Viola Zoltán

Elszabadult fantázia

novellagyűjtemény

Creative Commons licenc: by-nd/4.0

Tartalomjegyzék

Légypiszok
Szimbionták
Téla-pók
Végítélet
Májusember
Isten az égben
Gedeon bácsi
Az Ébresztők
C-64
A későn jött figyelmeztetés
Sci-fi
A kívánság
Szimuláció
A papucsférj
Paraziták
Talált Tárgyak Osztálya
Légy hős!
Babona
Reinkarnáció
Cicuska

Légypiszok

Háddzs Rasid Szimba Abu Mohammed ibn Juszuf abd-al-Hattab al-Akhradzs, a világszerte körözött sánta terroristavezér nagyon kedvelte az internetet! Nagyon örült, hogy az őrült amcsik mennyi minden tudományos érdekességet tesznek fel a Világhálóra. Sőt: fontos épületeik tervrajzait is meg lehet találni itt, ami elsőrendű szükséglet bármiféle terrorcselekmény megtervezéséhez, akár az épület felrobbantásáról legyen szó, akár oda behatolásról és túszszedésről, emberrablásról, vagy akármi másról!

Mindezek tetejébe, ha összeszed néhány jófejű ifjoncot, akik kitanulják a számítógépkalózkodás csínját-bínját, akkor akár innen a távolból, Afganisztánból is rá lehet koppintani ezeknek a disznó pogány kapitalistáknak az orrára! Feltörni az adatbankjaikat, vírust juttatni a kedvenc gépecskéikre, s más hasonlók...

Mindezt csinálta is Rasid, mert tehette: ő tartotta kézben a világ különböző kisebb terroristacsoportjainak mintegy nyolcvan százalékát, még azokat is, amik maguk sem tudtak az ő felügyeletéről. Övé volt az Arany Háromszög kábítószerkereskedelmének hetven százaléka, bár akadtak komoly érdekeltségei Venezuelában is a kokainültetvényeken. Sőt, Amerika számos örömlánya is adózott neki a bájaik után befolyt jövedelemből, persze nem közvetlenül, hanem különböző "fehér" maffiacsoportokon keresztül.

Politikai hatalma is volt, s hozzá nemcsak Afganisztánban. Iránban az ajatollah a jó barátjának tartotta őt, mert sok pénzzel támogatta azt az államot, de más országokban is akadt sok képviselő, aki lényegében tőle kapta a fizetését, tehát azt csinálta, amit ő előírt neki.

Egyetlen probléma akadt csak: minthogy már lassan kiment a divatból nemcsak az arany, de a papírpénz is, és mind több és több fizetést intéztek el pusztán a komputerek bittologatásai révén, ez jelentősen megkönnyítette a pénzek mozgásának nyomonkövetését a különböző hatóságok számára! Voltak persze ennek a nagy komputerizálódásnak olyan vonásai is, amik megkönnyítették egy Rasidhoz hasonló valakinek a dolgát, de sajnos, ami a piszkos pénzek tisztára mosását illeti...

Egy megoldás volt csak: a pénzeket sokszor átutalgatni innen oda, majd amoda, aztán megint máshova, kis részekre bontani a nagy összeget, mely részek egymástól függetlenül járják homályos útjaikat a nemzetközi bankrendszerben, majd újra összegyűlnek egy nagyobb egységgé, és így tovább számtalanszor!

Végül persze megpihennek szép csendesen néhány titkos bankszámlán.

S természetesen ezt az egészet leginkább olyan országokon át kell bonyolítani, ahol már kellően fejlett az elektronikus banki szolgáltatás, ugyanakkor nem túlságosan fejlett, nem annyira az, hogy könnyen gyanút fogjanak a bankárok vagy adónyomozók, s egyéb kellemetlenkedni akaró vagy tudó személyek!

Ilyen országnak tartotta a hosszú nevű Rasid Magyarországot.

Már sok alkalommal volt nagy pénzmosásainak kiindulópontja vagy éppen átmenő állomása a Magyar Nemzeti Bank, s egyéb bankok, s mindig meg volt elégedve az eredménnyel. Újabb nagyszabású tranzakcióját is itt akarta elkezdeni, egy szép április elsejei napon.

Nem tudta, hogy ez a nap az európai népeknél a Bolondok Napja, de később, amikor már késő volt, megtudta, s örökre megjegyezte. Akkor, amikor már késő volt. Az biztos, hogy soha többé nem próbált meg pénzt mosni Magyarországon keresztül!

Pedig nem is holmi internetrendőrség, Nemzeti AdóHatóság, FBI vagy más sasszemű szervezet hiúsította meg a szándékát, hanem semmi más, mint egy aprócska légy!

Vagy talán nem is a légy, hanem egy annál sokkalta jelentősebb személy: Bori néne!

Bori néne, a hetvenöt éves idős nő, aki ráadásul soha életében nem tudta meg, mekkora érdeme van abban, hogy felszámolódott a világ legnagyobb terroristahálózata, mely jószerivel vetekedett az EU hatalmával. Nem, Bori néne nemcsak nem tudta meg ezt soha, de esze ágában sem volt, hogy beleártsa magát a nagypolitikába. Ő mindössze annyit tett, hogy almás pitét akart készíteni. Mert jól tudott főzni, s mert már nagy gyakorlata volt ebben, el is készítette a pitét épp úgy, mint máskor, de mert már kissé feledékeny volt szegény, elfelejtette becsukni a konyhaablakot. Ez pedig nagy gondot okozott, mert emiatt berepült egy aprócska légy a második emeleti konyha ablakán, s az almáspitéből, amit kirakott a konyhaasztalra Bori néne, abból bizony igazán tisztességesen befalatozott!

