---

Tartalom

Bevezetés

MILYEN A TANULÓK TUDÁSA?
Mióta csökken a színvonal?
Örök jelenség?
Lehetséges magyarázatok

A TUDÁS ÉS A SZÍNVONAL FOGALMÁNAK "SZELEKCIÓS JELLEGŰ" ÉRTELMEZÉSE
A túlterhelés
Az eltömegesedés
A szelekció logikája
Ki "való" az iskolába?

MIT KELL TUDNIUK A TANULÓKNAK?
Centralizált társadalomirányítás - folyamatorientált oktatásirányítás
Törekvés új társadalmi elit kialakítására
Liberalizálódó értelmiségpolitika
Az oktatáspolitika irányváltása

FELZÁRKÓZTATÓ ISKOLA
Törekvés az elsajátítandó tudás pontos meghatározására
Törekvés a megszerzendő tudás relativizálására
A felzárkóztatás sajátos szervezeti formáinak kialakítása
Felzárkóztatás helyett színvonalemelés

Összefoglalás
Irodalom

---

Összefoglalás

Munkám első részében a feltárt politikai és szakmai irodalom alapján azt kíséreltem meg bebizonyítani, bog) az a sokak által osztott nézet, mely szerint az általános és a középiskolai tanulók tudásának színvonala süllyed, iskoláink munkájának hatékonysága csökken, egyáltalában nem tekinthető új vagy csak napjainkra vonatkozó véleménynek.

Majd másfélszáz év - elsősorban a középiskolákra vonatkozó - irodalmából gyűjtött idézetanyagon próbáltam meg igazolni, hogy elődeink, a tegnap és a tegnapelőtt oktatáspolitikusai, pedagógusai, szülői számára a diákok tudásszintje ugyanúgy alacsonynak, sőt, ami ennél több, mindig ugyanúgy romlónak tűnt, mint a mai közvélemény számára. Ez az érzés, ez a vélemény alighanem azóta általános, amióta a modern magyar oktatásügy mint egymásra épülő iskolafokozatok rendszere kialakult.

Néhány példával azt is jeleztem, hogy az iskolai oktatás hatékonyságának romlására vonatkozó vélemény elterjedtsége nemcsak hazánkat jellemzi.

Rámutattam arra, hogy melyek lehetnek azok a feltehető pszichológiai, szociológiai és másfajta okok, amelyek ennek a "mindig volt" érzésnek a hátterében rejlenek. De nem elemeztem részletesen ezeket a tényezőket, mert ezen az úton alighanem csak egy "már a régi görögök is" típusú következtetésre juthattam volna.

Ugyancsak nem adtam tényekkel alátámasztott választ arra az egyébként meglehetősen képtelenül hangzó kérdésre, hogy vajon valóban folyamatosan csökkent-e a magyar tanulók tudásának színvonala, vagy az iskolai munka színvonala az általam áttekintett mintegy százötven év során. Egyrészt azért nem válaszoltam erre, mert ehhez a megfelelő, összehasonlításra alkalmas adatok nem léteznek (és nem véletlen, hogy nem léteznek). Másrészt pedig azért, mert a tanulói tudás színvonala, az iskolai munka színvonala fogalmakat a vizsgált évtizedek során mindig változó módon értelmezték.

Munkára második részének igazi - és valóban mélyebb, további tudományos elemzést érdemlő - tárgya éppen az volt, hogy megvizsgáljam, mi állt ezeknek a különböző értelmezéseknek a hátterében, mi az a szabályrendszer, amely ezeket az értelmezéseket életre hívta és hívja, mi az, ami közülük némelyeket egyes időszakokban uralkodóvá tesz a közvélemény, illetve az oktatáspolitikusok körében.

