott túl a rácson egy más világ van, holott jól tudta, hogy ő innen soha el nem szabadulhat abba a más világba, legfeljebb a másvilágba... Jobb, ha tehát nem jön onnan senki, akkor könnyebben megszokja az itteni életet...

De most mégis hajlandó volt fogadni a látogatót, azaz, elébe menni a látogatószobába, mert kíváncsiság azért még volt benne.

Varuma negyvenhárom éves volt, s egy hozzá képest ugyancsak fiatal férfi jött őt meglátogatni, aki igazán legfeljebb huszonévesnek volt csak nevezhető!

- Örvendek a találkozásunknak Varuma kisasszony! - köszöntötte kifogástalan udvariassággal. - Lefogadom, hogy nem számított rám!

- Az biztos, mert azt sem tudom ki maga! - ült le egy székbe Varuma.

- Títir a nevem, de ennek semmi jelentősége, mert cseppet sem közismert a nevem... legalábbis egyelőre! Ám ez napokon belül meg fog változni! Na és épp emiatt vagyok most itt. Gondolom, eleinte, amikor sittre került, akadtak még látogatói, néhány újságíró, meg talán pszichológusok is, ilyesmik... De jó pár éve már senki!

- Hát azért nem "jó pár éve"! Mindössze harmadik éve penészedem itt!

- Az is elég szép idő. Na de a tárgyra térek: Ha megegyezünk, kikerül innen! Örökre! Kiviszem innen!

Varuma körbenézett. Títir e szavakat teljes fesztelenséggel mondta ki, holott legalább három fegyőr is ott volt hallótávolságban a közelükben, s hozzá fegyverrel a kezükben.

- Maga valami titkosszolgálati izé, vagy jó nevű ügyvéd? - kérdezte.

- Nem. Én a Hiper-Tv munkatársa vagyok, mindazonáltal nem egyszerű, hanem eléggé magas beosztásban levő munkatársa! Plusz emellé Államunk elnökének egy szem fiacskája. Nem állítom, hogy kedves apukám különösképp kedvezne nekem, nem teheti, mert neki is vannak ellenségei, akik sólyomszemekkel figyelik, hogy mikor hogyan köthetnek belé... De azért némely dolgokban mégis előnyt jelent az, ha legalábbis beszélő viszonyban vagyok az öreggel! Na szóval van hatalmam a dologhoz. És nem is muszáj hinnie a puszta szavamnak, majd a tények úgyis bizonyítanak!

- Mibe kerülne ez nekem?

- Semmi többe, mint amit most is javában fizet: a szabadságába! Életfogytiglani börtönt kell vállalnia. Épp csak, hogy az nem itt a szűk falak közt történne, hanem egy csodaszép, trópusi szigeten! De, hogy megértse, kitérek mindjárt a részletekre is. Tévétársaságunk megvásárolta Beó szigetet. Cakkpakk mindenestül. És a nagyvezér rám bízta, hogy kezdjek vele valamit, tehát termeljek vele minél több hasznot! Na és hát én most megvalósítom régi tervemet-vágyamat! Gondolom maga is néz időnként olyan kukkolós műsorokat, ahol egy csomó embert összezárnak egy vagy egypár szobába, a nézők figyelik őket...

- Igen, ismerem! Néha kiszavaznak egyet-egyet, s aki utoljára marad, kap egy rakás pénzt! Nem érdekelt soha különösebben. Egy ilyet akar rendezni a szigeten?

- Majdnem. Most ugyanis nem lesz kiszavazás! Beszavazás sem. Az összes szereplőt én válogatom. Érdekes embereket akarok oda betenni. Maga meg eléggé érdekes. Hiszen terroristaként kezdte, több száz ember halt meg maga miatt, azután mégis úgy lepleződött le, hogy egy égő iskolából kimentett valami húsz kisgyereket, és addig folytatta ezt, amíg füstmérgezésben el nem ájult! Így kapták el! De ez még semmi, mert még meg is értené az ember, ha azután azt vallotta volna, hogy időközben amíg bujkált megbánta korábbi bűneit, s most jóvá akarta tenni a vétkeit, de azt nyilatkozta, hogy azokat nem bánta meg még most sem!

- Így is van, semmit meg nem bántam! - húzta ki magát Varuma büszkén. - Én akkor az összes kisszemű ember jogaiért küzdöttem!

Igazat mondott, valóban azért küzdött. Mert ez úgy volt a Rúnya bolygón, hogy amikor a hekírek megalkották az ES-t, az Ember Sapírt, az Értelmes Embert, akkor sokféle módon kísérleteztek az emberi faj fejlesztésével, s már előtte is sokféle embertípust alkottak meg az állatbarátok kedvtelésére. Voltak teljesen szőrtelen emberek; mini-emberek is, olyan harminc-negyven centisek; harci emberek állatviadalokra, ők természetesen nagyon erősek voltak; nagy férfiasságú szexőrült emberek állatos pornófilmekhez; és a legkülönbözőbb hajszínekkel rendelkező emberek. De ami a legfőbb: a hekírek vonzónak tartották, ha egy embernek nagy a szeme, s végül sikerült is kitenyészteni olyan embereket, akiknek a szeme igencsak nagy, szinte pontosan negyvenöt fokos szögben hátrafelé futó, s legalább akkora, mint egy kávés csésze!*

Na és hát az ES-t egyszerre két hekír cég is kifejlesztette: A Haszonember RT és a Tenyészember RT. Egyik cég a kisszemű, másik a nagy szemű emberekből. Zax, az emberek nagy hőse kisszemű volt, de már Muszi, Zax úgymond "felesége" (azért "úgymond", mert Zax cseppet sem maradt hűséges, s legalább harminc másik nővel is volt kapcsolata), Muszi tehát már a nagy szemű emberek közül került ki. Na és hát miután az emberek elfoglalták a bolygót, nem sokkal később vita bontakozott ki, hogy melyik emberfaj a felsőbbrendű. Abban hamar megegyeztek, hogy a nem értelmes emberek alacsonyabb rendűek, de azután a nagy szemű emberek azt mondták, ők többet érnek, mint a kisszeműek, mert jobban látnak! És ez igaz is volt, valóban jobban láttak. A kisszemű emberek azzal vágtak vissza, hogy ellenben az ő soraikból származott Zax, a Felszabadító, nyilvánvaló tehát, hogy ők, ha nem is látnak jobban, de okosabbak, bátrabbak, ötletesebbek!

A vita néhol a polgárháborúig súlyosbodott. S lettek országok, ahol a nagy-, s lettek melyekben a kisszemű embereket hirdették ki magasabb rendűnek, a másik fajtát meg többé-kevésbé elnyomták. Néhol akár hat-hét kasztot is kialakítottak, mert nemcsak a szemnagyság, de a hajszín szerint is kasztokba sorolták az embereket.

Sapíria a felvilágosultabb országok közé tartozott, ahol ugyan ki lett hirdetve, hogy a nagyszeműek többet érnek, mert jobban látnak, s emiatt törvény is volt rá, hogy ahol fontos a jó látás, oda tilos felvenni kisszemű embert, pilóta például csak nagy szemű lehetett, de aránylag nem voltak különösképp elnyomva a kisszeműek. Mégis akadt nem egy olyan terroristacsoport, mely a hátrányos megkülönböztetés ellen küzdött. Egy ilyennek volt az egyik alvezére még régebben Varuma.

Elfoglaltak egy iskolát, benne vagy hatszáz gyerekkel, s a túszok elengedéséért cserébe azt követelték, hogy bocsássák szabadon a hatóságok a bebörtönzött társaikat, továbbá vegyék be az Alkotmányba, hogy minden ember egyenlő, s ne legyenek olyan korlátozások, melyek a különben egészséges kisszemű embereket sújtják. Az iskola udvarát elaknásították, hogy meg ne támadhassák őket, s az ablakok elé bombákat függesztettek, hogy be se lőhessenek oda.

Napokig tartott a tárgyalás, s már úgy tűnt a kormány átlépi a saját árnyékát, már-már megegyeztek, mert nagy volt a kormányzatra nehezedő nyomás, sokan aggódtak a túszokért - ám végül mégsem lett az egészből semmi. Baleset történt ugyanis. Vihar tört ki, a szélroham kicsapott egy ablakot, az nekiütődött a mögötte lógó bombának, az felrobbant, erre a gyerekek megijedtek, elkezdtek kirohanni, egyenesen ráfutottak az elaknásított udvarra, az aknák természetesen felrobbantak... de lőni kezdtek a terroristák is, mert ők meg azt hitték, hogy megtámadták őket! Lőttek az iskolát körbezáró kommandósok is, részint, hogy fedezzék a gyerekek menekülését, részint meg mert ugyan mi mást is tehetnének ilyenkor, továbbá ők meg azt hitték, hogy a terroristák elkezdték a túszok legyilkolását!

A végeredmény az lett, hogy a gyerekek nagyobb része - majdnem négyszáz - meghalt, meghalt a tanárok-tanárnők legtöbbje is, meghalt majdnem az összes terrorista is, alig néhányan maradtak élve, ezeket mind el is fogták, négy kivételével. E négy fő egyike volt Varuma. Őt évekkel később fogták el, amikor a tűzből gyerekeket mentett.

- Nem csodálkoznék rajta, hogy egy terrorista nem bánta meg a tetteit - mondta Títir - és azon sem, hogy őszintén megbánta. De ezt nem értem, mert ha nem bánta meg, hogy gyerekeket ölt, akkor miért mentett meg később élete kockáztatásával számos gyermeket, hasonlóan veszélyes helyzetből?!

- Nem maga az egyetlen, aki ezt kérdezte tőlem! - mosolyodott el gúnyosan Varuma.

- Ezt fel sem tételeztem. Bizonyára volt sok elmeorvos, igazságügyi szakértő...

- Volt. De nem ők kérdezték meg elsőnek.

- Hát?

Varuma hátradőlt a széken, összekulcsolta a kezét, s láthatóan azon tűnődött, hogy mondja-e vagy sem, amibe belekezdett; végül így szólt:

- Na jó, nekem már úgyis mindegy... Hallja akkor, fiatalember! Mint azt feltehetőleg tudja, én nem öltem gyerekeket.

- Ezt vallja maga, de sokan nem hisznek ebben!

- Teljesen mindegy, mások mit hisznek, én tudom, hogy nem öltem meg egyet sem.

- De őket használta élő pajzsként!

- Ennyi igaz valóban. De akkor sem öltem meg őket. Bolond lettem volna ezt tenni, az ember végül is nem teszi tönkre a pajzsát! Nézze, bevallanám, ha úgy volna, hiszen olyan mindegy, az életfogytiglannál többet úgysem kaphatok!

- Az igaz, de ha bevallja, jobban utálnák magát a cellatársai, megnehezítenék az életét...

- Nekem?! - nevetett fel Varuma. - Idefigyeljen, a cellámban én vagyok az úrnő! Hogyne, megpróbáltak csicskáztatni eleinte, de nagyon hamar letettek róla, mert az egyik szemétkedőt egyszerűen agyonvertem egy székkel, miért is ne, amikor úgysem lehet súlyosabb a büntetésem, két másiknak eltörtem a karját meg néhány ujját, s akadt olyan is, akinek a szemét böktem ki! Azóta nemcsak békén hagynak, de odabent az történik, amit én akarok! Szóval erről ennyit. Na de a lényeg: akadtak társaim, akik valóban öltek gyerekeket. Én nem. Minek, amikor nem azok voltak az ellenségeim, hanem a hatóságok!

- De hát tudok róla, hogy maga minden módon megalázta és kínozta őket, például kénytelenek voltak a vizeletüket inni, mert vizet sem kaptak...

- Ilyen formában ez sem igaz. Nézze, a csapatnak én csak alvezére voltam. A nagyfőnök, aki nem is élte túl az eseményeket, más volt. Ő rendelte el, hogy nem kapnak vizet, ő is csak azért, mert a kommandósok megszüntették az iskola vízellátását, s ami maradt, azt magunknak tartogatta. De én még ezzel sem értettem egyet, összevesztem emiatt a parancsnokkal is. De akkor is ő parancsolt, nem én. Na de most ne is vádaskodjék, ugyanis felesleges, hallgasson inkább ide! - és Varuma behunyta a szemét, amint az emlékeibe temetkezett. - Volt odabent egy nagyon figyelemre méltó kislány. Ő kezdte a vizeletivást. Emlékszem az egészre. A tanárnők kértek vizet, és nekem tetszett vagy nem tetszett, de meg kellett vinnem nekik a hírt, hogy nem kapnak vizet. Ugyanis én vigyáztam a foglyokra. Legalábbis egy részükre. Na és akkor történt meg, hogy ez a kislány, aki már nagyon szomjas volt, lehúzta a cipőjét, belepisilt, és megitta azt. És amikor a többiek hüledezve néztek rá, és megkérdezték mit csinál, azt mondta, hogy márpedig ő mindenáron életben akar maradni, mert ez kell ahhoz, hogy ha nagy lesz, megkeressen és megöljön engem! Ezt mondta, emlékszem pontosan a szavaira:

- Ne legyen Cinda a nevem, ha nem úgy lesz, hogy ezentúl csak azért élek, hogy megkeresselek, s ha nagy leszek, megöllek! - és közben úgy nézett rám, hogy el is hittem róla, hogy komolyan gondolja. De én csak nevettem rajta, s azt mondtam neki, hogy túl kicsi még ahhoz, hiszen csak valami hét vagy nyolc éves lehet!

- Majd megnövök - válaszolta.

- Akkor sem félek tőled - válaszoltam.

- Biztos? - kérdezte ő.

- Persze, hogy biztos.

- Akkor bizonyítsd be azzal, hogy meg mered mondani a nevedet, és vedd le előttem az álarcodat! - követelte. És akkor én ezt meg is tettem neki. De nemcsak ezt tettem, hanem, mert én tisztelem ám a bátorságot, nagy titokban vittem neki egy egész kulacsnyi vizet, pedig a magaméból kellett adnom, mert a parancsnok adagolta azt. De ő bele sem ivott, hanem odaadta azt egy még nála is sokkal fiatalabb leánykának, és csak rám nézett valami különös tekintettel, és azt mondta:

- Tőled nem kell nekem semmi! Ezzel nem vásároltad meg az életedet! Igenis meg foglak ölni!

- Tanulmányoztam ezt az akkori ügyet - szólt közbe Títir - és ha jól emlékszem ez a Cinda azon lányok közt volt, akiket meg is erőszakoltak.

- De ugye biztos nem vádol azzal, hogy én erőszakoltam meg nő létemre?! - kérdezte Varuma gúnyos mosollyal. - Különben ezzel sem értettem egyet. Na de csak annyit akartam mondani, azért meséltem el ezt, mert tudja meg, hogy később összetalálkoztam ezzel a Cindával, és nem fogja elhinni hol: abban az iskolában, ahonnét kimentettem a gyerekeket!

Na már most, ott a katasztrófát egy felrobbant gázpalack okozta, mint később kiderült, de ezt akkor még nem tudtam. Én csak azt láttam, hogy amint megyek az utcán, hirtelen a levegőbe repül a tőlem nem is messzi iskola jó fele, és ég minden. Azonnal odarohantam. És igyekeztem többeket megmenteni. És nemcsak gyerekeket mentettem meg, hanem tanárokat is. Na és hát az egyik tanárnő azért nem menekülhetett meg maga, mert egy lezuhanó tégla fejen találta. Ájult volt, amikor kirángattam az égő épületből. De magához tért, amikor odakint biztonságos helyen a földre fektettem, közben azonban meglátta a jobb karomon a kígyó alakú tetoválást, mert tudja fiatalember odabent a tűzben leperzselődött rólam a ruha egy része. Meglátta, és azonnal úgy megszorította a karomat, hogy csak nagyon durva módszerekkel szabadulhattam volna.

- Te vagy az, Varuma?! - kérdezte.

- Honnan tudod a nevemet?! - kérdeztem csodálkozva.

- Az én nevem Cinda! Megismersz-e most már?!

Megismertem. Most már megismertem. Igen, ilyesféle leánnyá serdülhetett az a bátor kis pöttömke!

És most ez a Cinda körbenézett, látta, hogy nemcsak őt mentettem ki, de jó pár más gyereket is, s ezt kérdezte:

- Megjavultál talán?

- Én mindig is jó voltam - válaszoltam neki.

- Hát nem bánod, amit akkor tettél?!

- Nem.

- Nem értem, akkor most miért mentesz gyerekeket?!

- Ezek most cél nélkül halnának meg. Az akkori eseményeknek azonban volt célja: az igazságtalanság megszüntetése! De most nem a beszédnek van itt az ideje! - válaszoltam neki, és visszaszaladtam, hogy megmentsek még többeket is.

Varuma most ránézett Títirre, s így szólt:

- Ezt válaszolhatom hát magának is fiatalember, amit akkor Cindának mondtam. Vagyis engem nem zavar, ha ölnöm kell. De annak az ölésnek legyen célja!

- Aha - és Títir vállat vont. - Ez végül is a maga filozófiája. Ami engem illet, az a következő: hajlandó-e részt venni a játékban! Döntéséhez tudnia kell, hogy most ez nagyon más játék lesz, mint a korábbiak! Nemcsak, mert a szereplőket én válogatom oda be, de rengeteg más ok miatt is. Mindenekelőtt tudja meg, hogy elintéztem apámmal, hogy Sapíria elismerje önálló államnak Beó szigetet! A legtöbb más ország is hamarosan elismeri majd Beó függetlenségét, egyszerűen, mert ez ugyebár afféle szent helye az emberiségnek, hiszen itt alakult ki az emberi faj, és emiatt a többi országok eleve rossz szemmel nézték eddig, hogy Sapíria birtokolja e szigetet. Jobb nekik, ha a sziget független ugyan, de legalább nem is Sapíriáé! És apám az elnök is úgy gondolta, hogy Beó függetlenségének elismerésével kivonul egy rakás nemzetközi konfliktusból.

Ez azonban még nem minden. Mert Beón jelenleg néhány beszélni sem képes vademberen kívül senki sem él. Miféle ország az, aminek nincs lakossága?! Nos, lesz lakossága: a szereplők lesznek azok! Aki vállalja a szereplést a játékban, az rögvest elveszti sapíriai állampolgárságát, s Beó polgárává válik, ekképp a sziget az övé lesz, legalábbis részben, a többi lakossal egyetemben! Ott aztán a lakosok bármit megtehetnek, amit csak akarnak, mert a saját országukban ténykednek, amit tehát ott tesznek, az mind belügy, még akár meg is ölhetik egymást, emiatt nem lesznek megbüntetve, mert az egy idegen ország a számunkra! Törvényeket alkothatnak, kormányt választhatnak, mindent megtehetnek! Ellenben épp emiatt cseppet sem biztos, hogy visszatérhetnek Sapíriába, vagy akár más országba, mert aki onnan el akar menni, azt nem biztos, hogy elengedi onnan a valószínűleg megalakuló Beó szigeti kormány, másrészt az sem biztos, hogy országunk vagy más ország be óhajtja fogadni!

- Nem értem, mi ebből a maga haszna!

- Tévétársaságunk figyelemmel kíséri majd a szigeten kialakult helyzetet, és ezt bemutatjuk nézőinknek, akik vélhetőleg igazán élvezni fogják, miként alakul ki egy új ország! Alaposan bekameráztuk a szigetet, sőt, mindenkinek, aki odamegy játékosnak, adunk egy mini kamerával felszerelt homlokpántot is, s ezen át láthatunk mindent, amit az illető is lát.

- De ezt le is lehet venni a fejünkről, vagy ez tilos?

- Cseppet sem tilos! - nevetett Títir. - Viszont: Beó szigetre felállítunk egy masszív, strapabíró képernyőt, jó nagyot, több métereset, ami állandóan csak a játékosok úgynevezett pontjait mutatja majd! Méghozzá olyan pontjait, amit a nézők osztogatnak nekik, nagyon egyszerűen: minden játékosnak lesz egy speciális, emeltdíjas telefonvonala, egy hívás ezen a vonalon, az egy pont a játékosnak! Az emelt díj összege a mi tévétársaságunk számlájára folyik be, ez jelenleg épp kétszáz sapi hívásonként. Társaságunk azonban ennek csupán felét tartja meg magának, a másik felét, pontosan száz sapit tehát, arra a bankszámlára helyez, mely Beó sziget, azaz már Beó állam saját számlája! A szavazó játékosok ezáltal tehát ténylegesen pénzt adnak a zsebükből a szigetieknek!

Na már most ennek az a lényege, hogy ha valaki leveszi a kameráját, azzal azt kockáztatja, hogy kevésbé lesz érdekes a műsor, tehát kevesebben szavaznak, így nem lesz annyi pénze a szigetnek, amennyi különben lehetne! Mert e pénzt érő pontokból, épp mert pénzt érnek, a szigetiek természetesen vásárolhatnak a külvilágból akármit is, miért is ne, amikor önálló ország, tehát joga van külkereskedelmet folytatni! Azt természetesen el kell dönteniük, hogy a vásárolni kívánt áruért fizetett pénz melyik játékos pontjait fogyasztja épp, ez nyilván érdekes vitákra nyújt majd lehetőséget... Annál is inkább, mert a legfontosabbat nem mondtam még el: a játék legalább tíz évig tart majd! Tíz év múlva válik el, ki lesz az úgynevezett "győztes"! Az lesz az, akinek a nevén akkor a legtöbb pont lesz épp! Az ezekért járó pénzösszeget társaságunk azonnal kifizeti neki, s ezzel elutazhat bármi országba, amely hajlandó őt befogadni!

- Akkor is, ha a többi szigeti nem engedi el?

- Akkor is. Ezen egyetlen esetben beavatkozunk akár fegyveresen is a győztes jogainak védelme érdekében.

- És ha nem lesz olyan ország, ami befogadná?

- Hát ha olyan ellenszenvesen viselkedett, hogy ez történne, az már az ő baja!

- És gondolja, hogy ez elég nézett műsor lesz?

- Hogyne! Már az eleje is izgalmas lesz, hogy miként is élnek majd meg az első napokban! Még azt sem tartom lehetetlennek, hogy netán a kannibalizmusig fajuljon a dolog! Mi mindenesetre akkor sem avatkozunk közbe, sőt még akkor sem, ha akár halálrakínzások történnének, ezt határozottan kijelentem, tehát oda mindenki csak a maga kockázatára és felelősségére menjen, mert tőlünk aztán nyugodtan éhen is halhat! Az egy önálló ország, s mi kizárólag csak azt garantáljuk, hogy tíz év múlva a győztest kihozzuk onnét, ha ki akar jutni a szigetről, s lesz ország ahova mehet! Vállalja hát?

- Igen - bólintott habozás nélkül Varuma.

- Akkor itt írja alá, hogy mostantól Beó állampolgára, s ezennel lemondott minden sapíriai jogáról... - nyújtott elé egy vaskos papírköteget Títir. És Varuma aláírta azt.


Títir következő útja nem akárhová vezetett ám, hanem abba az épületbe, melyet úgy hívtak: Központi Sapíriai Ideg- és Elmeklinika, Nehéz Esetek Osztálya.

Természetesen ide is beengedték, elég nagy úr volt ő ehhez, s itt aztán az egyik legnehezebb "esetet" kereste fel.

Na már most, ne higgyük azt, hogy a "nehéz esetek" holmi beszélni is képtelen, nyáladzó őrültek! Nem, épp ellenkezőleg: többnyire ezek az illetők nagyon is normálisnak tűnnek első pillantásra, sőt, gyakran még a második és sokadik pillantásra is, némelyikük meg kifejezetten zseninek tűnik, talán valóságosan is zseni! Őrültté néhány fura rögeszméjük miatt nyilvánítják őket, mely rögeszméket azonban nagyon is meggyőzően, briliáns érvekkel képesek védeni, de annyira, hogy sokszor egészséges embereket is meggyőznek e rögeszme felől átmenetileg.

Az a Lucsilla nevű húszesztendős leányzó azonban, akit most Títir felkeresett, nem valószínű, hogy bárkit is meggyőzhetett volna a rögeszméje felől. Ugyan, hogy is lehetne józan, normális embereket meggyőzni arról, amiben Lucsilla hitt, arról tudniillik, hogy a Világ, amiben élünk, hogy ez a világ tehát, ez - nem létezik?!

Úgy máskülönben Lucsilla tökéletesen normális valakinek nézett ki, azt kivéve, hogy a külseje cseppet sem volt normális, de ez is előnyére szolgált: neki ugyanis gyönyörű, derékig érő, hullámos, dús haja volt, s e haj színe csodálatosan narancssárga, márpedig bár a Rúnya bolygón ez idő tájt élő emberek sokféle hajszínnel dicsekedhettek, még zöld és kék hajú is akadt köztük, de a narancssárga rendkívül ritka volt. Lucsilla tehát bámulatos szépség volt, sőt, igazán egzotikus valakinek számított!

Lucsilla különben sem akárki volt, nem véletlenül esett rá a választása Títirnek, amikor eldöntötte, hogy visz egy őrültet is a szigetre! Elvégre akadtak mások is érdekes rögeszmékkel, volt olyan ember, aki azt képzelte, hogy üvegből van, akadt olyan is, aki Zaxnak hitte magát, vagy épp hekírnek, de olyan is akadt, aki mély meggyőződéssel hajtogatta, hogy ő már réges-rég nem él! De Lucsilla fiatal kora ellenére eddigre már hírneves fizikus volt, mert már tizenöt évesen diplomázott magfizikából! Ha valaki, ő aztán biztos, hogy zseni! S mindemellett számos felfedezést tett le az asztalra, amik forradalmasították a tudományt, például bebizonyította, hogy a fénysebesség nem is olyan állandó, mint hiszik, hanem az Univerzum entrópiájának növekedésével párhuzamosan csökken! Emellett speciális kutatási területe az ultrasebes részecskék tanulmányozása volt.

Mindenki azt hitte, ez a bámulatos tehetség, aki már húszéves korára Sapíria híressége, ez hihetetlen pályát fog befutni. Nos, nem így történt! Egyszer csak Lucsilla azzal a meglepő állítással rukkolt elő, hogy a Világ, az nem létezik. Na már most, Lucsillának ugyan sok dolgot elnéztek az emberek, de ez még az ő szájából is enyhén szólva meghökkentően hangzott. S amikor megkérték, hogy állítását ugyan legyen már olyan kedves és magyarázza meg, akkor nagyjából a következőket mondta:

- A világot elemi részecskék építik fel. Ezekről eddig azt hittük, egyre apróbb részekre bonthatóak. Ez azonban nem így van, mert létezik egy határ, a határozatlansági reláció miatt, amit a megismerésben nem léphetünk át. Legalábbis nem akkor, ha ragaszkodunk az olyan, emberközpontú fogalmainkhoz, amiknek azonban kizárólag a mi mérettartományainkban van jelentőségük és létjogosultságuk! Az olyan fogalmakra gondolok, mint a tér, az idő, a hely, a sebesség, sőt, az is, hogy részecske vagy energia! De még azt is mondhatom, hogy kutatásaimmal bizonyítani tudom, hogy a szimmetria nem olyasmi, amit tiszteletben tartanának az elemi részecskék világában! Nem igaz például, hogy minden részecskének megvan az antirészecskéje, de a mikrovilág más szempontokból sem szimmetrikus, tehát az, hogy szimmetria, az is olyan fogalom, ami csak a mi mérettartományunkban érvényes! De ez még mind semmi, mert a mikrovilágban még az sem igaz, amit a matematikusok úgy neveznek, hogy a "trichotómia törvénye", hogy tehát valami szám vagy negatív, vagy nulla, vagy pozitív! Ott olyan érdekes ellentmondások vannak, hogy maga a tény, hogy megfigyelünk-e, sőt, hogy megfigyelni szándékozunk-e egyáltalán egy folyamatot, máris megváltoztatja az esemény eredményét! A mikrovilág tehát teljes egészében más, mint a mi világunk, nemcsak kisebb! A foton például, az nem olyasmi, ami hullám, nem is részecske, de az sem igaz rá, hogy mindkettő egyszerre, és az sem, hogy hol egyik, hol másik! Azért nem, mert azt a fogalmat, hogy részecske, és azt is, hogy hullám, a mi emberi mérettartományunkban találtuk ki, a mikrovilág viszont nem a mi kedvünkért jött létre!

Ellentmondásról természetesen nincs szó igazából. Azt a világot nem ismerjük még, ennyi az egész. Csakhogy: mindez arra emlékeztet engem, mint amikor álmodunk! Gyakorta van úgy, hogy álmomban egészen tisztán gondolkodom, holott nem tudom, hogy álmodok. Na már most, tegyük fel, hogy egy ilyen álomfigura megpróbálja tanulmányozni a maga világa természettörvényeit! Az ő világa természetesen csak álomvilág, hiszen ő maga sem létezik a mi fogalmaink szerint, de ő ezt nem tudja! Tanulmányozni kezdi tehát a természettörvényeket, nem tudva, hogy ő csak az én agyamban létezik egész világával. Mit tapasztalhat legjobb esetben is? Azon jelenségeket, melyek az ő világának alapjait képezik, amik azonban nem mások, mint az idegsejtjeim működésének törvényei! Egészen nyilvánvaló, hogy ez nem sok közös vonást fog mutatni az ő világának saját méretéhez szabott törvényeivel. Azért nem, mert az idegsejt valóság, a maga működésével együtt, ő, a tanulmányozó álomtudós azonban nem valóság, aminthogy egész világa sem!

Vagyis, én azt hiszem, hogy mert a világunk alapjait felépítő részecskék törvényei oly gyökeresen eltérnek a makroszkopikus törvényektől, emiatt az úgy lehet, hogy a világunk igazából nem is létezik, csak mint valamiféle álomkép valami gigantikus lény álmában!

E lényt nevezhetjük akár Istennek is, bár Lucsilla inkább az "Elsődleges Létező" nevet használta.

Na már most, ez nagyon úgy hangzott, mint valamiféle vallás, csakhogy a vallást az emberek kizárólag a hekírek fennmaradt irományaiból ismerték, s természetesen minden hekírek által kitalált vallás hekírekről szólt, emiatt az emberek egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy a vallás, az nem más, mint hekíri hülyeség, tömény zagyvaság! S így Lucsillát minden tudományos sikere ellenére is őrültnek nyilvánították.


Lucsilla most figyelmesen hallgatta Títirt.

- Tehát az az ajánlata, hogy menjek el Beó polgárának?

- Igen.

- Én, az őrült?

- Engem abszolúte nem érdekel, hogy valaki őrült e, csak hogy érdekes személy legyen. Maga pedig már akkor is érdekes, ha csak azt veszem figyelembe, hogy zseni, hát még ha valóban őrült is!

- És mi ebből az én hasznom?

- Hát, hogy nem lesz bezárva ide a bolondokházába!

- Itt nem is olyan rossz, mert még azt is megengedik, hogy törjem a fejemet tudományos kérdéseken.

- De bizonyára nem megfelelő a műszerezettség.

- Az a szigeten is kritikán aluli lenne. Különben sem tetszik, hogy ott amolyan őskoriak lennének az állapotok az elmondása szerint, szabad lesz gyilkolászni is akár... Én irtózom az erőszaktól! Én például szívesen képzelem azt, hogy az a lény, akinek mi az álomképei vagyunk, egyszer fel fog ébredni, s ha ez így van, akkor nekünk voltaképpen kötelességünk kedvesen viselkedni mindenkivel, minden egyes emberrel, sőt, a nem emberekkel is, mert nyilvánvalóan jobb az Elsődleges Létezőnek, ha ébredése után barátságos, szeretetteli álmokra emlékszik, mint ha holmi vérzivataros rémálmokra!

- Nagyszerű, akkor pláne jól teszi, ha eljön Beóra kisasszony, mert ott a sok-sok kamera és mikrofon előtt akárhányszor is elismételheti a filozófiáját, s azt a világ majdnem minden lakosa hallhatja majd! Hátha valakinek megtetszik!

Lucsilla kissé elgondolkozott ezen, majd így válaszolt:

- Nem bánom, vágjunk bele!

* * *

Kojamasz boldog mosollyal ajkán nyitott ajtót Títirnek.

- Fáradjon beljebb, uram!

Naná, hogy boldog volt a mosolya! Két évvel ezelőtt küldött be a tévétársaságnak három regényt és öt novellát, hátha megfilmesítik őket, de semmi eredménye nem lett ennek, még választ sem kapott tőlük. Már rég le is mondott róla, hogy lesz bármi a dologból. A kéziratait sem kérte vissza, az efféle nagy médiabirodalmaknak nem szokásuk visszaküldözgetni azokat. S erre tegnap az a reményt keltő telefon, hogy felkeresheti-e őt ma egy megbízottjuk... Naná, hogy igent mondott, pedig emiatt egy nap szabadságot kellett kivennie!

Amikor Títir belépett, udvariasan hellyel is kínálta, s azonmód elébe tálalt minden létező finomságot, ételt-italt-csemegét, ami csak akadt nála. És akadt bizony bőven, mert épp e találkozóra készülve alaposan bevásárolt tegnap!

Títir vett is egy szem süteményt, de épp csak az udvariasság végett kezdte el majszolni, ez látszott is rajta, s különben is így szólt:

- Ne haragudjon Kojamasz úr, de rengeteg a dolgom, számos helyre kell még ellátogatnom, emiatt sokkal sietősebb leszek, mint azt talán megengedné a jó modor. Ha megengedi, azonnal a tárgyra térek!

- Természetesen, nyugodtan, én is az őszinte és gyors stílust kedvelem! Halljuk, melyik művem érdekli?! - és Kojamasz ezt gondolta:

- Még akkor is mosolyogni fogok, ha csak a legrövidebb novellámról van szó, s akkor is igent mondok, ha ingyen akarják közölni! Csak megjelenjen már végre! Csak kapjak végre publikálási lehetőséget valahol!

- Egyik sem érdekel - hallotta azonban a váratlan választ. - Másról van szó.

- De... de hát... én azt hittem...

- Sejtem mit hitt. Engedje azonban, hogy elmondjam jövetelem tényleges okát, s meggyőződésem, hogy úgy véli majd, ez is ér annyit, mintha bármelyik művét megfilmesítjük!

- Annál többet semmi nem jelentene nekem, ezek szellemi gyermekeim, mindenre hajlandó vagyok, csak hogy megjelenjenek!

- Úgy érti, hogy nyilvánosságot kapjanak, ugye?

- Igen, igen, pontosan!

- Na látja, erre lesz is bőven lehetősége, még sokkal fényesebben is, mint azt legmerészebb álmában képzelné! Tudja mit, elmondom, csak kérem ne vágjon közbe, mert tényleg drága az időm, hallgasson végig figyelmesen, még ha úgy tűnik is eleinte, hogy nem arról beszélek, ami önt érdekelné! - azzal Títir ismertette a Beó szigettel kapcsolatos dolgokat Kojamasz számára is. A végén így szólt:

- Nyilvánvaló, hogy ez mekkora lehetőségeket rejteget a maga számára! Jelenleg egy hegesztőrobottal dolgozik, amit ugyan érdekes lehet programozni, de azt ritkán kell, inkább csak "eteti". Unalmas, lélekölő rabszolgamunka, nem művésznek való! A szigeten ellenben kizárólag az ellátására kéne időt fordítania, de mert trópusi sziget, nem hinném, hogy nehéz lenne megszereznie a betevő falatot. Ezen felül maradna bőséges ideje ihleni, írogatni! Továbbá, ami a legfőbb: ne feledje, hogy kevesebb ember közül könnyebb kitűnni! Meg lennék lepve, ha volna ott magán kívül még egy író! Ha visz magával egy napelemes számítógépet, benne az összes művével, naponta olvasgathat fel belőle a többieknek, akiknek nem lesz más lehetőségük, mint hogy vagy épp a maga műveit hallgatják, vagy unatkoznak, mert nem hinném, hogy könyveket magukkal vinnének oda!

- És ha vásárolnak külföldről később a pontokért kapott pénzből?!

- Akkor is maga lesz ezen új állam első írója! Óriási lehetőség! De most jön a legislegfontosabb: amikor felolvas, azt nemcsak a szigetiek hallják majd, de szinte az egész világ, mindenki, aki csak nézi a műsort! Ilyen publikálási lehetőséget még soha senki sem kapott! Senki, de senki, tényleg!

Kojamasz arca kipirult. Ez igaz! Igazat mond ez a Títir nevű pasas! Teljesen igazat! S máris döntött:

- Vállalom! Hol kell aláírnom?!


Kojamasztól távozva a kocsijához ment Títir, ehhez azonban át kellett kelnie a forgalmas úttesten, mert korábban Kojamasz lakása előtt nem talált szabad parkolóhelyet.

Amint a kocsijához ért, azt látta, hogy annak tetején egy gyűrött iskolai füzet, afféle "irka" hever, az első oldalánál kinyitva. Títir összeráncolta a szemöldökét, ez vajon, hogy is kerülhetett a kocsija tetejére - hiszen, ha valaki elhagyja a füzetét, az akkor sem kerül egy kocsi tetejére, legfeljebb az utca sarába!

Felnézett a magasba. Sok emelet magasban is csak rácsos ablakokat látott. Kissé oldalabb azonban, az épület kapuja fölött elolvashatta a feliratot:

"Fővárosi Gyermekvédelmi Szolgálat 2-es számú Árvaháza"

- Aha... Nyilván valamelyik ablakból esett ki a füzet! - gondolta. - Bár így is furcsa... Na mindegy, ez akkor is valamelyik szegény kiskölyöké, nem fogom a kukába hajítani... - azzal fogta a füzetet, s elindult vele a kapu felé. Útközben azonban mégis belepillantott, ott az első oldalnál, ahol az nyitva volt, mert kíváncsiság benne is akadt. Úgy látta, matematikafüzet lehet, épp valami mértani példa volt az oldalon, sok háromszöggel meg szögfüggvényekkel. Títir úgy tippelte, középiskolai füzet lehet ez a példa nehézsége alapján. Éppenséggel megnézhette volna a borítólapot kívülről, hátha rá van írva, hányadik osztályos tanuló füzete ez, ám ez nem jutott eszébe akkor, mert figyelmét inkább a borítólap belső oldalára írt szöveg ragadta meg. Hanyag, de nem nagyon csúnya, s kétségkívül nőies betűkkel ezt írta oda valaki, nyilván a füzet tulajdonosa:

- "Olyan vagyok, mint a boszorkány táltos lova. Csak engem senki nem szed fel a szemétdombról..."

Erre aztán megtorpant Títir, elgondolkozott, majd vállat vont.

- Végül is miért ne...! - azzal most már megnézte a füzet címoldalát is. Rajta volt, hogy "2. osztály", ebből Títir úgy sejtette ez valami középiskola második osztálya lesz, és ott volt a leány neve is, ezúttal már nem hanyagul odarótt, hanem gyönyörű betűkkel:

Idzsája

- Hm... Idzsája... Tetszik a neve! - mormogta Títir, azzal belépett az árvaház portájára. Egy meglehetősen nagy előcsarnokba jutott, valószínűnek tartotta, hogy e házat még jó régen építették, még valami hekír előkelőségnek, s csak később alakították át árvaházzá.

Odalépett a portás pultjához, bemutatkozott, s mondta, hogy e füzetet találta az autója tetején, nyilván valami fenti ablakból eshetett ki, bár a dolog még így is eléggé furcsa, mert a füzeteknek nem szokásuk ablakokból kipotyogni, még a huzat se nagyon fújhatja ki őket, mert nem olyan könnyűek, mint holmi lenge fátyol.

- Mindenesetre visszahoztam - mondta -, de szeretném én magam visszaadni Idzsájának, mert kíváncsi vagyok rá, hadd vessek már rá egy pillantást!

- Attól tartok, ez nem lehetséges.

- Miért nem?

- Mert a leány nincs itt.

- Hát hol van?

- Hát, ööö, izé... azt nem mondhatom meg. Tudja, a gyerekek személyiségi jogainak védelme érdekében.

- Ó... Még nekem sem?

- Nem, nem tehetem, sajnálom! Ha megmondom és kiderül, kirúgnának az állásomból!

- Ez esetben szeretnék az igazgató úrral beszélni.

- Kérem, ennek viszont semmi akadálya... - nyúlt a telefonért a portás.


Az igazgató már sokkal lazábban kezelte a személyiségi jogok védelmét, legalábbis miután megtudta, hogy Títir az Elnök gyermeke! Azonnal megmondta, hogy Idzsája azért nincs most itt, mert gyógykezelés alatt áll. Elvonókúrán...

- Iszákos már ilyen fiatalon?!

- Rosszabb. Kábítószeres... Méghozzá igen keményen!

- Hm... És miért?

Az igazgató vállat vont.

- Mit tudom én... Szerintem egyszerűen, amiatt, mert hülye!

- Már bocsásson meg - szólt Títir megrökönyödve -, de ilyet mondani egy szerencsétlen kiskölyökről...

- Hát azért nem is olyan kicsike már... és ne tartson engem egy szívtelen vadállatnak! Én is sajnálom. De most őszintén, mi mást mondhatnék?! Aki kábszeres lesz, mind hülye. Sőt, kifejezetten idióta. Szerintem. Gondoljon csak bele: se maga, se én nem élünk a "szerrel". Nyilván, mert több eszünk van annál. Mi mást mondhatnék mégis arról, aki kábszeressé válik, azt talán, hogy nagyon okos, hogy jól teszi, amit tesz?!

- Hát azért ez nem ilyen egyszerű, sok függ ám az ember életkörülményeitől is...

- Nem, ezzel nem értek egyet. Ha igaza volna, csak a csórók, a szerencsétlen nyomorultak bódulnának. Holott közismert, hogy nem egy hírneves filmcsillag is ennek esik áldozatul! Meg mindenféle más gazdag emberek is, énekesek, vállalkozók, bankigazgatók, tudomisénkimindenki még... Márpedig ezek mind milliomosok! Némelyik milliárdos! Aztán mégis... Szóval, ha a jó élet, a gazdagság nem óv meg ettől, akkor nyilván igaz az is, hogy a nyomor se visz rá mindenkit szükségszerűen! Akit mégis, az hülye. Én így nevezem. Hiszen tudja előre mi vár rá, mégis belövi magát! És hadd tegyem hozzá gyorsan, Idzsájának itt nem volt rossz dolga. Senki se verte, kapott eleget enni, sőt még a tanulnivalóval se kellett különösebben megizzasztania az agytekervényeit, mert alig volt példa rá, hogy ne ötösöket kapott volna, hármast csak egyetlenegyszer, annál rosszabbat meg sosem, kivéve testnevelésből, de azt is csak akkor, amikor már elkezdett leépülni a sok narkótól. De ezt csak utólag tudtuk meg, hogy amiatt gyengült le.

- De hát hogyan lehet megengedni, hogy egy nevelőintézetbe kábszer jusson be?!

- Természetesen sehogy. Ellenben, mert ez nem börtön, a növendékek, legalábbis a nagyobbacskák, már kijárhatnak innen egyedül is, bizonyos időpontokban és időtartamra, s olyankor akármihez is hozzájuthatnak! És van olyasmi is, hogy a személyiségi jogaik védelme, ezért, amikor visszatérnek motozás is csak ritkán van, szúrópróbaszerűen, s még úgy is csak azoknál, akikről tudjuk már, hogy megbízhatatlanok. Szóval ez nem börtön, nem kaszárnya...

- Ahhoz képest elég sok rács van az ablakokon!

- Még szép. Nem lehet másképp. Képzelje csak el, hogy valamelyik gyerek kiesik - ettől lenne hangos az egész ország, és mindenki a fejemet követelné!

- De miért esne ki?

- Na, látom maga se volt soha állami gondozott... Sőt, hiszen tudom is, hogy az Elnök egyedüli csemetéje! De most gondoljon bele, laknak odafent a szobákban hatan. Hat vásott rossz kölyök! Gyakori a verekedés. Tilos, de azért előfordul. Olyan lehetetlennek tartja, hogy ilyenkor valamelyiket úgy meglökik, hogy kiesik az ablakból?! És nem lehet mindig minden körletben ott egy felnőtt nevelő. Létszám sincs rá, de ha volna akkor se lehetne, mert akkor meg amiatt lennénk mindenki szemében a szívtelen nevelők, mert nincs magánélete a gyerekeknek, s állandóan egzecíroztatjuk őket! Úgy értem, ezt fognák ránk. Tehát kellenek a rácsok, ez ilyen egyszerű. Lefogadom, az a füzet is úgy került ki az utcára, a kocsija tetejére, hogy megtudták mi van Idzsájával, s a körletében levők kifosztották a szekrényét, mondván, hogy neki már úgyse kell. Természetesen ez is tilos, de attól még megesik néha. Majd utánanézek... Na és gondolom összeverekedtek a szajrén, s eközben a füzet kirepült az ablakon. Ezek ilyen kölykök. Mind ilyen. Na de most képzelje el, ha nem a füzet repül ki, hanem valamelyik gyerek...

- Hm... Nézze, én nem akartam vádaskodni...

- Persze, persze, nem is úgy fogtam fel! Értem én, higgye el, van már gyakorlatom az ilyesmiben. Maga egyszerűen laikus, nem érti ezt. Elborzad attól, hogy rács, hú de szörnyű, meg tömi a köznép fejét a média a mindenféle idióta filmekkel, hogy itt emberevő szörnyek kínozzák a szegény kis árva gyerekeket. Holott ennek fele se igaz, sőt, mi az, hogy a fele, a százada se! Ha a gyerek jól viselkedik, higgye el, a nevelő észre se veszi, s esze ágában sincs foglalkozni vele, nem szekálja, miért is tenné, neki is úgy könnyebb az élete!

- Hm... Tudja mit, hiszek magának! De lehet ám, hogy épp ez a baj...

- Hogy hisz nekem?

- Nem. Én arra gondoltam, hogy az a baj, hogy "észre se veszi"... Ezt mondta, ugye?

- Ezt, de most meg én nem értem, mi ezzel a gond?!

- Hát, akadnak ám olyan jellemek, akik szeretnének kitűnni... Bevallom, én magam is ilyen vagyok! Tuti, hogy én se bírtam volna ki egy efféle helyen sokáig, legalábbis nem úgy, hogy ne keverjek valami balhét, csak azért, hogy felfigyeljenek már végre rám! Szerintem a kislány is efféle, nézze csak meg, hogy mit írt a füzetébe...

Az igazgató elolvasta.

- A szerencsétlen... Egészen költői, tényleg sajnálom őt! Most még jobban is, mint eddig. Tényleg és igazán sajnálom, ha ezt tudom róla korábban, talán... talán máshogy alakulnak a dolgok, mit tudom én, rendezek valami novellaíró versenyt, ahol módjában lett volna kitűnni vagy akármi... Szegény kis nyomorult... De hát attól még igenis hülye volt, és hiába tudom meg róla netán korábban, hogy efféle költői hajlamai vannak, akkor se tudtam volna mit tenni érte. Mármint sok mindent nem. Az ilyen gyermekek tényleg azt igényelnék, hogy egy felnőtt, sőt lehetőleg nem is egy, kizárólagosan reá figyeljen, de ez még egy rendes családon belül se megoldható többnyire, nemhogy egy árvaházban! Nincs rá elég személyzet és idő. A legnagyobb nevelői jóakarat mellett se. Mint jó tanuló, emlékszem, még jutalomkiránduláson is részt vehetett egyszer, pedig arra nem minden gyereket küldtünk el, hanem tényleg csak a jó osztályzatot elérőket. Persze az még a kábszerre rászokása előtt volt. Nem érzem magamat vétkesnek, igazán semmivel se volt rosszabb sorsa, mint bármelyik másik növendékünknek.

- Szeretnék beszélni vele!

- Nem hiszem, hogy ez lehetséges volna. Ugyanis nincs itt.

- De nyilván tudja, melyik kórházban kezelik.

- Tudom, és meg is mondom, de csodálkoznék mégis, ha beszélhetne vele, és ne is mondja, hogy de ön nem akárki, mert nem erről van szó. Elhiszem, hogy simán beengedik. De legutóbbi információim szerint Idzsája már annyira rosszul van, hogy alig hiszem, hogy valaha még viszontlátom! Állítólag már magánál sincs.

- Nem értem, hiszen egy elvonókúrán...

- Á, ez nem sima elvonókúra. Mondtam már, hogy nagyon mélyen belemászott. Nem sima heroinista, szedett már a vége felé mindent, teljesen tönkrement a mája, veséje, mindene... Gyakorlatilag már csak a gépek tartják életben. Persze én nem vagyok orvos, ezt laikusként mondom, de egyszer meglátogattam, alig látszott ki a gépek közül, de azt kívánom bár azt se láttam volna belőle, amit láttam...

Títir elkomorodott. Ez nagyon nem illett a terveibe. Egy gépekre kötött élőhalottat nem küldhet el a szigetre szerepelni, holott már egészen beleélte magát a gondolatba, hogy lesz ott egy árva gyerek is. Hümmögött egyet, nagyot sóhajtott, majd legyintett. A csudába is, most már csak azért is megnézi a lányt, ha másért nem, hát amiatt, mert kíváncsiság benne is van!

Megkérdezte a kórház címét, az igazgató megmondta, sőt nagy előzékenyen még levelet is írt az ottani főorvosnak, amiben biztosította a doktor urat arról, hogy Títir kifejezetten az ő engedélyével beszélhet a leánnyal, ehhez ő hozzájárul, mint a lány nevelője! S még sok szerencsét is kívánt Títirnek.


- Ott van! - mutatott az üvegfal túloldalára az orvos.

Títir odanézett, s meglátta a különteremben fekvő lányt. Véleménye szerint korábban az igazgató szemérmetlenül túlzott. Bár tényleg sok gép volt a lány ágya körül, de ezek cseppet se takarták el, habár az igaz, hogy légzőmaszk borította az arcát, de legalább ez is átlátszó volt. És mindkét karjába infúzió vezetett. Ettől azonban még jól lehetett őt látni. Bár Títir először nem is az arcát vette szemügyre, hanem a "fém karkötőket". Ugyanis a leány mindkét karja és mindkét lába az ágy rácsaihoz volt bilincselve.

- Szökni próbált innen is? - kérdezte.

- Á, dehogy! Reménytelen is volna, annyi ereje sincs, hogy tíz lépést megtegyen magától, sőt felállni se tud, még azért se, hogy a szükségét elvégezze, úgy kell pelenkázni... a bilincsek amiatt vannak, mert állandóan kapja a morfiumot a vénájába, de még így is rohamai vannak időnként, s ha nem volna a bilincs, akaratlanul is kiszakítaná a hánykolódásával a tűt a karjából, meg még sokkal rosszabbul is járna!

- De hát ezt nem értem, mi az, hogy morfiumot kap, hát nem a leszoktatás a cél?!

- Elvileg az, de sajnos nem lehet mindenkit... Szerintem már őt se. Tudja fiatalember, aki egyszerre több drogot is szed, annál azt úgy szoktuk, hogy elvonjuk az összes többit, s helyette adunk bőven morfiumot, mármint az első időkben, hogy átálljon egyedül csak arra. Aztán megpróbáljuk leszoktatni arról is. Másképp nem lehet, mert ha egyszerre megvonjuk mindet, nem éli túl. És iszonyatosan fájna neki. A morfium legalább csillapítja a többi drog megvonása miatt bekövetkező fájdalmat, elvonási tüneteket. Na de ez meg olyan dolog, hogy így is nagyon megviseli a szervezetet, s bár próbáljuk feltáplálni a pacienst, kap mindenféle ásványi anyagokat meg vitaminokat is, de ha a szervezet már nagyon le van gyengülve, hiába minden! Olyankor ez afféle próba-szerencse játék. Vagy túléli, vagy nem. Ennek ellenére, muszáj megpróbálni, mert ha nem próbáljuk meg és tovább szedi a mérgeit, abba is belehal, legfeljebb pár nappal később.

- És ami őt magát illeti...

- Idzsája nem hiszem, hogy túléli. Módfelett meg lennék lepve, ha sikerülne neki. Annyira hozzászokott szinte minden létező kábszerhez, sőt kifejezetten épp a morfiumhoz is, hogy hiába adunk neki abból annyit, ami tíz normális embert is pillanatok alatt megölne, mégsem hat már rá annyira, hogy komolyabb mértékben csökkentse a többi drog elvonásának fájdalmait. Muszáj vagyunk adni azokból is neki, csak persze egyre kevesebbet. Így azonban az állapota, a testi kondíciója is egyre inkább romlik... Itt most azon múlik minden, előbb szoktatjuk-e le a drogokról, mint hogy a teste minden tartaléka felőrlődne. Én bizony a pesszimista végkifejletet tartom valószínűnek. Sok ilyet láttam már, sajnos... Kár érte pedig, mert az még most is látszik rajta, hogy egykor szép lány lehetett...

A leány nem volt magánál. És cseppet se látszott szépnek. Annyi igaz, hogy hatalmas szemei voltak, ami jól mutat egy lány arcában, de ezúttal kivételesen még ennek előnye se jelentkezett, mert Idzsája fején, arcán szinte nem volt már semmi hús, csak a bőr, ami feszült a csontokon, s emiatt nagy szemei szinte kidülledtek az arcából, mintha valami kétéltű lenne. Pláne, mert a szeme most nyitva se volt, s a lehunyt szemhéjak külső oldalát néhány vaskos kék és piros ér hálózta be. Megbilincselt karjai is olyan csontsoványak voltak, mint egy éhen halt ember hullájáé.

- Hát ez tényleg élőhalott... - mormogta félhangosan Títir.

- Az - bólogatott a főorvos.

- Nem is néz ki embernek. Tényleg olyan, mint egy... egy... egy gebe... igen... egy gebe, amint ott hever a szemétdombon... Hm! Végül is tényleg, miért is ne... Azt mondja, neki már úgyis minden mindegy?

- Ha van valami ötlete fiatalember, csak ki vele, bár el nem tudom képzelni, mire gondol... S természetesen, bennünket köteleznek bizonyos előírások...

- Olvashatta a lány gyámjának levelét: a jóváhagyásával cselekszem!

- Mégis, mire gondol? Mit kéne tennem? Ismer valami olyan gyógyszert talán, amit én nem, és...

- Igen. Ismerek ilyen gyógyszert - válaszolta a fiú határozottan.

- Mi a neve?

- Nagyon furcsa neve van. Úgy hívják, hogy "motiváció"... és ez nem egyetlen szer, hanem egy roppant komplex keverék, s olyan összetevőkből áll, mint az "önbecsülés", "hiúság", "büszkeség", "kitűnni vágyás", "sikerkeresés", "remény"... hogy csak a legfontosabbakat mondjam...

- Maga pszichológus?

- Fogjuk rá. Hivatalosan tulajdonképpen nem, gyakorlatilag azonban nagyon is. Muszáj, mint mindenkinek, aki a tévés szakmában dolgozik... Na szóval, magának semmit se kell tennie, egy dolgot kivéve: keressen valami játékos kedvű nővérkét vagy doktornőt, aki hajlandó kissé színészkedni! Vegye rá, hogy menjen el egy jelmezkölcsönzőbe minél gyorsabban... a költségek miatt ne aggódjon, mindent fizetek!


Idzsája, mint mindig valahányszor csak visszatért az öntudata, iszonyatos fájdalomra ébredt. Úgy érezte, mintha férgek mászkálnának a bőre alatt, mindenütt viszketett, izzadt, hol hőrohamai voltak, hol vacogott a foga, ráadásul volt úgy, hogy egyszerre érzett perzselő forróságot az egyik testrészén, s mardosó hideget a másikon. És előre tudta, kicsit később jön a hányinger is, meg a görcsök is...

Feljajdult, és kinyitotta a szemét. Alig látott valamit a könnyeitől. Ám most nyílt az ajtó, ezt hallotta... És örvendett, mert ez azt kell jelentse, hogy mindjárt ideér a doktor, s beállítja úgy a masinát, hogy még több morfiumot adjon neki...

De azért mégis arrafelé pillantott, s ekkor úgy megdöbbent attól, amit látott, hogy egy boldogságos pillanatig minden fájdalmáról megfeledkezett! Az ajtóban ugyanis nem a doktor állt, hanem egy teljesen valóságos, és roppantmód élethű boszorkány... Iszonyatosan vén volt, ténylegesen vasból volt az orra, s ezen orr a mellkasáig lógott, s még a seprűt is ott tartotta a markában!

Ezen boszorkány mellett pedig egy daliás fiatalember lépdelt, akinek még kard is volt kötve a derekára.

Megálltak most Idzsája ágya mellett.

- Látod fiam - szólt nyekergő hangon a boszorka - itt van, és igazat mondtam, láthatod, semmire se mennél vele, ez csak egy rozzant gebe, aki ráadásul tényleg az utolsókat rúgja, azért is van kihajítva ide a szemétdombra! Hidd el nekem, jobban jársz, ha nem őt választod, ne is törődj vele, gyere velem vissza, adok neked aranyat inkább mázsaszám, meg gyémántot is, és...

- Nem! Nekem ő kell! Ő lesz az én lovacskám!

- De mire neked, amikor tied lehetne a rengeteg kincs is...

- Azért kell, mert jól tudom, hogy ő a legnagyobb kincs!

- Miféle kincs, ez már semmire se jó, ez már járni se tud, ez már maga alá vizel, és... Szóval, azt a másikat is. Ez már tényleg nem is ló, hanem gebe, ez nem fog téged vinni sehová se, ezt neked kell cipelned...

- Semmi baj, majd cipelem.

- El se bírod.

- Hogy a csudába ne...

- Ha mindenáron lovat akarsz és nem kincseket, akkor is dönthetsz jobban. Gyere vissza, van nekem az istállómban három olyan csudálatos aranyszőrű paripám, amelyek...

- Nem, nem, öreganyám, ne is pazarold a drága idődet kérlek, mert nekem ő kell!

- Nem értem én ezt, te se őrülsz már meg, ki hallott már ilyet, hogy egy magadfajta nyalka vitéz a szemétdombról szerezzen lovat magának...

- Hát pedig én igenis őt akarom, ha pedig ez az akaratom, akkor az így is lesz! - azzal a döbbenten pislogó Idzsája feje mellé lépett, s egy mozdulattal leemelte az arcáról a lélegeztető maszkot.

- Halljuk drága lovacskám, akarsz-e ezentúl az én táltos paripám lenni?

A leány csupa bőr arcára mintha valami mosolyféle telepedett volna, s hirtelen elkacagta magát. Ám kacagása pillanatok múlva heves köhögésbe fulladt. Majd amikor ez végre abbamaradt, ezt válaszolta elhaló hangon:

- Akárki vagy is, de kívánom, hogy csodálatos életed legyen, mert ennél szebb ajándékot nem is adhattál volna nekem az én életem végére!

- Nem kell meghalnod. Csak rajtad múlik minden. Gyere velem, táltos paripám...

- Nem vagyok paripa. A paripa, az herélt ló.

- Bánja fene, akkor táltos kancám. Nekem úgy is jó.

- Ha engem akarsz, vinned kell, igaza van a boszorkánynak!

- Ha csak ezen múlik...

- De tényleg meghalok, ha elviszel innen.

- Akkor halsz meg, ha itt maradsz, te is tudod. Hiszen állandóan kapod a mérgeket, amik roncsolják a szervezetedet.

- De muszáj, másképp a fájdalomba halok bele.

- Így talán nem érzel fájdalmat?! Mondd, te talán nem tudod, hogy ennek muszáj véget vetni, egyszer s mindenkorra, hirtelen, határozottan, kerül, amibe kerül?!

- Ilyesmi még nem volt. Erre senki se képes.

- Senki persze, hogy nem. De te ugye nem vagy senki?!

- Nem tudom, hogy mi vagyok, de te biztos komplett őrült, ha innen elviszel engem!

- Én bízom benned. Ki fogod bírni. Tudom. Hiszen te vagy a táltos kanca, aki képes legyőzni mindent és mindenkit, és nem fél semmitől, nemhogy a fájdalomtól, de a sárkánytól se!

- És bízol magadban is? - kérdezte a leány különös hangon.

- Arra gondolsz, el tudlak-e vinni innen? Mert persze hogy, elég erős vagyok hozzá, ha meg a jogi dolgokra gondolsz, egyetlen telefonomba kerül csak, és máris gyámságot szerzek feletted, sőt, még ez se kell, ugyanis...

- Arra gondoltam, fogalmad sincs mit vállalsz! - vágott közbe Idzsája. - Már e pillanatban is súlyos fájdalmaim vannak. De tegyük fel, kibírom üvöltés nélkül, amíg elviszel valahova, mit tudom én, a lakásodra. De ez már a jobbik eset, hanem annál tovább biztos nem fogom bírni, ha nem adsz morfiumot. És akkor az lesz, hogy rohamaim lesznek, a padlón fetrengek majd, üvöltök, folyik majd a könnyem, a nyálam, a taknyom, véresre vakarom magamat, ha pedig meg akarod ezt akadályozni, téged karmollak véresre, és azt is ezer százalékig biztosra veheted, hogy még megölni is megpróbállak téged, olyan dührohamaim lesznek! És arra se leszek képes, hogy a székletemet tartsam, magam alá csinálok majd, undorító leszek, bűzleni fogok, össze is okádok majd mindent, még téged is, neked kell majd engem gondoznod, és nem napokig de hetekig, amikor meg nem csinálok magam alá az csak amiatt lesz, mert székrekedésem lesz, úgy kiszáradok, tudom, mert volt már rá példa, hogy a saját kezemmel kellett kikaparnom a fenekemből a szart! Pedig az még tényleg a jobbik eset volt, mert egyáltalán képes voltam e nagy tettre, mert akkor még jobb állapotban voltam! És nem mondom finomabb szavakkal, hogy tudd, miről van szó...

- Vállalom!

- Gondold meg. A mesében a szegénylegény háromszor is ledobta a válláról a boszorkány gebéjét, amíg cipelte, de te egyszer se dobhatsz le engem, jelképes értelemben, ha ebbe belekezdesz, mert akkor én belehalok, s ha megúszod is, hogy elítéljenek, életed végéig lelkifurdalásod lesz!

- Ne is folytasd, ne erőltesd meg magadat, spórolj az energiáddal, én már rég döntöttem, és nagyon szépen megkérlek, jöjj velem, egyezz bele, hogy elvigyelek innen!

- Kell ehhez tán a beleegyezésem?

- Nem, természetesen vihetnélek anélkül is, de úgy mennyivel szebb volna!

- De mire fel erőlködöl velem ennyit, hát most őszintén, mi haszna van annak, hogy élek, semmit se veszt vele a világ, ha meghalok, és mindegy is, hogy kivakarsz-e a koszból, mert hiába, pár hónap múlva újra visszaesem, és...

- Nem fogsz.

- Azt te nem tudhatod, nem tőled függ, és...

- De tudom, mert tőlem függ. Ez igen. Nagyon is. Hatalmas terveim vannak veled, lovacskám!

- Halljuk akkor.

- Inkább hadd ne mondjam el. Idzsája, te szeretsz játszani, ugye? Játszd most azt, hogy megbízol bennem!

- A hercegemben? - kuncogott fel a leány.

- Nem. Hiszen nem úgy jöttem el hozzád, mint egy hercegnőhöz. Úgy jöttem hozzád, mint a lovacskámhoz, nemde?

- Pedig már azt hittem, annyira idióta vagy, hogy épp engem akarsz feleségül venni. Vagy van már nejed?

- Nincs, de tényleg nem a házasság a célom veled. Hanem baj-e ez? Ha te a lovacskám leszel, én leszek a te "édes gazdád". Mint a mesében, tudod! És mennyivel jobb az, mint egy férj! A férj féltékeny, kiállhatatlan, meg állandóan abajgatja is a nőt, gyereket csinál neki, elvárja, hogy a neje helytálljon a munkahelyen is, a háztartási teendőkben is, az ágyban is, megsértődik, ha a felesége nem lesz egyszerre jól kereső élmunkás, mindentudó háztartási alkalmazott, profi szakácsnő, éles elméjű társalkodónő, forróvérű szerető, szakképzett óvónő, gyermekgondozó, sőt gerontológus is, amikor a férj megöregszik...

A jó gazda azonban nem várja el mindezt az ő lovacskájától. Egyetlen dolgot vár csak el tőle: azt, amire a lovacska képes! Ellenben, mert jó gazdi, mellette biztonságban érezheti magát a lovacska!

- Ugyan mikor is érezheti magát bárki is biztonságban a mai világban!

- Akkor, ha tartozik valahová. Ha nem csupán egy a sokak közül. Ha megbecsülik. Ha fontos valakinek. És ugye tudod te is, Idzsája, hogy neked egészen mostanáig ez hiányzott! - nézett a lány szemébe Títir.

Majd visszatérve a szerepjátékhoz, így szólt a boszorkányhoz:

- Hallottad, nekem igenis ő kell! És ne is ellenkezz, mert miszlikbe aprítalak! - azzal kezét nyújtotta a lány felé:

- Gyere velem, lovacskám!

Idzsája nagyot sóhajtott:

- Ha engem akarsz, édes gazdám, akkor bizony vinned kell!

- Úgy lesz - azzal Títir leakasztotta az állványról a kulcsot, kinyitotta vele a bilincseket, s eközben a "boszorkány" kiszedte az infúziót Idzsája két karjából.


És Títir tényleg a vállára vetve vitte ki Idzsáját a kocsijához, nem ültette tolószékbe. Így mesésebb volt a lány számára az esemény, s ő tudta, hogy most minden apró részlet fontos lehet.

- Telefonálj nekem két nap múlva, ha még él... És akkor is, ha nem! - tért át a tegezésre a főorvos a kijáratnál.

- Telefonálok. De ne aggódj, túléli. Más talán nem élné túl, de ő igen. Látom rajta.

- Hát hiszen én is látom, amit látok, sőt láttam már azt is, amit te még nem, a hálóingje alatt, tele van ugyanis fekélyekkel a teste... Na és, épp, mert látom, amit látok, amiatt kértem!

- Rossz felé néztél, doki! Nem a testét kellett volna kukkolnod, hanem a szemét! - nevetett Títir, azzal leemelte a válláról Idzsáját, és szándékos durvasággal egyszerűen behajította a hatalmas luxusautó hátsó ülésébe. Az ülés puha volt, de a leány csak úgy nyekkent mégis.

- Na most dobtalak le először a vállamról! - nevetett rá. - Lesz még egy másik ledobás is, majd ha hazaértünk...! - azzal elhajtott.


Útközben azonban beszélgetett Idzsájával. Muszáj volt, ugyanis a leány így szólt hozzá:

- Mondd már el kérlek, mire kellek én neked!

- Ezt még nagyon ráérsz megtudni, előbb gyógyulj meg...

- De értsd meg, nekem már most is minden bajom van, viszketek, fáj mindenem, és egyre jobban... Ha azonban beszélsz hozzám, kevésbé figyelek a kínjaimra...

Erre Títir mégis elmondta a leánynak a lényeget a leendő új államról.

- Akkor nekem is alá kell írnom valami papírokat?

- Felesleges, az árvaházad igazgatójával már aláírattam helyetted. Ő ugye a gyámod. Mármint az volt addig a pillanatig.

- Most te vagy az?

- Bizonyos értelemben igen, gyakorlatilag azonban már nem. Elméletileg te már teljes jogú felnőtt beói állampolgár vagy. Persze, tényleg csak "bizonyos értelemben", hiszen még be sincs jelentve az új állam, még el sincs ismerve... ez napokon belül megtörténik, de e pillanatban még akkor sem létezik. Elméletileg tehát addig még valóban én vagyok a gyámod. Illetve az igazgató. Hogy melyikünk, elég érdekes jogi kérdés lenne egy bíróságon, adott esetben, de nagy jelentősége nincs, mert napok kérdése csak az egész.

- És fel akarod venni kamerára azt is amíg gyógyulok? - sóhajtotta Idzsája.

Títir már majdnem azt válaszolta, hogy "természetesen", de előbb a visszapillantó tükörben a leányra nézett, majd most ő sóhajtott egyet.

- Nem szeretnéd?

- Még kérded?

- Hát, hm... érdekes műsor lenne... de... végül is... azt hiszem tényleg nagyon megalázó volna rád nézve...

- Köszönöm neked.

- Ugyan már... ennyit igazán megtehetek érted...

- Pedig semmivel se tartozol nekem.

- Végül is nem, de olyan megható volt, amit a füzetedbe írtál magadról. Olyan költői vagy, hogy is mondjam... És egy pillanatra, amikor azt olvastam, valahogy mintha... mintha látomásom lett volna vagy minek is nevezzem... nem konkrét képeket láttam, csak egy érzés volt... megérzés... hogy itt most, ha jól döntök, valami óriási dolog indulhat el, mert te igenis nagy dolgokra vagy képes... Hihetetlen és elképesztő dolgokra...

- Aha... és most a szigetre viszel?

- Jaj dehogyis, ki se bírnád addig! Természetesen egy lakásba viszlek... de nem hozzám. Én most még nem érek rá veled foglalkozni, ne haragudj. Be kell gyűjtsek még más szereplőket is. De olyasvalaki fog vigyázni rád, aki hozzád hasonlóan művészi lelkületű... na már itt is vagyunk! - és megállt ott, ahol Kojamasz lakott.


Az író meglehetősen megdöbbent Títir hamari visszatértén, pláne, hogy a befolyásos fiatalember nem is egyedül érkezett, hanem egy lényegében pucér leánnyal együtt, akit a vállán cipelt, valami pokrócba vagy lepedőbe csomagolva... hogy pontosan mibe, azt természetesen nem vizsgálta meg, mert érthetően inkább a leányon legeltette a szemét. Nem mintha Idzsája e pillanatban olyan lélegzetelállító gyönyörűség lett volna, mert épp ellenkezőleg... de csak mert annyira megdöbbent a látványon.

- Hát... hát ez meg...

- Ő Beó egy új állampolgára, a neve Idzsája! - vágta rá azonnal Títir. - Mint láthatod, igen rossz bőrben van. Nem titkolom, súlyos kábítószeres, gyakorlatilag a végstádium közelében. Eddig elvonókúrán volt, de nem sokat segített rajta. Leszedettem a gépekről, az ő beleegyezésével, bár amúgy anélkül is megtehettem volna, jogomban állt volna. De beleegyezett, hogy mindent egy lapra tesz fel. Ennek ellenére, már most minden baja van, iszonyatosan érzi magát, ugyanis...

- Tudom! Tudom, hogy ez mivel jár, nem kell részletezni!

- Te is...?!

- Dehogy, sose voltam kábszeres... Gondoltam rá, igen, mert depressziós én is voltam, és akkor... de végül is sosem tettem meg. Ellenben nem is egyszer írtam ilyen egyénekről, s akkor alaposan utánanéztem a témakörnek!

- Remek, micsoda szerencse! Akkor tehát itt hagyom most nálad őt, vigyázz rá, más dolgod úgy sincs, ellenben ez kötelességed is, mert mindketten Beó új polgárai vagytok, tehát immár egy népből valóak! Nekem még be kell gyűjtenem pár másik szereplőt, tehát nincs időm erre. Egyelőre legalábbis.

- Títir úr, én megteszek minden tőlem tellőt, de ha úgy igazán rájön Idzsájára egy roham, akkor én egyedül nem tudom megfékezni! Hiába vagyok férfi, ő meg nő és gyengébb sokkal, de egy roham esetén...

- Tisztában vagyok a kockázatokkal. Mást azonban nem tehetünk, mint hogy bízunk benne. Őbenne, Idzsájában! Én se kétlem, hogy iszonyatos lesz neki, de ezt ő is tudja, és úgy döntött megpróbálja.

- Te erőltetted rám e próbát!

- Győzködtelek és biztattalak, igen, de ettől még vállaltad. És én még most is nagyon bízom benned! - majd Kojamaszhoz fordult:

- Nagyon durván hangzik majd, amit mondok, de Idzsájának amúgy mindenképpen mindegy is a kockázat, mert ha ott hagyom, napokon belül vége lett volna amúgy is.

- Már most is izzad...

- Csak a jobboldalam. A balt a hideg rázza... de amúgy remekül vagyok, mert legalább most nem viszketek, holott az a legrosszabb...

- De mit tehetnék érte?!

- Neked kell tudnod, ha sokat írtál efféle témákról.

- De hát egy regényben minden könnyű, ez azonban a valóság!

- Akkor is inkább vagy szakember e témában, mint én. Különben meg - vont vállat - még az se biztos, hogy ez a valóság, legalábbis akad olyan is a szereplők közt, akinek erről gyökeresen más a véleménye, egy Lucsilla nevű leányról van szó, majd biztos találkozol vele a szigeten...

- Miért nem hozzá vitted, elvégre még csak nem is illendő, hogy férfi létemre egy leány meztelen testét bámuljam...

- Lucsilla messzebb lakik. Jelenleg egy szállodai szobában van ráadásul, amit én fizetek neki, és nem akartam oda vinni Idzsáját, mert ha ott kezd netán kiabálni, nagy lenne a botrány. Na, akkor én megyek is...

- Egy pillanatra még...

- Visszautasítod hogy...

- Jaj dehogy is, kötelességemnek érzem a segítést és sajnálom is őt... csak azt kérném, hívd akkor ide azt a Lucsillát is, hadd legyünk többen, azt se bánom, ha teljesen ideköltözik, amíg el nem utazunk a szigetre... elférne itt, ha szűkösen is...

- Jól van, miért is ne, legalább a szállodát se kell fizetni! Azonnal telefonálok neki!


Lucsilla nagyon gyorsan megérkezett, mert még az összecsomagolásra se kellett időt vesztegetnie: egyrészt alig volt holmija, másrészt azt is bedobálta a bőröndbe mind, mire Títir a szállodához érkezett, a fiatalember ugyanis még vezetés közben felhívta Lucsillát, s nagy vonalakban elmondta neki, miről is van szó. A nő a portán várta Títirt.

- Remélem, időben érek oda veled... - mormogta a kormány fölött maga elé meredve Títir.

- Azt mondtad, bízol benne, hogy túléli.

- Igen, azt mondtam, de attól még simán lehet, hogy tévedek... aztán meg, ha igazam lesz is és túléli, nem szeretném, hogy közben agyonverje Kojamaszt. Vagy, hogy akár csak úgy megsebesüljön egy rohamában Idzsája, hogy nyomorékká válik mire túl lesz a leszokáson... Igazából, ha belegondolok micsoda dühöngésekre képes egy kábszeres - úgy értem, miket hallottam erről - hát még ketten is lehet, hogy kevesek lesztek hozzá!

- De akkor miért nem hívsz el még többeket is? Hiszen biztos, hogy vannak még más szereplők is, akiket beválogattál már a produkcióba! Bár... - azzal Lucsilla hirtelen elhallgatott, mint aki tűnődik valamin.

- Olyan nagyon sokan azért még nincsenek, nemrég kezdtem csak a szereplőválogatást... De igazad van! Nesze itt a telefonom, mert most jobb, ha a vezetésre figyelek, épp csúcsforgalom van... de ott van benne a névjegyzékben Varuma neve, hívd csak föl és mondd neki, hogy pakoljon össze mindent, habár neki se lehet sok mindene... De készüljön, mert amint letettelek téged Kojamasznál, megyek érte! Milyen jó is, hogy eszembe jutott, Varuma nem olyan gyenge úrinő, mint te, Lucsilla, ő profi bunyós nő létére, ha Idzsája nagyon "belelendül", majd ő elkapja és leszereli...

- Hát persze, mindenkit le lehet fogni, lehet erőszakot alkalmazni... - nézett még mindig tűnődően maga elé a nő - de döntsd már el végre, hogy valóban bízol benne, hogy lesz elég akaratereje, vagy nem? Mert ha van elég akaratereje, akkor nem kell mellé smasszer. Ha azonban nincs, ellenben tényleg végstádiumban van, akkor hiába minden, akár van smasszer akár nem, bele fog halni!

- Attól, hogy bízom benne még kell mellé valaki őrszem, mert az első napok a legiszonyatosabbak, s akkor minden segítség jól jön.

- Ezt én se vitatom, csak attól félek nem ugyanazt értjük "segítség" szón... Mert nekem mintha úgy tűnne, azért hoztad el a kórházból, ahol eddig profik smasszerkodtak fölötte, hogy berendezz egy magánlakást kórháznak a számára, s ott ezentúl amatőrök fognak smasszerkodni fölötte...

- Nem értem mire akarsz kilyukadni, hívd már inkább Varumát!

- Minek, ha ez a Varuma az a Varuma, akiről még én is hallottam akkor csakis a börtönből hozhattad ki, ez esetben viszont nem hiszem, hogy annyi holmija lenne, amit ne lenne képes harminc másodperc alatt is összecsomagolni... És különben is, nekem az jár az eszemben, hogy te Títir valami csodálatos dolgot kezdtél el, amikor valóra váltottad szegény kislány nagy álmát azzal a boszorkányos játékkal meg, hogy a lovacskádnak nevezed őt, de ilyen kezdéshez nem olyan folytatás illik, hogy rászabadítasz egy vagy több smasszert, hogy fogják le, ha rohama lesz!

- De mi a csudát tehetnék akkor?!

- Na épp ezt kell kitalálnunk! Az biztos, hogy a legkevesebb, hogy állandóan hangsúlyoznunk kell, mennyire bízunk benne...

- Lucsilla, nézd, nem vitatkozom veled! Én úgyse lehetek mindig mellette, tehát az lesz, amit te meg a többiek eldöntötök. Az biztos, hogy elmegyek Varumáért, de mérget vehetsz rá, én leszek a legboldogabb, ha Varuma nem kell igénybe vegye egyszer se az erőfölényét és verekedési jártasságát! Na de már itt is vagyunk, pattanj ki a kocsiból...

Lucsilla kiugrott.

- Földszint négyes a lakás száma! - közölte vele az ablakon át Títir.

- Be se mutatsz nekik személyesen?

- Minek, el fogják hinni, hogy te vagy Lucsilla... Nem várnak más vendéget. Én már megyek is...

- Várj! - azzal Lucsilla hirtelen feltépte az autó vezetőülés melletti ajtaját. - Ez mi?! - mutatott egy kis plasztik flakonra a műszerfal alatti zsebecskében.

- Vitamintabletták. Tudod, soha semmi betegséget nem szoktam elkapni, de kivéve a náthát... Az majdnem minden évben kifog rajtam és szörnyen rossz! Emiatt aztán mindig ügyelek rá, hogy legyen nálam egy rakás vitamintabletta. Az erősíti az immunrendszert.

- Akkor vegyél magadnak másik adagot, ez kell nekem! - kobozta el tőle Lucsilla roppant határozottsággal.

- Neked?!

- Úgy értem, Idzsájának.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy vitamintablettával akarod kigyógyítani őt a...

- Semmit se gondolok, csak reménykedek. Az biztos, hogy ez se kétségbeesettebb ötlet annál, mint amivel te próbálkoztál, hogy jelmezbált rendeztél a kedvéért... Na megyek is, menj te is ahova akarsz... - azzal a nő máris eltűnt a kapualjban.


Alig kopogott az ajtón, az máris kitárult előtte.

- Na végre! - fogadta őt Kojamasz, a bemutatkozásra se vesztegetve az idejét.

- Mi van vele?! Csak nem késtem el?!

- Nem hiszem... bár...

- Verekszik?

- Azt nem, de időnként sikoltozik, mert annyira fáj neki... Most épp a fürdőszobában van, és felváltva zuhanyzik jéghideg és tűzforró vízben, azt mondja ez segít valamennyire, mert így a külső fájdalomra figyelhet, nem arra, ami belülről jön... Igazából ez az én ötletem volt amúgy, de úgy tűnik valóban segít valamit neki, azt mondta hálás érte... Ehm, remélem ki tudom majd fizetni a víz-számlát, mert ha ez napokon át így megy majd...

- Mit törődsz azzal, majd Títir kifizeti helyetted...

Ebben a pillanatban sikoltozás hallatszott odabentről.

- Nem, nem, nem, nem bírom... adjatok valamit... azonnal... nem bírom... - és Idzsája kirohant a fürdőszobából, anyaszült meztelenül, még a víz is csorgott róla, mert meg se törölközött.

Persze azonnal Lucsilla karjaiba szaladt, aki, miután elkapta őt, azonnal a heverőre penderítette, és maga is mellé ült.

- Igenis ki fogod bírni!

- Nem, nem, nem, te ezt nem érted, nem tudhatod, sose érezted... És ezt nem is én akartam, Títir rángatott bele, ő unszolt, becsapott, visszaélt a...

- Nem, ő csak akart neked adni egy esélyt a...

- Nem kell esély, nem kell semmi, én már csak meg akarok halni, adj valamit azonnal! Mert ha nem, én azonnal... azonnal... öngyilkos leszek vagy... vagy...

- Idzsája, te már annyira hozzászoktál minden méreghez, hogy hiába szednél be most akármit, az úgyse segítene sokat...

- Tudom tudom tudom!!!!!!! De ha sokat nem is, de valamit... Nincs jogotok megtiltani, az én életem! Az én halálom!!!!

- Jól van, ha így akarod, kapsz valamit.

- Na végre! Ez igaz?! Tényleg adsz valamit?!

- Adok. De ez nem heroin, nem morfium, ez egy egészen új anyag, ami...

- Majd később magyarázd el, most csak add, add már hallod-e, mert iszonyúan érzem magamat!

- Jól van, adok belőle, de ne várj csodát, nem fog azonnal hatni, kell neki kis idő, amíg felszívódik...

- Annál inkább add már azonnal! Most! Rögtön!

- Jól van - azzal Lucsilla előhúzta a zsebéből a vitaminos flakont, és kiöntött belőle a tenyerére két szemet. - Tessék! Ez nagyon erős szer, tényleg, új fejlesztés, nem is szabadna belőle egy szemnél többet bevenni, de te tényleg nagyon pocsék állapotban vagy, így adok belőle rögvest kettőt!

Idzsája azonnal lenyelte a tablettákat csak úgy víz nélkül.

- Ide a többivel is!

- Még mit nem, ugye magad se gondoltad komolyan, hogy rád bízom?! De ne aggódj, kapsz majd, ha még kell!

- Mikor fog hatni?!

- Hát ez úgy működik, hogy már a gyomorban elkezdődik a felszívódása, de csak kicsit. Ahhoz, hogy igazán hasson, el kell jusson a belekbe... Ahhoz meg idő kell, úgy egy óra nagyjából. De mert már a gyomorban is elkezd felszívódni, már tíz perc után is jobban leszel valamivel.

- Olyanod nincs, amit be lehetne lőnöm?

- A véredbe?

- Persze hogy!

- Nem, olyanom nincs. De figyelj már, tíz percig csak kibírod!

- Könnyen beszélsz, te soha nem érezted azt, amit én! Én mindjárt... mindjárt... és egyáltalán, hiszen hányingerem is van, ha kiokádom semmit se fog érni a szered!!!

- Hát nézd, esetleg megpróbálkozhatunk azzal, hogy kapsz tőlem még egy tablettát, de azt ne nyeld le egészben, hanem rágd össze alaposan, aztán még úgyse nyeld le csak szopogassad... Elvégre a szádban is nyálkahártya van, azon át is felszívódik az biztos, sőt még sokkal gyorsabban is, de készülj fel rá, hogy ocsmány íze van...

- Annyi baj legyen, add ide! Add már hallod! Gyorsan! Bánom is én, ha ocsmány íze van, sőt még örülni is fogok neki, mert akkor érzem, hogy végre TÖRTÉNIK VALAMI! Minél ocsmányabb annál jobb, érzem legalább majd, hogy kaptam valamit...

Lucsilla adott még egy vitamintablettát Idzsájának.

- Huh... Végre... - sóhajtotta a leány, már alig egy perc múlva. - Tényleg, igaz, hogy még mindig iszonyatosan érzem magamat, de... de tényleg, azért már így egészen más! Huh, ez csodaszer, de tényleg! Máris nem úgy érzem mintha a pokol közepén lennék, hanem épp hogy csak beléptem oda az imént! - és elnevette magát. - Sőt... Lehet, hogy már nem is vagyok a pokolban, épp csak a tornácán... És nem is igaz, hogy olyan ocsmány lenne az íze... Jó, hát savanyú is meg kesernyés is, de igazán ez legyen a legnagyobb bajom az egész kezelés során azt kívánom! Huh, akárki legyél is, köszönöm neked! Igazán nagyon rendes vagy, hogy adtál belőle, gondolom egy vagyont érhet! Bár furcsa, mert még csak el se kábultam tőle!

- Mert nem kábítószer. Egyetlen szóval se mondtam neked, hogy kábítószert adok. Hogy is adhatnék neked olyat, nincs olyanom, nem élek vele... Ez azonban egy olyan szer, ami stimulálja az idegrendszert úgy általában, felfokozza az agyi aktivitást... Mármint ugye azt, ami még megmaradt belőle, ami még nem pusztult el nálad... Azaz, hogy jelképesen fogalmazzak, mesésen, ha úgy tetszik, akik még élnek az agyadban levő sejt-dolgozók közül, azokat szorgalmas munkára serkenti azért, hogy rendbe rakják mindazt odabent a fejecskédben, amit a sok eddig zabált méreg tönkretett, lerombolt... Persze arra számíts, hogy semmi nincs ingyen az életben, azaz most egy ideig valóban sokkal jobban leszel, de ennek az az ára, hogy az agyad nagyon kifárad a túlerőltetésben, és így aztán majd elalszol... de ez is jó lesz neked, mert az agyad kis szürke munkásai álom közben is tevékenykednek majd, ha nem is olyan intenzíven!

- De ugye kapok majd felébredés után is belőle?!

- Persze, bízz bennem!

- Bízok, persze, hogy bízok... te olyan rendes vagy... ti mind olyan nagyon rendesek vagytok velem, és én annyira szégyenkezem, én olyan nyomorult és hitvány vagyok...

- Hé, nehogy sírni kezdj!

- De amikor még csak meghálálni se tudom, hogy rám pazarolod ezt a... mi is ez, mi a neve?

- Valami hülye neve van, rengeteg bonyolult szakszóból áll. Ne is törődj vele. A lényeg az, hogy úgy hat, hogy tudod vannak az agyban bizonyos hormonok, amik mindenféle érzelmeket meg üzeneteket közvetítenek egyik sejtből a másikba... Na most, amíg a mérgeidet eszegetted, azok a mérgek túlerőltették e hormonok termelését, s így az ezen hormonokat termelő belső elválasztású mirigyek szinte teljesen tönkrementek benned. Mármint azok, amik a jó közérzetért felelős hormonokat termelik... S mert ezekből egyre kevesebb termelődött benned, egyre rosszabbul érezted magadat... Nos, csodát nem lehet tenni, sok-sok hét kell ahhoz, hogy az agyad újból rendbe jöjjön, addig is azonban ez az én szerem segít neked, úgy, hogy igaz, hogy ő se tudja elérni, hogy több jóközérzet-hormont termeljen az agyad, ellenben el tudja érni azt, hogy ezen hormonok lebomlása lassabb legyen! Márpedig ez ugyanaz az eredmény szempontjából ugye, mert ha valami lassabban bomlik le, akkor több marad belőle... Egészen konkrétan, azt akadályozza meg e szer, hogy az idegsejtek közti szinaptikus résbe kilövellt molekulák visszaszívódjanak! És ugye milyen hatékony, mi?! Máris jobban érzed magadat, nemde?!

- De, de, igen.., és olyan jó beszélgetni is veled... minden szavad reményt nyújt... De... de mi lesz, ha elfogy minden tablettád...

- Mi lenne, veszek másikat...

- De biztos nagyon sokba kerülhet, és illegális is...

- Te csak ne aggódj emiatt, ezt mind nyugodtan rám bízhatod! Vannak kapcsolataim.

- Ki vagy te egyáltalán?

- A bolygó leghíresebb és leghírhedtebb fizikusa. A nevem Lucsilla.

- Rémlik mintha valamit olvastam volna már rólad... de nem jut eszembe...

- Most megsértődnék rád, ha nem lennél ilyen ramaty állapodban... Mindenesetre a tabletták miatt valóban ne aggódj, mert az én saját találmányom, csak még nem nyilvános.

- De ha fizikus vagy és nem vegyész...

- A vegyészet is fizika, csak egy picit magasabb szinten, hiszen a vegyi anyagokban is atomok vannak, vagy nem?

- Hát végül is...

- Emellett zseni is vagyok. Már tizenöt évesen lediplomáztam. De nem is mesélek neked tovább magamról, mert látom, hogy kezdesz elálmosodni... Már laposakat pislogsz...

- Valóban? Észre se vettem... de igazad lehet valóban, mert most, hogy mondod, mintha tényleg olyan... olyan gyenge lennék... Álmos...

- Semmi baj, dőlj csak le itt a heverőn, és aludj! Mire felébredsz, még sokkal jobban érzed majd magadat! - azzal Lucsilla lefektette Idzsáját a heverőre, és végigsimítva a leány arcán, lezárta annak szemhéjait. Pillanatok múlva Idzsája már egyenletesen lélegzett, láthatóan mélyen aludt.

- Hát ezt meg hogy...! - kezdte Kojamasz, ámultan meredve Lucsillára, de a nő az ujját a szája elé rakta, majd intve a férfinak, kiment a konyhába. Kojamasz követte őt.

- Placebo! - suttogta a férfi fülébe Lucsilla. - Közönséges vitamintabletta volt mindegyik.

- De akkor... akkor, hogy lehet ilyen hatásos...

- Ami hatásos, az az ő saját hite! Arra gondoltam, valami oka csak kellett legyen, ha Títir ennyire bízik ebben a leányban... El kell érnem, hogy a leány is bízzon önmagában! Tudom persze, egyelőre még a tablettában bízik, nem önmagában, de ez is már valami, mert legalább már abban bízik, hogy ha a tabletták segítségével is, de végül meggyógyul majd! Aztán meg az idő is nekünk dolgozik. Napok alatt csak kiürül a szervezetéből a sok méreganyag, és apránként rendbe jön a hormonháztartása is, beáll minden a normális szintre a szervezetében... Igen, ehhez sok idő kell, de napról-napra jobb lesz minden...