Igazán jól érezte magát a kis légy. Nehéz ám Pesten egy egyszeri légynek megélni, mert nagy a konkurencia, kevés a finom táplálék a betondzsungelben, s ami akad, arra is sokan vannak!

De ez a pite igazán finom, édes, ráadásul azt már tudta parányi légyagyával is, hogy az emberek lakásában nem sok ellenségtől kell tartania.

Nem is lett semmi baja, Bori néne nem járkált légycsapóval, s észre sem vette őt. Mikor jóllakott a kis légy, bántatlanul kirepült az ablakon, s ki tudja, milyen meggondolásokból, de nagy útra szánta el magát: átrepült az utca túlfelére, ahol történetesen éppen a Magyar Nemzeti Bank impozáns épülete állt.

Ide már lényegesen nehezebb volt bejutnia, elvégre ezen a drága helyen légkondicionált szobák voltak, tellett rá az adófizetők pénzéből, klímaberendezés őrizte az állandó hőmérsékletet, de szerencsére egy aprócska légy nem mozgósítja a biztonsági rendszert, s a kis légy igenis bejutott! Holott tulajdonképpen nem is akart ide bejönni, de a kiadós lakmározás után nagyon elpilledt, leszállt az egyik járókelő gallérjára, s e járókelő történetesen épp a bank rendszergazdája volt. Amíg tehát a gallérján pihent a légy, addig be is jutott a bankba, munkahelyére, ahol a helyi hálózat központi számítógépe is állt.

Ez nem afféle kis asztali számítógép volt, mint amit a magánemberek használnak internetezésre, hanem igazi szuperszámítógép! Ezt azonban nem tudta a kis légy. Hanem odabent felélénkült kissé, ide-oda röpködött, végül bekeveredett egy csomó, számára óriásinak tűnő fémlemez dzsungelébe, mindenféle érintkezők s egyebek közé. S itt aztán ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy a kiadós pitelakoma után könnyítsen magán!

Meg is tette. E célra pedig egy soklábú állványt nézett ki magának, ami egy érzékeny mikrocsip volt, egy nyomtatottáramköri lapon.

Abban annyira kicsi feszültségek futkároztak, hogy a kis légynek semmi baja nem lett tőle, meg sem érezte. De épp mert a feszültség kicsi volt, az érintkezőre került légypiszok nagy jelentőségre tett szert: megváltoztatta, bár nem tartósan, csak egy pillanatra, az ottani elektromos ellenállást! Később, amikor már megszáradt a piszok, újra minden jól működött, de egy töredékmásodpercig, addig bizony nem!

És egy efféle számítógép egy töredékmásodperc alatt is számtalan műveletet végez el! Több milliót is!

A számítógép szoftverrendszerében természetesen voltak különböző ellenőrzőrutinok a hibák felderítésére és kijavítására. S igazán dicséretére legyen mondva mind a gépnek, mind a programozójának, hogy a sokmillió műveletből, amit a kritikus idő alatt végzett a gép, a légypiszok ellenére is mindössze két alkalommal tévesztett, s mindegyik alkalommal csak egy-egy bitet! Pontosabban, tévesztett jóval többet is, de azokat a hibákat a javítórutin felderítette. E kettőt viszont nem.

S ez lett a végzetes Rasid barátunknak. Ugyanis épp ebben a kritikus pillanatban utalt át legnagyobb amerikai bankszámlájáról egy magyarországi számlaszámra egy kisebb összeget, hétmillió-hatszázezer dollárt. Ez igazán pitiáner összeg még egy közepes amerikai vállalatnak is, nemhogy Rasidnak, emiatt senki nem foghat gyanút!

Az volt csak a gond, hogy a számítógép a számokat lebegőpontos formátumban tárolta, s kettes számrendszerben, tehát X*2^Y alakban, ahol az X-et mantisszának, az Y-t pedig karakterisztikának nevezik tudományosan, és a mantissza mindig nulla és 1 közötti törtszám, a karakterisztika pedig valami egész szám. Ezzel nincs is semmi baj normális esetben.

De most nem volt normális az eset. Ha a mantisszában következik be hiba, annak csak kisebb jelentősége van. De ha a karakterisztikában...

S hála a kis légynek, épp ez történt! A karakterisztika egyik nullás bitje helyébe, egészen pontosan a tizenhatodik pozícióba a nulla helyett egyes keveredett!

Ugye milyen jelentéktelen semmiség? S mégis... ez azt jelentette, hogy a szám már lényegesen nagyobb lett, értéke az eredetinek 2¹⁶-szorosára nőtt, márpedig 2 a tizenhatodik hatványon, az nem más mint 65536! Vagyis az átutalandó összeg nem hétmillió-hatszázezer dollárt tett ki, hanem 498073600000 dollárt! Ezt a tekintélyesen kinéző számsort még kiolvasni is nehéz elsőre! Ez a neve: 498 milliárd 73 millió hatszázezer!

Forintban is szép összeg, nemhogy dollárban!

Nem lett volna még ebből sem semmi baj, ha a kiindulási folyószámlán nem lett volna ekkora összeg. Akkor ugyanis fedezet hiányában meghiúsul az átutalás. A sánta Rasid pechjére azonban volt rajta ekkora összeg, több is, bár nem sokkal: mindössze egymillió-negyvenötezer dollárral több!

Azt a számítógép becsületesen meg is hagyta a számláján.