Úgy találtam, és reményeim szerint bizonyítani is tudtam, hogy ezek a fogalmak, amelyek az iskolák munkájáról, az iskolarendszer működéséről alkotott értékítéletek kifejezésére szolgálnak, igazi és megragadható értelmüket valamely meghatározott oktatáspolitikai összefüggésben nyerik el. Konkrét jelentésük csak annak kontextusában válik megragadhatóvá és elemezhetővé. Ez az elemzés viszont nélkülözhetetlen egy-egy korszak szelekciós politikai rendszere, illetve ideológiája megértéséhez, tudományos feltárásához.

Analízisem során a magyar oktatásügy történetének a huszadik század elejétől a hetvenes évek elejéig tartó szakaszát vizsgáltam részletesebben. Az említett fogalmak értelmezési változásait nyomon követve bemutattam, hogy ez az időszak a szelekciós politika alakulása szempontjából lényegében két nagy szakaszra osztható. A legfontosabb korszakhatárt, mint a magyar társadalom- és eszmetörténetben másutt is, itt is az 1940-es évek vége jelenti.

Az első időszak elemzésénél Wallerstein világrendszer-elméletére támaszkodva vázoltam fel a "poroszosan" centralizált irányítású magyar oktatási rendszer szelekciós politikáját a mai napig is befolyásoló hatásokat és kényszereket. Ezekből is eredeztettem azt a módot, ahogyan a változó kormányzatok 1945-ig a szelekciós politika elvrendszerét az adott, félig-meddig feudális jellegű társadalmi struktúra megőrzése érdekében felhasználták.

Rámutattam, hogy egyáltalában nem "véletlen", hogy a huszadik század első feléből, sőt egészen az 1960-as évekig nem áll rendelkezésünkre a magyar tanulók tudásszintjére vonatkozó hiteles, mért adat. Ez ugyanis közvetlen következménye annak, hogy a magyar tanügy irányítóinak a tanulók tényleges tudásának felmérése nem állt érdekében. Pontosabban: érdekeik azt követelték, hogy oktatásügyünk ne alakulhasson outputorientált jellegűvé. Jól leírható az az érdekrendszer, amely azt eredményezte, hogy a magyar oktatásirányítás nem az oktatásügy minőségi teljesítményeinek szabályozására, a tanulók tényleges tudásának lemérésére, ellenőrzésére törekedett, hanem az inputtényezők (tanulók-tanárok létszáma, tantervek, tankönyvek tartalma, tanítási-nevelési módszerek) kontrollálására, a képzési folyamat részletekbe menő szabályozására.

A független, külső testületek által szervezett nyilvános versenyvizsgák, tantárgytesztes teljesítménymérés angolszász országokban régtől szokásos módszerét a magyar tanügyirányítás azért utasította el, hogy az iskolai "szabad versenynek" még a lehetőségét is kizárja.

Ehelyett egyrészt az oktatás tartalmának a politikai ellenőrzését erősítette, másrészt a diáksereg oktatási rendszerben való áramlásának mind szorosabb politikai kontrollját alakította ki nemzetiségi, felekezeti, szociális származási, területi, lojalitási, faji szempontok szerinti deklarált és hallgatólagos numerus claususok révén.

Ezért, hogy a tanulók értékelésének alapjaként nem vizsgarendszert, nem objektív eredménymérést alkalmaztak, hanem az oktatáspolitika struktúrafenntartó törekvéseinek leginkább megfelelő, a hivatalnokokként irányított tanárok szubjektív véleményén alapuló és így elsősorban a leginkább a szociális tényezők állal meghatározott, alig "megfogható" műveltséget, a megkövetelt normákhoz való igazodást mérő "folyamatos értékelést", osztályozást.

A második időszakot munkámban több részszakaszra bontva elemeztem, mert véleményem szerint a magyar oktatáspolitika az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes években más-más szelekciós politikai célokat és eltérő módon kívánt megvalósítani az iskolarendszer segítségével. Megkíséreltem bemutatni és értelmezni ezeknek az időszakoknak az azonosságait és eltéréseit a tanulók értékelési-osztályozási, elbírálási rendszerének alakításában és az ezekhez fűződő, az oktatáspolitikusok által használt ideológiai-magyarázó elvek és indoklások különbségeiben is.