- Mikor mondod meg neki, hogy ez csak placebo?

- Még nem tudom, majd...

- De mégse lehet sima placebo, hiszen el is aludt tőle!

- Mert azt szuggeráltam neki, hogy álmos.

- Hipnotizáltad?

- Hááát... nem szívesen állítanék ilyesmit... Nem, nem hiszem, hogy ez olyan "igazi" hipnózis lett volna, de valami távoli köze talán volt hozzá, úgy is mondhatjuk. Nagyon bízott bennem, hitt bennem, így ilyen hatással lehettem rá.

- Hát le a kalappal előtted, ez szinte varázslás volt, olyan... olyan... hatékony volt vagy, hogy is fejezzem ki magamat... gyors... sikeres... és pusztán a szavaid erejével...

- Nos... - és Lucsilla különösen pillantott Kojamaszra - ez is csak azt bizonyítja végső soron, hogy elméletem, miszerint a világunk nem "igazi" világ, alapvetően igaz...

- Hogy micsoda?! - kérdezte a férfi zavartan.

- Mit nézel így rám, nem tudtad eddig, hogy őrült vagyok?

- Nem. De nem is hiszem, hogy őrült lennél.

- Pedig egyenesen a bolondok házából lettem kihozva...

- Bánom is én, amíg nem tűnsz közveszélyesnek... De mit értesz azalatt, hogy a világunk nem "igazi"?

- Elmondom, ha akarod. Szóval... - és Lucsilla beszélni kezdett, de még igazán bele se melegedhetett elmélete kirészletezésébe, amikor félbe kellett szakítsa mondókáját, mert nyílt az ajtó. Megérkezett Títir, Varumával.

- Pszt! - ugrott fel Lucsilla. - Halkan! Alszik!

- Nahát! Kész csoda! - ámult Títir.

- Beváltak a tabletták! - nevetett rá Lucsilla. - De el ne mondd neki, ha felébredt! Most még nem szabad megtudnia!

- És gondolod, hogy ennyi az egész, ilyen könnyen el lehet érni, hogy egy kábítószeres meggyógyuljon?

- Títir, én mondtam már, hogy én nem gondolok semmit. Én csak reménykedem és kísérletezem. Ez tulajdonképpen a te projected, te kezdtél ebbe bele, a tied a felelősség... Én csak segítek benne! És nem, nem hiszem, hogy ez beválna minden kábszeresnél. De én szívesen hiszek abban, hogy ez az Idzsája valóban különleges leány. Szeretem a különleges embereket, talán mert én is eléggé különleges vagyok... De akkor is neked kell ismerned őt...

- Egyáltalán nem ismerem. Véletlenül botlottam belé. Sőt, nem is belé, csak a füzetébe, ami ott hevert az autóm tetején... de annyira megható volt, amit beleírt...

- Na látod, hogy különleges, átlagos gyerekek nem írogatnak ilyesmiket magukról! Te ezt elolvastad, megérezted... emiatt bízol benne, mert érzed, hogy különleges... aki ennyire... ennyire más, mint az átlag, az talán valóban kimászhat a kábítószer-függőségből. Legalábbis ha kap hozzá némi segítséget. Rajtam pedig nem fog múlni úgy döntöttem. De akkor is te kell, hogy jobban ismerd, mert régebb óta ismered.

- Miféle "régebb óta", egyetlen napja sincs!

- Akkor is. Szerinted mivel segíthetünk még neki?

- A csuda tudja... Mondom, hogy semmit se tudok róla, én csak úgy olvastam, amit beleírt a... És annyira meghatódtam vagy, hogy is mondjam... Valami egészen furcsa érzés fogott el... Mintha... Mintha valamiféle örvény középpontjában állnék, de nem vízből volt ez az örvény, hanem pókhálószálakból... Mintha én lennék egy óriási pók...

- Látomásod volt?

- Talán, ha így akarsz fogalmazni... Mintha én magam lennék a Világmindenség... És minden szál, ami hozzám futott, egy... valami... hogy is fogalmazzak... eseménysorozat lenne vagy nem is tudom... világvonal... vagy ilyesmi... és ott volt az egyiken maga Idzsája... És akkor én kinyúltam, és magamhoz húztam azt a szálat... Mert úgy megsajnáltam őt, részvétet éreztem iránta vagy tudom is én hogyan mondjam...

- Azután?

- Azután semmi. Felébredtem, ha úgy tetszik. Bár ez is rossz szó, mert el se aludtam, bele se fért volna az időbe, ez az egész egyetlen másodpercig se tartott... De valahogy egészen biztos voltam benne, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot, utána kell járnom, kié az a füzet... Nagyon hülyén hangzik a sztori, mi?

- Cseppet sem! - nézett rá Lucsilla a mosoly legcsekélyebb jele nélkül.

- Akkor mi a véleményed a dologról?

- Magánügy.

- Tessék?!

- Jól hallottad. Nem akarom elmondani, ami a fejemben jár, mert felesleges, hogy bolondabbnak tarts annál is, mint amilyennek minősítve vagyok.

- Na de mégis!

- Vedd úgy, hogy az jár a fejemben, miként tehetjük a legjobbat e szegény kislányért. Márpedig támadt egy nagyszerű ötletem!

- Na végre, halljuk!

- Mindjárt felírok neked egy listát, elszaladsz, bevásárolsz...

- Én ugyan nem, van más dolgom is a szigettel kapcsolatban!

- Akkor adj sok pénzt Kojamasznak, majd ő bevásárol. Én pedig főzök egy remek ebédet Idzsájának, elvégre fel kell táplálnunk őt! Azaz, ha felébredt, akkor majd megeszi, függetlenül attól, hogy épp ebédidő van-e.

- Jó, de gondolj rá, hogy heteken át mesterségesen volt táplálva, gyenge a gyomra, azaz eleinte még csak kíméletesen...

- Épp ellenkezőleg! Kifejezetten az a célom, hogy olyan ételt adjak neki, ami minden csak nem kíméletes. Hogy mást ne is mondjak, ehetetlenül csípős lesz.

- Te megőrültél!

- Mi mást vártál attól, akit az őrültek közül hoztál ki?!

- Na de miért?!

- Mert a mesében a táltos ló parazsat kell egyék, s attól változik át gebéből repülni is képes csodalóvá! Így van vagy nem így van?!

- Ja, hogy szóval emiatt...

- Naná! De hát igazi parazsat mégse etethetek vele, emiatt aztán kitaláltam, hogy legyen másképp "forró" az az étel: tüzes, de ne hőfokra, hanem csípősségre értve... Hiszen van is olyan mondásunk, hogy "olyan csípős, hogy mindjárt lángot lehelek tőle"!

- Hm... Végül is... Tényleg, miért ne, ártani biztos nem fog...

- Na látod! Megpróbálom azt az irányt folytatni, amit te kezdtél el: Mindenben leutánozni azt a mesét, ami láthatóan Idzsája kedvence!

Títir nevetett.

- Sok sikert hozzá, hogy megtaláld majd Beó szigeten az Égigérő Fát!

- És miért is volna ez lehetetlen, trópusi sziget, ott magasabbra nőnek a fák, mint errefelé...

- Azért olyan nagyon ne éld bele magadat.

- Miért, mi a kifogásod a fák ellen?

- A fák ellen igazán semmi, de én arra gondoltam, az még hagyján, ha megleled az Égigérő Fát, de hadd kérjelek meg rá, sárkányt már ne szerezz hozzá! Na akkor megyek is! - nevetett a fiú, és kilépett az ajtón.

- Sárkány... ez jó! - nevetett Kojamasz is.


Pedig később megjött a... Hát, ha nem is a sárkány, de valami olyasmi, ami semmivel se tűnt ártalmatlanabbnak annál... sőt!



4. fejezet:
Botrány Hekíriában

Azokban a hetekben-hónapokban, mikor Títir a Nagy Szenzáció érdekében - azaz, az "állam-álom" megvalósításáért - dolgozott minden erejével, gyűjtögetvén a különböző extravagáns jellemű embereket, akik majd a Beó szigetből alakuló új állam honpolgárai lesznek, ez idő tájt tehát egy másik szenzáció is épp kibontakozóban volt - sőt, már ki is tört! Még ha e szenzáció teljes joggal volt akár iszonyatos botránynak is nevezhető. Na de hát a botrány is szenzáció, legfeljebb nem mindenki örvend neki... Mert ez bizony így igaz nemcsak az emberekre, de a hekírekre is. E botrányos szenzáció ugyanis nem az emberek által uralt Rúnya bolygón került napvilágra, hanem a tőle szomszédos bolygón, azon, melyekre még évszázadokkal korábban a hekírek maradékai menekültek el, épp az emberek elől.


S hogy mi volt a botrány lényege? Nos, nagyon röviden megfogalmazva annyi, hogy... hogy Trinci lelepleződött!


Trinci az a hekír nő volt, aki annak idején - nagyjából háromszáz esztendővel korábban - megalkotta a Zax nevű embert, a Human Sapír faj első példányát. Tehát az Értelmes Embert. Maga az emberi faj létezett a Rúnya bolygón Trinci nélkül is... de nem voltak értelmesek. Beszélni se tudtak. Na és aztán történt arrafelé ez-az, mindenféle, többek közt, hogy a hekírek nagyon szerettek volna az emberekből egy értelmes változatot is kifejleszteni... Hát sikerült végül! De ugye, ennek nem örülhettek, mert számukra, hekírek számára ez egy borzalmas tragédiával végződött.


Trinci is azok közé tartozott, akiknek sikerült elmenekülniük e másik bolygóra, sőt, nemcsak ő menekült el sikeresen, de teljes családja is, tehát leánya Gigi, édesanyja (Gigi nagymamája) Brixi, és még több más közelebbi vagy távolabbi rokona, bár mindegyikük nő. A hekírek körében bár a nagy sőt igen nagy család volt a szokásos, azaz számos generáció együttlakása, nem voltak ritkák a húsz-harminc fős családok se, de mind nők voltak, mert csak a nők laktak együtt, a férfiak nem laktak a "feleségeikkel" tovább mint ahogy azok lerakták a tojást, vagy legfeljebb csak pár hetet még ezután. És a fióka kikelése után se sokat látogatták a gyermekeiket, már ha egyáltalán valamikor is. Az tehát, hogy Gigi apja nem menekült el sikeresen e másik bolygóra, nem volt tragédia Trinci vagy Gigi számára, de maga a tény, hogy egyáltalán el kellett hagyniuk a szülőbolygójukat, nagyon is! Elvégre, eleinte ezen az új bolygón az élet minden volt csak nem komfortos a pionírok számára... ráadásul egész életükben óvakodniuk kellett attól, nehogy elszólják magukat, mert ha kiderül, hogy közük volt az emberek értelmessé válásához, hát még a végén a többi túlélő megöli őket bosszúból... akár talán még kínhalállal is!


Persze, eleinte a hekír menekülteknek fogalmuk se volt róla, hogy az emberek okozták a Nagy Pusztulást. Azt hitték, a bolygó valamely két (netán több) ellenséges hekír országa közt tört ki a baktérium- illetve vírusháború. Később azonban - pár évtizeddel később - eljutottak a bolygójukra a Rúnya körül keringő műholdak töredékes rádióműsorai, s ezekből kihüvelyezték, hogy az emberek valami csodálatos módon úgy tűnik értelmessé váltak! De még ekkor se gyanakodtak olyasmire, hogy épp az emberek miatt pusztult el az egész hekír népesség azon a bolygón, akkoriban, régen.


Na de épp ez derült ki most, ez okozta a botrányt... És emiatt kezdődött el Trinci meghurcolása is.


Trinci már nagyon öreg volt ekkor. Életkora közel járt a 380 évhez, ami kétségkívül élemedett kornak számított a hekírek közt is, még annak ellenére is, hogy egy hekír majdnem mindig könnyedén megélte a 250 éves életkort, és valamikor úgy 250 és 300 éves koruk közt szoktak meghalni, végelgyengülésben, illetve valamely az öregkorral együtt járó betegségben. A kétszáz éves életkort meg tényleg alig akadt, aki el ne érte volna, legalábbis ha nem érte baleset az illetőt. Néhányan persze akadtak, akik meghaltak kétszáz éves koruk előtt, de azok igazán peches egyedeknek számítottak. Na de a 380 éves kor még náluk is "rekordgyanús" volt... állítólag akadtak hekírek, a régmúlt korokban, akik megélték a 420 éves életkort is, de a 400 évnél többet megélők nem voltak többen a krónikák szerint, mint mindössze nyolcan. Ehhez képest a 380 év már igencsak tekintélyes életkor volt!

Sőt, élt még Trinci édesanyja, Brixi mama is! Ő pár nappal ezelőtt töltötte be a 410 éves életkort, azaz ő már aztán tényleg és határozottan nagyon közel járt ahhoz, hogy - ha megéli - kevesebb, mint egy évtizeden belül megdöntsön minden korábban létezett hekír élethossz-rekordot!

Ezek után nem csodálható, hogy élt Trinci leánya, Gigi is, bár ő még "csak" 320 éves volt úgy nagyjából. Ennek ellenére, ő is már kifejezetten vénnek számított, akinek tulajdonképpen "illett volna" rég meghalnia. De ez eszében se volt, tulajdonképpen majdhogynem "virgonc kislány" módra viselkedett, persze, ezt ahhoz képest kell érteni, milyen idős volt igazából: azaz, bár óvakodnia kellett már holmi nehéz terhek emelgetésétől, futni se nagyon tudott, de legalább nem szorult rá senki segítségére se, és egyáltalán, végeredményben úgy tűnt nincs sokkal több baj az egészségi állapotával, mint egy a hekír fogalmak szerint középkorúságának vége felé járó - azaz, úgy nagyjából 200 éves - hekír nőnél az normálisnak mondható! Ez pedig kifejezetten kiváló állapot, ha figyelembe vesszük, hogy e 200 évnél ő jó másfélszer idősebb volt... Ráadásul még az arca is egész vonzónak nézett ki, no persze semmi esetre se egy üde tinédzsernek, de igazán nem panaszkodhatott!

Trinci már határozottan idősnek nézett ki arcra is, ennek ellenére, még róla is elmondható volt, hogy ha nagyon és igazán akar, ő is el tud menni akárhova segítség nélkül, és képes ellátni magát a mindennapok során, szóval senkire se szorul rá, bár igaz, ami igaz, a lépcsőktől már óvakodott. Brixi mama meg... Nos, legalább annyi jó róla is elmondható volt, hogy nem voltak memóriaproblémái. Semmi baj nem volt az emlékezetével, gondolkodásával... Sőt, még rá is igaz volt, hogy "el tudja látni magát", legalábbis az otthon négy fala közt. Mert tudott leülni, felállni, járni-kelni, de ez utóbbit a járás-kelést már csak lassan. Na de legalább nem szorult botra, mint oly sokan is a mindössze 250 évesek közül... Bár ha tíz-húsz lépésnél messzebbre kellett mennie, időnként megállt, s kezével a falnak támaszkodott, hogy pihenjen egy keveset.


Meg kell azonban mondanunk, viszonylag jelentős számban akadtak más hekír nők is az elmenekültek közül, akik ilyen szép hosszú életkort éltek meg, sőt, úgy általában véve majdnem minden hekír nő úgy tűnt jelentősen hosszabb életkorral dicsekedhetett, mint ami korábbi hazájukban a Rúnya bolygón adatott volna neki! Mintha jót tett volna nekik a Hekíriába költözés... Mert e bolygót mely a hekír faj új hazája lett, egyszerűen úgy nevezték el, hogy Hekíria. Korábbi neve úgy hangzott, hogy Murra, de átnevezték, jelezve ezzel, hogy ez a hekírek új hazája. Persze a Rúnya bolygón lakó emberek ezt nem tudták, ők máig Murrának nevezték azt a bolygót, már amikor nagy ritkán megemlítették a nevét. Illetve ez se volt igaz, mert csak a hivatalos feljegyzésekben volt Murra e bolygó neve az emberek közt is, amikor ugyanis kötetlenebbül cseverésztek egymással a hétköznapi emberek, és e bolygót valamiért megnevezték, majdnem mindig ők is a Hekíria nevet használták, mert mintegy véletlenül ugyanezen nevet adták neki ők az emberek is. Bár nem is annyira véletlen ez - igaz, fogalmuk se volt róla a hekírek, hogy nevezték el azt a bolygót, de azt ők az emberek is tudták, a maradék hekírek mind ott laknak, így a Hekíria név magától adódott, abszolút logikus volt!

Szóval, a hekír nők életkora itt valamiért feltűnően kitolódott, igen, érdekes módon csak a nőké... ez pedig cáfolni látszott azt a hipotézist, melyre eleinte gondoltak a hekír tudósok, hogy a bolygó hidegebb éghajlata lenne ennek okozója. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy egyszerűen a kevés munka lehetett az oka... Az elmenekült hekírek közt ugyanis a nők igazán óriási kisebbségben voltak! Kevesebb, mint huszadrészük volt csak nő! Oly kevesen voltak, hogy a hekírek egészen komolyan aggódtak, emiatt kipusztul majd a fajuk, s így röviddel a bolygóra érkezésük után úgy döntöttek, megengedik, hogy amelyik nő akarja az ezentúl "a szülésnek éljen", azaz, az ilyen nőt felmentik minden munka alól, cserébe, ha vállalja, hogy legkevesebb ötven gyermeket szül hátralevő élete során (pontosabban, ennyi tojást tojik, mert ugyebár a hekírek tojással szaporodnak).

A hekír férfiak el voltak szánva rá (mint később kiderült ez egy végül napvilágra került régi titkos feljegyzésből...) hogy akár erőszakkal is rákényszerítik a megmaradt nőket arra, hogy rengeteget szüljenek, elvégre itt a hekír faj létéről van szó, de erre végül nem volt szükség, mert mindössze két nő kivételével az összes többi magától is ráállt erre, sőt, a többségük kifejezetten örömmel! A szülésről legalább tudják micsoda, mivel jár, de Hekíria, új hazájuk igazán barátságtalan vidéknek látszott akkoriban még, és őszintén bevallották, nem is éreznek nagy vágyat rá, hogy annyi rengeteget dolgozzanak egész életükben, ami kell a tájék vonzóvá - sőt, egyáltalán, lakhatóvá - tételéhez. Ennél messze kényelmesebbnek tűnt számukra a szülés.

Trinci maga is ezt választotta, meg mindenki a családjából, Trinci maga különben amiatt is, mert lelkifurdalása volt, úgy érezte valamennyire mégiscsak bűnös a katasztrófa létrejöttében, de így levezekeli a vétkét azzal, hogy segít a hekír faj elszaporodásában. Leánya, a kis (akkoriban kis...) Gigi eleinte vonakodott attól, hogy mint mondta, átminősítsék "szülőgéppé", de végül hallgatott édesanyjára, mert Trinci azt mondta neki, sokkal jobb, ha ebbe beleegyezik önként, mert így legalább hivatalosan fel lesz mentve minden munka alól, de ha nem vállalja akkor biztos, hogy bosszúból a férfiak valami nagyon nehéz, kellemetlen vagy undorító munkát jelölnek ki neki, ráadásul akkor is elintézik, hogy szülnie kelljen, sokat, alig kevesebbet, mint így "főállásban", csak akkor emellett még dolgoznia is kötelező lesz...

Trinci e jóslata fényesen bevált! Azon két nő, akik nem vállalták, hogy "szülőgépek legyenek", szintén nem úszták meg a sok gyerekszülést. Igaz, hogy nem ötvenet kellett szülniük, de egyikük akkor sem úszta meg negyvenkettő alatt, a másik szerencsésebb volt, de harmincegy neki is kijutott...

Trinci maga azonban bőven túlszárnyalta a kötelező minimumot: hosszú élete során száztizenhét gyermek édesanyja lett! Gigi leánya meg egyenesen százkilencvenötnél állt csak le. Még Brixi maga is kitett magáért, éppen pontosan a kötelező ötvennél "állt le", de ő már úgyis elég idős volt, amikor Hekíriába került, tőle senki nem is várt el többet.

Gigi és Trinci elég hamar "beleszokott" e "munkakörbe", úgy értve ezt, hogy kezdték élvezni, hogy valóban semmi más dolguk ezen kívül. Így legalább - hogy mást ne is mondjunk - nem voltak veszélyeknek kitéve, holott akadtak a bolygó lakhatóvá alakítása közben kockázatos teendők is bőségesen... aztán meg, mégiscsak nők voltak, s egy nő általában élvezi, ha nem is a szülést, de azt annál inkább, amikor a csemetéi már nagyobbacskák, ott játszadoznak körülötte, szeretik őt...


Azon a reggelen is, amikor a bonyodalmak elkezdődtek, azzal, hogy kopogtattak az ajtaján, Trinci azt hitte valamelyik már felnőtt gyermeke vagy unokája keresi őt. Ám amikor ajtót nyitott, nem is egy fő állt ott, hanem tucatnyian is, de egyiküket se ismerte, az viszont jól látszott rajtuk, hogy hivatalos személyek. Sőt, egyikük még valami igazolványt is Trinci orra alá dugott.

- Biztonsági Szolgálat! Jöjjön velünk asszonyom, mert le van tartóztatva! - és máris összebilincselte Trinci csuklóit. Többen eközben bementek a nyitott ajtón, s onnan kiráncigálták Brixit és Gigit, őket is megbilincselve, a többi családtagot azonban nem zaklatták.

- Na de... na de... mi ez... miért... - hebegte értetlenül Trinci. De nem is kellett többet mondania, úgyis nyilvánvaló volt, hogy nem érti, miért lett letartóztatva. Előre is lépett a legmagasabb rangú illető, és így szólt:

- A vád ön ellen asszonyom ez: tömeggyilkosságban való részvétel, bűnpártolás, államellenes összeesküvés, a Hekírség elleni egyéb minősített bűntettek... Szóval, lényegében minden, amit csak el tud képzelni! A részleteket majd megtudja odabent. Úgy értem, a bíróságon. Illetve, természetesen már a vizsgálati fogsága alatt is. Na tehát, most csak annyi a dolga, hogy nem igyekszik szökni, mert nem szeretnénk erőszakot alkalmazni önnel szemben, tekintettel az élemedett életkorára... bár épp emiatt a szökés úgyis reménytelen lenne. És akkor most hallgasson meg figyelmesen, mert ismertetnem kell a jogait: Jogában áll hallgatni. Bármit mond, azt rögzítjük, s később felhasználható ön ellen...

A férfi még viszonylag soká beszélt, eldarálva a hivatalos szöveget, közben Trincit mások az autóhoz kísérték. Gigit és Brixi mamát is.


Természetesen az a hekíreknél is úgy van, hogy letartóztatás után nagyon hamar illik közölni a gyanúsítottal azt, mivel is vádolják, és miért! Ennek egyrészt az az oka, hogy jogállamban ez így illik, mert micsoda dolog is volna valakit megfosztani a szabadságától úgy, hogy azt se tudja a szerencsétlen, miért is zárták be; másrészt ilyenkor az illetőnek joga van azonnal be is vallani mindent, s így nagy mértékben lerövidülhet az egész hercehurca. Ez esetben többnyire számolhat azzal is, hogy ezt a bíróság enyhébb ítélettel honorálja. Ha azonban nem akar élni e lehetőséggel, joga van ügyvédet fogadni, ésatöbbi-ésatöbbi...

Trinciék esetében is így történt mindez, egy dolgot kivéve. Ez az egy dolog pedig az volt, hogy miután bekísérték őket a rendőrőrsre, ezután azt parancsolták nekik, hogy üljenek bele egy-egy kényelmes fotelba, majd a rendőrtiszt szembefordította velük az asztalon álló nagy számítógép monitort, és így szólt hozzájuk:

- Tudom, arra kíváncsiak mi a vád maguk ellen... illetve, a vádakat már hallották is a letartóztatás pillanatában. De tudni akarják, mi miatt is lettek ezekkel az iszonyatos bűnökkel megvádolva! Ezt kötelességem most ismertetni magukkal. De nem én teszem meg mégse... hanem egy film! Egy kalandfilm. Ezt nézik most végig, s ebből azonnal megértenek mindent... - és elindította a vetítést.

Kiderült, hogy a film a hekírek ősbolygóján, a Rúnyán játszódott. A most ott élő emberek készítették, természetesen nem a hekíreknek, hanem önmaguknak. Afféle kalandfilm volt, abból az időből, amikor fajuk kialakult. A film címe az volt, hogy "Zax szerelme". A filmen az emberek a maguk akusztikus módján beszéltek, nem lévén képesek a rádióhullámokkal való egymás közti kommunikációra, mint a hekírek, de a három letartóztatott nő természetesen jól értette e nyelvet...

Miután a film véget ért, a rendőrtiszt így szólt:

- Hölgyeim! Az én nevem Brír őrnagy. Remélem a film alapján megértették már, mi a vád maguk ellen... A filmanyagot különben egyszerűen úgy szereztük meg, hogy sikerült fognunk a rádióhullámokat, még ha gyengén is... amúgy, azt hiszem úgysem a technikai részletkérdések érdeklik magukat. Mindenesetre a lényeg az, hogy maguk azok, épp maguk, legalábbis a film alapján, akiknek az emberek értelmessé válása köszönhető, ekképp az is, hogy azután a hekír civilizáció elpusztult a bolygónkon; több milliárd hekír meghalt emiatt... azaz maguk miatt! - végül pedig a bűnüket még csak be se vallották, hanem elmenekültek közénk, a túlélők közé... épp maguk menekültek meg, a legbűnösebbek, miközben milliárdok pusztultak el ártatlanul... szóval, ez a vád maguk ellen! Remélem értik már! Vagy talán tagadják mindezt? Esetleg a film túlzott, hazugságokat állított?

Trinci lehajtotta a fejét, hogy csőre szinte a padlón koppant, úgy válaszolt.

- Bár tényleg akad a filmben számos túlzás, mindenféle teljesen légből kapott, kitalált elem is, szóval igazán bővelkedik a hatásvadász részletekben és zsúfolva van soha meg nem történt epizódokkal... nyilván azért, hogy még érdekesebb legyen a nézőknek... De ami a lényeget illeti, azt kell mondjam, hogy alapvetően igaz. Sőt, néhol igazán bámulatos pontossággal elevenít meg bizonyos eseményeket és párbeszédeket is. Annyira pontosan, hogy nekem az a véleményem, ez a Zax nevű ember, ez mielőtt meghalt volna kellett, hogy írjon egy naplót vagy életrajzot, visszaemlékezést, valami ilyesmit, ezt megtalálták, s erre épül a film! Persze, kiszínezve. Mert mondom, akadnak azért olyasmik is, amik biztos, hogy nem történtek meg... de ez úgy lehetett azért, hogy amit Zax leírt, az mind benne van a filmben és hozzá pontosan, mert azt hűen követték a filmkészítők. Amiről meg Zax nem írt semmit, azt igyekeztek kitalálni, ahogy logikusnak érezték, meg ahogy látványosabbnak tűnt a nézőknek...

- Szóval, a lényeget illetően a film igaz? - követelte a választ az őrnagy.

- Ez már attól függ, mit ért lényeg alatt. Nagy vonalakban a sztori mindenesetre megállja a helyét. Ezalatt azt értem, én valóban az vagyok, akinek a filmben tituláltak; Zax az én egyik kísérleti emberem volt; én tanítottam meg beszélni; én neveltem fel; amikor aztán az a másik cég is kifejlesztette a Human Sapírt, és bemutatták azt a filmet a tévében ahogy az az Inóáj fegyelmezi a Muszi nevű embernőt, akkor Zax megdühödött, nyilván, mert beleszeretett Musziba, és elrohant tőlem, hogy kiszabadítsa a lányt. Hogy azután mi történt, azt én is csak hallomásból tudom, úgy, ahogy azt Zax később elmondta nekem. A film mindenesetre elég jól egybecseng azzal, amit Zax nekem elmesélt.

- Tehát elismeri a vádakat. Remek!

- Nem, nem ismerem el.

- Ne legyen nevetséges asszonyom, még e filmben is szerepel, hogy Zax szerint magának komoly lelkifurdalása van, amiért a világunk elpusztult, hiszen ez nem történt volna meg, ha maga nem teszi értelmessé Zaxot!

- Igen, ez így van, most is lelkifurdalásom van emiatt bizonyos mértékig. Hanem ez nagyon távol áll mindattól, amivel maguk vádolnak engem. Mert kezdjük azzal, nem az én ötletem volt, hogy az emberekből ki kell nevelni egy értelmes populációt! Ilyesmi nekem soha eszembe nem jutott! Soha az életben! A főnököm sózta rám e feladatot és nem is nagyon örvendtem neki, részben, mert majdnem lehetetlennek tartottam, részben a nagy felelősség miatt... De különben se láthattam előre, mi lesz e munka vége! Tudományos érdekességnek tűnt csak az egész eleinte. Később pedig rájöttem, az emberek nem lennének boldogok rabszolgasorsba vetve, sőt az még a legkisebb baj, hogy ők nem lennének boldogok. De nekünk hekíreknek se volna hasznos a rabszolgaság eme újbóli bevezetése, mert az emberek rossz rabszolgák lennének: túl okosak, túl erősek, túl engedetlenek, és emiatt túl veszélyesek! Az az igazság, hogy mindaz, ami történt, sajnos azt igazolja, hogy ezt illetően nekem volt igazam... teljesen egyértelműen ezt igazolja, ez semennyire se lehet vitás... bár higgye el, egyáltalán nem örülök neki, hogy e kérdésben igazam lett... és amikor ez nekem akkor régen eszembe jutott, még el is terveztem, hogy titokban tartom a felfedezésemet, és, hogy az értelmes emberek ne szaporodhassanak tovább, titokban sterilizálom mindet...

- Micsoda?! - kiáltotta leánya, Gigi. A kiáltáshoz persze az erősítőjét használta fel, hiszen majdnem néma volt még mindig.

- Neked nem szóltam erről leányom, mert túlságosan szeretted Zaxot... de ez volt a tervem! De mielőtt végrehajthattam volna, hogy úgy mondjam "felgyorsultak az események"... De még így se lett volna baj, ha nem jön az a hülye tábornok... de minek is mesélek róla, láthatta maga is a filmen... a lányom fején azóta is ott a varrat, mert még őrá is rálőtt... Na így esett, hogy elszabadult a pokol! Mert akkor minket meg a velünk élő embereket elvittek arra a katonai bázisra, Zax meg utánunk eredt, hogy kiszabadítson minket... és ott megtalálta a baktériumfegyvereket... Semmi baj nem lett volna, ha nem akarnak a hülye katonáék emberkatonaságot kialakítani! Vagy ha akarnak is, de ne épp egy olyan bázisra hurcoltak volna minket, ahol tömegpusztító mikrobiológiai fegyverek is vannak! Mert ha ez nincs, akkor csak annyi történik, hogy Zax elmegy tőlem kiszabadítani Muszit, ez sikerül neki, pár tucat hekírt közben megöl, ami szomorú dolog, de egyáltalán nem vezet milliárdok halálához. Aztán Muszit meg a többi kimentett embert elhozza hozzám. Elismerem, ekkor én igyekeztem volna őket elbújtatni. Ezzel megvádolhatnak engem, jogosan. Ezt elismerem, erre hajlandó lettem volna. Aztán, hogy ez sikerült volna-e nekem, más kérdés. Talán igen, talán nem. Ha nem: minden kiderül. Nyilván lett volna nagy csata az emberek és a hekír rendőrök és katonák közt. Ekkor az emberek rengeteg hekírt megöltek volna, sok százat. De végül a hekírek győztek volna, a túlerő miatt. Ez teljesen biztos. Szóval ekkor sok hekír meghalt volna, de még véletlenül se milliárdok, tehát a "sok" haláleset is, ami ekkor bekövetkezett volna, bizonyos értelemben mondható "jelentéktelen" mennyiségnek. Azzal összevetve, ami valóban bekövetkezett, természetesen. Szóval "történelmi léptékben" mérve lett volna jelentéktelen.

Ha azonban sikerül őket elbújtatnom, ennyi baj se történt volna, mert ahogy elterveztem, titokban sterilizáltam volna mindet, és egy nemzedéken belül véget ért volna a Human Sapír létezése! Az egészet tehát a tábornokok rontották el. A hülye katonák, igen.

- Jó, hát akkor tudomásul veszem, hogy önnek asszonyom ez a vallomása, legalábbis most, az eljárás kezdetén. Remélem nem lepi önt meg, hogy kénytelen vagyok magukat előzetes letartóztatásba helyezni! Külön cellákba lesznek rakva, az összebeszélés elkerülése érdekében. Jogukban áll ügyvédet fogadni... - és elsorolta az ilyenkor szokásos hivatalos formulát.


Természetesen mindhárom nő azonnal azt követelte, hogy mielőbb beszélhessenek az ügyvédjükkel... ez végül meg is történhetett, de nem minden késlekedés nélkül. Kiderült ugyanis, hogy nem is annyira könnyű olyan ügyvédet találni, aki elvállalná a védelmüket... Ennek okát végül épp az az ügyvéd árulta el nekik, aki mégis elvállalta a megbízást. Egy fiatal férfi volt ez az ügyvéd, úgy hívták, hogy Csarszun, ő lett mindhármójuk ügyvédje. Amikor Trincivel találkozott, így tájékoztatta őt:

- Akkora a népharag ellenetek, hogy bár feltehetőleg el tudnám intézni, hogy szabadlábon védekezhessetek, hiszen nem fenyeget a szökésveszély, meg a bűncselekmény megismétlődésének esélye sem áll fenn, de inkább nem igyekszem ilyesmit elérni, ugyanis messze sokkal nagyobb biztonságban vagytok a rácsok mögött. Egyelőre legalábbis... Odakint lincshangulat van ellenetek! Emiatt is van az, hogy jó darabig egyetlen ügyvéd se vállalta az ügyeteket. Én is csak amiatt, mert ugye mégiscsak az üknagymamám vagy, Trinci... De már én is kaptam egy rakás fenyegető levelet emiatt... Még tiszta szerencse, hogy mindenki tudja, csak tavaly fejeztem be a főiskolát, képletesen szólva tehát a tinta még meg se száradt a diplomámon, vagy ahogy mifelénk a fősuliban mondják, olyan kezdő vagyok, hogy "a tojáshéj még a fenekemen van"... teljesen kezdő vagyok tehát, így mindenki biztos benne, nem fogok sikerrel járni és mindenképp elítélnek benneteket.

- És mi erről a te véleményed? - kérdezte Trinci nyugodtan.

- Hát, ami Gigit illeti, ő igazából nincs nagy veszélyben. Mármint jogi szempontból. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy amikor ezek a dolgok történtek, amik miatt meg lettetek vádolva, akkor ő még kiskorú volt. Ha pedig az volt, egyértelmű, hogy nem lehet őt semmiért se megbüntetni... Nem létezik, hogy elítélnék őt a tárgyaláson, ha ezt az érvet bevetem a védelme érdekében! Rögtön az első fokú tárgyaláson is már fel fogják menteni. Igazából már akár most, a tárgyalás előtt is felmentethetném őt erre hivatkozva, napokon belül, sőt jó eséllyel már ma kihozhatnám őt...

- De?

- Hát ugye mondtam, odakint lincshangulat van... Egyszerűen nem merem megtenni, sőt azon gondolkodom, jobb lenne, ha még a tárgyaláson is, izé... szóval, ha direkt úgy tennék, mintha hülye volnék, akinek még ez se jut az eszébe, hagynám, hogy elítéljék őt... És majd néhány év múlva perújrafelvételt kérnék és akkor mentetném fel... remélem ugyanis, addigra lecsillapodnak az indulatok...

- És én meg Brixi mama?

- Hát, ti nem voltatok kiskorúak...

- Úgy értem, mi a vád Brixi ellen?

- Lényegében nem sok, hiszen nem ő hozta létre az értelmes embereket... de tudott róla! Nyilván persze, ő se láthatta előre, mi lesz ennek a vége. Azzal se lehet őt vádolni, hogy eltitkolta a felfedezést a megbízói elől. Nálad Trinci ugye ez az egyik vádpont... De Brixi esetében ez nem áll fent, hiszen neki ehhez semmi köze nem volt, ez nem volt a kötelessége... Ellenben, hát ugye ő is ott volt, amikor az a Zax nevű ember elrohant tőled, hogy kiszabadítsa azt az embernőstényt... Tudni lehetett tehát, hogy az az ember gyilkolni készül. Ezt Brixi is tudta. A vád szerint neki ekkor értesíteni kellett volna a rendőrséget, hiszen mindenkinek állampolgári kötelessége megakadályozni a készülő merényleteket, legalábbis, értesíteni a hatóságokat, ha ilyen merénylet kísérletéről tudomást szerez... És Brixi ezt nem tette meg! Emiatt vádolják olyasmikkel, hogy tömeggyilkosságban bűnrészesség, cinkosság, meg hasonlók... nemigen hiszem, hogy ez alól felmentethetném őt, legfeljebb enyhítő körülményeket tudok felhozni a számára. Olyanból akad jó sok... de, ennek ellenére, elítélik majd, ha nem is a maximumra, ami ilyenkor adható. De mondom, ez még nem is a legrosszabb, mert tulajdonképpen így jár jól, ha ugyanis felmentenék, holtbiztos, hogy valaki napokon belül végezne vele. Talán egyenesen kínhalállal... És ez rád is vonatkozik, Trinci!

- És ha mégis sikerülne felmentetned Brixit, és azután ő ki se dugná az orrát a házból, sőt odaköltözne valamelyik rokonához, és sokan vigyáznának rá...

Az ügyvéd a fejét rázta.

- Még mindig nem érted. Ez a baj veletek tudósokkal, hogy túl naivok vagytok... Neked nem tűnt fel talán, hogy eddig senki rokonod nem látogatott meg téged itt a börtönben?

- Azt hittem, tiltva van.

- Tiltva volt, talán úgy az első héten, amíg a vádiratot összeállították. Szóval már rég nincs tiltva. Mégse jött senki... S ennek oka az, hogy még a közvetlen rokonaid, a gyermekeid is elfordultak tőled... Mindegyikük mélyen szégyenkezik, hogy egy ilyen nő az ősanyjuk, egy tömeggyilkos, egy... szóval, remélem már érted! Vagy ha mégse így éreznek, de akkor is az van, hogy megjátsszák, mintha úgy éreznének! Muszáj nekik, különben őket is kicsinálnák. De különben szerintem a legtöbbjük valóban így gondolja. Szóval, szerintem olyan egyszerűen nincs, hogy bármelyikük is bevállalná, hogy akár téged akár Brixit befogad a házába, mert utána ő maga se dughatná ki az orrát a házból, azonnal agyonvernék, a munkahelyéről is elbocsátanák valami ürüggyel, sőt idővel még a házát is megostromolná a csőcselék, és ő is agyon lenne verve Brixivel vagy veled együtt.

- Hm, akkor te nagyon bátor vagy, hogy most mégis eljöttél hozzám, sőt a védelmemet is elvállaltad.

- Hát ugye, mégiscsak ügyvéd vagyok... én komolyan hiszek abban, hogy még a legnagyobb bűnösöket is megilleti a tisztességes érdekképviselet... Az, hogy elvállaltam a védelmedet persze valóban kockázatos nekem, ugyanakkor viszont remek lehetőség arra is, hogy kitörjek az ismeretlenségből... a fenyegetések miatt különben se félek nagyon, mert minden fenyegetőzőnek megírtam, amolyan automatikus körlevél formájában, hogy ügyvédet fenyegetni nem igazán bölcs dolog, hogy ezzel miféle büntetést kockáztatnak, hogy a címüket eltároltam arra az esetre, ha engem baj érne, és a többi... Hibásnak se nagyon tartalak, mert mint ügyvéd, különben is képes vagyok kevesebb érzelemmel megítélni az elkövetett tetteket... szóval, én logikai alapon ítélkezem, nem érzelmekre alapozva. Bár szerintem se vagy teljesen ártatlan, de azt hiszem a vétked súlya egészen elenyésző ahhoz képest, amit rád akarnak sózni. Igazság szerint az egész vád, amivel téged illetnek, rémségesen gyenge lábakon áll.

- Szerinted mi lesz a rám kiosztott ítélet?

- Fogalmam sincs. Abban biztos vagyok, halálbüntetést nem fogsz kapni... Ami viszont a börtönbüntetést illeti, szerintem felesleges is azon agyalni, mennyit kapsz, mert még ha az elképzelhető legislegoptimistább lehetőséget nézzük is, az az egy biztos, hogy az annyi év lesz, hogy bőven több, mint ami még hátra van az életedből! De különben se lenne értelme annak, hogy szabadlábra helyezzenek, mert...

- Értem. A lincshangulat miatt.

- Végül is megértem őket - sóhajtotta az ügyvédfiú. - Elég megrázó lehetett szembesülniük azzal, hogy itt él velük századok óta a... a legfőbb bűnös, ha szabad így fogalmaznom... tudom persze, nem vagy bűnös olyan értelemben, hogy te se akartad, hogy ez legyen a vége, de... hogy is mondjam... akkor is a te nevedhez köthető leginkább e tragédia... szóval...

- Szóval kell egy bűnbak a tömegnek.

Az ügyvéd erre nem válaszolt, csak széttárta a kezét.

- Mit tehetünk akkor? - kérdezte Trinci.

- Szerintem úgy járnál a legjobban, ha nem a felmentésre törekednénk, hanem arra, hogy jók legyenek a börtönkörülményeid.

- Hm...

- Továbbá, mielőtt meglátogattalak volna most téged, felkeresett engem egy... szóval, nem tudom, hogy ki. Még csak be se mutatkozott. De azt mondta, ő bizonyos Magas Rangú Illetők valamiféle megbízottja, és azt óhajtja, hogy miután szembesítettelek téged az úgymond "realitásokkal", azután beszélhessen veled.

- Szerintem nem tőlem függ, ki beszélhet velem és ki nem.

- Nyilvánvaló. Mindazonáltal arra kért, mondjam meg neked, egy nagyszerű ajánlattal óhajt megörvendeztetni téged.

- Itt valami bűzlik, ez nekem rém gyanús. Ez az illető biztos, hogy valami politikus, azoktól meg nem sok jót várok.

- Persze, hogy politikus, ebben én is biztos vagyok... ne feledd azonban, ez az egész bírósági eljárás ellened eleve politikai! Mondhatnám akár koncepciós pernek is. Minden elfogulatlan szemlélőnek nyilvánvaló kell legyen első pillantásra, hogy te lényegében ártatlan vagy. Mert hát az igaz, te létrehoztad az értelmes embereket. De az a másik cég is létrehozta... ez neked munkaköri kötelességed is volt... jó, hát igaz, eltitkoltad az eredményeidet a főnököd előtt, másrészről azonban az se volt neked megparancsolva, pontosan mikor tájékoztasd őt. Nincs egzakt mércéje annak se, hogy egy efféle biológiai kísérlet mikor tekinthető befejezettnek, ami után illik a feletteseket tájékoztatni az eredményről... Az se tőled függött, elhurcolnak-e téged a katonák, utánad megy-e az az ember, hogy téged kiszabadítson, a vírusfegyverek bevetése ellen pedig tiltakoztál is csak nem voltál képes lebeszélni róla azt a Zax nevű embert, ez még a filmben is szerepel... lényegében tehát téged is csak azzal lehetne megvádolni igazán jogszerűen, mint Brixit, hogy amikor Zax elrohant tőled, nem hívtad fel azonnal a rendőrséget. Az összes létező vádpont közül ez az egyetlen, ami megállja a helyét, mert kivétel nélkül mindegyik más vádpontot pillanatok alatt porrá zúzom a bíróságon, ha akarom, sőt nemhogy én, de egy elsőéves joghallgató is megteszi bármikor könnyedén. Ez az egy vádpont azonban kikezdhetetlen. De itt igazán sok enyhítő körülmény áll fenn, például a döbbenet, a sokkhatás, aztán, hogy magad se hitted biztos, hogy sikerrel jár a jól őrzött intézmény ellen és más hasonlók. Rengeteg enyhítő körülmény lehet tehát, tényleg, még ezeken felül is. Mindezek miatt, pláne ha idős korodat is figyelembe vesszük, akár még az se volna lehetetlen, hogy csak felfüggesztett szabadságvesztést kapjál. De hiába, mert ez vaskosan politikai ügy. Ahogy mondtad, kell egy bűnbak a tömegnek. És ha mégse így volna, hanem felmentetnélek valamiképp, azzal se érnél semmit, mert mondom, valaki azonnal kicsinálna téged odakint, órákon belül. Szóval én nem tudom mit akar neked javasolni az a fickó, abban biztos vagyok magam is, hogy politikus az illető, de akárki legyen is, érdemes meghallgatni szerintem, mert mi bajod is lehetne belőle, ennél rosszabb úgyse lehet, legfeljebb nemet mondasz neki és kész...

- Jöjjön hát be! - sóhajtotta Trinci.

Az ügyvéd felállt, kopogott a cellaajtón, az kinyílt, s azon át belépett egy Trinci számára ismeretlen férfi, aki nyilván mindez ideig odakint várakozott. Ebből Trinci máris megértette, hogy függetlenül attól neki Trincinek jó lesz-e valóban a javaslat, amit mindjárt hallani fog, ennek az ismeretlen illetőnek - tágabb értelemben bizonyos politikusoknak - még sokkal fontosabb, hogy ő ebbe beleegyezzék... És minthogy Trinci soha életében nem bízott a politikusokban, benseje máris csurig telt a legéberebb gyanakvással, mondhatni minden idegszála riadót fújt.

- Hölgyem, az én nevem Csugír tábornok! - mutatkozott be a férfi udvariasan, s még meg is hajolt. Trinci ezt nem viszonozta, ami nem volt udvariatlanság, tekintettel az ő élemedett életkorára; ellenben elsápadt és ezt kérdezte:

- Mit beszél?! Mi az, hogy tábornok, miféle tábornok?! Amikor a hekír túlélők elköltöztek e bolygóra, tudtommal mindenki elfogadta, hogy akkortól egyetlen nép vagyunk, függetlenül attól, hogy korábban ki milyen nemzethez tartozónak vallotta magát, elfogadtuk, hogy békességben élünk egymással, akkor pedig semmi szükség hadseregre, tehát tábornokokra se!

- Súlyos tévedésben van, asszonyom. Az természetesen igaz, amit elmondott, azokban a napokban, amikor a túlélők elmenekültek ide, e bolygóra az anyabolygónkról, mert muszáj volt nekik... hogy úgy mondjam magának hála... szóval akkoriban valóban történt egy efféle egyezség a túlélő hekírek közt, ez így igaz tehát ahogy mondja, és megnyugtathatom, hogy ezen egyezséget illetően nincs is semmi hiba, baj, probléma, gond... ezt azóta is mindenki betartotta, tökéletes az egység érzete népünkben, úgy értem ez így volt eddig, és még ebben a pillanatban is, amikor magával beszélek, még ekkor is csak annyi változott, hogy az egységérzet, amit, hogy úgy mondjam, a közös sors kovácsolt össze, még sokkal nagyobb is, mint valaha volt! Tehát tényleg megnyugodhat, lazítson kérem, mert látom, hogy feszülnek az izmai... maga nagyon utálja a katonaságot, azt már látom...

- Úgy van, bevallom! Ezen nem is csodálkozhat. Egy tábornok, azaz katonaember volt az is, aki fejbe lőtte a lányomat, és nem az ő érdeme, hogy azt Gigi végül is túlélte! Általában véve, én egyáltalán semmit se szeretek, aminek holmi egyenruhához van köze. Még a rendőrséget se. Még a kalauzokat se a tömegközlekedési eszközökön. A vasúti szolgálattevőket se. Szóval semmi ilyesmit. Szinte fizikai irtózás fog el minden hivataloskodástól úgy általában. De, míg azt azért elismerem, hogy a rendőrség meg a kalauzok és más effélék létezése indokolt valamennyire, vagy inkább még óvatosabban fogalmazok: indokolt lehet bizonyos speciális esetekben, a katonaságról még ennyit se vagyok hajlandó elismerni.

- Miféle egyenruháról beszél, csak az emberek hordanak ruhát, de mi hekírek...

- Egyenruhának tekintem a katonatisztek fején levő egyensapkát. A kitüntetéseket. Azt is, amikor bizonyos munkakörökben meg van szabva, hogy milyen tollfestést alkalmazhat az ott dolgozó hekír. És nem értem minek játssza meg az értetlent, minek ez a kötekedés, amikor teljesen nyilvánvaló kellett legyen, mire gondolok. Szóval, a lényeg az, ezt kihangsúlyozom, hogy én abszolút mindent utálok, amire nem igaz az, hogy valamilyen értelemben "civil" lenne. Én úgy általában véve ellenzek minden privilégiumot. Én még a számítógépprogramok közül is csak az úgynevezett "nyílt forráskódúakat" kedvelem, mert az én eszményem a szabadság, az meg ellentétes a hivataloskodással, a merevséggel, a titkolódzással, az információ visszatartásával, és természetesen az előjogokkal, az alá-, fölérendeltséggel is. Az én eszményem a... a... fogalmazzunk úgy, hogy a "nyílt társadalom", ahol a polgárok közti különbséget kizárólag önnön képességeik eltérő volta okozza, na meg a szorgalmuk, életkoruk... és nem holmi mesterségesen létrehozott "hivatali tekintély", "kinevezések", "rangok", meg más hasonlók!

- Látom, maga valóban született tudós.

- Igen, és erre büszke vagyok, habár már a megvető hangsúlyából is tudom, hogy nem dicséretnek szánta!

- Valóban nem annak szántam. Gondolhatna rá ugyanis, van olyasmi is a világban, hogy jogos önvédelem! Csakhogy a jog önmagában semmit se ér, ha valaki nem képes azt érvényesíteni. Tehát, az önvédelemhez való jog nyilvánvalóan megilleti nemcsak az egyéneket, de a népeket is, ahhoz azonban, hogy e joggal élhessen a nép, az ország, a nemzet, akár az egész bolygó is, ahhoz eszközök kellenek... és személyek, akik ezen eszközöket kezelik! Az önvédelem ezen össznépi eszközeit nevezzük fegyvereknek. Akik meg ezeket kezelik, na azok a katonák... Érti már?

- A logikáját, azt igen, de ez nem azt jelenti, hogy egyetértenék önnel. Mindez ugyanis felesleges volna, ha a népek értelmes lényekhez való módon képesek lennének egymással megegyezni! Amúgy meg különben ez a vita felesleges is köztünk, mert még mindig nem látom az egésznek a célját. Hiszen maga is elismerte az imént, hogy a meneküléskor történt egyezség körül nincs semmi hiba, nem szakadtunk szét külön népekre azóta, hogy én le lettem tartóztatva... Szóval még ha be is látnám a szavai igazságát, akkor se érteném, mi a csuda indokolná, hogy legyenek megint katonák és tábornokok köztünk hekírek közt!

- A válasz nagyon egyszerű. A katonaság létét ugyanaz indokolja, ami a maga letartóztatását is. Tehát az a puszta tény, hogy ön, asszonyom, az ön által elkövetett bűn, az lelepleződött!

- Attól tartok még mindig nem tisztul a homály előttem - válaszolta Trinci némi gúnnyal a hangjában.

- Annak, hogy még mindig nem jött rá mindenre, tényleg csak az lehet az oka, hogy mint született tudós, rémségesen szűklátókörű. És persze javíthatatlanul idealista... egy megrögzött álmodozó, akinek fogalma sincs a realitásokról... Na de sebaj, épp azért vagyok itt, hogy oszlassam a homályt a fejében. Ne vegye a szavaimat sértésnek, de maga használta e kifejezést...

- Semmi baj, folytassa csak!

- Örömmel. Tehát, amíg magát le nem tartóztatták, tényleg nem volt a bolygónknak katonasága. Egy szál katona se. Én se voltam akkor még tábornok. A rendőrségen dolgoztam, magas beosztásban... most mindegy, hogy mit. Nem titok, de teljesen mellékes az ügyünk szempontjából. Az azonban cseppet se mellékes, hogy amint ez a dolog kiderült...

- Mármint mi?

- Hát, hogy maga mit követett el!

- Én semmit, vagy legrosszabb esetben is csak alig valamit. Az alapvető baj nem az volt, hogy én nem jelentettem a rendőrségnek, hogy az a Zax nevű ember elrohant kiszabadítani a szerelmét - különben meg alig is kétséges, ha mégis telefonálok ez ügyben a rendőrségre, el se hitték volna, telefonbetyárkodásra gondoltak volna. De mindegy is, mert se az az egy ember, se az összes többi, akit végül kiszabadított a konkurens cég fogságából, semmi bajt nem tudott volna csinálni, ha ti katonák eleve nem azzal a szándékkal álltok neki a Human Sapír programnak, hogy nektek emberkatonaság kell! Ez esetben ugyanis nem keresnek fel engem "katonáék" akkor a lakásomon; nem hurcolnak el engem; nem lövik fejbe a lányomat; az emberek nem követik az elhurcolóimat a katonai bázisra; nem találják meg a vírusfegyvereket... érti már? Szóval ez esetben a fellázadt emberek biztos jelentős vérengzést okoztak volna köztünk hekírek közt, ezt jómagam se kétlem, de szóba se jöhetett volna olyasmi, hogy elfoglalják az egész bolygónkat!

- Asszonyom, meg szeretném kérni önt, hogy ezt meg az összes többi effélét tartogassa akkorra, amikor a védőbeszédét mondja a bíróság előtt... bár erre csak akkor lesz szüksége, ha nem tudunk mi ketten itt és most megegyezni.

- Bár még nem tudom mi a javaslata, de ezer százalékig biztos vagyok benne máris, hogy olyasmit fogok hallani magától, ami a számomra teljességgel elfogadhatatlan.

- Azért megpróbálom, mert hátha.

- Csak tessék, próbálkozni lehet, az nem kerül semmibe...

- Nekem tényleg nem, de magának nagyon is, mert a szabadsága sőt az élete a tét, ne feledje!

- Nem feledem, mert ezek valóban jelentős értékek a szememben, de elárulom, hogy az önbecsülésem és a tiszta lelkiismeretem még ezeknél is messze többet ér.

- Ha ennyire kényes a lelkiismeretére, esetleg gondolhatna rá, ha korábban segítséget nyújtott a bolygónk elpusztításához, akkor most illene ezt azzal jóvátennie, hogy segítséget nyújt a megmentéséhez.

- Még mindig nem értem, szóval, ha volna olyan végtelenül kedves megismertetni a részletekkel, már amiatt is, mert hiába tart naivnak, de annyit én is tudok, mindig a részletekben van a csapda, tudja, mint amikor a szerződésekben a részletet a csak nagyítóval olvasható apró betűs lábjegyzetekbe rejtik...

- Kár gúnyolódnia, nem titkolok el semmit. Ott tartottam tehát, hogy kiderült ez az egész, az ön szerepe, meg, hogy miként foglalták el a bolygónkat az emberek, szóval, nagy lett a felháborodás, ezt gondolhatja...

- Na, ez az egy valóban nem lep meg.

- Örvendek annak, hogy mintha megindult volna a kijózanodás útján. Szóval, ekkor - már a maga letartóztatása után, de még ugyanazon a napon, szóval nagyon gyorsan, mert ez vészhelyzetnek tűnt - összeült a kormányunk, meghívtak a tanácskozásra pár magas rangú rendőrségi vezetőt is... És teljesen egyhangúan úgy határoztunk, hogy bár eddig nem volt katonaságunk, hadseregünk, de úgy tűnik ismét szükség lesz rá, elvégre úgy tűnik nem egyedül élünk a naprendszerünkben, hanem egy rendkívül agresszív, gonosz hódító fajjal együtt, akiktől minden kitelik, akiktől óvakodni kell, amely ráadásul a mi ősi ellenségünk is...

- Csak nem ám, hogy az emberekről beszél?!

- Ki másról?!

- De hiszen az emberek nem akarnak megtámadni minket! Elég azoknak a saját bolygójuk...

- Egy pillanat, ne is folytassa, mert máris tévedésben van: az a bolygó NEM a sajátjuk! Az a MI bolygónk, a mi ősi bolygónk, a mi HAZÁNK, amit őseink haló pora szentel meg! Szóval, nem bízhatunk meg az emberekben, ezt bebizonyította a Történelem. Mi van ugye, ha mégis kedvet kapnak erre a bolygóra is... De ezt csak mellékesen jegyeztem meg, mert a lényeg nem ez.

- Hát akkor?

- De hiszen említettem épp az imént, hogy az a bolygó a MI bolygónk! Azaz, hogy nagyon rövid legyek, megpróbáljuk visszaszerezni, így döntöttek Hekíria vezetői.

- Tehát háborúzni akarnak az emberekkel?

- Ha nagyon tömören akarja összefoglalni a dolgokat, akkor igen. Lássa be kérem, nincs más választásunk.

- Már miért ne volna?! Eddig is minden remekül működött háború nélkül, és még ha el is fogadnám, hogy sokakban ott buzog a nagy embergyűlölet, miért épp most lett ez ilyen sürgős hirtelen?!

- Asszonyom, maga lehet, hogy jó genetikus, de fogalma sincs a pszichológiáról, látom.

- Ezt csak maga hiszi, de tévedésben van. Az igazság ugyanis az, hogy épp genetikából csak korlátozottak az ismereteim, ellenben nem is egy másik szakmában komoly végzettségem van, diplomáim, és ezen szakmák egyike épp a pszichológia.

- Ezen igazán csodálkozom, és mással se tudom magyarázni, mint hogy protekcióval szerezte a diplomáját, megvette sok pénzért vagy valami ilyesmi, mert különben már az első félévben illett volna, hogy megbuktassák.

- Nem hiszem, hogy ha meg akar győzni valamiről, akkor a személyeskedés célravezető módszer lenne, olyasmi, ami megkönnyíti a célja elérését!

- De hát, ha ennyire nehéz felfogású! Gondolkozzon már, kérem! Eddig úgy tudta mindenki, azért vesztettük el a Rúnya bolygót, mert ott két vagy több hekír népcsoport háborúzni kezdett egymással, s így mindenki meghalt, aki odalent volt a felszínen... magukat kivéve természetesen. Mi elmenekültünk, s az eltelt évek alatt az emberek valami csoda folytán értelmesek lettek. Ez bár nagy tragédia, de emiatt még nem okvetlenül haragudtunk volna meg az emberekre, hiszen ez esetben - el kell ismerni - valóban magunknak köszönhettük a bajt mi hekírek, hiszen mi hekírek kezdtünk háborúzni egymással! Ám most, mióta maga lelepleződött, a szituáció teljesen más. Minden más értelmet nyert, úgy bizony. Mert igenis NEM mi hekírek kezdtünk háborúzni egymással, hanem az emberek kezdték el ezt az egészet, ők indították útnak a vírustöltetű rakétákat...

- Amiket a hekírek készítettek - jegyezte meg szárazon Trinci.

- Igen, mi hekírek készítettük, de nem azért, hogy el is indítsuk őket!

- Figyeljen már tábornok úr, lehet, hogy naiv vagyok, mint maga mondta, de nem annyira, hogy elhiggyem az efféle esti meséket!

- Ez nem mese. Ha el akartuk volna indítani azokat a rakétákat, be is lettek volna vetve, rég.

- Jól hangzik, de ezt maga se hiheti. Aki fegyvert készít, eleve számíthat rá, hogy az a fegyver egyszer be is lesz vetve.

- Nem. A fegyver bevetése ugyanis csak egy lehetőség, amivel nem muszáj élni!

- Teljesen igaz. Ugyanakkor azonban mindennek megvan a maga kockázata, ez esetben pedig a kockázat az, hogy a fegyver rossz kezekbe kerül. A kockázat lehet kicsi, de ha a fegyver nagyon veszélyes, a kis kockázat se elhanyagolható. Érti már uram, miért ellenzek mindenfajta fegyvert, a puszta létüket is, és a katonaságot úgy általában?!

- Hagyjuk a filozófiai vitát, mert mellékvágány és sehova se vezet. A lényeg az, hogy most már minden más. Kiderült, hogy nem mi hekírek támadtunk egymásra, hanem az emberek támadtak ellenünk...

- Védekeztek. És emlékszem, épp maga ismerte el e beszélgetés legelején az önvédelemhez való jogot, ráadásul még egész népek esetén is.

- Szóval maga az emberek oldalán áll, asszonyom?!

- Nem, de a hekírek oldalán se állok. Én a józan ész és a békesség oldalán állok. És ennek értelmében én azt mondom, mert úgy látom a helyzetet, hogy történt, ami történt, a múltat megváltoztatni nem lehet, akkor pedig a legokosabb, ha arra törekszünk, hogy mérsékeljük azon károkat, amik a jövőben bekövetkezhetnek! Ennek pedig az a legjobb módja, hogy elfogadjuk, hogy van e naprendszerben két értelmes faj: mi hekírek és ők az emberek, és van mindegyik fajnak egy saját bolygója. A mienk ez, az övék amaz. Igen, az a bolygó régen a mienk volt, de tényleg csak volt, azaz az már a múlt. A jelen helyzet ez, ahogy lefestettem. Mindkét fajnak van tehát egy bolygója, és ez jó, mert mindegyik fajnak joga van élni, ahhoz pedig, hogy élhessen, kell neki hely, ahol élhet! Tehát, békességre kéne törekednie egymással e két fajnak, és nem holmi bosszúra meg kockázatos hódításokra. Azt felfogtam, hogy egyes politikusaink meg akarják lovagolni a hirtelen kitört általános népharagot, és újra felállították a katonaság intézményét, gondolom van már újra Honvédelmi Minisztérium is, aminek ön a vezetője vagy legalábbis valami magas rangú munkatársa... És vissza akarják foglalni a Rúnya bolygót, eközben mindenféle nacionalista szólamokkal behülyítve a népet, hogy "ősi jussunk", "örökségünk" meg effélék, amikből pár frázist maga is elpufogtatott az imént nekem...

- De hát tényleg az az ősbolygónk, ezt maga se tagadhatja!

- És tényleg nem is tagadom. Ez valóban így igaz. Ne feledje azonban, ez ugyanúgy igaz az emberekre is, ők is ott alakultak ki! Értelmessé is ott váltak!

- Nekünk akkor is több jogunk van ott lakni, mi építettük fel ott a civilizációt, az embereket is mi tettük értelmessé...

- Igen, mi - sóhajtotta Trinci. - De ha ezért volna is jogunk valamiféle előnyöket vindikálni magunknak, szerintem minden erre való erkölcsi alapot elvesztettünk amiatt, mert az embereket nem önzetlenül ajándékoztuk meg az értelem képességével, hanem rabszolgának szántuk a fajukat, sőt, még ennél is gonoszabb terveink voltak velük: gyilkosoknak akartuk kiképezni őket! Ha nem értené, az emberkatonaságra gondolok. És persze most nem a magam nevében beszéltem, ne értsen félre, nekem ez nem állt szándékomban, nem is tudtam az egészről, s amikor rájöttem, abban a pillanatban felmondtam! Szóval, az iméntieket a hekír faj nevében mondtam úgy általában.

- Tudja mit asszonyom, nem vitatkozom magával, felesleges, látom már. Tőlem aztán gondolhat, amit akar, engem nem érdekel, az egyetlen kérdés csak az, hajlandó-e segíteni nekünk! Tudja, a szó elszáll... azaz, egyedül a tettek számítanak!

- Nem, nem vagyok hajlandó segíteni.

- Tessék...?! Hiszen még azt se tudja, miféle segítségre gondolunk!

- Valóban nem vagyok tisztában a részletekkel, de annyi azért teljesen világos, hogy a segítségemet az emberek ellen indítandó háborúhoz kérik. Márpedig nekem ilyesmihez semmi kedvem, nem leszek gyilkossá! Még akkor se, ha a segítség megtagadása esetén a kivégzésemmel fenyegetne!

- Na de mire gondol, senkit se kéne megölnie, hogy is képzel ilyesmit, hiszen már az életkora miatt is teljesen alkalmatlan egy küzdelemre! Sőt, nemhogy magának nem kéne gyilkolnia, de egyetlen hekír se fog rátámadni egyetlen emberre se! Különben is hiába tenné, a leggyöngébb ember is, sőt egy embergyerek is pillanatok alatt péppé verné a legdaliásabb hekír pankrátort is könnyedén, félkézzel, szórakozásként, és bele se izzadna! Tehát megnyugodhat, nem lesz semmi olyasmi, amit a háborús kalandfilmekben látott... Már ha nézett olyasmit valaha és egyáltalán, amit őszintén kétlek.

- Nos, az valóban nem az a műfaj, amit akár kicsit is kedvelnék.

- Nem lep meg. Tehát, nem olyasmiben gondolkodunk, hogy harci űrhajókat építenénk, amikkel megtámadjuk az embereket. Esküszöm önnek, erről annyira szó sincs, hogy senkinek az agyában még csak meg se fordult! Hanem, azt az elvet követjük, amit ez a közmondás fejez ki: "Szemet szemért, fogat fogért"! Vagyis, ha ők elpusztíthatták a fajunkat majdnem teljesen vírusfegyverekkel, akkor egészen nyilvánvaló, hogy nekünk is megvan a jogunk arra, hogy mi is vírusfegyvert vessünk be ellenük!

- Nem! - kiáltotta Trinci.

- De igen. És mielőtt folytatná a tiltakozást, sietve szólok, mi is tudjuk, hogy gyakorlatilag minden hekír-betegségre immunisak az emberek, kivéve talán a közönséges náthát, de még az se olyasmi, amibe okvetlenül belehalnak. Néha igen, néha nem. Szóval ezt tudjuk. Ezt igazán nem nehéz tudni, mert ha nem így volna, azt se élték volna túl, amikor megtámadtak minket a vírusfegyverekkel a Rúnyán... Na de, nyilván nem lehetetlen kifejleszteni olyan betegségeket, amikre ennek épp az ellenkezője az igaz: amik tehát olyanok, hogy ártalmatlanok ránk, hekírekre, de az emberek halomra döglenek tőlük! Na és, hogy most már rövidre fogjam, felállítottunk egy kutatócsoportot, okos biológusokból, génsebészekből s más tudósokból, épp e célra!

- Én nem helyeseltem, amikor Zax bevetette a biológiai fegyvereket, de ugyanígy nem helyeslem a maguk célját sem. Mindenfajta tömegmészárlást maximálisan helytelenítek!

- Lehet, de ez nem a maga döntése.

- Szerencsére a céljuk definitíve kivitelezhetetlen, mert ilyesmihez minimum néhány emberre lenne szükségük, akiken kísérletezhetnének. Vagy legalább néhány emberhullát kéne beszerezniük. Nem hiszem azonban, hogy ez a rendelkezésükre állna.

- Valóban nem. Ugyanakkor azonban újra meg újra megdöbbenek, maga asszonyom tudós létére mennyire fantáziátlan... Tudja meg ugyanis, az emberek pár éve megfejtették az úgynevezett "genetikai kódot"... és mert náluk is lényegében kapitalizmus van, létrejöttek üzleti vállalkozások, amik bárkinek elkészítik a részletes genetikai tesztjét! Ez alkalmas családfakutatásra, meg mindenféle betegségek kockázatainak előrejelzésére, ilyesmi... A módszer még drága, bár egyre olcsóbb ahogy múlik az idő. Na és az embereknek van internetük... ahhoz műholdak kellenek... tehát rengeteg információ jut ki a világűrbe, gyakran az is, amikor ennek vagy annak az embernek a genetikai anyagát továbbítják egyik számítógépről a másikra... mármint, a genetikai anyag digitális kódjára gondolok. Ezeket néha fogni tudjuk, persze, hogy képesek vagyunk erre, magát is egy film leplezte le, azaz olyasmi, ami a rádióhullámok útján eljutott hozzánk... Tehát, ha nincs is élő ember, akin kísérletezhetnénk, sőt emberhulláink sincsenek, de van legalábbis géntérképünk az emberi fajról! És ennek alapján nem is tűnik olyan lehetetlennek kikísérletezni valami hatékony vírust vagy baktériumot ellenük!

- Ez akkor se biztos módszer.

- A legjobb nyilván az lenne, ha élő embereken kísérletezhetnénk - bólogatott a tábornok -, de mit tegyünk, ezzel kell beérnünk! Na és itt jönne be a képbe maga. Ön asszonyom azokban a régi időkben rengeteget foglalkozott az emberekkel, a genetikájukkal is, viselkedésükkel is, satöbbi, szóval az összes ma élő hekírek közül maga ismeri az embereket a legjobban! Nagy segítségünkre lehetne. Amennyiben ezt vállalja, mindjárt más lenne a maga megítélése is... meg Brixié, Gigié... Mert ekkor tennénk róla, hogy minden tele legyen olyan riportokkal, hírekkel, tudósításokkal, hogy bár maga akkor valóban kifejlesztette az értelmes embereket, de ennek ellenére ártatlan, maga nem tehet semmiről, nem akart rosszat, és maga tényleg a hekírek oldalán áll, mert lám, most igyekszik minket hekíreket segíteni, igyekszik helyrehozni az egykori hibáját, ésatöbbi-ésatöbbi... Mert ugye, most ahogy a dolgok állnak, maga a hekírség árulója mindenki szemében. Ha azonban vállalná, hogy a segítségünkre lesz a tapasztalataival...

- Ne is folytassa, erről szó sem lehet. Mert az igaz, hogy maga most engem tömeggyilkosnak tart, aki miatt hekírek milliárdjai haltak meg, ez azonban a tények képtelen eltúlzása. Bár részem volt a tragédiában az igaz, ám akaratlanul, azaz végeredményben mégse vagyok bűnös, vagy legfeljebb alig-alig. Ha azonban rábólintanék erre a javaslatra, na akkor lennék csak igazán tömeggyilkos, mert az már tényleg az én döntésem volna, a beleegyezésemmel történne meg!

- Miféle gyilkosságról beszél, mondtam már, hogy nem megyünk oda űrhajókkal, egyetlen árva hekír se megy oda, szóval senki se halna meg, személyzet nélküli rakétákkal lőnénk ki a víru...

- A szememben minden értelmes élet egyformán értékes, azaz a szememben az is tömeggyilkosság, ha az a tömeg, akit megölnek nem hekírekből, hanem emberekből áll!

- Értem. Ez esetben készüljön fel rá, hogy élete végéig rács mögött rohad majd! - állt fel a tábornok.



5. fejezet:
Kajjám megérkezik


Hasonlóképp ahhoz, ahogy akkor se szólt előre Mirjannak, amikor "tündérré tette" magát, Kajjám arról se értesítette feleségét, hogy elindul élete legnagyobb és egészen bizonyosan legkockázatosabb időutazására. Mert - tudta ezt jól - Mirjan mindenféleképp le óhajtaná őt beszélni e szándékáról, sőt aligha kétséges, amikor Mirjan látja, hogy a lebeszélés nem jár sikerrel, vissza próbálná tartani őt erővel is! Az meg aligha lehet vitás, ha Mirjan akarja, igenis vissza tudná őt tartani erőszakkal, egyszerűen amiatt, mert Mirjan még mindig tud varázsolni, de ő Kajjám sajnos már nem...

Persze, egy valamikori varázsló még így is sok mindenre képes, ha akad nála pár tucat hatékony varázseszköz... Hát Kajjámnál volt! Bőven! Egy csinos kis hátizsákot teljesen telepakolt ilyesmivel, de akadt néhány apróság a zsebeiben is. A ruhája amúgy egy tekintélyesen kinéző pilótazubbony volt. Vagy legalábbis valami hasonló. Mindenesetre egy kezeslábas-szerűség, ami véletlenül se nézett ki úgy, mint egy öltöny, vagy akármi, amit a bankvezérek, milliomosok, politikusok hordanak... De Kajjámnak tetszett, hogy e ruhán rengeteg zseb van. A sok zseb jó, sőt, úgy vélte, jelenleg egyenesen létfontosságú neki, hiszen e zsebekbe sok apró talizmánt meg más mindenfélét rejthet el, tehát megannyi varázseszközt...

Volt nála arany is, úgy talán két kiló. Apró aranyrögök. Tudta, hogy ez értékes lesz a Rúnya bolygón, ott biztos beválthatja majd valahol az ottani pénzre. Fegyvert azonban nem vitt magával, egyetlen jókora kés kivételével, de azt is csak a ruhája belső zsebébe rakta. Nem valószínű, hogy szüksége lenne ilyesmire, aztán meg a legtöbb civilizált társadalomban a lőfegyverviselés tilos is a civileknek... A késre se lesz szüksége remélhetőleg. Nem is azért viszi magával, mintha valakibe bele akarná szúrni, csakhogy ez különleges kés! Óriási, hosszú nyele van, ami ráadásul üreges. És ebbe az üregbe Kajjám egy apró varázspálcát rakott bele... S ahhoz, hogy használja, ki se kellett vennie a kés nyeléből, elég volt, ha a kést fogja a markába. Sőt, az is elegendő volt, ha csak hozzáér a késhez valamelyik ujjával!

A varázspálcáknak több típusa létezik. Ez egy nagyon primitív, régi, gyakorlatilag ósdi varázspálca volt, a varázslók már sok ezer éve nem használták e típust, mondhatni kiment a divatból náluk. Ez ugyanis olyan varázspálca volt, ami nem működött örökké, hanem időről-időre fel kellett tölteni "varázserővel". Mondhatni tehát "mágikus energiával", bár ez nem a legszabatosabb kifejezés. Mindenesetre addig működött csak, amíg a korábban beletáplált mágikus energia el nem fogyott, márpedig ez annál gyorsabban fogyott, minél nehezebb varázslatokat végeztettek vele... És Kajjám nem volt képes feltölteni e varázspálcát most már, hiszen elvesztette a varázslói képességét! Szerencsére azonban valamikor talán húszezer évvel ezelőtt alaposan feltöltötte, csak aztán elfeledkezett róla, és most, amikor megtalálta a szekrény mélyén a sok kacat közt, örömmel konstatálta, hogy a varázspálca még nagyjából kilencven százalékos "feltöltöttséggel" rendelkezik! Ez azért jó sok mindenre elég... És ő amúgy se akar semmi konfliktust... ő csak odamegy, körülnéz, vár türelmesen, figyel, hogy megtudja, miként alakult ki a tündérek társadalma... Nem, ő aztán igazán nem óhajt beleavatkozni semmibe se, akármi történjék is körülötte ő abba bele nem szól, nem akar bajba kerülni, most az egyszer még dicsekedni se fog, nem, nem, szó sem lehet róla, befogja a száját, nemhogy olyasmit nem állít, hogy ő varázsló, de még azt is letagadja, hogy zseni volna, ő most inkognitóban fog ott járni-kelni, és nem is érdekli őt semmi a célját kivéve, szinte süket és vak lesz, akármi történjék is ott az nem az ő dolga, nem rá tartozik, ő megfigyelőnek van ott és nem arra, hogy akcióhőst játsszon...

Aztán persze hiába volt meg részéről a nagy elhatározás, még szép, hogy minden egészen másképp alakult, s rögvest már azon a szent napon, hogy megérkezett a Rúnya bolygóra!


Maga az időutazás abszolúte bármiféle baj és kaland nélkül zajlott le, és tökéletesen pontos volt, ahogy az illik is mindenhez, amit Kajjám tervez meg... Érkezési helyét Sapíria ország fővárosa közelébe lokalizálta be, egy néptelen mező közepére, hogy senki észre ne vegye, amikor felbukkan a Semmiből. És ebben nem volt semmi hiba, telibepontosan oda érkezett, ahova tervezte. Persze, annak nem lett volna értelme, hogy ott ácsorogjon és lopja a napot, így alighogy odaért, körbenézett, vállat vont, annyit szólt csak, hogy "Na ez is megvan, megérkeztem, idáig minden jól alakult", aztán elindult a távoli város felé, csak úgy gyalogosan, mert repülőszőnyeget nem hozott magával. Sajnos nem volt olyan repülőszőnyege, ami működött volna akkor is, amikor ő, Kajjám nem rendelkezik varázserővel. Lehetett volna ilyet csinálnia, amíg még varázsló volt, régebben akadtak is ilyen eszközei, de aztán ahogy az évezredek teltek-múltak, ezek megsemmisültek ezért vagy azért, vagy elajándékozta őket, vagy átalakította őket valami mássá... Szóval, ezúttal kénytelen volt a saját lábaira hagyatkozni, mint helyváltoztató eszközre.


Ment-mendegélt, de először nem a lakóházak közé érkezett, hanem a városszéli pályaudvarra. Mire ideért, már jó két órája kutyagolt folyamatosan, így nem csoda, hogy kissé elfáradt. Úgy gondolta, megpihen itt egy darabig mielőtt folytatná az útját valami érdekesebb helyszín felé. Belépett tehát a váróterembe, ami majdnem teljesen üres volt ekkor, s leült egy szabad padra.

Vagy tíz percig nem is történt semmi különös. Kajjám csak ült ott, pihengélt, mélységesen meg volt elégedve becses önmagával, hogy még minden varázslói képesség nélkül is sikerült ilyen pompásan és pontosan megterveznie egy ennyire hihetetlenül hosszú időugrást... Szóval csak ült ott és bámészkodott, habár sok látnivaló nem akadt, mert egészen olyan volt a váróterem, mint ami nagyjából szokásosnak mondható akármelyik másik többé-kevésbé fejlett civilizációval rendelkező emberlakta bolygóján a Világmindenségnek... Mármint, ami szokásos lesz, majd jó néhány százmilliárd év múlva, mert e pillanatban még ez az egyetlen bolygó, ahol emberek élnek... De hát e korhoz képest Kajjám a távoli jövőből érkezett, szóval ő nem látott semmi igazán meglepőt vagy szokatlant. Ő tehát csak úgy üldögélt ott, és már épp unatkozni kezdett volna, lassanként azon törte a fejét, hogy ideje lenne továbbindulni, csak nem tudja, hogy tulajdonképpen merre... amikor az egyik folyosóról egy eléggé lepusztult külsejű, ronda vénasszony lépett ki, és amint megpillantotta őt, Kajjámot, azonnal sietve mellélépett.

- Milyen jól nézel ki, szép vitéz! - köszöntötte Kajjámot a banya. A nyelv megértése semmiféle gondot nem okozott Kajjám számára, mert gyakorlatilag teljesen azonos volt a tündérek nyelvével, mindössze a kiejtés tűnt némileg "nyersnek", "durvának", mondjuk úgy: mintha kissé "barbárul" hangzott volna. Ennek oka leginkább abban rejlett, hogy a "kemény" hangokat a tündérek már sokkal lágyabban ejtették, s rövidebben is. Mindazonáltal Kajjám tökéletesen értette e nyelvet, és tudta, akármit válaszoljon is, azt is érti majd mindenki ebben a korban. Legfeljebb az ő beszéde - minthogy ő mindent úgy ejt ahogy azt a tündérek is teszik - túl finomkodónak, előkelőnek tűnik majd az e korbeli emberek számára. De ettől még tényleg abszolút érthető lesz.

- Én... ööö... Hát igen, persze, jól nézek ki, igen, úgy is mondhatjuk, kétségkívül... - hebegett Kajjám zavartan. Ő tényleg nem óhajtott senkivel se semmiféle ismeretségbe kerülni itt és most, e korban és helyen, se közeli se távoli ismeretségbe, mert tudta, hogy az veszélyes lehet neki. Ahhoz meg pláne nem volt hozzászokva, hogy ismeretlenek csak úgy leszólítsák őt. Kajjám igazán zárkózott életet élt, amíg varázsló volt, és azt se tudta, hogy miként kell viselkednie társaságban. Vagy csak úgy ismeretlenek közt. Vagy akárhol, akármikor, bármi körülmények közt...

- Tényleg nagyon csinos vagy. Erősnek látszol. Olyan "fickósnak" is, azt hiszem! - vihogta a banya.

- Ööö... köszönöm a dicséretet... - válaszolta Kajjám, még mindig zavartan, igyekezve udvariasnak lenni. Habár arról csak nagyon homályos fogalmai voltak, mi az az "udvariasság". De igyekezett, mert jobb elkerülni a konfliktusokat.

Ebben a pillanatban egy másik banya is felbukkant, bár ez némileg fiatalabbnak tűnt, mint az első. Még ha nem is sokkal. Odalépett kettejükhöz.

- Ez igen, remek kuncsaftot találtál! - szólt az első banyához.

- Hogy micsodát? - kérdezte vissza kíváncsian Kajjám, mert e szót nem ismerte.

- Kuncsaftot.

- Az meg mi?

- Ügyfél. Partner.

- Partner? Miben?

- Hát, aki ilyen férfias, mint te annak rossz lehet nő nélkül... de mert te annyira rokonszenvesen nézel ki, megkaphatsz bármelyikünket, és még csak nem is kerülne sokba!

- Jaaaa...! Már értem azt hiszem... De attól tartok hölgyeim, tévedésben leledzenek, mert pillanatnyilag nem érzek vágyat az intimitásra. Nem, nem, semennyire se! Ilyesmi tényleg nem szerepel a terveim közt a közeljövőre vonatkozóan. Sőt, a távoli jövőt illetően sem.

A két banya egymásra pillantott, majd az idősebbik így szólt a fiatalabbikhoz:

- Ez egy igazi úriember, mert úgy beszél. Sőt, holtbiztos, hogy valami tudósféle. Ennek sokkal jobb nő kell, mint mi. Hívd a lányodat!

Kajjámnak pislognia is alig volt ideje, a fiatalabbik banya gyorsan visszaszaladt, majd pár másodperc múlva újra megjelent, egy tinédzser leánykát húzva maga után kézen fogva.

A leány bár egészen biztosan fiatal volt, ez jól látszott rajta, de az is, hogy semmi esetre se lehet egy hamvas, ártatlan ifjú szűz... Mindenekelőtt, még itt a váróteremben is elég hűvös volt az idő, s a leány fel is volt öltözve rendesen - ám csak a felső teste. Alul a lábszára csupasz volt, csak egy apró, piros miniszoknyát viselt, de az tényleg olyan rövid volt, hogy néha még a bugyija is kilátszott alóla. Ezenfelül, az letagadhatatlan volt, hogy sokkal szebb, mint az anyja, nem is beszélve a vénebbik banyáról, de így se volt egy világszépének mondható, már amiatt se, mert annyira se volt szép, mint lehetett volna - arcát vaskos réteg festék borította, de így se tudta eltüntetni annak minden nyomát, hogy nem is olyan régen iszonyatosan összeverte őt valaki.

Akárhogy is, de Kajjám elé érve igyekezett mosolyra húzni a száját, és így szólt:

- Üdvözöllek téged, kedves idegen! Nagyon igyekszem majd a megelégedésedre lenni!

- De hát értsétek már meg, hogy nekem nincsenek efféle... szándékaim... vagy, hogy is mondjam... - és Kajjám ezt gondolta:

- Még csak az kéne, hogy belemásszak egy efféle kalandba! Más se hiányzana nekem, mint, hogy ez Mirjan tudomására jusson! De különben is, még ha volna is kedvem valami mókához, hát semmi esetre se olyanokkal, akik... szóval, szóval nem, nem, na!

A tinédzser lány azonban tovább győzködte őt, hogy de ő igenis tud minden elképzelhető praktikát, hogy nem is drága, és, hogy egy ilyen férfias férfi, mint Kajjám, különben is megérdemel némi szórakozást, tehát felesleges megtartóztatnia magát, élvezze inkább az élet apró örömeit!

- Na helyben vagyunk, igen, épp ez az, hogy "apró" örömöket emlegetettél... mert apró vagy, mármint életkort tekintve! Nem tűnt neked fel, hogy simán a lányom lehetnél?! Nem zavar téged, hogy ennyire idős vagyok hozzád képest? - kérdezte Kajjám.

- Nem, dehogyis, sőt én kifejezetten szeretem az idősebbeket! Azok tényleg olyan kedves bácsik többnyire, de a fiatalok, azok sokszor nagyon durvák, és, és... - a leány egy pillanatra lehunyta szemét, mélyet lélegzett, a testén valami borzongás futott végig... mintha valami erős érzelmet igyekezett volna elleplezni. Majd kinyitotta a szemét, és arca újra rutinos mosolyra húzódott.

- Én tehát nagyon boldog vagyok, ha épp a te szolgálatodra lehetek, bácsi!

- Köszönöm, de nem. Nem akarlak megsérteni téged, de nem. Meg különben is lehetetlen, mert hogy képzeled te azt, hogy itt, amikor bárki jöhet erre, azt meg úgyse hiszem, hogy ilyen öltözékben beengednének téged bármi szállodába.

- Tényleg nem engednének be, de nincs semmi baj, itt van nem messze a teherpályaudvar, senki nem jár arra, elbújunk a vagonok közé...

- Nem, nem, nem, és különben is hideg van! - vágta rá Kajjám idegesen. És azon agyalt, miféle ürüggyel tudná leszerelni ezt a három túlságosan is rámenős nőt legalább kicsit is udvariasan.

- Nincs olyan nagyon hideg, de meg nem is muszáj, hogy levetkőzz hozzá, bácsi, elég ha csak kigombolod a nadrágodat!

- Te akkor is fáznál.

- Nagyon kedves vagy, hogy ennyire aggódsz miattam bácsi, de én már megszoktam, meg különben azt is lehet, hogy egyszerűen leszoplak, ahhoz tényleg nem kell semennyire se levetkőznöm!

- Nem! Én, izé... én csak azért ültem le ide, hogy pihenjek egy keveset, de már múlik az idő és sürgős dolgom van tehát bocsássatok meg hölgyeim, de mennem kell! - azzal Kajjám felállt, és sietve a kijárat felé iparkodott. Nem hagyhatja, hogy ezek ráakaszkodjanak!

A háta mögött veszekedés tört ki.

- Te hülye picsa, látod megsértődött az úr, biztos, mert bácsinak nevezted! - ripakodott rá a lányra az idősebbik banya.

- De nem, dehogyis, azért nem volt mérges, csak...

- De igen! Elrontottál mindent, te ostoba tyúk, pedig milyen jó üzlet lett volna! Ezt nem viszed el szárazon! - azzal pofon csattant, és Kajjám a lány jajveszékelését hallotta. A fiatalabbik banya pedig, aki a lány anyja volt, így szólt:

- Megérdemelted! És kapsz még többet is, mert ez csak az előleg volt!

- Ó, hogy az a...! - káromkodott magában Kajjám, és megállt, majd megfordult. - Ezt semmi esetre se hagyhatom! A csudába is, hiszen épp arra készülök, hogy tündér legyek, egy tündér pedig nem tűrheti, hogy valakit bántalmazzanak a közelében... pláne nem, ha ez bizonyos értelemben miatta történik!

- Hé! - kiáltott oda a nőknek. Azok abbahagyták a perpatvart, és ránéztek. - Gyere csak! - intett Kajjám a fiatal prostinak. - Meggondoltam magamat. Úgy értem, eszembe sincs bármi intimitásba kezdeni veled, de feltűnt, hogy nagyon sovány vagy... ha akarod, meghívlak valami finom üdítőre vagy ilyesmire, mert rád fér!

A lány azonnal Kajjám mellé rohant, közben igyekezett az arcáról letörölni a könnyek nyomát. Ezzel persze csak annyit ért el, hogy a rengeteg arcfesték teljesen szétmázolódott a képén, és így még sokkal inkább tűnt "lestrapált ribancnak", ahogy Kajjám nevezte őt magában.

- Na végre! Hátha lesz belőle valami! Ez jól kezdődik, remélem ügyes lesz, mert ez a pasas vastagon lehet eleresztve lével... - súgta a vénebbik banya a fiatalabbiknak, de Kajjám jól hallotta, mert éles volt a füle.

- Nem, nem lesz belőle semmi... úgy biztos nem ahogy ti szeretnétek! - gondolta magában.

- Gyere velem! - szólt a melléje ért leánynak, majd kézen fogta őt, és nem is törődve azzal, hova megy, igyekezett elhagyni mielőbb a várótermet.

Szerencséje volt, mert egy még nagyobb váróterembe ért, amiben volt nem is egy büfé. Persze, Kajjámnak nem volt még itteni pénze... De nem messze a büfétől felfedezett egy rém előkelőnek tűnő üvegezett helyiségbe nyíló ajtót, ezzel a felirattal:

- Ékszerek! Vétel-Eladás!

- Remek, ez kell nekem! - azzal odasietett. - Várj itt! - mondta a lánynak.

- Ékszert akarsz venni nekem?! - meresztett a lány hatalmas szemeket.

- Nem. Tulajdonképpen persze akár azt is megtehetném... igen, miért is ne?! De nem, nem, mégse. Én azt hiszem, anyád meg az a másik nő azonnal elvenné tőled, igaz?! - és szigorúan nézett a leányra.

- Hát... - sóhajtotta a lány szomorúan válasz helyett.

- Szóval csak várj itt, mindjárt visszajövök! - és Kajjám belépett az ajtón.

Épp nem volt senki a "Vétel" pult előtt.

- Van nálam egy marék tört arany - azzal csak úgy a zsebébe nyúlt, és a pultra dobta az aranyrögöket. Az alkalmazott azonnal nagy szemeket meresztett... de nem tiltakozott, hanem lemérte a súlyát egy mérlegen... és Kajjám hamarosan dúsgazdagon távozhatott.

- Minő szerencse, hogy nem volt semmi fennakadás... idáig tényleg remekül alakult minden... kivéve azt, hogy mit kezdjek ezzel a szerencsétlen kis ribanccal...

- Tudod mit, vezess valami olyan kajáldába ahová téged is beengednek, s ahol valami olyan ételt adnak, amit szeretsz! - mondta neki.