Mindenesetre, még ez sem lett volna tragédia, ha be nem következik egy másik hiba! Ez pedig az volt, hogy az átutalás célját jelentő folyószámlaszámban is megváltozott egy bit. Egyetlenegy, mégis azt jelentette ez, hogy ez az irdatlan összeg nem arra a számlára folyt át, amire Rasid akarta, hanem egy egészen más személy tulajdonába került: ez pedig nem más volt, mint egy bizonyos Vitéz Bewernecky Keményfarkas nevű úr. Bár neki is volt folyószámlája a banknál, azon korábban nem lapult nagy összeg, mindössze ezerötszáz dollár, ez kevesebb, mint félmillió forintot ért az aktuális valutaárfolyam szerint.

Keményfarkas úr a vitézi címet azért kapta meg, mert tagja volt a Magyar Vitézszövetségnek, igaz, nem önmaga, hanem rég meghalt apja jogán, az érdemelte ki e megtiszteltetést. De neki is volt elég baja korábban a hatóságokkal, mert duplavével írta a nevét, és ipszilonnal. De ragaszkodott a családi hagyományokhoz!

A rendszerváltás óta persze nyugton hagyták. Ennek örült, bár az nem tetszett neki, mekkora nyugatimádatba esett az ország. Hol az ősi magyar virtus, kérem, hová lett nemzeti öntudatunk?!

Szeretett volna változtatni ezen, de nem volt rá eszköze. És hiába lépett be hol ebbe, hol abba a pártba, sorra csalódott mindegyikben.

Hanem most történt valami. Már április másodikán megtudta, hogy vagy Isten, vagy a véletlen, de nagy lehetőséget nyújtott neki!

Úgy történt, hogy némi pénzzavarba került, s úgy döntött, hogy bankkártyájával felvesz egy kis pénzt. Persze forintban. Ez nem okozott gondot az automatának, ki is adott neki valami tízezer forintot, de mert rendszerető ember lévén bizonylatot is kért erről Keményfarkas úr, hát megdöbbenve látta annak alján, hogy még mennyi pénze van!

Hinni sem akart a szemének, szaladt a bankba, hogy folyószámla-egyenlegéről kérjen egy havi értesítőt, s azon is ugyanezt látta!

- Ez biztos valami tévedés lesz - gondolta -, ami nem maradhat sokáig rejtve! Attól félek, ha nem jelentem az esetet, lopással vádolhatnak meg!

Már éppen készült rá, hogy szóljon valaki illetékesnek, amikor újabb gondolat ötlött fel benne.

- Ha csak néhány tízezer, vagy tegyük fel, pár millió lenne a tévedés eredménye, szólnék is! De hiszen ez majdnem ötszázmilliárd dollár! Ez már világviszonylatban is jelentős összeg! Ez már jóval több annál, hogy a saját hasznomra elkölthessem; ez már alkalmas arra, hogy nemzetközi folyamatokat is befolyásoljak! Az ördögbe is, ha lesittelnek is érte, ekkora lehetőséget nem hagyok semmivé foszlani!

S azonnal cselekedett. Ezt a nagy összeget először is szétosztotta különböző más bankoknál nyitott folyószámlákra. Most nem történt semmi baj, nem avatkozott bele az átutalásokba semmi légy vagy más rovar. Majd nemes egyszerűséggel átutalt a Magyar Államkincstár javára egy akkora összeget, ami éppen kétszerese volt a teljes magyar államadósságnak!

Nagy vagyona ezt jóformán meg sem érezte. Hogy is érezte volna meg, amikor még Oroszország éves adósságtörlesztése is csak valami húszmilliárd dollár körül jár! Akár azt is kifizethette volna Bewernecky.

De nem tette. Mást tett. Gyorsan céget alapított, melynek tevékenységi köre szinte mindenre kiterjedt, de e cég valójában szinte semmit nem csinált, csak álcázásul kellett. Valójában egyetlen dolgot végzett csak: Bewerneckyt népszerűsítette!

Hősünk ugyanis politikai pályára lépett! Azután, hogy kifizette a teljes magyar államadósságot, úgyis felkapta a nevét a sajtó, nagyon népszerű lett, de mást is tett: megsegítette az árvízkárosultakat, méghozzá olyan alaposan, hogy szinte mindegyikük rá szavazott. Nagy pénzeket adott a nőszervezeteknek, emiatt az ország asszonyai közül is sokan reá adták a voksukat. De nyújtott pénzt minden egyetemnek, főiskolának is, kifizette az egészségügy teljes adósságát, sőt, ötvenszer annyit adott nekik fejlesztésre, mint az államtól kapott egész éves költségvetésük! Saját tévé- és rádióadót alapított, több újságot megvásárolt, és persze számos képviselőt egyszerűen megvesztegetett.

Sokan kezdték firtatni, honnan van ennyi pénze, de semmi törvénytelenséget nem tudtak rábizonyítani. Nem tilos külföldről nagy pénzt kapni! Az egyedüli, aki reklamálhatott volna, Rasid volt, de ő nem volt olyan helyzetben, hogy kiállhatott volna a külvilág elé igazságot követelni, mert számosan vadásztak a fejére. Az egyetlen, amit tehetett az volt, hogy küldött néhány bérgyilkost Bewernecky ellen, de ő előrelátóan számos testőrt fogadott, ugyanakkor Rasid annyira elszegényedett, hogy lehetőségei igencsak korlátozottakká váltak.