Erre az egész korszakra általánosan igaz, hogy az iskolai szelekciós mechanizmusok alakításának fő rendező elve az oktatási intézmények működésének közvetlenül a politikai célok alá rendelése volt. Az új társadalom irányítói az iskolákat a társadalmi struktúra "áttételek nélküli" központi szabályozása eszközének tekintették, és a tanulók elbírálásánál alkalmazandó szempontokat és módszereket is ennek megfelelően formálták.

Az iskolák munkájába való külső, politikai beavatkozás az ötvenes években öltötte a legdurvább formákat. Az oktatás irányítói ekkor nem megváltoztatni, átalakítani akarták a tudás szerinti szelekció korábbi szisztémáját, hanem az iskolákat mintegy átsorolták a politikai intézményrendszer elemeivé, és a társadalmi kiválasztás helyett a politikai kiválasztás eszközeként kísérelték meg működtetni.

Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a társadalmi pozíciók elosztásánál nem az iskolai végzettséget, hanem a pártállást, a politikai "fejlettséget", származást és megbízhatóságot tekintették elsődlegesnek. De abban is, hogy közvetlen politikai beavatkozással lényegében megpróbálták teljesen felszámolni a pedagógiai szelekciót magát is, Az ekkori társadalompolitika homlokegyenest fordította meg a megszokott rendet. A pedagógusok addig a tanítás folyamatában maguk választották ki a továbbjutásra érdemeseket. Az ötvenes évek elején viszont a fiatalok elvileg politikai döntés alapján lettek valamely iskola tanulói, s a pedagógusok feladata csak az volt, hogy tanítsák őket. További elbírálásuknál, minősítésüknél is megint csak politikai szempontok érvényesültek: "a kiiskolázási és a beiskolázási munka tervszerűségének* szempontjai.

A hatvanas években a szelekciós folyamatok politikai kontrollja jelentősen enyhült. Ennek az időszaknak témánk szempontjából fő jellemzője az az ellentmondás, amely egyfelől az értelmiséget megnyerni akaró liberalizálási kísérletek (az "adminisztratív eszközök" elutasítása) és másfelől a között a törekvés között feszült, hogy az iskola mégis a politikai érdekeknek megfelelően végezze a munkáját. Tipikus példája ennek a származási kategorizálás megszüntetése az egyetemi-főiskolai felvételeknél és ugyanakkor annak leplezett formában való fenntartása a "relatív ponthatár" intézményével.

Az újabb "lehűlést", konzervatívizálódást hozó hetvenes éveket (az 1972-es oktatási párthatározat után) viszont az oktatáspolitika azon törekvésével jellemezhetjük leginkább, hogy az iskolai munka történetileg kialakult formáit és módszereit a nivellálás, a - torz, de mégis tulajdonképpen polgári értelemben vett - társadalmi esélyegyenlőség megteremtése érdekében alakítsa át. Ezt célozta számos központi döntés (az osztálytermi tevékenység egységes, programozott anyagokkal való központi irányításának kísérletétől a fakultáció bevezetésén át az osztályozási szisztéma és a felvételi rendszer átalakításáig), amelyek azonban a gyakorlatban vagy megvalósíthatatlannak bizonyultak vagy a szándékolttal éppen ellentétes hatással jártak.

Munkám végén azt is megpróbáltam felvázolni, hogy a hetvenes évek igen ellentmondásos szelekciós politikája által megindított iskolai változások némelyike (mint például a fakultáció bevezetése, a differenciálás új eszközei stb.) a kilencvenes évek megváltozott társadalmi-politikai közegében már pozitív következményekre vezethet.

Így, bár - és ezt talán sikerült munkámmal bebizonyítanom - a tudásszínvonal csökkenéséről szóló panaszok áradatának megszűnését nem is várhatjuk, mégis bízhatunk abban, hogy iskoláink munkájának tényleges színvonala javulni fog.

---