A leány megvidámodott, és kivezette Kajjámot a pályaudvarról. Nem is kellett sokat menniük, az út túloldalán, a pályaudvartól talán kétszáz méterre nyílt egy falatozó, oda leültek egy asztalhoz, és Kajjám így szólt:

- Én nem kérek semmit, de te rendelj nyugodtan a világon bármit, ami csak tetszik neked! Mindent én fizetek.

- Tényleg rendelhetek bármit?!

- Ha mondom!

Hamarosan a fél asztal tele lett hordva mindenféle finomsággal. Persze, ezek jó részéről Kajjám azt se tudta mi, hiszen ez egy másik bolygó volt, ráadásul milliárd évekkel korábbi időben, mint amiben ő eddig létezett... de azért azt látta, hogy ezek valóban drága csemegék lehetnek. Némelyikről azért legalább annyit meg tudott állapítani, hogy tortaféleség lehet, vagy valami édes krém... meg volt ott azért sült hal is.

A leány először a krémesnek esett neki, holott az inkább az étkezés végére illett volna. Tele szájjal habzsolta.

- Figyelmeztetlek, hogy az édes ételekben temérdek szénhidrát van, ami azért baj, mert könnyen elhízik tőle az ember - oktatta őt Kajjám jóindulatúan, miközben még mindig azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg váratlan társától.

- Semmi baj, ha hízom egy kicsit, úgyis olyan sovány vagyok - legyintett a leány, azzal a második krémeséért nyúlt. Úgy teletömte vele a száját, mintha félne, hogy bárki is el akarja venni tőle azt. Alig érthetően nyammogta két nyelés közt:

- Bácsi, te olyan jó vagy, én úgy döntöttem, boldogan leszek veled ingyen is!

- Hát anyád mit fog szólni, ha nem viszel neki pénzt?

- Majd azt mondom, nem akartál lefeküdni velem.

- De akkor kikapsz tőle, ugye?

- Hát igen, de nem ez lesz az első úgyse, szóval megszoktam már. És te megérdemled, bácsi, mert tényleg rendes vagy hozzám. Igazából te leszel az első, akivel nem pénzért megyek el. És miért is ne, ez tulajdonképpen jár nekem!

Kajjám csak a fejét rázta.

- Nagyon szépen köszönöm a kedves ajánlatodat, kisasszony, de attól tartok nem áll módomban elfogadni - ellenkezett, igyekezve a lehető legudvariasabb lenni, mert miért is bántsa meg ezt a szegény kis nyomorultat... ugyanakkor azonban tényleg szó se lehet róla, hogy bármi szexuális kalandba keveredjék, szóval az elutasításnak világosnak és egyértelműnek kell lenni!

- Na de miért is ne, szívesen megteszem neked, és mást igazán nem adhatok neked, szóval...

- Na itt a gond, látod! - vágott közbe Kajjám. - Neked még mindig az jár a fejedben, hogy okvetlenül fizetni kell mindenért, amit kapsz, és mert pénzed nincs, a testeddel akarsz fizetni.

- Na de mással tényleg nem tudok!

- Ez tiszta sor, ez így igaz valóban, csakhogy ha én most elfogadnám tőled e "fizetséget", akkor mindez, amit épp eszel, s amit tőlem kaptál, nem ajándék volna! Értesz már?

- Persze, de miért lenne ez baj?!

- Mert akkor ugyanúgy az volna mintha megvásárolnám a... a... az intim szolgálataidat némi készpénzért. Akkor tehát az lenne röviden szólván, hogy odaadod magadat nekem, tehát egy számodra vadidegennek, mindössze egy kiadós étkezés áráért. Mondd, te tényleg úgy véled, te csak ennyit érsz?! Ilyen keveset?!

A leánynak lehervadt a mosoly az arcáról, üveges tekintettel meredt a távolba, majd lehajtotta a fejét, és a krémese megmaradt morzsáinak rebegte:

- Igen, én ilyen keveset érek. Én csak nyaktól felfelé létezem, mert ami attól lejjebb van, az igazából nem is az én testem. Az valaki másé. Mindig azé, aki megfizeti. És tényleg nem kerül sokba, tehát én valóban ilyen keveset érek.

- Ez nem igaz - vitatkozott vele Kajjám. - Nézd, az igaz, hogy most valóban csak egy ócska ribancnak nézel ki ezekben a rongyokban, és ilyen ocsmányul kifestve, de én azért látom rajtad, hogy te tulajdonképpen egy egészen helyes leány vagy! Azaz lehetnél. Jó, hát az igaz, esélyed se volna egy szépségversenyt megnyerni... ez igaz, igen, de attól még igazán szép lehetnél úgy "átlagos" módon, remélem érted mit akarok ezzel mondani... szóval, szerintem te sokkal többre is képes volnál, mint hogy... szóval, többre annál, ahogy most keresed a pénzt. És még ráadásul szerény is vagy, udvarias is, szóval te egy értékes és tehetséges leány vagy... csak kéne kezdeni valamit magaddal! Miért nem törődsz a külsőddel?

- Anyám azt parancsolta, hogy így öltözzek... mert a fiúk a csupasz combokra buknak...

- Na és az arcod?

- Á, hát az általában nem szokott így kifestve lenni... teljesen igazad van, bácsi, az valóban ronda, tudom ezt magam is... de most muszáj volt. Mert tudod, két napja úgy összevert engem a... akivel akkor kellett... persze így is látszik a verés, de mégse annyira, szóval ezért kell, hogy így ki legyek festve... de általában nem szoktam, nekem se tetszik...

- Azt hittem a szüleid vertek össze.

- Ó, dehogy! Apám nem teheti, a börtönben ül rég, anyám meg... hát igen, tőle gyakran kikapok, de ilyesmit sose tenne, mert nem akarja, hogy megcsúnyuljak, szóval arra vigyáz, hogy ne az arcomat verje, vagy ha mégis megpofoz, de nyoma ne maradjon... Ezt tehát nem tőle kaptam. Hanem az úgy volt, hogy az akkori pasasom egy perverz állat volt, és azt akarta tőlem, hogy...

- Csitt! - emelte fel Kajjám a tenyerét. - El ne mondd!

- Hogy... miért nem?

- Mert nem akarom hallani.

- De miért?

- Mert szerintem tényleg aranyos kislány vagy te úgy alapvetően, és azt akarom, hogy amikor elválnak az útjaink, akkor, hogy úgy mondjam "tisztán" maradj meg az emlékezetemben.

- De hiszen tudom jól, hogy csupa mocsok vagyok.

- Ezt átvitt értelemben értettem.

- Jaaa... azt hiszem tudom már mire gondolsz... de hiszen ennek semmi értelme, tudod te jól, hogy csak egy ócska kis kurva vagyok.

- Persze, ez nyilvánvaló, de azért annak is vannak ám fokozatai. Szóval, a lehetőségekhez képest szeretnélek az emlékezetemben úgy megőrizni téged, hogy... eh, érted, na, biztos! Tehát nem akarom hallani azt a történetet. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy valami nagyon ocsmány sztori volna, és semmi szükségem az ilyesmire.

- Hát igen, ocsmány volt, az, hajaj de mennyire...! És én nem is akartam, na akkor vert össze... És már előre félek, mert mondta, hogy egy hét után újra akarja, és hiába sírtam anyámnak, de ő azt mondta, hogy muszáj, mert nagyon jól fizetett...

Kajjám elkomorodott. Ez egyre durvább.

- Akkor se mondd el. És figyelj, nekem az az érzésem, téged teljesen lelkiismeretlenül kihasznál az anyád, meg az a másik nő is... és talán még sok más mindenki is!

- Ezt én is tudom, de mit tehetnék?!

- Nézd, az Élet olyan, hogy ha te magad nem oldod meg a gondjaidat, más nem teszi meg helyetted. Az az egy azonban biztos, hogy semmi esetre se teszed jól, ha visszamész hozzájuk.

- Léceljek le?

- Ha ez azt jelenti, hogy elszökés, akkor igen, egyértelműen ezt tanácsolom neked! Menj el valahova, nagyon, de nagyon messze, az ország túlsó végébe, és kezdj új életet!

- Nincs nekem arra pénzem.

- Ez elég lesz? - nyújtott át Kajjám egy hatalmas bankjegyköteget. A leány szemei kikerekedtek.

- De hiszen ez még száz lefekvésre elosztva is temérdek!

- Akkor biztos elég lesz a "leléceléshez" is! - mosolygott Kajjám. - Na és akkor most el kell válnunk, mert nekem dolgom van. Tegye mindegyikünk azt, ami rá tartozik! Azaz, ég veled, kisasszony, örvendek, hogy kissé megédesítettem az életedet... képletesen is és szó szerint is... és ne is hálálkodj, mert igaz, hogy vastagon megérdemlem, naná, ez vitán felüli, de bőven elég annyi köszönet, hogy szeretettel gondolsz rám! - és Kajjám felállt.

- De bácsi, várj kérlek, én nem szeretnélek elhagyni téged!

- Muszáj lesz pedig. A mi útjaink nem egyfelé vezetnek.

- De... de kérlek, én nem tudok lelécelni, ha valaki nem segít, én félek egyedül...

- Van már pénzed.

- Úgyis elveszi valaki!

- Ne mutogasd.

- De én semmihez se értek!

- Amennyi pénzt adtam, bőven elég arra, hogy beiratkozz valami tanfolyamra és megtanulj bármi tisztességes szakmát, amiből aztán megélhetsz.

- De kérlek szépen, ne hagyj magamra, nekem szükségem van rád...

- Értsd már meg, hogy nem fogok lefeküdni veled!

- Akkor ne tedd, bánom is én, de nem akarlak elveszíteni!

- Én meg nem akarok gyerekrablásért börtönbe kerülni - felelte szárazon Kajjám.

- De én nem is vagyok gyerek!

- Nem a csudát, látom rajtad!

- Csak úgy nézek ki, mert girnyó vagyok. Holott igenis elmúltam már tizenhat éves! Igaz, hogy csak tegnapelőtt, de akkor is!

- Na ugye, hogy gyerek vagy!

- Hogy is lehetnék az, hiszen ez azt jelenti, hogy nagykorú vagyok!

- Ebben az országban tizenhat év a nagykorúság határa?!

- Hát külföldi vagy?!

- Ehm, izé... bizonyos értelemben... szóval... szóval azt hiszem ez most mindegy, ez mellékes, és nem tartozik a tárgyhoz. Mindenesetre nekem a tizenhat év igenis gyerekkornak számít. Bevallom, le vagyok döbbenve, ha ez itt nagykorúságot jelent!

- Jó, hát nem olyan igazi nagykorúságot... - ismerte el a leány is. - Nem vagyok választható, nem is szavazhatok... de akkor se vagyok gyermek, a tizenhat évest szakszóval "átmeneti korúnak" nevezik! Szóval jogaim azért már vannak. Nem mindenhez, de vannak!

- Ahhoz is, hogy lelécelj?

- Ahhoz is, igen. Jogom van a különéléshez. De hiába van hozzá jogom, ha megtalálnak a bandából, nekem végem!

- De miért is találnának meg, itt a pályaudvar, kerüld ki a várótermet, hogy ne találkozz anyáddal, és ugorj fel az első vonatra, mindegy hova megy, azzal se törődj, hogy jegyet vegyél, nehogy lekésd! Legfeljebb kifizeted a büntetést a kalauznak. Van rá pénzed. Na akkor én...

- Vigyél magaddal, könyörgök!

- Nem tehetem.

- Esküszöm, hogy nem foglak csábítgatni!

- Ez a legkisebb bajom, hiába is csábítanál, az rólam lepereg. De tudd meg, hogy egy nagyon veszélyes kaland közepén vagyok épp, és nekem nem hiányzik, hogy közben még rád is vigyáznom kelljen! És még ha bevállalnám is ezt a strapát, simán lehet, hogy mit se érnél vele és belehalnál. Rém kockázatos az ügy, tényleg. És nekem nem szokásom gyerekeket veszélybe sodorni. És ne vitatkozz, a szememben igenis gyerek vagy. Szóval őrizz meg kedves emlékként, és sok szerencsét kívánok neked, de én most igenis megyek! - azzal Kajjám tényleg elindult valamerre, csak úgy találomra. Húsz lépést se tett meg, s már a főút szélén sétált, a járdán. Mellette sorra húztak el a luxusautók és kamionok. Az út túloldalán nagy betonfal húzódott végestelen-végig, mert a mögött a pályaudvarból kifutó sínek kanyarogtak.

Pár tucat lépés után azért mégiscsak visszanézett, mert gyanakodott, hátha követi őt a lány... de nem követte. Fel se állt az asztal mellől, csak nézett utána, szótlanul, de Kajjámnak úgy tűnt, sír is.

- Eh, nem jól van ez így... de mégis, mi a frászt tehetnék, ami jobb ennél... adtam neki pénzt, sokat, és tényleg csak kolonc lenne a nyakamon... - rázta meg a fejét a varázsló.

Hirtelen meghallotta a pályaudvari hangosbemondó szavát. Olyan átható volt, hogy megértette még itt az út túloldalán is, a gépjárművek hangos zaja ellenére is:

- Figyelem, figyelem! A hatodik vágányon nemzetközi expresszvonat halad át, a vágány mellett kérjük vigyázzanak!

- Túl közel vagyok a banyáékhoz, jobb, ha én is "lelécelek"! - villant Kajjám agyába a gondolat, azzal befordult a legközelebbi sarkon, hogy a sínekre nagyjából merőleges irányban távolodjék.

Ballagott is erre sietve vagy két percet, majd lelassította a lépteit. Sose szeretett rohanni, és ez mégiscsak ismeretlen város volt, jelentős részben idegen kultúrával... inkább tehát, rohanás helyett, elkezdett csak úgy kényelmesen baktatni, gyakran meg-megállva, és a kirakatokat megnézegetve...

Ám nem sokáig tehette. Mert egyszer csak vad szirénázás hallatszott épp abból az irányból amerre tartott, majd felbukkant onnan néhány villogófényt használó rendőrségi jármű, ezeket mentőautó követte... majd megint rendőrök...

A pályaudvar felé tartottak.

- Hát ez meg mi a szösz! - ámult Kajjám. - Csak nem verte agyon a kislányt az anyja, vagy az a másik banya?! - és megfordult, majd lépteit szaporázva újra a pályaudvar felé igyekezett.

Igaz, kevés volt az esélye annak, hogy ez legyen a mentő és a rendőrautók megérkeztének oka. Akármi más is történhetett. Autóbaleset, vagy valaki kiesett az egyik ház emeletéről, vagy két részeg összeverekedett, vagy csak simán szívrohamot kapott valaki, vagy épp itt csapott össze két rivális alvilági banda... Szóval tényleg akármi is történhetett, s elenyésző csak az esélye annak, hogy ebbe az "akármibe" épp ez a kis kölyök-prostituált is belekeveredjék! De Kajjám már nyugtalan volt, elsősorban amiatt, mert igazság szerint némi lelkifurdalása támadt, amiért magára hagyta a leányt. Mondogatta ugyan magának, hogy igaza volt, hogy ezt kellett tennie, ő most tényleg veszélyes helyzetben van, meg a "satöbbi és a minden", ahogy magában mormogta. És ez mind igaz is, persze, természetesen... de a leány akkor is olyan szépen és kétségbeesetten rimánkodott a segítségért, hogy vele maradhasson... Nem volt szép dolog elhagyni őt, na!

Most tehát igyekezett visszafelé, leginkább azért, mert abban reménykedett, hogy hamar megtudja mi történt, például lát két karambolozott autót, s akkor megnyugszik a lelkiismerete, hogy semmi baj sincs a kis prostival.

Vissza is ért gyorsan a pályaudvar épülete elé, s látta, hogy épp annak a bejárata előtt áll rengeteg rendőrautó, a mentő is... hogy ide most be nem juthat csak úgy, az holtbiztos!

Nagyot sóhajtott, jobb kezét bedugta a ruhája mélyére, s megmarkolta a kését, aminek a nyelébe elrejtette a varázspálcát. A következő pillanatban máris láthatatlan volt... persze ennek is megvolt a hátránya, most már, hogy senki se látta őt, kikerülni se tudták, Kajjám tehát most fokozott éberséggel kellett közlekedjék... De feltalálta magát. A legrangosabbnak kinéző doktor mögé szegődött, szorosan a nyomában haladt, és így végül sikeresen "beevickélt" a pályaudvarra.

Legnagyobb meglepetésére a doktor habozás nélkül továbbrohant, a vágányok felé. Társai követték őt. Kajjám is...

A hatodik vágányon ott vesztegelt a nemzetközi expressz, a peronon pedig hatalmas tömeg, amit az ideérő rendőrök épp oszlatni igyekeztek.

- Gyerünk, gyerünk, emberek, távozzanak kérem, nincs itt semmi látványosság!

Ezt persze senki se hitte el... Kajjám sem. Naná, hogy nem hitte el, amikor jól látta, hogy a peron szélén ott fekszik a kis prosti... korábbi beszélgetőpartnere... épp csak semmi kétség nem lehet róla, hogy halott, mert vastagon borítja a testét a vér, sőt nemcsak a testét, de a peront is, a hasa felszakadt, kilóg a bele... mindenfelé a környéken pedig papírpénzek hevernek szerteszét. Vélhetőleg volt ebből nemrég még több is, de egy részét felkapkodták az élelmes bámészkodók...

És Kajjám füle elkapott pár beszélgetésfoszlányt.

- Egyszerűen csak odarohant és a sínek közé vetette magát...

- Nem a sínek közé, akkor a vágányok közt lenne, hanem csak úgy ráugrott az itt elfutó vonatra...

- De hiszen tudhatta, hogy az olyan gyorsan rohan, hogy így nem képes felszállni rá...

- Biztos is, hogy öngyilkos akart lenni... de vajon miért?

- Szerelmi bánat lehetett az oka.

- Tudsz valami közelebbit?

- Nem, de ha egy fiatal lány megöngyilkolja magát, annak majdnem mindig ez az oka...

- Én ismerem is őt látásból, mindig errefelé vadászott kuncsaftokra...

- Kurva volt?

- Az hát. De legalább a rendesebb fajtából, mert sose lopott.

- Hát ezt meg honnan tudod!

- Voltam én is vele régebben... kár érte, jól szopott...

- A francba. Ó, a jó büdös francba...! - káromkodott magában Kajjám. Általában véve Kajjámtól távol állt a káromkodásra való hajlam - néha ugyan kitört belőle, de igazán ritkán. Most azonban másra se bírt gondolni, mint hogy mindössze két lehetősége van: Tesz valami nagy csodát - gyakorlatilag tehát feltámasztja a leányt - vagy hagyja őt holtan. A frissen meghalt illetőket egy nála sokkal képzetlenebb varázsló is könnyedén feltámasztja... A gond csak az, hogy ő most épp hogy nem számít képzett varázslónak! Semmiféle varázslónak se! Ennek ellenére, fel tudná támasztani a leányt, méghozzá pillanatokon belül, csakhogy ez tetemes mennyiségű "varázsenergiát" csapolna le a varázspálcájából, azaz mondható, hogy ez a csodatevés neki nem kevés áldozatába kerülne, sőt, igencsak sokba!

Ha viszont ezt nem teszi meg, élete végéig - azaz, remélhetőleg MINDÖRÖKKÉ! - kínozná a lelkiismeret-furdalás, hogy e leány halálát okozta. És bár Kajjám igazán nem volt "szívbajos" ha arról volt szó, hogy valakit meg kell ölnie, akár nagyon sokakat is, de csak akkor nem voltak skrupulusai az ölést illetően, ha a megölt illetők valamiféle értelemben az ő ellenségeinek voltak mondhatóak. Azt, hogy "ellenség", nagyon tágan kell érteni: Kajjám igazán a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül ölt meg már nemegyszer életében olyan illetőket, akiknek igazából semmi komoly vétkük nem volt, legfeljebb annyi, hogy kissé élcelődtek Kajjámon, kicsit megsértették Őfőkiválósága mérhetetlen hiúságát... szóval olyasmikért kellett meghalniuk, amiért egy hivatalos bíróság nemhogy halálbüntetést nem szabott volna ki rájuk, de még csak jelentéktelen pénzbüntetést se. Kajjám mégis szívfájdalom nélkül végzett számos efféle illetővel, nemegyszer kínhalállal is!

Azaz, Kajjám igazán nem volt egy "gáncsmentes lovag", nem volt egy habozó típus, ha halált kellett osztani... de azért még nála is volt egy határ! Ez a leány egészen nyilvánvalóan nem sértegette őt. Nem gúnyolta őt. Sőt, mindenféle értelemben csakis tisztelte őt Kajjámot, és még vonzódott is hozzá! No, az nem igazán hihető, hogy mint itt a bámészkodók némelyike állítja, beleszeretett volna... Ez biztos, hogy túlzás. De az semmiképp se lehetetlen, hogy kezdte őt komolyan úgy tisztelni, mint valamiféle "apafigurát"! Az biztos, hogy vele akart tartani! Egyáltalán, Kajjám nem tagadhatta, ez az egész biztos úgy zajlott le, hogy ő felcsillantotta a leány előtt egy jobb, nemesebb élet reményét, sikerült felkeltenie a leány önérzetét, a leány vágyni kezdett egy jobb életre, mélyen megvetette eddigi önmagát... de nem látott esélyt rá, hogy a saját erejéből fordítson a sorsán, és mert a korábbi életéhez mégse akart visszatérni, úgy vélte, jobb, ha a halálba menekül!

Ez az egész tehát igenis az ő Kajjám bűne! Jó, hát persze nem egy szándékosan elkövetett bűn... senki nem mondhatná, hogy ő ténylegesen meggyilkolta a lányt, pláne nem, hogy készakarva! De akkor is az ő bűne bizonyos értelemben. És nem akar erre gondolni egész végtelenhosszú élete folyamán!

Nem. Semmiképp se! Ez nem lenne méltó őhozzá!

És különben is. Igaz, hogy rém kockázatos felhasználnia már most a kalandja elején annyi temérdek varázserőt a feltámasztáshoz amennyibe ez kerülni fog, másrészt viszont, ha nem teszi meg, akkor nemcsak az történik, hogy a leány halva marad és neki lelkifurdalása lesz. Bár ez már önmagában véve se volna kellemes... Sajnos azonban itt még nem is érne véget a dolog, mert azt is tudná, azért nem támasztotta fel a leányt, mert félt, hátha az elhasznált varázserőre később szüksége lesz... Azaz, gyávaságból! És ó jaj, akkor mi történik, ha nem támasztja fel a leányt, de ő Kajjám sikeresen túléli e kalandot, aztán a végén látja, hogy tulajdonképpen még maradt annyi varázsereje, amivel feltámaszthatta volna a leányt, ha nem lett volna olyan gyáva! Ó, hogy akkor mennyire fog szégyenkezni! Gyávának kell majd tartsa önmagát!

Ezt természetesen nem vállalhatja. Nem létezik! Ennél tényleg a halál is jobb! Még a biztos halál is, pláne hogy ez egyáltalán nem is biztos! Olyan egyszerűen nincs, hogy ő Kajjám ne úgy gondolhasson önmagára, mint a legislegkiválóbb lényére az összes Világmindenségeknek, ebbe pedig nem fér bele az, hogy ő gyáva lenne! Teljesen lehetetlen! Matematikai képtelenség!

Kalkulálni kezdett gyorsan, csak úgy fejben. Az eredményt megtudva fintorgott. Jelenleg a varázspálcája "töltése" olyan kilencven százalék körüli, és úgy tűnik, ha feltámasztja a leányt, e töltés leapad harminc százalék körülire... Irtó nagy veszteség! De mi mást is tehetne?!

Nagy sietve fellépett az álló expresszvonat lépcsőjére, ott benyitott az illemhelyre, majd megszüntette a láthatatlanságát, egyben fehér orvosi köpenyt és orvosi táskát varázsolt magára. Ezután leugrott a peronra...

- Utat, utat! - kiabálta, és a leány teteméhez rohant. A tömeg szétvált előtte. Még a legkíváncsibb szenzációvadász nézelődőkben is van mindig annyi jóérzés, hogy legalábbis az orvosok munkáját ne akadályozzák. De ha nem volna bennük akkor is utat engednének, mert azt semelyikük se kívánja, hogy később letartóztassák őket az életmentés akadályozása vagy valami hasonló vádpont alapján...

Mire Kajjám odaért, a tetemet már be is pakolták egy fekete nejlonzsákba, csak a leány feje látszott ki, de azt is épp el akarták rejteni a zsákon található zipzár összehúzásával.

- Egy pillanat! - kiáltotta Kajjám az orvos csoport felé. - Várjatok! Neki már úgyis mindegy, de én dr. Kajjám vagyok, és egy egészen új felfedezést birtokolok! Hátha segíthetek rajta!

- Miről beszél, kolléga? - kérdezte a mentőcsoport vezetője.

- Kitaláltam egy egészen új felfedezést, az a neve, hogy "intracelluláris mikrofrekvenciás mitokondiumserkentő". - azzal benyúlt az orvosi táskájába, és onnan egy rémségesen tudományosan kinéző elektronikus kütyüt szedett elő, amin rengeteg kapcsoló volt, kis digitális képernyő is, és temérdek LED dióda villogott rajta. Természetesen az egész "műszer" csak egyfajta "digitális placebo" volt, az égvilágon semmit se csinált azon kívül, hogy szépen mutatott... Kajjám az imént direkt e célra varázsolta magának a vonat vécéjében.

Most a műszerből kilógó két elektródát felhelyezte a leány két halántékára, s belekezdett a magyarázatba:

- Ez különleges frekvenciákat bocsát ki, amelyek serkentik a sejtekben levő mitokondriumok működését. Méghozzá hihetetlenül hatékonyan! Eszméletlen sebességgel kezdenek osztódásba, és így még igen súlyos sérülések is meggyógyulnak mondhatni másodperceken belül! Ez az én csodálatos készülékem rengetegszer bevált már állatkísérleteknél. Most nyílik azonban csak módom kipróbálni először emberen, éles helyzetben, elvégre senkit nem kérhettem meg rá, hogy legyen olyan kedves és hagyja magát megölni, hátha utána feltámaszthatom... de arra is hiába biztattam bárkit, hogy hadd vágjam le valamelyik végtagját, hátha aztán sikerül kinövesztenem azt... hiába, az emberekben oly kevés a hajlandóság áldozatokat hozni a tudományért... Önző disznó minden ember, mind, mind, igen, mind egy szálig, egytől-egyig, úgy bizony... Hányszor, de hányszor könyörögtem ennek-annak, hogy hadd vágjam le, ha nem is a kezét vagy a lábát, de legalább csak valamelyik ujját, hogy aztán visszanövesszem, de senki nem egyezett bele, pedig az állatkísérletek sikeresek voltak és ezt a saját szemükkel látták... És mégis... szóval önző mindenki, na! Kishitűek! Na de most ez a szerencsétlenség épp kapóra jött nekem! Hiszen ez a helyes kislány csak percekkel ezelőtt halt meg, és még csak nem is szakadt le egyik végtagja se! Ez igazán könnyű eset!

- De akkor is halott!

- Ugyan már, a halál nem következik be olyan gyorsan, mint hiszik, az igaz, hogy nem lélegzik, de az agysejtjeinek java része még biztos, hogy él, bár nem kétlem, súlyos agyrázkódást is szenvedett... na tehát lássuk csak... - és Kajjám komoly pofával nyomkodni kezdte a készülékén a gombokat, teljesen találomra. Mindazonáltal a kis LCD monitoron mindenféle bonyolult görbék jelentek meg, többnyire színuszhullámok, a diódák is pislogtak és vibráltak, sőt, a készülék kis hangszórója még sziszegett és sípolt is... szóval rémségesen tudományosnak tűnt az egész!

Eközben pedig Kajjám elvégezte a megfelelő varázslatot... És láss csodát, a leány arcáról valóban másodpercek alatt eltűnt minden horzsolás! A rákenődött vérmocsok nem, az igaz. Ennek ellenére, tényleg szemmel látható javulás állt be az állapotában. Sőt, hirtelen felsóhajtott...

- Nahát! - kiáltott fel mindenki Kajjám közelében.

- Szerintem sikerült - vágott Kajjám önelégült pofát, majd kizipzározta a hullazsákot. És valóban, bár a leány alteste jócskán véres volt, de tökéletesen épnek látszott, holott mindenki emlékezett rá, hogy percekkel ezelőtt szó szerint kilógott a bele!

- Adjon már valaki egy pokrócot, nem illik, hogy pucéron láthassa őt mindenki! - kérte Kajjám, és leszedte a leány homlokáról az elektródákat, majd elpakolta a műszert a táskájába.

- Adok inkább egy kórházi pizsamát - nyögte a mentőorvos, és láthatóan még mindig az iménti események hatása alatt volt.

- De hogy adjuk rá, nincs magánál... - szólt egy másik, fiatalabb orvos.

- Hozzátok csak azt a pizsamát, most már könnyű magához téríteni! - és Kajjám megütögette gyengéden a leány arcát. S íme, az valóban kinyitotta a szemét!

- Ó... te is meghaltál, bácsi, és ez a túlvilág?! - ezek voltak a leány első szavai.

- Nem, ez nem a túlvilág.

- Akkor... akkor... akkor nem sikerült öngyilkosnak lennem... még ez se... nekem semmi se sikerül...

- Ez nem így van. Sikerült öngyilkosnak lenned, de az ember nem azonnal hal meg. Én meg épp itt voltam, jókor, jó időben, és, hogy úgy mondjam, "feltámasztottalak" a legújabb orvostudományi felfedezés segítségével. Na látom, megjött a pizsama, vedd fel, sőt terítsd magadra e pokrócot is, mert hideg van... Igyekezz már!

- De én meg akarok halni, mert én...

- Csitt, ne erőltesd meg magadat, tudok mindent! Öltözz csak fel, aztán jössz velem máris, mert pihenned kell!

- Veled...?!

- Igen, ezt mondtam. Ugyanis - nézett Kajjám fontoskodva a mentősökre - bár sikerült őt feltámasztanom és meggyógyult, de most túl lettek erőltetve a mitokondriumai, azaz nagyon sokáig alapos pihenésre van szüksége ellenőrzött körülmények közt, és speciális vitaminkészítményeket kell szednie, a megfelelő nyomelemekkel együtt, s e keveréket is én kísérleteztem ki, sehol másutt a világon nem elérhető csak az én lakásomban, tehát azonnal velem kell jönnie, hogy mielőbb megkezdhessük az utókezelést! Minden perc késlekedés azt eredményezheti, hogy meghal, de most már végleg, tehát nagyon kérem önöket, senki ne tartson fel, remélem belátják az eddigiekből kedves kollégáim, hogy tudom mit beszélek és értem a dolgomat!

- Persze, persze... szó sincs ellenkezésről és minden segítséget megadunk... basszus, én mindjárt összecsinálom magamat! - álmélkodott még mindig a mentőorvos. De mások is csak a szájukat tátották döbbenten:

- Hiszen szó szerint kilógott a bele!

- A gyomra is!

- Minden csepp vére kifolyt!

- Ez egyszerűen csoda!

- Úgy van picinyeim, persze, hogy csoda! - vigyorgott magában Kajjám elégedetten. És arra gondolt, bár ez egy komoly varázslat volt, ami valóban "sokba került" neki, de tulajdonképpen mégse bánja, mert rém szórakoztató!

- Gyere velem azonnal, odakint vár a kocsim! - parancsolta a leánynak, azzal kézen fogta őt és vezetni kezdte. Közben másik kezével benyúlt a ruhája alá, és megtapogatta a varázspálcáját, természetesen azért, hogy megint varázsoljon: ezúttal egy csúcsszuper autót, a pályaudvar előtti parkolóba. Ez már semmiség a feltámasztáshoz képest...

Varázsolt is, ebben nem volt hiba... Mégis megdöbbent. Mert bár az előbb úgy kalkulálta, hogy varázspálcája legalább harminc százalékosra fog lemerülni a feltámasztás energiaigénye miatt... Ám most, amikor megtapintotta, meglepő felfedezést tett. Az első másodpercben ahogy megérintette, bizony azt érezte, hogy a varázspálcája még sokkal inkább lemerült, öt százalékon se áll az energiaszintje... Ám a következő pillanatban maga Kajjám is legalább annyira megdöbbent, mint az imént is még az orvosok: mert másodpercek alatt feltöltődött a varázspálcája, csak úgy, magától, szinte mintha a semmiből szívta volna magába az energiát... igaz, nem lett "százszázalékos", a feltöltődési folyamat megtorpant 72 százaléknál! Azaz, valóban kevesebb energiája volt most, mint a feltámasztás előtt, mégis mondható, hogy mindent egybevetve ez a roppant csoda Kajjám számára nem is került olyan jaj de nagyon sokba!

- Hát ez meg, hogy a csudába...! - rázta a fejét Kajjám értetlenül.

- Valami baj történt, bácsi? - kérdezte a leány.

- Ó nem, nem, semmi, igazán semmi, sőt...! Ne nyugtalankodj! Gyere máris, gyorsabban, hallod, le kell ráznunk a kéretlen kíváncsiskodókat!

Kajjám igazából nem is annyira a közönséges kíváncsiskodóktól tartott, még a riporterektől se nagyon, az orvosoktól meg pláne nem. Nem szerette volna azonban, ha a rendőrök kezdenek neki kényelmetlen kérdéseket feltenni... Sőt, azt se szerette volna ha összefut a leány anyjával vagy a másik "banyával". Szerencsére ez az utóbbi kettő sehol se mutatkozott, vélhetőleg ők se nagyon szerettek volna a rendőrség érdeklődési körébe kerülni; a rendőrök meg bár jól látták Kajjám mit művel, de ők se szóltak egy szót se, mert őket is teljesen ledöbbentette a feltámasztás.

Kajjám tehát baj nélkül elérte az imént varázsolt hatalmas, fekete luxusautóját, amely a legméregdrágább típus volt, ami csak akkoriban kapható volt Sapíriában. Füttyentett is egyet a láttára a leány:

- Ez igen, a mindenségit! Te aztán biztos, hogy nem vagy szegény, bácsi!

- Nos, bizonyos értelemben... szállj már be!

- Hová?

- Ahova csak akarsz, tőlem akár az első ülésre is, ha nem félsz attól a helytől...

- Melletted ugyan miért is félnék, legfeljebb feltámasztasz megint... - és a leány betelepedett az "anyósülésbe".

- Hát azért jó lenne, ha vigyáznál magadra és nagyra értékelném, ha nem lennél megint öngyilkos, mert nem szeretnék rendszert csinálni az efféle bravúrokból, hogy feltámasztás meg minden...

- Na de miért nem, hiszen te biztos valami világhíres professzor vagy, és...

- Nem vagyok az.

- Annál inkább az a jó, ha minél többször végzel effélét, hiszen akkor nő a hírneved, és...

- Nem akarom, hogy nőjön a hírnevem.

- Nem?!

- Nem.

- Na de miért nem?!

- Ez hadd maradjon az én titkom. Magánügy meg ilyesmi, tudod. Lényeg az, hogy nem szeretném, ha megint fel kéne támasszalak, különben meg még csak nem is ígérhetem teljesen biztosra a sikert legközelebb. Szóval légy jó kislány és ne kísértsd a sorsot! - felelte Kajjám, azzal beindította az autót.

- Engedelmeskedni fogok neked, bácsi... de ugye nem hagysz magamra megint?!

- Hááát, ööö, izé... fogalmazzunk úgy, hogy egy darabig semmi esetre se... bár...

- Bár micsoda?

- Hát, fogalmam sincs, mihez kezdjek veled, nemhogy hosszútávon, de még akár csak most hirtelenjében is.

- Azt mondtad, a lakásodra viszel és megvizsgálsz valamit rajtam.

- Ezt mondtam, de hazudtam. Semmiféle vizsgálatra nincs szükséged, megnyugodhatsz. Egy alapos tisztálkodás persze nagyon is rád férne, de ami a testedet illeti, makkegészséges vagy. Csak azért találtam ki a vizsgálatot, hogy megmentselek a kíváncsiskodóktól. Gyorsan el akartalak vinni téged onnan, úgy, hogy senki ne is ellenkezzék a rendőrök vagy orvosok közül, mert nem akartam, hogy rád találjanak a kínzóid... tudod, anyád meg az a másik banya... tényleg, ki is ő?

- A nagynéném.

- És hogy hívnak?

- Az a nevem, hogy Lulli. És téged, bácsi, hogy szólíthatlak?

- Kajjám a nevem - válaszolta Kajjám, híven az igazsághoz. Miért is ne használhatná az igazi nevét, egyáltalán senki se hallott még róla ebben a korban! Nem aggódott hát a neve miatt, egészen más kérdések foglalkoztatták.

- Tényleg illene megmosakodnod, meg aztán kéne vennem neked valami normális ruhát... Van valami ötleted?

- Hát ami a mosakodást illeti, az végül is nem nehéz. Ismerek a közelben egy hajléktalanszállót, ott megengedik, hogy bárki ingyen lezuhanyozzon...

- Remek ötlet, mutasd az utat!


Mire Lulli visszatért a mosakodásból az autóhoz, Kajjám már el is intézte a ruha "megvételét". Mert természetesen esze ágában se volt ruhaüzleteket keresgélnie, s azon törni a fejét, illik-e majd a ruha a leány méretéhez. Egyszerűbb volt varázsolnia néhányat... de persze ezt nem vallotta be neki.

- Tessék, amíg elvoltál, szereztem neked ruhát. Vedd fel valamelyiket, ami tetszik, ezt a rongyot meg, amit eddig hordtál, dobd be oda abba a nagy kukába a sarkon...

- Hú, hiszen ezek rém drágának tűnnek! Nagyon szépen köszönöm!

- Tetszenek?

- Naná! Örökbe az enyémek?!

- Csak nem gondolod, hogy visszaveszem tőled, mert én akarom bármelyiket is hordani?!

A leányból kipukkadt a kacagás.

- Jaj, bácsi, hiszen neked még a humorérzéked is olyan csodálatos! Nem is tudom, miért vagy velem olyan rendes!

- Talán mert egyszerűen egy kiváltképpen rendes ember vagyok, aki úgy véli, te is rendes lány vagy, márpedig az úgy illik, hogy a rendes emberek összetartsanak.

- De el akartál hagyni.

- Igen, mert az igenis komoly, hogy veszélyes küldetésre indulok.

- Ugyan már, hiszen akármikor feltámaszthatsz, sőt szerintem te még önmagadat is képes vagy feltámasztani!

- Ne túlozz.

- Na de hiszen egészen biztos, hogy te vagy az egész világmindenség legzseniálisabb férfiúja!

- Hát persze, ez egyértelmű - bólogatott Kajjám elégedetten, örvendve, hogy még így a varázslói képességeinek hiányában is ilyen nyilvánvalóan látszik rajta e tény - de azért akkor se vagyok halhatatlan... legalábbis nem teljesen... de meg különben se ez a lényeg, mert nem attól félek igazán úgyse, hogy meghalok.

- Hát?

- Hát az se igaz, hogy félnék akár csak kicsit is... de mondjuk, hogy van azért bennem némi aggodalom... de tényleg nem halálfélelem, csak amiatt izgulok, sikerül-e kiderítenem, amit akarok...

- Valami komoly titokról van szó?

- Naná, még szép!

- Miért nem alkalmazol magánnyomozókat?

- Mert azok erre teljesen alkalmatlanok lennének.

- Én boldogan segítek neked, amiben csak tudok!

- De te még magánnyomozó se vagy.

- Az igaz, de legalább megbízható segítőd lennék, mert nem pénzért dolgoznék... és nem félteném az életemet se kockáztatni az érdekedben... mert én igenis bízom benned, életem és halálom a tied... én szeretlek téged...

- Hé, állítsd le magadat gyorsan, jobb ha tudod, van feleségem, és még csak nem is tervezem a válást!

- Jó-jó, nem is úgy értettem én ezt... persze, nem tagadom, akármikor boldogan a feleséged lennék... nem zavarna a nagy korkülönbség se, tényleg nem... de mégis inkább ezt úgy értettem, hogy jobban szeretlek, mint az apámat... persze ezzel nem sokat mondtam, mert őt semennyire se szeretem... ugyanis... de azt hiszem ez mindegy... szóval téged sokkal inkább tartalak az apukámnak...

- Na helyben vagyunk, azonnal gondoltam, hogy ez van a dolgok mögött... - mormogta Kajjám, de olyan halkan és dünnyögve, hogy a leány nem értette.

- Mondtál valamit, Kajjám bácsi?

- Igen, de nem tartozik rád, ne törődj vele.

- Haragszol valamiért?

- Á, nem, ne izgulj, csak elgondolkoztam.

- Talán ha megosztanád velem a gondolataidat, tényleg segíthetnék.

- De tényleg nem hiszem, hogy képes vagy rá.

- Na de hiszen, amikor megvendégeltél, te magad mondtad, hogy én tehetségesnek tűnök, meg ilyesmik!

- Nem is tagadom le, sőt, most még sokkal inkább ez a véleményem rólad! Számos bizonyítéka van ennek ugyanis. Például az, hogy elég nyilvánvaló, magad se szeretted ezt az életformát... ennek ellenére, nekem úgy tűnt, rendkívüli önuralmad és akaraterőd van, képes voltál meglehetősen udvariasan viselkedni olyan vadidegenekkel, akiket valójában cseppet se kívánt se tested - se lelked... valahogy a beszéded se annyira közönséges, mint egy hétköznapi kurváé... trágár szavakat se használsz... igazából az a véleményem, a beszéded még sokkal kevésbé dúskál az ocsmány szavakban, mint az én saját stílusom... legalábbis, ha figyelembe vesszük azt is, amit gondolok néha... bár, az én helyzetem egészen különleges. Nekem tulajdonképpen szabad volna trágárul is beszélnem, mert ugyan ki másnak is, ha nem épp nekem, a világ legnagyszerűbb emberének, nekem Kajjámnak, aki vagyok a legislegkiválóbb var... ehm... szóval, aki mindenben a legkiválóbb vagyok! Nem szoktam persze trágárul beszélni, de ettől még a jogom nagyon is megvolna rá! Úgy bizony! Igazából nekem mindent szabad, nekem mindenhez jogom van... Na de most nem is rólam van szó... szóval, én téged nem is tartalak holmi közönséges prostinak, te csak egy olyan izé vagy, egy olyan hogyismondjákos... hm, mi is lenne ide a legadekvátabb szó... megvan! Áldozat, na! Egy szegény, kihasznált tinédzser... aki azonban ennél sokkal többre hivatott... na de ez nem azt jelenti, hogy máris tudsz mindent. Lehet, hogy van benned tehetség akár sok is, sőt, ebben biztos is vagyok, de a legnagyobb tehetség se ér semmit, amíg készséggé nem válik, ahhoz meg szorgos gyakorlás kell, meg tanulás is, tehát képezni kell a tehetségeseket is, sokáig, éveken át, úgy bizony... szóval nem, nem, nem tudsz nekem segíteni, ne is haragudj!

- De én nem akarlak elveszíteni téged, bácsi. Tényleg, nem sért téged, ha bácsinak szólítalak?

- Nem, sőt, ez egészen kiváló ötlet a részedről! Ugyanis bár mondható, hogy valamiféle értelemben én is szeretlek téged, de semmi esetre se fogok veled lefeküdni, soha, sehol, semmiképp, ezt szeretném leszögezni egyszer s mindenkorra, és abszolút nyilvánvalóvá tenni! Ne is reménykedj tehát ilyesmiben! Az ellen nem lehet kifogásom azonban, hogy eljátsszam az apuka szerepét a számodra egy darabig... mert hát ugye úgy tűnik belekényszerültem ebbe a szerepbe, hát igen ez van, mit is tehetnék... egyelőre legalábbis... na de akkor se vagyok az igazi apád, minthogy azonban a szeretőd se vagyok és nem is leszek, a bácsi pont egy tökéletes szó a viszonyunkra! A bácsi, az elvégre lehet olyan pótapuka-féleség. Tehát Kajjám bácsi, igen, az nagyon jó lesz.

- Kajjám bácsi, én hajlandó vagyok ám tanulni!

- Ennek végtelenül örvendek leánykám - mert ha a bácsid vagyok akkor én meg így szólítalak majd -, de ha ezt azért mondod, hogy úgymond "segíthess" nekem, hát...

- Pedig igenis azt szeretném, mert mástól nem vagyok hajlandó tanulni, csak tőled. És kérlek, meg ne haragudj e szemtelenségemért, kizárólag amiatt mondom, mert attól félek, olyasmit fontolgatsz a fejedben, hogy majd rásózol engem valami nevelőintézetre vagy bentlakásos iskolába... de nekem az nem kell, akkor se, ha luxusminőségű, mert milliomoscsemetéknek épült! Én ugyanis akkor is magányos lennék ott. Mindenki megvetne engem, és különben is én már félek mindenkitől... soha senki se volt jó hozzám eddig, egyedül csak te...

- Értsd már meg, hogy feleségem van! De ha nem volna, akkor se volnál hozzám való.

- Miért nem?

- Ez nagyon hosszú téma, és különben is magánügy. Gondolj már rá nagyon kérlek, lehetnek titkaim nekem is! Nem köthetek mindent az orrodra! Igenis nem, még akkor se, ha megbízható vagy. Véletlenül is elfecsegheted. Szóval nem, na.

- De hiszen azt mondtad az rendben van, ha a lányodnak tartom magamat.

- De nem örökre. És igenis nem vetnek majd meg téged a...

- De igenis, azt fogják tenni. De ha nem, nekem akkor se kell semmi olyan hely, ahol te nem vagy. Mert nem mondom, még ha esetleg... de hát az úgyse lehet...

- Miről beszélsz?

- Nem érdekes. Most én mondom, hogy nem érdekes - sóhajtotta a leány.

- Na csak, ki vele! Volna talán egy hely, ahova mégis szívesen elmennél?

- Nem, sajnos nincs olyan hely.

- Akkor mégis, miről kezdtél el beszélni az előbb?

- Csak az álmaimról... de az álmok, az nem a valóság...

- Általában valóban nem. De néha történnek csodák. Gondolj csak a feltámadásodra...

- Na hát épp ez az, én abban reménykedtem, ha netán feltámadok, de az a túlvilágon lesz... mert ebben a valódi életben nincs semmi szeretet... mert én olyan nyomorultul éltem eddig, hogy egyetlen örömöm az a pár perc volt csak mindig, amikor aludni térhettem, de még nem aludtam el, s akkor nyugodtan álmodozhattam egy másik világról... egy olyan világról, ahol mindenki szeret mindenkit... ahol nincs erőszak... sőt mi az, hogy erőszak, még csak hangos veszekedés se... ahol nem kell félni senkinek senki mástól... ahol mindenki kész habozás nélkül segíteni a másiknak, ha annak szüksége van rá... ahol az emberek szelídek... talán még az állatokat se bántják, nemhogy egymást...

- Szóval ember létedre Tündérhonba vágysz - jegyezte meg Kajjám némi gúnnyal a hangjában. Majd hirtelen a tekintete éber lett. - Micsoda?! - kiáltotta. Majd maga elé meredve motyogni kezdett, a leányról szinte el is feledkezve: - Hiszen Tündérhon még nem is létezik! Na de, ha nem létezik... valamikor mégis létre kellett jöjjön... Persze, nem közönséges emberek alkották meg, hanem tündérek. De a tündérek is létre kellett jöjjenek, ugye, naná, hiszen épp azért vagyok itt, hogy ezt tanulmányozzam... az meg ugye nyilvánvaló, ha emberek már vannak, de tündérek nem, akkor az emberekből alakultak ki a tündérek... na jó, persze, ezt eddig is tudtam. Csakhogy ezek különösen szelíd emberek kellett legyenek, akiknek volt legalábbis némi hajlama a tündérségre... biztos történt valami egészen különleges olyan esemény is, ami ezen embereket valamiképp összegyűjtötte, másképp nem válhattak volna egy néppé... tehát jó esély van rá, hogy ez a leány is bekerüljön ebbe a, hogy úgy mondjam, őstündér-csoportba... akkor pedig figyelemmel kell kísérnem a sorsát... le nem vehetem róla a szememet...

- Mit motyogsz, bácsi? - kérdezte a leány.

- Ó, semmi érdekeset, csak eszembe jutott valami.

- Mintha tündéreket emlegettél volna. Nemcsak zseniális orvos lennél, de népmesekutató is?

- Hááát, ööö... igen, bizonyos mértékig azt is mondhatjuk... igen, én szívesen eredek bizonyos legendák nyomába, úgy ám, engem vonzanak a rejtélyek... na de, ami a lényeg: meggondoltam magamat! Mégse adlak be téged semmiféle intézetbe. Iskolába se. Úgy döntöttem, maradhatsz mellettem!

- Örökre?! - kiáltotta a leány boldogan.

- Addig azért talán mégse.

- Hát akkor?!

- Mondjuk addig, amíg megtaláljuk a tündéreket! - vigyorgott rá Kajjám, mintha viccelne.

- Ez nagyszerű, hiszen ez akkor ugyanaz, mint az "örökre"!

- Őszintén remélem, hogy ez nem igaz - morogta szárazon Kajjám.

- Hogy is ne lenne igaz, hiszen tündérek nem léteznek!

- Még nem. Még - és most Kajjám rémségesen komoran meredt előre, kifelé a kocsi szélvédőjén, holott nem is a várost látta maga előtt. Igazából tudomást se vett a környezetéről. Még csak nem is képzelt maga elé semmit: most vizuális képek nélkül gondolkodott, de nagyon is komolyan. Azon törte a fejét, mi lenne számára a következő leghasznosabb cselekvés.



6. fejezet:
A száműzött diplomata

A tábornok látogatása után bő három hétig senki se háborította Trinci nyugalmát - vagy úgy is fogalmazhatunk, magára hagyták, hogy unatkozzék. Lehet, hogy ez egyfajta bosszú volt a politikusok részéről, amiért Trinci visszautasította az ajánlatukat... Vagy talán azt hitték, a nagy unalomtól "megpuhul" majd és meggondolja magát... Mindenesetre ha így volt is, e tervük nem vált be, mert Trinci nemcsak hogy meg nem gondolta magát, de még csak nem is unatkozott oly kiváltképpen! Nem, ugyanis ügyvédje elérte valamiképp, hogy Trincinek behozhasson a cellájába egy "dizsút". A dizsú egy hekír hangszer neve volt, és amiképp a neve hasonlít az emberek közt a Földön egyre ismertebbé váló didgeridoo nevű hangszerre kissé, akképp a működési elve is nagyon hasonló: lényegében nem más, mint egy hosszú, belül üres cső - régebben fából készítették, az újabb korokban inkább műanyagból. Mondható tehát, hogy a dizsú lényegében valóban egy didgeridoo, egy ember minden bizonnyal tudna is játszani rajta ugyanúgy; a hekírek azonban másképp használták. Minthogy nekik csőrük volt és nem ajkuk, egyszerűen bedugták a csőrüket a csőbe, majd ott kinyitották, és fújni kezdték a levegőt... attól függően milyen mélyre dugták be a csőbe a csőrüket, más és más hangmagasságot szólaltathattak meg. Ezt megfűszerezhették mindenféle "effektekkel" is, úgy, hogy a nyelvüket mozgatták ide meg oda, vagy a csőrüket jobban vagy kevésbé nyitották ki, esetleg annyira is, hogy azzal a cső belső falán ritmikusan kopogjanak...

Trinci, amikor még kislány volt - sok-sok évtizeddel ezelőtt tehát, sőt évszázadokkal ezelőtt! - rengeteget zenélt dizsúval, és mindenki szerint kiváltképpen tehetséges volt e téren. Lehetett volna belőle világhíres dizsú-művész is egyesek szerint. Ő mégis inkább a tudományos pályát választotta... Most azonban megkérte az ügyvédet, próbáljon neki behozni egy dizsút, hátha megoldható... az ügyes ügyvédfiú elintézte. Bár sokan ellenezték, mondván, hogy a börtön nem arra való, hogy ott a fogvatartottak jól érezzék magukat, de ő azzal érvelt, hogy ez először is nem börtön még, csak vizsgálati fogság. Börtönről elvégre szó se lehet, amíg hivatalosan el nem ítélnek valakit! Aztán meg Trinci öreg már, könnyen beleőrülhetne az unalomba, holott már amiatt is fontos megőrizni a mentális képességeit, mert fontos tanúja a hekírség utolsó napjainak a Rúnya bolygón... A dizsú különben se olyan tárgy, amivel öngyilkosságot lehetne elkövetni...

Szóval megkapta rá az engedélyt, s ettől kezdve Trinci csak zenélt, órákon át és naphosszat. És nem érezte úgy, hogy unatkozna... ellenben kezdett olyan véleménye lenni, azoknak volt igazuk akkor régen, akik az előadóművészi vagy zeneszerzői pályára biztatták őt kisgyerekként. Mert ha kitart a dizsú mellett, nem lesz belőle tudós, nem lesznek megalkotva az értelmes emberek, vagy legalábbis neki semmi köze nem lett volna az egészhez, igen, akkor minden egészen másképp alakul...


Aztán egyszer csak mégis vége lett a nagy - bár magányos - zenei előadóesteknek. Újra látogatót kapott. Természetesen megint ugyanaz a katonaférfi kereste őt fel. Vele volt Trinci ügyvédje is, mintegy ellenőrzendő, minden törvényes-e.

- Nem gondoltam meg magamat! - szólt Trinci, azonnal, még arra se hagyva időt, hogy a tábornok köszöntse őt.

- Nem vagyok olyan naiv, hogy ilyesmiben reménykedtem volna - válaszolta a férfi.

- Akkor...?

- Nem szükséges már, hogy meggondolja magát, asszonyom. Ennek ellenére, van egy olyan ajánlatom az ön számára...

- Egy újabb "remek ajánlat"?

- Igen. És módfelett meg lennék lepve, ha ezt el ne fogadná! Ha bele nem egyezne! És mielőtt megszólalna, sietve summázom a lényeget: Szó sincs semmiféle gyilkolásról, emberek ellen se kéne semmiféle segítséget nyújtania nekünk... ennek ellenére, megmenekedne minden börtönbüntetéstől, azonnal szabad lenne, attól se kellene félnie, hogy odakint valaki bosszúból agyonveri... És mégis, igen, a leghatározottabban a hasznára lehetne minden hekírnek! Amúgy még a maga által annyira imádott embereknek is, még ha nem is annyira. Bár ki tudja...

- Remélem nem sértem meg önt azzal, ha közlendőjét zavarosnak minősítem?

- Ne aggódjon, azért vagyok itt, hogy tisztázzak minden részletet. Kezdhetem?

- Csak nyugodtan, időm annyi, mint a tenger...

- Nem fog soká tartani pedig. Kezdem a maga számára legfontosabbal: bár számos kormánytag ég a vágytól, hogy revansot vegyünk az embereken - nem titkolom, hogy én magam is ezek közé tartozom! - de a dolog úgy áll, hogy politikusaink többsége sajnos nemcsak gyűlöli az embereket, de félnek is tőlük. Szóval bár haragosak meg minden, de amellett gyávák is... Gyakorlatilag tehát most az van, hogy az elmúlt hetekben szinte egyfolytában csak üléseztek és tanácskoztak, de végül túl veszélyesnek találták az emberek megtámadását. Mert ugye mi van, ha a vírus hatástalan lesz... vagy ha hatásos lesz ugyan, de mégse minden ember döglik bele. És akkor az emberek fognak ellenünk bosszúhadjáratot indítani, aminek a következményei... szóval, a dolog finoman fogalmazva is kockázatos lenne.

- Maga mégis a háborúpártiak közé tartozik, ennek ellenére?!

- Igen, mert nekem az a véleményem, hogy kell legyenek elveink, s a népünk büszkesége megköveteli a bosszút, s ha ezért kockázatot kell felvállalni, akkor annak úgy kell lenni! De nagyon kérem ne húzzuk azzal az időt, hogy az erkölcseimről meg a jellememről vitázunk, mert ez nem tartozik a tárgyhoz. Hiszen azzal kezdtem, nem az én nézetem győzött, nem a hozzám hasonló elveket vallóké... a gyávák többen voltak... pfuj... undorító, na, undorító tényleg... Mindegy. Jobb, ha én se kalandozom el a tárgytól... Szóval, a háború ötletét lefújták. Ettől azonban még megmaradt a kérdés, mihez kezdjünk magával meg a családjával!

- És mihez kezdenek? - kérdezte Trinci, mert a tábornok elhallgatott.

- Hát ugye, a jelenlegi helyzet senkinek se jó. Maguknak biztos nem, hiszen foglyok... Felmentetni magukat nem lehet, legalábbis magát Trinci biztos nem... de ha megtennénk is, egy hétig se élnének, mert valaki biztos, hogy kicsinálná magukat... gondolom, erről már értesült az ügyvédjétől, erről, hogy micsoda népharag van maguk ellen... Ugyanakkor azonban el kell ismerni, a vád maga ellen nagyon soványan megalapozott. Mármint jogi értelemben. Igazából, ha szigorúan tartjuk magunkat a törvény betűihez, akkor a maximum, amire el lehetne ítélni magát, talán ha két vagy három év... de ez is tényleg csak nagyon "talán" és "esetleg". Na de ezzel semmire se mennénk, mert a szavazóink azonnal megharagudnának, hogy egy olyan tömeggyilkos, mint maga, megússza ilyen olcsón. A politikusaink féltik, ha nem is a bőrüket, de a pozícióikat... félnek, ha maga megússza ennyivel, legközelebb nem lesznek megválasztva... na de az se lehet, hogy magát sokkal többre ítéljük, mert akkor meg úgyis akadna pár "jogvédő" meg túlbuzgó firkász, aki mindenbe beleüti az orrát, és zsarnoksággal vádolná meg a... szóval mindenkit, aki belekeveredett ebbe az ügybe... nyilván ennek nem lenne jelentősége a mostani választásoknál, mert ma még mindenki gyűlöli önt. De ki tudja, mi lenne húsz vagy akárhány év múlva...

- Akkor én már nem élek úgyse.

- Ez egyáltalán nem biztos, ha eddig elélt, ki tudja még meddig húzza... de úgyse magáról van szó, nincs jelentősége annak se, ha meghal egyetlen nappal az ítélet után. A politikusaink többsége nagyon is él majd még húsz év múlva, még sokkal később is, és akkor is szeretnének választásokat nyerni, de nem vetne rájuk jó fényt az, ha akár utólag is elkezdik ezt az ügyet piszkálni az akkori politikai ellenfeleik, hogy maga miként is kaphatott mit tudom én száz év börtönt, ha jogosan csak három dukált volna vagy akármi... érti, na!

- Megszakad a szívem értük.

- Felfogtam, hogy gúnyolódik, de jó lenne arra gondolnia, hogy mégis maga az, aki a legtöbbet veszthet ebben az ügyben.

- Halljam, mit találtak ki?

- A megoldás egyenesen zseniális! Nem lesz elítélve. Ellenben ki lesz nevezve!

- Hogy mi?!

- Maga lesz a népünk nagykövete azon a másik bolygón... már majdnem azt mondtam, hogy "az emberek bolygóján", holott az igenis minket illet meg... na mindegy. Szóval, bepakoljuk magát meg mindenkit a családjából, aki vád alatt van most egy űrhajóba, és szépen el lesznek furikázva az emberekhez. Tudom, hogy nincs űrpilóta végzettsége, de ne aggódjon, az űrhajó elnavigálja majd magát automatikusan. És ott maga lesz a nagykövetünk! Ez igazán remek megoldás minden gondra, mert figyeljen csak: ami magát illeti, nem lesz börtönben ugye. Jó, hát az űrutazás soká tart, de akkor is kényelmesebb, mint itt most a cellájában, s azután ott az egész bolygó, mehet ahova akar... már ha az emberek megengedik. De nem hiszem, hogy elleneznék, miért is tennék, maga inkább hős lehet a szemükben semmint ellenség... igen, a hősük, hiszen maga adta nekik az értelem ajándékát... Szóval ott magának meg a többieknek, akik magával tartanak, remek életre nyílik kilátás. Ami minket illet: megszabadulunk magától! Nem lesz elítélve, pontosabban, száműzetésre lesz ítélve! Ezt a politikusaink könnyedén propagálhatják úgy a nép felé, hogy ez súlyosabb, mint sok évtized börtön, mert nem a fajtársai közt él, hiszen arra mindörökre méltatlanná vált, stb. ... ugyanakkor mégse olyan a látszata mintha törvénytelenül súlyos büntetést kapott volna. Hivatalosan ugyanis tekinthető a dolog úgy is, hogy maga semmi büntetést se kapott, mert miként is, amikor a hivatalos dolgot illetően magának teljesen törvényes "szakmája" lesz: nagykövet! Konkrét hasznunkra is lesz, mert nem titkolom, maga lesz a kísérleti laborállatka is: van némi esély arra, hogy a bolygóra, akkor kiszabadított vírusok és baktériumok némelyike még él és fertőzőképes, s így nem lehetetlen, hogy miután kiszállt az űrhajóból, órákon vagy napokon belül vége lesz. Ha így lesz, tudni fogjuk, kár is foglalkozni a bolygó visszafoglalásának gondolatával, mert úgyse költözhetünk oda.

- Nem hiszem, hogy meghalnék emiatt, hiszen azt is túléltem, amikor...

- Tudom, tudom! - vágott közbe a tábornok. - De azóta a magának beadott oltások már lehet, hogy hatástalanok. A vírusok is mutálhattak. Vagy akármi. Mindegy is. Na és mint nagykövetnek az lenne a dolga, hogy igyekezzék egyengetni a kereskedelmet a két bolygó közt. Nekünk hekíreknek ugyanis szükségünk volna egy rakás növényre - magvakra főleg - arról a bolygónkról, az őshazánkból, meg mindenféle állatokra is, hogy ezeket itt elszaporítsuk, mert az ökoszisztéma, amit létrehoztunk nem elég fajgazdag jelenleg... De egyelőre senki nem merne odamenni az emberek miatt ugye. De hátha maga el tudná intézni, hogy az emberek ezt megengedjék... hogy mit tudnánk adni mindezekért cserébe az jó kérdés, de ezt is megbeszélhetné velük. Miért is ne, érti a nyelvüket... amúgy meg simán odaadhatnák a kért növényeket és állatokat ajándékba is, alaposan megfizettünk érte, egy egész bolygót kaptak...

- Na, azért azt a bolygót nem ajándékba adtuk nekik...

- Hagyjuk az erkölcstanórát, ha kérhetem. Most csak az a kérdés, beleegyezik-e. Én azt hiszem igent mond rá, mert ez már olyasmi, ami nem ellentétes a maga tudós-elveivel.

- Ezt végre jól látja. Ebbe tényleg beleegyezem, és örömmel!



7. fejezet:
Az ékesszóló kócosak


- Hoztam nektek egy újabb polgártársat! - állított be Títir Kojamasz lakásába másnap déltájban.

- Hol van? - kérdezte Lucsilla kíváncsian.

- Itt vár kint az ajtó előtt, hogy behívjam... Meglepetés lesz ugyanis a számotokra! De előbb egy kérdés, mi van Idzsájával? Remélem él még?

- Naná, sőt egyre jobban vagyok! - válaszolta maga Idzsája, aki e pillanatban bukkant elő a konyhából. Tiszta fehér pongyolában volt, vagy talán hálóköntösben - Títir nem volt biztos benne, melyik szó a legmegfelelőbb e ruhadarabra. Az biztos, hogy így ezen öltözékben már nem is mutatott rosszul a leány, bár az még most is látszott az arcán, hogy nagyon "le lett strapálva" a közelmúltban, gyakorlatilag tehát valami rém súlyos betegségen esett át.

- Minden rendben van tehát?

- Na, annyira azért ne túlozzunk... Van még most is bőven minden bajom... De Lucsilla csodaszere igazán csodákra képes... bár ezzel igazán nem mondhattam semmi meglepőt, mert mi más is lehetne inkább képes csodát tenni, mint egy csodaszer... épp emiatt is fogalmaztam így, habár általában véve nem szeretem a szóismétléseket, igyekszem, amennyire lehet, választékosan beszélni, titkos vágyam ugyanis, hogy idővel író leszek... bár e vágy már nem is titkos, hiszen íme, bevallottam. Na de most ez mellékes, a lényeg, hogy úgy tűnik, Lucsillának különben is ösztönös érzéke van ahhoz, hogyan kell meggyógyítani a magamfajta... izé... szóval azokat, akik a végstádiumban vannak... Mert nem nyugodott, amíg belém nem tömött egy hatalmas tányér irtózatosan csípős húslevest... vagy nem tudom mi volt... az biztos, hogy úgy égetett, mintha mérget nyelnék! De megettem, mert állandóan azzal kapacitált, hogy nekem ez tulajdonképpen kötelességem, hiszen a táltos ló parazsat eszik. És hogy választhatok, ezt tömi belém vagy igazi parazsat... úgy döntöttem, a leves még mindig elfogadhatóbb menü! - és a leány már arra is képes volt, hogy e szavaknál enyhén felkacagjon. - De hogy utána én mit szenvedtem, hiába ittam akármennyi folyadékot, de égetett a szám belül, a torkom, nyelőcsövem, még a gyomrom is... Sőt, utána irtózatos hasmenés jött rám, és ekkor már a végbélnyílásom is szörnyen csípett... De, ez tulajdonképpen mégis jó volt, szóval nem panaszként mondom, mert Lucsillának teljesen igaza volt - ez JÓ fájdalom volt, mert másfajta, mint amit az elvonási tünetek produkálnak... amíg e fájdalomra figyeltem, mert muszáj volt rá figyelnem ugye, azalatt nem éreztem a többi fájdalmat, a leszokás fájdalmait, vagy legalábbis sokkal kevésbé éreztem azokat a kínokat! Szóval ma reggel is "parazsat" ettem, hogy úgy mondjam... és mindjárt azt eszem megint, mert nemsokára itt az ebédidő! És már nagyon várom!

- Na, ennek örülök, édes kis lovacskám, csak rendbe jössz úgy tűnik, és látom is rajtad, hogy egyre remekebbül festesz... - és e szavaknál még barátságosan át is ölelte a leányt. - Na szóval akkor, ahogy látom, itt van mindegyikőtök, Kojamasz, Idzsája, Lucsilla, Varuma... bemutatom tehát új társatokat! - azzal félreállt az ajtóból, mire belépett azon át egy fiatal leány.

- Cinda! - kiáltotta Varuma.

- Úgy van - bólintott a leány.

- De... de...

- Azért vagyok most itt, mert oda kell mennem, ahol te vagy. Hiszen megfogadtam, hogy megöllek, emlékszel erre, ugye?

- És gondolod, hogy én azt hagyni fogom?!

- Biztos, hogy nem. De attól még megpróbálkozhatok vele. Az biztos, hogy csak egyikünk marad majd életben.

- Rendben, én nem vagyok gyáva, kezdjük akkor!

- Ugyan már... ha itt és most támadnék rád, ugyanolyan gyilkosságnak minősülne, mint ha mit tudom én egy pályaudvar közepén lőnélek agyon. Eszembe sincs márpedig egy hozzád hasonló mocskos terrorista likvidálása miatt börtönbe vonulni! Egészen más azonban a helyzet néhány nap múlva, amikor már elérkeztünk a szigetre. Ott már szabad lesz az ilyesmi ugyebár. Akkor már egy másik ország állampolgára leszek... Amíg oda el nem jutunk, nem kell aggódnod, addig fegyverszünet van köztünk. Legalábbis a részemről. De nem hiszem, hogy te is megtámadnál engem addig, mert akkor meg te lennél elítélve gyilkosságért és nem jutnál el a szigetre. Ez nyilván nem áll az érdekedben. Szóval addig szent a béke, hogy úgy mondjam! De tényleg csak addig és nem tovább...

- Ti ellenségek vagytok?! - kérdezte Idzsája.

- Nekem semmi bajom Cindával - válaszolta Varuma azonnal.

- Nekem viszont annál több bajom van ővele - mondta Cinda határozottan, s még biccentett is hozzá a fejével, a szavait nyomatékosítandó, miközben mereven nézte Varumát továbbra is.

- De miért?! - kérdezte Kojamasz.

- Hosszú történet. Nem titok, elmondom, ha akarod, de ha azért kérded, mert azt reméled le tudsz beszélni a bosszúról, akkor kár is strapálnod magadat, előre szólok!

- Kojamasz talán nem tudna lebeszélni téged róla, de én igen - felelte határozottan Idzsája.

- Te se. Képtelenség. Én még gyermekkoromban megfogadtam, hogy...

- Lebeszélni talán valóban nem tudlak, igazad van, rossz szót használtam az előbb. De nincs is szükség rá, hogy lebeszéljelek. Nem tudom, hogy miről van szó, miért haragszol rá, de az mindenképpen a múlt. Most azonban már minden más, most, a jelenben, ugyanis...

- Miért lenne más, most is emlékszem mindenre, ami...

- Na látod, ha magad is elismered, hogy emlékezel, akkor ezzel máris elismerted, hogy mindaz, amiről szó van, az igenis a múlt! A múlt, és nem a jelen!

- Miért, mit számít ez, mi az, ami most a jelenben annyira más már?!

- Csak az, hogy most, a jelenben már itt vagyok én is, és miattam tilos bosszút állnod, ellenségeskedned.

- Komolyan azt hiszed, hogy te megtilthatsz nekem bármit is?! Épp te?! Hiszen gyengébb is vagy nálam, sőt már ránézésre is súlyos beteg lehetsz, aki alig áll a lábán, de különben se tudom, ki a csuda lehetsz, az biztos, hogy nem vagy valami nagyon híres akárki, mert ha úgy volna, nem itt lennél most...

- Ez mind igaz, de épp emiatt van az úgy, hogy miattam nem csúnyáskodhatsz Varumával vagy akárkivel. Senkivel se, aki Beó leendő polgára! Az én nevem ugyanis Idzsája, és súlyos kábítószeres vagyok. Vagy legalábbis az voltam. De Títir rábeszélt, hogy próbáljak meg leszokni... úgy tűnik ez sikerülni is fog talán, de látod rajtam, hogy még mindig egy hajszálon múlik minden! Akármikor visszaeshetek. Akik itt vannak, megpróbálnak nekem segíteni. Varuma is. Ha te megölöd Varumát, megfosztasz egy segítőmtől, és ezáltal könnyen lehet, hogy nekem is a halálomat okozod, amit pedig biztos nem akarsz, hiszen sosem ártottam neked.

- Mondtam már, hogy nem most ölöm meg, hanem a szigeten.

- Magad is elismerted, hogy csont és bőr vagyok. Hogy alig állok a lábamon. Nyilvánvaló, hogy a szigeten is szükségem lesz minden segítségre. Vagy te talán azt hiszed, ott, azon a vad vidéken képes leszek megkeresni magam a napi betevő táplálékot?! Ugyan már! Teljesen világos, hogy rá leszek szorulva minden jóérzésű lélek segítségére, és minden eddigi leendő polgártársunk közül épp Varuma az, aki a leginkább tűnik alkalmasnak arra, hogy a nyakába vegye a megsegítésem terhét! Amennyiben tehát őt megölöd, vagy akár csak meg is sebesíted, azzal igenis nekem teszel rosszat, és a halálomat okozod, vagy legjobb esetben is komoly mértékben emeled ennek kockázatát! És te nem tűnsz olyan rossz embernek, aki képes lenne ártatlanok halálát okozni, pláne nem egy olyan szerencsétlen nyomorultét, mint aki én vagyok!

- Hm... De te akkor se tudod, ki ez a Varuma!

- Nem tudom, ki volt.

- Most is olyan. Nem változott meg. Bevallotta nekem, hogy semmit nem bánt meg a múltból. Ő egy mocskos terrorista!

- De legalább senkit nem öltem meg - válaszolta a nő.

- Ezt csak te mondod.

- Meg a bíróság. Ha állandóan én jártam az eszedben, Cinda, akkor remélem alaposan tanulmányoztad az ügyem aktáit. Tudhatod hát, nem vádoltak meg olyasmivel, hogy én személyesen öltem volna meg valakit. Volt ellenem sok más vád, de ilyen nem. Olyasmikkel vádoltak, hogy bűnrészesség, cinkosság, meg rengeteg más egyéb akármi, de konkrétan olyasmi nem, hogy én magam egyetlen gyermeket is megöltem volna. Még felnőttet se. Gyereket különben se lettem volna hajlandó megölni. Felnőttet igen, ezt elismerem, azt kész lettem volna, de végül arra se került sor.

- Mindenféleképpen bűnös vagy, mert tevőlegesen segítetted azokat, akik miatt oly sok gyermek meghalt, meg jó pár felnőtt is, és akik engem megerőszakoltak...

- Te se tagadhatod, hogy nem voltam ott, amikor az az erőszak történt, és esküszöm neked, hogy úgy általában véve se értettem egyet az erőszakoskodásokkal! Ez ügyben amúgy - igaz, csak utólag, amikor megtudtam - még a csoportunk vezetőjével is komoly nézeteltérésem támadt, és e tényt a bíróság is elismerte, mert rengeteg tanú igazolta! Teljes mértékben ártatlan vagyok tehát erőszakügyben! És nem azért, mert nő vagyok magam is, hanem, mert igazán és tényleg elleneztem! Nem mellékesen azután, hogy emiatt összekülönböztem a vezetőnkkel, nem is történt több erőszak, és könnyen lehet ám, hogy azért, mert mindenki tudta, hogy az nekem nem tetszene, márpedig senki nem akart egy éles akció közepén komoly konfliktust az osztagunkon belül, főleg nem velem! Valójában tehát én inkább megakadályoztam egy csomó későbbi erőszakot!

- Akkor se tudok megbocsátani egy terroristának. Te se tudnád elfeledni azokat a napokat, ha gyermekként át kellett volna élned őket.

- Nem azt mondtam, hogy bocsáss meg neki - lépett oda Cindához Idzsája -, én csak azt szeretném, ha megígérnéd itt mindenki előtt, hogy nem fogsz Varuma életére törni, se most, se később, a szigeten! Nem megbocsátást kérek tehát tőled, csak azt, hogy mondj le a bosszúról!

- Az ugyanaz.

- Nem ugyanaz. Talán hasonló dolog a kettő, de ha megbocsátás is, ám annak csak a legenyhébb formája. A dolgoknak azonban fokozatai vannak. Tudod mit, mi lenne, ha azt mondanád: "Varuma, én nem ígérem meg, hogy nem állok bosszút rajtad, de felfüggesztem a bosszút ideiglenesen, mindaddig, amíg úgy látom, úgy viselkedel, hogy megérdemled a további életet!"

- Hm... De mi lenne a bizonyíték arra, hogy megjavult, amikor ő maga is tagadja, hogy megjavult volna?! Sőt, egyenesen van olyan pofátlan, hogy azzal kérkedik, ő mindig is jó volt! Jó! Épp ő, nahát!

- Na de Cinda, mit törődöl te azzal, mit mond és mit ismer el vagy nem ismer el Varuma?! Hiszen a szemedben ő egy megvetésre méltó terrorista, vagy nem?! Mit számít az, mit mond illetve ismer el egy efféle?! Nemde te magadat sokkal nemesebb valakinek tartod, mint őt, ugye?!

- Naná, még szép!

- Hát akkor meg csakis annak lehet jelentősége, hogy te magad mit gondolsz az ő viselkedéséről! Majd figyeled őt napról napra, és látni fogod, megjavult-e. Az, hogy ő maga mit gondol erről, semmit se számít, miért is számítana, amikor a teljesen átlagos, józan, hétköznapi embereknek sincs többnyire semmi önismeretük, na majd akkor pont egy terroristának lesz, ezt hiszed te, de komolyan?! Hát nem túl nagy elvárás ez, mondd?! Szóval majd te magad megítéled, megjavult-e!

- De miből?!

- Jaj, hát például, hogy mennyire igyekvő a rászorultak megsegítésében! Itt és most például abban, hogy mennyire segít nekem a felépülésben! Még neked is el kell ismerned azt, több értelme volna őt életben hagyni, ha mások hasznára lesz a hátralevő életében, mint kivégezni!

- Én igenis mindenki hasznára akartam lenni korábban is, én a kisszemű emberek jogaiért küzdöttem! - válaszolta keményen Varuma.

- Úgy értsem ezt, nem vagy hajlandó segíteni majd a szigeten nekem, meg másoknak, akiknek nagy a szemük? - kérdezte Lucsilla.

- Miért is tenném, amikor ti nagyszeműek elnyomtok bennünket?!

- Na várj csak egy pillanatot, ne keverd össze a dolgokat! Itt Sapíriában lehet, hogy el vannak nyomva a kisszeműek - bár itt is csak alig. De jól van, fogjuk rá, hogy ez igaz - itt. Mi azonban épp arra készülünk, hogy egy új országot alapítsunk meg, a nekünk tetsző törvényekkel!

- Nos, amennyiben olyan törvény születne, hogy a szem nagyságától függetlenül minden ember egyformán értékes, azonos törvények vonatkoznak rá... és ha ez az alkotmányban is rögzítve lenne...

- Ami engem illet ennek semmi akadálya, teljes szívemmel pártolom, hogy így legyen! - válaszolta Lucsilla.

- Én is - bólintott Cinda, holott neki nagy volt a szeme.

- Én se ellenzem - nyilvánította ki az egyetértését sietve Kojamasz.

- Én is pártolom! - válaszolta Idzsája. - Látod - fordult Varumához - az ilyen dolgokat így kell elintézni, megbeszéléssel, nem erőszakkal! Egy nép vagyunk! És ha a nézők látják majd, milyen békésen élünk mi egymással, meglásd, máshol is megváltoznak majd a törvények!

- Egyelőre Cinda, az aki erőszakot akart alkalmazni fölöttem, nem én akartam őfölötte... habár úgyse volna esélye ellenem, kivéve, ha alattomban támad, orvul... De meg én már akkoriban is inkább becsültem őt kisgyerekként a bátorsága miatt. Nekem semmi bajom vele, mondom.

- Kész volnál segíteni engem, adott esetben? - kérdezte Cinda.

- Miért is ne, ha tényleg törvénybe lesz iktatva az egyenjogúságunk... De csakis akkor, mert különben soha!

- Hallhattad, hogy mindenki beleegyezett ebbe.

- Na és azok a szereplők, akik ezután jönnek majd?!

- Egyelőre mi vagyunk többségben, így aztán nem hiszem, hogy ellenkezni merészelnének. Különben is, könnyen lehet, hogy nekik is ugyanez lesz a véleményük...

- És ha nem?!

- Majd akkor kitalálunk valamit... Okos fickók vagyunk, hát hiszen láttad, hogy Idzsája is milyen leleményesen lebeszélt engem a... bár a lebeszélés nem a legadekvátabb kifejezés rá... mindegy, szóval tőle indult ki ez az egész, ami reményt nyújt a békülésünkre, tőle, amikor pedig alig néz ki szebben, mint egy járkáló hulla, aztán mégis volt elég ereje ehhez, szóval nem hiszem, hogy bárki is ellenkezne, ha mi mind ezen a véleményen vagyunk...

- Varuma, menj már oda Cindához és öleld meg őt, te meg Cinda öleld őt vissza, és mondjátok, hogy mostantól jóbarátok vagytok! Pusziljátok meg egymást! Ez kötelességetek, mert csak akkor érzem magamat biztonságban! - parancsolta nekik Idzsája.

És a két nő, habozva bár, de meg is tette ezt.

- Ez igen! Nem is hittem volna, hogy ilyen hamar ekkora hasznomra leszel, lovacskám! - ámult mindezt végignézve Títir.

- Hasznodra, én?! Hogyan?!

- Hát, ideje elárulnom, van a ruhámon egypár apró, de érzékeny rejtett kamera... lefilmeztem mindent! Ma este már adásba adom... ugyanis, apám az Elnök elismerte Beó függetlenségét! Úgy értem, elismertette a sapíriai kormánnyal. Az esti hírekben lesz bemondva. Utána pedig adásba adom e mostani jelenetet, mint az "első zsengét" az új állam megalakulásáról... Mekkora sztori, a két ellenség kibékül! Na ugye mondtam neked Idzsája, hogy te nagy dolgokra vagy képes, tehetséges nő vagy... Tényleg szinte dögrováson vagy még, félig még a szemétdombon fetrengsz képletesen szólva, de máris mekkora dolgot vittél végbe, elsimítottál egy életveszélyes konfliktust! Nagyon büszke vagyok rád! Persze magamra is, hogy ezt észrevettem benned...

A leány kipirulva hallgatta az elismerő szavakat.

- Na tehát - folytatta Títir - holnap utaztok a szigetre!

- Ilyen kevesen leszünk?! - ámult Kojamasz.

- Ó, dehogyis! Na de a többi szereplőt nem csődíthettem ide a házadba, hiszen már ennyiőtöknek is kevés itt a hely!

- Azám, ami a házamat illeti... pontosabban, a lakásomat... Mi lesz vele?!

- Mit tudom én, amit akarsz, mi közöm nekem ahhoz?!

- Úgy értem, mégiscsak sokat ér, nem szeretném, ha elveszne az ára!

- Hát nem adtad még el?!

- Eszembe se jutott, nem mondtad!

- Minek mondtam volna, nem az enyém!

- De te vagy a főnök!

- Na és?! Attól a kégli még a tied! De meg különben se vagyok főnök. Én nem vagyok, és nem is leszek beói polgár! Én megszervezem a hivatalos ügyeket, azokból is csak azt, ami végképp nagyon szükséges, aztán kész, ennyi! Ha nem adtad el, a te hibád.

- Nem egészen, mert ha akartam volna se tehettem, időm se volt rá, vigyáznom kellett Idzsájára meg minden!

- Hm... Hát nézd, végül is jó helyen van a kuckód, majdnem a belváros közepén... Tudod mit, hagyom magamat megvesztegetni, ha akarod! Szerintem lehet ennek a piaci értéke úgy nagyjából tízmillió. Ha eladod nekem hét millkóért, egy órán belül kifizetem neked készpénzben. Hozok ügyvédet is, aki megírja a hivatalos papírokat hozzá. Mindegyikünk jól jár. Na, mit szólsz hozzá?!

- Máris rábólintottam!

- Nagyszerű, szeretem, ha gyors az üzletkötés és nincs sok totojázás a részletkérdésekkel. Szóval holnap utaztok.

- Repülővel?

- Azzal hát. Persze az én költségemre. És persze nem egyenesen Beóra, mert az a sziget az ősvadon, ott nincs repülőtér. De a közeli Lubar kontinensen van reptér, mert ugye ott akadnak más országok is... Sőt, van ott Sapíriának gyarmata is... Na oda megyünk. Onnan meg majd helikopterrel juttok el Beóra.


Lucsilla és a többiek nem kellett, hogy másnapig várjanak az adásba kerüléssel, mert Títir ott hagyott Kojamasz házában több kamerát is. Azt mondta, Idzsája már nem néz ki annyira nyomorultul, hogy szégyen volna adásba adni őt, aztán meg a tudat, hogy az egész világ látja, talán még segíti is majd őt, mert megnöveli az önuralmát, akaraterejét...

Amikor tehát Títir eltávozott tőlük, tudták, hogy immár minden szavuk és tettük rögzítve van! Bárki látja-hallja őket... Szó se róla, emiatt eleinte egy kissé zavarban voltak. Mert hát mit is tegyenek, mit is mondjanak...

Szerencsére Lucsilla feltalálta magát. Mindenekelőtt azt mondta, ő nagyon örvend neki, hogy Cinda és Varuma kibékültek egymással, vagy legalábbis a lehető legjobb úton vannak efelé, és ő Lucsilla azt szeretné, ha úgy általában is majd az ő országuk a Béke Szigete lenne! Ahol mindenki szereti a másikat, ahol nincs ellenségeskedés, és így tovább...

- Ez utópia - vágta rá Kojamasz.

- Te talán nem szeretnéd ezt?

- Szeretni, hát persze, hogy szeretném. Csak nem hiszek a megvalósíthatóságában.

- Miért nem?

- Mert az emberek úgy általában véve annyira önzőek.

- Akkor ezen kell változtatnunk.

- Hogyan?

- Neveléssel.

- A nevelés nem sokat ér a genetikai programozással szemben.

- Az lehet - bólogatott Lucsilla - na de, ha mi itt most kijelentjük, hogy ilyenné óhajtjuk szervezni a társadalmunkat, akkor ennek az lesz a következménye, hogy vélhetően nem is nagyon akarnak majd olyanok jönni közénk, akik nem így gondolkodnak. Amit most mi eldöntünk ezzel kapcsolatban, azt a kameráknak hála az egész bolygó hallja. Vagy legalábbis rengetegen hallják. Tudják, hogy ez egy szelíd társadalom lesz. Ilyen társadalomban nem érzi jól magát az, aki agresszív, aki kalandvágyó, így nem is akar majd közénk állni...

- Kivéve, ha az a célja, hogy ő legyen a ragadozó a békés növényevők közt - vágta rá Kojamasz.

- Tessék?

- Hasonlatot alkalmaztam. Arra célzok, hiába vagyunk mi szelídek, ha jön közénk egy gonosztevő, és hatalmaskodni kezd fölöttünk. A szelídségünk épp vonzani fogja majd az efféle alakokat, mert könnyű préda leszünk.

- Na, ebbe azért nekem is lesz alkalomadtán némi beleszólásom...! - nyugtatta meg az írót Varuma.

- Ha erőszakosan lépsz fel az erőszakoskodóval szemben, akkor máris nem mondható a társadalmunk erőszakmentesnek.

- Az erőszakmentesség nem okvetlenül jelenti azt, hogy lemondunk az önvédelem jogáról. Az csak azt jelenti, hogy mi nem támadunk elsőnek.

- Jó, hát valahol a békességet is el kell kezdeni... - vonogatta a vállát az író.

- Ebbe tehát beleegyeztek? - kérdezte Lucsilla.

- Én igen - mondta megint Kojamasz -, de akkor se lesz értelme, mert ha nem is hatalmaskodik majd senki fölöttünk fizikailag, de kihasznál majd pénzügyileg...

- Lehetetlen.

- Miért lenne az?

- Mert az csak akkor menne, ha volna olyanunk, hogy pénz. De ha a társadalmunk az összetartásra épül, a pénzre nem lesz szükség. Mármint az országunkon belül.

- Hm...

- És így tényleg nem lesz vonzó a kalandvágyóknak.

- Hát, ebben lehet valami... szóval unalmas világot akarsz teremteni Beón?

- Annak lesz unalmas, aki a vérengzésben keresi az izgalmat.


Még soká beszélgettek erről akkor este, de egyikük se nyilvánított ellenvéleményt, bár nem mindegyikük hitt a "szelíd társadalom" megvalósíthatóságában annyira, mint Lucsilla. Mindenesetre legalább annyit mindegyikük megígért, hogy megpróbálják. Mert miért is ne, hátha sikerül!

Másnap reggel aztán megérkezett megint Títir, hozta Kojamasznak a ház árát, majd ezt a hírt újságolta nekik:

- Óriási a sikere a műsornak! Pedig még meg se érkeztetek Beóra, sőt el se indultatok! De mindenki rólatok beszél! Olyannyira, hogy már külön gúnynevetek is született!

- Hogy micsodánk?! - kérdezte Idzsája.

- Hát ugye, ha külön ország lesztek, külön nép, kell, hogy valahogy nevezzenek benneteket a többi országok polgárai... Nyilván, jogotokban áll nevet választani magatoknak. De mert már tegnap este megvolt az első adás rólatok, a nézők nem várták meg míg e kérdés szóba kerül nálatok, hanem valaki kitalálta, hogy úgy nevez benneteket, hogy "elf", és ez szélsebesen elterjedt az interneten...

- De miért épp e furcsa szó?

- Na, azt még nekem se sikerült kiderítenem... de állítólag az az elnevezés alapja, hogy... szóval, több forrásból született. Egyrészt abból a szóból, hogy "elevate", ami ugye a "magasztos" szó rokon értelmű alakja, mert olyan magasztos témákról beszélgettek... ennek az "elevate"-nek lenne a csonkolt változata az "elf". Mert ugye: elevate, elev, elef, elf... Azt is beszélik, e szó az "eloquent" rövidülése, torzulása, mert Lucsilla olyan előkelően, magasztosan, ékesszólóan beszél állandóan... Másrészt, hallottam olyan véleményt is, hogy igazából Idzsája ihlette e szóra a nézőket, mert neki állandóan kócos a haja, s az, hogy "to elf" ugye azt jelenti, hogy "összekócol", "összeborzol", igaz, manapság már e szót nem használjuk, szinte kiveszett, archaikus... de azért még sokan ismerik. Tehát, ha úgy vesszük, egyszerre neveztek el benneteket úgy is, hogy "kócosok" és úgy is, hogy "a magasztosak", meg úgy is, hogy "ékesszólók". De egy második nevet is kaptatok, azt, hogy "tündér", mert mint a mesékben a tündérek, ti is a Jóságra akartok törekedni...

- És most akkor mi a teendőnk, döntenünk kell, hogy elfogadjuk-e ezeket a neveket?

- Felesleges, mert szerintem hiába is tiltakoznátok, úgyis mindenki így nevezne benneteket mostantól, annyira elterjedtek e szavak egyetlen éjszaka alatt is az egész bolygón.

- Jó, hát akkor legyünk elfek meg tündérek - mosolygott Lucsilla és vállat vont.



8. fejezet:
Kajjám tanítványa


Miután eldőlt, hogy kis megmentettjét nem hagyhatja magára, Kajjám úgy döntött, ennyi izgalom elég volt aznapra, s megszáll egy szállodában. Megkérte Lullit, mutassa meg neki az utat az egyik hotelhez.