Aztán hősünk cége mégis elkezdett dolgozni! Azaz inkább dolgoztatni. Óriási munkálatokba kezdett: autópályákat épített, vasútvonalakat, nap- és szélerőműveket, szemétfeldolgozókat, egy ultramodern számítógépgyárat, valamint biotechnológiai üzemet! Nagy központokat épített, ahol rengeteg élelmiszert termelt folyékony táptalajon, emiatt az olcsó volt. És mert ezekben az építkezésekben sok munkaerő kellett, sőt az új gyárakban is kellett munkaerő, emiatt a munkanélküliség jelentősen lecsökkent. Megvásárolta a BKV-t, és számos metróvonalat építtetett, például kibővítette a korábban csak a Déli-pályaudvarig járó metróvonalat úgy, hogy az a föld alatt elvezessen egészen a Balatonig, sőt a Balaton legdélibb pontjáig! Gyakorlatilag a teljes tejtermeléssel és tejfeldolgozással kapcsolatos iparágkomplexumot is megvásárolta, és ezután igen olcsón árulta a tejtermékeket.

Nem is csoda, hogy megválasztották miniszterelnöknek! Holott mindenki tudta, hogy gyakorlatilag egyszerűen megvette az egész országot. Tudták, de egyelőre mindenki meg volt vele elégedve.

Magyarországon hamarosan lényegesen jobb lett az életszínvonal, mint Svájcban! S még Keményfarkas úr pénze sem fogyott nagyon gyorsan, mert cégeiből bevételekre is tett szert.

Igen, Magyarország a legjobb úton volt afelé, hogy hamarosan a világ vezető hatalmai közé emelkedjék, kis területe ellenére is.

Ám ekkor Bewernecky úr szórakozni indult, magánhelikopterén, amit nemrég vásárolt. A gép lezuhant. Bewernecky úr meghalt!

Kiderült, hogy végrendeletileg a pénzét egyszerűen a Magyar Államra hagyta.

Az Állam bölcs vezetői összeültek, hogy megvitassák, mire költik e rengeteg vagyont. Legokosabbnak azt tartották, ha megsegítik belőle a határon túli magyarokat is! Ezt pedig a legegyszerűbb úgy elérni, ha visszacsatolják a Trianonban elcsatolt területeket. Legyen újra naggyá Magyarország, szerezzük vissza az ősi területeket, biztos Bevernecky is, a Vitéz, ezt akarná!

Tehát a pénzt fegyverekre kell költeni, úgy lesz a legjobb az egész magyar népnek!

Nem is egy külföldi fegyvergyár boldogan szállított a magyaroknak fegyvert, s ekkor kiderült, hogy nem is olyan nagyon sok az a pénz! A háború iszonyúan drága mulatság!

Mégis, kezdetben jelentős sikereket értek el a magyar csapatok. Később azonban összefogott ellenük minden környező veszélyeztetett ország, de Oroszország is, legyőzték újra a magyarokat, újabb területeket csatoltak el az országtól, Romániának például régi vágya teljesült, amikor a Tisza lett a határfolyó, Szerbia mindent megkapott Szegedtől délre, Szlovákiáé lett Vác és minden attól északra, s persze iszonyú volt a háborús pusztítás a megmaradt területeken is. S jóvátételt kellett fizetni a győztesek számára évekig, holott már egyáltalán nem volt meg Bewernecky úr pénze...

És mindez nem történt volna meg, ha Bori néne épp akkor nem süt almáspitét. Vagy... igen... vagy ha nincs ott az a légy. Meg a piszka.

Mert nyilvánvaló, hogy a légy volt a hibás, és nem azok az országvezetők, akik a pénzt fegyverekre költötték. Hiszen azok csak jót akartak! A légy volt a hibás, az odapiszkoló piszkos kis rovar!

Ezek után merje valaki azt mondani, hogy nincs jelentősége egy légypiszoknak!

S hogy mi lett a kis léggyel?

Békésen éldegélte a maga légy-életét, majd az lett a sorsa, mint minden légynek, amit nem kap el egy pók, vagy nem eszik meg egy madár: megfagyott egy hűvös késő őszi éjszakán!

Vége

2001.04.01., 10:14 - 2001.04.01., 12:38

Szimbionták

Lempó Sámuel okos ember volt, fiatal is, s ha nem is szép, de nem is csúnya. Egyetlen baja volt csupán: hogy mind emellé gazdag is volt. Nagyon gazdag. Ahogy szokta is mondani dicsekvően, kihívóan: bődületesen, undorítóan gazdag!

Igaz, ami igaz, dicsekvésének volt némi alapja. Hiszen nehezen lehet szegénynek nevezni valakit, akinek a vállalkozása naponta mintegy tízmillió dollárt jövedelmez!

Sámuel ki is számolta: ez azt jelenti, hogy óránként 416667 dollárt keres, percenként 6944 és másodpercenként 115 dollárt!

Igazán irigylésre méltó jövedelem, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ezért a hihetetlen összegért egyáltalán semmit sem kell csinálnia, a pénz csak úgy jön magától!

Sőt, kamatozik is. Hiszen egy igazán fantáziadús ember sem tud elkölteni ekkora összeget az utolsó garasig! Lempó Sámuel jól tudta, hogy e pillanatban is mintegy négyszázmilliárd dollár van a nevén különböző bankokban összesen. Lehet, hogy néhány milliárddal több. Nem tudta a pontos összeget, ez nem is számít már ilyen sok pénznél. Összehasonlításképpen ez a világ éves teljes turistabevételének nagyjából tizenheted része. Tekintélyes összeg! Annak a négyszázmilliárdnak pedig az évi tízszázalékos kamata is, lebontva egyetlen másodpercre, 1268 dollár és néhány cent. Több, mint ami a vállalkozásaiból befolyik! Hiába, a sok pénz egy idő után önálló hatalommá válik, s már önmaga termeli a még több pénzt, bármiféle különösebb emberi beavatkozás nélkül!