- Milyen hotelt óhajtasz, Kajjám bácsi: előkelőt vagy olcsóbbat?

- Hááát, ööö... Végül is azt hiszem mehetünk akár nagyon előkelőbe is, pénzünk van rá, neked is van már szép ruhád, beengednének akárhova is... De, én tulajdonképpen nem szeretem a túlzásba vitt előkelőséget, mert az olyan... olyan izé, na... nem szeretek modoroskodni, meg... szóval "viselkedni"... de valami útszéli lebujba se szívesen mennék, mert az meg nem méltó hozzám... szóval, vezess valami "közepes minőségűhöz", remélem érted, mire célzok...

- Persze. Akkor itt fordulj kérlek balra azonnal...


Kajjámék egy olyan hotelben szálltak meg végül, mely az "Olcsó, de jó" szállodalánc tagja volt. Az európai vagy amerikai kultúrában vélhetőleg a "Cheap Inn" nevet adták volna az efféle hotelláncnak. Kajjám ugyan nem szólt semmit, mert miért is szomorítsa el Lullit, de megállapította magában, a leánynak elég csekélyek az igényei, ha a számára ez egy "közepes minőségű" hotel. Kajjám szerint még az alsó színvonalat is csak alulról súrolhatta... Fürdőkád nem is volt mindegyik fürdőszobában, csak egy zuhanyzó. Amelyikben volt kád is, az már "jobb minőségű" szobának számított... Ez volt azonban a kisebbik gond, mert őkajjámsága már ott kezdett fintorogni, amikor kiderült, hogy tévé sincs okvetlenül mindegyik szobában. Nem volt kötelező ebben a direkt az olcsóságra hangsúlyt helyező szállodaláncban, hogy legyen a szobákban tévé. Lehetett, nem volt tilos, de nem volt kötelező. Kajjám két szobát akart kivenni, mert még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy valami intim entyempentyem lehetne közte és Lulli közt, de Lulli rögtön mondta, hogy csak akkor lehet szó két külön szobáról, ha a szobája Kajjámé mellett lesz... na de a szálloda úgy tele volt, hogy csak egyetlen pár szoba volt már szabad egymás mellett, s az egyikben volt csak tévé.

Kajjám sóhajtott.

- Nem számít, én úgyis pihenni akarok most, át kell gondolnom sok mindent... tied a tévés szoba, Lulli!

- Juj, de jó! Hogy te milyen aranyos és nagylelkű vagy Kajjám bácsi! Milyen önzetlen!

- Hát persze, én már csak ilyen vagyok, egészen természetes ez a részemről, nem tudsz olyan jó tulajdonságot mondani, amivel ne rendelkeznék, méghozzá a lehetséges maximális mértékben... Bár meglep, hogy ennyire örülsz mindössze annak, hogy lesz tévé a szobádban.

- Hát már hogyne örülnék, odahaza nem volt!

- Olyan szegények a szüleid?

- Hát! Illetve, volt egy darabig, de aztán eladtuk, mert minek is, úgyse nézhettük áram híján...

- Nem értem, minek vettetek egyáltalán ilyesmit, ha be sincs vezetve hozzátok a villany?!

- Be van az vezetve, csak aztán lekapcsoltak minket a hálózatról, mert a szüleim nem fizették be sokáig a villanyszámlát... Akkor aztán apám megbuherálta a vezetéket, hogy mégis legyen áram, de pár hónappal később felfedezték valahogy a dolgot, és akkor lett az, hogy őt lecsukták áramlopásért... még most is a börtönben ül. Amit különben nem is bánok, mert... na mindegy, inkább nem mondom el, mert te Kajjám bácsi nem szeretsz hallani olyan... olyan... szóval, gusztustalan történeteket, azt hiszem, ez a jó szó most...

- Így van, ahogy mondod Lulli, remek kislány vagy, kezdesz már fejlődni! Kezdesz kiismerni engem!

- Igyekszem. Én igazán mindenben igyekszem alkalmazkodni hozzád Kajjám bácsi, mert tudom, ha nem így teszek, akkor megharagszol, és lelécelsz, egyedül hagyva engem, azt meg nem akarom.

- Eredetileg valóban "le akartam lécelni" ahogy te fogalmazol, ezt őszintén bevallom, de mondtam már, hogy meggondoltam magamat. Szóval most már inkább az van, hogy nagyon, de nagyon meg kéne haragítanod ahhoz, hogy ezt tegyem, azaz nem kell aggódnod. Na tehát eladtátok a tévét, mert úgyse működött, ott tartottál.

- Igen.

- Még mindig nem értem, miért olyan nagy dolog a tévé neked.

- De hiszen most magyaráztam el. Már jó két éve nem nézhettem tévét.

- Na és?

- Nem értelek, Kajjám bácsi, mit nem értesz ezen?

- Lulli, én értem, hogy sokáig nem nézhettél tévét, én azt nem értem, mi a jó abban, a tévét bambulni. Úgy értem, szerintem a tévét nézni akkor is felesleges, ha van hozzá áram és megtehetnénk. Jó, el tudok képzelni bizonyos egészen speciális eseteket, amikor esetleg érdemes lehet megnézni valami adást... Igen, el tudok képzelni ilyesmit... de csak mert oly kiváló a fantáziám. Általában véve azonban, tévét nézni teljesen felesleges időpocsékolás. Amennyire tudom, egy átlagember naponta három-négy órán át bambulja a tévét. Ezzel szemben nekem az a véleményem, hogy a tévénézésből az egészséges mennyiség tényleg ez a három-négy óra, az igaz, csakhogy nem ám naponta, hanem ÉVENTE! Nagy különbség... Másrészt persze, évi három-négy órára hatalmas pocséklás megvenni és fenntartani egy tévét, szóval jobb, ha nincs is tévénk, kivéve persze annak, aki amúgy is milliárdos, mert egy milliárdos még ezt a luxust is megengedheti magának. Igaz viszont, aki milliárdos és a saját érdemei által lett az, az viszont nem pocsékolja majd az idejét tévézésre, mert inkább a vagyonát akarja gyarapítani, különben is tudja, hogy "az idő pénz", ugyebár...

- Na de láttam rajtad, hogy neked se tetszett, hogy nincs mindegyik szobában tévé ebben a szállodában!

- Ez igaz, de csak mert emiatt arra gyanakszom, ha ennyire spórolnak mindenen, annak más téren is meglesz a böjtje.

- Hát, ez végül is lehetséges... De akkor se értem, mi a baj a tévével.

- Gondolkozz egy picit, Lulli: amíg nézed, olyasmivel tömöd az elmédet, amit nem te alkotsz! Mert ugye, hogy nem te készíted azokat a filmeket vagy akármiket, amiket a tévén át nézel!

- Ez igaz, na és?

- Na és csak az, hogy ez azt jelenti, hogy amíg tévézel, addig nem alkotsz, és ez azért baj, mert így elesel a legnagyobb boldogságtól, ami csak képzelhető: az ALKOTÁS élményétől! Persze ahhoz, hogy valaki alkothasson, előbb tanulni kell, de tulajdonképpen nem is feltétlenül olyan nagyon sokat. Mert nem kell okvetlenül óriási dolgokra gondolni alkotás címén. Már az is alkotás, ha kifaragsz egy szobrot fából. Vagy ha megcsinálsz egy subaszőnyeget. Vagy ha kitalálsz valami finom ételreceptet. Vagy megírsz egy számítógép-programot valami kisebb feladatra. Ez mind alkotás. És még rengeteg mindent sorolhatnék. Köztük sok-sok olyasmit is, amit már egészen csekély vagy épp nulla előzetes tanulással is lehet végezni, mégis, mindegyik ALKOTÁS! Nyilván persze akadnak az alkotásnak olyan formái is, amik csak rendkívül komoly, sokáig tartó előzetes tanulás után végezhetőek. A lényeg azonban az, hogy akad egy sereg olyasmi is, amire akár te is képes volnál.

- Azt várod el tőlem Kajjám bácsi, hogy "alkossak"?!

- Nem, én semmi effélét nem várok el tőled. Ugyanis hiába is várnám el. Annak nem volna semmi értelme. Ha azért kezdenél bele valamibe, mert azt én úgymond "elvárom" tőled, akkor kötelességnek éreznéd, külső parancsnak engedelmeskednél, ami azért baj, mert akkor nem érzed az egésznek épp a lényegét: magát azt az isteni örömöt, amit az alkotás nyújt! De csak akkor nyújtja, ha önként, magadtól kezdesz bele...

- De miért olyan nagy öröm az alkotás?

- Mert nem lehet más. Gondolj bele, a vallásokban is az van, hogy isten egy Teremtő. Ha teremt, akkor alkot ugye, remélem ez világos. Hiszen a teremtés és alkotás elég rokonértelmű fogalmak... Isten azért isten, mert képes teremteni. Alkotni. Ha nem volna rá képes, máris nem lenne isten. Az alkotásra való képesség teszi őt istenné, ez az az attribútum, ami elválaszthatatlan tőle, ami az ő lényegét - ISTENI lényegét! - adja. Azon lehet vitatkozni, isten jó-e, rossz-e, megbocsátó-e, vagy akármi... de azon nem, hogy képes Teremteni, tehát Alkotni! Minden egyén tulajdonságot el lehet vitatni istentől, kérdésessé lehet tenni, de ezt az egyet, az alkotásra való képességet, ezt nem. Ha isten létezik, akkor halálbiztosan Teremtő, tehát Alkotó! Isten kizárólag akkor nem teremtő, ha ő az isten nem is létezik!

Aki tehát alkot, kissé olyan lesz maga is az alkotás közben, mint isten. Azt meg remélem nem kell bizonygatni, istennek lenni okvetlenül jobb dolog, mint embernek lenni, elvégre ki a fene ne lenne isten, ha tehetné! Szóval minél hasonlóbbak vagyunk istenhez annál jobb az nekünk, annál jobb lesz a közérzetünk is, hangulatunk is, satöbbi... De ez kizárólag akkor megy, ha önként alkot valaki. Ha parancsra teszi, máris nem isten, hanem egy rabszolga, hiszen azok szoktak parancsra dolgozni.

- De én buta vagyok!

- Az imént mondtam, akad egy egész sereg olyan terület, ahol nem szükséges komoly előképzettség az alkotáshoz. Sőt, akadnak olyan területek emellé, ahol bár kell tanulás, de ez se valami kiváló agyi képességeket igénylő tanulás, hanem inkább szorgalom kérdése az egész. Például minden olyasmi ide tartozik, ami az előadóművészettel kapcsolatos. Teszem azt furulyázni, fuvolázni, trombitálni, citerán játszani, hegedülni... akármiféle hangszeren játszani! Ide csak az kell, hogy valaki vegyen magának egy hangszert, aztán elkezdjen rajta gyakorolni, nap mint nap, órákon keresztül.

- És ha nincs tehetsége?!

- Senkinek sincs tehetsége. Szorgalma van. A legkiválóbbaknak is. Tudod, bármiről legyen is szó, a titok az, hogy mire a mesteri szintre eljut valaki, bele kell öljön abba a tevékenységbe körülbelül tízezer óra gyakorlást. Ez a bűvös szám, Lulli: TÍZEZER. Ennyi. Órában mérve. Na most ha feltételezzük, hogy valaki naponta három órán át gyakorolja azt a teljesenmindegyhogymit - és napi három óra igazán nem elképzelhetetlen időmennyiség, ha valaki komolyan gondolja! - akkor az tíz év alatt 10950 óra! Tehát megvan a tízezer óra gyakorlás, tíz év alatt. Picit több is, de csak elméletileg, mert azért logikus feltételezni, hogy hát mégse minden áldott nap képes három órát gyakorolni, mert lesz olyan nap, amikor mondjuk beteg, vagy valami rokona temetésére kell elutaznia, vagy akármi... Másrészt persze annak sincs akadálya, hogy néha több, mint három órát gyakoroljon ugye. Szóval a tíz év egy elég jó becslés: ennyi idő kell, napi nagyjából három órás gyakorlással ahhoz, hogy valami teljesen mindegy, hogy miben valaki a mesteri szintet elérje!

És most gondolj bele: napi három óra, az ÉPPEN PONTOSAN ANNYI, amennyit egy közönséges átlagember a TÉVÉ ELŐTTI BAMBULÁSRA POCSÉKOL! Hát nem sokkal jobban megérné ehelyett ezalatt valami remek szakmát vagy művészetet kitanulni, hogy abban MESTER legyen?! Egyszer kell ebbe beleölni tíz évet, utána akár vissza is térhet a tévé bambulásához... Amit persze esze ágában se lesz akkor már megtenni, mert annál sokkal jobban élvezi majd, hogy őt csodálják, mint annak a művészeti iránynak az avatott mesterét, vagy tisztelik, mint híres tudóst... vagy akár nekikezdhet megint kitanulni valami egészen mást, hiszen a legtöbb ember életébe belefér bőven kétszer tíz év is, hogy elsajátítson valamit... Te meg tizenhat éves vagy még csak, tíz év neked semmi, hiszen tíz év múlva is csak huszonhat éves leszel, ami igazán nem egy vénember-kor...

- Tényleg azt mondod Kajjám bácsi, hogy "tehetség", olyasmi nincs, csak szorgalom?!

- Ilyen messzire azért nem merészkednék. Fogalmazzunk inkább úgy, az tényleg lehetséges, hogy egyeseknek jobb veleszületett hajlamaik vannak bizonyos területekhez. Ez a különbség azonban semmi esetre se akkora, hogy némi szorgalommal ki ne lehetne egyensúlyozni. Arra gondolok, hogy tegyük fel te elkezdesz fuvolázni - ez nem egy elvárás feléd, félre ne érts, csak egy példát mondok! - és tegyük fel nagyon tehetségtelen vagy ehhez a hangszerhez, semmi veled született tehetséged nincs hozzá. De te mégis nekikezdesz, mert te annyira imádod a fuvolaszót. Nos ez esetben lehet, hogy belőled nem tíz, csak tizenegy év múlva lesz mesteri fuvolajátékos. Ugyanakkor, ha valakinek van veleszületett tehetsége a fuvolához, akkor neki lehet, hogy ehhez kilenc év is elég, sőt netalántán már nyolc is. De látod, a különbségek nem olyan szörnyű nagyok! És hiába van tehetsége a tehetségesnek, sose lesz belőle mester, ha nincs meg hozzá a kellő szorgalma! Szóval tehetség létezik szerintem is, de nincs igazán nagy jelentősége. Valójában olyan kicsi a jelentősége, hogy sokkal egyszerűbb röviden azt mondani, hogy tehetség nincs is csak szorgalom. Ez ugyan ebben a tömör formában nem teljesen igaz, de egészen jól megközelíti a valóságot. Mert a tehetség ugyan létezik, de olyan picike a szerepe, hogy ennél sokkal fontosabb és többet számít, kinek mihez van érdeklődése, és kiben mennyi a szorgalom. Különben is, a tehetség végeredményben az agyunkban lakozik, mert ugyan hol másutt, az agy viszont épp arról híres, hogy nem más, mint egy tanulógép. Minden pillanatban, úgy bizony életünk minden egyes pillanatában tanul valamit, ha nem is mindig épp azt, amit szeretnénk, hogy tanuljon... Az agy egészen hihetetlen mértékben képes átstrukturálódni, példa erre az a sok ember, akiket valami súlyos baleset ér, agysérülésük van, némelyiknek óriási agyi területei is elhalnak, megbénulnak... aztán egyszer csak mégis elkezdenek mozogni! Mert az agy meggyógyította önmagát! Új idegi kapcsolatok alakulnak ki, az ép agyterületek átveszik az elhaltak feladatkörét és hasonlók... Tehát, hogy valakinek valamihez van vagy nincs tehetsége, az tökéletesen lehetséges, de csak a születés utáni első pár évre vonatkozik. Mert születés után azonnal elkezd az agy tanulni, és emiatt változni. Amit gyakorol a gyerek, ahhoz lesz úgymond "tehetsége", mert abba az irányba fejlődik az agya.

- De én már nem vagyok csecsemő, túl öreg vagyok...

- Na ne bosszants fel, leánykám, hogy a csudába lennél te öreg bármihez is tizenhat évesen?! Egyáltalán, hiszen az imént mondtam is neked, tíz év múlva is csak huszonhat éves leszel... vagy nem figyeltél rám?! Minek beszélgetsz velem, ha nem is figyelsz a szavaimra, fel akarsz bosszantani?!

- Nem, nem, dehogyis Kajjám bácsi, ne haragudj kérlek, egyszerűen nincs elég önbizalmam... szóval, akkor mit javasolsz, mit tegyek?

- A legokosabb, ha elkezdesz nagy önvizsgálatot tartani, hogy rájöjj, mi az, ami téged érdekel, és amiről úgy véled, én alkotásnak nevezném.

- Jó, akkor mégse nézek tévét...

- Nézd csak nyugodtan. A lényeg, hogy közben is "félgőzzel" ezen járjon az eszed. Ki tudja, hátha a tévén át látsz majd olyasmit, amitől ihleted támad, hogy te is szeretnéd azt csinálni! Mondjuk valami komolyzenei koncertet nézel és rájössz, hogy te márpedig világhírű szaxofonos akarsz lenni. Vagy valami mást látsz és akkor jön az ötlet, hogy sakkmester akarsz lenni. Vagy akármi. Na menj is a szobádba, én is megyek a magaméba, én azzal kezdem, hogy belemerülök a jó forró fürdővízbe... mert ha az én szobámban nincs is tévé, de fürdőkád az igen, kivételesen. Szóval, menj te is Lulli, reggel majd kopogok az ajtódon, ha indulunk... Bár még azt is el kell döntsem, hova megyünk... hm, nem lesz egyszerű az ügy, már látom... - mormogta Kajjám maga elé.


Másnap reggel aztán alig kelt fel Kajjám, kiderült, hogy Lulli már ott ül az ajtaja előtt...

- Nem mertem bemenni, mert féltem, hogy felébresztelek, Kajjám bácsi... - mondta a leány.

- Jól tetted, gyűlölöm, ha felébresztenek... de mi ez a sok papír a kezedben?

- Hát úgy döntöttem, komolyan veszem a tegnap elmondott javaslataidat, mert ugyan ki másét is, ha nem a tiedet... eltöprengtem rajta... és rájöttem, számomra a legfontosabb, hát az bizony egyszerűen az, hogy ne az legyek aki voltam... mert annál bármi más is jobb! És lehetőleg ne is csak ne legyek újra az, hanem... hanem valaki különleges ember legyek... akit csodálnak... vagy akit, ha nem is csodálnak, de legalább nem átlagos... Összefoglaltam a gondolataimat írásban... szeretném, ha elolvasnád és véleményeznéd, egyetértesz-e vele...

- Lássuk hát! - vette ki a lány kezéből a papírlapokat Kajjám. Azokra ez volt írva:


Hogyan válj Igazi Egyéniséggé?


A jelenlegi társadalom amiben élünk, FOGYASZTÓI társadalom. Egy fogyasztói társadalom pedig fogyasztókra épül, ez ugye világos. Fogyasztói társadalomnak fogyasztók kellenek, lehetőleg ideális fogyasztók.

Milyen is egy ideális fogyasztó? Ledolgozza a napi 8 órát, néha esetleg többet is túlórában, azután a maradék időt a napból - a "szabad" idejét - valahogy eltölti. Természetesen úgy tölti el, hogy ez az idő is "hasznos" legyen a fogyasztói társadalomnak: azaz, ezen "szabad" idejében ő FOGYASZT. Mit fogyaszt? Azt, amit a fogyasztói társadalom elébe tálal, természetesen pénzért. Vagyis lényegében szemetet: olyasmit, amit készen megvehet fillérekért, vagy legalábbis félkészen. Leveskonzervek, pizza, jégkrémnek nevezett pancsok, gyanús összetételű kolbászok és más darált húsok, gyümölcslevek, amik igazi gyümölcsöt még messziről és ablaküvegen keresztül se láttak, ellenben van bennük megannyi kemikália: ízfokozó, édesítőszer, állagjavító, oldódás-segítő, tartósítószer, stb. Eközben a tévét nézi bambulva a foteljából, és automatikusan rágcsál valami chipszet, azaz duplán fogyaszt, mert ő IDEÁLIS fogyasztó: fogyasztja a teljesen felesleges kilókalóriákat, és fogyasztja a tévén sugárzott mű-szórakozást, mű-gyönyört a mű-ételek mellé, meg persze a reklámokat is nézi, amik további fogyasztásra sarkallják, megvétetnek vele egy csomó olyasmit, amiről még ő, a végletekig ostoba Ideális Fogyasztó is tudja igazából, hogy semmi szüksége rá, mégis megveszi, mert a vásárlás pillanata egy rövidke ideig kielégülést okoz neki: Valakinek érzi magát, mert őneki Hatalma van meg Lehetőségei, hiszen EZT IS MEGVEHETTE!

Eközben elhitetik vele, hogy ő épp a vásárlás által Egyéniség. Igen. Ő egyéniség lesz, mert neki mostantól nem egyszínű lesz a telefonja lecserélhető műanyagburkolata, ami milyen snassz is már, hanem kék alapon pirossal pöttyögtetett. És ez milyen nagyszerű is!

Ideális fogyasztónknak nem jut eszébe (ha mégis, gyorsan leissza magát a sárga földig, mert ilyen gondolatokat jobb elfelejteni mielőbb...) hogy ugyanezen a napon több ezer más fogyasztótársa is megvette ugyanezen kék alapon piros pöttyökkel giccseskedő telefonburkolatot, és hát miért is lenne ő EGYÉNISÉG akkor, ha huszonsokezer másik fogyasztónak is ugyanilyen a telefonburkolata?!

A fenti telefonos példa helyett milliónyi mást is írhattam volna. Minden reklám ezen igyekszik, hogy a reklámozott terméket megvetesse, azon a címen, hogy ettől a vásárló Egyéniség lesz. Hogy majd ő lesz a Nagy Valaki a Szürke Tömegben, mindössze, mert mostantól másfajta borotvakrémet használ, más színű a kocsija üléshuzata, más a sör, amit iszik (a doboza, az lehet, hogy más, de a benne levő ital gyakran semennyire se különbözik az előző "fajtától", vagy csak alig valamivel, de sebaj, legalább ugyanolyan ártalmas) és így tovább.

Mégis, a telefonos példa jó, mert gondoljunk ne is a telefon burkolatára, de magára a telefonra: a mai telefonok már réges-rég alig tudnak valamivel is többet igazából, mint az egy vagy két generációval korábbiak. A gyártók azzal próbálják a vásárlókat a termékük megvásárlására ösztökélni, hogy a mindenféle influencerek által azt szuggerálják a fogyasztóknak: azáltal leszel EGYÉNISÉG, hogy neked a LEGÚJABB telefonod van, mert hát nézd csak meg, ez teljes EGY TIZED MILLIMÉTERREL vékonyabb! Érted?! VÉKONYABB! Egy TIZED milliméterrel! És ez őrültfontos! Meg az is, hogy ennek a kerete is keskenyebb egy teljes milliméterrel, ez őrültfontos, mert milyen snassz is már, hogy a kedvenc macskás videódat a régi, kicsi telefonodon nézed, ez az egy milliméter szélességtöbblet, amit nyersz, ez neked NAGYON fontos! Ezért megéri kidobnod a szemétbe a régi telefont, és venni egy újat, félmillióért! Ha nem teszed, ha nem haladsz a CSORDÁVAL, lemaradsz, és egyéniségből visszazüllesz szürke senkivé!

Fogyasztónk nem veszi észre - hiszen ő ideális fogyasztó, azaz ideálisan ostoba a Hatalom számára - hogy valójában ő nemcsak nem egyéniség, de lassan alig is ember. A tárgyak, méghozzá vásárolt tárgyak rabja, alig mozog, gyakorlatilag olyan, mint az ólban nevelt disznók: az is ott az ólban él egész nap, mint fogyasztónk a házában, a disznó is jobbára egy helyben fekszik és zabál, és ideális fogyasztónk is egy helyben fekszik vagy félig fekszik (a "szabad" idejében) miközben a tévét bambulja és közben zabál. És e sok zabálás miatt egyre csak kövéredik, épp úgy, mint az ólban tartott disznók. És ahogy a disznó is moslékot eszik, úgy ő is. Műkajákat. És maradékot. Vagy inkább hulladékot.

Igen, hulladékot. A mindenféle agyondicsért zabpelyhek meg búzakorpa, ilyesmi, az valójában a gabonafeldolgozás mellékterméke, tehát HULLADÉK. De miért is ne adják el ezt a fogyasztóknak, hiszen az is profitot termel, csak kell hozzá egy jól hangzó ideológia... Nos, kitalálták. És ideális fogyasztóink ezt is megkajálták: képletesen is és szó szerint is: az ideológiát is és ezt a feldolgozási hulladékot is.

Valójában persze ez a disznóknak (se...) való élet nem teszi őt a Fogyasztót boldoggá. Eltekintve a moslék-kaják okozta szervi betegségektől, hamarosan olyan "lelki" eredetű bajai támadnak, mint a boldogtalanság, reménytelenség, depresszió, egyebek. Ezek jócskán összefüggnek maguk is a nem embernek való táplálékkal, de erre még alaposan ráerősít az a "kulturális" életmód is, amit Fogyasztónk folytat. Sebaj, a fogyasztói társadalomnak erre is megvan a gyógyszere: egyrészt, szó szerint gyógyszerek, mindenféle "boldogságpirulák", mint holmi antidepresszánsok, amik bár károsak és maguk is depressziót okozhatnak, de rövid ideig legalább tényleg bírhatnak némi placebo-hatással; mindenesetre ez is üzlet, kár lenne veszni hagyni. Másrészt a gyógymód lényege az is, hogy egyszerűen fogyassz még többet! Vegyél még valamit! És megint, és újra és újra!

Egyetlen valamit nem szabad csak csinálnod: GONDOLKODNOD. Azt ne, mert az veszélyes lehet a jelenlegi társadalom igazi haszonélvezői számára. Aztán meg, miért is gondolkodnál, neked se lenne jó, ha rádöbbennél életed értéktelenségére és sivárságára... Szedj be inkább valami újabb tablettát: altatót (legalább ha másnap reggel alig tudsz felébredni beszedsz valami élénkítőtablettát is, meg iszol 5 kólát, ez újabb fogyasztás, még egy kis újabb haszon... na nem neked...), meg szedj stressz-oldót.

A lényeg tehát, nehogy gondolkodni kezdj. Mert ha elkezded, a végén rájössz, miként lehetsz Tényleg és Igazán EGYÉNISÉG...

A titok roppant egyszerű. Arról van szó, azt, hogy lerobotoljuk a napi 8-10 órát a munkában, a legtöbbünk nemigen kerülheti el, mert pénzre sajnos valóban szükségünk van (bár közel se annyira, mint a legtöbben hiszik). Ellenben az ezután következő szabadidőt nem "elütni" kell valahogyan, hanem értelmesen felhasználni. Na most, hogy mit jelent az "értelmesen"? Ez tényleg és igazán pofonegyszerű! Úgy, hogy e felhasználás által legyünk EGYÉNISÉG!

Vagyis: egyszerűen meg kell nézni, mi az, amit MÁSOK, a TÖMEGEMBEREK tesznek ilyenkor, azok akik csak HISZIK hogy egyéniségek, de nem azok... Nézzük meg ezt jól... Aztán - lehetőségeink függvényében - igyekezzünk ezek közül minél több mindent egyszerűen ABBAHAGYNI, vagy legalább gyökeresen másképp csinálni!

GYÖKERESEN. Ez fontos. Az nem gyökeres változtatás, ha a bal szomszédnak piros telefonja van, a jobb szomszédnak kék, erre én narancssárga telefont veszek barna csíkokkal. A telefon birtoklásának a telefon NEM birtoklása az ellentéte, a feladása! Vagy ha mindenképp kell nekünk telefon, esetleg elgondolkodhatunk azon, a telefon célja alapvetően mégiscsak a telefonálás, az összes többi funkciója olyasmi, ami nem biztos, hogy kell nekünk. S ekkor máris megspórolunk félmilliót, mert amikor a jelenlegi telefonunk elromlik, nem veszünk egy újabb méregdrágát ennyiért, csak egy "buta" telefont, ami tényleg mást se tud csak telefonálni, meg esetleg SMS-ezni. Viszont nem is félmillióba kerül, hanem tízezernél is kevesebbe. Ez egy "gyökeres" változtatás. Máris nagy lépést tettünk ezzel az egyéniséggé válás útján, s a fogyasztói társadalom illúziói okozta rabságból való kikerülés felé!

De lépjünk tovább. Nekem például évek óta nincs tévém. És nem érzem a hiányát... Ami érdekel, azon hírekhez hozzájutok az Interneten is, s így magam válogatom meg, honnan tájékozódom. És nem vagyok kitéve annak a csábításnak, hogy a reklámok által megvegyek olyasmiket, amikre semmi szükségem. A tévé a szememben egy olyan, a saját lakásomban helyet foglaló doboz, amit az én pénzemből kéne megvenni és fenntartani azért, hogy legyen egy újabb reklámfelület, amin mások érdekét szolgáló vásárlásokra buzdítanak. Nem tűnik jó üzletnek...

Azaz: miért ne dobhatnád ki a francba a tévédet?! Vagy ajándékozd oda a legnagyobb ellenségednek... Megint egy lépéssel közelebb kerülsz az Egyéniséggé váláshoz! És mennyivel több időd marad! És kevesebb lesz egy stresszforrással a környezetedben...

Még a fizikai egészségedre is jó hatással lehet ez. Mert ugye, ha nincs tévéd, nem tudsz előtte tespedni órákig, miközben extra kalóriákat zabálsz. Kevésbé hízol el, talán még az is gyakrabban jut eszedbe, hogy sportolj valamit... Vagy ha ez túl merész feltételezés is netán, de talán-talán az nem teljesen lehetetlen, hogy legalább kiülsz a napra egy kerti székbe, vagy elmész horgászni, és akkor is ér téged a napsugárzás, ami okvetlenül előnyös, tekintve, hogy fokozza a tested D-vitamin mennyiségét!

Na folytassuk a tanfolyamot, miként lehetsz egyéniség. IGAZI egyéniség, nem afféle futószalagon gyártott, botcsinálta "tömegtermék", amilyenné a reklámok hülyítenek téged! Azaz, miként törhetsz ki a KONZUMIDIÓTA státusból, ami most igaziból vagy, egyéniség helyett!

Elgondolkozhatsz például azon, valóban az-e az egészséges táplálék, amiről ezt bebeszélik neked. Mert ugye, miért hiszed azt, hogy a tej egészséges? Miért hiszel benne, hogy neked okvetlenül és igazán szükséged van külső kalciumpótlásra? Miért hiszed azt, hogy a napi kalória-beviteled legalább fele okvetlenül szénhidrátból kell származzék?! Miért hiszed, hogy a szénhidrát egyáltalán holmi lényeges, "esszenciális" táplálék akármiféle értelemben is, miközben a zsír, hú de gonosz és rossz, és érelmeszesedést kapsz tőle?!

Azért hiszed, mert állandóan ezt hallod a médiákból. Főleg a tévéből, bár reméljük már nem sokáig, mert ugye megegyeztünk benne az imént, hogy azt hamarosan kidobod. Hamarosan = amint e cikket elolvastad...

Szóval ebben mind, amiatt hiszel, mert a mainstream média ezt szuggerálja neked. Ugyanaz a média, ami azzal a hülyeséggel tömi a már nyomokban is alig létező agytekervényeidet, hogy attól leszel egyéniség, ha rengeteg pénzért megveszed ugyanazt a telefont, mint a másik tizensokmillió Ideális Fogyasztó, holott a régi telefonod se rosszabb annál, vagy csak alig valamivel, mindenesetre a céljaidnak még bőven megfelel. És aztán e telefonon gyorsan lecseréled (extra pénzért természetesen...) a tokot valami olyanra, ami bár más, mint a szomszédé, de azért az biztos, hogy rajtad kívül még negyvenhatezerötszáz másik konzumidióta is azt használja valahol a világban. Sőt ugyanabban az országban is, ahol te élsz. De ettől te állítólag egyéniség vagy ugye. Szerintük. De remélem te már nem hiszel ebben?!

Miért mondják neked ezt? Hát mert ez az ÉRDEKÜK! Nekik. Nekik, bizony. Nem ám neked...

Nem úgy véled-e, esetleg lehetséges, hogy ugyanez igaz a táplálkozásra is?! Hogy amiatt szuggerálják neked a szénhidrátok fontosságát, mert ez az ÉRDEKÜK?! Ez az érdeke mondjuk a gabona-lobbynak?! A pékeknek?! A cukrászoknak?! A fagylaltárusoknak?! Az üdítőgyártóknak? A cukorrépa-termelőknek?! És így tovább?!

Te ezt elhiszed, mert állandóan ezt hallod. De ez olyan, mint amikor a hekírek a középkorban elhitték, hogy a bolygó lapos. Ezt mondták a papok, s az akkori hekírek hittek nekik. Mármint a többségük. Mert néhányan azért mégse. Azok nem, akik merészelték arra használni az agyukat, amire való: GONDOLKODÁSRA. Ők voltak akkoriban az IGAZI EGYÉNISÉGEK. Persze a gondolkodás veszélyes volt az akkori uralkodó osztályra, a papokra, így e gondolkodó egyéniségek egy részét elégették, bebörtönözték, megkínozták, elüldözték, megszégyenítették... de ettől még akkor is ők voltak az Igazi Egyéniségek, és a későbbi korok hekírjei már tisztelettel emlékeztek e hősök nevére!

Gondolkozz egy picit. Talán még emlékszel valamire az általános iskolából. Nemde, az Emberiség az állatvilágból alakult ki. Hogy hogyan, hosszú sztori, nem érdemes a részleteken túl sokat filóznunk. Egy azonban biztos: az evolúció során azon táplálékokhoz alkalmazkodtunk, amik akkoriban hozzáférhetőek voltak. Na és hát hadd kérdezzem már meg, szerinted volt-e akkoriban, a civilizáció beköszönte előtt, mondjuk fagylalt? Vagy kristálycukor? Kóla? Energiaital? Egyáltalán, BÁRMIFÉLE ital a közönséges víz kivételével? (És még az se volt klórozott. Meg más módon tisztított. Ami manapság amiatt baj, mert így hiányzik belőle minden ásványi só, a magnéziumosak is, amire például nagy szükségünk volna...).

De nem volt akkoriban pizza se, tészta se, sőt még KENYÉR se! Se fehér, se teljes kiőrlésű lisztből készült, se barna, se rozskenyér, semmilyen se.

Szóval, ez az egész hóbelevanc, ami a "modern táplálkozás" címet viseli, legfeljebb pár száz éves.

Vagyis, nem akarom sokat húzni az időt, de ha igazi EGYÉNISÉG akarsz lenni, talán ideje lenne elgondolkodnod azon, bölcs dolog volna áttérned a paleolit táplálkozásra... E cikkemnek nem célja a paleo életmód részletes bemutatása, csak úgy megjegyeztem, ez egy igen bölcs lépés volna úgy az egészséged érdekében mind az Egyéniséggé válás céljából is! Azonnal másképp tekintene rád a környezeted... Bár nem titkolom, különcnek is néznének. Hát, az Egyéniséggé válás mindig ezzel jár. A többi marha is mindig olyan hülyén és elítélően bámul a csordából arra a társukra, aki merészel akár csak néhány lépésre is elbitangolni a többségtől. Holott amely marha mindig a többi marhát követi, az csak szaros füvet legelhet, abból is csak keveset...

De folytassuk. Ha megszabadultál a tévétől, s az okostelefonod elmebutító frusztrációjától, ami arra késztet téged, hogy állandóan azt nyomogasd és azt lesd, melyik Átlag Úr konzumidióta, egykori társad az ál-egyéniség illúziójában milyen újabb "kihívást" teljesített hála a legújabb influencernek (például bebetonoztatta a fejét egy mikrosütőbe; nyakon öntette magát egy vödör jeges vízzel; a nadrágjába pisilt a kamerák előtt... - ezek mind megtörtént esetek...) akkor hirtelen kiderül: Eszméletlen mennyiségű szabadidőd maradt!

Na és ez baj. Baj, mert kezdeni kell vele valamit. Mert különben az lesz, hogy zabálni kezdesz. Az Átlag Konzumidióta Ideális Fogyasztóra ugyanis az a jellemző, hogy mindig fogyaszt. Ételt is mindig fogyaszt. Azaz zabál. Mert:

- Ha jó kedve van: eszik. Sőt mást is etet, valami vendégség keretén belül. Ha rossz kedve van: na akkor is eszik, sőt akkor eszik csak igazán: bánatát zabálásba fojtja. Ha unatkozik: zabál. Ha valami izgalmas esemény szemtanúja (akár csak a tévében is): akkor is zabál. Ezt úgy nevezi, nassol. Ha feszült, bizonytalan, aggódó, ideges: akkor is zabál. Ha nem tud elaludni: zabál az ágyban. Ha felkel reggel, akkor is zabál gyorsan egyet, hogy "legyen energiája" egész napra.

Ezek közül legalább az unalomból történő zabálástól jó volna megmenekedni, ugye? Nos, ezt úgy jó megoldani, hogy találsz magadnak valami HOBBIT. De olyan hobbit, ami ALKOTÁS. Az nem hobby, hogy ugyanazt csinálod, mint a többi huszonsokmillió konzumidióta, akik még nem indultak el a Tudatosodás azon - nem titkolom, fáradságos - útján, mint te! Te Egyéniség vagy, illetve legalábbis az szeretnél lenni. Neked tehát nem jó az ami másnak, de tudod már, ahhoz, hogy MÁS legyél, mint ők, ahhoz nem vezet olyan könnyű út, amit elérhetsz valami újabb kütyü megvásárlásával. Mert amit te megvehetsz, azt akárki más is megveheti. Ekkor te nem Egyéniség leszel, hanem egy hülye balek, akit megint becsaptak hamis ígéretekkel, az Egyéniséget ígérve neki, miközben lenyúltak tőled egy újabb nagy összeget, a Semmiért.

Lássuk be, Igazi Egyéniség kizárólag olyasmi által lehetsz, ami A TE SAJÁT ALKOTÁSOD.

Ilyesmi lehet például, ha írsz egy regényt, novellát, vagy legalább néhány verset. Megtanulsz programozni, és írsz egy saját programnyelvet. Kitalálhatsz ételrecepteket is, melyek által vonzóbbá teheted a paleo életmódot, azt, amire az imént tértél át. Vagy amire legalábbis áttérsz e cikk olvasásának befejezése után, igaz?!

Ha jól értesz a mikroelektronikához vagy hajlandó vagy azt megtanulni, akár egy teljesen saját számítógépet is építhetsz, ami a te saját "platformod", saját gépi kóddal, mindennel. Elég esélyes, e gép labdába se rúghat majd a boltban megvásárolható mai személyi számítógépek mellett, de: ez akkor is a SAJÁT géped lesz, amit töviről-hegyire ismersz! Ahogy mondják, hogy milyen a szegények narancsa, a citrom: "kicsi, savanyú, de legalább a mienk"!

Egy ilyen gépnek lehetnek tényleges előnyei is. Például garantáltan nincs rajta kémprogram... nem is fertőzhetik meg vírusok... és még arra is azért vélhetőleg alkalmas, hogy legalább zenelejátszóként működjön. De ez csak egy konkrét példa, rengeteg minden elképzelhető még.

Ne legyek hímsoviniszta ugye, íme tipp hölgyeknek: miért vennél drága pénzen faliszőnyegeket?! Tanulj meg subaszőnyegeket készíteni, s díszítsd azzal a lakást! Üres üvegekből melyeket a kukába dobnál, építs díszfalat a lakásodba! Netán egy egész nyári konyhát is kint a kertben!

És még eszméletlenül sok minden lehetséges.

Persze a mainstream követői (a csorda védelmében ballagó többi marha, hogy e legelős hasonlattal éljek...) majd kiröhög téged. Olyanokat mondanak majd, hogy:

- Te hülye, öt évig építetted ezt a nyári konyhát az üvegeidből, téglából felhúzhattad volna egyetlen hét alatt és tartósabb is lenne!

- A programnyelved szembemegy minden konvencióval, a szintaxisa egy okádék, ember nem lesz, aki megtanulja rajtad kívül, kár volt erre elcseszni 12 évet az életedből, csak a spanyolviaszt találtad fel újból, s azt is rosszul!

- Manapság senki nem használ olyan számítógépet, amiben csak 64 K RAM van, ezt felesleges volt megépítened, hülye voltál!

- A subaszőnyegeid a falon csak porfogónak jók, és nehezen tisztíthatóak!

És hasonlók.

Nos, ez van ha valaki Egyéniség... A csordától elkóborló szabad birkát a többiek bánatos, de ugyanakkor irigy bégetése kíséri...

Ennek ellenére, a fenti kritikákban mindig ott az igazság is. Igen, bizonyos értelemben ez mind felesleges. Minek feltalálni egy új programnyelvet, hiszen annyi sok van már! Minek üvegből építkezni, amikor... Minek egy mindössze 64 K méretű számítógépet megépíteni, ha...

Satöbbi.

Nos, a válasz erre az, hogy egyrészt így megnyerjük a FÜGGETLENSÉG érzésének csodálatos élményét!

Azt, hogy visszaszereztünk valamit a modern társadalom kényelméért és biztonságáért feladott SZABADSÁGUNKBÓL.

Nem a teljes szabadságot, azt sajnos lehetetlen, az eléggé sanszos, hogy örökre elveszett. De VALAMICSKÉT.

Másrészt, egy efféle hobby önbizalmat ad nekünk, hogy mi képesek vagyunk megállni a helyünket az Életben úgy általában, váratlan körülmények közt is, elvégre ha ERRE képesek voltunk, jó eséllyel másra is képesek leszünk, ha a szükség úgy hozza, legfeljebb nem azonnal, hanem némi tanulás után.

Egy efféle hobby mindig jár lemondásokkal is. Ez úgy általában véve erősíti az akaraterőnket.

Ismerőseink nem mindegyike néz majd hülyének miatta, néhányan csodálnak majd érte, irigyelnek, elismeréssel adóznak, s ez tagadhatatlanul jó érzés. De még aki hülyének tart minket, azok egy része is (ha ugyan nem mindegyik!) irigykedik majd, sőt még az is, aki igazán és teljesen őszintén hülyének néz minket, az is elismeri majd legalábbis a szorgalmunkat és/vagy kitartásunkat.

Végezetül pedig van itt valami, amit nehéz szavakba önteni, de a legfontosabb: ez igenis mind ALKOTÁS! Lehet, hogy felesleges alkotás, de akkor is alkotás. Márpedig az alkotás által érezhetjük magunkat a leginkább Istenhez hasonlónak! Teremtőnek!

És e szempontból teljesen mindegy, létezik-e Isten igazából, s az is mindegy, te, Olvasóm, hívő vagy-e vagy ateista. Akár létezik isten akár nem, ez az "isteni érzés" akkor is létezik, s ha nincs is isten, akkor is biztos, hogy istenhit van, s a vallások Istent mind, mint Teremtőt emlegetik! Isten azért isten, mert képes Teremteni. Alkotni.

Amennyiben tehát te alkotsz, akkor kicsit magad is olyanná válsz, mint Isten, hiszen Teremtő leszel. Létrehozol valami Újat, ami MÉG NEM VOLT. Azon lehet vitatkozni, amit alkottál, hasznos-e vagy felesleges. Mindegy azonban... Elvégre azt is lehetne vitatni, van-e bármi haszna is annak Isten számára, hogy megteremtette a világunkat. Különben erre tudjuk a választ: a vallások épp azt tanítják, Isten azért teremtette a világot, hogy GYÖNYÖRKÖDJÉK BENNE. Azaz, ez volt az ő haszna a Teremtésből: lett valami, amiben gyönyörködhet aztán!

Tehát ő öncélúan teremtett, pusztán a teremtés öröméért, azért, hogy aztán legyen, amit elégedetten szemlélgethet.

Aki tehát kritizálja majd a te hobbydat, mondván, hogy felesleges, annak ez a válaszod: nem felesleges, mert mindenképp megvan legalább az a haszna, hogy téged magadat ez örömmel tölt el! Már maga az alkotás folyamata is, hát még az elkészült eredmény!

Igen, akkor is, ha ez mások szerint felesleges. Sőt akkor is, ha totál felesleges az egész még önmagad szerint is.

Azaz, hogy felesleges-e az alkotásod, az egyszerűen NEM SZÁMÍT!

Azért nem, mert az alkotás öröméhez nem szükséges okvetlenül annak valamiféle más, külső cél általi megalapozottsága.

Persze, ezt nem minden kritikusod érti majd meg és fogadja el. Furcsán néznek majd rád. De te akkor válaszold nyugodtan ezt:

- Semmi baj. Épp az, hogy én így érzek, de ti többiek - a nagy többség! - nem, épp ez a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy végre sikerült IGAZI EGYÉNISÉGGÉ válnom!


Kajjám igen-igen elálmélkodott ezen írást olvasván!

- Ez valóban a te saját alkotásod?! - kérdezte elképedve, miután az olvasást befejezte.

- Igen! - mosolygott büszkén a leány. - Na jó, hát amit a végén írtam az alkotásról meg istenről, az lényegében plágium, mert nem más, mint amit te mondtál nekem tegnap, én meg csak úgy idemásoltam ahogy megjegyeztem... remélem jól emlékeztem rá...

- Igen, az mind rendben is van... de én arra gondolok, ebben a kis esszében olyan gondolatok vannak... olyan ismeretek... amikről fel se tételeztem eddig, hogy te rendelkezel velük! Például ez az izé... paleolit táplálkozás...

- Ó, hát ugye, mint azt mindenki tudja őseink Beó szigeten éltek, vadak módjára... mielőtt a hekírek értelmessé tettek volna bennünket, mert emberi rabszolgákat óhajtottak... szóval, azt a korszakot, amikor még ott éltünk, a tudósaink paleolitnak nevezik... más néven őskornak... de minek is fecsegek erről, ezt te is biztos tudod... na és van egy mozgalom -, bár nem túl népszerű még - amely azt vallja, vissza kellene térnünk ahhoz az ősi táplálkozási stílushoz, amit akkor folytattak őseink, mert a manapság egyre terjedő "civilizációs betegségek" mindegyike, de legalábbis a zöme, az azért kínoz minket, mert nem a megfelelő étrenden élünk! És tudod Kajjám bácsi, én tegnap a szobámban sokat gondolkodtam a szavaidon, s főleg azon, mi is akarok én lenni, milyen szakmát vagy legalább hobbyt válasszak... de rájöttem, semmit se tudok kitalálni! Egyszerűen semmi se vonz annyira hogy... úgy értem, engem nagyon is sok minden vonz, de épp ez a baj, hogy én mindent szeretnék, de ezek közül semmit se szeretnék annyival jobban, hogy ebbe beleöljek tíz év tanulást vagy gyakorlást, holott nem is az riaszt el, hogy ennyi sokat kéne érte tanulnom. Hanem a baj az, hogy amíg egyvalamit tanulok, nem tanulhatom közben a többi mást...

Ez eleinte elkedvetlenített, de aztán rájöttem, hogy annyi baj legyen! Mert miért is kéne egyetlen valamiben kiemelkednem, hogy abban én legyek a legkiválóbb?! Az is értékes tulajdonság, ha csak "közepes" tehetség leszek, de egyszerre nagyon sok mindenben! Az állatoknál is az van, tudom az iskolai biológiaórákból, hogy a bolygónk evolúciós történelme során volt több nagy katasztrófa is, rengeteg állatfaj kipusztult, de mindig épp a túlspecializálódott fajok pusztultak ki, miközben az olyan opportunisták, mint például a patkány, mindig túlélték a katasztrófákat! Tehát én úgy döntöttem, Kajjám bácsi, hogy - hacsak nem ellenzed - én a lehetőségekhez képest mindentudó akarok lenni! Minél több mindenhez akarok érteni, még ha nem is okvetlenül profi módon, de mindenképp jobban, mint az átlagember! Ez a legjobb módja annak is, hogy megússzam ha valahogy bajba kerülök a jövőben... Na és amikor ezen gondolkodtam, eszembe ötlött, hogy ez a vágyam lényegében nem más, mint a Szabadság vágya, hogy minél függetlenebb legyek mindentől és mindenkitől... az egész civilizációtól is... Túléljek mindent... na de akkor én kissé olyan vagyok ugye, mint egy vadember, aki elboldogul a modern társadalom nélkül is... E gondolatról beugrott, hogy valaha régen hallottam valaha erről a paleo mozgalomról... és akkor bevallom bekapcsoltam a tévét, megnéztem a műsorismertetést és épp volt is egy műsor erről a paleóról valamelyik csatornán... azt megnéztem... bár sok újat nem mondott, kiderült egész jól emlékeztem magam is arra amit régen hallottam erről...

- Tényleg, hiszen te itt e cikkben azt írtad, nincs tévéd, de nem is hiányzik... És az internetre hivatkoztál, holott alig is hiszem, hogy lenne számítógéped!

A leány elpirult.

- Nos itt füllentettem, bevallom... bár annyi igaz, tévém valóban nincs évek óta, hiszen meséltem tegnap ugye... És tényleg nem hiányzik! Hiányzott, igen. De most már nem... most már nekem más céljaim vannak... Az internetet meg igenis ismerem, mert az iskolában volt nekünk számítástechnikai óra, ott megtanultam az alapjait... Laptopom az sajnos valóban nincs, pedig mennyire szeretném, ha volna nekem olyan, akkor még annyira se hiányzana a tévé, mint most...

- Hát nézd, kedves leánykám, annak igazán semmi akadálya, hogy legyen egy laptopod, ez olyan remek cikk, hogy igazán megérdemel némi elismerést, mondjuk jutalmat, tehát miért is ne legyen úgy, hogy most elsétálunk a városba és veszek neked egy laptopot! Ezen igazán ne múljék a boldogságod!

- Juj, de jó! - rikoltotta Lulli, azzal Kajjám nyakába ugrott és összepuszilta a képét.

- Lassan a testtel, megmondtam, hogy nem...

- Ez nem olyan puszi volt, hanem csak amilyent egy szerető apukának ad a kislánya!

- Ja, az más. Akkor minden rendben van. Na de akkor eszerint ne is vegyek neked semmi csemegét a városban?

- De, nyugodtan, de csak olyasmit, ami belefér a paleo életmód keretei közé! Tehát például fagylalt, az tilos. A torta is, cukorka is, csokoládé is...

- Pedig mekkora örömmel habzsoltad ezeket még tegnap is!

- Nem is tagadom, de az akkor volt. Azóta megváltoztam, nem kis részben épp neked köszönhetően Kajjám bácsi, márpedig az embernek kell legyenek elvei! Édesség, az szóba se jöhet, legfeljebb talán a méz, mert azt eszik a Beó szigeti ősemberek is, már aki még él közülük, de mézet se ehetek sokat, talán ha egy vagy legfeljebb két evőkanálnyit naponta, mert mézhez ők nagyon ritkán jutnak, s nem is az év minden napján! Ezen kívül semmi édeset nem ehetek, legfeljebb néhány édes gyümölcsöt. De azokat is csak nyersen, nem feldolgozva, agyonédesítve, kipréselve a levüket, tartósítószerrel összekutyulva meg ilyesmi...

- És mik a terveid azon túl, hogy megváltoztatod a táplálkozási szokásaidat?

- Szeretnék megtanulni jól nyilazni...

- Az ősemberek nem nyilaztak.

- De nem is vagyok igazi ősember... Elvégre, hogy csak egyvalamit említsek, mégiscsak hordok ruhát, és akkor is kellene hordanom, ha nem akarnék, különben lesittelnének közszeméremsértésért... de én magam se akarok lemondani a ruhaviselésről, mert ezen az éghajlaton esetenként már nagyon hideg van. És a nyilazni tudás jól jön, ha netán meg kell védeni magamat... Meg akarom tanulni, hogyan tudok kést fenni borotvaélesre... érteni akarok a kosárfonáshoz, gyékényszőnyeg-készítéshez, ahhoz is, hogy hogyan kell kibelezni egy csirkét vagy más állatot, hogyan kell szakszerűen megnyúzni... hogyan kell kötelet fonni, lasszót vetni, halászni, meg akarok tanulni evezni is... tutajt készíteni... ajaj, rengeteg mindent meg akarok tanulni! Szeretném is, ha a laptop vásárlás után elvinnél engem valami óriási könyvesboltba és vennél nekem egypár szakirodalmat, ami ilyesmiről szól...

- Semmi akadálya. Megérdemled. Nagyon jól fogalmazol, simán lehet belőled akár egy híres újságíró, akár valami nagy népszerűségnek örvendő író is.

- Jaj, de örülök neki, hogy becsülsz már valamire, Kajjám bácsi!

- Elhiszem. Igazából persze ahogy belegondolok, nem is olyan nagyon csodálatos, hogy kiderült, vannak értékes adottságaid. Legalábbis azután, hogy az kiderült, hogy vonzódol a... hogy is mondjam... "tündérséghez"... tudod, arra gondolok, amit tegnap meséltél, hogy olyan világba vágyódol ahol senki se bánt senkit... szóval azok után igazán el lehettem volna készülve rá, hogy sok szép dolog kiderül majd még rólad. Az efféle szelíd emberek általában véve több hajlammal rendelkeznek az öntökéletesítésre, mint mások, legalábbis azt hiszem, ugyanis energiájuk javát nem mások legyőzésére hanem inkább az önfejlesztésre fordítják. Bár, az a vágyad, hogy nyilazni megtanulj, mintha kissé ellentmondana annak a tegnapi vágyadnak, hogy olyan országba kerülj, ahol még az állatokat se bántja senki.

- Nincs itt semmi ellentmondás. Nem szívesen gyilkolnék állatokat se, de hát végtére is enni csak muszáj valamit, az meg nem megy, hogy vegán legyek... a növényi táplálékban egyszerűen nincs meg minden olyan anyag, ami kell a szervezetünknek. Ez van, sajnos. Álmodhatunk egy olyan világról, ahol nem kell állatokat ölnünk, de az akkor is csak álom marad... az igazán nem az én hibám, hogy ragadozók fajába születtem bele! Talán ha sikerülne kinemesítenünk olyan különleges növényeket, amik mindazt tartalmazzák, amire a testünknek szüksége van, akkor igen, akkor átállhatnánk a kizárólag növényi táplálkozásra... de addig sajnos ez tényleg álom marad... Bár, hm... Tényleg, miért is ne lehetne belőlem genetikus?! Aki arra teszi fel az életét, hogy ilyen növényeket fejlesszen ki?!

Kajjám mosolygott.

- Úgy látom, kénytelen leszek neked venni egy rakás könyvet a biológiáról és a genetikáról is.

- Igen, igen, igen! Egyre jobban tetszik nekem ez az ötlet! Mekkora nagyszerű és csodálatos jótett lenne, ha sikerülne ilyen növényeket kinemesítenem, és ezzel felszabadítanám az emberiséget az állatgyilkolás kényszerű szüksége alól, megszüntetném ezt a bűnt...!

- Jó, ezen nem múlik Lulli, én megveszek neked akár egy egész könyvtárnyi könyvet is, ami e témába vág, már ha lesz annyi, semmi gond, van rá elég pénzem, de azért tudod ugye, ez a mikrobiológusi szakma, ha alkotás is, de olyan, ami alapvetően különbözik mondjuk a subaszőnyegek készítésétől meg más efféléktől - arra gondolok, itt aztán tényleg iszonyú komolyan kell tanulni, és sok éven keresztül, mielőtt akár az első icipici kis eredmény elérésére egyáltalán csekélyke reményed is lehet?!

- Vállalom! - húzta ki a leány magát elszántan.

- És e tanuláshoz iskolába kell járni...

- Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem, Kajjám bácsi! Tudom ám, hogy létezik magántanulás is, majd megtanulom, amit kell, aztán időnként bejárok vizsgázni! Elvégre az egész "levelező oktatás" erről szól lényegében! De akadnak már mindenféle internetes tanfolyamok is, csak akad köztük biológusi is... majd befizetsz engem egyre...

- És a laborkísérletek?

- El se tudom hinni, hogy ne lenne annyi pénzed apuci, hogy meg ne tudj venni nekem akár egy olyan laboratóriumot is, ami annyira jól felszerelt, hogy az egész világon se sok olyan akad! Hogy is ne lenne így, azt az akármit is, amivel engem feltámasztottál, valami efféle laboratóriumban kellett előállítanod, azaz ilyesmit, hogy labor, eleve meg se kell venned, mert kell, hogy legyen neked már ilyened valahol! Sőt, hiszen ha ebbe belegondolok, minek is nekem holmi iskola meg tanfolyam?! Nálad jobb tanárra úgyse lelhetek!

- Hm... - mormogott Kajjám.

- Miért, hát nem így van?! - követelte a leány a választ.

- Az, hogy tudok valamit, nem biztos, hogy azt is jelenti, én vagyok a legalkalmasabb annak a valaminek a tanítására - sóhajtotta Kajjám meglepően őszintén. - Sajnos életem során megpróbálkoztam már ilyesmivel, hogy oktatás, többször is, és az eredmények elkeserítőek voltak. Nyilván lehetséges persze, hogy a tanítványaimban volt a hiba.,. Sőt, ez valószínű is... legalábbis nagyobbrészt... Mert az biztos, hogy én mindent helyesen adtam le és jól magyaráztam! Kétségkívül! Ez teljesen biztos! Ugyanakkor azonban az se tagadható, nem várhatom el mindenkitől - a tanítványaimtól se! - hogy ugyanolyan okosak legyenek, mint én. Egyrészt, mert nálam okosabb úgysincs senki, másrészt, ha mégis lenne ilyen, akkor miért is menne a tanítványomnak, akkor erre szüksége se volna... szóval, ők szükségszerűen butábbak mint én, és ez azért baj, mert ez hiába szükségszerű, de engem idegesít ha nehezen értenek meg valamit, amit magyarázok... szóval, bennem nincs hiba az igaz, de van néminemű türelmetlenség... Nem, a türelmetlenség nem hiba, semmi esetre se, hiba, na, az nem lehet bennem egy csepp se, képtelenség, szóval ez nem hiba, de azt azért mégis jelenti, hogy egyszerűen nem a tanári pálya az, ami a leginkább nekem való!

- De legalább arra biztos képes vagy, hogy megmondd nekem, mely könyveket kell megtanulnom!

Kajjám a fejét vakarta. Természetesen egyetlen ilyen könyve se volt...

- Én a fejemben őrzöm a tudást, nem könyvekben.

- És mely könyvekből tanultad, amikor a fejedbe tömted?

- Nagyon rég volt, nem emlékszem - motyogta zavartan Kajjám.

- Kajjám bácsi, te most nem mondasz igazat - közölte Lulli, csípőre téve a kezét.

- Én-e?!

- Te hát! Én egészen kiválóan felismerem, amikor füllent valaki, tudod olyan környezetben nőttem fel ahol igen gyakori volt a hazudozás, ezt tehát nagyon jól megtanultam... és milyen jól is jön néha e képesség, néha életet menthet, szó szerint... Na és a te esetedben ráadásul pofonegyszerű is rájönni, ha füllentesz, mert semennyire se értesz hozzá, hogy eltitkold a füllentésedet! Te egy olyan ember vagy, aki alapvetően őszinte, méghozzá a végtelenségig! De ne sajnáld, hogy ilyen vagy, ez tényleg nem hiba benned, hanem sokkal inkább erény, én nagyon nagyra becsülöm benned, hogy ilyen egyenes jellem vagy, aki még akkor is képtelen hazudozni, ha szeretne... De most nem mondtál igazat. Valamit titkolsz előlem. Azt nem tudom, hogy mit, de ezt teszed.

Kajjám csak nézett Lullira egy darabig némán, majd így szólt:

- Szerintem induljunk laptopot venni!


A laptop-szalonba hamar eljutottak, mert közel volt, ráadásul keresniük se kellett, Lulli tudta, hogy merre van. Ezen Kajjám csodálkozott, de csak addig, amíg kérdésére válaszolva Lulli el nem mondta, hogy pár évvel ezelőtt apukája - aki akkor még nem volt börtönben - azt tervezte, hogy betör ide, és lop egy csomó számítógépet, majd eladja azokat. A tervből azonban végül nem lett semmi, mert előbb természetesen "helyszíni szemlét" tartottak, és kiderült, hogy nagyon komoly riasztóberendezés védi az üzletet...

Szóval hamar odaértek, de aztán a laptop vásárlás egészen másképp alakult, mint azt Kajjám tervezte volna.


A dolog teljesen ártatlanul indult: Lulli azt mondta, hogy ő a legjobb laptopot szeretné magának! Már persze, ha Kajjám bácsi hajlandó egy olyan drágát is megvenni... Kajjám bólogatott, hogy hát persze, hogyne, miért is ne, Lulli megérdemli, és különben is, hozzá Kajjámhoz se lenne méltó, hogy ne a legislegjobbat vegye meg, hát, hogy is nézne az ki... Szóval még szép, hogy a legjobbat akarja ő maga is...

A kereskedő is örvendett, mert adná az ég, hogy minden vevője ilyen kőgazdag legyen, hogy a legjobbat és legdrágábbat veszi meg, és mindjárt mutatott is egy laptopot, hogy ez a legislegjobb!

Na de ekkor kezdődött a baj. Mert Lulli mondta, hogy ez a laptop szép, olyan édes türkizkék meg minden, és el is hiszi, hogy nagyon jó masina, de szerinte túlságosan vékony.

- És? - kérdezte a laptop szalon tulajdonosa értetlenül.

- Ha vékony, akkor attól tartok, gyenge.

- Milyen értelemben gyenge?

- Hát, azt nem tudom, én nem értek a számítógépekhez, de ez olyan kecses, törékeny kis valaminek tűnik... olyan nőies, hogy úgy mondjam...

- Teljesen igaza van kisasszony, tudniillik valóban nőies! Ez egy kifejezetten nők számára készült széria legújabb darabja, emiatt is ajánlom kiskegyednek, mert hát ugye önben is nőt tisztelhetek, végül is...

- Na helyben vagyunk, szóval valóban nőies!

- De miért baj ez, amikor maga is...

- A nők gyengébbek, mint a férfiak, és ez látszik is rajtuk, hiszen vékonyabbak. És mint mondtam, ez a laptop is vékony. És nekem azt ne mondja, egy vékony dobozba ugyanannyi minden belefér, mint egy vastagba! Azt nem tudom mi hiányzik belőle, ami a vastagabbakban benne van, de valami biztos kimaradt belőle!

- Egyáltalán nem biztos, mondtam már, hogy ez a legújabb széria...

- De gondolom, e legújabb szériának van olyan tagja is, ami férfiak számára készült?!

- Persze!

- Le merem fogadni látatlanban is, az sokkal vastagabb!

- Ez igaz. De nehezebb is, és...

- Annyira gyenge azért nem vagyok én se, hogy egy laptop súlyával meg ne birkózzam.

- De az nemcsak nehezebb, de olyan randa fekete is.

- Megtenné azért, hogy mégis idehozza?!

- Ha kívánja...!


Amikor Lulli meglátta, elégedetten sóhajtott fel:

- Na végre! Ez már tényleg úgy néz ki, mint amiben van teljesítmény!

Valóban, ez a laptop jó háromszor vastagabb volt, mint amit először mutattak neki.

- Szabad kipróbálni? - kérdezte a kereskedőtől.

- Hát persze, kisasszony!

- Akkor kapcsolja be, mert én egyelőre azt se tudom, hogyan kell...

- Akkor hogyan is akarja kipróbálni?

- Ha már be van kapcsolva, elboldogulok a legszükségesebbekkel. Arra vagyok csak kíváncsi, miként teszi a dolgát, ha ellátogatok vele valami látványelemekkel agyonzsúfolt hírportálra...

Hamarosan teljesült Lulli kívánsága, beütött a keresőmezőbe egy általa ismert címet, bejött az oldal, ott rákattintott a "legfrissebb" linkre, mire leendő számítógépe azonnal el is kezdte neki lejátszani a legújabb szenzációt a hírvilágból...

Mely hír valóban szenzációs volt! Mert Lulli alig pillantott a képernyőre, szemei máris kikerekedtek.

- A mindenit! Hát ez meg mi a szösz lehet... Hogy nem ember az biztos, de hekír se lehet, azok nem néznek így ki!

Kajjám is odapillantott, s azonnal így kiáltott fel:

- Hát ez meg, hogy a...! Hogy került ide egy Szellőjáró?!


A képernyőn egy "madárember" volt látható. Úgy nézett ki, mintha egy csinos nő tollruhába lenne beöltözve. Kékes-lilás tollruhába, kivéve a fejét, ahol szintén tollak nőttek haj helyett, de e "fejtollak" már egyéb színeket is tartalmaztak. Volt a leánynak szép bóbitája is, és látszott, hogy hosszú tollait külön-külön is képes mozgatni.

Nem volt megkötözve, de többen is erősen szorították kezét-lábát, hogy el ne szökhessen. Mindenfelé rendőrök álltak, távolabb nézelődők sokasága...

- Kedves nézőink - tudósított a riporter - önök most helyszíni közvetítést látnak a fővárosból, ahol is ma reggel rendkívüli esemény történt: egyszer csak ott termett a Muszi téren ez a fura teremtmény! Senki se látta, hogyan érkezett oda, bár ez némileg érthető, ha belegondolunk, hogy minden bizonnyal képes repülni... Bár így is érdekes, miért nem látta senki, amikor a magasból leereszkedik, az egész ugyanis a kora délutáni csúcsforgalomban esett meg... Mindenesetre többen hekírnek nézték őt, és majdnem agyonverték, tulajdonképpen csak az épp arra haladó egyik rendőrjárőrnek köszönhető, hogy életben maradt... ő akadályozta meg, hogy meglincseljék. E fura élőlény feltehetőleg értelmes, ennek ellenére, nem érti a nyelvünket.

Az lehet, hogy a tollas lány nem értette az emberek nyelvét, de Kajjám bezzeg annál inkább értette, amit a leány mond! Hogyne értette volna, értette ő az összes nyelvet, amit csak beszéltek bárhol is a Világmindenségben, legalábbis azokat okvetlenül értette, amiket az ő korában beszéltek... s ez egy ilyen nyelv volt!

- Kérem szépen ne bántsatok... én semmiről se tehetek... én nem tudom, hogy kerültem ide... Csini a nevem... ne bántsatok... hol vagyok?! Ne szorítsátok úgy a karomat, mert eltörik...

- Hú, hogy a jó fészkes...! - fojtott el magában Kajjám egy káromkodást. - A fene egye meg, szinte éreztem, hogy baj lesz... igen... azok a rohadt mikroradiánsok a képletben, amiket csak megbecsülni lehet ekkora komplexitás mellett... A szerencsétlen, biztos, hogy rosszkor volt rossz helyen... Magával sodorta a temporális örvény, így lehetett... de most mi a csudát kezdjek vele...

- Mi a baj Kajjám bácsi, mit motyogsz, nem értem! - kérdezte Lulli.

- Semmi, semmi, nem a te dolgod... arra válaszolj inkább, meg vagy elégedve a laptoppal?

- Persze, tökéletesen! Ez aztán tényleg strapabírónak látszik, igaz, hogy nem olyan csicsás, mint az a másik, de...

- Majd később lelkendezz róla. Most nem érek rá. Gyorsan kifizetem, s már itt se vagyok, mert sürgős dolgom van!


A kocsiban azonban még hazafelé is egyre csak morgolódott Kajjám, félig bosszúsan, félig meg elgondolkodva. Mormogásából Lulli csak néha hallott ki egyes szavakat, de azokat se nagyon értette, mert neki semmit se mondott se az, hogy "mikroradiáns", se az, hogy "Szellőjáró". Hogy olyasmiről már ne is beszéljünk, hogy "temporális örvény". Mindazonáltal e kifejezések nagyon is tudományosan hangzottak az ő fülének.

- Kajjám bácsi, valami baj van?

- Nem, azt azért nem mondanám...

- Pedig jobb lenne, ha bevallanád, mert hiába is tagadod le, látom rajtad. Hiszen mondtam már neked, hogy te nem tudsz füllenteni.

- Márpedig bajról igenis nincs szó. Baj, az nincs. De, hogy is mondjam... apróbb tökéletlenségek... bosszúságok... szépséghibák...

- Mármint miben történtek e hibák?

- A tervemben. Mert, hát legyen, ha már őszinteséget vársz tőlem, tessék, elmondom még, ha meg is bántalak vele: minden azzal kezdődött, hogy rám akaszkodtál... ez már eleve nem volt benne a tervemben... de jól van, ezt a kérdést még képes vagyok menedzselni, pláne, mert rájöttem, lehet, hogy tényleg hasznomra is leszel a végén... de eredetileg, akkor se így terveztem... most meg itt van ez a Csini...

- Az meg kicsoda?

- Hát a Szellőjáró.

- Ezt még mindig nem értem.

- Hát az a tollas lány, akit láttál a laptop szalonban, azon a videón vagy min! A hírműsorban!

- Te tudod, kicsoda ő?!

- Hogy is ne tudnám, nem jöttél még rá, hogy én mindent tudok?! Vagy legalábbis majdnem mindent?!

- És a Csini, az a neve?

- Persze, hogy az. Legalábbis, ha nem hazudott.

- Úgy érted, azért tudod a nevét, mert ő elmondta, és te érted a nyelvét?! - kerekedett ki Lulli szeme.

- Miért is ne érteném a nyelvét, az előbb mondtam, hogy én mindent tudok, a mindenbe pedig ez még simán belefér...

- Hát te aztán nagyon különleges és titokzatos ember vagy, Kajjám bácsi!

- Mertem remélni... De azt azért, akkor se tudom, mit kezdjek most ezzel a... ezzel a... "körülménnyel" vagy, hogy mondjam...

- Miféle körülménnyel?

- Hát a Szellőjáró felbukkanásával.

- Miért is kéne kezdened épp neked vele valamit?

- Mert miattam került bajba a szerencsétlen, és nem méltó hozzám, hogy ne segítsek annak, akin tudok segíteni esetleg... de pláne, ha miattam került bajba! Ez, tudod, olyan izé volna, na... méltatlan egy tündérhez! Mármint, úgy értem nem volna méltó egy olyan kiváltképpen jóságos valakihez, mint én vagyok...

- De mi közöd is lenne neked őhozzá, ott se voltál, amikor odaérkezett arra a térre, semmi esetre se a te hibád...

- Persze, hogy igenis az én hibám... illetve, tulajdonképpen nem hiba, vannak dolgok, amiket nem lehet elkerülni a legnagyobb jóakarattal se, akkor pedig hibának se nevezhető ugyebár... háborús körülmények közt az ilyesmit szokták "járulékos veszteségnek" nevezni... szóval végül is nem hiba, ha jól belegondolok, nem, nem, cseppet se, hogy is lenne hiba, én különben se szoktam hibázni... de azért bosszantó a dolog nagyon, igen, nagyon, sőt igen nagyon, igen-igen nagyon, úgy ám, hogy a fene azokba a piszkos kis mikroradiánsokba...

- Ugye nem haragszol meg rám Kajjám bácsi, ha bevallom, ebből semmit se értek?

- Semmi baj, sőt jobb is, ha nem érted, nem a te dolgod. A lényeg az, hogy mindjárt itthon vagyunk, úgy értem a szállodában, ott te szépen lecsüccsensz az ágyadra, és belemerülsz szépséges laptopod tanulmányozásába, örülsz neki meg minden... rám azonban ne számíts, hogy tanítalak, mert nekem el kell mennem, sürgős dolgom van...

- Micsoda?

- Rájöhettél volna: segítenem kell ezen a tollas leányon!

- Hogy micsoda?!

- Hallottad, vagy nem?

- De hiszen... hiszen...

- Mit "hiszenezel", az előbb mondtam el, hogy miattam került bajba, és nem méltó hozzám, hogy ne segítsek rajta!

- De hiszen minden bizonnyal a dutyiban ül épp, mert bevitték a rendőrök... ami érthető is, mert ha te tudod is ki meg micsoda is ez az izé, de ők még nem. Amúgy meg én nem igazán csípem a zsarukat, gondolhatod, de el kell ismernem ez még most nem is gonoszság a részükről, mert ennek a tollas lánynak is jobb a zárkában, mint ha darabokra tépi a kinti tömeg...

- Mellettem még jobb dolga lesz.

- Nem tudnád megvédeni, ha ellened támad a csőcselék.

- Ne viccelj, persze, hogy meg tudnám védeni, jobb, ha nem kísérletezik senki a megtámadásommal, mert rém rossz lesz az neki...

- Akkor is, hogy akarod kiszabadítani a dutyiból?!

- Perpillanat még fogalmam sincs róla, de biztos, hogy rájövök időben!

- Hmm... ebben én nem lennék olyan biztos a helyedben, Kajjám bácsi!

- Kételkedel a zsenialitásomban?! - csattant fel Kajjám sértődötten.

- Abban a legkevésbé sem. Bátorkodom azonban kételkedni abban, hogy volt valaha is bármi zűröd a zsarukkal! Te olyan tudósféle ember vagy, az olyanra pedig nem jellemző, hogy sokat balhézna. Te egyszerűen nem ismered a rendőröket! Sose láttál dutyit belülről, sőt, vélhető, hogy még csak ki se hallgattak téged soha a zsaruk! De ha netán és esetleg ez megtörtént is veled valamikor, biztos, hogy nem ismered a "nehéz fiúkat"! E szó a huligánokat, bűnözőket jelenti, csak azért mondom, mert el tudom rólad képzelni, hogy még e kifejezést se ismerted eddig, és nem akarom, hogy a "nehéz fiút" hallva azt hidd, hogy a túlsúlyos vagy kövér emberekről beszélek, netán izmos testépítő bajnokokról vagy súlyemelőkről...

- Pedig ismertem e kifejezést, nem vagyok olyan hülye, mint gondolod, és nem értem mi közöm kéne legyen a gazemberekhez?!

- Nem vagy te hülye Kajjám bácsi, ellenben naiv és tapasztalatlan annál inkább az ilyen ügyekben! Ezt az is bizonyítja, hogy még most se érted miért beszélek neked ezekről a dolgokról. Holott emlékeztetlek rá, tegnap épp én magam ígértem meg neked, hogy igyekszem mindenben a segítségedre lenni... és annyira boldog vagyok, hogy már ilyen hamar alkalmam nyílik rá! Szóval, most kissé meghálálom neked azt a sok jótettet, amit köszönhetek neked... bízz bennem, s majd én megmondom, miként szerezheted meg a börtönből azt a madárnőt!

- Na ne tréfálj velem, ez komoly ügy, és ha megbocsátod, hogy felhánytorgatom a múltadat, hát én meg arra emlékeztetlek téged, hogy ha én nem vagyok, akkor ma is ott kínálgatnád a bájaidat a pályaudvaron, mert még magadat se tudtad megmenteni! Hogy is menthetnéd akkor meg Csinit!

- De Kajjám bácsi, én egy szóval se mondtam, hogy egyedül fogom megmenteni azt a Csini nevű izét! Egyedül valóban képtelen vagyok rá. Egyedül azonban jó eséllyel te is képtelen lennél rá. Ketten együtt, na az azonban egészen más!

- Miért lenne más?

- Mert neked van pénzed, nekem meg kapcsolataim! És persze, hogy nem tudtam magamon se segíteni korábban, mert hiába volt akkor is kapcsolatom, de pénzem bezzeg egy szál se...

- Arra célzol, meg kéne vesztegetni valakit?

- Még szép, persze hogy, naná! És tudom is, hogy kit. Sokba kerül majd, nagyon sokba... ellenben, ez legalább veszélytelen módszer, és kényelmes is.

- Hm... végül is miért ne próbáljuk meg, ráérek akkor is valami máson törni a fejemet, ha ez nem válik be... - mormogott Kajjám.

- Na látod apuci, nem kell engem lebecsülnöd, valami rám is ragadt a koszon kívül, amíg felnőttem...

- Arról, hogy felnőttél-e, inkább ne nyissunk vitát, mert a szememben nagyon is gyereklány vagy még, rém messze attól a fogalomtól, amit a "felnőtt" jelent az én fogalomtáram szerint! És most nem az ismereteid csekélységére gondolok, hanem egyszerűen az életkorodra. Az nem jelent semmit, hogy sokat szexeltél már, mert az legjobb esetben is csak arra bizonyíték, hogy valaki "szaporodásra alkalmas", de a felnőttség, na az valami ennél sokkal komplexebb és komolyabb dolog, úgy vélem...

- Ebben az esetben te se vagy felnőtt, Kajjám bácsi - válaszolta nyugodtan a leány.

- Hogy micsoda?!

- Kérlek, kérlek... nem sértegetni akartalak... De mély meggyőződésem, ha igazán "felnőtt" lennél, nem tudtam volna ilyen szépen a "nyakadba akaszkodni", jelképesen, ahogy szerintem te nevezed ezt... vagy talán mondtad is konkrétan korábban...

- Hát mit tettem volna?

- Ott hagysz és kész. Hiszen mit is számít az, hogy kapok néhány pofont az anyámtól, nyilván sokszor megvertek már, eggyel több vagy kevesebb nem számít ugye, aztán meg a saját anyámnak talán csak van joga verni engem, meg különben is, én csak egy ócska kis lestrapált kurva vagyok, én nem számítok, alig is vagyok embernek tekinthető, értem nem kár, meg egy kis verésbe úgyse halok bele... Mindenki így gondolta volna, de te megsajnáltál. Meg is vendégeltél. És amikor öngyilkos lettem, megint megsajnáltál... Egy "igazi felnőtt" nem így viselkedett volna.

- És ha én egyszerűen csak egy jó ember vagyok, aki képes a szánalom érzésére is?!

- Persze, hogy olyan vagy, épp csak az olyanok nem felnőttek. Vagy mondjuk inkább azt, minél olyanabb valaki, annál kevésbé felnőtt. Mert egy igazi felnőtt az tudja, hogy a világ kegyetlen, önző, s neki is önzőnek kell lennie ahhoz, hogy boldogulni tudjon benne. Egy igazi felnőtt nem érzi úgy, hogy felelős lenne a másik emberért, te meg nemhogy rajtam, de még ezen a tollas lényen is segíteni készülsz!

- Hm... Érdekes filozófiai nézet. Amennyire emlékszem, én épp hogy nem vagyok valami kivételesen jó ember, mert már rengetegen a fejemhez vágták, hogy önző vagyok, és a céljaim érdekében képes vagyok bárkin keresztülgázolni, képtelen vagyok az empátiára, hiú vagyok, és a többi.

- Persze, hogy hiú vagy Kajjám bácsi, ezt réges-rég észrevettem - mosolygott Lulli -, de ennek semmi köze sincs ahhoz, amiről én beszélek! Gyerek is, felnőtt is lehet egyaránt hiú vagy nem hiú. És persze, hogy önző vagy... de csak speciális esetekben, amikor tényleg a legkifejezettebben az életed védelméről van szó... ez érthető, minden ember ilyen... bár ami téged illet, el tudom képzelni, hogy még ilyenkor se mindig magaddal törődnél... amiatt, mert a másik eset, amikor önző vagy, az a... tudomány, vagy minek nevezzem... a kutatásaid... és azt te az életednél is fontosabbnak tartod! Ha a saját életednél is fontosabbnak tartod, persze, hogy mások életénél is fontosabb az a szemedben... Te egy amolyan "megszállott tudós" vagy, akinek a tudománya a mindene... te tényleg nem sokat törődöl az emberekkel, de nem önzésből, hanem mert jobban érdekel téged a tudomány, mint az emberek... de ez nem jelenti azt, hogy alkalomadtán, ha nem kerül nagy fáradságodba, ne segítenél szívesen azon, akin épp tudsz, aki az utadba kerül. Szóval te tulajdonképpen nem vagy önző igazából. Akárki mondta is ezt a csúnyaságot rólad korábban, durván hazudott! Hiú, az vagy, tényleg, nem is kevéssé, ez teljesen igaz. De nem vagy önző. Te épp, hogy kifejezetten önzetlen vagy, mert van valami, amit fontosabbnak tartasz önmagadnál is: a kutatásaidat, a tudományt... és ez nagyon szép és nemes cél! Bár mindenki hasonlóképp gondolkodna, mint te, jobb hely lenne a világ! Na de a felnőttek messze többsége nem ilyen.

- A gyerekek se - ellenkezett Kajjám, bár nem tagadhatta, nagyon tetszik neki Lulli beszéde. Még szép, hogy tetszett neki, hiszen ez lényegében dicséret volt! És milyen igaza van! Hát persze, hogy ő Kajjám nem önző! Hogy is lehetne az, hiszen ő Tökéletes, a tökéletességgel pedig nem fér össze az önzés!

- Általában valóban nem ilyenek a gyerekek se - ismerte el Lulli - mégis, a gyerekek körében sokkal többször figyelhető meg, hogy annyira belefeledkeznek egy játékba, hogy megszűnik számukra a világ, még enni is elfelejtenek, csak annak a játéknak élnek... Na és ez épp az, ahogy te viszonyulsz a tudományokhoz, Kajjám bácsi! Számodra az egyfajta játék, de mindennél fontosabb neked. Ez tulajdonképpen tehát gyerekes tulajdonság, de ne szégyeld! Épp emiatt vagy sokkal nemesebb jellem, mint mások, mint a többség, mert neked van valami olyan célod, ami túlmutat a személyes önmagadon!

- Hm... Sose hittem volna rólad, hogy képes vagy ilyen filozófiai mélységekre! Egyre biztosabb vagyok benne, hogy még nagyon sokra viszed majd! De most akkor mondd a címet, hova menjünk!

- Nem tudom a címet, de vigyél csak magaddal, majd mutatom, merre menjél.


Elindultak hát. Ám még jóformán ki se léptek a hotelből, máris némi kalandba keveredtek. Mert ahogy a hotel parkolójába értek, Kajjám autójához, két másik autónak is melyek a közelben álltak kinyíltak az ajtói, s azokból néhány olyan fickó szállt ki, akikről még "politikailag korrekt" nyelvezetet használva se lehet mást állítani, mint, hogy "már a szemük se állt jól".

És mindegyikük azonnal Kajjám és Lulli mellé ugrott, igencsak gyorsan, és elkapták Kajjámnak is és Lullinak is mindkét karját.

- Na megvagytok! - szólt a támadók vezetője, egy nagy darab, borostás alak, aki valami bőrmellény-féleséget viselt, miközben mindkét karja csupasz volt. Így azonban annál jobban lehetett látni a felkarjára tetovált halálfejet.

- De... de hát... - hebegett Lulli.

- Ne aggódj, neked nem lesz semmi bajod - legyintett a bandavezér - legalábbis mitőlünk nem kell tartanod. Hogy azonban anyádtól mit kapsz, amiért nem mentél vissza este hozzá, na... mindegy, az már nem ránk tartozik, de nem szívesen lennék a helyedben... csak úgy mondom neked, ő szólt róla, hogy ha már úgyis erre járunk beszéljünk rá téged, hogy térj vissza a szerető otthonába! - vigyorgott. - Tehát most szépen beülsz a kocsiba és jobb, ha nem ellenkezel...

- De miért jártatok úgyis épp erre? - kérdezte Kajjám, békésen mosolyogva. Cseppet se látszott ijedtnek.

- Hát miattad, faszikám! Láttuk a kirakaton át, mennyi aranyat váltasz be készpénzre... de ott nem volt alkalmas a helyzet az akcióra... kilestük tehát, hová mész... és amikor a banya azon sápitozott, hogy a lánya elszökött, mondtuk neki, hogy láttuk őt veled... na akkor mondta, hogy hozzuk vissza a kispicsát, még fizetett is nekünk érte... de ez nem rád tartozik. Ami téged kell érdekeljen az az, hogy most szépen ideadod az összes pénzedet! És ne próbálj csalni! Ha túl keveset kapunk, nem hisszük el, hogy csak annyid van és akkor neked régen rossz lesz!

- De hát ezt nem értem - ámult Kajjám -, miért tőlem kéritek, miért nem veszitek el csak úgy?!

- Mert úgyse hiszem el, hogy az összes pénz nálad van most. Hanem ez úgy lesz, hogy Lulli itt marad pár barátommal, akik vigyáznak rá, mi meg elengedünk téged, és szépen bemegyünk veled a szobádba. Majd azt mondod a barátaid vagyunk. De meg ne próbálj szökni vagy valamit trükközni, mert a ruha alatt ott vannak a fegyvereink, és az első gyanús jelre szitává lövünk!

- Rendben van, ha ezt akarjátok... - sóhajtotta Kajjám. - De akkor el kell engedjétek a kezemet, különben senki nem hiszi el, hogy a barátaim vagytok.

- Elengedjük a kezedet.

- A szobám kulcsa a belső zsebemben van. Előhúzhatom?

- Igen, de csak lassan, és ismét figyelmeztetlek, nehogy olyasmivel kísérletezz, hogy fegyvert rántasz, mert mi gyorsabbak vagyunk!

- Nem húzok elő fegyvert - biztosította róla Kajjám a banditát.

És igazat mondott! Persze, hogy igazat mondott, Kajjám nem szeretett hazudni... Nemcsak fegyvert nem húzott elő, de semmit se. Épp csak a ruhája alatt megmarkolta a varázspálcáját...

S a következő pillanatban az összes támadójának minden egyes ruhadarabja azonnal lángra lobbant! Sőt, nemcsak a ruháik, de még a cipőjük is! Egyetlen másodperc alatt teljesen elolvadt még a cipőjük gumitalpa is, és hát az igazán nem kellemes élmény, ha valakinek forró, olvadt, ragadós gumi tapad a lábfejére, és lobogva ég... de még a hajuk is lángolni kezdett!

Üvöltöttek és ugrándoztak, hogy jobban se kell, az aztán biztos! És csapkodtak a kezükkel, a földön is fetrengtek, hogy megpróbálják a lángokat eloltani magukon... eszükbe se volt már Kajjámmal meg Lullival törődni...

- Pattanj be! - intett Kajjám Lullinak, a kocsiajtót kinyitva.

- Hát ezt meg, hogy csináltad! - kérdezte döbbenten a leány, amikor már szóhoz tudott jutni, sőt a kocsival a főút forgalmába is besoroltak.

- Hát ugye, megmondtam neked kicsikém korábban is már, hogy meg tudom védeni magamat... hogy nem okos dolog belém kötni...

- Na de... na de... de hogyan...

- Soká tartana elmagyaráznom. De nem is értem miért csodálkozol ezen annyira, hiszen tudod, hogy titkos küldetésben járok lényegében, na most, aki olyanra indul, hát a legkevesebb, hogy felszereli magát jó előre mindenféle trükkös védelmi okosságokkal, olyasmikkel, amik azért nem minden utcasarkon kaphatóak, sőt a legtöbb ember még csak nem is hallott róluk...

- Hm... - mormogta ezt hallva Lulli, de mély tisztelettel a hangjában. Majd kisvártatva megszólalt:

- Itt akkor fordulj be kérlek jobbra... Ott ni, az a ház a kék kerítéssel, na oda megyünk...

- Hol álljak meg? Nem látok szabad parkolóhelyet...

- Ott közvetlenül a kapu előtt van egy.

- Elég nagy pofátlanság a kapubejáróba parkolni... Sőt, látok is ott valami táblát, amiről ugyan nem tudom mit jelent, de megesküdnék rá, hogy olyasmit, hogy "Tilos a parkolás"!

- Majdnem. Azt jelenti: "Megállni és várakozni tilos".

- Na akkor nem tévedtem sokat.

- Nyugodtan leparkolhatsz ott, elvégre vendégségbe jöttél hozzá...

- Hívatlanul... - mormogta Kajjám, de azért csak leparkolt a mondott helyen.

- Ez igazán nem lesz gond miután megtudja, mennyi pénzt akarsz neki adni...

- Tényleg, mennyit adjak?

- Hát, ez egy olyan pasas, aki elég magas pozícióban van a zsaruknál, szóval kétszázezernél kevesebbet kifejezetten sértésnek érezne attól tartok...

- Akkor megnyugodtam, bőven elég lesz a pénzem - és Kajjám kikászálódott a kocsiból. Lulli is így tett.

- Csöngessek be?

- Nem érdemes, van kamera, ott ni... és jelez a riasztó neki, ha valaki ide áll, szóval mindjárt kijön.

- Itthon van egyáltalán?

- Naná, hiszen ma munkaszüneti nap van és ő sokkal nagyobb góré annál, hogy olyankor a hivatalban unatkozzék...

Igaza volt a leánynak. Egy perc sem telt el, máris nyílt a ház ajtaja, s megtermett férfi bújt ki rajta.

- Hé, mit képzelnek, mi az, hogy ide pofát...

Majd elharapta a szót, amikor Lullira esett a pillantása.

- Ni csak, kit látnak szemeim! Hát téged meg mi szél hozott erre?!

- Üzleti ügyben jöttem - válaszolta a kis prostituált felettébb előkelő hangsúllyal.

- Aha... de gondolom, ezúttal nem olyan üzletről van szó... - majd a férfi Kajjámra pillantott és így szólt, hivatalossá vált hangon:

- Fáradjon be kérem, uram! Természetesen a... ehm... a kisasszonnyal együtt... - intett Lulli felé.

Az előcsarnokból rögtön a tágas ebédlőbe vezette őket.

- Foglaljanak helyet! Megtudhatom akkor, miért tisztelt meg a látogatásával engem Kajjám professzor úr?

- Honnan tudja a nevemet? - érdeklődött Kajjám.

- De hiszen a fél város önt keresi! A másik fele meg a híreket várja...

- Miféle híreket?!