Sámuel - Samu, ahogy a barátai nevezték - elégedett lehetett volna, főleg mert nagyon jól emlékezett rá, hogy alig tíz esztendővel ezelőtt is még üres zsebű ifjú egyetemistaként rótta Pest utcáit. Csak aztán jött a Nagy Ötlet... S vele a még nagyobb gazdagság...

Jó is volt eleinte minden. Hanem az már nem tetszett neki, hogy ezután egyetlen barátja sem maradt. Mert mind pénzt kért. És ő nem tudott eleget adni nekik, mert még többet követeltek. Ez is hagyján volt, de aztán rájött, hogy ha valamelyiknek többet ad, mint a másiknak, akkor kész a sértődés! Ha pedig egyenlően adakozik, az a baj, mert azt mesélik róla, hogy hülye, nem látja, hogy ehhez meg ahhoz a vállalkozáshoz több pénz kell, mint a másik barátja üzleteihez!

Aztán kiderült, hogy elsődleges célpontja lett különböző maffiáknak, emberrablóknak, sehová sem mehetett testőrök nélkül... Állandóan riporterek követték minden lépését... Pártok kunyeráltak pénzt tőle választási kampányokra...

Még csak harminckét éves volt, de máris megcsömörlött az egész élettől. Hiába utazta kétszer is körbe a világot, az sem volt jobb. Mindenütt ugyanez ment. Még a nők is csak azért akaszkodnak rá, hogy feleségül vétessék magukat, s jól éljenek mellette, vagy váláskor nagy csomó pénzt legomboljanak róla. Óvakodott is a házasságtól, mint a tűztől, beérte inkább "hivatásosokkal", tehát prostituáltakkal.

Leginkább a céltalanság nyomasztotta. Az egész életnek semmi célja, az övének biztos nem!

Nemrég tért vissza külföldi útjáról, s máris megcsömörlött a magyarországi kisstílű hatalmi intrikáktól. S elhatározta, hogy végre kirúg a hámból, kikapcsolódik! Korábban elegáns kecskeszakállt viselt, ezt szépen leborotválta, egy utcasarkon megállította az autót, kiszállt, sofőrjével azt hazaküldte, ő maga pedig betoppant egy használtautó-kereskedésbe, és készpénzért vett egy ócska Trabantot. Nézett is nagyot a kereskedő, mert amilyen elegáns zakót viselt, nem gondolta volna, hogy ez a nyilván nem szegény úr épp egy kiszolgált Trabantot vesz magának!

Nem is maradt sokáig ebben a ruhában. Irány egy butik, ott vett egy jó farmert, inget, pulóvert, aztán elhajtott egy közepes hotelbe, kivett egy szobát, de be sem ment a szobájába, ehelyett leült a bárba, rendelt néhány italt, bort, sört, vegyesen mindenfélét, likőrt is, mindig azt, amihez hangulata támadt, és megpróbálta élvezni az életet.

Hamar kiderült, hogy ez sajnos nem megy neki. Mindig elméleti ember volt, aki nemigen kedveli a társasági életet. A sok pénzét is azzal szerezte, hogy egy teljesen új alapelven működő számítógépet talált ki, ami forradalmasította a mikroelektronikát. Míg gazdag nem lett, társaságba sem járt. Aztán, amikor gazdag emberként ment társaságba, természetesen körülrajongták. Most azonban e körülrajongás is hiányzott. Egy darabig ugyan kellemes volt, hogy kutyába sem veszik, nem kelt feltűnést, eltűnhet a tömegben, de aztán ez is unalmas lett. S az is hamar kiderült, hogy bizony nem nagyon bírja az italt, s mert még keverte is az italféleségeket, bizony hamar elázott! Egykettőre kóvályogni kezdett a feje. Nem vesztette még el minden józanságát, s tudta, hogy bizony jócskán becsípett. Haza kéne mennie, nem is vitás!

Ekkor lépett mellé a nő.

- Ugye engem akartál meghívni egy italra? - kérdezte, s máris mellételepedett egy szabad bárszékre.

Samu felnézett. A nő vörös hajú volt, de ez persze lehet, hogy csak paróka. Magas volt, a körme kifestve, és ő bizony egyáltalán nem akarta meghívni, eddig a létezéséről sem tudott.

- Hát te ki vagy?! - kérdezte nehezen forgó nyelvvel.

- A nevem Virág Szibilla, de hívhatsz ahogy akarsz! Hiszen úgyis a tied lehetek, ha akarod, tied lehet a testem is, nemcsak a nevem!

Samu bólogatott. A nő örömlány, nem is vitás. És neki nincs hozzá kedve. Egyelőre úgy érezte magát, hogy boldog lehet, ha sikerül felállnia, nemhogy férfiként viselkedni egy nővel az ágyban!

Megrázta a fejét.

- Kösz, de nem! Nem akartalak meghívni, nem tudom miből hitted...

- Azt hittem engem nézel! - hazudta a nő. És Samu tudta, hogy hazudik. Egyszerűen csak kuncsaftot akart szerezni magának, s ehhez kellett valamiféle bemutatkozás, megszólítás. S a nő nyilván nem akarta letámadni olyan célratörően, undorítóan, mint némely utcai nőcske, hogy "Helló szép szőke herceg, jössz egy numerára?!"

Samu a fejét rázta.

- Én most... most nem! Valaki rángatja alattam a földet, érted? De legyen neked, italt kaphatsz! - azzal, elfeledkezve arról is, hogy nem akarta elárulni a gazdagságát, benyúlt a zsebébe, előhúzott egy nagy köteg papírpénzt, odadobta a mixernek, s így szólt:

- Adj a hölgynek, amit kíván!

A nő szeme kikerekedett. Igencsak sok pénznek látszott ám az!