- Bármit, ami csak megtudható! Mert óriási szenzáció, hogy feltámasztotta ezt a kis... akarom mondani, Lulli kisasszonyt. Naná, hogy mindenki mindent tudni szeretne erről... Hiszen ez óriási tudományos vívmány, feltámasztani valakit...

- Mi ebben a nagy ügy, naponta tucatjával végzik már ezt az intenzív osztályokon, még orvos se kell hozzá, egy főnővér is megteszi, ha nagyon muszáj...

- Hát persze, de nem olyannal, akinek a tanúvallomások szerint a bele is kilógott és már a hullazsákba is bepakolták... És tényleg kilógott a bele, ez biztos, mert készült róla fénykép is... Szóval, mindenki arra kíváncsi, kicsoda is ön valójában... Mert az országunkban egyetlen Kajjám nevű illető sincs. Olyan meg pláne nem, aki professzor lenne. Vagy legalább csak úgy simán doktor.

- Akkor most megkapom a jótettemért a jól megérdemelt büntetésemet, azaz letartóztat? - kérdezte Kajjám mosolyogva.

- Ugyan kérem, micsoda feltételezés! Nem szokásom levágni az aranytojást tojó tyúkot!

Kajjám értette a célzást. A ruhájába nyúlt.

- Köszönöm a megértését. De akkor tényleg térjünk át az üzleti részre. Kezdjük azzal, hogy itt van mondjuk úgy egymillió, mintegy bemelegítésképp - és átnyújtotta a pénzt -, amiért egy jelentéktelen szívességet kérnék csak.

- Mi lenne az?

- Hát ugye, nemcsak maguk hallottak rólam, de én is hírét vettem egy különleges eseménynek... sőt személynek... Egy bizonyos tollas leánynak, aki repülni tud... láttam is a tévében, hogy elfogták őt bizonyos hivatalos személyek... amit kérek csak annyi, hogy beszélhessek vele.

- Ön érti ennek a fura izének a nyelvét?!

- Amikor azt mondtam beszélni szeretnék vele, akkor ezalatt inkább csak azt értettem, hogy személyesen vehessem szemügyre. Mondhatni, hogy megvizsgálhassam. Elvégre mégiscsak orvos vagyok, nem is akármilyen ugye, amint ezt Lullival kapcsolatban bebizonyítottam, gondolom tehát tökéletesen érthető a kíváncsiságom... szakmai kíváncsiság, igen, az...

- Értem, hát persze! Sajnos azonban nem segíthetek. Félre ne értsen, boldog lennék, ha tehetném... az illető kreatúra azonban nincs a rendőrség birtokában.

- De kérem, láttam, hogy rendőrök vitték el...

- Igen, ez igaz, de egy óra sem telt el és jöttek érte katonáék... - és a férfi széttárta a kezét.

- Hol van most?

- Hát, van egy katonai támaszpont nem messze a város mellett... Persze nem esküszöm meg rá, hogy ott van, nem kötötték az orromra hova viszik, de feltételezem, mert logikus, hogy oda szállították... Aztán persze lehet, hogy onnan is elviszik valahova, de most még valószínűleg ott van.

- Hogyan jutok oda?

- Lulli majd biztos odavezeti önt. Tudja az utat. Sok ügyfele került ki a katonák közül, tudom jól - vigyorgott a leányra, aki szégyenében fülig pirult. És maga se értette miért pirult el. Hiszen Kajjám úgyis ismeri az ő "előéletét".

Kajjám is észrevette kis védence zavarát, ezért így szólt most:

- A múltat inkább ne emlegessük, mert a kisasszony mától új életet kezdett. Akarom mondani, már tegnaptól. A leányommá fogadtam.

- Hivatalosan?

- Nos, nem, úgy nem, de gyakorlati értelemben annál inkább.

- Én csak örülök neki, ha egy kur... akarom mondani, egy "megtévedt bűnös" jó útra tér, de ebben az esetben jó lenne a dolgot hivatalossá tenni. Mert ugye mi lesz, ha Lulli anyja bejelenti, hogy eltűnt a leánya, netán még gyermekrablással is megvádolhatják önt, professzor úr...

- Nem hiszem, hogy az efféle tett az ő módszerük lenne. Inkább jellemző rájuk, hogy verőlegényeket küldenek rám.

- Az is lehet, igen - bólogatott a rendőrfőnök.

- Sőt nemcsak lehet, de már meg is tették - mesélte Kajjám. - Pár perce történt. Rabolni akartak. Engem ki-, Lullit meg el-. De felsültek a szerepükkel, hehehe... Hatalmasat égtek, úgy bizony... ráadásul szó szerint is! Mert akkora kudarcot vallottak, ami már tiszta égő volt, hehehe... Súlyos, sok napon túl gyógyuló égési sérüléseket szereztek... Hát, ez van, kissé ideges leszek ha mindenféle műveletlen tahók feltartanak és korlátozni óhajtanak a szabad helyváltoztatásban...

- Kíván feljelentést tenni ellenük?

- Á, dehogy, megkapták már a büntetésüket és mélyen hiszem, soha többé a közelembe se mernek jönni... Illetve, egy darabig nemcsak a közelembe, de máshova se mennek, mert megtippelem, hogy jelenleg a kórházban kenegetik a testüket a dokik, és literszámra kapják a fájdalomcsillapítót az intenzív osztályon... Persze túlélik, arra ügyeltem, de hetekig nem lesznek akcióképesek még, ha akarnák, akkor se... Életre szóló élmény ez nekik, az biztos is! Hogy úgy mondjam, örökre beleégett a lelkükbe, hehehe... Hanem annyit megtehetne, hogy barátságosan figyelmezteti Lulli anyukáját meg a nénikéjét, meg úgy mindenkit abból a bandából, hogy jobb, ha lekopnak róla! Meg rólam is. Nem igazán szokásom csúnyán beszélni, de szó szerint ezt üzenem nekik, mert azt hiszem ezt a szófordulatot megértik. Felejtsék el a leányt, tegyenek úgy, mintha meghalt volna, sőt mintha meg se született volna! Mert ha nem így tesznek, akkor ne öntől meg a rendőrségtől féljenek, hanem tőlem! Vegyék észre, hogy ők nincsenek velem egy "súlycsoportban". Ők amatőrök, hozzájuk képest azonban én egy "nehézsúlyú" profi vagyok. Mert most azokat, akiket rám küldtek, csak barátságosan figyelmeztettem. Már emiatt is hosszú időre kórházba kerültek... holott ez a részemről csak egy jóindulatú ejnye-bejnye volt. Komolyan, még csak meg se haragudtam rájuk igazából. Nagyon szelíd voltam, tényleg. Na most képzeljék el ennek fényében, mi történik, ha komolyan megmérgesedem... Mert nemcsak halottat tudok feltámasztani, de élőt is hullává tenni, sőt az még sokkal könnyebb is, tudjuk ugye... - azzal újabb bankjegyköteget nyomott a rendőr markába. - Ezt kérem fogadja el, mintegy költségtérítés gyanánt...

Elfogadta.

- Így lesz, ahogy kérte, professzor úr! De akkor is jó volna hivatalossá tenni Lulli örökbefogadását... már ha komolyan gondolta...

- Abszolúte! Mert ugye, másképp még mindenféle csúnyaságot feltételeznének rólam, hogy miért is van velem ez az ifjú hajadon...

- Na épp erre gondoltam én is, a jó híre érdekében, professzor úr...

- Mi a javaslata?

- Hát, a feleségem épp itthon van... és közjegyző a szakmája... - vigyorgott.

- És el lehetne ezt intézni most rögtön, ilyen hamar?

- Igen, na persze az ilyen sürgősségi ügyintézés picit drágább, mint a szokásos ügymenet, ami hónapokig tart...

- Ezt értem, de mégis csodálkozom. Mi van a gyámhatósági engedélyekkel, a mindenféle vizsgálatokkal...

- Ó, hát épp emiatt drága az ilyen sürgősségi ügyintézés, mert az efféle okmányokat majd megcsinálják utólag a megfelelő ismerőseim... nyilván persze, tőlük se lehet elvárni, hogy ingyen dolgozzanak...

- Aha, kezdem érteni... De mi van, ha izé... szóval, Lulli nem árva leány, van anyja, aki él még, sőt apja is van, aki ha jól tudom, épp börtönben ül...

- Az apukával semmi baj se lesz, megmondjuk neki, semmi se erőszak, szabad akarata van, dönthet tetszése szerint: aláírja, hogy lemond a leányáról, vagy nem írja alá. Ha aláírja, az jó pontnak számít, amikor majd dönteni kell arról, szabadlábra helyezzük-e feltételesen, amikor ennek a törvény szerint eljöhet az ideje. Ha nem írja alá, akkor azonban erről ne is álmodjon... sőt, akkor egyáltalán semmi kedvezményre se számíthat a börtönben töltött ideje alatt sem... Szerintem perceken belül megérti, mi a bölcs döntés ilyen helyzetben. Ha azonban mégse térne jobb belátásra, akkor megkérjük pár cellatársát, hogy beszéljék rá, hátha ők értenek azon a primitív nyelven, amit az a tahó apuka beszél. Siker esetére e cellatársaknak ajánlunk némi célprémiumot, például többször fogadhatnak majd látogatókat, kényelmesebb zárkát kaphatnak, amiben netán még televízió is lesz, meg más effélék... Volt már hasonló esetünk, és nagyon hatékonyak a meggyőzésben... - és a rendőrfőnök vastagon vigyorgott.

- Én nem is bánnám, ha így kéne rábeszélni őt, legalább nemcsak én lennék örökké az, akit vernek... - mormogta Lulli.

- És az anyuka? - kérdezte Kajjám.

- Hát nála szerintem elég lesz annyi is, hogy megkérdezzük, hiányzik-e neki a férje. Mert ha nem írja alá, amit kell, akkor elintézzük, hogy ugyanott legyen elszállásolva ahová a férje került, ideiglenesen csak, de jó hosszú időre... Ráadásul teljesen törvényesen kerülne oda az anyuka, mert mély meggyőződésem, Lulli akármikor boldogan tanúskodik ellene olyan ügyekben, hogy prostitúcióra kényszerítés, üzletszerű kéjelgés, rablás, lopás, okirathamisítás, drogdílerkedés, kiskorú elleni erőszak, szeméremsértés, meg egy egész csomó más mindenféle is... sőt, megvádolhatjuk egyenesen rabszolgatartással, nem hiszem én, hogy Lulli tiltakozna, ha úgy tekintjük, ő rabszolgaként volt tartva és kezelve odahaza... szóval, az anyuka messze sokkal jobban jár, ha nem vész velünk össze és aláírja, amit az orra elé tartunk.

- És bármilyen dokumentumot be lehetne szerezni így... hogy is mondta? Sürgősségi úton?

- Igyekszünk teljes körű szolgáltatást nyújtani kedves ügyfeleinknek...

- Jó, akkor legyen így a dolog Lullival kapcsolatban! De akkor nekem is kellenének dokumentumok.

- Mifélék?

- Minden... Ha hiszi, ha nem, de semmiféle dokumentumom sincs!

- Hm... Ez, izé... szokatlan...

- Naná, hogy az, én is tudom! De ne kérje, hogy megmagyarázzam. Nagyra értékelném, ha nem tenne fel ezzel kapcsolatban kérdéseket.

- Hát, létezik az a pénz, ami még egy magamfajta érdeklődő ember kíváncsiságát is képes elfojtani...

- És akkor mennyibe is fájna nekem ez így mindösszesen?

- Tízmillió szerintem szép, kerek szám...

Lulli csak ült sápadtan ezt az összeget meghallva. Tízmillió!

De Kajjám csak szó nélkül benyúlt a ruhája mélyébe és máris előhúzta az újabb bankjegykötegeket. Annyira szemrebbenés nélkül művelte ezt, hogy a rendőrfőnök most Lullira nézett és így szólt:

- Gratulálok, kisasszony, megcsináltad a szerencsédet, igazán "dögös pasast" fogtál ki most magadnak!

- Nem "pasast"! Hanem apukát!

- Én is úgy értettem... Na akkor várjanak itt kérem, én most megyek és hívom a feleségemet... Ő felveszi az adatokat, aztán... hát, a megfelelő dokumentumokra várni kell talán egy jó órát is...

- Az még belefér. De legyen tényleg minden ennyi pénzért: személyi, jogsi, lakcímkártya...

- Van háza?

- Nincs, hogy is lenne... de attól még lehet lakcímkártyám, írjanak bele egy szállodai címet állandó bejelentett lakhelyként... kell adóigazolvány, meg szóval minden cakpakk!

- Meglesz - bólintott a férfi, azzal távozott.

- Ez hihetetlen, remélni se mertem, hogy igaziból a lányoddá fogadsz Kajjám bácsi! - ujjongott Lulli.

- Én se így terveztem, de miért is ne, ha így alakult, hogy megtehetem... de most kérlek, maradj csendben. Mert amíg megjönnek a papírok, kissé töprengenem kell a közeljövőn...

- Mármint?

- Mármint azon, miként hozhatom ki Csinit arról a katonai támaszpontról. Amit nyilván jól őriznek egyébként is, de pláne így, hogy ilyen különleges foglyuk van...

- És ha azt mondom, ezen nem kell töprengened, mert ebben is segítek?

- Ismersz valaki "fejest" katonáéknál is, akit meg kell vesztegetni?

- Azt nem. De élek a gyanúval, neked a legnagyobb gondod az lehet Kajjám bácsi, hogyan juss be észrevétlenül a laktanyába. Mert ha már bent vagy, elég szabadon mászkálhatsz ott, hiszen úgyse ismer ott mindenki mindenki mást... Na de bejutni oda, az nem egyszerű ügy... Hanem ezt én meg tudom oldani neked!

- Hogyan?

- Pontosabban, nem én oldom meg, de ismerem azt, aki ebben segíthet neked!

- Azt mondtad, nem ismersz olyan magas rangú katonatisztet, aki...

- Nem katona. Hanem, hát, kissé olyan, mint én...

- Prostituált?

- Tulajdonképpen nem, bár... Na, szóval egy lányról van szó... Bár nem olyan fiatal, mint én, mert már harmincnyolc éves... Úgy hívják, hogy Dzséni. Amikor fiatalabb volt, huszonévesen, pornósztár lett belőle, és átkozottul sikeres volt ezen a pályán! Nagyjából öt évig dolgozott csak így, de ezalatt készült több mint száz filmje is, és ezek még manapság is nagyon kelendőek az e műfajt kedvelő férfiak körében... szóval igazi sztár lett ezen a pályán! Akkor azonban szeretett volna valami más módon is befutni, abbahagyta a pornózást, és megpróbált modellkedni... de ez valamiért nem jött össze neki.

- Miért nem, ha akkora sztár volt a filmekben, nyilván jól nézett ki, vagy nem?

- Persze, hogy jól nézett ki, naná! De, hogy miért nem sikerült neki a modellkedés, arról nem beszélt... bár nekem az a véleményem, egyszerűen azért nem kapott sok megbízást, mert a mindenféle divatcégek féltek, hogy oda lesz a jó hírük, ha a termékeiket egy volt pornósztár reklámozza. Elvégre a pornószínésznőket sokan mégiscsak kurváknak tartják, még ha az előkelőbbek közé számítanak is a kurvák közt...

- E véleménynek azért van is némi alapja, mert ők is azt teszik, mint a kurvák: szexelnek, és pénzért - bólogatott Kajjám.

- Na hát, akkor érted, Kajjám bácsi... szóval a modellkedés nem jött be ennek a Dzséninek, és hát... szóval, "lecsúszott", na, ahogy mondani szokták... elszegényedett... de annyira, hogy háza sincs már, a csatornákban húzza meg magát sok éve már...

- Na, ez azért elképesztő! Miért nem ment vissza pornózni?

- Azt mondta nekem, szakított a régi életével... Akkor nem értettem, de most, hogy én is megtettem, mert ugye mégiscsak öngyilkos lettem, ha te fel is támasztottál, most már értem...

- Na de akkor se stimmel valami. Amíg korábban pornózott, biztos, hogy szép összegeket keresett. Elhiszem, hogy nem mindenki keres jól abban a szakmában se, de aki akkora nagy sztárrá lett ahogy te mesélted... Szóval, mi lett azzal a pénzzel, amit akkor keresett?

- Azt nem tudom, de nekem erős a gyanúm, hogy az már rég nincs meg neki, s azért nem, mert kábítószerekre költötte. Az biztos, ez a külsején is meglátszik, még most se csúnya ugyan, de korántsem az a legendás szépség, mint egykor volt, s ahogy most is látszik még a filmjeiben... Mindenesetre messze sokkal rosszabb az állapota, mint amit az idő múlása indokolna, és egészségileg is elég gyöngécske...

- Szóval szakítani akart a régi feslett életével, emiatt nem vállalt több pornószerepet, ellenben helyette valami még sokkal rosszabb életformát választott: kábszerezik! Micsoda észlény, komolyan mondom! - fintorgott Kajjám. Majd ezt kérdezte:

- És mit segíthetne nekem egy efféle?

- Hát azt, hogy kiválóan ismeri a csatornahálózatot, hiszen ott él... és holtbiztos, hogy a laktanyának is van csatornarendszere. Az valahol csatlakozik a városi hálózathoz az biztos. Ő el tudna vezetni téged oda a föld alatt, ott bejuthatnál a laktanyába... hogy aztán mit csinálsz ott azt én nem tudom, de nem hiszem, hogy féltenem kéne téged... apuci!

- Hm... nem is rossz ötlet... jól van, amint megkapjuk a papírjainkat, megkeressük ezt a Dzsénit! Tudod merre találjuk meg őt?

- Persze, hogy tudom, mindig ugyanott koldul...

- Koldul? Nem... izé...

- Nem prosti, ha erre gondolsz Kajjám bácsi. Végül is érthető: ha hajlandó lenne ilyesmire, inkább visszamenne pornósztárnak, jobban megérné anyagilag...

- Régebben ez igaz is lehetett, kétlem azonban, hogy még most is úgy nézne ki, hogy ezt megtehetné.

- Szerintem pedig megtehetné. Mert az igaz, a szépsége jócskán leromlott, de ne feledjük, hogy van egy rakás filmje az ifjúkorából, amikor még szép volt és ünnepelt sztár, azaz akadnak rajongói még ma is, bőségesen, így aztán szerintem boldogan alkalmaznák őt megint a pornófilm-stúdiók, mert az igaz, hogy már nem világszépe, de egy "jó közepes" nőnek még simán elmegy, ellenben van neve... hírneve... Szóval megtehetné... De ő nem akarja.

- Hm... érdekes egy nő lehet... fura tünemény... hm... na jó, akkor tehát, amint megkapjuk az okmányokat, elvezetsz hozzá...


Dzsénit könnyen megtalálta Kajjám, hála Lulli "idegenvezetésének" - a leány egy nagy téren koldult, mint mindig. Ez a város egyik jelentősebb - bár semmi esetre se a legforgalmasabb - tere volt, és állt középen egy szép szökőkút is. Dzséni ennek tövében szokott üldögélni... Most is ott volt, amikor Kajjám odaérkezett az autójával, bár nem ült, hanem állt, és három rendőr is ott volt körülötte!

- Nocsak... Tilos talán itt koldulni? - kérdezte Kajjám az autóban ülve Lullitól.

- Dehogyis... De amennyire így első pillantásra megítélhetem, nem is vele van a baja a rendőröknek, ő most nem bűnös, hanem áldozat! Sőt, ebben biztos vagyok! Nézz csak oda, Kajjám bácsi, ott a közelben az a citera... Ez az ő hangszere, mindig ezen szokott zenélni, de most össze van törve! Sőt, hiszen nézz csak rá az arcára, még össze is verték... sír is...

- Akkor viszont nem a rendőrök verhették meg.

- Jaj hát persze, hogy nem! Én nem igazán kedvelem a zsarukat, de ők se mind gazemberek... aztán meg ha adnának is neki pár pofont, a citerát minek is törnék össze... de különben is, Dzsénivel sose volt semmi különösebb baj, s az olyanokat nem szokták piszkálni a zsaruk.

Kajjám megállt nem messze tőlük, s előre furakodott.

- Segíthetek valamit? - kérdezte.

- Nem, nem, dehogyis, távozzon kérem, nincs itt semmi látnivaló!

- Hogyne volna... de meg nem is bámészkodni jöttem! Nem azt kérdeztem, mi itt a néznivaló, minek is kérdezném, látom magamtól is; hanem azt kérdeztem segíthetek-e valamit! És hiszen látom azt is, hogy itt igenis szükség van a segítségemre: a hölgy mintha alaposan össze lenne verve! És úgy látom valami ízlésficamos kultúrbarbár még ezt a szép hangszert is összetörte! Ejnye no, hogy miféle bárdolatlan tahók mászkálnak ebben a szép városban, ráadásul fényes nappal! Feltételezem ki is rabolták a hölgyet!

- Igen, de ez nem magára tartozik, távozzon azonnal, hogy mi is végezhessük nyugodtan a dolgunkat!

- Tudják talán, ki bántalmazta a hölgyet?

- Nem, de attól még kötelességünk felvenni a jegyzőkönyvet, ismeretlen tettes ellen!

- És azután mi lesz?

- Mi lenne, megyünk a dolgunkra!

- Úgy értem, mi lesz a hölggyel?

- Nem értem mire céloz, mi lenne vele?

- Hát, hogyan kap majd orvosi segítséget?

- Minek az, teljesen nyilvánvaló, hogy nem veszélyes az állapota, semmi komolyabb baja, minden sérülése csak felületi horzsolás, ami nyolc napon belül gyógyul, és egyáltalán, mi maga, ügyvéd talán, hogy felelősségre von bennünket?!

- Kérem, csillapodjék, senkit nem vádoltam semmivel, csak aziránt érdeklődöm, hogy mit segíthetnék!

- Orvos talán?! - kérdezte gúnyosan a rendőr.

- Hát képzelje, épp az vagyok s nem is akármilyen! Tudja mit, megteszem, amit óhajt: nem zavarom a munkájukat, itt pár lépésre megállok, de aztán ha maguk elmentek, akkor... szóval, felajánlom, hogy ingyen ellátom a hölgy sérüléseit!

- Hálásan köszönöm... - rebegte Dzséni.

- Tőlem... - vont vállat a rendőr.

- Sőt, ha megbízik bennem a hölgy és engedi, hogy elvigyem magammal a hangszerét, veszek neki egy ugyanilyent, újat! De kell a régi, mintának, tudja.

- De... de hiszen ez egy nagyon drága hangszer... - hebegte a nő. - Azaz, az volt... - és elsírta magát.

- Számomra nem is olyan nagyon drága, mert roppant gazdag vagyok. Na, vihetem?

- Miért is ne, ennek már úgyis mindegy, annyira összetörték, hogy lehetetlen megjavítani, de különben se volna rá pénzem...

- Remek! - és Kajjám felemelte az összetört citerát. - Te Lulli ülj vissza az autóba és ki ne mozdulj onnan! Én elmegyek, de visszajövök pár percen belül!

- Olyan hamar tudsz vásárolni egy ilyen ritka hangszert?! - álmélkodott Lulli.

- Véletlenül épp ezen a környéken lakik egy ismerősöm, aki pont ilyen hangszereket készít... - vigyorgott Kajjám.

És hogy minden további kérdezősködésnek elejét vegye, máris elindult csak úgy találomra, s befordult a térre vezető egyik utcába. Ott is gyorsan belépett egy épp néptelen kapualjba, majd ruhája mélyébe nyúlt, megmarkolta a varázspálcát...

S a következő pillanatban máris nem egy törött, hanem egy abszolút tökéletes, teljesen új citerát markolhatott a kezében!

Megfordult, s újra a tér felé ballagott, majd megállt egy olyan ponton, ahol őt nemigen láthatta se Lulli az autóból, se a rendőrök, de ő láthatta azért őket. A rendőrök hamarosan távoztak is, mert minek is maradtak volna - a jegyzőkönyvet felvették, többet nem tehettek, Dzsénit bevinni nem kellett, mert nem bűnös volt, hanem áldozat...

Ekkor Kajjám is visszatért oda, s átnyújtotta a hibátlan hangszert a nőnek.

- Tessék!

- Ó, én nagyon... nagyon köszönöm... nem is tudom, miként hálálhatnám meg...

- Emiatt ne aggódj, majd azt én mindjárt megmondom neked!

- Úgy, szóval... szóval... de akkor inkább nem fogadom el, én már nem vállalok olyasmit, hogy... én szakítottam a régi életemmel, és...

- Nyugodj már meg, nem lefekvésre gondoltam! Itt van mellettem Lulli is, őt ismered úgy tudom, kérdezd csak meg s majd ő megmondja neked, hogy vele se... izé... nem folytattam intim viszonyt! Gyere inkább, ülj be a kocsiba, ott nyugodtan beszélgethetünk!

A nő töprengett pár pillanatig, majd így szólt:

- Na jó, nem bánom, beülök... de ne is kísérletezz azzal, hogy felhívsz a lakásodra!

- Mondtam már, hogy nincsenek ilyen szándékaim. Na, ülj csak be oda!

Beültek, Dzséni a hátsó ülésre telepedett, a citerát a térdére fektette. És boldog mosollyal az ajkán meg is cirógatta.

- Érdekes, azt hittem ismerem a környéket erre kiderül, hogy épp itt szinte egy köpésre egy citerakészítő lakik, akiről nem is hallottam... Ráadásul teljesen ugyanolyan citerát gyárt, mint ami nekem is van... - és megnézegette a zeneszerszámot alaposan, minden oldalról, még alulról is. Hirtelen elhallgatott és nagyon különös tekintettel meredt Kajjámra, aki azonban ezt nem vette észre, mert ő ekkor épp Lullira nézett.

- Kedves leányom, kérlek ismertesd a barátnőddel, mi célból vagyunk itt, miben is lenne szükségem a segítségére!

- Boldogan elmondom neki apuci, de hát nem gyógyítod meg őt előbb? Hiszen megígérted neki, és nem is tartana soká a te csodálatos készülékeddel!

- Ó, igaz is, persze, valóban... de az azért mégis nehézkes volna itt a kocsiban... De tényleg igazad van, jobb, ha meggyógyítom, nehogy még valaki azt higgye én vertem így össze szegénykét... Jól van, akkor mindjárt beindítom a járgányt, kiautózok a városból vagy legalábbis valami elhagyatott helyet keresek, hogy ne keltsek feltűnést... Addig azonban Dzséni akár azt is elárulhatná nekem - csak mert furdal a kíváncsiság, azért - hogy mi miatt is szakított végül is a pornós múltjával, és ha már ezt megtette, mert mit tudom én "tisztességes életet" akart élni, akkor honnan is jött az a furcsa ötlete, hogy kábítószerezni kezd, miért is gondolta azt, hogy ez jobb, mint a pornózás?

A nő ismét egy különös tekintetet vetett Kajjámra, mármint, Kajjám hátára, mert Kajjám maga most neki hátat fordított, hiszen az autót vezette; majd így szólt:

- Én tulajdonképpen nem vagyok igazi kábítószeres a szó szoros értelmében.

- Hát?

- Igaz, hogy kísérletezem mindenféle tudatmódosító szerekkel, különböző keverékekkel, ezeket részben magam találom ki, én kutyulom össze... de, hogy is mondjam... nem amiatt, hogy "bóduljak"!

- Hát?

- Hát mert vártam a Nagy Találkozásra... azt hittem, ez spirituális síkon történik majd meg, s ahhoz különleges tudatállapotba kell kerülnöm... de most már rájöttem, igen, most, az utóbbi pár percben, hogy tévúton jártam, mert erre semmi szükség! Akire ugyanis vártam, íme eljött és nagyon is fizikailag létező személy! Méghozzá ez a személy te magad vagy! Hogy is hívják őt? - kérdezte Lullit.

- Kajjám a neve.

- Na hát akkor te vagy az, Kajjám, épp te, aki miatt ott hagytam a pornós múltamat, s akire eddig vártam!

- Meg ne haragudj, de remélem érzed te is, ez igencsak zagyva válasz volt? Az biztos, hogy én semmit se értek belőle!

- Én se sokat, biztosíthatlak róla! De hadd kérdezzek én is valamit, hátha akkor én jobban megértek egyes dolgokat: mondd, Kajjám, hogy is lehet az, hogy ez az állítólag új citera, amit vettél nekem, ez olyan, hogy ebbe is pontosan ugyanaz van belevésve alul, mint amit én véstem bele a magam citerájába, évekkel ezelőtt?

- Hogy mit beszélsz?!

- Kérlek, kérlek, fordulj vissza, törődj a vezetéssel, nem akarom, hogy karambolozz, és bajunk legyen... vagy hogy akár csak a citera törjön össze megint, és te kénytelen legyél ismét éppé varázsolni... mert ha ez nem varázslás volt, akkor nem tudom minek nevezzem... mert már az is furcsa, hogy a közelemben éljen egy citerakészítő mester akiről nem tudok pedig úgy ismerem a környéket, hogy jobban se lehet, évek óta itt koldulok ugyanis... de az pláne lehetetlen, hogy ez az illető olyan citerát készít, aminek az aljába a saját nevem van belevésve, ugyanolyan stílusban ahogy én tettem azt... és azt se mondd nekem, hogy gyorsan megjavítottad a citerámat. Amennyire az össze volt törve, hetek alatt se lehetett volna megjavítani, pláne nem úgy, hogy nyoma se látszódjék a korábbi sérülésnek, te pedig elintézted az egészet kevesebb, mint tíz perc alatt!

Most aztán nem tudta Kajjám, hogy mit mondjon! Végül legyintett egyet.

- Én egy nagyon tehetséges ember vagyok. Sok olyan dologra képes vagyok, amire mások nem.

- Ebben én se kételkedem, tény, hogy valóban nem minden ember tud varázsolni... - bólogatott Dzséni némi iróniával a hangjában.

- Ne is haragudj, de nem mondhatom meg miként javítottam meg ilyen gyorsan a citerádat. Szakmai titkokat nem adok ki. Különben se rólam beszéljünk. Ott tartottunk, hogy elmondod nekem, miért szakítottál a pornós múltaddal meg minden.

- Miattad, ahogy ezt már említettem.

- Részleteznéd?

- Ahogy óhajtod! Illetve, hadd legyek szemtelen... sőt, pofátlan! Arra gondolok, előbb légy oly kedves és tedd meg, amit ígértél: gyógyíts meg!

Kajjám sóhajtott.

- Jó, egye penész... Van valahol errefelé egy néptelen hely a városban, ahol senki nem zavar bennünket?

- Hogyne, két perc autózásra van egy folyó, annak a partja jó lesz.

- Nem járnak oda sokan fürödni?

- Nem, mert a vize veszélyes, a rengeteg szennyezéstől, amit beleokádtak a kizárólag a profitjukat szem előtt tartó cégek... de meg, hiszen most különben is majdnem tél van már, hideg az idő ehhez...

- Hm, igaz is... bár akad, aki a jeges vizet szereti...

- Az se mehet oda, mert annyira viszont nincs hideg még, hogy befagyjon a folyó... Na, itt fordulj balra, s mindjárt odaérünk!

Így is volt. A műút véget ért, földút következett, az is teli kátyúkkal... De, végre csak kiértek a folyópartra. Valóban, egy lélek se volt ott rajtuk kívül.

- Na, akkor most hunyd be a szemedet! - vezényelte Kajjám. A nő úgy tett, ekkor Kajjám a jobb tenyerét rátette a nő arcára, a bal kezét pedig a ruhája mélyébe csúsztatta, a varázspálcáját megmarkolandó... s valóban, pillanatokon belül eltűnt a nő arcáról a korábbi inzultus minden nyoma, minden sérülés... Sőt, mintha még meg is fiatalodott volna valamelyest!

Ezt ő maga is észrevette, mert a "kezelés" után első dolga volt előhúznia a tükrét a retiküljéből, s megszemlélni magát.

- Nahát, ez nem semmi, köszönöm szépen! Majdnem olyan szép vagyok, mint ifjúkoromban!

- Sőt, egészséges is, mert rendbehoztam a belső szerveidet, amit a sok narkó tönkretett... Na és akkor halljuk a sztorit!

- Hát, a dolog... a... a "megtérésem", hogy így mondjam... egy szép, nyári éjszakán kezdődött... - szólt a nő, maga elé meredve tűnődőn. - Akkor ugyanis... szóval, azon az éjszakán én bizony egy rendkívüli élmény részese lettem... félelmetes élményé... ugyanis, bár tudom, hogy nehéz lesz elhinni, amit most mondok, de az igenis úgy volt, hogy akkor én találkoztam a Molyemberrel!

- Na az meg mi a szösz! - tátotta el a száját Kajjám.

- Te talán nem tudod mi az?

- Az életemben soha nem hallottam még róla! Lulli, te talán tudod miről beszél a barátnőd?

- Naná! - bólogatott a leány, és a szemében mély tisztelettel meredt Dzsénire. - Te tényleg találkoztál vele?! Láttad?!

- Nemcsak, hogy láttam, de beszéltem is vele!

- Esetleg ha volnál olyan végtelenül kedves engem is beavatni a részletekbe... - kérte Kajjám udvariasan.

- Épp ez a célom... szóval, addig a pillanatig én is azt hittem, hogy ez az egész csak egy alaptalan legenda...

- De MIFÉLE legenda?!

- Ja persze, mindig elfelejtem, hogy te még nem hallottál róla... szóval, a Molyember egy olyan izé... na... egy olyan... olyan... szóval senki se tudja milyen, mert nem lehet pontosan látni az alakját... elhagyatott helyeken szokott megjelenni, sötétben. Nagyjából emberszerű, és tud repülni, van tehát szárnya is, bár egyesek szerint nincs. Illetve némelyek azt mondják, sötét köpenyt visel, s a köpönyeg lebegő széleit nézik egyesek szárnyaknak, de valójában nincs szárnya, mert nem is kell neki szárny ahhoz, hogy repüljön. Mindenesetre egy nagy, az emberi méretet elérő sőt sokak szerint annál is nagyobb lény, nagyjából valóban emberszerű, de eléggé torz, mert némelyek szerint feje nincs is. Teljesen fekete, de kivéve a két szemét, mely szemek óriásiak és teljesen vörösek.

- Bocs, hogy közbeszólok, de ha nincs feje, akkor hol van a szeme?

- Sokak szerint igenis van feje. De azok szerint, akik úgy vélik nincs, azok szerint a szemei a mellkasán vannak.

- Jó, akkor halljunk téged, te állítólag beszéltél is vele: volt neki feje?

- Igen, de nagyon rövid volt a nyaka, így valóban egészen olyan volt mintha a mellkasán ülne a szeme.

- Na és mit csinál ez a molyember?

- Hát, elhagyatott helyeken repdes, a sötétben. Amikor találkozik valakivel, fülsértő hangon felvisít (vagy felsikolt, ha úgy tetszik) és elrepül.

- Akkor nem is lehet olyan veszélyes, mert eszerint ő az, aki megijed. Mert eszerint nem arról híres, hogy megölné azokat, akik meglátják.

- Természetesen egyik olyan embert se ölte meg, aki be tudott számolni nekünk a túlélt találkozásról - bólogatott Dzséni -, de ez semmire se garancia, mert aki azért tűnik el, mert megölte őt a Molyember, arról ugyan, hogy is tudhatnánk, hogy épp a Molyember ölte őt meg?! Vagy esetleg elvitte valahová fogságba?!

- Na de téged se bántott. Szóval, hogy is volt ez, amikor találkoztál vele?

- Hát, aznap egy filmforgatáson vettem részt, a legújabb pornófilmem zárójeleneteit vettük fel... Hajnalban kezdődött, úgy volt, hogy délre befejezzük, de mindenféle dolgok miatt úgy elhúzódott, hogy késő estére is alig végeztünk... Fáradt is voltam... Este tíz felé járt az idő, felajánlották, hogy aludjak a stúdióban, mert messze lakom, elfogadtam, de amikor mindenki hazament én meg egyedül maradtam, az egész olyan kísértetiesnek tűnt... meg néha halk reccsenéseket is hallottam... persze tudtam én, hogy ez csak attól van, hogy a nappal felmelegedett tárgyak most kihűlnek és összehúzódnak egy picit, de akkor is félelmetes volt! És meg is éheztem, de kaja bezzeg nem volt egy csepp sem. S akkor gondoltam ennél rosszabb az se lehet, ha hazaautózom. Szóval beültem a kocsiba és elindultam. És addig nem is volt semmi baj, amíg a városból ki nem értem, hanem aztán nem sokkal később egy olyan részre értem, ahol útépítési munkálatok zajlottak. Persze akkor éjszaka senki nem dolgozott ott, de egy csomó munkagép ott állt, és volt egy tábla is, hogy az út lezárva, és egy nyíl egy terelőút felé. Elindultam arra, de hamarosan eltévedtem, mert arrafelé még sosem autóztam és sötét is volt. Már bántam, hogy elindultam.

- Na de olyan ósdi járgányod volt, amiben nincs navigációs asszisztens? - kérdezte Lulli.

- Jaj dehogy! Akkor még gazdag voltam, a létező legmodernebb autó volt az enyém! De épp ez volt a baj! Alig három nappal korábban vettem a kocsit, és nem volt még időm áttanulmányozni az ultramodern műszerfalat. Volt rajta ezernyi bizgentyű, valami ultramodern számítógépes izé, és nem ismertem ki magamat. Hiszen én csak egy "szőke nő" vagyok, nem informatikus... De meg nem is volt semmi szükségem erre korábban, mert mindig a telefonomat használtam eddig navigálásra. Most is azt akartam tenni, de erre kiderült, hogy nem találom! Sejtettem, hogy ott felejtettem a stúdióban. Később kiderült, valóban úgy volt.

Szóval eltévedtem, na! Mentem erre meg arra, a végén egy végtelenhosszúnak tetsző útra lyukadtam ki, azt se tudtam hova tart, mert sehol egy útkereszteződés nem volt azon, az egyetlen jó dolog, amit elmondhattam róla, az az volt, hogy legalább nem volt kátyús. És az út két oldalán egy hatalmas erdőség, eszméletlenül magas fákkal! Lámpa meg sehol, mert minek is világítsanak két város közt ugye, amikor errefelé vélhetőleg a kutya se jár... Látni azért lehetett, de ez csak annál rosszabb volt, mert telihold volt ugyan, így volt fény viszonylag szépen, de ott függött előttem, szinte a fejem fölött az a hatalmas Hold, állandóan arra tévedt a szemem, szinte megbabonázott, és kísérteties, ezüstös színbe burkolta a tájékot... illetve, ezt se mindig, mert néha azért eltűnt a felhők közt... És körülöttem azok a roppant fák... Mondom, az egész nagyon félelmetes volt... holott, a legrosszabb még csak ezután következett! Mert úgy képzeljétek el, egyszer csak kifogyott a benzinem! Ott álltam tehát a nagy Semmi közepén, sok-sok mérföldre minden lakott helytől, telefon sincs nálam, teljesen éjszaka van, azt sem tudom konkrétan hol vagyok...

Gondoltam rá, hogy megvárom a reggelt a kocsiban, de aztán lemondtam róla. Egyszerűen túl félelmetes volt a környék ahhoz, hogy ott várakozzam, és tudtam, hogy nem lennék képes elaludni ott, egyrészt épp a félelmetes környék miatt, másrészt meg mert a kocsiban aludni különben is kényelmetlen. Inkább kiszálltam belőle, a kocsit bezártam, és elindultam. Előre mentem, mert azt ugyan nem tudtam, arrafelé mikor érek lakott helyre, de azt tudtam, ha visszafelé megyek, hát gyalog egy hét alatt se jutok vissza a városba.

Szóval mentem, mendegéltem, és bevallom, nagyon féltem... és ha hiszitek, ha nem, de nem holmi ijesztő hangoktól féltem! A legrosszabb ugyanis az volt az egészben, hogy EGYÁLTALÁN SEMMI HANGOT SE HALLOTTAM! Semmit! Kivéve a saját lépteim kopogását, természetesen... nem zúgott a szél, nem neszeztek apró állatok, nem csiripeltek tücskök, nem kuruttyoltak békák, nem volt ott nesz SEMMI!

Síri csönd honolt a tájon, de tényleg. És én minden idegszálammal éreztem, hogy ez NEM NORMÁLIS! Egy normális erdőben kell legyenek zajok, még éjszaka is. Itt azonban nem volt semmi! Meg is álltam, és füleltem. Semmit se hallottam. Pedig nem vagyok süket... aztán újra elindultam... megint megálltam, füleltem... ezt többször is megismételtem... de hiába. És ekkor már izzadt a hátam a félelemtől, mert ha valahol egy tájék ennyire csendes, akkor ha ott valami élőlény van, az tutira meghallja, amint én a tűsarkú cipőmben az aszfalton kipikopizom... egyáltalán, miért is ilyen csendes itt minden?! Nyilván azért, mert VALAMI megjelent itt a környéken, valami félelmetes, s ezt minden élőlény érzi, és rémülten meglapul... s erre akkor jövök én, s a lépteimmel fellármázom ezt a titokzatos hatalmat... holtbiztos, hogy felfigyel rám...

Nagyon megijedtem, de komolyan! És elhatároztam, jobb lesz, ha visszamegyek a kocsimhoz mégis, bebújok oda, a kocsi talán véd valamennyire, de különben is, akkor legalább nem lépkedek, nem ejtek hangot, hátha nem vesz észre ez a Valami, vagy nem törődik velem...

Visszafordultam hát, igyekeztem a kocsihoz vissza, s már majdnem ott voltam, amikor észrevettem, hogy ott ül az autóm tetején Valami!

Úgy nézett ki, mint... Eh, hiszen az imént mondtam el, miként néz ki... amikor először megpillantottam, le volt hajtva a feje, de persze alig láttam meg, azonnal megtorpantam, úgy megijedtem... ekkor felemelte a fejét, na akkor láttam meg a két hatalmas, vörös szemét... amikkel rám nézett... Esküszöm csak azért nem sikoltottam fel, mert úgy megijedtem, hogy egy hang se jött ki a torkomon... ellenben bevallom, azonnal összepisiltem magamat rémületemben... holott ezt akkor még észre se vettem...

És a Molyember egy szót se szólt, csak nézett rám szótlanul. Csak bámult engem. Én meg azt se tudtam mit tegyek, majdnem elájultam a félelmemben, eleinte meg se tudtam mozdulni, később már tudtam volna, de nem mertem közelebb lépni hozzá, érthető ugye... de elfutni se mertem, mert mi van, ha erre kedve támad üldözni engem, vagy mit tudom én megsértődik, de meg egyébként is, ilyen helyzetben ugyan ki az, aki hátat merne fordítani egy ilyen rémületes teremtménynek, hogy még csak ne is lássa, amikor az netán reátámad.,. Bár fogalmam se volt róla, adott esetben miként is védekezhetnék... végül aztán, mert mégse állhattam ott az idők végezetéig, megpróbáltam megszólítani! Mit mondjak, nagyon nehezen tudtam kipréselni a szavakat magamból, úgy remegett a torkom is...

- Izé... ugye... kedves... izé... szóval... nem bántasz, ugye?

- Nem - felelte.

- És, ööö... ha szabad kérdeznem... mit keresel itt?

- Jó embereket - válaszolta.

Na ezen nagyon meghökkentem... és sietve ezt válaszoltam:

- Én nagyon jó ember vagyok!

Azért mondtam ezt, mert hátha akkor nagyobb az esélyem rá, hogy nem öl meg... Mert bár lehet, hogy azért keresi a jó embereket, hogy épp azokat ölje meg, de hátha nem! Elvégre a mesékben is mindig a jók menekülnek meg, és hátha így van ez a valóságban is, mert miért is ne lehetne így, ha kiderült, hogy ez a szintén mesebeli teremtmény valóban létezik...

- Nem, te nem vagy jó ember - válaszolta azonban a Molyember.

- Miért ne lennék az! - tiltakoztam döbbenten. De tényleg, ezen a vádon, hogy én ne lennék jó ember, annyira megdöbbentem, hogy emiatt még a félelmem is majdnem elmúlt.

- Azért nem vagy jó ember, mert félsz tőlem. Aki igazán jó, az nem magát félti, hanem másokat.

Na ez meg olyan mély értelmű megállapítás volt, hogy azt se tudtam mit mondjak rá... Végül, pár másodperc hallgatás után ezt mondtam:

- Mégis, ki mást kellene féltenem itt ezen a kietlen vidéken, ahol egyedül én vagyok és senki más?

- Én talán senki vagyok? - kérdezte a Molyember.

- Úgy érted, hogy... hogy...

- Csak felhívtam a figyelmedet egy lehetséges variációra - válaszolta, majd valami fura hangot hallatott, ami nekem úgy tűnt mintha kuncogott volna.

- De hát izé... nézd, én véletlenül keveredtem ide... kifogyott a benzinem... sosem jártam erre... a telefonom sincs nálam... persze, hogy félek, naná, nem is tagadom... de egy olyan... olyan izé... nagyhatalmú lény, mint te... hogy is tételezhettem volna fel, hogy te is bajban vagy...

- Szó sincs róla, hogy bajban lennék.

- Most már akkor semmit se értek már bocsáss meg.

- Nem vagyok bajban. De lehetett volna úgy is. Megjelentem a kocsidnál. Miért is ne lehetett volna úgy, hogy azért, mert segítségre van szükségem. Nem így volt, de lehetett volna úgy is. De neked eszedbe se jutott megkérdezni, úgy van-e. Ehelyett megijedtél. És ha lett volna fegyver nálad, habozás nélkül használtad is volna ellenem. Nem, te nem vagy jó ember. Nem érdemes rád több időt pazarolnom - felelte, azzal felrepült a magasba és eltűnt... Bár, ellentétben azzal, amit mesélnek róla, legalább nem rikoltott fel közben. Aminek igazán örülök, mert akkor talán nemcsak összepisilem, de össze is kakilom magamat félelmemben...

Na aztán, hogy ő eltűnt, a kocsihoz rohantam és beszálltam, és csak reszkettem rémülten hosszú percekig... amikor leültem, akkor vettem csak észre azt is, hogy nedves a bugyim... szóval ott reszkettem... Végül aztán a pillantásom a műszerfalra tévedt, s akkor láttam, hogy jé, csurig van a tank benzinnel! Nem tudtam, hogy ez miként lehetséges, hiszen világosan emlékeztem rá, hogy kifogyott, azért is indultam el gyalog... Vagy tévedtem volna, mert túl fáradt voltam?!

Akárhogy is, de elhatároztam, visszaautózom a városba. Előbb azonban bugyit akartam cserélni. Emlékeztem rá, a hátsó ülésen van tiszta ruha egy nejlonszatyorban, van benne bugyi is... Hátrafordultam, s meg is láttam a szatyrot, de mást is: volt mellette két hatalmas fém kanna, ami nagyon úgy nézett ki, mint amikben benzint szoktak tárolni! Holott az abszolút kizárt, hogy én ilyesmit bepakoltam volna a kocsiba!

Gyorsan kiszálltam, kinyitottam a hátsó ajtót, kinyitottam a kannákat, és valóban, a szaga után úgy tűnt, benzin van bennük... És semmi másra nem gondolhattam, mint, hogy a Molyember ajándékozott meg vele, amint a kocsimat is ő tankolta tele valami varázslattal! Igaz, addig a pillanatig nem hittem a varázslatokban, de mégis, ezek után mi másra is foghattam volna e csodát?!

Na és ekkor így kiáltottam fel:

- Nagyon szépen köszönöm! Kérlek ne haragudj! Te valóban jó vagy! Bocsásd meg, amiért rosszat gondoltam rólad!

De nem válaszolt...

Így mit is tehettem volna, visszaültem a kocsiba és visszahajtottam a városba... ahol a telefonomat is megtaláltam a stúdióban... de persze az egészből ez volt a legkevésbé fontos...

Na és én elgondolkodtam a történteken, és rájöttem, hogy tényleg nem vagyok jó ember. És hogy sokkal több igazság lehet a mindenféle vallásokban meg más misztikus tanokban, mint addig hittem, mert hisz lám, a Molyember is létezik... Persze arra ezek után se mernék megesküdni, hogy senkit nem ölt meg, de engem legalábbis életben hagyott sőt jót tett velem, azaz abban azért biztos vagyok, ha meg is ölt netán valakit, az megérdemelte! Na de, ha mindez így van, akkor okosan teszem, ha igyekszem jobbá válni... Mert ha a Molyember jó embereket keres, jobbakat, mint én, akkor ilyen emberek léteznek... Sőt vélhető, hogy nemcsak emberek de más lények is, akik még sokkal jobbak... és a fejembe vettem, hogy közéjük kell tartozzak!

Na ekkor hagytam fel a pornózással... És próbálkoztam azzal, hogy mindenféle tudatmódosító szerek segítségével kapcsolatba kerüljek spirituális síkon más, Felsőbb Hatalmakkal... Na de ez tévút volt már, látom, hiszen íme, itt vagy Te, Kajjám, s te nagyon is az anyagi világból származol... annak ellenére, hogy te is efféle "felsőbb hatalom" vagy... - És Dzséni elhallgatott.

Nemcsak ő hallgatott azonban, hanem két társa is, Lulli és Kajjám is. Lulli egyszerűen azért, mert nem tudta, hogy mit mondjon, de úgy vélte nem is szükséges mondania bármit, ellenben a maga számára is meglepő módon hirtelen emésztő irigységet érzett, amiért nem neki volt része ebben a csodálatos kalandban...

Vele ellentétben Kajjám már tudott volna mondani nagyon is sok mindent... de eszébe se jutott megszólalnia sokáig, csak ült, mélyen lehajtott fejjel, de nem szomorúan, hanem sokkal inkább töprengően. Megszólalás helyett csak hümmögött, de még ezt se túl gyakran.

Végül aztán olyan sokáig ült és hümmögött, hogy Dzséni megunta és megkérdezte:

- Már bocsánat, hogy megzavarni merészellek, de hadd kérdezzelek meg, hogy akkor most mi van?

- Hogy mi az, ami mi van?

- Tessék?

- Mi kéne, hogy tessék nekem?

- Bocsánat, de elvesztettem a fonalat. Mire gondolsz, mélyen tisztelt Kajjám?

- Én aztán semmire, itt spekulálok, hogy mi meg hogyan, te kérdeztél valamit, de annak nem volt se füle, se farka!

- Elnézést, ha túl tömören fogalmaztam volna - azt szerettem volna csak tudni, egyáltalán elhiszed-e, amit meséltem.

- Feltétlenül. Igen, igen, teljes mértékben, kompletten és abszolúte! Igazán nincs semmi hihetetlen abban, amit mondtál, de annyira nem, hogy mondható, hogy még talán csalódott is vagyok, mert valami sokkal izgalmasabbra számítottam és vágytam... Hm, még hogy Molyember, na nézzenek már oda, a huncut kis ravasz...

- Most akkor mégse hiszed?!

- Már hogyne hinném, épp az előbb mondtam, hogy elhiszem!

- Na de ez az utóbbi mondatod mintha nem erre utalna. Ha elhinnéd, nem mondogatnál olyasmit, hogy "még hogy Molyember"!

- Félreérted. Én tényleg teljes mértékben elhiszem, amit elmondtál! Mármint, hogy ezt te átélted, és hogy nem hazudtál. Csak...

- Értem, azt hiszed őszinte vagyok, de csak képzelődtem!

- Cseppet se. Mindaz, amit elmondtál, valóságosan megtörtént esemény... mindössze egyetlen dologban tévedsz, s ez az ahogy értelmezed. Arra gondolok, akivel találkoztál, nem a Molyember volt!

- Ugyan már, hiszen teljesen megfelelt a leírásoknak, és...

- És azok se a Molyemberrel találkoztak, akik úgymond "leírták". Vagy inkább, fogalmazzunk úgy, akivel találkoztak, azt elnevezték Molyembernek, de ez csak egy név, egy címke, valójában azonban a jelenség lényegéről senkinek nincs halvány fogalma sem... No persze, engem kivéve természetesen!

- Halljuk akkor, mi ez a lényeg!

- Az most egyelőre nem érdekes.

- Már hogy is ne lenne érdekes, engem nagyon is érdekel, de gondolom Lullit is...

- Akkor se mondom el. Ne is haragudjatok, de nem. Túl soká tartana, kétséges az is megértenétek-e, felfognátok-e... Aztán meg, ha én tudom is ki ez az állítólagos "Molyember", arról nekem sincs fogalmam se, miért jött ide, mit akar itt, meg... szóval, a dolgoknak még bennem is tisztázódniuk kell... az biztos, hogy nem örülök ennek a... a "dolognak", vagy hogy is mondjam... mert kezdenek a dolgok túlságosan elbonyolódni... most ez a "Molyember", korábban meg Csini... Azám, jó, hogy eszembe jutott, szóval térjünk csak rá a lényegre, hogy tehát ugye Lulli szerint te be tudnál engem juttatni észrevétlenül egy bizonyos laktanyába a csatornahálózaton keresztül, abba, ahol ez a Szellőjáró fogoly most épp!

- Hogy kicsoda fogoly?!

- Egy repülő, tollas leány. Nem hallottál még róla?

- Nem én!

- Lulli, meséld el neki a sztorit!

A leány megtette. Dzséni érdeklődve hallgatta.

- Hát tisztelt Kajjám, lehet, hogy te nem örülsz annak, hogy a Molyember belekeveredett a te titokzatos ügyeidbe, de én annál inkább örvendek annak, hogy ez a repülő leány felbukkant! Végre találkozhatok Felsőbb Hatalmakkal, sőt rögtön lekötelezhetem őket azzal, hogy segítek az egyiküknek!

- Nos, el kell keserítselek, mert ez a leány egészen bizonyosan nem számít holmi "felsőbb hatalomnak"! Sőt, kifejezetten butuska inkább. Az egész fajtája ilyen. Kedvesek, aranyosak, szépek, veszélytelenek, de eszük annyi se, mint egy olyan nőnek, aki a színésznők közt is csak epizódszereplő s oda is csak komoly protekcióval jutott be...

- Köszönöm a bókot.

- Nem rólad beszéltem. A pornószínésznők elvégre mégis megdolgoznak a gázsijukért a maguk sajátos módján, a többi színésznőről azonban ez már nem okvetlenül mondható el. Vagy legalábbis van némi kételyem ezt illetően.

- Na, ez viszont most tényleg jólesett, komolyan köszi! Végre nem csak lenézést kapok a múltamért...

- Akkor térjünk a tárgyra. Be tudsz juttatni a laktanyába?

- Ha ezalatt azt érted, mutassam meg melyik helyen kell kimászni a csatornából ahhoz, hogy a laktanya területére juss, akkor ez nem gond. De én még sose bújtam ott ki, azaz nem garantálhatom, hogy amikor kibújsz ott a föld alól, akkor nem egy géppuskafészek elé kerülsz, ahol egyszerre egy tucat fegyveres kérdi majd meg tőled morc pofával, hogy mégis mit keresel ott...

- Ez már az én dolgom, szóval vezess!


Dzséni útmutatását követve visszaautókáztak a város széléhez, majd ott egy néptelen mellékutcán megálltak. Előttük néhány méterre ott csúfoskodott az aszfaltút közepén egy nehéz fémlap.

- Hát, ezt fel kéne emelni... - mutatott rá a lány.

- Ez nem nagy ügy - vont vállat Kajjám, aki úgy gondolta, hogy most már mindegy, hiszen lelepleződött e nők előtt az ő varázslói mivolta, akkor meg már legalább kiélvezi, hogy dicsekedhet... - így csak ránézett a fémlapra, mire az a magasba emelkedett, majd méltóságteljesen leereszkedett a földre két méterrel távolabb. Korábbi helyén sötét nyílás tátongott... de, az azért látszott, hogy legalább nem kell leugrani, mert létra, az van a lyukban.

- Hú, ez nem semmi! Hogy te miket tudsz, apuci! - ámult Lulli.

- Hát ugye, ez az, ha valaki tanulással, gyakorlással meg más efféle hasznos dolgokkal tölti az életét, és nem a henye semmittevéssel, gagyi szórakozásokkal...

- Úgy érted, hogy akár én is megtanulhatnám ennek a trükkjét?!

- Hát izé... ez azért nem ilyen egyszerű, mert, hogy is mondjam... ehhez azért kellenek bizonyos veleszületett adottságok... és ezek nem mindenkiben vannak meg, jó, ha egymillió emberből egyben... illetve, perpillanat még ez se biztos, mert a jelenlegi népesség, az izé... - és Kajjám zavartan elhallgatott, mert már majdnem kimondta, hogy a bolygó jelenlegi emberpopulációja a tündérek kialakulása előtti korból származik, ez okból cseppet se biztos, hogy legalább egyetlen olyan ember is él itt és most, akiben megvan a varázslói képesség csírája, hiszen azon emberek, akik Kajjám kortársai voltak, azok már tündérgéneket is örököltek, hiszen a tündérek és manók keveredéséből keletkezett (s továbbkorcsosult) hibrid rassz! Itt és most tehát semmi se biztos: lehet, hogy akár majdnem mindenkiben is benne van a varázslóvá válás potenciális képessége, az is lehet azonban, hogy egyetlen árva főben se még... Ezt épp neki Kajjámnak kéne felderítenie, de jelenleg fogalma sincs, hogyan...

Inkább tehát így folytatta:

- Mindenesetre, ami téged illet, Lulli, meg téged Dzséni, abban azért biztos vagyok, hogy nektek legalábbis jó esélyetek van ahhoz hogy... hogy is mondjam...

- Hogy varázslóvá váljak - felelte elszántan Dzséni.

- Hát, ha így akarsz fogalmazni... bár szerintem maradjunk inkább a tündér-név mellett.

- De miért?

- Mert a tündérek jók.

- Bár én tényleg elszántan igyekeztem eddig a Molyemberrel találkozásom óta, hogy jó ember legyek, de bevallom, amióta ezt a produkciódat láttam, hogy csak a pillantásoddal elmozdítottad ezt a dögnehéz vasdarabot, azóta nagy kedvem lett jóság helyett inkább a mágiát tanulni.

- Nos, a kettő majdnem ugyanaz, mert a tündérek tudnak varázsolni.

- Úgy érted, hogy valahol ténylegesen léteznek tündérek?!

- Nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem. Mármint még nem. De abban is biztos vagyok, hogy létezni fognak!

- Te látod a jövőt?!

- Ezt az egy dolgot mindenképpen.

- És hogyan jönnek létre a tündérek?

- Na ez sajnos épp az, amit viszont nem látok... de épp ezt akarom kideríteni! Na de ne is beszélgessünk itt, a szánkat jártatni később is lehet: ne feledjük, hogy van egy bizonyos célunk... azaz gyerünk, befelé, azaz inkább lefelé, mielőtt ideszemtelenkedik valaki nemkívánatos kíváncsiskodó! - intett a lyuk felé Kajjám.


Lemásztak hát. Dzséni volt az első, aztán Lulli, majd utolsónak ment Kajjám, azért, hogy miután már a létrán volt, egy újabb varázslattal visszazárja a nyílást. Persze odalent emiatt azonnal töksötét lett, de Kajjámot ez se zavarta: miután leért a létra aljára, előhúzta a varázspálcáját, ami azonnal fényleni kezdett, s így már látták, merre haladhatnak. Ez a varázslás nem zavarta Kajjámot, ez könnyű volt, ez okból csak jelentéktelen mértékben apasztotta a varázserejét.

Jó egy órát bandukoltak odalent, néhol bizony bokáig érő vízben, és hát a levegő se volt mentes mindig a rossz szagoktól... Végül aztán mégiscsak célhoz értek. A cél természetesen egy felfelé vezető vaslétra volt.

- Hát itt volnánk... - mutatott rá Dzséni.

- Remek, akkor én azt hiszem a továbbiakhoz nincs rátok szükségem... Mert ugye minek is, hogy vigyáznom kelljen rátok? Szóval javaslom menjetek vissza az autóhoz, s majd ott találkozunk. Ott várjatok meg engem.

- Visszatalálsz oda egyedül?

- Merem remélni! - büszkélkedett Kajjám.

- Örülök annak, hogy ilyen magabiztos vagy, de ne feledkezz meg róla kérlek, hogy nekünk nincs semmi világítóeszközünk a visszaúthoz.

- Ó a csudába is... - mérgelődött Kajjám. De mit volt mit tenni, nem tehetett mást, igazán nem, mint hogy varázsoljon egy jókora elemlámpát, nagyon erős akkumulátorokkal, s odanyomja a lányok kezébe.

- Tessék! Ez igazi professzionális holmi, napokon át képes világítani nektek.

- El is hiszem, amilyen nehéz hát lehet benne energia bőven... De hogy te miket tudsz!

- Hát ugye ezt teszi a szorgalmas gyakorlás...

- De ha ilyen nagy varázsló vagy, miért nem mentél be kényelmesen, a kapun át, mondjuk láthatatlanná varázsolva magadat?

- Mert az csak a látható fény ellen véd, de mi van, ha akad arrafelé infrasorompó? Nyilván persze megkockáztattam volna, ha nincs más megoldás, de miért ne válasszam a rizikómentesebb megoldást... Na de én megyek is, mert most dolgom van, beszélgetni ellenben sokkal kellemesebb körülmények közt is lehet... - és Kajjám felfelé kezdett mászni a létrán.


Kajjám azon reménye, miszerint a laktanyába a csatornahálózaton keresztül bejutni rizikómentesebb lenne, mint a kapun át, abban a pillanatban hamvába holt, amint kibukkant a föld alól. Ahová ugyanis kibukkant, egy kis, zárt udvar volt a laktanyán belül is. Mindenfelé teherautók, némelyik nyitva. Rakományuk, meg a körülötte serénykedő emberek ruházata alapján ítélve, Kajjám a laktanya konyhájának területére tévedt.

Ezzel még nem is lett volna semmi baj, azzal már annál inkább, hogy meglehetősen sokan dolgoztak itt, s most mindenki szeme Kajjámra meredt. Nyilván, észrevették a csatornatető mozgását, és hát ugye kíváncsiság mindenkiben van... megvárták, ki mászik majd ki onnan... és most azt látták, hogy Kajjámon nemcsak katonai ruha nincs - ez még nem lenne szokatlan attól, aki erről a helyről bújik elő - de még a csatornai dolgozók szokásos overallja sincs rajta! Kajjám bizony elfeledkezett arról, hogy ilyesmit varázsoljon magára. Közönséges, bár itt-ott bizony összekoszolódott utcai ruhában volt.

Észrevéve a furcsálló tekinteteket, azért neki is hamar eszébe ötlött, hogy mi lehet a baj.

- A csudába is... - morgolódott. Majd így szólt:

- Elnézést, csak egy kis dolgom akadt errefelé, de már megyek is!

Ez azonban nem volt ilyen egyszerű. Egy termetes férfi lépett elé, fején a szakácsok szokásos fehér sapkájával, de ha szakács volt is, ő lehetett a főszakács, mert valami nagyon előkelő rangjelzés azért szerepelt a ruházatán, olyan kitüntetésféleség, amit Kajjám nem ismert, de tényleg tekintélyesen mutatott, és az illető vállapja is aranyszínű volt, nagyon sok csillaggal. Magas rangban lehetett hát.

- Ki maga és mit keres itt?! - förmedt ez az illető Kajjámra.

- Eltört egy főnyomócső odalent, engem küldtek, hogy megjavítsam a hibát, de tévedésből rossz helyen jöttem a felszínre, amikor a munka végeztével visszaindultam.

- Hülyének nézel?! Főnyomócsövet javítani, egyedül, szerszámok és gépek nélkül, és ebben a ruhában?!

Kajjám nagyot sóhajtott. Benyúlt a ruhája alá, megmarkolta a varázspálcáját... s a következő pillanatban mindenki összeesett az udvaron. Mély álomba merültek...

Ezután azonban Kajjám is iszkolt az udvarról valahova máshova! Ami azt jelentette, hogy behúzódott egy folyosóra, ahol épp senki se tartózkodott, majd azon végigment... végül, némi ide-oda kanyargás után a folyosók útvesztőjében kijutott az épületegyüttesből. Persze, ettől még továbbra is a laktanyában volt, épp csak annak jókora konyháját hagyta el. Na de most hogyan tovább? Még azt se tudja, az óriási laktanya melyik részén lehet Csini fogva tartva! Már ha itt van egyáltalán. Mert jaj, hogy is találja meg, ha már elvitték máshova!

És ebben a pillanatban olyasmi történt, amit minden túlzás nélkül szerencsének nevezhetünk. Kajjám szerencséjének. Ha úgy tetszik hát véletlennek is. Néha mindenkivel történnek véletlenek, szerencsés és szerencsétlen véletlenek is - megtörténik ez olykor még egy varázslóval is!

Ez a hatalmas szerencse pedig, ez az égbekiáltó mázli nem más volt, mint hogy megpillantotta Csinit, a Szellőjáró leányt nem messze maga előtt! Tényleg nem volt a leány száz méterre se, ráadásul épp a konyha felé közeledett, azon épület felé tehát, amit Kajjám pont az imént hagyott el. Természetesen Csini nem egyedül jött, hiszen fogoly volt: húszan is kísérték, és láthatóan meg volt láncolva. Jókora vaslánc csúfolkodott mindkét bokáján, e láncok másik végét pedig egy-egy izmos, díjbirkózó külsejű katona tartotta a markában - teljesen nyilvánvaló volt tehát, hogy a leány semmi esetre se lenne képes elmenekülni!

Kajjámnak fogalma se volt róla természetesen, miért hozzák ide a leányt. Akármiért is lett légyen azonban, nagyon örült neki! Ennél nagyobb szívességet nem is tehettek volna a számára!

Annak magyarázata amúgy, miért lett Csini a konyhába vezetve, nagyon egyszerű. Abból következett, hogy e világban, pontosabban, ebben az időpontban még senki nem ismerte a Szellőjárókat. Semmit se tudtak róluk. Még azt se, hogy miféle ételeket esznek... Pontosabban, azt se, hogy ők egy olyan faj mely lényegében abszolúte semmiféle ételt se eszik, merthogy a fényből élnek, sőt nem is a közönséges fényből, hanem az ultraibolya fényből... Na és hát az igaz, hogy Csinit fogolynak tekintették, de semmi esetre se akarták éhenhalasztani. Naná, hogy nem, egy ennyire furcsa, különleges foglyot! És Csinit előző nap kapták el, s úgy vélték, akárki legyen is, de illene már, hogy valamit enni kapjon. Vittek is neki mindenfélét, húst is, gyümölcsöket is, tésztákat, kenyeret, csokoládét, egyebeket, de Csini semmiből se evett. Erre az egyik őrnagy feltételezte, hogy Csini szándékosan éhen akar halni, éhségsztrájkol, erre lefogatta a leányt és megpróbálta beletömni az ételt, de Csini abban a pillanatban hányni kezdett... Erre nem erőltette tovább a dolgot, mert hátha megfullad a fogoly, s abból neki az őrnagynak óriási baja származhat... De azt se hagyhatja, hogy tovább "éhségsztrájkoljon" ez a fura repülő akárki, mert ha éhen hal, neki abból is baja lenne. Inkább elrendelte, hogy vezessék a foglyot a konyhába s mutassanak meg neki minden ételt, hátha valamelyik megtetszik neki... De persze erős fegyveres kíséretet is rendelt az értékes fogoly mellé.

Így történt tehát, hogy Csini az őreivel együtt a konyha felé tartott.


Kajjám nagyon örült ennek. Tudta ő is, hogy ez nem az ő érdeme, hanem puszta szerencse, hogy ilyen hamar rátalált Csinire, úgy vélte azonban, akkor is az ő érdeme mindez, ha nem az ő érdeme. Mert az rendben van, hogy ez puszta szerencse, igen, ez igaz, csakhogy: nyilvánvaló, igen, egészen nyilvánvaló, hogy ő Kajjám egyszerűen MEGÉRDEMELTE e hihetetlen szerencsét! Neki e szerencse egyszerűen JÁR! Rászolgált, igen, kiérdemelte, mert ő olyan végtelenül rendes és jóakaratú, érdemdús valaki! Végtére is ki más érdemelné meg jobban a szerencsét, ha nem épp Ő, a Csodálatos Kajjám?!

Gondolatban tehát megveregette a saját vállát, majd gyorsan visszaugrott a konyhába, és behúzódott az egyik helyiségbe, ami a folyosóról nyílott. Valami raktár lehetett, mert mindenféle dobozok és zsákok hevertek ott a polcokon. Kajjám nem tudta mi van bennük, de nem is érdekelte őt. Várt, hogy belépjen ide Csini és a kísérői, miközben ő maga meglapult az árnyékban, de az ajtót nyitva hagyta, hogy kilásson a folyosóra.

Hamarosan meg is jelentek a katonák. Ketten haladtak legelöl, mintegy az utat mutatván Csininek, mögöttük jött a Szellőjáró leány, ő mögötte az a két katona, akik a láncait tartották, majd ezek után még sokan.

Kajjám megvárta, míg mind elhaladnak az ajtó előtt, majd kilépett a folyosóra... megdörgölte a kebelébe rejtett varázspálcát... s hamarosan e katonák is mind elaludtak. Mind, a Szellőjárót kivéve. De persze ő nem is volt katona... ám igazán csodálkozott, miként is lehet az, hogy körülötte hirtelen mindenki összeesik, majd hortyogni kezd a folyosó padlóján!

Kivéve Kajjámot természetesen, aki futva közeledett felé.

- Gyorsan, gyorsan! Siess, Csini! Menj előre! Megszöktetlek! Segítek neked! Még nem ismersz, de bízz bennem!

- Te érted a nyelvemet?! Végre valaki, akivel beszélni tudok! Miért fogtak el engem?! Én nem tehetek semmiről se! Nem tettem semmi rosszat! Egyáltalán, hol vagyok?! Hova kerültem?!

- Tudom, hogy semmiben se vagy hibás, de nagyon kérlek, most ne kérdezősködj, sietnünk kell, ha meg akarsz menekülni! Majd később mindent megmagyarázok neked! Szóval siess, és...

- Nem tudok sietni ezzel a sok nehéz lánccal a bokámon!

- Hm, igaz is... - mormogta Kajjám, majd intett a láncok felé, mire azok egyszerűen porrá omlottak.

- Nahát! - ámult Csini. - Hát ezt meg hogyan...?!

- Ezt is később mondom el. Most gyere utánam! Futás! - azzal Kajjám egyenesen arra az udvarra vezette Csinit, ahonnan ő maga is kibukkant a csatornából percekkel ezelőtt. Természetesen, most vissza akart bújni oda...

- Mássza le oda! - intett a lyuk felé, amiről máris lerepült a fedőlap, mielőtt odaértek volna.

- Te varázsló vagy?! - ámult Csini, látva, hogy a nagy, nehéz fémtető csak úgy repül a levegőben anélkül, hogy bárki is hozzáérne.

- Igen, én vagyok Kajjám, a világ legnagyobb varázslója! Sőt, minden valószínűség szerint nemhogy a legnagyobb, de ez idő szerinti EGYETLEN varázslója...

- Ha varázsló vagy, akkor nagyon szépen kérlek, tedd meg értem, hogy...

- Majd később kérlelj, akármit akarj is! Most mássz le oda, ha nem akarod, hogy valaki megláncoljon téged ismét!

- De én félek oda lemenni. Ott sötét van, és repülni se tudnék.

- De nem leszel egyedül. Veled megyek. Vigyázni fogok rád.

Csini nagyot sóhajtott és mászni kezdett le a létrán.

- Talán mégiscsak jobb lemászni, mint megláncolva lenni... Bár nem is tudom... most már, hogy nincs lánc rajtam, akár el is repülhetnék...

- Hogyne, szabad lennél a kék égben talán tíz percig is, amíg utánad nem repülnek egy vadászrepülőgéppel vagy harci helikopterrel és szitává nem lőnek... szóval ne vitatkozz, hanem mássz már!

Csini sóhajtott egy újabbat, még mélyebbet, és folytatta a lefelé mászást. Kajjám követte, s visszavarázsolta a csatornatetőt a helyére.

Aztán, hogy a csatorna aljára értek, előhúzta a varázspálcáját, világítani kezdett vele, s így szólt:

- Most én megyek előre, hogy mutassam az utat. Kövess!

- De közben beszélhetek már, ugye? Kérdezhetek valamit?

- Igen, azt most már szabad. Legalább akkor kevésbé is félsz itt lent, ha beszélsz, mert nem a félelmeidre figyelsz.

- Jó, akkor azt kérdem, hogy mi történt velem?! Te biztos tudod!

- Nos, nem, nem tudom. Legalábbis a részleteket nem... de nagyon kíváncsi vagyok! Vannak ugyan sejtéseim, természetesen... de előbb én kérlek meg arra, hogy te mondd el nekem, ami veled történt, amit átéltél, hogy miként kerültél ide!

- Hát, én azt igazán nem tudom... azt se tudom, hogy mi ez az "ide", ahol most vagyok... én csak úgy elindultam reggel repülni egyet ahogy azt majdnem minden nap szoktam... jó, hát bevallom, ma sokkal korábban mentem repülni, mint általában, majdnem sötét volt még... alig pirkadt... de ez nem zavart, tudtam, hogy hamarosan a felhők fölé emelkedem, s ott már mindig világos van úgyis... nem akartam várni a repüléssel, mert úgyis nagyon szomorú voltam, és...

- Várj egy percet kérlek, miért voltál szomorú?

- Hát, mert Szellőjáró vagyok.

- Az meg miért is lenne baj, hiszen remek életetek van, dolgoznotok se kell, mert semmire sincs szükségetek, a fényből éltek, gyönyörűek is vagytok...

- Ez mind igaz, de én nem tudok gyereket szülni a férjemnek.

- Terméketlen vagy?

- Á, dehogyis! Illetve, ezt nem tudhatom, mert még nem párosodtam a saját fajombeli hímekkel... de teljesen valószínűtlen, hogy terméketlen lennék. Erre az esély elenyésző. Cseppet se jellemző ránk a terméketlenség, ezt a szót is csak amiatt ismerem, mert előfordul pár nagyon ősi legendánkban... Hanem, az én férjem egy ember! Úgy hívják, hogy Vé. És nagyon szeretem őt. Tényleg! Az életemet is megmentette, bizony ám! Hihetetlenül bátor valaki... persze, ez tulajdonképpen nem csoda, elvégre ragadozó...

- Hogyhogy ragadozó?

- Hát úgy, hogy ember. Hiszen minden ember az, mert eszik húst.

- Ja, hogy te ezt úgy érted...

- El se tudom képzelni, miként is lehetne másképp érteni... Aki eszik húst az ragadozó, hiszen a hús nem terem a fákon, azt nem lehet leszüretelni... szóval én nagyon szeretem az én ragadozómat, Vét, ő is nagyon szeret engem, ez egészen biztos, mert nemcsak mondja, hogy szeret, de tényleg úgy is viselkedik velem, igazán, már legalább tíz éve a felesége vagyok, de még mindig azon csodálkozom, miként is lehet az, hogy valaki, aki egy vérszomjas ragadozó, ennyire kedves is tud lenni... ez egyszerűen nem fér a fejembe még ma se... na de hát akkor is ez van, mert ezt tapasztalom, a tényeket nem tagadhatom le... szóval mi nagyon szeretjük egymást, de hát akkor is az van, hogy külön fajba tartozunk, így nem lehet gyermekem tőle. Egészen biztos, hogy ez nem amiatt van, mintha Vé terméketlen lenne, mert van neki sok más felesége is, embernő is akad, aki a felesége, és ez az embernő szült már neki három gyermeket is... és... és... - e szavaknál Csini szipogni kezdett... - és én annyira, de annyira szeretnék magam is szülni neki egy gyereket... már amiatt is mert hiába szeret engem nagyon, de akkor is az van, hogy már nem keresi a társaságomat olyan gyakran, mint eleinte... Pedig hosszú ideig tulajdonképpen én voltam a legislegkedveltebb felesége! Nem én voltam az első neje, én csak a nagyon sokadik neje vagyok időrendben számolva, de amint rám talált, le se tagadhatta volna, hogy engem szeret a legjobban! De le se akarta tagadni... és hiába is tagadta volna, éreztem az illatából is, láttam a tekintetén, meg... eh, szóval érted, na! És most is még nagyon kedves hozzám, de akkor is az van, hogy kevesebb időt tölt velem... Persze, érthető, kell idő neki a gyermekeire is... Teljesen természetes, igen... és ezt még csak nem is bánnám, ha azok közt a gyermekek közt ott volna az én gyermekem is! Pláne, ha több is! De nincs ott... mert én nem tudok neki szülni... És ez annyira, de annyira szomorú...

- De Csini, még ha netán szülnél is neki gyermeket, mire mennél vele, az nem lenne Szellőjáró! Vagy ő is ember lenne, mint Vé, azaz "ragadozó" ahogy te mondod, vagy még inkább valamiféle keverék, se ez, se az!

- Én azt se bánnám! - kiáltotta Csini, és bár Kajjám háta mögött szaporázta a lépteit, így Kajjám nem látta őt, de a varázsló e nélkül is tudta, mert kiérezte a lány hangsúlyából, hogy Csininek ömlik a könnye.

- Csini, az a gyerek, ha valami csoda folytán megszületne...

- Igen, igen, ez az! Megvan a megoldás! - kiáltotta Csini, Kajjám szavába vágva.

- Miféle megoldás és mire?

- De hiszen épp most emlegettél csodát! És te varázsló vagy! Tégy csodát!

- Nem vagyok képes ilyesmire.

- Ki más, ha nem te! A varázslók dolga a csodatevés! Mondhatnám, munkaköri kötelességük! Mert ugyan ki más is tehetne csodát, ha nem egy varázsló! Ráadásul te azzal dicsekedtél nem is olyan rég, hogy te vagy a világ legislegnagyobb varázslója!

- Az nem volt dicsekvés. Az tényközlés volt. Mert tényleg az vagyok. Most és itt aztán okvetlenül!

- Remek, akkor tedd meg nekem, nagyon szépen kérlek, hogy...

- Értsd már meg, hogy nem tudom megtenni! Hiába vagyok a világ legnagyobb varázslója, attól még nem vagyok mindenható! Egyszerűen nem olyan a Szellőjárók teste, hogy megfoganjon benne egy embertől való magzat. Tudom, ez nem volt szakszerű megfogalmazás, de szándékosan mondom ilyen pongyolán, mert tudom, hogy te is, mint minden Szellőjáró, mindenhez inkább értesz, mint a természettudományokhoz. Szóval nem tudsz megfoganni. És ennek örülnöd kéne semmint bánkódni rajta, mert más se hiányzana neked, mint hogy mégis várandós legyél egy emberi vagy félemberi csecsemővel! Egyszerűen olyan pihekönnyű vagy, hogy teljesen tönkremennél és elsorvadnál, amíg kihordod azt a gyermeket, mert az a hatalmas magzat elszívná minden erődet, minden tápanyagot ellopna a testedből a fejlődéséhez, ki se tudnád hordani, belehalnál! Képtelenség az egész! És ott tartottam, amikor közbevágtál, hogy még ha valami csoda folytán meg tudnád is szülni, nem sok közös vonás volna bennetek, mert több mint biztos, hogy nem tudna repülni, mint te, ellenben mohón igényelne minden olyan ennivalót, amit az emberek úgy általában is esznek, azaz húst is, na és képzeld csak el, hogy is lennél te képes azt a gyermeket táplálni, etetni, hiszen te nemcsak nem eszel húst, de már a látványára is a rosszullét környékez téged! Sőt, hányinger! Meg borzadály! Nem lehet, hogy így ne legyen, minden Szellőjáró így van ezzel, tehát te is! Viszolyognál a saját gyermekedtől, Csini! Felejtsd el ezt és kész, örülj neki, hogy tudsz repülni és...

- Pedig én még a repülésről is képes lennék lemondani, ha... ha...

- Ha mi?

- Hát, már sokat gondolkodtam azon, hogy... hogy... eh, csak kinevetnél érte...

- Most már azért mondd el, ha belekezdtél.

- Hát... tudom, hogy lehetetlen... még annál is lehetetlenebb, hogy gyermeket szüljek az én drága férjemnek... de mégis... már álmodtam is róla...

- De MIRŐL, mondd már!

- Azt álmodtam, hogy ülünk a tűz mellett Vé és én... és ő eszik... sült húst... én nézem őt borzadva... de egyben szeretettel is... És akkor Vé hirtelen felém nyújtja a húst és így szól:

- Harapj bele szerelmem, hiszen olyan gyenge vagy, de ez majd erőt ad neked!

És akkor én beleharaptam a húsba... borzadtam tőle, igen, de beleharaptam... és hirtelen elképesztő erőt éreztem... és a testem nőni kezdett... és valahogy hirtelen a tó partján termettem, belenéztem a vízbe, és láttam, hogy nem magamat látom... mármint, az az én tükörképem ott az igaz, de mégse olyan, amilyennek megszoktam, mert már ember vagyok magam is! Egy csodálatosan szép embernő! Látszott a képmásomon, hogy a Szellőjáró önmagamból lett, hasonlított hozzá nagyon... de akkor is ember volt! Azaz voltam. Ott, akkor, az álmomban... Láttam azt, milyen lettem volna, ha embernek születek...

És akkor felébredtem... és ezután az álom után egész nap csak zokogtam... és titokban elcsentem egy kis darab húst és megpróbáltam lenyelni... nem sikerült... borzalmas volt az íze... kiköptem... Pedig beletettem a számba... nem hiszem, hogy bárki más Szellőjáró valaha is képes lenne erre... Ez olyan nekünk, mint nektek embereknek az lenne talán, ha kakit ennétek... én megpróbáltam... tényleg... ott volt a hús a számban, forgattam a nyelvemmel... de nem bírtam lenyelni... kiköptem... azután hánytam, sokáig... és nem lett belőlem ember... - zokogta Csini.

Azután így folytatta:

- Ez tegnap volt. És akkor jött az éjszaka, és nem jött szememre álom... és akkor korán hajnalban repülni kezdtem, de közben is egyre azon gondolkodtam, hogy hiszen van olyan közmondás, hogy "az álmok nem hazudnak"... akkor pedig kell legyen rá mód, hogy ember legyek... és igen, eszembe is jutott, hogy akkor nem tudnék repülni. De nem érdekel! Valamit valamiért! Azt már úgyis tudom, milyen repülni, kiélveztem már. De ha ember lennék, szülhetnék gyermeket Vétől, és a gyermekem is ember lenne, nagy, legyőzhetetlen ragadozó... Vé még jobban szeretne engem... és egyáltalán, hát hiszen, ha ember lennék, én is ragadozó lennék, nagy és félelmetes, többé senki mori nem merne packázni velem, rettegne tőlem mindenki azon a bolygón... végre képes lennék megenni a húst... erős lennék... ó, de csodálatos is volna ragadozónak lennem!

- Hm, egyre világosabbak a dolgok... - mormogta Kajjám. - Úgy látom, Csini, te eszeveszetten irigyled a ragadozókat. Borzadsz tőlük, talán undorodol is tőlük egy picit, de ugyanakkor tiszteled is őket, féled őket, és legfőképpen: irigyled őket! És nem ám kicsit hanem nagyon!

- Igen, ez azt hiszem így igaz, szó szerint! De ezzel minden Szellőjáró így van, legfeljebb nem vallja be. Egészen természetes is, hogy így érzünk, hiszen mi olyan gyengék vagyunk, nekünk állandóan félni kell a ragadozóktól, ha megtámadnak bennünket kizárólag abban reménykedhetünk, hogy sikerül időben elmenekülnünk... És persze, hogy ez nem sikerül mindig... És hát ki ne irigyelné azokat, akiktől félnie kell?! Akik erősebbek, mint ő?! Teljesen természetes, igen, hogy irigyeljük őket, és azt szeretnénk, hogy mi ne azok legyünk, akiknek félniük kell, hanem mi legyünk azok, akiktől mások félnek! Mindenki, lehetőleg! El se tudom képzelni mi lehetne természetesebb ennél az érzelemnél! És azon a bolygón mindenki az emberektől fél leginkább. Természetesen akad egy egész rakás hatalmas behemót dög, ami sokkal erősebb, mint egy ember, de az nem számít, mert azok nem értelmes lények, az emberek azonban azok, így akármekkora nagy gyilkológép is egy ilyen ragadozó állat, az emberek le tudják győzni. Sőt nemcsak az emberek, de még a morik és nellik is. Az értelmes lény mindig előnyben van a nem értelmessel szemben ugyebár. Hanem az értelmes lények közül teljesen egyértelműen az emberek a legislegerősebbek ott... sőt, még ők a legértelmesebbek is, mert ők a legokosabbak... őket tiszteli rémülten ott mindenki! Még az embernőket is, bizony! Hányszor, de hányszor láttam, hogy ha egy embernő megy valahova, mindenki kitér az útjából, még udvariasan fejet is hajtanak előtte... Még a férfiak is, bizony... akkor is, ha az az embernő egyedül van... és jól teszik, ha meghunyászkodnak, mert még egy gyenge és csontsovány embernő is, aki az emberek közt reménytelenül girnyónak számít, az is legalább háromszor erősebb, mint egy jól megtermett nelli férfi... De még egy mori férfi se tenné bölcsen, ha összeakaszkodna vele, mert az embernő még őt is le tudná győzni! Talán kapna közben kellemetlen sérüléseket, de a végén a mori férfi holtan maradna ott, az biztos, az embernő meg túlélné. Esetleg sokáig kéne utána ápolgatnia a horzsolásait, igen. Ami kellemetlen, de semmi a halálhoz képest! Semmi kétely afelől, hogy így lenne! Igen, az embereknek ott semmi félnivalójuk, senkitől! Ó, de csodálatos is volna embernek lennem! Mindent megérne nekem! Persze, hogy irigylem az embereket, eszem ágában sincs titkolnom! Miért is titkolnám, minden Szellőjáró így van ezzel...

- De benned hihetetlenül erős ez a... ez az irigység.

- Naná, még szép, hiszen ez, hogy én nem vagyok magam is ragadozó, ez az, ami örökre elválaszt engem Vétől!

- De hiszen ő így is szeret téged, így is tudtok szexelni egymással, meg...

- De nem tudok neki szülni. Mondtam már.

- És ez annyira fontos?

- Eh, nem fogom neked magyarázgatni, lehetsz te akármilyen ragadozó magad is, meg akármekkora varázsló is, de teljesen mindegy, látszik, hogy akkor se vagy képes felfogni, megérteni: s azért nem, mert FÉRFI VAGY! - tört ki Csiniből szinte megvetően, olyan hangsúllyal, ami szinte felért egy halálos sértéssel.

- Ez igaz - vigyorgott Kajjám -, valóban férfi vagyok, de legalább nem is akarok nő lenni, nem akarok kibújni a bőrömből, mint te!

- Én pedig igenis akarnék. Bárcsak megtehetném! Varázsolj engem emberré, kérlek!

- Ne idétlenkedj, nem tudom megtenni, mondtam már.

- Nem, nem mondtad. Azt mondtad, azt nem tudod megtenni, hogy gyermeket szüljek Vétől.

- Az ugyanaz. Szellőjáró testben nem tudnád kihordani a gyermeket, tehát ahhoz is emberré kéne átalakulnod. Ez azonban reménytelen. Mesélj inkább még!

- Mit?

- Hát, még mindig nem tudom miként pottyantál ide... Bár, ez ilyen formán nem igaz, mert már elég sok mindent tudok... de azért fejezd be!

- Hát sok mindent nem mondhatok már, szóval ott repültem, ott a felhők közt, és ezen gondolkodtam, hogy milyen jó lenne embernek lenni... még sírtam is, és olyan hideg volt odafent, hogy a könnyek ráfagytak az arcomra... de ez azt hiszem mindegy... szóval ott repültem, s akkor látom, hogy előttem van a Nap! Pedig azt hittem addig, hogy a hátam mögött van... megfordultam, s tényleg ott volt mögöttem is... aztán még több Napot láttam, mert volt mindkét oldalamon is, meg már alattam is, fölöttem is, mindenfelé... végül már mindenütt Nap volt, benne voltam a Napban, olyan fényesség jött mindenhonnan, hogy már fájt, behunytam a szememet, de a szemhéjamon is áthatolt a fény, elétettem a szárnyamat, akkor már nem láttam a fényt, de úgy meg nem tudtam repülni ugyebár, szóval zuhanni kezdtem, ekkor megijedtem, elkezdtem csapdosni a szárnyammal, a szememet is kinyitottam önkéntelenül... s ekkor kiderült, hogy nincs már sehol se a Nap, azaz, a Napok, mert egy Nap van csak, és épp ott, ahol annak lennie is kellett... de már teljesen meg voltam zavarodva, ijedt is voltam, nem akartam tovább repülni, ereszkedni kezdtem... de sehol se láttam magam alatt a mi szigetünket, egy furcsa várost láttam csak sok emberrel... leereszkedtem egy térre, gondoltam megkérdem őket hol vagyok... de nem értették a beszédemet, megtámadtak... elfogtak... aztán jöttél te... és most itt vagyok.

- Hát igen, igen, ez bizony pont az, amire eleve számítottam... - mormogta Kajjám. - Azok a fránya mikroradiánsok... Meg hát ugye, az se véletlen, hogy épp te.., mert épp akkor akartál valami mássá változni - "ragadozóvá" -, amikor én is ilyen jellegű dolgon ügyködtem, mert az igaz, hogy nem varázsoltam senkit semmi mássá, még magamat se, de ennek érdekében nyitottam meg a dimenziókaput, hogy tündér lehessek... szóval ugye, ilyenkor nem is csoda, ha a hasonló vágyakkal modulált mágiahullámok rezonanciába lépnek egymással, és így az egyik felharmonikus mágiaörvénye persze, hogy magával ragadott téged... Hát, sajnos, nem lehet minden potenciális mellékhatást kivédeni... Remélem azért majd kitalálok valamit, hogy visszajuttassalak téged a világodba... Persze, ez nem lesz egyhamar, az is biztos...

- A tizedét se értem annak, amit mondtál, varázsló úr, de azért én ám nem vagyok olyan buta, amilyennek ti emberek mind tartotok bennünket Szellőjárókat, és ha valamit félre nem értettem, itt te most azt mondtad, hogy varázsoltál valamit, de elrontottad, s így a te hibádból szakadtam el az én kedves férjemtől, Vétől!

- Elrontásról szó sincs, kikérem magamnak! Tökéletes és pompás varázslat volt, úgy bizony! Csak fellépett egy csekélyke mellékhatás... De ekkora nagy varázslat esetén ez nem is olyan sok, mindössze egy elhanyagolható, jelentéktelen,..

- Számodra lehet, de én cseppet se tartom önmagamat elhanyagolhatónak vagy jelentéktelennek!

- Jó-jó, persze, érthető, mindenkinek önmaga a legfontosabb...

- A lényeg az, hogy a te hibádból vagyok itt, s ezt ne is tagadd, mert te is tudod, hiszen ha nem gondoltad volna így, nem is jössz a megmentésemre! Amit nagyon köszönök. Mindazonáltal, ha már ennyit szenvedek itt, legalább azzal igazán kompenzálhatnál, hogy átváltoztatsz emberré!

- Ne idegesíts már, rég megtettem volna, ha képes lennék rá, ha semmi másért nem is, de azért, hogy ne nyaggass már vele tovább! De NEM TUDOM MEGTENNI! Fogd fel végre!

- Nem hiszek neked. Az előbb azt motyogtad, hogy te valami tündér akartál lenni, ezért varázsoltál valamit, amit nem értek. Tehát te is más akartál lenni, mint ami vagy, az ilyen varázslatok tehát nem lehetetlenek, emiatt igazán megérthetnéd az én vágyamat, és...

- Hohó! - torpant meg Kajjám olyan hirtelen, hogy Csini beleütközött a hátába. - Hohó, talán tényleg van valami halvány reményed! Na nem sok... de tényleg, hiszen mostanában nagy változások vannak keletkezőben... Elvégre tényleg és valóban: ha közönséges emberekből lehet tündér, úgy, hogy annak módját még én se tudom, akkor miért is ne létezhetne, hogy talán és esetleg neked is sikerül életed e nagy vágya! Hm! - és megindult újra. - De ettől még az igaz, hogy én ezt nem tudom megtenni veled. De majd figyelünk mindenre, és ha lesz egy jó alkalom, segítek neked, amiben csak tudok!

- Nagyon szépen köszönöm!



9. fejezet:
A tündérek szigete

Lulli és Dzséni alig értek vissza a kocsihoz, tíz perc se telt el s kibukkant a csatornából Kajjám is, Csinivel.

- Szóval sikerült! Milyen nagyszerű is ez apuci! - tapsikolt Lulli.

- Egy pillanatig se lehetett kérdéses, hogy sikerülni fog. Amit én akarok, az úgy szokott lenni! - húzta ki magát önérzetesen Kajjám.

- Hogy hívnak? - kérdezte Dzséni Csinitől.

- Nem ismeri a nyelvünket - legyintett Kajjám. - Szóval, csak én tudok vele beszélgetni... legalábbis egyelőre.

- Csak egyelőre?

- Hát. Mert van egy különleges sisak a csomagtartóban... Ha azt a fejére rakom, elalszik, s nemsokára tudni fogja a nyelvünket!

Ez nem volt egészen igaz, mert eddig a pillanatig nem volt semmiféle nyelvtanító sisak a csomagtartóban. Most varázsolta csak oda azt Kajjám. De ezt nem kötötte védencei orrára.

Elő is szedte, Csinit beültette a hátsó ülésre, a fejére rakta a sisakot... A Szellőjáró leány azonnal mély álomba merült.

- Attól tartok, apuci, akárhová is autózol, nagy feltűnést keltesz majd egy ilyen utassal, s egykettőre elszedik tőled ezt a tollas leányt megint a katonáék - mondta Lulli.

- Igen, hát ez sajnos elég valószínű. Remélem valahogy majd sikerül becsempészni a szobámba, s onnan nem nagyon dughatja ki az orrát. Persze majd vennem kell pár ultraibolya lámpát is, hogy alatta napozhasson, mert tudod az a helyzet, hogy e faj tagjai abból a fajta fényből élnek, az a táplálékuk.

- És téged is könnyen felismerhetnek, apuci. Mert el tudom képzelni, valaki esetleg meglátott téged most akció közben.

- Sőt, sokan is! De őket mind elaltattam.

- Gondolom azonban nem örökre... szóval, fel fognak ébredni...

- Kezdem sejteni, van valami ötleted.

- Mondhatom?

- Miért is ne!

- Akkor nem szedik el tőled ezt a fura lényt a katonák, ha más országba viszed.

- Abban az esetben nem szedik el tőlem ennek az országnak a katonái... de elszedik annak a másik országnak a katonái. Mármint, el szeretnék szedni... mert biztosíthatlak róla, cseppet se lenne könnyű dolguk, sőt erősen kérdéses, hogy sikerülne-e egyáltalán nekik.

- Azután, amit láttam, milyen pillanatok alatt intézted el a kötekedő huligánokat apuci, én se kétlem, hogy a te legyőzésed nagyobb véráldozatba kerülne, mint egy komolyabb háború, de azért abban is biztos vagyok, hogy még te se vagy legyőzhetetlen. És különben is, te jólelkű vagy azaz magad is szeretnéd elkerülni a vérontást. Ha nem így lenne, a huligánokat se a kórházba juttattad volna némi égési sérüléssel, hanem elhamvasztottad volna őket. Mélyen hiszek benne, hogy az se okozott volna neked nagyobb gondot, mint amit végül megtettél velük. És még ha mindettől el is tekintünk, a harcok, cselvetések, verekedések meg effélék közepette ez a Csini nevű lány is meghalhat, megsérülhet, még akkor is, ha te magad teljesen biztosan túléled az eseményeket.

- Ebben mind igazad van, de mit segítene a helyzeten, ha nem ennek az országnak a katonasága elől akarnám Csinit elbújtatni, hanem...

- Hát például szerintem korántsem mindegy, hogy ebben az országban él sok tízezer katona, meg rendőrök meg titkosszolgálat meg ilyesmi, de abban, amit én javaslok neked, egyetlen szál efféle se! Legalábbis jelenleg. De ha lesz is belőlük, biztos, hogy évtizedekbe telik...

- Ne viccelj velem, ilyen ország nem létezhet.

- Pedig nagyon is! Úgy értem, valóban nincs még e pillanatban, de hamarosan létrejön! Bár... Várjunk csak, mintha azt hallottam volna, hogy már be is jelentették, mikor is, tegnap vagy tegnapelőtt?! Mindegy, szóval a lényeg, hogy igenis létezik már hivatalosan is, bár a népsűrűsége még nagyon kicsi lehet, mert az pontosan nulla fő...

- Volnál olyan kedves, hogy érthetően magyarázol el mindent?

- Hát persze! Tudod, van egy tévécsatorna, aminek a tulaja megvásárolta az egész Beó szigetet. Az egy nagy sziget, a bolygó túloldalán. Trópusi, és teljesen lakatlan, hacsak pár vadembert nem számítunk, akik azonban olyan primitívek, hogy még beszélni se tudnak. De ők sincsenek sokan. Ez a sziget eddig a mi országunk tulajdona volt. De sok más ország is igényt tartott rá. Na és ez a tévécsatorna valahogy elintézte, hogy az országunk elismerje ezen ország függetlenségét, meg más országok is elismerték, mert mindenkinek jobb, ha független lesz, mint ha kitör egy nagy háború azért, hogy ki birtokolja... szóval az ország független lett, bár ez elég furcsa függetlenség, mert milyen ország is az, aminek egyetlen fő lakossága sincs! De lesz, mert a tévécsatorna egy különleges műsort szervezett, amihez javában keresik a szereplőket, és a lényege az, hogy... - és Lulli elmesélte Kajjámnak, miféle műsort is talált ki Títir. Majd így folytatta:

- Aki tehát jelentkezik a műsorba, azonnal elveszti a sapíriai állampolgárságát, s Beó polgára lesz. Amennyiben tehát mi jelentkeznénk oda, mi is beóinak számítanánk onnantól, s ezek után ugyan miféle jogcímen is vehetnék el tőled Csinit, apuci, itt Sapíriában, amikor te is és Csini is Beó állampolgára vagytok már?! Különben is, úgy kell csinálni, hogy Csini létét titokban tartani, amíg Beóra nem érkezünk.

- Oda is utánunk jöhetnek katonáék. Azokat nem fogja érdekelni a jogszerűség, Csini túlságosan is extrakülönleges ahhoz. Túl értékes.

- Az lehet, de Beó akkor is a bolygó túloldalán van, elbújni is könnyebb ott, aztán meg Csini létezéséről a műsor által más országok is hírt kapnának, s ha kiderül, hogy mennek a hadihajók vagy akármik Csiniért, ők is közbeszólnának, hogy hohó, mert irigyek lennének Sapíriára, mert miért ez az ország kapja meg ezt a különlegességet és nem ők! Mindenképp sokkal nagyobb biztonságban lennénk ott!

- Mire ez a többes szám, te is jönni akarsz?

- Gondoltad, hogy majd csak úgy szépen lekopok rólad, apuci?! Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem!

- Jó-jó na, nem úgy értettem... de ott elég primitívek lehetnek a körülmények neked...

- Annál rosszabb nehezen lehet, amit eddig átéltem... És akármilyen legyen is, de vállalom, mert legalább az az egy biztos, hogy nem kell többé kurva legyek... Remélem verni se fog senki... más meg nem számít! Majd csak találok gyümölcsöket, de még ha nyers gilisztát kell ennem az se érdekel, csak szabaduljak innen! Nem szeretem ezt az országot, nem bánt velem szépen... Igazából már amikor először hallottam erről a műsorról, már akkor is azonnal az ugrott be, hogy de jó is lenne oda mennem, de nem tudtam elslisszolni anyám meg a többiek elől, holott boldogan megtettem volna... persze, féltem is attól, hogy még ha meg is tudnék lépni, nem venne be a műsorba a szervező, mert ugye miért is, én csak egy ócska kis kurva vagyok... de most már nem félek. Ha te azt mondod apuci, hogy ragaszkodol hozzá, hogy én is jöhessek, elő se fordulhat, hogy tiltakozzék, mert te magad is már épp elég különleges valaki vagy, hát még ez a repülő lány!

- De mit ér Csinivel, ha nem mutogathatja.

- Hogyne tehetné, addig kell csak titokban tartani a létét, amíg eljut a szigetre, azután már minden rendben van... Annyi esze biztos lesz, hogy így tegyen. És persze, hogy épp így tesz majd, hiszen ez is növeli majd a nézettséget, s nem is kicsivel...

- Igen, ez remek ötlet - támogatta Lulli ötletét Dzséni is - én is hallottam erről a műsorról, igaz nem régen csak ma reggel jutott el hozzám a hír, de aztán egészen, amíg veled nem találkoztam, Kajjám, nekem is az járt a fejemben, hogy nekem ott lenne a helyem! És engem már biztos be is válogatnának oda a magam "érdemeiből" is, hiszen korábban bőven elég híres voltam magam is, sőt, igazából még most se vagyok teljesen ismeretlen... Jó, hát az igaz, hogy úgy hallottam az eddigi szereplők elég előkelők hozzám képest, mert van köztük valami író, meg az ország egyik leghíresebb tudósa is, Lucsilla, igaz, hogy őt az őrültek házából kaparták elő e produkcióért, de akkor is lángész lehet hozzám képest, különben is, tudjuk ugye, hogy az őrültek gyakran zseniálisak meg ilyesmi... de akkor se félek attól, hogy ne kellenék nekik, ha odamegyek, csak aztán te Kajjám előbb jöttél, de most boldog lennék, ha mind jelentkeznénk, és...

- Hé, hé, hé! Várj csak! - és Kajjám a nagy izgalmában elkapta Dzséni kezét és olyan erősen szorította meg, hogy a leány felkiáltott a fájdalmában. - Azt mondod, a szereplők közt van Lucsilla?!

- Igen, persze, van köztük egy ilyen nevű nő! Te talán ismered őt?!

- Naná, még szép, ugyanis... illetve, tulajdonképpen nem. Nem, nem, nem, semmiképpen. Legalábbis itt és most nem. A mostani valójában nem. Nem ebben az időpontban. Vagyis hát, hogy is magyarázzam meg... eh, ez hosszú, és különben is, nem tudnátok megérteni! Ez olyan varázslóias micsoda, fogjátok fel úgy! A lényeg az, hogy akár ismerem őt akár nem, de az halálbiztos, hogy ő jelenleg abszolút semmit se tud rólam. Na de szóval... szóval, Dzséni én mindenesetre köszönöm neked ezt az információt, neked is köszönöm Lulli, hogy elkezdtél erről beszélni, mert ha nem teszed, akkor Dzséni se szól nekem erről... igen, Lulli, igen, az a helyzet, hogy akármilyen hihetetlen is legyen neked, de ezzel az egyetlen ötleteddel máris megszolgáltad nekem a fáradozásaimat, amit érted tettem mostanáig! Igen, teljes joggal úgy tekintheted, hogy ledolgoztad az adósságodat, visszafizetted, méghozzá kamatostul! Igen, hát most aztán valóban fényesen bebizonyosodott, hogy megéri jót cselekedni, mert nekem magasan megérte, hogy megsajnáltalak és kimentettelek a rabtartóid karmai közül! El se tudom mondani mekkora hasznomra voltál! Már csak arra kérlek, hogy vezess oda, ahol jelentkezni lehet erre az izére... Mi is a neve? Valami vetélkedő?

- Nem emlékszem én se, valami hosszú és bonyolult neve van hivatalosan, valami vetélkedő, igen, de teljesen mindegy amúgy, mert mindenki csak úgy nevezi gúnyosan, hogy "Kukkoló", mert majd kukkolni lehet kamerákon át a szereplőket... ezt a nevet valaki kitalálta a műsorra, és elterjedt, mert sokkal rövidebb, mint a hivatalos. Mifelénk szeretnek a népek mindenféle becenevet adni a hírességeknek, legyenek azok akár személyek, akár műsorok vagy termékek a boltban. Például az eddig beválogatott szereplők úgy tűnik szuperszelídek, s felettébb előkelően is beszélnek, olyan fennkölten, magasröptűen, s emiatt elnevezték őket úgy, hogy elfek...

- Ott a helyem! Oda megyünk, de oda ám, úgy bizony! - ismételte Kajjám. - Szóval merrefele is vannak ők?

- Azt nem árulják el, biztonsági okokból... de szerintem ez nem gond, mert a tévétársaság telefonszáma közismert, elég, ha felhívod őket, szerintem, ha megmondod nekik, hogy te vagy Kajjám professzor, aki feltámasztott engem, azonnal loholnak majd érted! Na meg értünk is...

- Jó, akkor induljunk! Hanem... Hanem valamire figyelmeztetnem kell benneteket. EL NE ÁRULJÁTOK SENKINEK, HOGY VARÁZSLÓ VAGYOK! Nem szeretek fenyegetőzni, de ez olyan fontos, hogy muszáj vagyok most mégis megtenni: ugye sejtitek, hogy egy varázslót nem ajánlatos megharagítani... nem életbiztosítás... Gondolj csak azokra a huligánokra, Lulli, holott akkor én tényleg és igazán kíméletes voltam, komolyan mondom... Te Dzséni nem voltál tanúja annak az esetnek, de ha akarod, Lulli majd elmeséli neked, mi, hogy volt... És ne kérdezzétek miért nem akarom híresztelni, hogy varázsló vagyok. Megvan rá az okom és kész. Nekem eddig semmi bajom se volt veletek, nektek se velem, és nagyon szeretném, ha ez így maradna a jövőben is, de ennek bizony ez a feltétele!

- Ez nekem igazán nem gond - válaszolta gyorsan Dzséni -, nekem épp az a célom, hogy... hogy is mondjam... igazából magam se tudom, hogy mi, de szóval Felsőbb Szférákkal szerettem volna kapcsolatba kerülni, mondjuk, ezt el is értem, hiszen egy varázsló nyilván felsőbbrendű nálam... hogy mi lesz e kapcsolat vége, azt még nem tudom, de őszintén remélem a javamra válik majd... például jobb emberré válok általa... na és hát afelől nyilván semmi vita se lehet, hogy ha téged tekintelek felsőbbrendűnek, s önmagamat alacsonyabb rendűnek hozzád képest, akkor az én dolgom az engedelmeskedés! Mert hogy is lenne ez másképp lehetséges ugye! Hiszen ez teljesen természetes!

- Én se fogok fecsegni - rázta meg a fejét Lulli gyorsan - én aztán biztos, hogy nem, soha, de soha, mert olyan környezetben nőttem fel, ahol teljesen természetes volt, hogy tartani kell a szánkat, mert sokkal kisebb titkok kifecsegéséért is véresre vertek már nemegyszer... persze nem mostanában, hanem amikor még sokkal fiatalabb és butább voltam... de olyasmi is nemegyszer történt, hogy elvágták valakinek a torkát, mert árulkodott... Én aztán tudom tartani a számat, az aztán biztos! De meg különben is tudom, hogy a titok, az bizony nagy érték, addig jó amíg más nem tudja a titkainkat! De megkérdik majd, hogyan kerültem hozzád, apuci...

- Elmondhatod, hogy nagyon szegény lány voltál, koldultál, én megsajnáltalak és örökbe fogadtalak. A prostitúcióról nem kell mondani semmit. Megalázó lenne számodra. És ez még csak nem is hazugság. Nem mondod, hogy nem voltál prostituált, csak azt, hogy koldultál. És biztos, hogy tényleg koldultál is néha. Ha rákérdeznek, bevallod, hogy igen, te lefeküdtél már pár manussal, de hevesen kell tagadd, hogy az kurvaság volt! Akkor se volt az ha pénzt kaptál érte, mondd azt, hogy szerinted a kurva az, aki ezt a szabad akaratából teszi, de erről szó se lehetett a te esetedben, téged erre úgy kényszerítettek, tehát rabszolga voltál! És ebben az a legszebb, hogy ez még igaz is, legalábbis az én fogalmaim szerint. De most már a rendőrség fogalmai szerint is igaz, mert mélyen hiszek benne, miután örökbe fogadtalak, első dolga volt annak a szolgálatkész rendőrnek... elfelejtettem a rangját... mindegy is, szóval neki, hogy intézkedjék, hogy eltöröljék a priuszodat... Te tehát nem vagy már szűz, ez igaz, de nem vagy kurva, sőt soha nem is voltál! Remélem, ez így megfelel neked.

- Naná, de még mennyire, nagyon is! Mégiscsak nagyobb tisztesség áldozatként bemutatkozni, mint kurvaként!

- És mint mondtam, ez még nem is hazugság. Na de elég a beszédből: ott a kezedben a komputered, keresd meg annak a tévétársaságnak a telefonszámát, felhívom őket, aztán már induljunk is!

- És Csini?

- Őt bepakolom a csomagtartóba, amíg el nem érünk a tévétársaság autóparkolójába, a mélygarázsba... remélem van nekik olyan, ha annyira nagy cég...


Persze, hogy volt ott mélygarázs... és Títir igazán megdöbbent miféle látogatók érkeztek hozzá! Nemcsak Csini miatt, bár az aztán biztos, hogy a Szellőjáró leány igazán extrakülönleges valaki volt, de már Kajjám is nagyon "sokat ért" Títirnek, ugyanis amint híre szaladt, hogy micsoda feltámasztást hajtott végre egy eddig nem ismert állítólagos professzor a pályaudvaron, azonnal mindent megpróbált, hogy ráleljen, hiszen milyen remekül is mutatna a műsorában egy efféle híresség... de nem lelte. Most azonban íme a keresett személy maga jött hozzá!

De Títir Dzséninek is nagyon örvendett. Ez is mekkora előny neki, ha ezt a még ma is meglehetősen ismert egykori pornósztárt mutathatja be, aki egyik pillanatról a másikra hátat fordított korábbi karrierjének, és "jó útra tért"!

Még a legjelentéktelenebb valaki a látogatói közül Lulli volt, de azért ő se senki, mert hisz ő volt az, akit Kajjám feltámasztott... aztán Kajjám nem is titkolta, hogy Lullinak köszönhető az ötlet, hogy ő most itt van a többiekkel együtt...

Egyetlen pillanatig se lehetett kérdéses tehát, hogy Títir megengedi nekik a szereplést, csak volt itt egy kis bökkenő. Mi legyen Csinivel?

Mert Kajjám őszintén elmondta, hogy Csinit bizony ő úgy lopta el tulajdonképpen a katonai támaszpontról... És Títir tudta, azt még ő maga se teheti meg, hogy szembeszáll a katonasággal. Legalábbis nem nyíltan!

- Na de egyáltalán ki ez a Csini? - kérdezte. - Mert hogy nem ember az biztos, az messzire ordít róla, ugyanakkor azonban a hekírekre se hasonlít!

- Ő természetesen egy másik bolygó lakója - válaszolta Kajjám.

- Jó, jó, persze, csakhogy ez nem válasz a kérdésemre, mert szerintem nagyon is jól tudod, inkább azt akartam kérdezni, miként is keveredhetett ide hozzánk!

- Ezt sajnos ő maga se tudja. Ha nekem nem hiszel, kérdezd csak meg tőle! Ő épp repült valahonnan valahová a saját bolygóján, aztán mindenféle furcsa fények kezdtek villogni körülötte, mire behunyta a szemét, hogy meg ne vakuljon... aztán amikor mégis kinyitotta, már itt volt a mi bolygónkon, a városunk fölött pár kilométerrel. Ekkor leszállt, hogy tájékozódjon, hol van... mire a sok bunkó a csőcselék közül rátámadt, majd jöttek a rendőrök, katonák... szerintem nem is vitás, hogy a fogságban tartása teljes mértékben jogtalan volt, hiszen ő a légynek se ártott, őt valamiféle űrbaleset érte...

- De miféle?

- Ki tudja... ő épp annyira nem tudja maga se, mint te. De hát annyi sok minden van még a világon, amiről fogalmunk sincs... valahogy valamiképp aktivizálódhatott egy dimenziókapu, olyasmi, amik a sci-fi filmekben szerepelnek, vagy valami más hasonló ilyesmi történt... - vonogatta Kajjám a vállát. - Mindenesetre az én véleményem az volt, hogy segíteni kell neki és rajta, emiatt megmentettem. Most itt alszik a csomagtartóban, de perceken belül felébred. És kérdezd csak meg tőle magától, hogyan került ide, ha nekem nem hiszel...

- Ne viccelj, nem tudhat a nyelvünkön!

- Pedig ismeri, mert hiszen én vagyok maga professzor Kajjám, személyesen... én Lullit is feltámasztottam, ehhez képest nem is olyan nagy dolog az a másik találmányom, ami... szóval, már régebben csináltam egy különleges sisakot, ami ha rárakják valakinek a fejére, megtanít neki bármi idegen nyelvet. E sisak itt van a kocsimban. Eredetileg azért csináltam, hogy a hekír nyelvet könnyen tanulhassák meg vele a történészeink, de alkalmas a mi nyelvünk megtanítására is... miért is ne, hiszen az majdnem azonos a hekír nyelvvel, a különbség csak néhány hang meg néhány száz szó... szóval, ráraktam e sisakot Csini fejére, s amikor felébred, tudni fog a mi nyelvünkön!

- Bámulatos!

- Igen, az, de én már csak ilyen bámulatos tehetséggel rendelkezem mindenhez. A tudományokhoz aztán pláne - "szerénykedett" Kajjám.

- Na de most mit csináljak... őt semmi esetre se szerepeltethetem a műsorban...

- Hogyne tehetnéd! Annyi az egész, hogy mielőbb el kell vigyél bennünket a szigetre, az út során persze valóban nem mutogathatod Csinit, csak bennünket. A szigeten azonban már nyugodtan mutatkozhat Csini is, miért is ne! Ha valaki megkérdi hogyan került oda, azt mondod, fogalmad sincs róla. Biztos megszökött valahogyan a katonaságtól, aztán a szigetre repült. Simán megtehette, amilyen jól tud repülni. Az meg, hogy a katonaság igényt tart rá, téged hidegen hagy, neked ahhoz semmi közöd, hiszen Beó sziget már egy külön, önálló, független állam, simán megteheti, hogy menedékjogot ad Csininek! Vagy akár még állampolgárságot is!

- Igen, ez jó ötlet! De akkor nem hajóval viszlek el benneteket oda, hanem repülőgéppel. Pontosabban, egy hatalmas helikopterrel. Mert minél rövidebb ideig tart az út, annál kisebb az esély rá, hogy valaki közben elszólja majd magát... de biztos, ami biztos, az út idejére kikapcsolom a kamerákat is... Bár nem, nem is! Mert most, hogy jobban belegondolok... Végeredményben én hivatalosan nem tudok még e pillanatban arról, hogy ez a Csini valaha is a katonaság vagy a rendőrség foglya volt. Mert semmi ilyesmiről nem lettem értesítve. Az, hogy a tévében mutogatták e lány elfogását, semmit se jelent, mert nem kötelező tévét néznem ugyebár... Arról meg akkor se tudnék semmit, hogy te kiszabadítottad, ha néznék tévét. Hiszen az, amikor megszöktetted őt, Kajjám, sehol se lett bemutatva... Szóval, ahogy így belegondolok, itt az történt, hogy te felbukkantál, az... az... mondjuk úgy, hogy az útitársaiddal! A barátaiddal! És csatlakozni akartok a műsorhoz... Én tehát most teljesen a szokásos módon bemutatlak benneteket a többi szereplőnek, Csinit is, igen, amint felébred... ami nemsokára bekövetkezik, mert mintha már mozgolódna... de a bemutatás alig pár percig fog tartani, mert azután tényleg villámsebesen elrepülünk a szigetre! Ott leszünk, mielőtt a katonáék észbe kapnak. Na, gyerünk is, kezdjünk bele!


A helikopter, amivel a szigetre vitte szereplőit Títir, HATALMAS volt. Csupa nagy betűvel kell írni e szót, tényleg, s még úgy is elégtelen a nagyságának érzékeltetéséhez. Eddigre ugyanis Títir háromszáznyolcvankét személyt szedett össze a szerepléshez, és mind befértek ebbe az egyetlen helikopterbe, sőt, az még félig se lett tele!

De nem ismert mindenki mindenki mást az utasok közül. Különböző helyeken "raktározta" Títir eddig őket, kis csoportokban. Az a csoport melybe Lucsilla tartozott, az volt az "első", de utána még több más is "létesült". Mégis, érdekes módon mindegyikbe olyan emberek kerültek bele, melyek valamiféle értelemben "szelídek" voltak. Ez amiatt történhetett így, mert épp Lucsilláék csoportja lett az első... így róluk már azalatt adásba került egy csomó minden, míg a többi csoport szerveződött. Bár a szereplőket Títir válogatta, de értelemszerűen csak azokból választhatott, akik jelentkeztek; csak hát többnyire épp a szelídebbek jelentkeztek, amiatt, mert látták Lucsillát meg a többieket az első csoportban, akik annyit prédikáltak a szelídségről és szeretetről, s ez nyilvánvalóan azokat vonzotta, akik maguk is erősen vonzódtak ezekhez az eszmékhez.

Bár az összes szereplő most először találkozhatott egymással, most, amikor a helikopterbe beszálltak, de kivétel nélkül mindegyikük Csinivel kezdett foglalkozni, vele szeretett volna beszélni, amint megpillantotta... hát, az biztos, hogy senki más nem mérkőzhetett vele különlegességben! Majdnem agyonnyomták, úgy megrohamozták, csak Kajjám ordibálásának köszönhető, hogy nem lett baj a nagy népszerűségből, mert ő a tollas lány elé ugrott, s kiabálni kezdett, hogy mérsékelje magát mindenki, mert lehetne annyi esze a tisztelt szereplőknek, hogy akit látnak az egy repülni tudó lény, emiatt vékonyak és törékenyek a csontjai, s egyáltalán, hiába ilyen nagy, de alig pár kiló csak a súlya...

Ettől eltekintve, a nagy ismerkedésnek nem volt semmi akadálya. A gépet egy profi pilóta vezette, nem Títir, de ő maga is a pilótafülkébe ült be, hogy ne zavarja meg a szereplőket még a jelenlétével se. De így sem maradt le semmiről se, mert mindent rögzítettek a kamerák, s ő látta azt maga előtt egy képernyőn. Több száz kamera és mikrofon volt a helikopterben, nem takarékoskodott vele a fiatalember.

A leendő beói állampolgárokat gyors egymásutánban egy kellemes, majd egy kellemetlen meglepetés érte. A kellemes az volt, hogy kiderült: Csini ismeri az emberek nyelvét, tudnak vele beszélgetni! A kellemetlen meglepetés pedig az volt, hogy amikor megkérdezték tőle ki ő és, hogy került ide, csak az első kérdésre volt képes válaszolni, arra, hogy ki ő. De arra már nem, hogy miként került ide... Persze elmondta nekik is, amit korábban Kajjámnak, hogy megjelentek mindenféle Napok előtte, alatta meg körülötte... De hát ez minden volt csak nem kielégítő magyarázat!

Ennél is nagyobb ámulatba kergette azonban Csini hallgatóit az, amit a leány szinte csak mellékesen említett meg: hogy az ő szerelmének a neve Vé, és ez a Vé, ez bizony egy ember...

- Hát élnek emberek más bolygókon is?! - álmélkodott egyszerre több hang is a hallgatóságból.

- Persze, úgy tudom rengeteg bolygón élnek emberek! - állította Csini.

- Na de az lehetetlen - ellenkezett maga Lucsilla -, hiszen bennünket embereket a hekírek "gyártottak" néhány száz éve mindössze, s ezalatt még nem fejlődött a technikánk olyan magas szintre, hogy eljussunk más bolygókra! Legjobb esetben is csak a saját naprendszerünk szomszédos bolygóira tudnánk eljutni, de oda is csak nagy nehézségek árán. És még oda se mentünk el.

- Na de mi van, ha az a dimenziókapu nem csak a téren át, de az időn át is megnyílt? - kérdezte Idzsája.

- Időutazásra gondolsz? - kérdezte Varuma.

- Miért is ne! Az se sokkal fantasztikusabb, mint a térugrás, ellenben az biztos, hogy még mindig hihetőbb, mint az, hogy valami másik bolygón is kifejlődjék ugyanaz az emberi faj, amik mi is vagyunk, tőlünk függetlenül, párhuzamos evolúcióval!

- Hm... Végül is, ha úgy veszem ez jó hír, mert eszerint valamikor majd az emberiség képes lesz meghódítani a világűr távoli mélységeit...

- De ez azért akkor is nagyon valószínűtlen - szólt a tömegből valaki -, mert nincs és nem is volt időgépe! Sőt, még egy közönséges űrhajója se!

- De volt másvalamim - erősködött Csini -, tudniillik erős volt bennem a vágy, hogy emberré váljak!

- Ne nevettess, az nem elég egy ekkora csodához!

- Miért is ne, mi Szellőjárók nagyon buták vagyunk, de ennek ellenére is tudom, hogy a varázslás legfontosabb kelléke épp az, hogy nagyon erősen vágyjunk valamire, és ezt teljesen biztos, hogy jól tudom, mert minden mesében ez szerepel!

Többen kacagni kezdtek e szavakra.

- Na legalább abban egészen biztosan igazad van, hogy a te néped tagjai nagyon buták, mert lám, kiderült, hogy te szó szerint hiszel a mesékben! - hangzott az emberek közül.

- Jó, hát ha itt az őszinteségemért csak sértegetést kapok, akkor nem is mondok többé egy árva szót se, még akkor se, ha emiatt agyonvertek és megesztek! - szólt sértődötten, és úgy nézett, hogy látszott rajta, nemcsak sértődött, de közel áll a síráshoz is. És eszébe jutott, hogy szól Kajjámnak, hogy varázsoljon valamit, amivel bebizonyíthatja, hogy igenis létezik mágia... de mégse szólt. Mert indulás előtt Kajjám neki is a lelkére kötötte, hogy le ne leplezze, hogy ő varázsló! Azt mondta, Csini addig számíthat csak a segítségére bármiben is, amíg ezt titokban tartja...

Megszólalt ellenben Lucsilla, s míg beszélt, át is ölelte kedveskedően Csinit.

- Akkor én is buta vagyok, mert ami engem illet, én magam se tartom olyan igazán lehetetlennek a varázslást!

- Hogyhogy! - kiáltották többen is.

- De hiszen ismeritek az elméletemet a világunkról, hogy az csak egy illúzió, valamiféle álomkép egy gigantikus lény agyában. Ezen nézetem miatt lettem az őrültek közé zárva, egészen, amíg Títir ide nem hozott közétek... na most, ha a világunk csak egy álomkép, akkor könnyen megváltoztatható a megfelelő gondolatokkal.

- De mi nem vagyunk azonosak a te állítólagos "Elsődleges Léteződ"-del, emiatt a mi gondolataink nem az ő gondolatai, következésképpen a mi gondolataink nem fogják megváltoztatni a világot - ellenkezett Varuma.

- Nem mindig. Ehhez nyilvánvalóan különleges gondolatok kellenek. Sőt, még így se biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges, én csak azt mondom, nem tartom kizártnak elvileg. De szerintem ne is ezen törjük most a fejünket, mert van fontosabb dolgunk is.

- Ugyan mi?

- Hát az, hogy ne történjék többé ilyen megengedhetetlen atrocitás, mint az imént.

- Nem értelek, mi történt az imént?

- De hiszen hallhattad - megbántottátok Csinit! Legalábbis páran közületek! Megsértettétek. Hogy buta. Mármint azzal, hogy ezt mondtátok neki. Rá.

- Ez még nem olyan szörnyű nagy tragédia, nem kéne ennyire túlérzékenynek lennie, s különben is, ő maga mondta önmagáról legelőször.

- Ő maga mondhatja magáról, mert ő az, aki tudja, mit tart sértőnek magára nézve és mit nem. Akármit mondjon is azonban magáról, ez nem ok arra, hogy aztán ezt azonnal fegyverként használjuk ellene, pláne nem ok nélkül, amikor ő igazán senkit se bántott meg! Akár buta akár nem, amit mondott nyilván amiatt mondta, mert úgy hitte, barátok közt van. De miféle barátok azok, akik azonnal gúnyolni kezdik őt?! Az pedig megint nem érv, hogy "nem kéne ennyire túlérzékenynek lennie". Vegyétek ugyanis észre, hogy ez nem más, mint áldozathibáztatás! Aztán meg még ha nem is kéne ennyire érzékenynek lennie, ha ez igaz is volna, az se jelentene semmit, mert még ha teljesen biztos is, hogy túlérzékeny, akkor is ilyen és kész, és úgyse lenne képes megváltozni! Mi se tudjuk őt megváltoztatni! El kell őt fogadnunk ilyennek és kész.

- De Lucsilla, úgy sejtem meg akarod ígértetni velünk, hogy többé nem bántjuk Csinit - bár kihangsúlyozom, hogy szerintem igazán nem érte őt semmi szörnyű bántás eddig se! - de szóval, ha ezt akarod, akkor azt akarod, hogy mi változzunk meg, s ezentúl féltő gondossággal ügyeljünk minden szavunkra, nehogy véletlenül is megbántsunk vele valakit! Ez azonban egyrészt aggályos a szabad véleménynyilvánítás szempontjából, másrészt ha Csini nem képes megváltozni, úgy nyilván mi se vagyunk képesek, de ha ez lehetséges volna is, miért a többség alkalmazkodjék a kisebbséghez és nem fordítva?!

- Rosszul szemléled a dolgokat. Az a baj, hogy ezt a kérdést nem a többség-kisebbség dimenziójában kell vizsgálni, hanem egészen másképp: a Jó és Rossz dimenziójában! Teljesen mindegy, hogy valaki kisebbségben vagy többségben van-e a nézeteivel, mindig annak kell alkalmazkodni aki a Jóság kisebb mértékét képviseli a nézeteivel, szokásaival vagy másképp. Tehát nem a JÓ illető dolga, hogy a többiekhez alkalmazkodjék akképp, hogy ő rosszabbá lesz vagy toleránsabbá mások rossz tetteinek elviselésében, hanem a rossz vagy kevésbé jó illetők erkölcsi kötelessége a továbbfejlődés, a nemesedés, a Jóság irányába! Természetesen a Jó illetőknek is van kötelességük, de nem az, hogy alkalmazkodjanak a Rosszhoz, hanem, hogy példát mutassanak mindenkinek, aki náluk kevésbé jó!

- De hiszen épp most mondtad, hogy nekünk alkalmazkodni kéne Csini túlérzékenységéhez.

- Nem. Itt nem Csiniről van szó és nem is az ő túlérzékenységéről. Teljesen mindegy ugyanis, hogy túlérzékeny-e. Itt magunkról van szó, hogy MI bizony JÓK vagyunk, vagy legalábbis igyekszünk jókká válni, ha pedig ez a célunk, azzal egyszerűen nem fér össze az, hogy bárkit is megbántsunk, akár túlérzékeny akár nem, amennyiben a másik megbántása elkerülhető!

Kajjám érdeklődve hallgatta a vitát, s közben szélesen vigyorgott.

- Kár a gőzért, picinyeim! - gondolta, végignézve a többieken. - Teljesen lehetetlen, hogy bármikor is legyőzzétek a vitában Lucsillát, ha a vita tárgya a Jóság, vagy legalábbis kapcsolatban áll vele! Reménytelen az ügy! Mert hát, hogy is lenne ez lehetséges, amikor majd valamikor épp belőle, Lucsillából lesz a tündérkirálynő!

Kis ideig senki se szólalt meg, majd Kojamasz ezt kérdezte:

- De ki dönti el, mi a jó és mi a rossz? Mert az egyetlen demokratikus módszer nyilván csak az, hogy megszavazzuk, s döntsön a többség akarata; ekkor azonban megint csak az lesz, hogy igenis a kisebbségnek lesz kötelező a többséghez alkalmazkodni!

- A legtöbb esetben nyilván efféle szavazás kell döntsön - mosolygott Lucsilla, s még bólogatott is. - De nem akkor, amikor az életünket irányító legfontosabb alapelvekről döntünk! Pontosabban, lehet szavazni még ezekről is, de amikor valaki eldönti miként szavaz, nem indulhat ki olyan racionálisnak tűnő alapvetésekből, hogy "ez úgyse fog sikerülni, inkább meg se szavazom". Vagy, hogy "az emberek úgyis önzőek, gonoszak, stb., realistának kell lenni, nem szabad elérhetetlen ideákat mércéül állítani", s más hasonlók. Igenis a legmagasabb eszményképeket kell vezérelvünkül választani, még annak ellenére is, hogy tudjuk, gyakran esünk majd kísértésekbe, s nem mindig felelünk majd meg ezen extrém-magas elvárásoknak. De minél magasabbak az elvárások, annál erősebb lesz bennünk a vágy is, hogy igyekezzünk azokat elérni! Vagy legalábbis én ezt így remélem. Akárhogy is, mi épp most készülünk arra, hogy egy új nép legyünk, s egy nép többek közt amiatt is számít egy egységnek, mert vannak bizonyos közös, mindenki által elfogadott eszményképei! S miért is ne lehetne a mienknek ezen eszménye épp a Jóság?! A legmagasabb szintű Jóság?!

Mindenki hallgatott. Lucsilla ekkor megszólalt újra.

- Nem hallok ellenvetést, úgy tekintem tehát, hogy ez egyhangúlag megszavaztatott! Ezzel a legfontosabb kérdés tehát eldőlt. Azért ez volt a legfontosabb kérdés, mert ebből már minden egyéb automatikusan következik. Mert hiszen mindenkiben van egy természetes iránytű, mondhatni egy "belső hang" ami megmondja, mi a jó és mi nem az! Na most, az nyilván nem nevezhető jóságos tettnek, ha valakit gúnyolunk. Pláne, ha az a valaki senkinek se ártott, s különösen, ha védekezni is képtelen, mert tizedannyi ereje sincs, mint közülünk a leggyengébbnek! Ez egyszerűen szégyenletes, egy ilyen lényt gúnyolni! Nagyon kérek tehát mindenkit, mostantól ne tegye!

- Jól van na, bocsánatot kérek, többé nem mondok ilyesmit Csinire! - szólt az, aki butának nevezte a Szellőjáró leányt.

- Nemcsak rá ne, másra se. Senki ne sértegessen senki mást, itt a csoportunkon belül különösen ne, de lehetőleg azokat se, akik nem tartoznak közénk.

- Olyanokkal úgyse találkozunk többé.

- De hallhatnak bennünket a mikrofonok miatt. Viselkedjünk úgy, hogy példát mutassunk mindenkinek! Megfogadjuk?

Helyeslő mormogások hangzottak mindenünnen.

- Én is egyetértek ezzel - szólt Kojamasz -, más viselkedés nem is lenne méltó hozzám, az íróhoz... igen, persze, hogy példát kell mutassunk másoknak az életünkkel, ez teljesen logikus folytatása annak az írói elvnek, hogy irodalmi alkotásaink által követésre méltó példákat állítsunk az olvasók elé... de attól félek mégis, ez nem fog mindig sikerülni, hiszen oly gyarlóak vagyunk! Na és hát ilyenkor mégiscsak igény mutatkozik egyfajta vezetőszervre. Szóval, én most nem szeretném, ha szavaimat úgy értelmeznétek, mintha elkenni igyekeznék az egyéni felelősséget, de ettől még kell, hogy legyen ott a szigeten egy vezetőtestület, mert minden társadalomba kell egy ilyen, másképp kitör az anarchia, és annak nem lesz jó vége.

- Nincs kifogásom az ellen, hogy válasszunk valamiféle "Bölcsek Tanácsát", vagy legyen akármi is a neve - mosolygott Lucsilla.

- Úgy érted, itt és most?

- Akár itt és most, igen. Mert miért is ne, belefér az időbe, elvégre amennyire tudom, az a Beó sziget majdnem a bolygónk túloldalán van, még egy gyors repülőgéppel is legalább tíz óra odáig az út, ez meg csak egy helikopter, igaz, hogy ahhoz képest igazán csúcsminőségű, nagy, kényelmes, nagyon gyors, de akkor se tud úgy száguldani, mint egy repülőgép. Azaz, sok-sok óránk van még mire odaérünk, és miért is ne, legalább nem unjuk halálra magunkat útközben!

Úgy tűnt azonban, nem kell ilyesmitől félnie Lucsillának vagy másnak. Mert most kinyílt a pilótafülke ajtaja, s Títir lépett ki onnan. És már így első pillantásra is feltűnt többeknek, hogy az ifjú műsorvezető mintha igencsak sápadt lenne!

- Kösse be mindenki a biztonsági övét, mert biztos, ami biztos... leszállunk! - szólt hozzájuk.

- Le? Mármint hova?! Kényszerleszállás a tengeren vagy mi?! - kérdezte Lulli.

- Cseppet se. Beó szigetre szállunk le. Körülbelül harminc kilométerre vagyunk tőle a radar szerint, azaz perceken belül ott vagyunk.

- Na ne nevettess, egy órája is alig van, hogy felszálltunk, ilyen hamar semmi esetre se érhettünk oda, ennyi idő alatt épp, hogy csak elhagytuk a mi kontinensünk légterét! - vonta össze a szemöldökét Varuma.

- Ezt én is tudom, de... hogy is mondjam... akkor is itt vagyunk Beó közelében! Magam se értem, miként történhetett. Ott beszélgettem a pilótafülkében a pilótával, néha szórakozottan a műszerekre pillantottam, bár felesleges volt, mert robotpilóta üzemmódra volt kapcsolva... eleinte minden normális volt, a megfelelő sebességgel távolodtunk a kontinenstől... aztán, hogy ne unatkozzunk, vicceket meséltünk egymásnak a pilóta meg én...

- Nem is minket kukkoltál a kamerákon át? - kérdezte Kajjám.

- Persze, hogy nem, minek is, minden rögzítve van, aztán majd a stúdióban összeszerkesztik az adásba kerülő filmanyagot azok, akiknek ez a dolguk, ezzel nem nekem kell törődni... szóval vicceket meséltünk, de a harmadikat se mondtuk el egymásnak, amikor a helyzetjelzőre pillantva azt láttam, hogy itt a Beó sziget az orrunk előtt!

- Nocsak... De hiszen akkor ez nagyon hasonlít arra, ami velem történt! - kiáltotta Csini. - Mert ugye én is egyik pillanatról a másikra kerültem egy ismeretlen és távoli helyre...

- Mi szerencsére nem kerültünk egy másik bolygóra.

- De a bolygó túloldalára azért mégis, ami jelentős távolság... Az még nekem is komoly távolság lenne, hogy megtegyem, habár mi Szellőjárók vagyunk a hosszú távú repülés legyőzhetetlen bajnokai!

- Szerintem jobb lesz, ha valóban becsatoljuk az öveket és leszállunk... aztán meg kiszállunk. Mielőtt még valami egészen más és nemkívánatos helyre kerül át a helikopter ismét! - javasolta Lucsilla. És senki nem is vitatkozott vele...


A helikopter a tengerparton szállt le, egyszerűen mert máshol nem is nagyon lehetett volna - minden egyéb területet a szigeten trópusi dzsungel borított. Arra azért ügyelt Títir, hogy olyan helyen ereszkedjenek le, ami feljebb van, mint a dagályvonal, mert nem lenne az jó mégse, ha a víz elmosná a rengeteg holmit, amit kipakolnak...

Mert hát jó sok holmijuk volt. Mindenki, aki vállalta a szigetre költözést, elhozta a teljes vagyonát, s bár némelyiküknek alig volt valamije a ruhán kívül, amit hordott, másoknak volt annál több mindenük. Most ezt mind kipakolták. Ebben mindenki részt vett, Kajjám is, de meg kell mondjuk, ő csak "félgőzzel" dolgozott. Nem mintha az izmait akarta volna kímélni, időtlen idők óta átalakította a testét úgy, hogy a legcsekélyebb fáradság nélkül is sokkal tovább lett volna képes végezni bármi fizikai munkát, mint a legerősebb testépítő bajnok. De, őt nem igazán érdekelték a kipakolandó holmik, sokkal inkább azon járt az esze, hogy ugyan miként érhettek ide ilyen hamar, ilyen szó szerint varázslatos gyorsasággal a bolygó túloldaláról?!

És arra a következtetésre jutott, hogy e varázslatos gyorsaságra egyetlen magyarázat lehetséges csak: maga a varázslás... Na de, ki merészel itt varázsolgatni rajta, Kajjámon kívül?! Pláne ilyen jelentős mértékű varázslatot?!

És teljesen logikus, hogy amint ezen törte a fejét, kénytelen volt arra a furcsa jelenségre gondolni, amiről Dzséni mesélt neki: a "Molyemberre"!

Aki nyilván egy szellem lehetett. Mert ugyan mi más! Ez már akkor is eszébe jutott. Elvileg persze lehetne akármi más is nemcsak szellem, elvégre a Világmindenség telis-teli van igencsak fura lényekkel, és rém meglepő jelenségekkel is... csakhogy, Dzséni szerint ez a valami telivarázsolta benzinnel az autó üres tankját, úgy, hogy ki se nyitotta azt, sőt, odavarázsolt a hátsó ülésre két benzinnel teli kannát is, tartaléknak... s ehhez se nyitotta ki a kocsi ajtaját!

Márpedig, hiába, hogy a Világmindenségben aránylag egész bőségesen lelhetőek fel mindenféle lények, csakhogy cseppet se olyan lények, amik varázsolni is tudnak! Az olyanok igencsak ritkák! Gyakorlatilag az olyan egészen extrém ritkaságú jelenségeket kivéve, mint egy Világőr felbukkanása, mondható, hogy kizárólag kétfajta lény van, ami varázsolni képes, ő Kajjám legalábbis még nem találkozott többel: a tündérek és a szellemek!

Ez persze egy rém elnagyolt osztályzás, mert a szellemeknek is van több fajtájuk, aztán meg vannak ugye a varázslók is a közönséges emberek közt... de e közönséges emberek, ezek lényegében mégiscsak tündérek maguk is, ha elkorcsosodottak is. Szóval, nagy vonalakban, kétféle lény képes varázsolni, a tündérek és a szellemek. Nem kizárt, hogy akad más lény is, ami erre képes, de ha arról még ő Kajjám se tud, akkor az annyira ritka lehet, hogy nyugodtan olybá tekinthető mintha nem lenne, mert teljesen valószínűtlen, hogy egy olyan bukkanjon fel.

Maradnak tehát a tündérek és a szellemek. De a tündérek e pillanatban még nem léteznek, hiszen épp az ő keletkezésüket akarja megfigyelni ő maga Kajjám is... Szóval, a logikus következtetés az, hogy itt valahol a környéken egy szellem kószál! Ez a szellem azonban meglehetősen nagy hatalommal kell rendelkezzék, mert eszerint nemcsak teli benzineskannák elővarázslására képes, ami tényleg szóra se érdemes apróság, ezt egy kölyök-ifrit is megcsinálja röhögve, szórakozásból, hanem arra is képes, hogy ezt a hatalmas helikoptert csak úgy átteleportálja a bolygó túlfelére... és még ez is hagyján lenne, de ezt úgy hajtotta végre, olyan kifinomult precizitással, hogy ebből még ő maga Kajjám se vett észre egyáltalán semmit se, amíg Títir be nem jelentette a nagy hírt! Holott ő, Kajjám, amilyen nagy varázsló volt, egyszerűen meg szokta érezni, ha körülötte valamerre valami mágikus esemény történik... Ez persze nem volt igaz rá kezdő varázsló korában. De mikor volt ő kezdő varázsló, olyan régen, hogy ha hirtelen megkérdeznék tőle nem azt, hogy hány év, de hány évezred telt el azóta, talán arra se tudna válaszolni azonnal, csak hosszas töprengés után...

Igaz, szigorúan véve a dolgokat ő jelen pillanatban nem varázsló. Másrészt azonban, e képessége egészen bizonyosan megvan, ez meg kellett maradjon, hiszen azért nem varázsló most, mert tündérré alakította át magát. És e "megérzésre" a tündérek is képesek. Még azok a tündérek is akiknek nem "indult be" a mágikus képességük egyelőre... sőt, még az egészen pici gyerektündérek is így vannak ezzel. Azok persze nem tudják még mit éreznek, amikor ezt érzik, de azt igen, hogy valami "furcsa" történik a közelben. És nyugtalanok lesznek, feszültek, netán félni kezdenek vagy ellenkezőleg: kíváncsivá válnak... hogy épp melyik, az a jellemüktől függ...

Tehát ő Kajjám is kellett volna érezzen valamit. De semmit se érzett!

Ez pedig igencsak érdekes. Ilyen abszolút precizitással kivitelezett varázslatot, ami varázslástechnikai értelemben ráadásul jelentős nagyságúnak is mondható, még nem tapasztalt szellemek részéről. Ez a szellem kétségkívül nem akárki lehet! Jó lesz résen lenni!


Miután a pakolással megvoltak - ami jó három órán át tartott! - Títir így szólt hozzájuk:

- Tudom, hogy fáradtak vagytok, de még egy kötelességünk akad azért. Mindenekelőtt, itt van mindegyikteknek egy homlokpánt, amin itt van e kamera középen, látjátok... Amit ez lát, az mind rögzítésre kerül! Itt van ugyanis a sziget fölött egy műhold, annak közvetít minden képet a kamera, természetesen a hangot is, a műhold meg továbbítja nekem. Akarom mondani a stúdióba... Itt van még két másik homlokpánt is mindenkinek, tartalékba, ha az első megsemmisülne. És most gyertek velem ide e domb mögé... na, látjátok, itt ez a tisztás, itt van rajta e roppant magas, húsz méteres monolit... azért ilyen magas, és azért van ilyen erős és teljesen sima vasrúdon, hogy a szigeten élő primitív vademberek ki ne dönthessék, s fel ne mászhassanak rá. Ott van e rúd tetején az az irdatlan nagy képernyő... Na azon láthatjátok mindig, kinek hány pontja van... ami ugye pénzt ér. Ezeket adományozzák a nézők az egyes szereplőknek... Ettől függ, ki lesz majd a győztes a játék végén...

- Most még nem látok semmit - mondta Lucsilla.

- Hogyne látnál, ott van mindenki neve...

- De nem látok e nevek mellett pontokat.

- Mert a rendszert még nem élesítettem. De azonnal megteszem, amint visszaültem a helikopterbe.

- És hogyan lehet majd a pontokért venni valamit?

- Mi sem egyszerűbb annál: akié a pont, aki venni akar belőle valamit, elég ha kimondja az óhaját, a fejpántba épített mikrofonnak hála ezt hallom én, vagy valaki a megbízottaim közül, s hetente egyszer elrepül ide egy helikopter, már ha ez szükséges, s akkor hozza mindazt, amit addig megrendeltetek! Persze csak ha van rá elég pénz... Na akkor most én megyek is, van dolgotok úgyis elég, mert valami éjjeli menedékhelyet kell építenetek legalább ideigleneset, aztán valami tartósabb épületeket is bár gondolom ez a következő napokra marad... élelmet is kell keresnetek, mert bár láttam, hogy némelyikőtök alapos mennyiségű kaját hozott ide magával, de akkor se lesz elég örökre, aztán meg nem is mindegyikteknek van ilyen "hozott nassolnivalója"... De én ezt cseppet se bánom, így lesz izgalmas a műsor, ha van elég teendőtök... szóval, minden jót, és én már itt se vagyok!

Títir távozása után Csini szólalt meg:

- Minő szerencse, nekem nem kell törődnöm se a kajával, se a szállással! Én a fényből élek, ha éhes vagyok, majd napozni fogok... ami meg a lakhelyet illeti, azzal sincs semmi baj, mert végső esetben én képes vagyok aludni akár a levegőben lebegve is, a szellők szárnyán, de most még sokkal jobb ötletem is van: éjszakára felszállok ennek a húsz méteres oszlopnak a tetejére, ráülök a képernyő peremére, s ott gubbasztok majd, amíg kivirrad! Épp olyan lesz, mintha egy faágon ülnék. Abszolút kizárt, hogy leessek onnan, még nagy vihar esetén se fordulhat ez elő velem, mert ahhoz, hogy lesodorjon onnan, ahhoz már egy tornádó kéne... És ez a nagy oszlop nagyon jó lesz, mert óriási távolságban tőle sincs semmi se, semmiféle fa vagy akármi, így semmi se támadhat rám váratlanul. És amilyen magas és sima ez az oszlop, semmi nem is mászhat fel rá. Ott a tetején tehát biztonságban leszek. Nekem tehát ne is építsetek semmit, mert felesleges.

- Milyen hatalmas magától értetődöttséggel mondod ezt, mintha eleve feltételezted volna, hogy majd mások építik fel a búvóhelyedet, mintha ez volna a természetes, hogy mások dolgoznak rád, miközben te semmit se teszel magadért! - mormogta egy férfi.

- Ebből elég legyen! - csattant fel Kajjám. - Ne kezdje el bárki is szapulni Csinit megint, pláne, hiszen SEMMIT SE KÉRT, épp azt mondta, hogy NEM kell, hogy bárki is dolgozzék rá! De különben meg ha így lenne is, teljesen érthető volna. Gondolod, hogy képes lenne kivágni vastag fákat, azokat cipelni, felemelni, egymásra rakni, s bármit is építeni belőle?! Hiszen annyi ereje sincs, mint egy tíz esztendős embergyereknek, s azoktól se vár el senki házépítést! Nem szeretném, ha bárki is Csinin köszörülné a nyelvét, mert az megnézheti magát! Csini ugyanis a legteljesebb védelmem alatt áll! És senkinek nem is kell aggódnia, mert ha itt ilyen irigy disznók vannak, akikből ennyire hiányzik a könyörület és segítőkészség, akkor tudja meg mindenki, hogy Csini, hogy úgy mondjam "velem van", s majd én gondoskodom róla, ha szükséges lesz! Akár teljesen egyedül is, igen! Ami amúgy tényleg nem lesz nehéz, hiszen valóban semmire nincs szüksége!

- Köszönöm neked Kajjám, hogy így beszéltél, rendes fickó vagy, és én is emlékeztetek rá mindenkit, hogy nem szeretem, ha valaki Csinit ócsárolja, hiszen mondtam ezt már a helikopterben is! - szólt Lucsilla, és vasvillaszemekkel nézett végig mindenkin.

- Jól van, na, bocsánatot kérek - sóhajtotta a megszidott férfi - egyszerűen elment az élettől is a kedvem, amikor hirtelen belegondoltam, hogy mennyi munka vár ránk! És természetesen nem gondoltam komolyan, úgy értem, persze, hogy segítenék Csininek adott esetben én is, csak mindenkinek lehetnek rossz pillanatai, amikor reményvesztett, meg lusta meg minden, s olyankor rossz kedvében olyasmi is kicsúszik a száján, aminek nem szabadna, amit máskülönben ő se mondana ki soha...

- Ráadásul nehogy azt higgye bárki is, hogy Csini itt ingyenélő lesz! - szólt most Kajjám.

- Hogyhogy?! - csodálkozott a legjobban épp Csini maga.

- Hát úgy, hogy e sziget tele van primitív, de nagyon erős vademberekkel. Olyan primitívek, hogy még beszélni se tudnak. Illetve, az, hogy "tele van" ilyenekkel a sziget, tulajdonképpen nem igaz, nincs belőlük olyan nagyon sok, néhány százan lehetnek csak, s mert a sziget nagy, emiatt nem olyan hatalmas az esély rá, hogy belefutunk egybe. De azért itt akkor is élnek ilyenek, s meglehet, hogy némelyikük a közelben bóklászik. És gondolom senki férfi nem szeretné, ha egy ilyen hirtelen ráugorna és elharapná a nyakát... A nők se szeretnék, ha hirtelen egy szőrös kéz berántaná valamelyiküket a bokorba s ott megerőszakolná, vagy pláne magával cipelné valami eldugott zugba, ahol a horda tanyázik, aztán ott már nem is egyvalaki erőszakolná meg őt... Márpedig ennek veszélye igenis fennáll! Ellenben ennek megelőzésére Csini pompásan megfelel, ugyanis mi sem egyszerűbb neki minthogy felrepüljön, elszálldosson ide meg oda a környékünkön, s figyelje, mi van alant! Még az se baj, ha a vademberek a sűrű növényzet védelmében lopakodnak, mert a mi drága Csinink képes látni az élőlények hőképét is, és az emberek teste messze sokkal melegebb, mint a növényzeté, azaz messzire látszik Csini számára még akkor is, ha akármennyi növény vagy fa is takarja a lopakodót! És ha ilyet lát, visszarepül hozzánk, és szól, és akkor mi fel tudunk készülni a támadásra! Nyilván nem Csinitől várnánk el, hogy harcoljon, hogy megvédjen minket, ezt majd megoldjuk mi magunk valahogy, de már az is, hogy el tudja látni a felderítő, illetve az őrség szerepét, mekkora hatalmas előny! Minthogy hőképlátása van, Csini még teljes sötétben is észreveszi, ha akárki is közeledik hozzánk, akár vadember, akár valami vadállat! Csini tehát nemcsak, hogy nem lesz ingyenélő, de kifejezetten ő lesz az egyik legisleghasznosabb társunk!

- Remek ötlet, Kajjám, milyen jól kitaláltad ezt! - bólintott a varázsló felé előkelően Lucsilla.

- Ez tényleg nagyszerű! Hiszen ezt valóban meg tudom csinálni, még csak nehéz se lesz, sőt egy merő szórakozás! - ujjongott Csini.

- Akkor azonnal meg is kérlek rá, vedd szemügyre a környéket máris, nincs-e itt valami veszély! Tedd meg mielőtt lemegy a Nap! - kérte őt Lucsilla. És Csini máris szárnyra kapott...


Csini sokkal nagyobb hasznukra volt, mint azt akár Kajjám is sejtette volna! Mert alig kezdtek neki a többiek Csini távozása után nagy sóhajtozva a fadöntésnek, hogy valami kalyibát ácsoljanak aztán maguknak, fél órája se szorgoskodhattak, Csini máris visszatért, és lelkendezve újságolta:

- Állj, állj, megállj! Nem kell, hogy felépítsetek bármit is!

- Hogyhogy?! - kérdezte Varuma.

- Hát mert itt nem messze, alig két kilométerre... itt van egy fennsík... jó nagy, de szinte semmi se nő rajta, irtó köves a felszíne, nyilván amiatt nem... na és hát ennek a tetején egy egész rakás épületet láttam! Részint fából, de akad bőven olyan is, ami fémből van. Afféle hatalmas konténerek, már ha jól jegyeztem meg ezeknek az izéknek a nevét... nem nagyon ismerem a ti szokásaitokat meg a tárgyaitok nevét... de jó sok van ezekből és hatalmasak! Elég öregek, majdnem mind rozsdás, de szerintem akkor is sokkal megfelelőbbek, mint amiket ti építenétek így hamarjában. És semmit nem is vesztetek vele, ha odamentek, mert édesvízre mindenképp szükségetek van, az meg nincs errefelé, a legközelebbi folyó épp arra van amerre ezek az épületek, annak a fennsíknak a völgyében, gondolom amiatt is épp oda lettek építve ezek a valamik...

- És gazdátlanok? - kérdezte Kojamasz.

- Senkit nem láttam se bennük se körülöttük.

- Szerintem induljunk és nézzük meg! - mondta Lucsilla. - Én úgy vélem, amikor még régen a hekírek vad embereket raboltak a szigetről, akkor ők húzhattak fel ott mindenféle átmeneti szállásokat.

- Mi maradhatott abból háromszáz év után! - sóhajtotta Kojamasz.

- Annak alapján, amit Csini mesélt, elég sok... De különben is felesleges találgatnunk: menjünk oda, s nézzük meg!


Elindultak. Csini felettük repült, bár mondta, hogy tulajdonképpen nem azért repül most mintha szükség volna újabb felderítésre, előzőleg ugyanis alaposan "feltérképezett" mindent, és sehol sincs semmi akkora élőlény, mint egy ember. De jobban szeret repülni, mint gyalogolni...

- De ha valami csoda folytán emberré válnál, soha többé nem repülhetnél - jegyezte meg Kajjám, nem minden él nélkül a hangjában.

- Az más. Valamit valamiért! Nyilván nem örülnék neki, hogy akkor már nem repülhetek, de rengeteg dolog kárpótolna e veszteségért!

Egy darabig nem is történt velük semmi baj, semmi furcsa... Hanem, amikor már egészen közel értek a fennsíkhoz, mert az útjuk mind feljebb és feljebb vezetett, akkor... akkor a legelöl haladó Lucsilla hirtelen megtorpant.

- Hát ez meg mi?! - kérdezte.

Mindenki köréje sereglett. A "tündérkirálynő", ahogy magában Kajjám nevezte Lucsillát, megelőlegezve neki e címet, egy jókora fára mutatott, mely előttük tornyosult. De nem a fa volt itt az érdekes, hanem az, hogy e roppant fa - egészen biztos, hogy több száz éves lehetett - hatalmas gallyakat növesztett mindenfele, s arról mely alatt épp most kellett volna elhaladniuk, egy vastag műanyagkötélen lelógott valami. Méghozzá egy jókora, talán harminc centis baba, mely szintén műanyagból készült. A baba nem viselt semmiféle ruhát, de így csak annál jobban látszott, hogy embert ábrázol, nem hekírt.

Kisvártatva az is kiderült, hogy ez nem is csupán az egyetlen baba a környéken! Mert e fa olyan öreg volt, hogy akadt benne odú is, ebben az odúban is egy műanyag baba hevert, bár az odú mélyéről csak a feje látszott ki, mintha kikukucskálna onnan.

- Hm... - töprengett Kojamasz - komolyan mondom, mintha e babák bennünket néznének a fagyott tekintetükkel... elég kísérteties az egész...

- Pláne mert még a hajuk is olyan csapzott vagy, hogy is mondjam... - bólogatott Lucsilla.

- Annak alapján, hogy mennyi kosz borítja be ezt, ami az odúban van, jó ideje itt lehetnek, ezek után nem csodálható, ha a hajuk nem maradt szépen fésült - vonogatta a vállát Kajjám.

- De ki tehette ezeket ide, erre az elhagyott szigetre és miért? - kérdezte Kojamasz.

- Nem tudom, de az biztos, hogy ez olyan esemény, aminek rendkívül örvendek - felelte Dzséni - mert remélem, hogy ez valami misztikus találkozás előhírnöke! Javaslom, menjünk is azonnal tovább, hátha találunk valami még érdekesebbet!

Továbbindultak, s valóban találtak is... tudniillik még több babát. Ahogy közeledtek a fennsík felé, pontosabban annak teteje felé, az út egyre járhatóbb lett, mert egyre kevesebb növény akadályozta az előrehaladásukat, ellenben annál több babára leltek! A legkülönbözőbb helyeken bukkantak fel, fatörzsekre kötözve, faágakról lelógva, kövek közé beszorítva... És mind mezítelen volt. De nem ez volt az egészben a legfurcsább és legijesztőbb, hanem az, hogy a babákból bár nem mindegyik, de jelentős többségük kifejezetten szenvedő arcot vágott! Mintha borzalmas kínok gyötörnék őket! Némelyik mintha ordított volna a fogatlan szájával, mások arca iszonyatos rémületet mutatott... Kajjám útitársai közül többen is elkezdtek olyasmiket mondani, hogy ők tulajdonképpen nem is kívánkoznak már fel oda a fennsíkra, és jó lenne, ha azonnal visszafordulnának, mert elég nagy ám ez a sziget, lakhatnak ők akárhol máshol is...

Lucsilla már épp kezdte volna fontolóra venni e javaslatot, amikor egy kanyarból kibukkanva látták, hogy megérkeztek: ott állnak a fennsík szélén, s előttük talán száz méterre több nagy konténer áll, a színük és csillogásuk alapján láthatóan fémből. Messzebb ezektől pedig komplett házak... Némelyiknek még volt két vagy akár három emelete is... És rengeteg volt ezekből, legalább néhány tucat, így hamarjában nem lehetett eldönteni mennyi, de Lucsilla úgy becsülte, közelebb lehet a számuk a kétszázhoz, mint a százhoz.

- De hiszen ez egy komplett város! - kiáltott fel.

- De elég elhagyatottnak tűnik - mormogta Kajjám.

- Persze, hogy az, ha lenne itt valaki, Csini szólt volna nekünk róla.

- Úgy tűnik, bőven elég lesz ez mindannyiónknak, akár külön ház is juthat minden egyes személynek, aki itt van - tűnődött Varuma.

- Ha lakhatóak, amire azért nem vennék mérget - mormogott Kajjám megint, majd megindult előre. - Nézzük meg közelebbről!

A legelső házak fából voltak, és semmi esetre se tűntek lakhatónak, sőt, a legkifejezettebben életveszélyesek voltak már első pillantásra is, annyira szét voltak rohadva. Kissé távolabb azonban a házak már fémből készültek, ezek csillogását látták a távolból, és ezek nagyon is lakhatónak tűntek! Igaz, volt rajtuk rozsda jócskán, kívül is, belül is, és tényleg nem kevés, mert amikor megkapirgálták késükkel e rozsdaréteget, némelyik helyen három centiméteres vastagságig hatolt be az anyagba a penge... Ez azonban semmit nem jelentett, ezek ugyanis olyan épületek voltak, amiknek fala még a keskenyebbik részükön is megvolt legalább húsz centi vastag!

Ugyanilyen vaskosak voltak az ajtók is. Bár ezek a rozsda miatt elég nehezen jártak a sarokvasaikon, sőt, némelyik meg se moccant. Persze amúgy se lett volna könnyű feladat nyitni-csukni őket, mert ami ajtó ilyen vastag, az eleve több mázsát nyom. Ha ugyan nem több tonnát...

- Ez valami börtönváros szörnyetegeknek?! - vihogott Lulli idegesen.

- Hát, itt ebben az épületben, amiben az imént voltam, mindenesetre találtam hatalmas vasgyűrűket a falban, amik nem kizárt, hogy amiatt lettek beleépítve, hogy valakit vagy valakiket hozzáláncoljanak... - tűnődött Dzséni.

- Elég nyilvánvaló, hogy ez valami olyan tábor lehetett, ahol régen hekírek laktak - válaszolta Lucsilla. - Mert hát látjátok ti is, elég sok olyan bútor vagy bútormaradvány található egyik-másik épületben, aminek már a méretéből és formájából is egyértelmű, hogy hekírek használhatták.

- De mire ezek a szörnyű vastag falak és ajtók?!

- Hát ha figyelembe vesszük, hogy sok ilyen fémházban bilincsek vannak a falra erősítve, akkor semmi más magyarázat nem képzelhető el, mint, hogy itt embereket tartottak fogva.

- Ne viccelj, emberek ellen nem kellenek ilyen vastag falak!

- Az igaz, de te meg ne felejtsd el, hogy ez az épületegyüttes akkor lehetett kialakítva, amikor még csak vad emberek léteztek, itt a szigeten, azaz amikor a hekírek épp csak felfedezték a fajunkat... vagyis inkább a fajunk őseit. Nem sok mindent tudhattak még az emberekről, de azt az egyet igen, hogy még egy egészen gyenge és beteges ember is akármikor villámgyorsan péppé veri a hekírek legerősebb bajnokát is! És könnyedén veri péppé! A hekírek tehát szörnyen félhettek az emberektől. Az igaz, hogy ugyanakkor mindent megtettek azért, hogy minél több embert raboljanak, mert az embertartás akkoriban nagy divat volt, de azért féltek is az emberektől... lehet, hogy akik megvették az embereket a kontinensen, ők nem annyira féltek, egyszerűen mert nem is voltak tisztában annyira a veszélyekkel, de azok, akik itt vadásztak az emberekre, már annál inkább óvatosak voltak, hiszen naponta kellett a saját életüket kockáztatni! Teljesen érthető, ha inkább túlbiztosítottak mindent. Az életük nekik is drága volt, mert csak egy volt belőle, nem úgy, mint egy videojátékban...

- De mire a sok babafigura az ösvényen meg mindenfele?

- Na, azt én se tudom.

- Szóval akkor most itt fogunk lakni?

- Hát, nem hiszem, hogy ennél jobb helyet találnánk...

- De a víz messze van.

- De akkor is messze lenne, ha a tengerparton építenénk házakat.

- Soká tart majd idecipelni a cuccainkat.

- De még mindig egyszerűbb, mint a házépítés...

Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott:

- Ne aggódjatok! Van víz!

Lulli kiáltott. Mintegy ötven méterre bóklászott el, és jókora ásott kutat talált. Pontosabban, ez nem is igazi kút volt, hanem egy széles lépcsőkből álló lejáró valahová a föld alá, s odalent valami olyan helyiség volt, ami leginkább talán egy betonbunkerre emlékeztetett, de ez, hogy miből épült már alig volt látható, mert vastag moha fedte a falakat. A lényeg azonban az volt, hogy a terem megvolt jó száz méter hosszú és legalább tíz méter széles, és lényegében nem más volt, mint egy hatalmas medence a föld alatt. És e medencében kristálytiszta, hűs víz várta őket!

- Hát ez meg honnan...?! - kérdezte Varuma.

- De hiszen ez egy fennsík, s olyan fennsík, ami a trópusokon van. Rengeteg eső eshet itt.

- Az esős évszakban, de most nem abban vagyunk.

- Mindegy, mert amilyen mélyen van e medence, nem lehet jelentős a párolgása. Az esős évszakban megtelik, mert beszivárog a víz ide, ami lehullik a fennsíkra, és szerintem kitart az egész száraz évszakban... nézz csak ide, itt e vonal a falon, fél méterrel magasabb, mint ami a mostani vízszint, szerintem azért van a fal eddig elszíneződve, mert eddig szokott megtelni. Most igaz, hogy a száraz évszakban vagyunk, de annak a vége felé, s még mindig ennyi víz van idelent... szerintem bőven elég lesz mindannyiónknak, egész évre! Legalábbis, amíg annyira el nem szaporodunk, hogy kinőjük ezt a fennsíkot.

Ebben a pillanatban kiabálás hangzott odakintről, majd Idzsája rontott be hozzájuk:

- Jöjjetek gyorsan, mert egyedül nem vagyok rá képes... meg nem is merném... jöjjetek már, mert valaki segítségre szorul! - azzal már meg is fordult és loholt kifelé újra. Mindenki követte őt villámsebesen.


Kiderült, hogy jó száz méterre arrébb van egy újabb medence, de ez már a szabad ég alatt. Úszómedence lehetett valamikor, de most teljesen száraz volt, így látni lehetett, hogy a legmélyebb pontján talán öt méter mély. Természetesen volt sekélyebb része is, ahová lépcsőn lehetett besétálni. Igen ám, de az, akin segíteniük kellett, a medence legmélyebb részén feküdt - nyilván oda zuhanhatott le, fentebbről.

- Szerintem eltört mindkét lába.

- Persze, persze... - bólogatott Lucsilla döbbenten. De nem azon döbbent meg, hogy valaki lezuhant oda, azon se, hogy emiatt lába tört. Hanem azon, KI az, aki oda lezuhant!

Ott a mélyben ugyanis egy vadember hevert, láthatóan egy hím.


Minthogy vadember volt, nem viselt ruhát. Emiatt jól látszott, hogy a teste csupa kosz, bár tulajdonképpen tisztább volt, mint azt a legtöbben feltételezték e vademberekről, s ahogy egyes kalandfilmekben is ábrázolták őket. Arról már nem is beszélve, hogy e kalandfilmek írói és rendezői nemegyszer olyan szemérmetlenül meghamisították a valóságot, hogy a vadembereket szőröseknek ábrázolták, pedig csak egészen picikét voltak szőrösebbek, mint Lucsilla és társai. Ez nem is lehetett másképp, hiszen ha a vademberek szőrösek lettek voltak, Lucsilláék is szőrösek lennének, meg mindenki más is, hiszen nagyjából háromszáz év telt csak el azóta, hogy a "modern" emberek kialakultak ezen vademberekből! Igaz, ebben közrejátszott a hekírek némi genetikai manipulációja is, mindazonáltal a különbség nem volt olyan szörnyű nagy. Annyira nem, hogy a tudósok feltételezték, a modern embereknek és e vadembereknek simán lehetne gyermeke egymástól... De ezen elméletet mind ez ideig nem bizonyították be gyakorlati kísérletekkel. Vélhetőleg találtak volna olyan nőt sok pénzért, aki rááll vagy inkább "ráfekszik" a próbára, de mégse folytatták le a kísérletet, s amiatt nem, mert úgyis mindenki biztos volt az eredményben: abban, hogy sikerülne, azaz a gyermek megfoganna.

Ennek ellenére, számos kalandfilmben szőrösnek ábrázolták a vadembereket, mindössze, hogy félelmetesebbnek tűnjenek. Ez itt nem volt szőrös, de azért vita se lehetett afelől, hogy szőr nélkül is elég félelmetesen fest: iszonyatos izmai voltak, ráadásul még fenyegetően morgott és vicsorgott is rájuk, amikor közeledtek felé!

- Hm... valamit kezdenünk kéne vele... - tűnődött Cinda.

- Valamit okvetlenül, mert ha itt hagyjuk, meghal. Kiszárad. Hiszen törött lábakkal sehova se mehet el, maximum pár métert kúszhat - bólogatott Lucsilla.

- Kegyelemlövés... - mormogta valaki.

- Nincs is pisztolyunk - vetette oda neki Varuma.

- Lehet azt egy sebtében összetákolt nyíllal is.

- Ebből elég legyen! Tudtommal a szelídségre esküdtünk fel, akkor nem kezdhetjük az első napot a szigetünkön máris gyilkossággal! - kiáltotta Lucsilla felháborodva.

- Jogunk van az önvédelemre.

- Arra igen, de ez a szerencsétlen nem támadott meg bennünket. Még csak nem is képes rá.

- Egyelőre. De úgy sejtem olyasmit forgatsz a fejedben, hogy majd meggyógyítjuk. Márpedig, ha felgyógyul, hát, izé... nem sok jót nézek ki belőle!

- Nem tartom lehetetlennek, hogy képes a hála érzésére.

- Eh, az még az emberek egy jelentős részéből is hiányzik, ez meg csak egy állat!

- Hallottam már sztorikat arról, hogy egyes állatok is képesek a hála érzésére. Ez meg itt még csak nem is állat. Buta, mert senki nem tanította meg őt beszélni, és abban is biztos vagyok buta amiatt is, mert kisebb az agya, mint a mienk. De azért akkor is sokkal eszesebb, mint egy közönséges állat! Hogy is ne lenne így, amikor bizonyos értelemben az ősünk!

- De Lucsilla, arra se vagyunk képesek, hogy elvigyük innen. Nem hagyná. Sőt, mi az, hogy elvigyük, még sínbe se tudjuk tenni a lábát. Mert csak a lába törött, de a kezei nem, s aki a közelébe megy azt azonnal péppé veri, vagy épp elharapja a torkát.

- A dolognak kétségkívül jelentős veszélyei vannak, ezt magam is elismerem - bólogatott Lucsilla - de azért én akkor is nagyon bízom abban, hogy némi kis idő múlva, óvatosan közeledve hozzá, kedves szavakat mormolva...

- Amiket nem ért.

- De érzékeli majd a hangsúlyt...

- Őrültség. És azt se értem, miért kéne úgy tennünk, mintha ez a kötelességünk volna. Ez az izé erre járt, nem nézett a lába elé, leesett, s most meg fog halni. Ha nyersen is fogalmazhatok hát azt kell mondjam, hogy "úgy kell neki"! Így működik ugyanis az evolúció. Aki nem alkalmas a túlélésre, kiszelektálódik. Ez a vadember olyan génekkel rendelkezik, amik őt figyelmetlenné tették, sőt, megkockáztatom a csontjai se voltak elég erősek. Szóval vége lesz és kész. Nem kell, de nem is lehet mindenkit megmenteni.

- Szerinted itt kéne hagynunk, amíg elpusztul borzalmas kínok közt?

- Miféle kínok közt?

- A szomjhalál nem valami kellemes.

- Esetleg óvatosan felé tolhatunk vizet valami fazékban, bottal. Ha már ennyire megsajnáltad. Ez a legtöbb, amit tehetünk érte. De így is vége lesz idővel, mert a lábait nem tudjuk sínbe tenni, s ha össze is forr neki magától, sánta lesz egész életére és éhen hal, mert nem tud majd vadászni. Nézd Lucsilla, ha ebbe belegondolok még mindig az a legjobb neki magának is, ha gyorsan végzünk vele könyörületből. Mondom neked, ez nem a mi bűnünk, így működik az evolúció és kész. Hogy úgy mondjam, Természet Ősanyánk ezt a példányt kidobta a "biológiai szemétdombra", és...

- Mit mondtál?! - vágott közbe izgatottan Idzsája.

- Hát, hogy mit se tehetünk érte azon kívül, hogy megrövidítjük a kínjait, és...

- Szemétdombot emlegettél.

- Igen, képletes értelemben. Szóval a helyzet az, hogy...

- A helyzet az, hogy majd bízzátok csak ezt az egészet rám! - düllesztette ki a mellét Idzsája. - Ti foglalkozzatok minden egyébbel, mint az élelemgyűjtés meg akármi más, ami meg engem illet majd én gondozom ezt a fickót itt. Biztos vagyok benne, idővel még a lábát is sínbe teszem, csak hozzatok nekem ehhez megfelelően hosszú és egyenes fadarabokat, meg kötszert is!

- Mit beszélsz?! - képedt el Varuma is.

- Hallottad! És hiszen tudod te is, engem is bizonyos értelemben a szemétdombról szedtek fel. Én is az Élet szemétdombjára lettem dobva, ott fetrengtem a mocsokban a kórházi ágyon, kábítószeres rohamokban vergődve... Szerintem ez még most is jól látható rajtam, mert csont és bőr vagyok... És igen, néha még most is elfogy a vágy a "szerre"... Szóval, ha ez az illető is itt bizonyos értelemben "szemétdombra lett dobva", akkor pont hozzám illik! Erkölcsi kötelességem segíteni rajta, mert rajtam is segítettek nem is olyan régen!

- De nem ő segített rajtad.

- Az már mindegy.

- Szerintem cseppet se.

- De nem is neked kell segítened őrajta, hiszen mondtam, hogy megteszem ezt én!

- Jobb, ha nem közelítesz hozzá. Mert elkap, megerőszakol, aztán elharapja a gigádat.

- Ne nevettess, ha csak egyetlen lába is törött valakinek már, akkor se fog senkit megerőszakolni, képzelem, hogy fájna neki minden lökésnél, ennek meg mindkettő törött!

- Jó, de akkor is megölhet téged.

- Ne kábíts már, kábultam én már eleget az "előző életemben"! Mindenki tudja, a vadállatokat is meg lehet szelídíteni úgy, hogy sokat éheznek, aztán enni adunk nekik! Mondom, bízzátok csak rám! Én már itt is maradok, ti meg hozzatok egy lábosban vizet, meg a szükséges mindenféléket, hogy sínbe tegyem a lábát! Biztos vagyok benne, ez nem fog hamar menni, de abban is biztos vagyok, idővel okvetlenül célt érek! Még nekem is jobb lesz, mert amíg ezzel foglalkozom nem a magam kínjain jár az eszem!

- Micsoda felelőtlenség!

- A Jóság érdekében néha kockázatokat kell vállalni.

- Persze, de mindennek van egy egészséges határa.

- Az én életem, nem tilthatod meg, milyen cél érdekében mennyire kockáztatom.

- Pedig úgy vélem van hozzá jogom, mert mi lesz ezzel a fickóval, ha sikerül felgyógyítanod?!

- Mi lenne, megy vissza a dzsungelbe.

- De ha addigra annyira megszokik nálunk, hogy nem akar elmenni?!

- Szerintem kibírjuk, ha őt is el kell látnunk kajával.

- Nem ettől félek, hanem, hogy nőket erőszakol majd, hatalmaskodik, verekedik, gyilkol...

- Ugyan már - szólt Lucsilla is -, semmi esetre se lesz veszélyesebb, mint bármelyik nagy testű háziállat! Különben is, ezen ráérünk akkor törni a fejünket, ha már felgyógyult. Nekem tetszik, hogy Idzsája ennyire nemes lelkű. Én támogatom őt e szándékában.

- Hozol akkor nekem mindent, amit kértem?

- Persze. A víz máris itt van, nesze itt a kulacsom.

- Én megyek is innen, nem akarom végignézni, amíg széttépi őt ez a szörnyeteg - szólt valaki, azzal máris megfordult és elment. Többen követték a példáját, de nem mindenki. Ám most Idzsája így szólt:

- Kérek mindenkit, hagyjatok magamra ővele! Ugyanis láthatóan idegessé teszi őt a nagy tömeg. Fél. Sokkal biztonságosabb lesz nekem is, ha egyedül maradok vele.

Páran a fejüket csóválták, de végül így lett minden, ahogy a leány kérte.


Bár mindenki elhagyta a száraz medencét Idzsája kérésének megfelelően, de ezután nem maradtak együtt: Lucsilla szólt, hogy szerinte az lenne a helyes, ha visszamennének a tengerpartra, s onnan elhoznák a portékáikat ide a fennsíkra. Ez kétségkívül hatalmas munka, de valóban sokkal könnyebb, mint a házépítés. Ráadásul nem is okvetlenül szükséges egyetlen nap alatt befejezniük. Ami amúgy lehetetlen is volna. Épp ezért nem is muszáj most mindenkinek visszamennie és cipekednie, de legalább néhány dolgot jó lenne elhozni már ma, például tűzgyújtó eszközöket, néhány konzervet meg más élelmet, hogy vacsorázni tudjanak, s esetleg egyéb dolgokat is. Ehhez azonban szerinte elég két-három tucat ember. Ezekkel ő elmegy vissza, s közben körülnéz valami alkalmatos eszközért is, amivel a vadember lábai sínbe tehetők. Már ha engedi majd... A többiek pedig derítsék fel ezen egykori hekír város még ismeretlen részeit.

- Ki melyik csapatba kerül? - kérdezte Kajjám.

- Álljon jobbra, aki itt marad, s balra, aki vállalja, hogy cipekedik! - vezényelt Lucsilla, mintha máris ő lenne a királynő. De úgy tűnt, egyelőre senki se ellenzi, hogy vezetőnek nevezte ki magát, még ha csak hallgatólagosan is...

- Akkor én jobbra állok - szólt azonnal Kajjám, s úgy is tett. Csini azonnal a varázsló mellé ugrott, csakúgy, mint Dzséni és Lulli is.

Még néhányan így tettek, a jókora többség azonban balra állt. Ez még Lucsillát is meglepte, aki titkon attól tartott, inkább az lesz a baj, hogy nem sokan akarnak majd cipekedni. De amikor erre rákérdezett, olyan válaszokat kapott, hogy "Úgysincs itt e fennsíkon semmi igazán érdekes", vagy, hogy "kevésbé tűnik veszélyesnek visszamenni, mint maradni itt, mert azt az utat már ismerjük", illetve - ezt mondták a legtöbben - egyszerűen aggódtak az őrizetlenül maradt holmikért, s úgy vélték leghelyesebb olyan gyorsan elhozni őket ide, amilyen gyorsan csak lehet.

- Mert még ha nem is túrja szét a csomagjainkat valami vadállat, vagy pár vadember, de legalábbis eső akármikor jöhet - mondta valamelyikük.

Így aztán majdnem mindenki visszaindult, a fennsíkon csak alig néhányan maradtak. Kajjámot ez nem érdekelte. Őt egészen más foglalkoztatta.

- Csini, mondd csak, miként lehet az, hogy korábban te nem vetted észre a levegőből ezt a vadembert a medencében, amikor pedig oly jól látható helyen hevert, s még csak növények se takarták?

- Erre csak az lehet a magyarázat, hogy akkor még nem volt ott.

- Szóval nemrég történhetett vele a baleset?

- Egészen biztosan. Semmi kételyem afelől, hogy ha ott lett volna már akkor is, észreveszem.

- Hm... Vajon miért is járhatott arra... Hiszen errefelé semmi sincs, amire vadászhatna, sőt még növény se nagyon, amit megehetne... bár, amennyire tudom, a vademberek nem is nagyon fogyasztanak növényeket.

- Biztos kíváncsi volt, amiatt kóborolt erre.

- Hát, talán... Hm, hm... Na majd meglátjuk...

- Valami baj van?! - kérdezte aggódva a szárnyas lány.

- Ó nem, nem, dehogyis...

- Pedig olyan komor az arcod!

- Nem komor az, legfeljebb komoly. Gondolkodom. Töprengek.

- Megkérdezhetem, hogy min?

- Nem. Már megbocsáss, de nem. Illetve, kérdezni lehet, de úgyse válaszolnék. S azért nem, mert felesleges volna, úgyse értenéd. Ha meg mégis megértenéd, talán halálra rémülnél. Arra meg semmi szükség ugye... Különben is, lehet, hogy nincs igazam. Bár, nekem általában igazam szokott lenni, naná, még szép, persze hogy, hiszen én nem akárki vagyok ám...! De, pusztán elméletileg nézve a kérdést, azért még velem is előfordulhat, hogy tévedek. Nem igazán, és elenyészően ritkán, de, azért, szóval... na mindegy. Mindenesetre, nekem itt valami nem igazán tetszik, és... és ennyi legyen elég, többet nem mondok! Te mindenesetre akkor cselekszel a legokosabban, Csini, ha szorosan tapadsz rám! Úgy értem, ha állandóan a közelemben tartózkodol. Nem nagyon hiszem ugyan, hogy bármi veszély fenyegetne téged akár akkor is, ha nem így cselekszel, de biztos, ami biztos.

- Teljesen egyetértek, én nagyon gyáva vagyok, és semmit se szeretek kockáztatni!

- Na de figyelj már, te emberré szeretnél változni, azzal meg, hogy is fér össze az, hogy gyáva legyél! Hiszen szerinted az emberek ragadozók! Na most mondd, el tudsz te képzelni egy gyáva ragadozót?! - élcelődött Kajjám.

- Nem, gyáva ragadozót nem tudok elképzelni, az valóban teljes lehetetlenség. El tudok azonban képzelni óvatos és körültekintő ragadozót! - válaszolta a leány.

- Hehehe, ez tetszik! Gratulálok Csini, ez igazán ötletes riposzt volt! Ezek után azt nem tudom mennyire vagy gyáva, de abban biztos vagyok, hogy nem vagy te olyan buta cseppet se, mint amilyennek hirdeted magadról!

Csini kipirult és büszkén húzta ki magát az elismerő szavak hallatán.

- Na nézzünk akkor körül, mi van még erre... Aztán majd ránézünk vagy inkább visszanézünk Idzsájára és vad patronáltjára is, mi a helyzet velük...

- Én kedvelem Idzsáját és féltem őt - szólt azonnal Csini.

- Ugyan már, én meglehetősen biztos vagyok benne, hogy semmi baja se lesz - vont vállat Kajjám.

- De szerintem akkor is sokkal biztosabb volna minden, ha mellette maradnál. Mert hát ugye te mégiscsak... Tudom, tudom, nem szabad kimondanom, de most senki nincs itt rajtunk kívül, aki hallaná... vagy inkább úgy fogalmazok, hogy te nem akárki vagy ám...