- Nagyon jó vagyok, a mennyekbe tudnálak repíteni! - ajánlkozott gyorsan, hogy el ne szalassza a remek alkalmat.

- Nem kell olyan magasra, elég volna az emeletre, mert azt sem tudom, hogyan megyek fel a szobába! - motyogta Samu.

- Azt én elintézem! - szólt a nő, s máris cselekedni kezdett. - Hányas az úr szobája? - kérdezte a mixertől.

- Negyvenhetes! - válaszolta az.

- Akkor már mehetünk is! - azzal Szibilla megragadta Samut a hóna alatt, s így szólt:

- Állj fel és támaszkodj rám nyugodtan!

Samu meg is próbálta, de valóban nem sikerült volna egy lépést sem tennie, ha a nő nem támogatja. Feje is a mellére kókadt. Meglátta az őt átölelő nő hihetetlenül hosszú, festett vörös körmeit.

- Gyűlölöm a műkörmöket, főleg ha vörösek! - motyogta.

- Ne törődj vele, mire harcképes leszel, nem lesznek nagy körmeim! - nyugtatta őt a nő, aki láthatóan a saját zsákmányának tekintette már Samut, és a férfinak nem volt ereje a tiltakozáshoz.

Szerencsére volt lift, ami felvitte őket a negyedik emeletre. Samu azt sem tudta, merre van a szobája, még nem járt benne, de Szibilla megtalálta.

Arra még emlékezett Samu, hogy bebotorkált az ajtón, de hogy miként került ágyba, arra már nem.

Kínzó fejfájással ébredt. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van, de aztán eszébe jutott, hogy görbe estét akart csapni, csapott is, de nagyon görbére sikeredett... Valami vöröshajú kurvával botladozott be ide a szobába, akinek jó három centis műkörmei voltak, amit mindig utált... Ez a részlet úgy látszik nagyon beleégett az agyába.

Hanem orrát kellemes illat csapta meg. Közvetlenül ágya mellett az éjjeliszekrényen egy csésze forró kávé illatozott. Feltápászkodott és belekóstolt. Nem volt megcukrozva, de mellette egy csészében ott volt a cukor, hogy ha akarja megcukrozhassa saját ízlése szerint. Egy másik csészében tea illatozott, hátha azt jobban szereti, s a csésze alatt egy papír, ezzel a felírással:

- Earl Gray tea, nagyon finom!

Fejfájása ellenére is képes volt logikusan gondolkodni Samu. Ezt nyilván éjszakai partnere készítette ide neki, habár amilyen állapotban ő volt, valószínűleg az égvilágon semmi sem történt közöttük. Nem is bánta. Nem volt az ő esete a nő. Nem szereti a túl feltűnő, kikent, kifestett nőket. Az ázsiai örömlányok, igen, azok az igaziak! Udvariasak, illedelmesek, szerények...

Mindenesetre szép a nőtől, hogy gondoskodott reggeli frissítésről, mielőtt lelépett. A pénzét ugyan valószínűleg mind elvitte, de annyi baj legyen, marad belőle elég! Úgysem indult sok pénzzel útnak, mindössze egymillió dollárral, ami nála zsebpénznek is kevés. Ha elvitte a nő, hát elvitte! A kedves gesztus viszont figyelmet érdemlő. De az biztos, hogy efféle estéket többet nem tervez be. Nem is volt olyan szórakoztató!

Megitta a kávét is, a teát is, majd felkelt és elbotorkált a nem is messzire levő fürdőszobába, s lezuhanyzott. Váltogatta a hideg és a forró vizet, s így aztán mire a törülközéshez kezdett, hihetetlenül elgyöngült, de a fejfájása csaknem teljesen elmúlt.

Aztán, hogy kilépett a fürdőszobából, anyaszült meztelenül, mert senkire sem számított, szembetalálta magát egy vadidegen nővel. A nő magas volt, szép, szőkésbarna hajú, s egy nagy csésze gőzölgő italt tartott a kezében.

- Tessék, idd meg! Ez majd elmulasztja a fejfájást!

Samu úgy elpirult, hogy majdnem visszaugrott szégyenében a fürdőszobába, s az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy ez a nő valószínűleg ugyanaz az éjjeli pillangó, akit felcsípett az este. Vagyis inkább, aki felcsípte őt... Úgy látszik mégsem ment el. De mennyire másképp néz ki!

A nő is észrevehette csodálkozását, mert így szólt:

- Ne lepődj meg, csak emlékeztem, hogy nem szereted a hosszú vörös körmöket, így aztán megszabadultam tőlük! S akkor már a parókát is levettem, gondoltam, talán azt sem szeretheted, ha ilyen konzervatív gondolkodású vagy! De ezt idd csak meg, nagyon jó szer, nagyanyámtól tanultam a receptet, ez mindig elmulasztotta mindenkinél a macskajajt! Ezért is szaladtam le, hogy megvegyem a hozzávalókat!

Samu vállat vont, s megitta. Nem is volt rossz. S valóban, még a teánál is jólesőbben melengette a gyomrát a furcsa, fűszeres ital.

A gyengeség azonban megmaradt, így visszabújt az ágyba.

- Vetkőzzem? - kérdezte a nő.

- Á, hagyd csak! Most olyan bágyadt vagyok... - legyintett a férfi.

- Én nem bánom, el is mehetek, de kénytelen vagyok közölni, hogy az éjszakámat akkor is ki kell fizetned!

- Hát még nem vetted el a jussodat? - kérdezte Samu.

- Persze, hogy nem, nem vagyok én tolvaj! - csattant fel a nő. - Még ennek az italnak a hozzávalóit is a saját zsebemből fizettem! Igazán nem érdemlem meg, hogy sértegess! Kurva, az vagyok, de tolvaj nem!