- Az biztos is! Naná, hogy nem akárki vagyok! Csakhogy semmibe se óhajtok beavatkozni hacsak nem nagyon muszáj. Ha nem égetően szükséges, érted? Szeretném hagyni, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. És jobb, ha te is ehhez tartod magadat Csini, mert ez az egyetlen esély rá, hogy beteljesedjék a vágyad! Igazából még így is alig van arra valami egészen csekélyke esély is... ha azonban kapkodni kezdünk és erőltetjük a dolgokat, az a kis esély is semmivé foszlik! Ezt jól jegyezd meg!

- Máris elhallgattam!

- Jó lesz, mert még abban sincs igazad, hogy most senki nem hallja, amit mondasz. Ne feledkezz meg róla, hogy itt vannak ezek a kamerák rajtunk. Mindent, amit látunk és hallunk, valamint mondunk, rögzítenek!

- Hú erre tényleg nem gondoltam! Igyekszem mostantól észben tartani!

- Helyes, jól teszed! Tehát gyere velem, nézzünk körül... Bár, van egy olyan érzésem, hogy sok érdekeset már nem tapasztalhatunk... egyelőre legalábbis...

Mégis körbesétált Kajjám a fennsíkon, de valóban semmi különöset nem tapasztalt. Persze talált még jóegypár házat vagy inkább raktárféleséget, a legkülönbözőbb "leromlottsági állapotban" ahogy ő fogalmazott, s ez széles skálán mozgott, mert akadt amelyik már csak egy rozsdás fémhalom volt, de voltak olyanok is, amiken alig fogott valamicskét is az idő hatalma. Sőt, igazából ezek voltak többen! Kajjám mindenesetre úgy vélte, remek helyet választottak, soká-soká nem kell házakat építenie a leendő tündéreknek. Itt igazából már csak az volt a gond, hogy mit egyenek... bár az, hogy ez a gondjuk megmaradt, talán tiszta szerencse is, különben egykettőre őket enné meg az unalom.

- Remek hely, valóban! - mondta. - Sőt, még védekezésre is kiválóan alkalmas, mert ahogy látom, az egyetlen út, amin fel lehet jutni ide az épp az, amin mi jöttünk, minden más irányban csak szakadék van!


Mire Kajjám meg a többiek felderítettek mindent, amit lehetett, s visszatértek a fennsík "bejáratához", épp visszaért oda Lucsilla is a maga csapatával. Rengeteg mindent hoztak magukkal.

- Hű, de felpakoltatok! - ámult Kajjám.

- Naná, mert muszáj volt - bár alig voltunk távol egy kis ideig, máris széttúrták a motyóink egy részét mindenféle állatok!

- Mifélék? Vademberek?

- Nem, akkor nem az állat szót használtam volna... Szerintem madarak lehettek, egy csomó épp akkor rebbent fel onnan, amikor odaértünk, amikor a bozótosból kibukkantunk a tengerpartra. Egyáltalán nem örülök ennek az eseménynek, mert ezzel nemcsak nekünk okoztak kárt a madarak, de önmaguknak is, mert például ahogy látom az összes gyógyszeremet is mind kiborították, jórészt fel is falták, és hát attól tartok ennek más eredménye se lehet, mint hogy amely madár evett ezekből, az bele fog halni, legalábbis, ha sokat nyelt belőle...

- Nem, nem, nem! Az nem lehet! - hallott Lucsilla egy éles sikolyt a háta mögül. Megfordult. Idzsája állt mögötte, úgy látszik egyelőre nem ette meg őt a vadember...

- Mi lesz velem a gyógyszered nélkül?! Én nem fogom kibírni! - sírt a leány, és remegett az egész teste.

- Nyugi, ne pánikolj be!

- De nem érted?! Nekem muszáj, hogy a gyógyszeredből legyen, mert anélkül...

- Anélkül se lesz semmi bajod.

- De igen, mert...

- De nem! Hidd már el, hogy nem!

- De igen, mert eddig is csak az segített nekem, hogy...

- Eddig aki segített neked az te magad voltál! A te akaraterőd! Ugyanis, amit eddig etettem veled, az semmi más nem volt csak közönséges placebo.

- Hogy... hogy micsoda?!

- Nem emlékszem már rá, hogy konkrétan micsoda volt, valami vitamintabletta, ha jól rémlik... de amúgy teljesen mindegy. Ezzel az erővel ugyanis szárított babszemeket is etethettem volna veled, az is hasonlóan néz ki, mint egy ovális tabletta. Vagy adhattam volna neked kockacukrot is, teljesen mindegy tényleg. Ami ugyanis a lényeg, az az volt, hogy hittél benne, hogy az segíteni fog rajtad, s ez a hit volt az, ami gyógyítólag hatott rád! Persze e hithez az is kellett, hogy hihetően tudjam előadni neked az egészet. Például bemeséltem neked, hogy ez milyen hihetetlenül erős szer és, hogy nem szabad belőle sokat bevenni egyszerre... maga a tény, hogy nemcsak nem akartam rád erőszakolni, de inkább vonakodva adtam mindig belőle már elég volt ahhoz, hogy megingathatatlanul higgy a hatásosságában! S épp ez kellett, erre volt szükséged! Valójában azonban az égvilágon semmit se kaptál, ami picit is hatásos lett volna. Minden javulás, ami az állapotodban bekövetkezett, kizárólag önmagadnak köszönhető! Idzsája, jegyezd meg: a gyógyító erő benned lakozik, nem kívülről jövő vicikvacakokban!

- Akkor... akkor te hazudtál nekem...

- Igen. És még csak bocsánatot se kérek tőled most emiatt, mert muszáj volt. Ez volt az egyetlen esélyed nemhogy a gyógyulásra, de a puszta életben maradásra is. Ugyanakkor azonban ez nemcsak hazugság volt, de egy lecke is. Tanítás. Épp most kaptad meg. Hát nem jó érzés-e, hogy tudod: önmagadnak köszönheted a gyógyulást?! Szerinted hány olyan kábítószeres létezik a világban, aki annyira menthetetlen állapotban volt, mint te, aztán mégis ilyen szépen felgyógyult mostanra, mint ahogy most kinézel, ráadásul kizárólag a saját érdemeiből?! Légy büszke erre!

- Ez... ez azért mellbevágó hír volt... És akkor is, most ezek után izgulhatok befejeződik-e a gyógyulásom... mert igenis nem érzem még magamat teljesen egészségesnek...

- Az lehet, de az is biztos, hogy a nehezén túl vagy, és ha eddig képes voltál mindenre, ami kellett, akkor arra is képes vagy, ami még hátra van! Szerintem a legjobban, akkor teszed, ha nem azt emlegeted magadnak állandóan, hogy te mennyire beteg vagy és mennyire szenvedsz, hanem azt mondod, hogy hát persze te valóban nem vagy tökéletes, de ezzel nincs semmi baj, mert senki más se tökéletes, szóval te tulajdonképpen teljesen rendben vagy, egészséges vagy épp annyira, mint mindenki más, néha vannak gyengébb pillanataid, de másoknak is szokott olyasmi lenni, és így tovább! Minél jobban hiszel ebben annál jobban valósággá is válik. Még közmondás is van erre, úgy szól, hogy "Ha be akarsz kerülni egy társaságba, tégy úgy, mintha már régóta a tagja lennél!" Azaz, ha be akarsz kerülni az egészségesek társaságába, tégy úgy, mintha magad is egészséges lennél, sőt, mintha soha nem is lettél volna beteg!

- Lucsilla jól beszél, én is ezt tanácsolom neked! - szólt Kajjám.

- Jó, hát megpróbálom...

- Remek, akkor úgy legyen! És akkor most ne is magadról beszélj, hanem arról, mit intéztél a vademberünkkel?

- Egészen szépen haladok azt hiszem: már nevet is adtam neki! Előbb úgy akartam elnevezni, hogy Morgó, mert úgy morog állandóan, de aztán ezt túl durvának találtam, így végül Morgi lett a neve. És egész értelmes, mert már hallgat a nevére!

- Nahát, ez gyorsan ment!

- Igen, de csak mert olyan okosan kitaláltam, hogy hagyjatok minket magunkra. Mondom, idegesítette őt a sokadalom. Alig mentetek azonban el, máris lecsillapodott. Akkor óvatosan közelebb araszoltam hozzá, majd odaadtam neki a kulacsot... nagyon szomjas volt, mind megitta! Most tulajdonképpen csak azért vagyok itt, mert akarok még vizet vinni neki. De ha már itt vagytok adjátok ide a síneket is a lábaihoz, megpróbálok kezdeni azokkal is valamit.

- Jó, de csak óvatosan... ki tudja mit művel majd, ha fájni fog neki... márpedig minden bizonnyal fájni fog!

- Szerintem már ismer engem, tudja, hogy nem akarok rosszat neki - válaszolta Idzsája, majd magabiztosan távozott a kért holmikkal és a feltöltött vizes palackkal a kezében.


És ezután a szigeten elkezdődtek a dolgos hétköznapok! Két nap alatt minden holmijukat felcipelték a tengerpartról a fennsíkra, s ott beköltöztek néhány olyan házba - vagy inkább fémkonténerbe - melyek a legjobb állapotban voltak. Ezek után már nem is nagyon maradt más dolguk tényleg, mint az élelemkeresés, ami egyrészt nagyon könnyű volt, másrészt hihetetlenül nehéz.

Könnyű volt annyiból, hogy kiderült: ennyi embernek amennyien ők vannak, igazán nem nehéz annyi élelmet találni a közelben, hogy éhen ne haljanak. Például minden apály után egy egész rakás hal maradt a tengerparton, amit összeszedhettek. Igaz, ehhez igyekezniük kellett, egyrészt, mert ha csak két órát is vártak vele a hal máris megbüdösödött a nagy melegben, másrészt, elő se fordulhatott mégse, hogy büdös halat találjanak, mert jóval ezelőtt már felszedte a halat valami madár... nekik tehát meg kellett előzniük a madarakat!

Aztán találtak a tengerparton a sekély vízben bőven puhatestűeket is, azaz kagylókat. Kis ügyességgel rákokat is foghattak, néha pedig teknősbékákra is leltek. Ezek ugyan ritkák voltak, de amikor mégis előfordultak, akkor hatalmasak, több száz kilósak, azaz egy-egy ilyennek a húsa rettentő sokáig elég volt. Több férfi is úgy jött a szigetre, hogy hoztak magukkal szénszálas műanyagíjakat, ezekkel sikerült néha madarakat is lőniük, igaz, nem minden lövésük talált, s amikor nem talált, olyankor nem mindig lelték meg a kilőtt nyílvesszőt... ezért nekikezdtek az íjakhoz fa nyílvesszőket farigcsálni. Ez lett a legfőbb munkájuk.

Míg a férfiak vadásztak, a nők többnyire tojást kerestek. De nagyon ritkán leltek olyat, mert most a száraz évszakban voltak épp, még ha annak a vége felé is, ilyenkor kevés madár költött. Viszont épp olyan időszak volt, amikor minden teli volt érett gyümölcsökkel. Ezeket összeszedték. Annyi volt, hogy nem is lett elég nekik a magukkal hozott számos zacskó, így meg kellett barátkozniuk a kosárfonással... na ez trükkös dolog volt, amivel sokáig ügyetlenkedtek. Igazából egyikük se tudta, miként megy ez, végül fölényesen mosolyogva Kajjám mutatta meg ennek a titkát nekik. Mindenki csak ámult, miként is érthet hozzá épp ő, aki nemcsak férfi, de komoly professzor, azaz elméleti szakember... csak Dzséni és Lulli nem csodálkoztak. Még szép, hogy Kajjám ért ehhez is, hiszen varázsló!

Eközben Idzsája egyre jobb "ismeretségbe" került Morgival, a lábatörött vademberrel. Bámulatosan hamar elérte, hogy a fickó odaengedje maga mellé, és még azt is hagyta, hogy sínbe tegye a törött lábát. Az azonban sehogyan se ment, hogy hagyja magát elszállítani onnan a medencéből. Pedig valamit kezdeni kellett ezzel a helyzettel, hiszen mi lesz vele, ha jön az esős évszak?! Végül azt találták ki, hogy építenek fölé, a medencébe egy kunyhót, bambuszból meg mindenféle más gallyakból és levelekből. Igaz, ez csak az esőtől véd tényleg, ha jön egy nagy szél, elfújja... de hátha nem lesz nagy szél, aztán meg, ha lesz is, e kunyhó egy nagy betonmedence mélyén lesz, ott tehát biztos kisebb lesz a széllökések ereje...

A kunyhót is Idzsája építette vadember védencének, de segített benne Lulli is, Varuma is meg Lucsilla is, és néhányan mások is. Többen is hajlandóak lettek volna rá, de Morgi nem vette szívesen, ha sokan nyüzsögnek körülötte, olyankor tényleg méltó volt a nevére, mert morgott sőt vicsorgott is... Azt is csak lassanként szokta meg, hogy ennyien serénykedjenek a közelében. De ennyien elegen is voltak a feladatra, főleg, mert Varuma igazán kivételesen erős volt.

Alig egy hét alatt el is készültek vele. E hét alatt Idzsája még azt is elérte, hogy Morgi megtanult néhány egyszerűbb szót!

- Képzeljétek csak - újságolta mindenkinek - már érti mi az, hogy "igen" és hogy "nem", sőt még azt is, hogy "szabad" és hogy "nem szabad"!

- Engedelmeskedik neked? - kérdezte Kajjám.

- Hát, legalábbis bizonyos mértékig... És tudja a nevemet, sőt az ő nevére is hallgat már, szóval szerintem vademberhez képest kivételesen értelmes! Na és én annyit hallottam arról, hogy te Kajjám micsoda hihetetlen lángelme vagy, mert van neked valami olyan készüléked is, amivel állítólag hullákat is fel tudsz támasztani, meg, hogy valami sisakod is volna, amivel beletömted a nyelvünket Csini fejébe, hogy az jutott az eszembe, mi lenne, ha ezt a sisakot ráraknánk Morgi fejére is?!

- Arra gondolsz, hogy akkor tudnánk vele kommunikálni?

- Igen.

- Tégy le róla! Az a sisak létezik ugyan, az igaz, de ne feledkezz meg róla, hogy a te Morgid agya mégse akkora, mint a mienké.

- Na és?! Csini agya még sokkal kisebb!

- Az igaz, de az övé, hogy úgy mondjam "teljes értékű" agy, Morgié pedig nem. Úgy értem, Csini agya mindig is akkora volt amekkora kellett az ő Szellőjáró testéhez, neki csak egy másik nyelvet kellett megtanulnia, de volt már korábban egy nyelv, amit a sisak nélkül is tudott. Morgi esetén azonban semmiféle nyelv nincs, amit még tudna. Így aztán az ő esete teljesen más.

- Azért talán nem egészen. Valamiféle közösségi élete a vadembereknek is van. Képesek bizonyos érzelmek közlésére. És hát lám, már sisak nélkül is megtanult néhány szót, az esete tehát nem reménytelen!

- Valóban, én is támogatom az ötletet! - szólt Lucsilla.

Sokan mások is ezen a véleményen voltak. Gyakorlatilag mindenki, legfeljebb nem mindegyikükben volt azonos fokú a kíváncsiság.

- Nos jól van - adta be a derekát Kajjám, de közben valami különös mosoly ült ki a szája szélére - legyen nektek, meghajlok a közakarat előtt! De előre figyelmeztetek mindenkit, ennek nemcsak az lesz a vége, hogy Morgi feje fáj majd egy kicsit és alszik néhány órát, de az is, hogy egészen biztosan nem tudja majd olyan jól a nyelvünket, mint mi. Valószínűnek tartom, hogy súlyos gondjai lesznek a ragozással, s eleve csak a legegyszerűbb közlendőket érti majd meg, mert a legtöbb fogalomra, amit mi használunk, nincs semmi megfelelő az ő primitív világképében!

- Nem bánom én, ha gyerekesen fog beszélni, az is jobb, mint a semmi! - vágta rá Idzsája.

- Nos, akkor elmegyek a sisakért. De a te dolgod lesz, hogy a fejére édesgessed, már ha hagyja egyáltalán...

- Hát már, hogy is ne lennék rá képes, igazán nagyon szófogadó, egyáltalán nem olyan veszélyes, mint amilyennek tartjátok őt! Igazából szerintem neki sokkal több oka lenne félni tőlünk, mint nekünk őtőle, hiszen mi többen vagyunk, és van egy rakás mindenféle olyasmink - szerszámok például -, amiről ő szegénykém azt se tudja, hogy micsoda! Szóval ő is tele lehet félelemmel! Pláne, mert akármilyen buta is, de annyi esze egészen biztosan van, hogy tudja: törött lábakkal semmi esélye elmenekülni, ha nekitámadunk!

- Na attól talán csak nem fél már, hogy megtámadjuk. Ha rosszat akarnánk neki, nem etetnénk, meg nem szednénk ki a piszkot a közeléből. Annyi esze szerintem is kell legyen, hogy megértse, nem így viselkedne vele szemben az, aki bántani akarná - mondta Lucsilla.

- Jó, persze, de eleinte ezt nem tudhatta!

- Ha arra gondolsz, az elején jobban félt, mint most, ez ránk is igaz. Szerintem mi is kevésbé félünk tőle már, mint eleinte. De meg, emlékszel remélem én eleinte is a védelmére keltem, nem hagytam, hogy bántsa bárki is. Szerintem senki nem is akarja már bántani őt, azt azonban nem veheted rossz néven, ha némi kis bizalmatlanság még van egyesekben. Elvégre nem lehet mindenki olyan bátor, mint te... aztán meg ez a meglevő kis bizalmatlanság is oldódni fog, meglásd, ha legalább egy kicsit tud majd beszélni... Na már jön is Kajjám a sisakkal, vedd át tőle, aztán tégy nagy csodát! - mosolygott a leányra.


Mint kiderült, a nyelvtanítás jó sokáig tartott. Igaz, Kajjám mondta, hogy a sisakot le lehet szedni már egyetlen óra után, de aztán Morgi még jó sokáig aludt - igazából csak másnap délután nyitotta ki a szemét! De azután nyöszörgött is alaposan. Ezt sokan hallották, mert igaz, hogy csak Idzsája ült Morgi mellett közvetlenül, de tisztes távolból ott voltak a szigetlakók - az "elfek" - közül több tucatnyian is, beleértve magát Kajjámot is, aki egészen egyszerűen itt várakozott mindaddig, míg csak a vadember magához nem tért. Kajjám azt mondta, más dolga úgy sincs és nagyon érdekli őt a kísérlet...

- Szegény Morgi, biztos nagyon fáj most a fejed - szólt hozzá Idzsája - de remélem már érted, amit mondok neked! Vagy legalábbis valamicskét értesz már belőle. Kérsz valamit enni esetleg? Mert gondolom éhes lehetsz, ugyanis nagyon sokáig aludtál.

- Morgi nem esz. Idzsája ad nekem isz - válaszolta a vadember.

- Hú, ez aztán bámulatos siker! Igaz, hogy cseppet se helyes nyelvtanilag, de tökéletesen érthető! - ujjongott Lucsilla, miközben Idzsája máris nyújtotta át a vizet Morginak. Aki mohón meg is itta.

- Naná, az biztos is, hogy bámulatos siker! - bólogatott Kajjám kaján mosollyal az ajkán megint, mintha tudna valamit, amit más nem. A varázsló arckifejezése annyira furcsa volt, hogy Dzséni, aki látta ezt, megkérdezte:

- Valami nem tetszik talán?

- Ugyan már, sőt, épp ellenkezőleg, el vagyok ragadtatva!

- Pedig mintha gúnyos lenne a hangod. Meg a... a nézésed is vagy, hogy is mondjam...

- Eh, ne láss rémeket!

- Ezt épp nekem jobb, ha nem mondod, hiszen én már ténylegesen is találkoztam rémmel, tudod, a Molyemberrel... és igaz, hogy nem tett velem semmi rosszat, sőt csupa jót, de azért bőségesen elég rémületes volt!

- Jó, akkor hadd fogalmazzak úgy, azért néztem úgy, ahogy, mert eszembe jutott valami. De nem publikus. Személyes élmény, tudod, vagy legalábbis valami ilyesmi.

- Még isz - szólalt meg Morgi.

Kapott még vizet, azt is bevedelte. Ezután hirtelen elkapta Idzsája kezét, egy durva rántással maga mellé húzta, majd megsimogatta a fejét.

- Te jó. Később enyém láb nem fáj én hoz neked sok finom giliszta!

Erre mindenkiből kitört a nevetés, csak Kajjám arca maradt komoly, pontosabban, tőle csak egy enyhe félmosoly tellett ki.

- Igazán nagyon kedves vagy, de én nem eszem gilisztákat - válaszolta zavartan Idzsája.

- Giliszta jó.

- Persze, persze, biztos... csak én nem szoktam hozzá. Tudod mit, hozok neked valamit enni, ami sokkal finomabb, mint a giliszták!

- Idzsája étel nem finom. Én esz, mert van éhség, de nem jó. Giliszta a jó. Meg friss hal. Meg véres hús.

- Hm... nos igen, erre gondolhattunk volna... Persze, hogy a te fajtád ehhez szokott hozzá... Na sebaj, mindjárt hozok neked olyasmit, amit szeretsz! - azzal kibontakozott Morgi öleléséből, s máris elszaladt, hogy valami friss, véres húst szerezzen, ami megnyeri védence tetszését.

Nem távozott azonban nagyon messzire, amikor felülről, a kék égből Csini ereszkedett alá, de olyan gyorsan, hogy szinte meteornak is beillett.

-


Tíz percbe se telt, s már mindegyikőjük láthatta is a fennsík széléről, hogy Csininek igaza volt. Persze, hogy ez hadihajó volt. Könnyen fel lehetett ismerni, egyszerűen abból, hogy volt rajta két hatalmas ágyú is. Több csak amiatt nem, mert a fedélzet java része teljesen sík volt... azért, hogy elférjen rajta bő két tucat harci repülőgép, de még néhány helikopter is!

- A csudába is - mormogott ezt látva Varuma - hiszen ez akkora haderőt képvisel, hogy egy kisebb, de közepesen fejlett szigetországot egymaga leradírozhat a térképről!

- Szerintem nekünk teljesen mindegy, hogy ez a monstrum jött ellenünk vagy egy olyan jönne, amibe mindössze száz katona fér el. Ugyanis nincs fegyverünk, hogy akár az utóbbi kisebb támadóegységgel is megmérkőzzünk - sóhajtotta Cinda.

- De én ezt nem értem - csodálkozott Kajjám -, hát nem úgy volt, hogy Sapíria elismeri Beót önálló államnak?

- De igen, de ez nem is hiszem, hogy sapíriai hajó lenne.

- Más országok is elismerték Beót állítólag.

- De biztos nem mind... De minek is találgassunk, mindjárt hozom a távcsövemet aztán meglátjuk milyen ez közelebbről...

Meglátták. A távcső szépen megmutatta nekik a zászlót, ami felülről lefelé haladva vörös-sárga-kék csíkozású volt, a közepén egy fekvő ellipszissel, mely ellipszist egy X karakter osztott négy darabra.

- Úgy látszik e hajó az Északi Szövetség haderejének a tagja, ami Sapíria régi ellensége.

- Hm... Akkor most felkészülhetünk a likvidálásunkra? - kérdezte Kajjám nyugodtan.

- Azt azért nem hiszem. Nyilván semmi bajunk se lesz, ha nem ellenkezünk.

- Egy darabig. Mert ezek ugyan könnyen annektálhatnak minket, de csodálnám, ha ezt Sapíria annyiban hagyná. Nem teheti már a tekintélye végett se. Akkor meg az lesz, hogy küld ide az is csapatokat, és kitör egy akkora háború, hogy csak na. És akkor nekünk annyi.

- Nem okvetlenül. Itt a fennsíkon nagyon sebezhetőek vagyunk, de majd elbújunk az erdők mélyén.

- Ez nem úgy hangzik, mint ígéret a kényelmes életre.

- De mi mást tehetnénk?

- Hát, esetleg megpróbálkozhatunk azzal, hogy lebeszéljük őket a hódításról.

- Hogy micsoda?! - és Lucsilla úgy meredt Kajjámra, hogy látható volt: attól fél, a férfinak elment a józan esze.

- Na de gondolj már rá, Lucsilla kedves, ez milyen remek ötlet! Erőszakkal valóban semmire se mennénk. Sőt, az nem is lenne méltó hozzánk ugye. Mindjárt más a helyzet azonban a lebeszéléssel! Az nem erőszak. Az ugye érvelés, a józan észre apellálás...

- De mit is mondhatnánk nekik, ami...

- Azt csak bízd rám, nekem remek a fantáziám... sőt, még csak hazudni se kell! Elég a való igazat mondani nekik.

- S mi lenne az?

- Hogy ez egy elátkozott sziget. Kísértetjárta. Még be is tudjuk bizonyítani nekik, mert elég, ha megmutatjuk nekik azokat a fura babákat az ösvényen.

- Te komolyan azt hiszed, egy hódító kontingens, ami teli van vadászrepülőkkel, bombázókkal, mit tudom én mivel, és lehet több ezer katonájuk, az majd megfutamodik néhány műanyagbaba megpillantásától?!

- Na de hiszen azok a babák tényleg nagyon félelmetesen néznek ki. Sokan közületek még mostanában se szívesen mennek az ösvényen ide vagy oda.

- Na de akkor is! Hát azért azok a katonák, akik hivatásosak, akik hódítani jönnek, nem lehetnek ennyire beszarik már bocsáss meg a durva szóért!

- Majd meglátjuk. Én nagyon bízom az ötletemben.

- Igen, igen, Kajjám professzor úr tudja mit beszél, nekem is tetszik, amit kitalált! - kiáltott fel Lulli, aki természetesen vakon bízott Kajjám rendkívüli képességeiben.

- Csatlakozom! - jelentette ki némileg több méltósággal Dzséni. - Különben meg - tette hozzá sanda félmosollyal - én nem is tartom lehetetlennek, hogy ez a sziget, ha nem is elátkozott szó szerint, de igenis tele van különleges, misztikus dolgokkal... az biztos, hogy mindenképp van benne valami furcsa, és amikor ezt mondom, még azok a babák a legkevésbé fontosak az egészben szerintem. De ne feledkezzünk meg arról, milyen hamar, egyetlen pillanat alatt itt termettünk a bolygó túlfeléről... nem tudom mi okozta, de akármi legyen is, annak akkora a hatalma, hogy ez az egész repülőgép-anyahajó annyi csak a számára, mint egy szúnyog énnekem! Csak röhög rajta, az biztos is! Szóval nekem is az a nézetem, Kajjám professzor úr, jó ha megpróbálkozik ezeknek a lebeszélésével, de nem a mi, hanem az ő érdekükben. Mert ha nem hallgatnak a szép szóra az nem nekünk lesz baj, hanem nekik maguknak!

- Hát akkor máris megpróbálkozhat vele, mert úgy látom, jön a hajóról egy helikopter... - mondta Lucsilla.


A helikopter nyílegyenesen a fennsíkhoz tartott. Nyilván a hajón levők is nézték a műsort, a "Kukkolót", így tudták pontosan, hogy hol telepedtek le a szereplők a szigeten.

Amikor leszállt, húsz állig felfegyverzett katona lépett ki belőle, és egy náluk sokkal előkelőbben felöltözött valaki, aki az egyenruhája alapján nyilván valami tiszt lehetett. Temérdek kitüntetést viselt a mellén. Ez most előrelépett, és így szólt:

- Üdvözletem mindenkinek! Nevem Hormu, és őrnagy vagyok az Északi Szövetség haditengerészeténél. Ezennel bejelentem, hogy országom, az előbb említett Északi Szövetség, ezennel birtokba veszi Beó szigetet! De nem kell, hogy megijedjenek hölgyeim és uraim, mert nem kívánjuk önöket hadifogságba vetni, sőt, még azt is megengedjük, hogy továbbra is a szigeten lakjanak. Önök ugyanis e pillanattól kezdve a Szövetség állampolgárainak számítanak. Mostantól fogva természetesen a mi országunk törvényei vonatkoznak magukra. A testükön viselt kamerákat mindenesetre azonnal le kell szedniük, mert azt nem engedhetjük meg, hogy efféle kémholmik által ellenségünk, Sapíria, fontos információkhoz jusson a már a birtokunkat képező sziget viszonyairól és állapotáról.

- Megengedi, hogy szóljak pár szót? - kérdezte udvariasan Kajjám, és előrelépett pár lépést.

- Mindjárt megengedem, de előbb még van egy fontos közlendőm. Mégpedig az, hogy bár, mint mondtam, önöknek felajánljuk a Szövetség állampolgárságát, de ez értelemszerűen csak az emberi lényekre vonatkozik. Vagyis, ez a repülő izé, ami, ha jól emlékszem, a Csini nevet viseli, azonnal be kell szálljon a helikopterbe, azzal elvisszük majd őt a hajóra, s később a hajóval az országunk kontinensi területére, hogy ott kiderítsük, ki is valójában ő, miféle lény, nem jelent-e veszélyt ránk, stb.

- Szóval kísérletezni akarnak vele - vágta rá szárazon Kajjám.

- Tanulmányozni óhajtjuk, a tudomány érdekében. Ez az egész emberiség érdeke!

- Az lehet, de cseppet se az ő érdeke. El tudom ugyanis képzelni, azok a kísérletek fájdalmasak lennének rá nézve.

- Nem tudom, én nem vagyok se orvos se kutató, ez nem tőlem függ, de nem is érdekel.

- És még ha nem is lennének fájdalmasak, akkor is ez azt jelentené, hogy bezárják őt, vagyis fogságba vetnék.

- Ez meg pláne nem érdekel, a haladásért néha áldozatokat kell hozni.

- Akkor is ezt mondaná, ha magát akarnák fogságba vetni és tanulmányozni?

- Ne személyeskedjünk kérem, s különben is, e vitának semmi értelme, mert nálunk az erő! És előre figyelmeztetem ezt a tollas valamit, ne is kísérletezzék azzal, hogy elrepül, mert amint a levegőbe emelkedik, szitává lőjük! Akármilyen jól repüljön is, lehetetlen olyan messzire szállnia és olyan gyorsan, hogy el ne találjuk a lőfegyvereinkkel! Nem tud elrepülni a szigetről, nem hagyjuk!

- Nem fog elrepülni a szigetről - rázta meg a fejét barátságosan Kajjám. - Neki nem kell elrepülnie a szigetről, ugyanis ide tartozik, mert a barátunk. Maguknak kell elkotródniuk a szigetről!

- Milyen hangot merészel megütni velem szemben!

- Barátságosat.

- Ez magának barátságos?!

- Ahhoz képest, amit érzek, a legkifejezettebben, és állítom, hogy most nemcsak a magam, de mindenki nevében beszélek!

- Úgysincs semmi, amivel fenyegethetne.

- Nagyon téved pedig.

- Ha a nyilaikra meg a késeikre gondol, annak semmi hasznát nem veszik.

- Mit is tételez fel rólunk, hát nem látta az eddigi adásokat?! Mi lemondtunk az erőszakról! Soha eszünkbe nem jutna, hogy bántsuk magukat!

- Akkor most már semmit se értek, elmondaná hova akar kilyukadni?!

- Boldogan! A helyzet az, hogy azt mondta, az Északi Szövetségtől jött, ugye?

- Igen, na és?

- Az az ország a bolygó északi féltekéjén fekszik, a sarkkör közelében. Ez a sziget azonban a déli féltekén fekszik, és meglehetősen trópusi a klímája. Amiből az a magukra nézve sajnálatos probléma következik, hogy a klímája nagyon, de nagyon más, mint amihez maga meg a katonái hozzászoktak. Konkrétan, maguk nincsenek akklimatizálódva ehhez az éghajlathoz, s különösen nem az itteni mikrobákhoz. Ez meg azért baj, mert már rövid időn belül súlyos rosszullétet kaphat az óvatlan látogató. Ez még akkor is megtörténhet vele, ha a sziget egyéb területeire látogat, de pláne, ha ide jön a fennsíkra!

- Miféle hülyeséget akar bemesélni nekem?!

- De kérem, miért is lenne ez hülyeség, ez réges-rég így van, amire bizonyíték az a sok eltorzult arcú műanyag baba is ott az ösvényen, ami ide felvezet! Nem látta őket a filmen?

- De igen, na és?!

- Az valami veszélyre figyelmeztet. Nyilván arra, hogy nem bölcs dolog a fennsíkra menni, mert a fennsík, az... szóval ott valami veszély leselkedik az odalátogatóra.

- Hülyeség, hiszen itt minden teli van a hekírek épületével, ők se haltak bele.

- De az is biztos, hogy nincsenek már itt hekírek... és a csontjaikat se találtuk meg, azaz biztos, hogy elmentek innen. S nyilván azért, mert rájöttek, hogy itt veszélyes.

- De maguk is itt vannak.

- Egyelőre. És ez a mi dolgunk, a mi kockázatunk. Óhajtja ön is kockázatnak kitenni magát?!

- Hát, hogy ennyitől még nem szarom össze magamat rémületemben, az biztos! Maga megőrült, ha azt hiszi, ezzel a dumával képes lesz eltántorítani engem attól, hogy végrehajtsam hazám iránt érzett kötelessé...

Ebben a pillanatban az egyik katonája kiejtette a kezéből a gépfegyvert, térdre esett, és hányni kezdett. Arca halálsápadt volt. Mindenki döbbenten pillantott rá. Nemsokára azonban mást is nézhettek: egy második katona ugyan nem kezdett okádni, de ő is elsápadt, majd egyszerűen összeesett ájultan. Egy harmadik pedig köhögni kezdett, és bár már majdnem kiköhögte a tüdejét is, de abba se tudta hagyni.

- Hát ez meg mi a...! - kiáltott fel az őrnagy, de ő meg nem tudta befejezni a mondatát, mert csuklani kezdett, s nem volt képes abbahagyni azt.

- Na erről beszéltem - magyarázta neki Kajjám -, hogy én, mint azt bizonyára tudja már a műsorból, professzor vagyok, és rájöttem, hogy a babák veszélyt jelentenek. Rájöttem azonban arra is, hogy a sziget speciális mikroflórájának ártalmasságát jelentősen lehet csökkenteni a táplálékunk helyes megválasztásával. Mint az szintén visszanézhető a műsorból, gyakran én vadásztam a közösségünknek, s ilyenkor olyasmit hoztam haza, amiről úgy véltem, egészségügyileg a javunkra válik. És azt se feledje el, őrnagy úr, mi Sapíriából származunk, ami sokkal délebbi ország, mint a maga Szövetsége, így eleve védettebbek vagyunk az itteni vírusok ellen. Szerintem jobban teszik tehát, ha gyorsan hazakotródnak, mielőtt még valami mással is összefertőződnének.

- Rosszul vagyok... - nyögte az őrnagy két csuklás közt, azzal sápadtan a földre rogyott, és maga is hányni kezdett. De még hányás közben is csuklott egyfolytában.

- Mit bámulnak maguk hülyék - förmedt ekkor Kajjám a katonákra, mintha ő lenne azok parancsnoka - tegyék már be a szerencsétlent a helikopterbe és vigyék vissza a hajóra, hogy mielőbb orvosi kezelést kapjon, s nemcsak ő, de a társaik is, vagy végig akarják nézni, hogy kiokádja a belét és itt hal meg?!

A katonák maguk is megijedtek! Bátrak voltak s készek szembenézni minden fegyveres ellenséggel, de nem ám valami ismeretlen járvánnyal! Hiszen az ellen mire se mennek a géppisztolyaikkal! Valamelyikük, aki magasabb rangban lehetett, még ha nem is volt őrnagy, parancsot rikkantott, erre négyen is gyorsan beöltöztek vegyvédelmi ruhába, hogy a fertőzésveszélyt megelőzzék vagy legalábbis csökkentsék, majd beteg társaikat becipelték a helikopterbe, élükön az őrnaggyal.

- Siessetek már mielőtt a babák még jobban megmérgesednek rátok! - sürgette őket Kajjám.

- Én inkább a vírusoktól félek... - motyogta az egyik katona a gyorsan felhúzott vegyvédelmi maszk mögött.

- Ki tudja melyik a veszélyesebb. Az biztos, hogy a babákban, akár műanyagból akár porcelánból legyenek is, de mindenképp van valami félelmetes, még ha mosolyognak is, mert olyan merev és mozdulatlan az arcuk... de ti is nagyon mozdulatlanok lesztek, ha sokáig itt töketlenkedtek még... menjetek már! - tudálékoskodott Kajjám.

S a katonák már repültek is vissza a hajóra...

- Hát nem tudom ezt, hogy érted el, Kajjám, de le a kalappal előtted! - bókolt neki elismerően Lucsilla.

- Mi sem volt könnyebb ennél: meghipnotizáltam őket!

- Hogyan kell azt?

- Ó, hát nem tudom elmagyarázni most néhány perc alatt, az ilyesmit bizony éveken át kell tanulni és gyakorolni... de hatásos volt, igaz-e!

- Az biztos is! És most mi lesz?

- Elmennek innen - vont vállat Kajjám.

- És ha mégse, hanem jönnek mások, abban a vegyvédelmi ruhában?

- Minek jönnének, azt hinnék, amint levennék azt, máris elkapnák a betegséget. Semmire se mennének a szigettel így. De különben se jönnének, mert mire visszaérnek a hajóra, mindenki beteg lesz közülük, aki a helikopterben volt.

- De ugye nem halnak meg?

- Persze, hogy nem. De napokig még olyan rosszul lesznek, hogy örökké emlékezni fognak rá! Na és ilyen helyzetben nem létezik, hogy a hajó kapitánya vagy akárki, aki ott a megfelelő rangban van ehhez, az megkockáztasson egy újabb kirándulást a szigetünkre. Örül neki, ha úgy el tudja különíteni ezeket a hajón, hogy nem terjed tovább a fertőzés. Eszében se lesz idemerészkednie még egyszer. Nem küld az ide senkit. Képzeld csak el, mit kapna érte, ha behurcolna valami cifra nyavalyát az országába! Hadbíróság, lefokozás, börtön, sőt kivégzés várna rá! Még így is az lesz, hogy amikor hazaértek, hetekig karanténban kell várakoznia majd az egész hajónak! - és Kajjám elégedetten vihogott. - De úgy kell nekik! Legalább átélik milyen az, amikor fogságban vannak... ez teljesen jogos lesz, mert ők is fogságban akarták tartani Csinit!

- Úgy van, megérdemelték! - bólogatott Csini sietve, többször is, és fölöttébb elégedetten a varázsló háta mögött.

- De ez sajnos nem lesz így, mert itt van rajtunk a kamera meg a mikrofon, így most az egész világ hallja, hogy szó sem volt igazi betegségről csak te hipnotizáltad meg őket.

- Ez nem így van. Mindez az információ csak Títirhez fut be, de neki nyilván lesz annyi esze, hogy nem adja azonnal adásba, hanem amit lead ebből a jelenetből, abból kivágja ezt a beszélgetésünket. Ez neki is legfőbb érdeke elvégre, hiszen ha akármelyik ország is elveszi e szigetet tőlünk, akkor neki se lesz se műsora, se bevétele, se semmi!

- Ez igaz!

- Na látod, ne nyugtalankodj! Sőt... ha nagyot nem tévedek, máris mintha fordulna a hajó... én úgy éljek ezek tényleg berezeltek, s máris mennek vissza! Szóval, nagyon olybá tűnik, hogy fényes győzelmet arattunk! Félelmetes erejű fegyveres csapatot futamítottunk meg lényegében fegyvertelenül! De hát ez van, ha valaki bölcs és okos, mert az ész mindig győzedelmeskedik a nyers erő fölött!

- Ezúttal biztos, hogy ez történt.

- Remek, akkor javaslom, ünnepeljünk!

- Hogyan?

- Rendezzünk egy nagy mulatozós estét! Kojamasz barátunk például felolvashatná valamelyik rövid novelláját, azután meg mondjuk énekelhetne mindenki egy dalt, ami neki a legjobban tetszik. Vagy ha nem is mindenki, de legalábbis az, aki tudja magáról, hogy a hangja szép. Vagy minimum elfogadható.


Kojamasz természetesen boldogan vállalta, hogy felolvasást tart a műveiből, nem is egy novellát olvasott fel, hanem egy egész csomót, tulajdonképpen mindaddig abba se hagyta, amíg be nem rekedt. Ami azonban az éneklést illeti, alig négyen vállalkoztak rá, s amikor nemcsak Kajjám, de Lucsilla maga is biztatta őket, hogy ne legyenek már ennyire szégyellősek, akkor azzal védekeztek, hogy nincs jó hangjuk. Erre Kajjám így szólt:

- Hát ha ez van, akkor Csini kell, hogy megmentse a helyzetet!

- Hogy mit kell csinálnom?!

- Énekelni.

- Na de hiszen egyetlen olyan dalt se tudok, amit a ragadozók szoktak énekelni!

- Feltételezem azonban, vannak dalaik a Szellőjáróknak is.

- Hogyne volnának, persze, hogy vannak, az egyik legkedvesebb szórakozásunk épp az éneklés, már persze csak a repülés után... na de ezek akkor se olyan dalok, mint a tieitek, és nem is hiszem, hogy tetszene nektek.

- Már ugyan miért is ne!

- Mert tele van olyan... olyan... szóval, az egyik hang fokozatosan megy át a másikba vagy, hogy is mondjam...

- Hajlításokra gondolsz? - kérdezte Lucsilla elmosolyodva.

- Nem tudom az mit jelent, nem hajlongunk miközben énekelünk...

- Jaj dehogyis, én nem arra gondoltam! De nem is magyarázom meg, szerintem énekelj csak nyugodtan, bátran, hátha mégis tetszik majd nekünk!

- Jó, de ugye nem bántotok, ha mégse tetszik...

- Persze, hogy nem, sőt én kifejezetten megígérem, hogy ha mégis valami akármi adódna, megvédelek! - nyugtatta meg őt Kajjám. - De nem is értem ezt Csini, hiszen azt mondtad egy évtizede is már egy ember felesége vagy, hát neki sosem énekeltél?!

- Eszembe se jutott, minek is azt, én nem tudom, hogy milyen dalok tetszenek a ragadozóknak...

- Na hát ez nagy butaság volt, rengeteg élvezettől, igen, műélvezettől fosztottad meg a párodat, magadat meg attól a sok dicsérettől és szeretettől, amit az éneklésedért kaptál volna! Szóval kezdj csak bele, gyerünk, ne habozz!


Hát Csini belekezdett. És csodálatosan énekelt! De annyira, hogy mindenki csak szájtátva hallgatta. Csini persze látta a közönség arcán, hogy nagy sikert arat a dalaival, és így aztán egyre jobban belelendült, trillázott, hogy jobban se kellett, olyan hajlításokat produkált, hogy mindenki biztos volt benne: ilyesmit egyszerűen egyetlen emberi torok se képes kiénekelni...

Amikor pedig már vagy tíz dalt is elénekelt, s kis időre megpihent, mindenki köréje sereglett, és nem győzték őt dicsérni.

- Igen, igazad van Kajjám, én nagyon buta vagyok, hogy eddig nem mertem semmit se énekelni... de sose hittem volna, hogy a mi dalaink ennyire tetszhetnek ragadozóknak...

- Na de hát miként is lehet az, hogy ilyen bámulatosan tudsz énekelni?! - ámult Cinda.

- Na de hiszen muszáj ez nálunk. Nekünk nincsenek hangszereink. Semmi. Szóval, ha a zene által óhajtunk szórakozni, muszáj, hogy magunk állítsuk elő a zenét is, a testünkkel. Pláne, mert azért bár nálunk az úgy van, hogy mindig a nő választja ki a fiút, akivel majd párosodni fog, de azért akkor is csak azon fiúk közül válogathat, akik versengenek a kegyeiért. És messze több fiúnak tetszik az a nő, aki szépen énekel. Nálunk tehát egyre tökéletesebbé vált nemcsak a repülési képességünk, de a torkunk is. De tényleg hihetetlen, hogy ennyire tetszenek e dalok még a ragadozóknak is. Hiszen ezek nem is voltak vad énekek.

- De mi se akarunk vadak lenni. Hiszen megfogadtuk, hogy a szelídségre törekszünk - válaszolta Lucsilla.

- Igen, de látom Morgi arcán, hogy még neki is tetszettek a dalaim pedig ő semmit se fogadott meg és biztos, hogy vadabb, mint bármelyikőtök.

- Talán mégse annyira. Értsd már meg Csini, még a legigazibb ragadozóknak se csak csupa kegyetlenségből áll az élete. Sőt, hiszen gondolj csak bele: neked ugye minden vágyad, hogy emberré válj, azaz "ragadozó" legyél magad is. Bár nem hiszek benne, hogy ez sikerülne neked valaha is, de tételezzük fel, hogy mégis. Mondd, te el tudod képzelni magadról, hogy ha hirtelen emberré változnál, akkor elkezdenél válogatás nélkül kegyetlenkedni? Megölni mindenkit csak úgy, puszta szórakozásból? Akár csak azokat is, akik sokkal gyengébbek nálad?

- Azt nem, de az biztos, hogy habozás nélkül végeznék mindenkivel, aki engem bántani akarna... sőt, azokkal is, akik nem engem akarnának bántani, hanem bárki Szellőjárót, mert ha már nem is lennék Szellőjáró én akkor, de nyilván emlékeznék a múltamra! És nagy, sőt végtelen örömmel végeznék mindenkivel, aki ilyen, aki rosszat akar nekem vagy az egykori népemnek! Fajtámnak!

- Nyilván - bólogatott Lucsilla. - S bár én még ilyen esetben se helyeslem a gyilkolászást, de végső soron érthetőek az érzelmeid, azt hiszem. Mondjuk, nem vagy "szuperjóságos" ha így érzel, de átlagos igen. Nevezzük mondjuk úgy, hogy amit érzel, az "normális". Én azonban azt kérdeztem, megölnél-e akkor olyan lényeket is, akik gyengébbek nálad, azaz könnyen végezhetnél velük, de ők nem bántanak téged, meg más Szellőjárót sem?

- Persze, hogy nem támadnék rájuk... mármint ugye, akkor nem, ha nem vagyok éhes. Mert ha ragadozó lennék magam is, nyilván kéne valamit ennem. Azt pedig akkor meg kéne ölnöm.

- Persze, világos! Na de látod épp erről van szó: ez a "ragadozóság" lényege! Hogy a ragadozó öl, azért, hogy egyen, s öl azért is, hogy életben maradjon, vagyis öl, ha védekeznie muszáj. Esetleg még öl azért is, hogy párosodhasson, megöli ilyenkor a vetélytársait, bár ez már nem minden ragadozóra igaz. Ezen kívül azonban nem öl! Ha tehát egy ragadozó épp nem éhes, és nem támadják meg, akkor nem öl. Mármint, olyasmi lehet, hogy senki se akarja megtámadni a ragadozót, de ő azt hiszi mégis, hogy fenyegetik őt, s ekkor támad és öl... de remélem világos a számodra, hogy ez csak félreértés. Szóval, normális körülmények közt egy ragadozó csak akkor öl, ha muszáj neki: muszáj, mert éhes, vagy muszáj, mert másképp őt ölik meg, illetve - ritkább esetben - ha azért muszáj ölnie, hogy párosodhassék. Különben azonban nem öl. Ami logikus is. Mert akármilyen erős is egy ragadozó, az ölés mindig kockázatos, hiszen a préda védekezik. És minek is vállaljon akár kis kockázatot is egy ragadozó, ha nem muszáj! Ha felesleges! Ezt igazán megértheted, mert te se szeretsz kockázatokat vállalni.

- Persze, ez mind érthető!

- Na látod. Szóval nekem nagyon úgy tűnik, ha netán mégis sikerülne ragadozóvá változnod valami hihetetlen csoda folytán, tökéletes ragadozó lennél, mert te is csak azért ölnél, hogy ehess, vagy akkor, ha megtámadnak és védekezned kell. Ez teljesen normális ragadozó-gondolkodás. Ha azonban te magad is így gondolod, miért hiszed azt, hogy mi az "igazi" ragadozók másképp vagyunk ezzel?! Mondd, nem gondolod-e, hogy azzal, hogy ilyesmit hiszel rólunk, azzal tulajdonképpen lebecsülsz minket, mert azt hiszed hülyébbek vagyunk, mint te, mert felesleges kockázatokat vállalunk, és felesleges dolgokra fecséreljük az időnket és energiánkat?!

- Hm... hát ha jobban belegondolok... nos, végül is... tényleg, ez mind logikus! Szóval, én akkor tökéletes ragadozó lehetnék, azt mondod?! Nem valamiféle csökkentértékű csak?!

- Én egyáltalán nem hiszek benne, hogy bármiféle ragadozó is lehetnél. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez csak azon múlik, a tested át tud-e alakulni. Ami a jellemedet illeti, az biztos, hogy nem volna akadálya ennek.

- Jaj, de boldog vagyok! Én annyira örülök ennek, amit most mondtál!

- De miért, amikor teljesen lehetetlen úgyis, hogy átalakulj!

- Mert nem az! Nem lehetetlen! Igenis nem az! Én hiszek benne, hogy sikerülhet, és abban is hiszek, hogy amiben nagyon hiszünk az megvalósul!

- Ugyan már, ne butáskodj!

- Na de ezt épp te nem mondhatod Lucsilla, mert még nem is sok ideje élek csak itt veled a szigeten, de már ezalatt is rengetegszer hallottam, hogy olyasmiket mondtál Idzsájának, hogy minden csak rajta múlik, hogy le tudja győzni a sóvárgását a kábítószerek iránt, hogy felépülhet egészségessé csak hinnie kell benne és hasonlók; aztán meg Idzsája is hitt benne, hogy meg tudja szelídíteni annyira Morgit, hogy az nem bántja majd őt és sínbe teheti a lábát és ez is megvalósult...

- Azért azt beláthatnád, hogy egy törött láb sínbe tevése és a tested teljes átalakítása közt finoman szólva is jelentős a különbség!

- Márpedig nem látom be, mert mindegyik esetben csak egy gondolatról van szó.

- Hogy érted ezt?

- Na de, Lucsilla, hát nem te vagy-e az talán, aki azt hajtogatja, hogy a Világ, az csak valamiféle gondolata valami nemtudomkinek, akit te úgy nevezel, hogy "az Elsődleges Létező"?!

- Hm... mormogta erre elgondolkodva Lucsilla. - Na de - válaszolta kisvártatva - akkor se te vagy az az Elsődleges Létező.

- Persze, hogy nem. De hátha szeret engem annyira, hogy ha szépen kérem rá, akkor megváltoztatja azt, amit gondol rólam, hiszen miből állna neki mostantól úgy gondolnia rám, hogy nem Szellőjáró vagyok, hanem magam is egy ragadozó... azaz ember.

- Nekem ez úgy hangzik mintha imádkozni akarnál hozzá. Nem is tudtam pedig arról eddig, hogy van egyáltalán fogalmad róla, mi az, hogy ima.

- Hogyne tudnám, hogy mi az, amikor még a morik közt voltam rabszolga, a morik gyakran imádkoztak.

- Nem tudom kik vagy mik azok a morik, de én nem hiszem, hogy lehetséges volna imákkal zaklatni az Elsődleges Létezőt. Köztünk emberek közt különben sincs szokásban az ima. Még azt se mondhatnám, hogy kiment a divatból, mert soha nem is volt "divatban". A hekírek, akik régen uralták e bolygót, ők imádkoztak néha, úgy tudom, de aztán, hogy eltűntek, eltűnt velük együtt az ima is... mert lám, a sok ima se mentette meg őket a kipusztulástól! Szóval most, hogy nincsenek többé hekírek, legalábbis nem ezen a bolygón, nincs ima sem, és nem is tanácsolnám neked Csini, hogy az idődet ilyen feleslegességre pazarold, mert...

- De igenis vannak itt hekírek - szólalt meg hirtelen Kajjám.

- Hogyhogy?!

- Vagy ha nincsenek is, de mindjárt lesznek. Mert ott jönnek ni! - és a varázsló az égre mutatott.

A már alkonyodó égbolton messze tőlük egy vakító fénypont látszódott. De egyre nőtt és lassan ereszkedett. Tényleg úgy tűnt, mint egy leszállni készülő űrhajó.



10. fejezet:
Hogyan készítsünk tündéreket?


Trinci, Brixi és Gigi útja meglehetősen eseménytelenül telt el Hekíriától az emberek bolygójáig. Tulajdonképpen az egész repülésből a legérdekesebb rész a start volt - tudniillik amiatt, mert cseppet se voltak biztosak benne, hogy egyáltalán túlélik azt. Sőt ebben nemcsak ők maguk nem voltak biztosak, de azok se, akik felkészítették őket az űrhajó startjára, mármint, ezalatt elsősorban politikusokat kell érteni... Egy efféle startnál ugyanis jelentős a túlterhelés, egy darabig az utas a saját igazi súlyának a többszörösét nyomja, és hát ez komoly gondokat okozhat mindenkinél, aki beteg, pláne, ha esetleg épp az illető szíve az, ami beteg. Aki pedig olyan öreg, mint Trinci és szűkebb családja, az nyilvánvalóan beteg is, egyszerűen, mert az idős kor ezzel szokott együtt járni!

A politikusok azonban úgy voltak ezzel, hogy ha a start közben meghal valamelyikük vagy akár mindegyikük is, az végső soron nem olyan nagy baj, hiszen nem kár értük, a "hekírség árulóiért", Trinci, Brixi és Gigi pedig úgy gondolták, minden kockázat jobb, mint bezárva lenni életük végéig, különben is, ha mégis meghalnak, annyi baj legyen, épp elég öregek már úgyis!

Nos, tény, ami tény, nem tehetett jót nekik a start, mert mindhárman elájultak másodpercekkel az indulás után. Mire magukhoz tértek, bolygójuk, Hekíria már csak kis pont volt mögöttük a monitoron. Ez azonban nem volt baj, mert annyiból okvetlenül igazat mondtak nekik a politikusok meg mindenki más is, hogy az űrhajó vezetésével tényleg nem kellett törődniük, az teljesen automatikus volt. Sőt, az űrhajón voltak mindenféle műszerek is, a használati utasítás némi tanulmányozása után ezeket kezelni is hamar megtanulták alapszinten, s ennek alapján úgy tűnt nekik, valóban a Rúnya bolygó felé száguldanak, azaz tényleg nem akarta senki se becsapni őket, nem arról van szó, hogy direkt a halálba küldenék hármójukat valami rafinált módon. Holott Trinci nem is titkolta anyja Brixi és leánya Gigi előtt, hogy ettől tartott.

- Kilencven százalék fölötti esélyre taksáltam, hogy valami piszkos trükköt művelnek majd.

- Olyasmit, hogy direkt felrobbantják az űrhajót velünk együtt? - kérdezte Gigi.

- Például. Igen, akár azt is.

- Na de hát, ha azt megteszik, az iszonyú drága módja lett volna a kivégzésünknek!

- Ha politikáról van szó, a pénz ritkán szempont. Pláne, ha az adófizetők pénze bánja... És nekik megérte volna, ha balesetként tüntethetik fel a dolgot. Őszintén szólva nem tudok hova lenni a csodálkozástól, hogy ezt megúsztuk. Ugyanis abban továbbra is biztos vagyok, ott a börtönben az az akárki, aki jött ezzel a javaslattal, hogy legyek "nagykövet" az embereknél, csak a féligazságot mondta el nekem.

- Mit titkolhatott el?

- Honnan tudjam? Hiszen épp amiatt titok, mert nem tudom... de valahogy nem igazán hiszek benne, hogy tényleg fontos lenne nekik nagykövetet küldeni az emberek közé. Persze, ettől még igyekszem majd a tőlem tellő legjobbat megtenni... Már amiatt is, mert legfőbb vágyam, hogy végre béke legyen a két faj, illetve bolygó közt!


A rakéta hihetetlen tempóban száguldott velük, de így is bő három hónapba telt, hogy célhoz érjenek. Ez azonban arra is jó volt, hogy kissé rendbe jöjjenek egészségileg. Azaz, hogy kiheverjék az indulási túlterhelést. Mert bár azt túlélték, de valóban nem tett jót az idős szervezetüknek. Végtére is bőségesen idősebbek voltak, mint ami normálisnak számít egy hekír esetén, azaz ez, hogy őket űrutazni küldték, olyasmi volt, mintha az emberek küldenének az űrbe, három olyan személyt, akiknek mindegyike száz esztendősnél idősebb, sőt legalább egyikük száztíz éves is elmúlt! Nyilvánvaló, még ha túl is éli a startot, annak következményei lesznek.

Hát ezzel Trinciék is így voltak, sokáig kóválygott a fejük, hányinger kínozta őket, néha napokig elaludni se bírtak máskor meg napokon át csak percekre ébredtek fel. De végre úgy egy hónap után rendbejöttek valamennyire, és Trinci állította, ez a súlytalanságnak köszönhető.

- Semmi bizonyítékom rá - mondta -, de hiszek benne, hogy amilyen rossz hatással volt ránk az induláskor a túlterhelés, annyira jó hatással van most ránk a súlytalanság! Hiszen, hogy is ne lenne így, öregek vagyunk, emiatt gyengék, ellenben milyen jó is, hogy most kevesebb súlyt kell mozgatnia az izmainknak!

- Akkor élvezzük ki, amíg lehet, mert amint leszállunk a Rúnyára, újra hatni fog ránk a gravitáció... - sóhajtotta Gigi.

- Nem kéne értesíteni a jöttünkről az embereket? - kérdezte Brixi mama.

- Most még semmi esetre se.

- De ha nem tudják, hogy követségbe jövünk, esetleg ellenségnek vélnek minket és lelőnek.

- Vállalom ezt a kockázatot.

- De minek vállalni, ha elkerülhető?

- Mert nem kerülhető el. Mert képzeld csak el, ha most rádiózok nekik. Abban a pillanatban tudni fognak rólunk. S ekkor vagy hisznek nekünk vagy nem. Na és hát a helyzet az, hogy azon a bolygón e pillanatban sok országa van az embereknek, és igencsak csekély az esélye annak, hogy mindegyik kormány higgyen nekünk. És nekünk egyetlen olyan is elég, ami nem hisz, és kilő ellenünk egy rakétát... De még ha hisz is mindegyik, akkor is az van, hogy egyetlen helyen szállhatunk csak le. És biztos, hogy mindegyik ország azt akarná, hogy ez az ő területén történjen. Presztízsokokból. Amint tehát kiderül hol akarnánk leszállni, könnyen kinézem, hogy minden más ország, ahol NEM szállunk le, inkább igyekezne megsemmisíteni minket, csak, hogy ezzel megfossza a kitüntetett országot tőlünk, a jelenlétünktől! Ez politika, az pedig rém ocsmány dolog, nálunk hekíreknél biztos, ezt az imént tapasztalhattuk, de nem hiszem én, hogy az emberek másképp lennének ezzel...

- Ebben mind igazad van lányom, de mit segít rajtunk, ha később szólunk az embereknek a jövetelünkről?

- Az akkor segít, ha a leszállás előtti utolsó pillanatokban szólok nekik csak. Abban reménykedem, akkor már nem képesek odapörkölni nekünk valami löveggel.

- De ha korábban észrevesznek!

- Nos, akkor még mindig jó eséllyel csak egy ártalmatlan meteornak gondolnak bennünket. Nem hiszem különben se, hogy észrevennének. Kétlem, hogy állandóan a világűrt kukkolnák, pláne ilyen alaposan. Akárhogy is, de még mindig ezt tartom a kisebbik kockázatnak.

- És hol akarsz leszállni?

- Valami nagyon ritkán lakott helyen. Szerintem Beó sziget lesz a legmegfelelőbb. Amennyire tudjuk a töredékes hírekből, ott senki se lakik, afféle természetvédelmi terület vagy nem is tudom minek nevezzem... illetve, állítólag élnek még ott pár százan vademberek, akik nem értelmesek. Azok biztos nem jelentenek veszélyt az űrhajónkra. Az a sziget tehát félig-meddig afféle... hogy is mondjam... szóval senkiföldje. Ha ott szállunk le, az emberek egyik országának se adunk ezzel kivételes tisztességet így semelyik se sértődhet meg...

- Na de arról volt szó, hogy téged minden ember illik, hogy kedveljen, hiszen te vagy a teremtőjük!

- Hát persze. Már ha elhiszik, hogy én épp az a Trinci vagyok, aki akkor régen az őseiket elkészítette... Aztán meg, annyira naiv azért nem vagyok, hogy úgy véljem, az emberek mindegyike ártatlan nemes lélek, akiben csordultig buzog a hála érzelme... Reménykedem benne, hogy úgy vélik, akadnak bizonyos érdemeim és ezekre tekintettel kedvesen fogadnak majd, de azért ezt halálbiztosra mégse lehet venni. Na de, lesz, ami lesz, majd meglátjuk...


Így esett, hogy az űrhajójuk már a bolygó légkörébe is majdnem beleereszkedett, amikor Trinci elküldte a rádióüzenetét az embereknek, hogy ki ő, és, hogy épp most érkezik. Na és, hogy hol fog leszállni.

Lett ám erre hatalmas meglepetés odalent! Valóban nem vették észre eddig. És persze, hogy ennek nem is lehetett más következménye, mint hogy másodperceken belül hatalmas viták sőt veszekedések és vádaskodások törtek ki az emberek közt, hogy ki ezért a "felelős", miként is történhetett meg, hogy így elhanyagolták a bolygójuk védelmét, hogy hirtelen csak úgy itt teremnek az orruk előtt a hekírek, emiatt okvetlenül kell találni egy felelőst, bűnbakot, példát kell statuálni, mert ez vért kíván... Minden politikai párt szidni kezdte az összes többit, de főleg az aktuális kormánypártot, mert az nem költött eleget az űrvédelemre, a világűr megfigyelésére, általában véve az űrkutatásra, űrhajók építésére, távcsövekre, fegyverekre, amikkel védekezhetnek a világűrből jövő támadások ellen és a többi...

De mindebből Trinci semmit se tudott meg, mert abban a pillanatban, hogy meggyőződött róla, hogy az emberekhez eljutott az üzenete, azonnal annyit közölt csak, hogy bocsássanak meg, de most kikapcsolja a rádiót, mert minden figyelmét leköti a landolás, nem szeretne ugyanis szétzúzódni a talajon, ő még nem gyakorlott pilóta...

Mindebből csak annyi volt igaz persze, hogy kikapcsolta a rádiót. Valójában ugyanis a landolás is teljesen automatikus volt, miután beállította a célpontot. Muszáj volt, hogy így legyen, hiszen ő nemcsak nem volt gyakorlott pilóta, de egyáltalán semmiféle pilóta se volt. De most ezt hazudta, mindössze mert szerette volna elkerülni a felesleges vitákat.


Az űrhajója végül minden baj nélkül ért talajt, alig száz méterre attól a helytől, ahol nem is olyan rég Lucsilla és a többiek kiszálltak a helikopterből a szigetre érkezésük napján. Aztán kiléptek belőle...

- Jó újra itt lenni. Csodálatos érzés, örülök neki, hogy itt vagyok, akármivel is kell fizessek később ezért az érzésért! - sóhajtotta Trinci, és mélyet lélegzett a levegőből.

- Igazad van, de már alkonyodik. Menjünk vissza az űrhajóba, ott biztonságosabb - mondta Brixi mama.

- Nem lehet... Látogatóink vannak! - mutatott Trinci előre, ahol a bokrok mögül épp most léptek ki Lucsilláék. Ők ugyanis, amint látták, hogy egy űrhajó ereszkedik le, azonnal a vélelmezett leszállási helyhez siettek.

- Honnan tudtad, hogy hekírek? - kérdezte Lucsilla Kajjámot.

- Kikövetkeztettem. Teljesen valószínűtlen volt ugyanis, hogy bármelyik ország, ami létezik a bolygónkon, űrhajót küldjön ide. Pláne ekkorát. Ugyanakkor azonban ez nem néz ki annyira modernül, hogy feltételezzem róla, más naprendszerből érkezett. Mert azért az rém fura volna, hogy valamelyik faj képes ekkora útra, a leszálláshoz mégis kémiai üzemanyagforrást használ... Kizárásos alapon, maradtak tehát a hekírek, akik a szomszédos bolygón élnek...

- Elismerésem a logikádnak!

- Ugyan már, ez semmiség, én ennél sokkalta elképesztőbb dolgokra is képes vagyok!

- Amióta "rábeszélted" a katonákat a távozásra, ebben magam se kételkedem.

Már egészen közel értek a hekírekhez. Ekkor a három hekír nő közül az, aki már szemre is "közepesen idősnek" látszott csak - persze tényleg a másik kettőhöz viszonyítva értendő ez, mert amúgy mindegyik vénségesen vénnek tűnt, ez még annak az embernek a számára is nyilvánvaló volt, aki soha életében nem látott hekírt eddig, még képeken se netán - ő tehát most előrelépett vagy három lépést, és így szólt:

- Üdvözöllek benneteket, barátaim! Az én nevem Trinci. Igen, én vagyok az, akikről talán hallottatok ti is mindenféle legendákból, netán láttatok pár filmet is, amiben szerepelt a képmásom... és bár nyilván nem igaz minden, amit a filmesek beleálmodtak abba a réges-régi történetbe, de igen, én vagyok az, aki akkor régen ősötöket, Zaxot... mondjuk úgy, hogy "készítette"! Ők ketten pedig nemcsak útitársaim, de közeli hozzátartozóim: anyukám, Brixi, és leányom, Gigi. Igen, az a Gigi, akivel együtt oly sok idővel ezelőtt Zax felnőtt.

Rengeteg kérdés futott át ezt hallva mindegyik ember agyán. Végül Varuma szólalt meg:

- Mivel tudod bizonyítani, hogy ti azok vagytok, akiknek mondod magatokat?

Varumával szinte egyszerre pedig Lucsilla ezt kérdezte:

- Üdvözlünk akkor téged a körünkben, de minek köszönhetjük becses látogatásodat, mit vársz éppen pontosan tőlünk?

- Várni... nos, végül is semmit se várok... legfeljebb, hogy ne bántsatok, bár nem hiszem igazából, hogy ez a veszély fenyegetne, ha meg mégis, hát úgyis elég öreg vagyok már... De amúgy semmi különöset nem várok el tényleg, legalábbis tőletek biztos nem, mert én igazából azt se tudtam, hogy lakik itt a szigeten bárki értelmes ember. Épp amiatt szálltam le pont itt, hogy senkit ne háborgassak a megérkezésemmel. Azt meg semmivel se tudom bizonyítani, hogy én épp az a Trinci vagyok. Illetve, hát az gondolom jól látszik rajtam, mennyire idős vagyok... de elismerem, ez semmi esetre se perdöntő bizonyíték.

- Úgy értettem a kérdésemet, hogy mit vársz az emberi fajtól úgy általában, tehát ide a bolygóra miért jöttél! - pontosította a kérdését Lucsilla.

- Hát mert, hogy is mondjam... Szóval, én itt hivatalosan Hekíria nagykövete volnék. Hekíriának hívjuk azt a bolygót, amin élünk most. Lényegében az volna a dolgom, hogy elérjem, engedjétek meg, hogy elszállítsunk innen tőletek mindenféle növényeket - magvakat főleg - hogy változatosabbá tegyük a bolygónk élővilágát. Kisebb állatokat is megpróbálnánk elvinni oda. Nagyon szeretném, ha ehhez ti emberek hozzájárulnátok, mert ezzel megalapozhatnám a két bolygó békés kapcsolatát, márpedig én nagyon örülnék annak, ha ez összejönne, erre ugyanis óriási a szükség, mert a hekírek a bolygómon most rémségesen dühösek az emberekre, és semmi esetre se szeretném, ha a hangulat addig fajulna, hogy háború legyen a dologból. Ezt azonban nem fenyegetésnek szánom, már amiatt se, mert biztos vagyok benne, egy háború esetén okvetlenül ti emberek győznétek. Nyilván lennének áldozatok közületek is, de végül akkor is ti győznétek. Semmi kételyem efelől. Remélem azonban sejtitek, hogy én a saját népem pusztulását se óhajtom. Én a békességet részesítem előnyben. Bőségesen elég volt a háborúból annyi, amennyi akkor régen történt. És hát nektek tulajdonképpen semmibe se kerülne, hogy megengedjétek néhány mázsa mag meg más akármi begyűjtését és elszállítását. Ez nagyban növelné a... vagyis inkább úgy fogalmazok, segítene lecsendesíteni a felgerjedt indulatokat.

- Hát még ennyi idővel később is haragszanak? - kérdezte Dzséni.

- Naná, mi hosszú életűek vagyunk, élnek még rajtam kívül is páran az akkori nemzedékből, ha nem is sokan... de meg, szó sincs olyan igazán hosszú időről, mert bizonyos értelemben ez az egész csak nemrég derült ki.

- Mi az, ami nemrég derült ki?

- Lelepleződtem - sóhajtotta Trinci, aki úgy döntött, elmond mindent őszintén. Mert miért is ne! Sose szeretett hazudni, de különben se tudta miféle hazugság volna előnyösebb most, mint az igazság.

- Miféle értelemben lepleződtél le? - kérdezte azonnal Kajjám.

- Elmondom szívesen, de én már ilyen sötétben nem sokat látok, senki hekír nem látna már ilyenkor, de én annyit se, mert a szemeim is öregek... nem jönnétek be előbb az űrhajóba?

- Nem férnénk el ott mindannyian, holott egészen biztos, hogy mindenki végig szeretné hallgatni a történetedet - mondta Lucsilla. - Úgyhogy inkább mi hívunk meg téged a mi táborunkba! Már ha el mersz oda jönni.

- Merni mernék, ha ezalatt azt érted félek-e tőletek. Tudniillik úgyse lenne esélyem a védekezésre itt se több, mint ott... De meg minek is féljek, ha megöltök csak a jogos büntetésemet kapnám, hiszen a saját teremtményeim vagytok bizonyos értelemben... Szóval mennék én, de biztos vagyok benne, hogy messzebb laktok, mint ameddig el tudok gyalogolni. Pláne sötétben... És akkor még nem is beszéltem a nálam is öregebb Brixi mamáról...

- Pedig milyen jó is lenne, ha a táborunkba ellátogatnál, sokkal barátságosabb lenne minden, gyújtanánk tábortüzet is meg minden...

- Lehet azt itt a tengerparton is.

- Az igaz, de már olyan az időjárás, hogy akármikor eleredhet az eső. Ott a fennsíkon azonban, ahol lakunk, vannak házak, amikbe bebújhatunk, ha jön a zuhé.

- Szóval nem elég, hogy messzire kéne caplatni és sötétben, de még fel a fennsíkra is?! Erről tégy le kérlek. Oda még nappal se tudnék feljutni, amilyen vén vagyok.

- De én felviszlek oda a hátamon, ha beleegyezel - javasolta Kajjám.

- Hogy micsoda?!

- De hiszen tényleg öreg vagy, zörögnek a csontjaid, harminc kilót se nyomhatsz... sőt, szerintem húszat se. Belecsimpaszkodol a nyakamba, a két lábadat pedig megfogom a kezembe, és így a hátamon ülve szépen felballagok veled oda! Semmivel se lesz nehezebb mintha egy hátizsák lenne rajtam. És biztos akad itt még két olyan deli legény, aki ezt megteszi a két útitársnőddel. Vagy talán vagytok még többen is?

- Nem, mi jöttünk csak egyedül, ennyien.

- Na akkor gyerünk, leguggolok, aztán ülj a hátamra...

- Jó, én megteszem, de tudod ugye, ha lepottyanok, nekem végem!

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj, nekem, egy "igazi ragadozónak" ez meg se kottyan!


Természetesen baj nélkül elszállították a hekír látogatókat az emberek a fennsík tetejére. Útközben még azt is megtették, hogy felhívták Trinciék figyelmét az ösvényen itt-ott látható műanyagbabákra. Persze szegény Trinci nem sokat láthatott belőlük a sötétben... de kiderült, ennek ellenére tudja azért, miről van szó!

- Erről hallottam még réges-régen, amikor ifjú kutató voltam! - mondta merengve, amint visszaemlékezett. - Itt a fennsíkon előbb orvvadászok éltek, akik embereket raboltak és eladtak jó pénzért. Persze nem értelmes embereket, mert akkor olyanok még nem léteztek. Na aztán egyszer mindet megölték az emberek... mert azért hiába nem voltak értelmesek, de annyira igen, hogy rájöjjenek, az itt élő hekírek az ellenségeik. És egy éjjel jött egy rakás ember ide, és minden hekírrel végzett. Persze lettek áldozatok az emberek közül is, de azért akkor is ők győztek. Na azután egy darabig egy hekír tudóscsoport költözött ide, az emberek életét tanulmányozni, gondolom ők építették azon épületeket, nagyobbrészt legalábbis, amikben most laktok. De hiába, hogy ők már nem akarták bántani az embereket, a korábbi orvvadászok már nagyon felbőszítették a vadakat, már minden hekírben ellenséget láttak és rengetegszer megtámadták a tudósokat, többüket meg is ölték. Na akkor történt, hogy a tudósok kitalálták, hogy elhelyezik ezeket a műanyag babákat ide az ösvényre, hogy az emberek ne merjenek feljönni a fennsíkra.

- És ez olyan hatásos volt? - kérdezte kétkedően Dzséni.

- Naná, de még mennyire! Ugyanis minden állat igyekszik védeni a kicsinyeit, s e babák embergyerekeket ábrázolnak. Ráadásul olyan embergyerekeket, akik félnek. A vad emberek, ha nem is tudnak beszélni, mégis sokkal értelmesebbek, mint egy közönséges állat. Látják e babákat, látják, hogy az arcuk félelmet mutat, és azt hiszik embergyerekek. Halott gyerekek, hiszen nem mozdulnak, és hidegek is. Mi mást is hinnének, hiszen nem ismerik a műanyagot... Tehát azt hiszik, ez a sok gyerek mind meghalt valami rémületes veszély miatt. Ez tehát nem jó hely, jobban teszik, ha elmenekülnek innen! Állítólag ez a trükk megoldotta a tudósok problémáját, több konfliktus nem volt az emberekkel.

- Egy titokkal kevesebb - kommentálta a sztorit Dzséni, jól hallhatóan csalódottan.

- Szomorú vagy? - kérdezte tőle Kajjám.

- Naná, valami sokkal izgalmasabbra vágytam... valami misztikusra...

- Csak várd ki a végét, egészen biztos vagyok benne, kapunk majd mi a nyakunkba óriási meglepetéseket, többet is, mint azt szeretnénk!


A fennsíkon aztán bebújtak a legnagyobb "házba", amibe mindannyian befértek, a bejárat elé nagy tábortüzet raktak, de volt világosság bent is, fáklyákkal csinálva azt. Trinci meg is kérdezte:

- Szabad tudnom, miért éltek ilyen kezdetleges technológiai viszonyok közepette?

Na erre nagy mesélés kerekedett, mert Lucsilláék tájékoztatták a hekír látogatóikat, mi is ez, hogy "Kukkoló", miért vannak itt, hogy Beó tulajdonképpen független ország, elméletileg legalábbis, bár épp ma, alig pár órával korábban derült ki, hogy függetlenségüket nem okvetlenül óhajtja minden egyes régebbi ország tiszteletben tartani... Na de, a lényeg, hogy ők itt megpróbálnak egy olyan közösséget kialakítani, amin belül a szeretet az úr...

- Hát nagyon drukkolok nektek, hogy ez sikerüljön, mert az csökkentené a lelkifurdalásomat... - sóhajtotta Trinci.

- Sejtem már, hogy ezt amiatt érzed, mert akkor régen sok hekír meghalt - mondta neki Lulli -, de nem hiszem, hogy a te szereped az ügyben oly igen nagy lett volna. A legtöbb embert nem te gyártottad ugyanis, hanem az a másik cég, aminek bevallom elfelejtettem a nevét.

- Ez igaz, de őket Zax szabadította ki, akit viszont én készítettem. És ez vezetett oda, hogy aztán a vírusok elszabadultak. Amiket megint csak Zax engedett szabadjára. Ha én nem vagyok, nincs Zax se, s bár akkor is lettek volna értelmes emberek, de nem hal ki a bolygón élő hekír faj.

- Ne beszélj butaságot, a hekírek nem haltak ki, te is élsz még, s ki tudja mennyien még azon a másik bolygón!

- Hát persze. De akkor régen igenis meghalt sokmilliárd hekír.

- És azért bánkódsz, mert úgy hiszed, ha te nem vagy, nem halt volna meg az a sokmilliárd hekír? - kérdezte Kajjám.

- Hát persze, hiszen ez nyilvánvaló!

- Nagyon tévedsz. Ha te nem vagy, csak annyiból alakultak volna másképp a dolgok, hogy később következik be a Nagy Pusztulás, ennyi az egész. Mert ez esetben is létrehozza az értelmes embereket az a másik cég, de akkor nincs, aki kiszabadítsa őket. Elkezdik őket tenyészteni, emiatt megsokasodnak. Eleinte nem sokan engedhetik meg maguknak az embertartást, hiszen drágák lettek volna. De az üzlet az üzlet, így idővel egyre olcsóbbá váltak volna, hiszen minél többen vannak annál olcsóbb őket tenyészteni is. Minden bizonnyal más cégek is kikísérletezték volna az értelmes ember előállításának módját, már amiatt is, mert ez nem is lett volna olyan szörnyű nehéz miután elkészült az első néhány példány belőlük: egyszerűen megvesznek egyet, majd megvizsgálják a génkészletét! Biológus vagy Trinci, tudod miről beszélek: szekvenálják a génláncát! Még csak szurkálni se kell hozzá az embert, nyálminta is megteszi... És ennek alapján elkészítik a maguk értelmes embereit. Száz év se kell az egészhez, s tele lett volna minden értelmes emberekkel. Mert minden hekír azt akarta volna, hogy neki is legyen egy ilyen hasznos és erős rabszolgája.

Csakhogy ebből az következik, hogy nem is sokára majdnem ugyanannyi ember élt volna e bolygón, mint hekír. Lehet, hogy az emberek buták lettek volna, ha például a hekírek törvényt hoznak arról, hogy tilos őket megtanítani írni-olvasni... Bár úgyis akadt volna olyan hekír, aki megszegi e törvényt. De ha így is van, akkor is, ha az emberek ugyanannyian vannak, mint a hekírek, vagy ha akár csak egyharmad annyian, hát azt hiszed, rabszolgaságban lehetett volna tartani őket hosszú ideig?! Ugyan már! Akkora felkelés tört volna ki, hogy csak na, és aligha kérdéses, hogy mi emberek győztünk volna, még ha súlyos áldozatok árán is, egyszerűen mert sokkal erősebbek vagyunk! Na és utána jött volna a bosszú. Ami nyilvánvalóan az lett volna, hogy kiirtanak minden hekírt, vagy legfeljebb egy parányi részüket nem, de akit nem, most onnantól kezdve ők kerültek volna rabszolgasorba. Szóval Trinci a te szereped itt ebben az egészben alig volt több, mint a nulla. Annyi csak, hogy így előbb peregtek le az események, gyorsabban történt meg minden, de a lényegen semmit se változtatott a... a "munkásságod". Még az is lehet, hogy inkább előnyös volt olyan értelemben, hogy bár így is ugyanannyi hekír halhatott meg nagyjából, mint egyébként halt volna meg - tudniillik majdnem mindegyik - de legalább az emberekből csak egészen kevés. Szóval még kevesebb is lett így a halál összességében. Ne búslakodj! Mondd inkább el, mire utaltál, amikor azt mondtad, hogy "lelepleződtél".

- Hát sejtheted! - válaszolta Trinci, azzal elmesélte nekik, hogy kijutott az űrbe az emberek egyik kalandfilmjének sugárzása, s ebből kiderült az ő szerepe... s, hogy ekkor előbb megpróbálták őt beszervezni egy emberek elleni katonai akcióba, hogy segítsen a tudásával emberekre halálos mikroorganizmusokat kifejleszteni, de ezt ő természetesen visszautasította. Ezután úgy döntöttek a kormányban, hogy inkább elküldik őt ide nagykövetnek, mert ha megeszik őt az emberek, akkor nem kár érte, ha meg nem úgy lesz, akkor hátha lesz belőle valami haszna a hekíreknek, és elintézi, hogy kapjanak mindenféle magvakat meg egyebeket.

- Hát, annak alapján, amit elmondtál a honfitársaidról, nem tűnnek valami szimpatikusoknak - mormogta Cinda. - És itt most nem is arra gondolok, hogy az első ötletük a háború megindítása lett volna ellenünk. Mert ez valahol még érthető is, ugye a döbbenet, a düh meg ilyesmi. Hanem arra gondolok, ahogy veled elbántak... de még anyukáddal meg a lányoddal is! Mert már neked is alig-alig volt szereped ebben az egészben, jól mondta ezt Kajjám, de nekik kettejüknek még annyi se! Nem, egy cseppet se rokonszenvesek számomra, azt kell mondjam!

- Hasonlóképp érzek jómagam is - mondta Lucsilla - mindazonáltal, ami engem illet, én biztos nem fogom megakadályozni, hogy vigyetek a bolygótokra magvakat meg más akármiket. És úgy nyilatkozom, hogy ti hárman a barátaink vagytok! Megbecsült vendégeinknek tartalak benneteket, s tőlünk tellően igyekszünk is ellátni benneteket mindennel, ami kell, életetek végéig.

- Köszönöm, de szerintem bőven van elég konzerv az űrhajóban ahhoz, hogy kitartson, amíg még élünk... de most már fáradt vagyok, mutassátok meg hol alhatnék, legyetek oly kedvesek...


Sokáig aludtak a hekírek, tényleg fáradtak lehettek, bár ennek oka inkább az izgalom, a megérkezés és az emberekkel való (újra)találkozás lehetett semmint valami fizikai ok, mert a leszállás az űrhajóval messze nem volt olyan megterhelő, mint a start. Másnap mégis már majdnem dél volt, amikor felébredtek, de az biztos, hogy ekkor a hangulatuk is sokkal jobb volt már.

- De jó, hogy végre nappal van és látok is már valamit belőletek! - szólt azonnal Trinci, amint kinyitotta a szemét. - És milyen csodálatos is a táj meg minden! Jaj de jó, hogy igazi tengert láthatok újra! Nem bántam meg, hogy idejöttem, hogy visszajöttem, mondhatni szinte hálás vagyok most a politikusoknak, amiért száműzetésre ítéltek!

- Csak lassan azzal a dicsérettel, mert biztos lehetsz benne, hogy nem a te érdekedben voltak ilyen... ilyen "nemes lelkűek"... remélem érted, hogy az utolsó szót gúnyból mondtam! - hűtögette a lelkesedését Varuma.

- Na de hiszen ezt én is tudom, emiatt szerepelt előző mondatomban az, hogy "szinte"...

- És én is olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek! De meg engem már az is boldoggá tesz, hogy emberek közt vagyok újra. Valahogy mindig sokkal jobban éreztem magam emberek, mint saját fajom a hekírek tagjai közt - mondta Gigi.

- Ez elég furcsa, azt hiszem - nézett rá Kajjám.

- Á, dehogyis furcsa ez, sőt szerintem mi se lehet ennél logikusabb, hiszen lám most is hiába, hogy folyékonyan beszélek veletek emberekkel a hanghullámokat használva, de ezt a kommunikációs formát tényleg csak itt köztetek használhatom, meg Trincivel és Brixivel, mert a többi hekír nem ismeri. Vagy legfeljebb elenyészően kevesen. Mi ugyebár ahhoz vagyunk szokva, hogy rádióhullámokkal kommunikáljunk egymással, de én e téren nyomorék vagyok, nekem ez a képességem oly csekély, hogy szinte nincs is. És ennek oka az, hogy anyukám, amikor várandós volt velem, akkor... eh, minek menjek bele a részletekbe, biztos ti is láttatok sok filmet, ami bemutatta ezt az esetet is, szóval megtámadta őt egy hekír, és... szóval én egy hekír miatt vagyok nyomorék. Nem egy ember tett engem nyomorékká, hanem egy hekír. Valaki, aki velem egy népből való. És később is, gyermekkoromban, rengeteg gúnyban és megaláztatásban volt részem emiatt. Azt is mind hekírektől szenvedtem el, nem ám emberektől! Ellenben egy ember, Zax volt az, aki jó barátommá lett, sőt egy alkalommal meg is védett két erőszakoskodótól az iskolában... de biztos erről az esetről is tudtok. Én tehát szeretem az embereket, egyszerűen szeretem őket és kész, el se tudom képzelni, hogy ne szeressem őket... mármint úgy értem, biztos anyukám meg Brixi mama is szereti az embereket, de aligha tévedek, hogy a legislegjobban mégiscsak én! Nálam az emberszeretetet még olyan csökevényes lelkifurdalás se csökkenti, mint ami Trinci esetében fennáll. Én tehát most tényleg végtelenül örvendek amiatt, hogy ha életem vége felé is, de újra emberek társaságában lehetek. Bár amilyen jól tartom magamat, ez az "életem vége" lehet akár néhány évtized is. Cseppet se tartom lehetetlennek, hogy mindegyikőtöket, aki most itt van, túl fogom élni, sőt még az se kizárt, hogy Trinci is így lesz ezzel! Mert miért is ne, végeredményben mi mégiscsak madarak vagyunk, ha repképtelenek is, s így rendszertanilag sokkal közelebb állunk a hüllőkhöz, mint ti emberek, a hüllőkről meg köztudott, hogy némelyik fajuk elképesztően hosszú életű.

- A hidegvérűek. De te épp, mert madár vagy, melegvérű vagy - mondta neki Lucsilla.

- Na de hiszen ez nem kizáró ok, már eddig is milyen hihetetlen sokat éltem, még a mi hekír-mértékünkkel mérve is sokat.

- Sőt, én is madár vagyok, de a mi fajunk is hosszú életű! - hallott Gigi a háta mögött egy hangot, majd máris megkerülte őt a beszélő, s így már láthatta is. El is képedt a látványon!

- Hát te meg ki vagy, miféle szerzet?!

- Csini a nevem, s a Szellőjárók népéből származom. És rosszul mondtam az előbb, mert igazából nem vagyok madár, de ennek ellenére tudok repülni. Persze, biztos jobban hasonlítok a madarakhoz, mint az emberek...

- De hát honnan származol? Nem tudtam eddig arról, hogy ilyen lények is élnek a bolygónkon!

Na erre megint hosszas mesélés következett, amíg elmondták Trinciéknek, miféle űrbaleset vagy inkább "dimenzióközi baleset" áldozata lett Csini. Varázslásról természetesen egy árva szót se ejtettek. Annyit azonban elmondtak - pontosabban maga Kajjám mondta el - hogy szerinte a Világ sokkal bonyolultabb hely annál ahogy azt az emberek vagy akár a hekírek képzelik, s nem tartja lehetetlennek, hogy Csini vágyai valamiféle hatással voltak a világra, s emiatt nyílt meg valamiféle dimenziókapu, ami aztán iderepítette a leányt.

- Na de eddig semmi olyasmit nem tapasztaltam, hogy a világ engedelmeskedne a puszta vágyainknak - ellenkezett Gigi.

- Mert valóban nem is engedelmeskedik mindig. És ez jól is van így, más se hiányozna, mint hogy mindenki minden kósza vágya azonnal teljesüljön! Ha hirtelen ilyen előzékennyé válna a világ, fél óra se telne el és mindenki kipusztulna, mert az értelmes lények gondolatainak többsége sajnos állandóan a pusztítás és a másiknak ártás körül forog! Hanem, attól még, hogy a világ nem ilyen úgy általában, attól még simán lehetséges, hogy bizonyos különleges körülmények közt esetleg igenis hatással lehet rá egyik-másik gondolatunk. A vágyaink, ha úgy tetszik.

- Eh, milyen régen vágyom én is már arra, hogy képes legyek a mi rádióhullámos beszélgetésünkre segédeszköz nélkül, aztán mégse lett nagy csoda...

- Én hiszek benne, hogy a világban nincsenek véletlenek - vonogatta a vállát Kajjám -, amiből pedig az következik, hogy a csodák se történnek meg csak úgy véletlenül, azokhoz is megfelelő körülményeket kell teremteni. Mondhatni, olyan körülményeket, amik mintegy "bevonzzák" a csodát. Hogy például mást ne is mondjak, már az is csoda, hogy még éltek egyáltalán. És most nem a hosszú életkorotokra gondolok, hanem arra, hogy éltek még most egy nappal azután is, hogy leszálltatok e bolygóra. Mert meséltem ugye, hogy Csinire is, hogy rátámadtak az emberek, amikor az e bolygóra átkerülése után leszállt a városban a térre... Pedig ő emberi fogalmak szerint sokkal szebb, mint ti, nem is öreg, s egyáltalán, még csak nem is néz ki hekírnek, azaz nincs harag a fajtája ellen az emberekben úgy általában! Mégis megtámadták, elfogták... simán el tudom képzelni, ha máshol szálltok le, s nem épp itt Beó szigeten, alig léptek ki az űrhajóból, máris agyonvernek titeket. De ti itt szálltatok le, közénk, ahol barátságos fogadtatásban részesedtetek.

- Ez így igaz, de mi lenne ebben a csoda?

- Az, hogy szerintem, aminek rém picike az esélye, azt mondhatjuk csodának. Annak meg rém picike az esélye, hogy épp itt szálljatok le, a bolygó egyetlen olyan pontján, ahol esélyetek volt a békés fogadtatásra, az agyon-nem-verésre.

- Még mindig nem értelek. Ez nem véletlen volt, direkt szálltunk le itt, azért, hogy ne zavarjuk meg az embereket...

- De hiszen épp erről beszélek, hogy szerintem nincsenek véletlenek! Ti "előkészültetek" a csodára. Igyekeztetek mindent megtenni, hogy a csoda - a békés fogadtatás - bekövetkezzék, s íme, a csoda meg is történt!