- Elnézést... Tudod, reggel azt hittem, hogy leléptél a pénzemmel... Furcsa nő vagy te, nem úgy beszélsz, mint egy prostituált...

- Olyan sok kéjhölggyel voltál már?

- Ami azt illeti, van már tapasztalatom bőven...

- Egyetemre szeretnék járni, hogy orvos lehessek. Árva lány vagyok. Még nem vettek fel, bár kétszer is jelentkeztem. Sajnos, a fizika nem nagyon megy. Valamiből meg kell élnem, sőt arra az időre is kell gyűjtenem, amikor majd egyetemre járok, s nem lesz időm pénzt keresni! - vont vállat a nő.

- Hm! - bólogatott Samu, visszagondolva saját ifjúkorára. Az egyetemisták ritkán gazdagok, ez igaz. - Hány éves vagy?

- Huszonkettő.

- Én éppen egy tizessel több... Hát, azt mindenesetre köszönöm, hogy felcipeltél! Szégyelltem volna ott a pult előtt összeesni!

- A köszönetnek örvendek, de ne csak köszönd, hanem fizesd is meg, kérlek! Nagyon sajnálom, de meg kell élnem valamiből!

- Jó. Add ide a kabátomat!

Szibilla odavitte neki. Samu előhúzta belső zsebéből a csekkfüzetét, és írt bele valamit, majd a megfelelő lapot kitépve odaadta a nőnek.

- Tessék, ez azt hiszem elég lesz!

Minthogy Samu meg sem kérdezte, mennyivel tartozik, a nő gyanakodva nézte meg a felírt összeget, majd hitetlenkedve sápadt el.

- Háromszázezer, méghozzá dollárban?!

- Igen - vont vállat a férfi. - Ez elég lesz az orvosegyetem mind a hat évére, jut belőle minden napra száz dollár, még marad is bőven! Ennyi pénzből pedig még a mai nagy drágaság mellett is egészen tűrhetően meg lehet élni!

- Ó! Köszönöm, köszönöm! - ugrott a nyakába a nő hálálkodva.

- Á, semmiség! - és Samu arra gondolt, tőkéjének mindössze öt percnyi kamatát adta a lánynak. - Tudod, Szibilla, ha jól emlékszem a nevedre, kevés nő tette volna meg, hogy nem kutat ki, s nem szökik meg a pénzemmel, egy kis jutalmat te is megérdemelsz!

- Igazán végtelenül köszönöm! Többet adtál nekem, mint egyszerűen sok pénzt: most már nem kell végigringyóskodnom az éjjeleket, és igazán tudok készülni a felvételire!

- Semmiség! Úgysem tudom mire költeni a rengeteg pénzemet! - legyintett Sámuel. - De most megbocsáss, elbágyított a zuhany, leragad a szemem, alszom egyet! - azzal oldalára fordult, és már aludt is.

Nem tudta meddig aludt, mindenesetre frissen, kipihenten ébredt. A fürdőszobából vízcsobogást hallott.

- Ejnye! Azt hittem, elment! - gondolta. S el is határozta, hogy elküldi a nőt. Adott neki pénzt, rendben van, de azt nem tűri, hogy ráakaszkodjék!

Felállt, felöltözött, majd a fürdőszobához lépett, és határozottan kinyitotta az ajtót. Lehet, hogy nem illik, de a nő először is örömlány, másodszor pedig ez az ő szobája!

A nő valóban ott volt. A tükör előtt állt, a vízcsapból folyt a víz, ő pedig az arcát mosogatta, szépítkezni igyekezett, de közben egyre csak potyogott a könnye. Arcán, szeme alatt, nagy kék foltok díszelegtek.

- Hát veled mi történt?! - kérdezte döbbenten a férfi.

- Az a rohadt Kaszab Pali! A stricim! Kirabolt, elvette az összes pénzemet! Úgy értem, a csekket, amit adtál! Nem tudtam mit tenni, várt a szálloda előtt! És kikutatott, fel volt háborodva, hogy az éjjel semmit nem kerestem, és amikor megtalálta a csekket, elvitte, pedig nem is akartam odaadni neki! - zokogta a nő. - És máskor csak a harmadát szedte el a pénznek, de most, amikor mondtam neki, hogy az a pénz az enyém, én kaptam az egyetemre, és adja vissza, csak kiröhögött, hogy mit képzelek! Hogy nem kell egy kurvának egyetem! És ne képzeljem azt, hogy abbahagyom a "szakmát", mert azt ő úgysem engedi! És megvert! Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni vagy zavarni, csak azért jöttem be, hogy rendbeszedjem magamat, meg, hogy telefonáljak!

- Kinek?

- Vagyunk néhányan, akiknek bögyében van a Kaszab Pali, s én bosszút állok, ha beledöglök is! Azt gondoltam, ha összefogunk mi lányok, sokan, börtönbe juttathatjuk ezt a szemetet!

- Ez nem fog menni, azok biztos félnek tőle! De van erre más megoldás is! - válaszolta Samu a maga számára is váratlanul. Azzal átölelte a síró Szibillát, s gyöngéden kituszkolta a fürdőszobából.

- Ülj csak le oda a székre! - intett neki. Ezután elővette a rádiótelefonját, felhívott egy számot. Szibilla természetesen csak Samu hangját hallotta.