- De akkor a te nézőpontod szerint végül is semmi különbség az úgymond "igazi" csoda és a tudomány meg a tudatos nekikészülés, tervezés közt!

- Örülök, hogy végre megértetted a mondanivalómat, s ilyen pontosan.

- Az azért akkor se tiszta előttem, miként gyógyulhatnék meg a nyomorékságomból, mit kéne tenni ehhez szerinted.

- Például megtehetted volna, hogy olyan tudományos pályára lépsz, ami az efféle sérülések gyógyításának módját kutatja... Na de ezt már elmulasztottad ugye. Hát, hogy most e pillanatban mit lehetne tenni, nem tudom, lehet, hogy tényleg semmit... de az a minimum, hogy nagyon kell bízz abban, hogy ez igenis lehetséges! Sőt, hogy akármelyik pillanatban bekövetkezhet!

- Eddig is nagyon vágytam rá.

- A puszta vágy nem elég. Sziklaszilárdan kell hinned abban, hogy ez lehetséges. Sőt, hogy ez az egész nemcsak lehetséges, de már réges-rég folyamatban is van! Mert te ugyan nagyon súlyos sérülést szenvedtél magzatként, a tojásban, de azóta is, hogy megszülettél, a szervezeted szorgalmasan gyógyította önmagát! És már csak egy egészen kevés hiányzik a teljes gyógyuláshoz! Ami akármikor bekövetkezhet! Akár már holnap is! Sőt, órákon belül! Ebben kell hinned! Ez épp olyan, mint amikor Lucsilla placebót adott fájdalomcsillapító helyett Idzsájának, aki egy olyan társunk, aki korábban nagyon komoly kábítószer-függőségben szenvedett. És a dolog bevált, mert Idzsája képes lett emiatt hinni abban, hogy a bajai el fognak múlni, s hozzá hamarosan!

- Úgy érted, sikerült neki?

- Hát a fájdalmai mindenesetre hihetetlen mértékben csökkentek, az biztos. És igen, azóta eszméletlenül sokat javult az állapota, mondhatni már majdnem teljesen rendbejött, ami nagy szó ám.

- Jó, hát megpróbálom, miért is ne, az semmibe se kerül...

- Ha ilyen vállvonogatva fogsz neki, a kudarc előre borítékolható. Komolyan kell hinned abban, hogy ez neked sikerülni fog! És miért is ne hihetnél ebben - gondold csak el, most újra a szülőbolygódon vagy! Micsoda öröm! És köztünk vagy, emberek közt! Azt mondtad ez neked már önmagában véve is jókora boldogság, ugye?

- Nemcsak jókora, de szinte hihetetlen! Én... én azt hiszem, akkor régen tulajdonképpen szerelmes voltam Zaxba... Mondjuk, az sose fordult meg a fejemben, hogy lefeküdjek vele... bár, ha komolyan kéri, azt hiszem képes lettem volna rá... de nem azért mintha én magam vágyat éreztem volna rá, de azt hiszem megtettem volna mégis, csak azért, hogy őt el ne szomorítsam, mert annyira szerettem őt... lehet, hogy ez nem volt igazi szerelem csak olyan gyermeki... de akkor is, soha senki iránt nem éreztem úgy, mint őiránta... Szóval, én szinte úgy érzem, most vagyok az igazi népem közt, most, köztetek, igen, az emberek közt... Igen, én azt hiszem Csini is nagyon jó barátnőm lesz, mert én bizony tökéletesen meg tudom érteni a vágyát, hogy ember szeretne lenni! Megértem őt, mert én is éppen pontosan így érzek! Én is szeretnék ember lenni, ó, bárcsak lenne rá bármi lehetőség is, hogy emberré lehessek, de boldog is lennék, ha ez megvalósulna...!

- Hm... - mormogta ezt hallva Kajjám, mélyen elgondolkozva. Majd hirtelen kihúzta magát mintha elhessegetne egy gondolatot magától, s így szólt:

- Na látod, neked van egy roppant vágyad, emberré válni! Az efféle nagy vágyak hatással lehetnek a világra, bizonyos speciális körülmények közt. Én ebben hiszek. Csini vágya biztos, hogy hatással volt a világra, ha nem is úgy, hogy rögtön emberré lett, de úgy, hogy ide került. Ez igazán jókora csoda. És a vágya hasonló volt, mint a te vágyad. Neked van egy másik vágyad is, a gyógyulás. Az már igazán semmi ehhez képest. És tudjuk, hogy a jó hangulat, a boldogság, a szép környezet, a jó társaság mind hatalmas gyógyító erővel bír! Te most velünk vagy, emberek közt, barátaid közt, azok közt, akiket az "igazi népednek" tartasz, és nézz csak ki - és kezét Gigi vállára tette, s a hekír nőt az ajtó felé fordította -, odakint hét ágra süt a Nap, csodálatos idő van, lágy szellő lengedezik, szóval minden pompás és nagyszerű, igazán alkalmas a pillanat arra, hogy úgy érezd, újjászülettél...

- Ha ez ilyen egyszerű lenne, ez a vadember is, akinek a Morgi nevet adtátok, már meggyógyult volna. Hiszen meséltétek, hogy törött a lába. Szegénykém még nálam is nyomorékabb, sajnálom is őt, de ha vele se történt csoda...

- Az igaz, hogy még nem gyógyult meg a lába, de az is igaz, hogy olyan bámulatos sebességgel gyógyul, hogy arra szavakat se találok! Tegnapelőtt már az is megtörtént vele, hogy lábra tudott állni! Igaz, hogy csak amiatt, mert Idzsája olyan roppant erős síneket erősített a lábszára köré, hogy ér annyit, mint egy járógipsz, na de akkor is, ilyen rövid időn belül ekkora javulás az maga is kész csoda!

- De minek is nekem ez a képesség már, öreg vagyok, s Brixivel meg Trincivel beszélgethetek így hanghullámok útján is, ők értik, amit mondok.

- Te tudod - vont vállat Kajjám. - Én nem erőltetlek...

- Azt viszont tényleg nagyon szeretném, ha ember lehetnék... Na de az aztán tényleg akkora csoda volna, hogy szavam sincs rá.

- Nekem se - felelte Kajjám őszintén. - Mindazonáltal - tette hozzá -, amit igazán alaposan megtanultam eddigi életem során, az az, hogy sosem szabad kicsinyhitűnek lenni!


Trinci, Brixi és Gigi hamar beilleszkedtek a szigeti mindennapokba - főleg amiatt volt ez nekik könnyű, mert tulajdonképpen semmit se kellett csinálniuk. Hiszen másra se volt szükségük, mint némi vízre, s pár konzervre az űrhajójukból! Utóbbiakat se nekik kellett a fennsíkra elcipelniük, hanem Trinci odaadta Lucsillának azt az elektronikus bizgentyűt, ami nyitja a hekír űrhajót, s a nő hozott nekik hetente egyszer-kétszer onnan egy rakás konzervet. Trinci megbízott a szigetlakó emberekben - más lehetősége úgyse nagyon volt... De az emberek legtöbb élelme is ehető volt a hekírek számára, főleg a húsok.

- Bár nekem tulajdonképpen nem tetszik, hogy állatokat kell ölnünk ahhoz, hogy megfelelő minőségű fehérjéhez jussunk - sóhajtotta Lucsilla. - Sajnos azonban hiába hirdetik páran a tiszta növényi alapú táplálkozást, az egyszerűen egy babonaság, hosszú távon nem működik. De van nálunk egy leány, Lulli, akinek nagy vágya, hogy kitaláljunk e bajra valamiféle "szuper-élelmiszert". Hozott is magával egy rakás szakirodalmat, ami a biológiával, szerves kémiával meg más effélékkel foglalkozik, és elszántan bújja ezt a nap nagy részében, talán láttad is őt már tanulni... Hát, sok sikert kívánok neki, de őszintén kétlem, hogy ez összejön a mi életünkben...

- Hacsak örökéletűekké nem válunk! - vigyorgott Kajjám.

- Ne gúnyolódj.

- Nem gúnyolódom - a hekírek élete is lényegesen hosszabb, mint a mienké, az élethossz tehát nem egy konstans valami.

- Azonos fajon belül azért mégiscsak meglehetősen állandó.

- Az, hogy mit tekintünk azonos fajnak és mit nem, a génkészlettől függ. A génkészlet pedig megváltoztatható.

- Úgy talán igen, ha a petesejtben vagy a spermiumban módosítjuk a géneket. De egy már kész, felnőtt egyedben ugyan miképpen?! Hiszen ahhoz azt a módosítást végre kéne hajtani a test mind a sokmilliárd sejtjén!

- Nyilván nem könnyű az ügy - vonogatta a vállát Kajjám - de azért ez akkor se elvi lehetetlenség, pusztán technológiai jellegű probléma!

- Jó, hát majd ha lesz miből, ha telik rá, akkor vásárolok a pénzünkből egy genetikai laboratóriumot... Bár kétlem, hogy valaha is lesz annyi pénzünk. Sőt, hiszen azzal se mennék semmire se, ha máris itt állna a szigeten az a labor, hiszen nincs még egy áramfejlesztő telepünk se hozzá...

- De ugye, hogy ez a barbár nyomor, ez a hihetetlen szegénység nem akadálya annak, hogy jól éljünk? Ugye milyen barátságos a társadalmunk?

- Ezt magam se vitatom, mindig is az volt a nézetem, hogy a pénz nem minden...


A hekír nők tehát jól érezték magukat emberbarátaik közt, mindenki szerette őket, előzékenyek voltak hozzájuk. Néhány nappal megérkezésük után Trinci azért visszacipeltette magát az űrhajóhoz mégiscsak, s leadott egy rádióüzenetet a hekírek bolygója felé, hogy sikeresen leszálltak, s az emberek megengedik azt is, hogy mindenféle magvakat és kis állatkákat gyűjtsenek a hekírek maguknak - legalábbis innen Beó szigetről!

Sok óra múlva megérkezett a válasz, hogy a bolygón lakó hekírek köszönik az üzenetet, s akkor majd indítanak is űrhajókat a magvakért, de nem azonnal, mert most nincs egyetlen űrhajójuk se, ami eljuthatna oda. Az egyetlen, ami képes volt erre az az volt, ami Trinciéket odavitte. De építenek majd, s elmennek a magvakért. Talán már egy évtized múlva ott lesznek a szállítmányért!

- Furcsa! Nem nagyon kellhet nekik a sok mag, ha ilyen ráérősek! - csodálkozott Lucsilla.

- Ugyan már, érthető az egész - legyintett Trinci -, nem készültek fel erre az egészre, csak mielőbb meg akartak szabadulni tőlem. Amikor meg startolt velem a rakéta, még mindig nem kezdték építeni a többi űrjárművet, mert minek is, amikor szerintem szentül meg voltak győződve róla, hogy itt megesznek majd engem az emberek... szerintem nagyon meglepődtek már azon is, hogy még élek, hát még, hogy megengeditek a magvak elszállítását!

- Márpedig nekem akkor se tetszik valami ebben az egészben - tűnődött Kajjám, aki maga is elkísérte erre az űrhajó-látogatásra Trincit -, már amiatt is, mert megint ő volt az, aki a hátán elvitte odáig az idős hekír nőt. Tényleg nem volt nehezebb neki, mintha egy jókora hátizsákot cipelne.

- Mi nem tetszik neked? - faggatta őt Lucsilla.

- Nem tudom, de nem tetszik és kész.

- Na de mégis!

- Most mit mondhatnék, tényleg nem tudom... de az ösztöneim valami rosszat jeleznek. És ha azt jeleznek az komoly dolog, mert egészen hihetetlenül kiváló ösztöneim vannak! Naná, hogy kiválóak az ösztöneim, úgy bizony, még szép, hogy kiválóak, ez egyszerűen nem lehet másképp, mert én mindenben olyan felettébb kiváló vagyok, mindenben, de tényleg, igen, kivétel nélkül... Mindenesetre valami olyasmiről van szó, hogy nekem egyszerűen az nem tetszik, hogy látszatra olyan zökkenőmentesen és akadály nélkül mennek a dolgok!

- Még mindig nem értem, mire gondolsz.

- Persze, hogy nem érted, amikor magam se értem... De nekem első pillanattól kezdve nem tetszik, hogy Trinciéket csak így simán elküldték ide. Lényegében mehettek ahova akartak. Tudom, ezt lehet magyarázgatni, hogy így meg úgy... ott voltam, amikor Trinci elmesélte részletesen a sztorit nekünk akkor este és felfogtam, hogy így a politika meg úgy a mindenféle egyéb ez-meg-az. Megértettem. De akkor is gyanús a dolog. Itt nekem valami bűzlik, de nagyon ám!

- Na de a gyanakváshoz is kellenek valamiféle gyanús jelek, ha mégoly aprók is... Miféle konkrétum az, ami neked annyira nem tetszik?

- Például, hogy ugyanaz a tábornok mondta meg Trincinek, hogy mehet száműzetésbe, aki korábban be akarta őt szervezni arra, hogy biológiai fegyvert fejlesszen ellenünk, emberek ellen! Ez már nekem több mint elég a gyanakváshoz, bőven több mint elég! Mert egyszerűen nem hiszem el, hogy egy tábornok ilyen könnyen feladja a háborús terveit. De ha el is vetik a javaslatát, mert leszavazzák őt egyéb politikusok vagy valami akármi más miatt is, de kisebbségbe kerül, vagy hogy is mondjam, szóval még ez esetben se fogja pont ő megvinni ezt a hírt Trincinek, hiszen ez neki szégyen: el kell ismernie Trinci előtt, hogy nem az ő nézete győzött, nem tudták ők a katonák keresztülvinni a szándékukat a kormányban! Na és hát mi a csudának is vállalna egy ilyen "arcvesztést", szégyent?! Simán megtehette volna, hogy maga helyett valaki mást küld be Trincihez, hogy az mondja meg neki, hogy megváltozott a terv, nem lesz háború, hanem jöhet ide nagykövetnek! De mégis ő maga vállalta a postás szerepét, másodjára. Ez valahogy nem illik a katonákról alkotott képembe.

- De miféle cselvetésről lehet szó? - kérdezte Trinci nyugtalankodva.

- Például, hogy még bőven indulás előtt jól feltankolták az űrhajódat azokkal a mikrobákkal, vírusokkal, amik alkalmasak ellenünk, emberek ellen, de nektek hekíreknek nem ártanak! És korábban csak cselből próbáltak téged rábeszélni, hogy segíts ezek kifejlesztésében, mert előre tudták, hogy amilyen pacifista vagy ez egy elvetélt kísérlet, mert úgyse egyezel bele. De nem is volt szükségük a segítségedre, mert rég készen volt minden. Megcsinálhatták jó előre, még akkor, amikor nem is tudtak a te szerepedről. Mert ettől függetlenül is eszükbe juthatott rég, hogy milyen jó lenne visszafoglalni a bolygót az emberektől. Szóval előbb tettek neked egy ilyen ajánlatot, amiről előre tudták, hogy vissza fogod utasítani, de mégis beszéltek veled, mert sejtették, hogy ezután sokkal könnyebben beleegyezel abba, hogy elrepülj ide. Ami azért volt fontos nekik, hogy leszálljon itt egy űrhajójuk. És így célba juttassa a vírusokat. Amiknek a létéről te nem tudtál, holott végig ott utazhattál velük: de nem voltak becsomagolva kapszulákba vagy akármikbe, hanem indulás előtt csak például belefújták a kabin levegőjébe egy spray-vel, miért is ne, nektek hekíreknek az nem árt, de amint leszállás után kinyitjátok az űrhajót, azonnal megfertőzi a bolygó légkörét, s apránként eljut mindenhova... De ne nézz ilyen rémülten, mert ez csak úgy hirtelen jutott az eszembe, nem hiszek benne igazából. S amiatt nem, mert még mind életben vagyunk. Nyilvánvaló ugyanis, ha ez, amit az imént elfantaziáltam, ez megtörtént volna, akkor mi halnánk meg itt a szigeten elsőként. De mi még élünk, s amennyire tudom mindenki más is él a bolygón. Illetve, nyilván minden nap halnak meg emberek, még sokan is, de szó sincs valamiféle hirtelen tömeghalálról. Holott nem győzök csodálkozni ezen, mert teljesen logikus lett volna a hekírektől! Az ottani katonáktól!

- Borzalmas dolgokon fantaziálsz, Kajjám!

- Miért, Lucsilla, szerinted nem logikus, amit kikövetkeztettem? Vagy szerinted talán a katonaság egy olyan jólelkű egylete holmi ártatlan, szende szüzeknek vagy vénkisasszonyoknak, amitől nem telik ki efféle?!

- Nem vagyok naiv, de attól még nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni! Amúgy sincs igazad, mert íme, semmi baj se történt!

- Jaj dehogyisnem vagy te naiv, Lucsilla, hogy is ne volnál az, persze, hogy az vagy, a Világmindenség egyik legnaivabb teremtése vagy, sőt előre tudom, ahogy múlik majd az idő, e beteges naivságod még csak fokozódni fog... igen, ez lesz, hiába nézel rám, tudom ezt rólad előre, mert ismerlek már, jobban is, mint képzeled... na de ne térjünk el a tárgytól...

- Valóban ne térjünk el a tárgytól, egyetértek, pláne, ha ez az eltérés azt jelentené, hogy önjelölt pszichológust játszol fölöttem! Egyelőre ugyanis olybá tűnik nékem, hogy az én "naivságomnak" van igaza, hiszen, ahogy te is fogalmaztál, ha neked lenne igazad, rég nem élnénk!

- Igen, és épp ez az, ami miatt magam is csodálkozom... Mert akárhogy forgatom is a gondolatokat a fejemben, amit elmondtam annyira logikus, hogy lehetetlennek tartom, hogy igaz ne legyen! Ennek ellenére, mégis az a sajnálatos helyzet állt elő, hogy úgy tűnik mintha mégse lenne igazam, hiszen élünk!

- Ha szabad közbevetnem, én cseppet se tartom sajnálatosnak azt a helyzetet, ami azzal jár együtt, hogy még élünk! - jelentette ki Lucsilla szarkasztikus hangon.

- A sajnálatos az, hogy úgy látszik mintha tévedtem volna. Nem szeretek tévedni... mondjuk, ez nem is jellemző rám, de az ilyesminek a látszatát se szeretem! Szóval az egyetlen, amire gondolni tudok az az, hogy igenis úgy van minden ahogy azt elmondtam, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a vírusuk egyszerűen nem működik! Valami tervezési hibát követhettek el. Például mind megdöglött a hosszas űrutazás alatt. Vagy azt hitték Trinci a mérsékelt éghajlati övben száll majd le az űrhajóval, de itt tette, s a vírusuk nem bírja a trópusi klímát. Vagy egyszerűen valami ennél sokkal alapvetőbb dolgot szúrtak el a vírus genetikai anyagának a tervezésénél. Nem tudom mit. Tény, hogy még élünk, ezt nem tagadom le. Ugyanakkor azonban a vírusok létezésében is teljesen biztos vagyok.

- Na de miért kellettem ehhez az egészhez én?! - kérdezte elképedve s rémülten Trinci.

- Mert ha csak úgy kilőnek egy rakétát, amiben nincs senki utas, az nem tudna válaszolni semmi kérdésre, ha felfedezzük mi emberek és rádión érdeklődünk, hogy mit keres itt, miért jön, stb. És ha nem felel, nagy az esélye, hogy megsemmisítjük, amit nem biztos, hogy a vírusok túlélnek. Valószínű, hogy ennek ellenére ilyesmit terveztek, de aztán, hogy te úgymond "lelepleződtél", hát kapóra jöttél nekik, volt egy ürügy, hogy miért küldik a rakétát...

- Én még mindig nem hiszek ebben az egészben - mondta Lucsilla -, de ha így van is, akkor is szerencsére a vírusok hatástalanok, szóval, ha kérhetem, fejezzük be az erről való találgatást, aminek úgysincs semmi más értelme adatok híján, mint hogy rémálmaim lesznek!

- Nekem is - sóhajtotta Trinci.


Teltek-múltak azonban a hetek, sőt nemcsak hetek, de hónapok is, mert már négy hónap is elmúlt Trinci megérkezésétől számítva, s még mindig semmi baj se történt. Még csak újabb fegyveres hódítási kísérlet se történt ellenük. Sőt, mindig, amikor kiballagtak az űrhajóhoz, s ránéztek a közelébe felállított "hirdetőtáblára", ahogy tréfásan nevezték ezt a hatalmas elektronikus kijelzőt, azt láthatták, hogy szépen gyűlnek rajta a "pontjaik", amivel a műsor nézői honorálhatták a szigetlakók teljesítményét. E "pontokból" vehetnek maguknak mindenfélét, ha úgy döntenek... bár egyelőre ilyen igény egyikükben se merült fel. Ha érdekelte is netán valamelyiküket korábban az, hogy melyikük fog győzni, ez abban a pillanatban megszűnt, amint Trinciék megérkeztek. Hiszen milyen érdekes is, élőben látni egy hekírt! De már Csini is milyen extrakülönleges! Egyelőre biztos, hogy egyetlen szereplő se óhajtott eltávozni a szigetről.

Hanem, amint már a vége felé közeledett az esős évszak, s már alig-alig zuhogott, egy esőmentes időszakban Idzsája leballagott megint a partra, ezúttal Morgival együtt, akivel nagyon összebarátkozott, s inkább csak amiatt ment oda, hogy amint fogalmazott, "megsétáltassa a védencét", akinek már meggyógyult mindkét lába, de a sok fekvéstől és üléstől kissé legyengült, "ellustultak az izmai", így ráfért, hogy sétáljon egyet, hogy erősödjék. S amikor a leány visszatért, ezt a hírt hozta nekik:

- Képzeljétek, a hirdetőtábláról eltűnt minden pont, ehelyett az az üzenet van ott, hogy "Mostantól a kamerák mind ki vannak kapcsolva! Hamarosan a szigetre érkezem! Títir."

- Nem szeretem a váratlan eseményeket. Attól félek ez valami rossznak az előhírnöke - mondta erre komoran Lulli.

- Attól tartok egyet kell értsek veled - mondta Kajjám is.

- Nekem nem az nem tetszik, hogy Títir idelátogat, hanem az, hogy kikapcsolta a kamerákat. Baljós árnyak telepedtek a szívemre - sóhajtotta Lucsilla.

- Igen, valóban ez a legaggasztóbb az egészben - bólogatott Kajjám.


Nos, Títir dél felé érkezett meg hozzájuk, természetesen helikopterrel. Ezúttal azonban nem volt vele pilóta, ő maga vezette...

Egyenesen a fennsíkra repült, s alig nyílt ki légi járműve ajtaja, máris megrohanták őt a kérdésekkel a "telepesek".

- Csillapodjatok! - emelte fel a kezét Títir. - Elmondok mindent, hiszen eleve amiatt jöttem... Üljetek le! És készüljetek fel, mert amit mondok az minden csak nem jó... Szóval, Trinciék megérkezése alaposan megkavarta a... a dolgokat. És most nagyon finoman fogalmaztam... Már korábban az se tetszett a hatóságoknak, hogy Csinit elhappoltam előlük, de azt még ki lehetett magyarázni, mert ugye hivatalosan nekem nem kellett tudnom arról, hogy ő fogoly volt... Előre számítottam is arra, hogy ezt megúszom... ez össze is jött, jól kalkuláltam. Persze szerették volna visszakapni, de Beó ugye hivatalosan már független állam volt és így tovább... na mindegy nem részletezem, ez különben is már a múlt. Annyiból azonban most is jelentősége van, hogy megértsétek: már ettől is iszonyúan idegesek és mérgesek lettek meg minden... Na aztán megjöttek a hekírek... mármint Trinci és két társa... Nyilván, hivatalosan ehhez se volt köze senkinek se Sapíriában, mert miért is, amikor Beó egy külön ország már! Na de ez már akkor is politika vastagon... Hiába külön ország Beó, ha gyenge... na de itt meg az jött kapóra, hogy van egy csomó más ország is és így Sapíria nem mert erőszakoskodni, mert akkor a többi ország is beavatkozik, féltékenységből... Különben is, hála a műsoromnak, hallottak mindent, tudják mi a helyzet Trincivel, tudják, hogy ő nem sok vizet zavar, ő száműzött, ha megölik őt azzal nem ártanak a többi hekírnek azon a bolygón, hiszen azok utálják Trincit, aztán meg minek is bántsák Trincit, amikor inkább hálásak kell legyünk neki, hiszen ő készítette dicső ősünket, Zaxot... Szóval mondom, eddig mindenki nyugton maradt, bár elég feszült volt a helyzet. Hanem, hát két napja sincs de... de történt valami. Szörnyű dolog.

- Micsoda?! - kiáltotta Lucsilla.

- Az, hogy kiderült: Kajjám professzor úrnak igaza volt! Abban, hogy naiv vagy. Mert igenis úgy van az ahogy ő mondta: valóban küldtek vírusokat ide a hekírek Trincivel! Persze nyilván a tudta nélkül - fordult a hekír nő felé Títir - szóval én nem hibáztatom őt... Eszem ágában sincs... Én nem... igazából mások se nagyon. Jó, hát persze akad néhány hülye köztünk emberek közt is, aki Trinci meg a társnői vérét akarja venni, de ilyenek elenyészően kevesen vannak. Ennek ellenére azonban, nagy az esély rá, hogy mégis megölik őt... de benneteket is. Arról van szó, hogy...

- A vírusról beszélj előbb! Hányan haltak meg eddig?! Milyen betegséget okoz?! Hogyhogy nekünk még semmi bajunk?! - követelte a választ Lucsilla szinte hisztérikus hangon.

- Csillapodj! Senki se halt meg. Még csak rosszul sincs senki. Nem az a baj mintha bárki is meghalna... Hanem az, hogy nem is születik senki! Ez egy nagyon trükkös vírus. Semmi látható tünetet nem okoz. Semmit, amit a szó igazi értelmében betegségnek nevezhetnénk. Viszont, aki elkapja, az a nő többé nem képes gyermeket szülni! Ugyanis nem fogan meg. De ez az egyetlen tünet tényleg... Amióta Trinciék megérkeztek, egyre üresebbek a szülészeti klinikák. Mostanra eljutottunk oda, hogy lényegében senki se születik már. És senki se tudta elképzelni, mi a baj, mi miatt lett hirtelen minden nő meddő... aztán valakinek eszébe ötlött, hogy pár hónapja mit beszélgetett Kajjám veled meg Trincivel, hogy ő azon csodálkozik, hogy a hekírek nem küldtek vírust, mert logikus lett volna, illetve, hogy ő szilárdan hiszi, hogy igenis küldtek csak nem működik... na hát majdnem eltalálta az igazságot, mert igenis küldtek vírust, csakhogy olyat, ami tényleg működik! Épp csak nem gyilkol... csupán terméketlenné tesz... mert ahogy ez a beszélgetés, Kajjám ezen morfondírozgatása eszébe jutott egy virológusnak, azonnal kutatni kezdett és meg is találta a vírust... gyakorlatilag mindenkit megfertőzött már, illetve ha mégse, akkor sincs semmi esélye az illetőnek, mert a vírus ott van mindenfele, ha van is még valaki, aki mentes tőle, nem sokáig ússza meg... Jó, persze semmi bizonyíték rá, hogy valóban a hekírek küldték, de annyira nyilvánvaló, hogy épp akkortájt kezdett fertőzni, amikor Trinciék megjelentek itt, hogy... - és Títir széttárta a karját.

- Hát ez sokkoló volt - ismerte el Lucsilla.

- A hekírek terve nyilvánvalóan az, hogy egyetlen nemzedéken belül kipusztuljanak az emberek. És ráadásul fel se merült volna szerintem, hogy ez a hekírek műve, ha Kajjám ki nem találja. De kitalálta - folytatta Títir. - Na és sejthetitek, hogy most iszonyatosan nagy a harag, meg a rémület is, keresik a vírus ellenszerét, de a baj az, hogy még azzal se mennek semmire se, ha megtalálják, mert ez oly módon teszi terméketlenné a nőket, hogy valami nemtudommicsodát, aminek már elfelejtettem a bonyolult tudományos nevét, azt tönkretesz a nők méhében. Szóval, még ha ki is fejlesztenek valami akármit, ami kipucolja az emberek testéből a vírust, az már nem segít a tönkretett méhen, azaz a nők továbbra is terméketlenek maradnak. Sejthetitek, hogy emiatt mindenki nagyon haragos... És most összefogott minden ország, vagy legalábbis azok amelyeknek van valami említésre méltó technikai színvonala, s úgy döntöttek, hogy ha mi emberek ki is pusztulunk, de előtte bosszút állunk! Ami abból áll, hogy elindítottak egy rakás űrhajót, rakétát, meg lényegében mindent, ami csak alkalmas az űrrepülésre, a hekírek bolygója felé, megpakolva minden létező biológiai fegyverrel. Elvégre azt pontosan tudjuk rég, milyen vírusok alkalmasak a hekírek ellen... hogy is ne tudnánk, Zax is azokkal irtotta ki őket, akkor régen erről a bolygóról... De még most is javában építenek még sokkal több rakétát, s azonnal fellövik mindegyiket, amint elkészül belőlük egy újabb! A pénz most egyszerűen nem számít, mindent ennek rendeltek alá, mert ez háború, meg mert mindenki őrjöng, hogy kipusztul az emberiség, akkor meg már minden mindegy, de előbb bosszút állunk!

- Iszonyatos! - sápadozott Lucsilla. - De mintha olyasmit mondtál volna, hogy mi is meghalunk... vagy ezalatt azt értetted csak, hogy nekünk se lesz gyermekünk?

- Az valóban nem lehet ezek után, hiszen nyilvánvalóan ti is megfertőződtetek... de inkább arra gondoltam, hogy hírét vettem, hogy néhány idióta el akarja pusztítani egész Beó szigetet is, atombombákkal. Vagy inkább hidrogénbombákkal, bár ez tulajdonképpen mindegy. Mert ugye hátha mégis tudott előre a vírusról Trinci, és akkor illik, hogy meglakoljon érte, de ha nem tudott is róla, hátha azóta is engedi ki az újabb és újabb vírusadagokat az űrhajója a levegőbe és el kell pusztítani a járványgócot...

- De hát ez őrültség! - kiáltotta Idzsája.

- Persze, hogy az, de most mindenki őrült, mert megijedtek. Na és még nem indították el a nukleáris rakétákat ellenetek, mert még nem döntöttek erről végleg, de én megneszeltem, hogy erről tanácskoznak, és nem akartam megvárni mi lesz a döntés, mert akkor már késő lenne így inkább eljöttem értetek. Azonnal szálljatok be a helikopterbe s máris repülök veletek valahova máshova! Jöhetnek Trinciék is. Ha van egy kis mázli, elég messzire jutunk mielőtt itt minden felrobban. Illetve az is lehet, hogy mégse robbantanak, de akkor semmi vész, akármikor visszatérhetünk ide.

- Akkor te nagyon bátor vagy, hogy az életedet kockáztatod miattunk most - dicsérte meg őt Lulli.

- Dehogy vagyok bátor, egy zabszem se férne el a fenekemben úgy be vagyok tojva a félelemtől, de nem tehettem mást!

- Maradhattál volna odahaza is.

- Naná, azért, hogy aztán egy életen át lelkifurdalásom legyen?! De ne is ezen vitatkozzunk, hanem gyerünk azonnal a helikopterbe, de gyorsan ám!

- Várjatok inkább egy percet, nem kell ezt elkapkodni! - szólalt meg valaki. S amikor Títir odanézett, azt látta, hogy Morgi, a "vadember" kapcsolódott be a társalgásba.

De mindenki más is odanézett. Senki eddig még nem hallotta Morgit ilyen hosszú mondatot mondani, pláne nem úgy, hogy az nyelvtanilag helyes is volna!

- Ki vagy te?! - kérdezte tőle azonnal, gyanakodva Dzséni.

- De hiszen ismersz, találkoztunk már - vigyorgott a lányra a "vadember".

- Úgy érted, hogy...

- Bizony ám! Én vagyok a te "Molyembered", hahaha... de ne ijedj meg, nem akarok rosszat neked. Akkor régen is inkább segítettem rajtad. És nagyon örülök annak is, hogy a velem való találkozás oly jelentős hatással volt rád, hogy... hogy életmódot váltottál... hogy elkezdtél érdeklődni a jóság magasabb szintjei iránt vagy, hogy is mondjam...

- Hm, ez most eléggé meglepett... ez a... az "átváltozásod"... - vallotta be Kojamasz.

- Szerintem nemcsak téged. Ügyesen elbújtam, mi? Senki se gyanakodott!

- Na, azért ennél mégiscsak légy szerényebb, fiacskám! - pirított rá Kajjám. - Mert én végig gyanakodtam. Akarom mondani, ha azt mondod "senki se gyanakodott", az tényleg igaz, olyan értelemben, hogy én se gyanakodtam. Én ugyanis lényegében biztos voltam benne. Mert mégse voltál elég gondos! Elkövettél egy óriási hibát!

- És mi lenne az?

- Lebecsülted Csinit. Nem számoltál a képességeivel. Amikor ő először felderítette a terepet itt a fennsíkon, még nem látott meg téged. Nyilván, mert itt se voltál.

- Ez igaz.

- De máshol se voltál a közelben. Csini akkora hatalmas távolságot képes áttekinteni a levegőből, hogy akkor is észrevett volna egy embert, ha az tíz kilométerre van innen. Akkor is, ha fák takarják, hiszen ő látja az élőlények hősugárzását is. Te tehát nemcsak a fennsíkon nem voltál, de a közelben se. Tíz kilométeres körzetben biztos nem. Na és akkora távolságból futva se lehet ideérni azalatt, amíg mi felcaplattunk ide, pláne nem úgy, hogy azt a nagy távolságot az őserdőben kellett volna megtenned. Azaz, nyilvánvaló volt előttem, hogy te nem lehetsz egy közönséges vadember. Arra meg, hogy itt valami mágikus lény kutyulja a dolgokat, már az is utalt, hogy hirtelen csak úgy itt termettünk a bolygó túloldaláról. Tényleg, azt miért művelted?

- Türelmetlen voltam megvárni, amíg ideérkeztek magatoktól.

- Aztán le is teszteltelek - folytatta Kajjám -, mert amikor rád tettem a nyelvtanító sisakot, akkor azt igazából be se kapcsoltam, hehehe... Te mégis milyen szépen megtanultad a nyelvet! Azaz inkább úgy tettél mintha a gép megtanította volna neked. Mert az csak igazi emberekre lett volna hatásos, de te nem vagy az, ám ezt nem akartad elárulni.

- Kérhetném, hogy a helikopterben beszélgessünk? Nem szeretném megvárni, amíg ideérnek az atombombák! - szólt idegesen Lulli.

- Ne aggódj, azokat még nem indították el. Tudni fogok róla ha úgy lesz - nyugtatta meg őt Morgi.

- De ki vagy te igazából? - követelte a választ Dzséni.

- A fajtám neve az, hogy "szellem". Az igazi nevem pedig Ol... bár ez se "igazi" név tulajdonképpen, mert magamat neveztem el így. Nekünk tulajdonképpen nincs nevünk.

- Én elhiszem rólad, hogy nem vagy gonosz és nem akarsz nekünk rosszat, de ettől még továbbra is fennáll a kérdés, hogy mi a célod velünk.

- Nos... te ugye amiatt hagytál fel a pornószakmával, mert valamiféle misztikus élményt kerestél, igaz?

- Igaz hát!

- De magad se tudtad, tulajdonképpen miért vágysz ilyen élményre.

- Ez is igaz, elismerem.

- Mit szólnál ahhoz, ha elintézném, hogy te magad válj efféle "misztikus élménnyé", ha szabad ilyen humorosan fogalmaznom?

- Mit értesz ezalatt?

- Nos, akkor hadd mondjam el nektek, én a magam fajtájának, a szellemeknek a tagjai közt eléggé... eléggé "különleges" valaki vagyok... olyan értelemben, hogy engem egyszerűen nem kedvelnek a többiek. Kiközösítenek... gúnyolnak... néha meg is vernek... legalábbis azt hiszem a ti fogalmaitok szerint ennek felel meg, az amit tesznek velem, hogy egyszerre többen rám támadnak, és... egyedül ugyanis nem nagyon meri egyik se, mert én egy eléggé nagy hatalommal bíró valaki vagyok... Na de a lényeg, hogy amiatt nem kedvelnek, mert engem nem igazán érdekelnek azok a dolgok, amik a többi szellemeket érdekelni szokták. A versengés, a dicsekvés, a... mindegy, szóval engem más dolgok érdekelnek. Olyasmik, amiket ti szerintem úgy neveznétek, hogy tudomány. Meg talán művészetek is, bár ebben nem vagyok biztos... nem ismerem olyan nagyon ám a ti világotokat... Mindig mindenki csak gúnyolt engem, szóval nekem nincsenek barátaim...

Aztán egy nap eszembe jutott, hogy bosszút állok. Volt már régóta egy elméletem, hogy miként lehetne anyagi lényeket óriási hatalommal felruházni. Mert mi szellemek a tiszta energia lényei vagyunk, anyag csak egészen elenyésző van bennünk. Ennek is, mint mindennek, van előnye és hátránya. Az előny az, hogy így hihetetlen dolgokra vagyunk képesek, mert az energia könnyen alakul át egyik formából a másikba. Emiatt még varázsolni is tudunk! És ez nekünk könnyen megy. Másrészt, a hátránya a dolognak az, hogy némely varázslatok mégse mennek, vagy legalábbis iszonyúan kimerülünk bennük, s ezek azon varázslatok, amikhez eszméletlenül sok energia kéne. Nekem viszont eszembe jutott, hogy az anyagi lények testében bezzeg milliószor is több az anyag, mint a mienkében... De ezen lényeket minden szellem lenézi. Mert ők nem tudnak varázsolni. Persze, hogy nem tudnak, az anyag lomha, nehezen mozdul, nehezen változik... Na de ha MÉGIS képes volna... hú, egy ilyen lény olyan irtózatos erővel rendelkezne, hogy az összes szellem reszketne tőle, de még ha csak rágondol, akkor is! És milyen jó is lenne, ha léteznének ilyen lények, és az én nagy és erős barátaim lennének! Micsoda elégtétel lenne nekem az is, hogy akkor odadörgölhetném a többi szellem orra alá - jelképes értelemben, mert nekünk nincs orrunk - hogy épp én csináltam e lényeket, akiktől reszkethettek, én, akit úgy lebecsültetek, akit hülyének neveztetek...

Na és amiatt vagyok most itt, hogy ezt elvégezzem. Ezt, hogy e lényeket megalkossam. Belőletek. Ha hozzájárultok. Anélkül ugyanis nem megy. Hiába is hitetlenkedtek: képes volnék rá, hogy megöljelek benneteket akkor is, ha ezt nagyon nem akarjátok, de az, hogy átalakítsalak titeket ilyenné, amit mondtam, az nem megy csak akkor, ha beleegyeztek. És az még nem is elég, ha félelemből egyeztek bele. Őszintén kell akarnotok... nyilván, az belefér a dologba, hogy kicsit féltek, mert hátha nem sikerül a dolog vagy ilyesmi... de ettől még vágynotok kell rá... nem tudom ezt jobban megmagyarázni, ez olyan mágikus dolog... Ja és még annyit, hogy amiatt nem azonnal kezdtem bele, amint találkoztam veletek, mert előbb meg akartam tudni, olyan-e a jellemetek, hogy azután szeretni fogtok engem, a barátaim lesztek, s nem az lesz a dolog vége, hogy ellenem fordultok épp azzal a hatalommal visszaélve, amivel én ajándékozlak meg benneteket!

- Bocsánat, ha félreértettem volna valamit - tudakozódott óvatosan Dzséni -, ez akkor olyasmit jelentene, hogy mi varázslók leszünk, sőt nagyobb varázslók, mint ami most te vagy?

- Igen is, meg nem is. Potenciálisan igen. Na de ez azért nem ilyen egyszerű akkor se, mert megmaradtok anyagi lényeknek, s ahogy mondtam, az anyag az egy "lusta" valami... szóval, számításaim szerint, ha elvégzek rajtatok egy bizonyos genetikai átalakítást, természetesen varázslattal, akkor... szóval akkor igen, akkor onnantól fogva valóban képesek lesztek varázsolni... elvileg. Gyakorlatilag azonban bármi komolyabb varázslat elvégzéséhez rengeteget kell majd előbb tanulnotok... gyakorolnotok... sőt kísérleteznetek is, mert ti mégiscsak nagyon más lények vagytok, mint én, szóval ami beválik nálam mágia terén, az cseppet se biztos, hogy beválik majd nálatok is, tehát még csak nem is hiszem, hogy sok mindenre képes lennék megtanítani benneteket... de igen, elvileg onnantól kezdve már nektek ez lehetséges lesz. Gyakorlatilag különben ez igaz minden emberre most is, sőt kivétel nélkül minden értelmes lényre, de csak elenyésző mértékig. Mert az úgy van ahogy Kajjám magyarázta egyszer Giginek: az egésznek a lényege az, hogy higgyünk benne, hogy ez nekünk sikerülhet! És, hogy részletesen el tudjuk képzelni, amit akarunk, sőt a megvalósulás folyamatát is... na de ez, bár egyszerűen hangzik, de hihetetlenül nehéz. Vannak azonban, akiknek könnyebben megy. Én ennek érdekében átalakíthatom a testeteket... na és ez amiatt is jó lenne nektek, mert ha később jön egy atombomba, jó eséllyel azt is túlélnétek.

- Hogyhogy?! - ámult Lucsilla.

- Úgy, hogy a testetek körül egy láthatatlan, pár ezredmilliméteres energiapáncél fog megjelenni. Akarom mondani, ez látható is lesz, pontosabban nem ez, hanem a kisugárzása, mint afféle "fényruha", ha akarjátok... és ez megvéd benneteket a nagy hidegtől, de a nagy melegtől is, néhány millió fokig... jó, hát nem tartom lehetetlennek, hogy van ennél melegebb is az atombomba közepén, de eléggé valószínűtlen, hogy pont a fejetekre potyogjon, s ha attól néhány száz méternyire vagytok, már túlélhetitek. Ezen energiapáncél az erejét meg onnan veszi, hogy csökkenti a testetek anyagát. Azt alakítja át energiává. De nem kell megijedni, mert egy egész év alatt se fogytok majd emiatt többet, mint néhány milligramm... Azonban épp az a lényeg, hogy e képesség, hogy át tudjátok majd alakítani az anyagot energiává, ez ad majd nektek akkora erőt, ami nagyobb, mint amivel a fajom bármely tagja is rendelkezik! Aztán meg, ha ezt az átalakítást megcsinálom, lehet gyermeketek is, mert akkor már a hekírek vírusa ártalmatlan rátok, hiszen más lesz a testetek, más a genetikátok...

- Én vállalom akár azonnal is! - vágta rá Dzséni, sóvár hangon.

- Én is! Meg én is! - hallatszott mindenfelől.

- Én azonban megkérlek rá, hogy ne piszkálj hozzá a genetikámhoz, mert jól van nekem az úgy ahogy vagyok! - szólt Kajjám.

- Jó, akkor te kimaradsz... amit amúgy nem is bánok, mert érzek veled kapcsolatban valami furcsát...

- Minden bizonnyal a nagyszerűségem, a kimagasló képességeim sőt mondhatnám lángelmém kisugárzása az, amit érzel. Felettébb örvendek neki, hogy rendkívüliségem ilyen nyilvánvaló még a nem emberi lények számára is.

- Nem kifejezetten ezen dolgokra gondoltam...

- Pedig le se tagadhatod, hogy rendelkezem mindezen tulajdonságokkal, hiszen téged is, hogy lelepleztelek... még ha nem is árultam el aztán a dolgot mindenkinek.

- Annyit elismerek, van az anyagi lényekben valamiféle ősi ravaszság, amit mi szellemek nem vagyunk képesek mindig követni és időben felismerni. Szóval úgy tekinthetem, hogy rajtad kívül mindenki készen áll rá?

- Igen, igen! - hangzott mindenfelől. Milyen nagyszerű is lesz, hogy varázslók lehetnek!

- Csak attól félek annyi rengeteget kell majd gyakorolni a mágiát, hogy meghalok, mielőtt valami érdemleges szinten elsajátíthatnám - sóhajtotta Kojamasz.

- Hát még nem mondtam volna? E varázslat után örökéletűek lesztek! Bőségesen lesz időd mindent megtanulni tehát, mert az Örökkévalóságba minden belefér!

- Na ez aztán tényleg csodálatos hír! Sose hittem volna, hogy halhatatlan leszek! Illetve, azt mindig is reméltem, hogy "halhatatlan" leszek, mint író... de az nem azonos a testi halhatatlansággal ugyebár.

- Nem azt mondtam, hogy halhatatlan leszel. Simán meghalhatsz a varázslatom után is, ha például fejbe vágnak téged egy csákánnyal vagy ilyesmi. Örökéletű leszel, ami a szememben teljesen mást jelent, tudniillik azt, hogy nem fogsz meghalni végelgyengülésben.

- Nekem az is nagyon megfelel és köszönöm neked! Máris kezdheted, én készen állok rá!

- Előbb még másvalamit intézek el. Ugyanis ez nekem hatalmas feladat, jócskán kimerülök majd benne, előre tudom... Akármit tegyek is veletek, nem lesz erőm se a kijavításhoz, se a visszacsináláshoz! Azaz ennek muszáj tökéletesnek lennie elsőre! Ennek érdekében azonban... hogy is mondjam... neki kell készülnöm... kis gyakorlatot szerezni... előzetes tanulmányokat folytatni... Vagyis, arra gondoltam, előbb megvalósítom Csini nagy vágyát, hogy ember lehessen.

- Juj, de jó! - kiáltotta Csini.

- Szeretnélek azonban figyelmeztetni rá, hogy gyakorlatlan vagyok az ilyesmiben, azaz ez neked jókora kockázat. Ne engem szidj, ha belehalsz, vagy ha akármi is történik!

- Vállalom a kockázatot! Mindent megér nekem annak az esélye, hogy végre igazi ragadozó lehessek magam is!

- Jó, akkor most arra kérlek, feküdj ide le, hunyd be a szemedet...

Csini máris tette, amit Morgi - azaz inkább Ol - mondott neki.

- És most képzeld el azt az embernőt, aki lenni akarsz majd, minél részletesebben!

- Ez könnyű lesz, mert egyszer már álmodtam is róla!

- Ez jó hír. Tehát képzeld el... Minél élethűbben... És ki ne nyisd a szemedet, amíg nem szólok!

A Szellőjáró leány engedelmeskedett. S most mindenki, aki őt nézte, azt látta, hogy egyre élénkebb ragyogás borítja be a testét... végül már csak egy nagyjából ovális valamit láthattak, illetve még csak nem is láthatták, mert olyan fényes volt, hogy nem lehetett belenézni.

Ez mintegy öt percig tartott, majd a fény elenyészett.

- Na most már kinyithatod a szemedet! - szólt Ol.

Ott, ahol eddig Csini feküdt, egy karcsú, sportos embernőt láthattak - pucéron, mert ruha nem lett neki teremtve, de ez Csinit egyáltalán nem zavarta. Mást se, sokkal nagyobb volt a csoda miatti döbbenetük annál, hogy ilyen csekélységgel törődjenek. Különben is meleg volt az idő, nem kellett most ruha okvetlenül.

A leány meztelensége még jó is volt annyiból, hogy láthatták, Csini teljesen komolyan gondolja, hogy "ragadozó" akar lenni! Nem egyszerűen egy szép nőt képzelt el, akivé ő válik majd, hanem egy olyan nőt, aki bár szép, de akin úgy dagadoznak az izmok, hogy jelentős eséllyel megnyerne egy atlétikai bajnokságot! Szó se róla, azok a nők, akik kifejezetten a "testépítés" nevű sportot űzik, azok nyilvánvalóan erősebbek lettek volna, mint Csini, de ilyen nő nagyon kevés él a világon. Mindenki más pedig versenyben se lett volna hozzá képest. Csini kifejezetten úgy nézett most ki, hogy bárki őt nevezte volna meg abszolút esélyesnek az olyan sportágakban, mint a gerelyhajítás, úszás, hosszútávfutás, de annyira, hogy jó eséllyel a férfisportolók nagy részét is legyőzte volna ezekben, ha nem is mindegyiküket. De még súlyemelésben is ő győzött volna minden olyan férfival szemben, amelyik nem él sportos életet.

Emellett pedig szép is volt. Hatalmas, ferde szemek, hosszú, a combjáig érő haj, telt ajkak...

- Tudna valaki egy tükröt adni nekem?! - kérte izgatottan.

- Tessék! - intett a szellem, s azonnal megjelent a semmiből egy embernagyságú tükör előtte.

- Ó... ez gyönyörű! Igen! Ez az! Ragadozó vagyok magam is végre... de SZÉP ragadozó! Mindig is erre vágytam! És ERŐS ragadozó vagyok, hiszen úgy lehet erősebb vagyok az én szerelmemnél, Vénél is, aki az emberférjem! Milyen nagyszerű is ez! Többé senkitől se kell félnem! Köszönöm neked!

- Csak óvatosan, Csini, simán meghalhatsz még most is olyasmiktől mondjuk, hogy kígyómarás, nyíllövés, vagy ha lezuhansz egy szikláról, hiszen már nem tudsz repülni...

- Mindennek van kockázata, valamit valamiért ugye... - vont vállat a leány.

- Hadd legyek én a következő! - kérte izgatottan Dzséni.

- Szó sem lehet róla! - mosolygott Ol. - Mindegyiktekkel egyszerre csinálom majd meg... de nem most rögtön, mert még egy dolog van, amit előreveszek. Szintén mintegy gyakorlásképpen... Meg más okokból is... szóval, Gigi, ha valóban szeretnél ember lenni, akkor most itt van rá az alkalom!

- Komolyan?! Ez tényleg lehetséges volna?!

- Még kételkedel ebben azután, hogy láttad Csini átváltozását?

- Én csak attól félek, hogy túl öreg vagyok már hozzá.

- Ez nem akadály, tekintettel rá, hogy lényegében a teljes génkészletedet ki kell cserélnem, s az új génekkel új sejteket termeltetnem, emiatt a helyzet az, hogy a tested nemcsak megváltozik emberi testté, de egyben meg is fiatalodik. Emberi fogalmak szerint fiatal leány leszel, úgy tizenöt és huszonöt év közt lesz a korod nagyjából, becslésem szerint. Azaz kapsz egy új életet... Bár akkor is élhetnél még ennyit talán, ha maradsz hekírnek, de mégiscsak más az, fiatalként, ugye...

- Vállalom!

- Velem is lehetne ezt? - kérdezte csaknem egyszerre Trinci és Brixi.

- Természetesen! De, azért van itt egy aprócska baj. Csini meglehetősen pontosan tudta, milyennek is szeretne kinézni emberként. Réges-rég erről álmodozott... sőt konkrétan álmodott is róla. Az ő esetében tehát viszonylag könnyű dolgom volt. Ti azonban nem tudjátok, milyen legyen leendő emberi külsőtök. Holott ezt nekem okvetlenül ismernem kellene. Már amiatt is, mert képzeljétek csak el, ha rám bízzátok, aztán később kiderül, hogy nem jól választottam és csúnyának tartanátok az emberi alakotokat.

- Nekem mindegy, csak legyek ember! Ami emberi, az a szememben csakis szép lehet!

- De Gigi, gondolj már rá, az csak egy dolog, hogy te magad elégedett lennél a külsőddel, de mi van, ha a többi ember is csúnyának tartana téged?

- Mit szólnátok hozzá - kérdezte Lucsilla -, ha egyszerűen kiválasztanék nektek egy-egy képet valami ismert emberi színésznőről, aki kétségtelenül lélegzetelállítóan szép, és azt mondanám szellembarátunknak, hogy változtasson benneteket olyanná? Akad a cuccaim közt néhány régebbi képes újság, egészen biztos, hogy találok benne számos olyan fotót, ami megfelel a célnak.

- Én megbízom benned, legyen úgy! - szólt Gigi azonnal. Trinci és Brixi is beleegyezett ebbe. Illetve Gigi ennyit fűzött hozzá:

- Azt azért szeretném, ha nem nagy pofátlanság, hogy hosszú hajam legyen... az annyira nagyon, de nagyon különleges...

- Igen, lányom, jól beszélsz, én is azt szeretném! - élénkült meg Trinci is.

- Én azonban kifejezetten rövid hajat óhajtok, mert semmi kedvem órákat elpocsékolni fésülködésre... - mondta Brixi.

Hamar előkerült a képes magazin, és pillanatokon belül talált is három olyan képet benne Lucsilla, amelyek megnyerték a hekírek tetszését, és minden más ember is azt mondta a képek láttán, hogy teljesen egyértelműen csodálatos szépségekről van szó, melyek bárki emberférfi szívét nemcsak megdobogtatják, de sóvár vággyal töltik el! S ezután következett Ol "Nagy Mutatványa"... vagyis az Átváltoztatás!

Ami ez esetben is sikeres volt. A három egykori hekír odáig volt a boldogságtól, de Gigi aztán pláne extázisba került. Ujjongtak, sőt ugráltak örömükben, s mondták is, hogy azért, mert már évtizedek óta nem ugrálhattak, hiszen öregek voltak... most viszont teli vannak energiával újra! Fiatalok! Előttük áll megint az egész élet!

- És végre van egy közösség, egy társadalom megint, amibe tartozom, ahol szeretnek engem... nem úgy, mint a hekírek közt volt... - sóhajtotta Trinci.

- Na és most következik a lényeg! - szónokolt Ol. - Most jön ugyanis az, hogy úgymond "varázslókká" változtassalak benneteket... bár szívesebben használom ehelyett az "elf" szót, vagyis azt ahogy benneteket is neveznek azok az emberek, akik nem laknak itt a szigeten... De ehhez megint meg kell kérdezzem az egykori hekíreket, óhajtják-e ezt ők is?

- Még egy átalakulást?! - kérdezte Trinci csodálkozva.

- Ha szeretnéd. Mert nem kötelező.

- Még szép, hogy szeretném! Miért is mondjak le bármi jóról, ha nem muszáj!

- Hát amiatt, mert ez tényleg rém meredek dolog lesz. Ami most jön, ahhoz képest az eddigiek, na az csak egy jópofa kis játék volt. Egy gyerekcsíny. És az se biztos, hogy lesz hozzá elég energiám. Talán igen... úgy értem valószínűleg igen... de azért eléggé "ki lesz centizve" a dolog, azt hiszem ti emberek ezt így mondanátok...

- Ettől ne félj - szólalt meg most Kajjám. - Igencsak biztos vagyok abban, hogy a jó ügy érdekében végrehajtott varázslás sokkal kevésbé fogyasztja az erődet, mint az, amit önérdekből vagy bármi más okból művelnél - és Kajjám visszagondolt arra, amikor Lullit feltámasztotta. Sokkal kevésbé vette igénybe a mágikus erejét valóban, mint ahogy korábban azt hitte.

- Még ha ez igaz is - mondta azonnal Lucsilla -, azért arról ne feledkezzünk meg, hogy Ol barátunk motivációi nem teljes mértékben önzetlenek, mert ő ezt nem csupán amiatt teszi, hogy nekünk jó legyen, hanem azért is, hogy dicsekedjék majd a fajtársai előtt, meg hogy azok majd rettegjenek tőlünk.

- Ettől még továbbra is igaz az, hogy vannak nemes indítékai is - állította Kajjám.

- Persze, hogy vannak, de nem csak olyanok...

- Mindegy, én igenis el vagyok szánva erre, lesz, ami lesz - mondta Ol - itt az a kérdés, ti magatok vállaljátok-e a kockázatot! Mert ha végrehajtom, az biztos, hogy úgy kimerülök, hogy utána semmiben se fogok tudni segíteni nektek.

- Miben kéne segíteni?

- Hogy csak egyet mondjak, mit gondolsz, Lucsilla, miért nem indultak el még ellenetek az atombombák?!

- Te léptél közbe?

- Naná. Teljesen összezavartam a számítógépeiket. Még most is azzal vannak elfoglalva a programozóik, hogy újrainstallálják a rendszert... De, ez idővel összejön nekik.

- Végül is, ha tudunk varázsolni, majd teszünk a dolog ellen mi magunk.

- Ez nem olyan egyszerű ám, mondtam azt is, hogy a varázslást is tanulni kell. Ez olyan, hogy gondolj bele, potenciálisan akármelyik ember képes mondjuk korcsolyázni. Gyakorlatilag azonban a legtöbb ember ahogy rálép a jégre, azzal kezdi, hogy elesik... és soká-soká kell gyakorolnia, hogy biztonságosan menjen neki! És akkor hol van még az, amikor pörögnek, ugrálnak meg egyéb figurákat hajtanak végre egyes bajnokok!

- Mindegy, ezt a kockázatot vállalnunk kell azt hiszem, mert "most vagy soha" ugye, nem lesz még egy ilyen lehetőségünk... és legrosszabb esetben, ha mégis ideérnek a bombák, hát reméljük, hogy megvéd bennünket az az erőtér, vagy mi, amiről beszéltél.

- Jó, hát akkor most Csini kivételével mindegyiktek feküdjön le a földre...

- Én miért nem? - kérdezte azonnal Csini.

- Mert te nem vagy rá alkalmas.

- Miért nem?!

- Mert gondolj csak bele, ők állandóan a jóságról beszélnek. Hogy szeretni kell egymást és így tovább. Lulli egyenesen azt vette a fejébe, hogy annak szenteli az életét, hogy kitaláljon valami olyan táplálékot, aminek hála aztán már nem kell állatokat ölni és megenni. Te azonban nem így vagy ezzel - lásd be Csini, hogy téged inkább még vonz is az a gondolat, hogy te Nagy és Félelmetes Ragadozó vagy már, hogy mindenki retteg majd tőled azon a bolygón ahová vissza akarsz térni... téged nem zavar annak a gondolata, hogy ezután életed hátralevő részében húst kell enned, vagy legalábbis ehetsz azt is, ha akarsz, sőt kifejezetten örülsz annak, hogy végre képes vagy erre! Sőt, látom ám a gondolataidat; olyasmi jár a fejedben, hogy amint vége ennek a varázsolgatásnak, amit végzek, első dolgod lesz, hogy keress magadnak valami húst és kipróbáld végre, milyen az íze! Mert most ezzel még vársz, mert kíváncsi vagy rá mi mindent csinálok itt még... de azután azonnal ezt akarod kipróbálni, sőt, friss, véres húst akarsz enni nem is főttet, mert hited szerint az méltó egy Igazi Ragadozóhoz... Na és ezzel nincs is semmi baj az én felfogásom szerint, szóval ne keseredj el, én emiatt nem ítéllek el téged... De, ezzel a gondolkodással nem vagy Lucsilláék közé való! Ettől persze ők még biztos szeretnek majd téged továbbra is, amíg közöttük élsz... De nem vagy közéjük való hosszú távon. Neked a helyed igenis az emberférjed mellett van, már ha vissza tudsz jutni oda hozzá.

- Ezzel nem lesz baj, ezt majd én elintézem valahogyan - legyintett Kajjám.

- Jó, hát annyi baj legyen - legyintett Csini is -, nem panaszkodom, én már így is nagyon boldog vagyok... végül is az én helyem tényleg Vé mellett van, akit annyira nagyon szeretek, és gyereket akarok szülni neki... ugye lehetséges ez most már?!

- Természetesen! - nyugtatta meg őt Ol. - Sőt, elárulom neked azt is, te magad is óriási hasznára leszel a többieknek, tehát e - mondjuk úgy - "tündéreknek", ugyanis, amíg átalakítottalak, alaposan megvizsgáltam a génláncodat - bár talán nem tudod, hogy mi az, de mindegy - és ebből azt a részt, ami a torokért felelős, szándékomban áll beépíteni mindenkibe, aki... aki... szóval a "kísérleti alanyaimba"... hogy mostantól fogva ők is olyan csodálatosan énekelhessenek, mint te!

- Milyen remek ötlet! - dicsérte meg a szellemet Kajjám.

- Jó, akkor én nem is fekszem le most a földre, csak leülök ide, kicsit távolabbra és nézlek majd benneteket... - felelte Csini.


Kajjám természetesen maga se feküdt le a földre a "leendő elfek" közé... leült inkább Csini mellé a földre, s ő is csak szemlélője maradt az eseményeknek. Még csak az kéne, hogy hagyja, hogy egy szellem hozzápiszkáljon az ő génjeihez! És erre nincs is semmi szükség. Az ő génjei már úgyis tökéletesek. Genetikailag ő már elf. Vagy tündér, mindegy, hogy nevezzük. Neki nem az a gondja, miként válhat tündérré genetikailag, hanem miként tudja "bekapcsolni" a potenciális "extra funkcióit"... Na de, remélhetőleg ez kiderül pillanatokon belül! Néhány perc, legfeljebb néhány óra, és megtudja, mit talált ki e célra ez a zseniális szellemgyerek!

Nos, ez az átalakítás egészen biztos, hogy tényleg komolyabb feladat volt, mint a megelőzőek, mert jó fél óra hosszat folyamatosan ott ragyogott mindegyikük teste - azaz inkább az egykori teste helye - fölött a fénybuborék... de végül aztán mégiscsak eloszlott! És semmi igazán látványos változás nem következett be, mindegyikük ugyanúgy nézett ki továbbra is, mint korábban... illetve, mégse mindegyikük! Mert akinek korábban kicsi volt a szeme, az most nagy lett...

Ezt hamarosan észre is vették. Ol megmagyarázta.

- Mint tudjátok, régen az őseiteket két különböző biotechnológiai cég fejlesztette ki. Az egyik tenyésztési vonalból származtak azok, akiknek a szeme nagy lett, a másiknál a szemnagyság azonban nem változott meg. És emiatt máig nagy ellenségeskedés van néhol a bolygótokon, a szemnagyság miatt, egyesek a kisszeműeket alsóbbrendűeknek tartják... Hát most ez megszűnt, mert gondoskodtam róla, hogy mindegyikőtök szeme nagy legyen! Egyrészt, mert nekem az tetszik; másrészt mert a legtöbb férfinak is jobban tetszenek a nagy szemű nők; harmadrészt, mintha a nagy szemű élőlények úgy általában véve valamicskét szelídebbek volnának, mint a kis szeműek, és én szeretném, ha a fajtátok nem volna vad... legfőképp azonban világért se óhajtanám, hogy a csoportotokon belül is elkezdődjék majd valamikor az ilyesmi miatti ellenségeskedés!

- Ennek én végtelenül örülök! - mondta Varuma. - Akkor most már tudunk varázsolni?

- Hát, legalábbis egyszerűbb dolgokat elvileg igen. Azt mindenképp, hogy van már az említett energiapáncélotok, amit jó is lesz "bekapcsolnotok", mert bár olyan sikeresen tönkretettem az atomrakéták vezérlőrendszerét minden országban, hogy mostanáig se tudták helyrepofozni, de elindítottak a szigetetek felé több szuperszonikus bombázót is, amik maguk is alkalmasak atombombák ledobására, és oda nem kell ám valami rém komoly navigációs szoftver a bombába, a szigetet csak úgy szemre is könnyen telibe találhatja az, amit egy repülőgépről ledobnak...

- Majd te eltéríted a repülőgépeket is - legyintett Lulli.

- Sajnos ez nem így van. Biztos, hogy nem látszik rajtam, de szinte halálosan ki vagyok merülve. Jó, na, ne ijedj meg, ezt nem úgy kell érteni, hogy tényleg meghalok mindjárt... Valójában tudom is, miként hozhatnám rendbe magamat könnyen: elég volna elrepülnöm valamelyik közeli csillagig, akár a ti Napotokhoz is, s ott megfürödni annak felsőbb rétegeiben, mindjárt lenne elég energiám... a baj az, hogy ez a "mindjárt", ez legalábbis néhány teljes napot igényelne! És nektek egyszerűen nincs annyi időtök. Szóval tessék arra koncentrálni, hogy fény sugárzik a testetekből, hogy áthatolhatatlan erőtér borít benneteket...

Hát az újdonsült tündérek próbálták is ezt, próbálták... de hiába! Csak nem és nem akart nekik sikerülni!

Emiatt aztán persze, hogy egyre idegesebbek lettek... Ol nem különben.

- Nem értem - morogta -, mert minden józan számítás szerint a varázslatom tökéletesen kellett, hogy sikerüljön! Az egyetlen, amit el tudok képzelni az az, hogy közben állandóan az járt a "fejemben" hogy nekem nagyon lényeket kell teremtenem, hogy mennyire örülök neki, hogy lesz egy faj amely, nem olyan vad, mint az én népem, a szellemek... és ez a gondolatom valamiképp hatással kellett legyen valami másra is a varázslás során...

- Aha, már kezdem érteni. Nálad is bezavartak azok a mocskos kis mikroradiánsok - sóhajtotta Kajjám.

- Miről beszélsz te?! - képedt el Ol.

- Az most mindegy. Azt mondd meg inkább, messze járnak még azok a bombázók?

- Attól függ mit értesz azalatt, hogy "messze". A legelsők közülük itt lesznek kevesebb, mint fél órán belül.

- Akkor szerintem ne is kísérletezzünk itt tovább, hanem amennyiben nem akarod, hogy nagy munkád eredménye szó szerint füstbe menjen, elpárologjon, akkor jól teszed, ha innen mindenkit gyorsan elviszel valahova nagyon messzire, ahol nem ártanak nekik az atomrobbanások.

- Erre én képtelen vagyok.

- Ne beszélj zöldeket, a helikoptert is akkor régen milyen sitty-sutty átteleportáltad a bolygó túloldalára!

- Nem is tagadom, hogy megtettem, de az akkor volt és nem most, mert most, mint mondtam alig élek, úgy kimerültem!

- Akkor most mind meg fogunk halni?! - kérdezte rémülten Idzsája.

- Ugyan már - legyintett Lulli - cseppet se aggódjatok, mert Kajjám bácsi, az én fogadott apukám pillanatok alatt elbánik majd azokkal a bombázókkal!

Kajjám sóhajtott egy nagyot.

- Azért ez nem ilyen egyszerű... mert jó-jó, ha látom, hogy jön egy olyan, akkor majd csinálok valamit, lesz nagy csoda és kész... de aztán mi van, ha jön még egy, meg egy újabb és így tovább... az én energiáim is végesek... de ez még a legkisebb baj, mert mi van, ha olyan távolról lövi ki a rakétáját, hogy nem is tudok róla, hogy jön, s így eszembe se jut védekezni, mert azt se tudom, hogy veszély fenyeget... Nem, nem, egészen biztos, hogy az egyetlen megoldás az, ha gyorsan evakuáljuk a sziget lakosságát jó messzire, csak azt nem tudom még, hogy hogyan...

- De hát ki vagy te, hogy védekezni tudnál bombázók ellen is?! - kérdezte elképedve Lucsilla.

- Az most teljesen mindegy, hogy ki vagyok, mert sürget az idő. De, hogy nagyon röviden válaszoljak: időutas! És nem is akármilyen időutas, mert sok milliárd évvel későbbről érkeztem e korba. Ennyi legyen most neked elég, mert nincs sok időnk.

- Valóban nincs - szólt Ol -, mert úgy saccolom huszonöt percen belül itt lesz a legelső bombázó! Nagyon, de nagyon sürgősen ki kell találni valamit és végre is hajtani, különben senki nem marad majd itt életben! Illetve, engem kivéve. Sőt nekem még hasznos és kellemes is lesz az egész, mert szépen feltöltődöm majd energiával, ami a robbanáskor kiszabadul a bombából... de ti mind meghaltok. Hacsak persze... szóval, ha sikerülne bekapcsolni addigra az erőtereteket... a "fényruhátokat"...

- Próbálom azóta is, de nem megy - rázta a fejét kétségbeesetten Kojamasz.

- Nem várhatunk arra, hogy sikerül-e ez vagy sem - mondta Kajjám, még egyet sóhajtva, de ez most aztán tényleg akkora volt, hogy ha Csini előtte ült volna, hát szinte elfújta volna a leányt. - A csuda vigye el, ettől féltem kezdettől fogva, hogy ilyesmire kényszerülök... De mi egyebet is tehetnék, mi a búbánatos francot, nem hagyhatom elpusztulni a tündéreket, épp a tündéreket, nem, nem, azt igazán nem tehetem, az egyszerűen nem volna méltó hozzám... megmentem őket, ha beledöglök is, igen... bár semmi esetre se fogok belehalni. Várhatok viszont ezermilliárd éveket, amíg... Ajajaj, ó jaj nekem! De mi mást is tehetnék! - és mindenki, aki Kajjámot nézte, elképedt, mert olybá tűnt nekik, ez a bolondos vénember mindjárt elsírja magát.

De nem sírta el magát mégse, hanem sóhajtott egy harmadikat is, majd ruhája mélyére nyúlt, s valamelyik belső zsebéből előhalászott egy kis fadobozkát.

- Itt a megoldás... Másra tartogattam, de tényleg nem tehetek egyebet...

- Mi ez? - kérdezte Lucsilla.

- Egy úgynevezett "tündérkristály"... hogy miért ez a neve azt most nincs időm elmondani... A lényeg, hogy a jövőből hoztam. Igen, onnan, hiszen mondtam, hogy időutas vagyok... És nem kell, hogy elhidd a puszta szavamban bízva, majd mindjárt be lesz bizonyítva azáltal, hogy megmentelek benneteket... igen, ezzel, ami e dobozban van! - és kinyitotta azt. - Ez a kristály a kulcs az egészhez... ez lényegében nem más, mint "tömény varázserő"! Szilárd varázserő, igen, az... ebben az egyetlen kristályban annyi erő van, hogy akár egy egész bolygót el lehetne vele tüntetni vagy fényévekkel messzebb áthelyezni a világűrben... az egyetlen baj az, hogy nem lehet részleteiben felhasználni. Egyetlen varázslatot végezhetünk csak általa. És hát eddig ezt arra tartogattam, hogy majd ennek a segítségével térek vissza az én időpillanatomba. De most mit csináljak, nem hagyhatom, hogy elpusztuljatok... hogy is nézne az ki... épp ti, a ti nagyra hivatott fajtátok... Szóval, most ezzel biztos, hogy megmenthetlek benneteket, de akkor én is itt ragadok veletek e korban. Hát, nem örülök neki, de... eh, ne is beszéljünk többet erről, sürget az idő... szóval tegyétek, amit mondok! Alkossatok egyetlen hatalmas kört, fogja meg mindenki a másik kezét, vagy tegye rá a mellette vagy előtte levő vállára... Ugyanis most mindjárt felhasználom e kristályt arra, hogy elteleportáljalak benneteket ide a szomszédos kontinensre, annak a közepébe, a dzsungelbe. Ott már nem árt nektek semmi, amit e szigetre dobálnak le. Illetve nemcsak nektek, de nekem se, hiszen veletek megyek.

- Kajjám, fontos az a varázslathoz, hogy te fogd a kezedbe azt a kristályt? - kérdezte gyorsan Lucsilla.

- Nem, hiszen együtt megyünk...

- Add a kezembe kérlek, szeretném megnézni mielőtt eltűnne!

- Tessék - nyújtotta át neki Kajjám. De Lucsilla csak alig pár pillanatot nézegette a kristályt, mert így szólt:

- Figyeljetek rám! Kajjám barátunk hihetetlenül nemes, önzetlen és áldozatkész, amikor segíteni akar rajtunk. Szavakat se találok a dicséretére, hiszen minden elismerés kevés annak magasztalására, aki életet ment, hát még ennyi sok életet, mint ahányan vagyunk. Ne feledjük azonban, hogy nem csak mi vagyunk életveszélyben.

- Hát?! - kérdezte elképedve Kajjám.

- Hát a hekírek is, a maguk bolygóján! Hiszen az emberek elindították ellenük a vírusokkal meg ki tudja még mikkel megtöltött rakétákat! Igaz, hogy azok csak hónapok múlva érnek majd célba, de akkor megint az lesz, hogy ismét több millió hekír hal meg. És ezt én nem akarom, még akkor se, ha undokul bántak el Trincivel, Gigivel és Brixivel nemrég. Mert akkor is értelmes élőlény minden egyes hekír. Amúgy én még a nem értelmes élőlények halálát is szeretném elkerülni, ha ez megoldható. És most ez igenis megoldható! Megmenthetjük őket, ha kellően önzetlenek vagyunk! Azaz, ha nem a saját megmenekülésünkre használjuk fel e varázskövet, hanem...

- De akkor mind meghalunk! - kiáltotta Kajjám.

- Vagy igen, vagy nem. Nem láthatunk a jövőbe. Illetve te talán igen, ha valóban onnan jöttél. Én azonban csak egyet tudok: én nem is akarok úgy élni tovább, azzal a tudattal, hogy szégyenkeznem kell, amiért megmenthettem volna sok millió lényt, de inkább magamat mentettem gyáván! De nem dönthetek egyedül. Emiatt kérdezlek benneteket, mindenkit: hozzájárultok ehhez? Gondoljatok rá, ők a hekírek mennyivel többen vannak, mint mi... és inkább kevesebb halál történjék, mint több! Hozzájárultok?

- Igen, igen, igen! - kiáltotta Trinci, azzal Lucsillához szaladt és átölelte. - Igen, én hozzájárulok és köszönöm neked! Ó, hogy milyen nemes is a te gondolkodásod! Lám, megvalósult az, amit akkor régen a búcsúzásomkor mondtam Zaxnak, hogy úgy igyekezzék, hogy megvalósuljon az álom és egy olyan faj szülessék a pusztulás nyomán, ami nemesebb, mint a mi hekír fajtánk!

- Ebből semmi se lesz, ha ti most meghaltok - mondta Kajjám, sápadtan.

- De nem biztos, hogy meghalunk. Hátha észreveszed majd a bombázókat, amikor jönnek, s akkor csinálsz velük valamit.

- Igen, ha észreveszem. De óriási az esélye annak, hogy nem fogom észrevenni, mert azok jó messziről dobják ám le az atombombát, hiszen nem akarja a pilóta, hogy ő maga is megsüljön az atompokolban!

- Ezen ne vitatkozzunk. Minden jótett mindig kockázattal jár.

- Azzal, igen, de nem mindegy, hogy mennyivel. Lucsilla, ez, amire készülsz, gyakorlatilag a biztos halál a számunkra. A halálos ítéletünk.

- De csak a mienké, és nem a hekíreké. És ők sokkal többen vannak.

- Mit akarsz tenni?

- Azt mondtad, ebben a kőben elég varázserő van ahhoz, hogy akár egész bolygókat is át lehessen pakolni vele más helyre. Remélem megoldható, hogy helyetted egyszerűen a hekírek bolygóját küldjük el abba a korba, ami a te saját időpillanatod. Ahonnan idejöttél hozzánk, időutasként.

- Ahhoz kell egy megfelelő csillag is.

- Majd arra koncentrálunk a varázslás során, hogy olyan csillag közelébe kerüljön, a megfelelő röppályára.

- Azt se tudod még, hogyan kell koncentrálni bármire is, hiszen még soha semmit se varázsoltál.

- Feltételezem azonban az eddigiek alapján, hogy te annál többet.

- Én csináljam meg?!

- De hiszen te vagy a varázsló! Vagy mered letagadni?!

- Hát...

- És boldog lennék, ha nem sokat haboznál, mert akkor úgy halunk meg, hogy még a hekírek se lesznek megmentve!

- Jó, legyen, hogy a fészkes fene essen bele... annyiból mindenképp igazad van, hogy ha itt maradnak a hekírek ebben a bolygórendszerben, ahol az emberek is, akkor idővel úgyis kicsinálja az egyik faj a másikat, szóval tényleg muszáj különválasztani őket... De jól meggondoltad?!

- Ez szilárd elhatározásom!

- És a többiek?

- Nem kezdhetjük a jóság felé vezető életet azzal, hogy hagyunk milliókat elpusztulni - nézett Kajjámra elítélőleg Idzsája.

- Eddig Lucsillára hallgattunk, legyen úgy most is - mondta Kojamasz.

- Egy egész bolygó megmentése olyan csodálatos tett, hogy mindig is valami ilyesmiről álmodtam, azt se bánom, ha meghalok emiatt! Gyerünk! - biztatta Kajjámot Dzséni.

Máshonnan is hallatszott biztatás, innen is - onnan is, bár nem mindenki mondott bármit is. Sőt, ahogy Kajjám körbepillantott, számos rettegő arcot fedezett fel... de legalább konkrét ellenkezés sem hallatszott sehonnan se.

- Jó, hát akkor gyerünk! - vett mély lélegzetet Kajjám. És cselekedett... a tündérkristályt vissza se kérte Lucsillától, csak rátette a tenyerét a nő vállára... behunyta a szemét...

S a következő pillanatban a kristály eltűnt Lucsilla kezéből.

- Hát, elvileg készen is vagyunk... Ha volna egy teleszkópunk, láthatnánk az eredményt. Akarom mondani, nem láthatnánk. Azt látnánk, hogy a bolygót többé nem látjuk...

- Kár, hogy nincs valami ennél kézzelfoghatóbb bizonyítékunk is e nagy csodára...

- De van - szólt most Ol.

- Micsoda?

- Nyisd csak ki jól a szemedet, egyre fényesebb körülöttünk minden... egyre jobban bekapcsol a "fényruhád"... az erőtered... s egyre több mindenkié is!

- Valóban! Sőt... hiszen ez még Kajjámra is igaz pedig ő nem is lett átalakítva!

- Hogy micsoda?! - kiáltott fel Kajjám, azzal most már végre méltóztatott nemcsak a többieket nézni, de saját hőn szeretett testét is szemügyre venni. S valóban, ha halványan is, de ott derengett körülötte a vágyott fényruhája!

- Hát PERSZE! - kiáltotta. - Hiszen ez LOGIKUS! Végrehajtottam az önzetlen csodát, ami triggerelte a fényruha bekapcsolódását... és ez történt veletek is... Igen, világos minden! Na MOST születtetek meg igazán tündérként!

Azzal máris igyekezett nagyobb erősségűre kapcsolni fényruhája sugárzását, s ez pillanatokon belül sikerült is, s úgy ragyogott, hogy Lucsilla maga szólt neki, kissé halványítsa le, mert nem akar megvakulni, ha ránéz.

- Megérdemlem, hogy ragyogjak, ez egyszerűen jár nekem, a Csodálatosnak, a Hősnek, a...

- Persze, persze, semmi vita efelől, de ha esetleg lehetne ezt kissé később, mert ne feledd, hogy jönnek az atombombák...

- Hű, a mindenségit! - kapott a fejéhez Kajjám. - De mit is tehetnénk... na de HOHÓ! Hiszen persze, hogy van megoldás, naná, de mennyire, hogy van! Hiszen nemcsak fényruhám lett, hála önzetlen jótettemnek, de eszerint nyilván visszatért minden varázslói képességem is! Na de akkor valóban egyszerű a helyzet: el kell tűnnötök erről a bolygóról, tündérkéim! Elviszlek benneteket valahova máshova.

- Képes vagy rá?

- Most már igen.

- Erre semmi szükség - legyintett Dzséni. - Képzelem, mekkora meló lehet egy ismeretlen bolygó élhetővé tétele, aztán meg nekünk ehhez nem lennének gépeink se, semmi! Egyszeűen vigyél minket a szomszédos kontinens közepére, ez a terv úgyis szóba került korábban. És ott a dzsungelban szépen kivárjuk, amíg minden közönséges ember kihal. Ez megtörténik legésőbb száz éven belül, hiszen a hekírek vírusai miatt nem szaporodnak. Mi ellenben életben maradunk, mert örök életűek vagyunk, azt mondta Ol...

- Jó, nekem ez is megfelel.

- És ne feledkezz meg az e szigeten élő igazi vademberekről se, hogy ők se haljanak meg az atombombák miatt - kérte Lulli.

- Úgy lesz, de őket bő kétezer kilométerrel messzebbre telepítem, hogy ne háborgassanak benneteket... - mondta Kajjám, azzal cselekedett...


És íme, alig néhány másodperc múlva egy hatalmas tó partján álltak. A távolban magas hegyek.

- Hát, itt volnánk, tündérkéim - mondta Kajjám - és akkor én most el is búcsúzom tőletek... vár engem az én időm! Csinit viszem magammal... De azt hiszem Ol is velem tart. Igaz, fiam? - nézett a szellemre.

- De hát minek?

- Nem akarod talán megszemlélni, mi lett a késői eredménye az alkotásodnak?

- Hát már hogy a csudába ne! De én nem tudok az időben utazni.

- Na látod, épp emiatt mondtam, hogy viszlek magammal... Előbb azonban még van egy apró, de mindennél fontosabb feladatom... gyere kissé távolabb, Lucsilla, mert szeretnék veled négyszemközt beszélni!

Kellő távolságra érve a többiektől, Kajjám így szólt:

- Mint mondtam, én a jövőből érkeztem. És iszonyatosan távoli időből, több százezermilliárd évvel későbbről. Igen, hiába nézel ilyen meglepetten, még ez is megoldható varázslással... Természetesen ennyi idővel később már az egész univerzum is, ahol most vagyunk, hogy is mondjam... nem létezik. Vagy legalábbis nem a ma ismert formájában. De ez ne zavarjon téged, mert lehetséges átmenni másik univerzumokba... majd rájöttök, hogyan kell ezt megenni.

- Te ebben a "rájövésben" sokat segíthetnél nekünk.

- Hogyne, csakhogy akkor nem lehetnél büszke rá, hogy a magatok érdeméből tettétek meg e felfedezést, másrészt, nem is jó ötlet, ha elmondok sok mindent, mert a Történelem nem szereti, ha megváltoztatják... aki megkísérli, nagy bajba kerül, ami általában azt jelenti, hogy meghal... Szóval jobb, ha semmit se mondok, mert ki tudja, melyik dolog minősülne bajnak abból, amit közlök veled... De mert megértem, hogy kíváncsi vagy, annyit azért elárulok, hogy te leszel a tündérek királynője! És, hogy okvetlenül megéled azt a hihetetlen mennyiégű időt, amiről az imént beszéltem neked. Igen, azt a sok százezermilliárd évet... amivel amúgy még keveset is mondtam. Túléled. Lesznek e hosszú idő alatt súlyos katasztrófák is a népeden. Felvirágoztok, aztán majdnem mind kihaltok, meg más effélék... ne haragudj, nem mondhatok részleteket, tudod, a Történelem... érted ugye... de a lényeg, hogy te túléled. Na jó, elárulom, hogy Varuma és Cinda is... nem tudom a többiekkel mi lesz, lehet, hogy ők is, de lehet, hogy nem... nem ismerek minden tündért személyesen... na de a lényeg te vagy! S amiatt te, mert mi ismerjük egymást abban a távoli jövőben is. És emiatt beszélek most veled, mert meg kell ígérned nekem valamit. És nagyon komolyan. Muszáj emlékezned erre az ígéretedre a sokmilliárd évvel később is! Ez pedig az, hogy majd ha akkor nagysokára az akkori önmagam megkérdezne téged, hogy miként alakult ki a tündérek fajtája, hogyan tettetek szert fényruhára illetve a varázslói képességre, akkor ezt nem mondod el nekem! Sőt, senki másnak se, mert hátha azoktól én aztán megtudnám. De nekem magamnak aztán pláne a legkifejezettebben tilos elmondanod! És amiatt tilos, mert ha megtudom, talán nem jövök el erre az időutazásra, és akkor másképp alakulnak az események, például úgy, hogy létre se jön a tündérek fajtája... szóval ez nagyon fontos, érted?

- Értem, Kajjám.

- Megígéred akkor?!

- Megígérem.

- De... hogy is mondjam... tudod én egy nagyon makacs valaki vagyok ám... el tudom képzelni, hogy majd abban a távoli jövőben nagyon kitartóan faggatlak téged e titok felől, esetleg csúnya szavakkal is szidalmazlak majd... és akkor se szabad megtörnöd, el kell viselned, hogy egy darabig olyasmiket gondolok rólad, ami... hogy is mondjam...

- Ne aggódj Kajjám, nem vagyok teljesen hülye, felfogtam, hogy ez milyen fontos! Meggérem, hogy egyáltalán semmiféle körülmények közt se fogom elmondani, egyáltalán senkinek se!

- Van abban a jövőbeli korban nekem egy feleségem is, aki amúgy a te egyik jó barátnőd lesz majd, ő is kérlelni fog téged, hogy áruld el ezt a titkot, mert azt hiszi majd, hogy ez az én érdekem, de akkor se szabad megtörnöd.

- Megértettem, nyugodj már meg! Esküszöm, hogy megőrzöm a titkot!

- Na akkor úgy legyen! Köszönöm neked! Már megyek is!

- El se búcsúzol a többiektől?

- Nem, csak megnehezítené az elválást. Hívd ide hozzám kérlek Csinit meg Olt, aztán már itt se vagyok! Illetve az egykori hekíreket is.

- El akarod vinni őket is a jövőbe?

- Igen.

- De én nagyon megkedveltem őket.

- Na de hiszen az elválásotok csak ideiglenes... Illetve, Csinit kivéve, mert ő visszatér a maga bolygójára. Ami azonban Olt illeti meg az egykori hekíreket, őket épp oda akarom vinni hozzád... hozzátok... Az akkori önmagadhoz. Tudod, addigra lesz egy csodálatos városotok, amiben lélegzetelállító csodák lesznek lépten-nyomon, és olyan szépségek, amiket most még te magad se tudsz elképzelni, és szeretném, ha láthatnák. Remélem te is úgy véled, megrdemlik, hiszen rengeteget tettek a fajunkért. Trinci legalábbis. Ha azonban most itt maradak, nem biztos, hogy megélik azt az időt, holott biztos szeretnék látni, hová fejlődtetek.

- Igazad van, valóban megérdemlik. Hívom őket.

S így amikor Csini és a többiek megérkeztek Kajjám mellé, a varázsló csak intett a kezével Lucsilla felé: - A viszontlátásra! Ami iszonyatos idők múlva következik csak be, de akkor okvetlenül!

Aztán már el is tűnt...


Vé, mint minden más férfi is az emberek közül az Aspia bolygón, számos feleség szeretetét élvezhette, de akárhányan is kedveskedtek neki, mégis szomorú volt, amiért hetek sőt hónaok óta nem látta Csinit. Ez ugyanis mást se jelenthetett, mint, hogy a gyönyörű Szellőjáró leány meghalt. Mert az nem lehet, hogy elszökött volna mellőle! Ugyan már, miért is tette volna, jól megvoltak ők ketten egymással... Nyilván úgy lehetett, hogy Csini elrepült valamerre, csak úgy, szórakozásból ahogy mindig is szokta, és visszatért volna hozzá, de nem tehette, mert történt vele valami... belecsapott egy villám... megtámadta valami hatalmas ragadozó madár... hirtelen megállt a szíve és a tengerbe zuhant... Ki tudja...


Aztán ahogy egy szép nap Vé a nagy tó partján sétált, hirtelen hangot hallott a háta mögül:

- Szerelmem... megismersz még?

Megfordult. Egy nő állt mögötte... egy olyan nő, akit soha életében nem látott még, de mégis, valahogy annyira ismerős volt...

- Én vagyok Csini. A te Szellőjáró kedvesed. Épp csak már nem vagyok Szellőjáró, mert amint látod, emberré lettem magam is... igazi Ragadozó vagyok én is, igen, végre méltó hozzád...

Szó se róla, volt valami a nőben valóban, ami Csinire emlékeztetett - persze, ilyesmit csak nagyon óvatosan szabad állítani, mert Csini pompás tollruhával rendelkezett, ezen emberi nőn azonban toll nyilvánvalóan nem volt egy szál se. Mégis, Vé művészi érzéke valóban azt súgta, hogy Csini tulajdonképpen tényleg valahogy ilyesformán kéne kinézzen, ha emberré vált volna! És e kifejezés is, hogy e nő azt mondja, hogy ő már "ragadozó"... ez Csini kedvenc kifejezése volt, neki volt unos-untalan használt szavajárása az, hogy az emberek, azok ragadozók...

- Ugye tudod, hogy amit mondasz, azt nehéz elhinnem? - kérdezte a nőtől.

- Tudom, persze, ez akkora csoda, amit képtelenség felfogni józan ésszel. Emiatt jobb is, ha inkább a szívedre hallgatsz...

- Na ez jellegzetesen női érvelés.

- Mást igazán nem várhatsz tőlem, hiszen nő vagyok! - kacagott boldogan a leány.

- Nem mesélnéd el részletesen, hogyan történt ez veled?

- Boldogan! Úgy kezdődött, hogy nagyon bánkódtam, amiért nem szülhetek gyermeket tőled, kimentem repülni, és... - azzal Csini belemerült a történetbe. Vé ámultan hallgatta.

- Na de akkor te hatalmas áldozatot hoztál értem, mert hiába, hogy most fiatal leány vagy, de akkor is legfeljebb talán ha nyolcvan évet élhetsz még, és annak is csak egy részében leszel fiatal, míg ha maradsz Szellőjárónak, simán élhettél volna még legalább kétszáz esztendőt! Á, még többet is!

- Az igaz! De most én is ragadozó vagyok!

- És ez olyan fontos neked, tényleg? Megéri?

- Meg. Hajaj, de még mennyire! Mert az igaz, hogy így az én életem lerövidült... De... - és Csini megpuszilta Vét, majd ledobta a testén viselt vékonyka köntöst, és így folytatta:

- De így végre nem csak pár perces üres szórakozást nyújthatok neked az ölelésemmel, hanem lesz az életemnek folytatása is!



Vége



Elkezdve: 2004.09.05,, 07:53:30
Befejezve: 2021.01.31., 21:21:21, USA





JEGYZET


* Ez csak hasonlat volt, a hekírek bolygóján nem nőtt kávé.