- Halló Juszti! Sürgősen szükségem van rád! Naná, persze, hogy én vagyok, más nem ismeri a titkos számodat! Nem, dehogy, most nem gazdasági ügyről van szó, de remélem nem félsz a büntetőügyektől sem! Hé, mit képzelsz, nem követtem el semmit, de egy ismerősömnek remek ügyvédre van szüksége! Ne aggódj, minden költségét vállalom! Nem, semmit nem követett el, ellenben kirabolták! Mindjárt adom őt, mert itt ül mellettem, beszélj vele, úgy vezesd az ügyét mintha az én ügyem lenne, mert utálom, ha elszedik valakitől a pénzt, amit én neki adtam és nem másnak! Azt akarom, hogy az ipse kerüljön rács mögé, minél tovább, kapja a maximumot, amit csak lehetséges! Tehát a büntetése legyen "a legtöbb mi adható"! - tette hozzá gunyorosan, egy kávéreklám szlogenjére célozva, azzal Samu máris átadta a kagylót Szibillának. - Tessék, beszélj az ügyvédnővel, a neve doktor Bíró Jusztínia!

Szibilla, még mindig hüppögve, kézbefogta a telefont, s készségesen válaszolgatott az ügyvédnő kérdéseire. Az ügyvédnő megnyugtatta, hogy semmi az egész, a csekket azonnal letiltják a bankokban, s ha a strici be akarja váltani, elkapják. Ha még nem váltotta be, a rendőrök kiszállnak hozzá, s házkutatást tartanak, akkor találják meg. De ha beváltotta, akkor is azonosítják utólag a bankalkalmazottak. S mert Szibilla abba akarta hagyni a prostitúciót, s ezután verte őt meg a fickó, ezért ez nemcsak az üzletszerű kéjelgés elősegítésének minősül, de prostitúcióra való kényszerítésnek is, tehát igencsak súlyos bűncselekmény, ráadásul a csekk erővel elszedése kimeríti a rablás fogalmát is, plusz ugye garázdaság, testi sértés...

Szibilla fölöttébb elégedetten tette le a kagylót.

- Nagyon köszönöm! Végtelenül hálás vagyok! - nézett Samura. - Remélem megtalálják a pénzemet is a galádnál!

- Arra ne legyen gondod, azt majd én elintézem, azaz elintézi az ügyvédnő! Mindjárt kiállítok egy másik csekket neked! Csak azt mondd meg, hogy mi a fenének kellett neked strici! Enélkül nem lehetett volna kurválkodni?!

- Persze, hogy nem, be sem engedtek volna a szállodákba! A Palinak vannak kapcsolatai, tejel minden portásnak, mixernek! S ezek nem engednek be olyan lányokat, akik nem a Pali pillangói!

- Aha! Itt is így megy ez?

- De mennyire! Többnyire azt is megkövetelik, hogy velük ingyen menjek el!

- Azannyát! Igazán disznóság! - ámult Samu. - Na várj csak! - azzal újra a telefonért nyúlt, s amikor megjött a kapcsolás, így szólt:

- Hé, Pista, Samu vagyok! Van itt egy szálloda a Liliom út hétben! Épp ott vagyok különben! Azt akarom, hogy tudd meg ki a tulajdonosa, és vedd meg tőle, tökmindegy, hogy mennyiért! Egy órán belül legyen meg a vétel, és a papírokat hozd azonnal ide! De ne az én nevemre vedd meg! Tudod, ajándék lesz! Mindjárt adom a kishölgyet, bediktálja neked az adatait! - azzal nyújtotta a telefont az elképedt Szibillának. - Tessék! Válaszolj Pista kérdéseire, ő az intézőm! Egykettőre megveszi neked a szállodát!

Szibilla csak nézett rá döbbenettől kigúvadó szemmel.

- Ez... ez hihetetlen...

- Á, ez nem is elsőosztályú szálloda, csak egy rozzant lyuk, nem hiszem, hogy húsz-harminc milliónál többe kerülne! Mármint dollárban! Megveszi neked, s egy óra múlva úrnője lehetsz azoknak, akik eddig megaláztak, ki is rúghatod őket! Na, vedd már a telefont mert az intézőmnek is drága az ideje!

Szibilla alig bírta elnyöszörögni a személyi adatait.

- Elképesztő! - szólt végül. - Ez igazán királyi ajándék! És még a nevedet sem tudom, uram!

- Szólíts Samunak. És ne köszönj semmit. Valójában remekül szórakozom, amikor segíthetek rajtad. Úgyis az a legnagyobb problémám, hogy fogalmam sincs, mivel üssem agyon az időmet!

- De hiszen akinek pénze van, annak mindene van, s neked igazán sok pénzed lehet!

- Van is. De sajnos én olyan szerencsétlen aggyal rendelkezem, hogy csak az értelmes dolgokban lelek örömet, s évek óta ez volt az egyetlen értelmes tettem, hogy segítettem neked!

- Bocsáss meg, de csak nem szerettél belém?

- Szó sincs róla, egyszerűen így van ahogy mondtam: csak annak tudok örvendeni, aminek célja van! De minél tovább élek a világban, annál inkább céltalannak látom.

- Valóban - bólogatott komolyan Szibilla - az emberiség leghalaszthatatlanabb teendőjének azt tartom, hogy új vallásos célt találjon magának!

- Miről beszélsz? - kérdezte zavarodottan Samu. - Remélem nem valami szekta híve vagy?!

- Dehogy! Nem is lehetek az, hiszen ahogy eddig kerestem a pénzt...! - legyintett Szibilla.

- Akkor pedig ne gyere nekem istenkével, mert nem hiszek benne! Vagy te talán vallásos vagy?

- Nem, olyan értelemben biztos nem, hogy hinnék valami mostanában divatos vallásban... Sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy van-e, él e, létezik-e Isten! Mármint most. Ellenben egészen biztos vagyok benne, hogy valamikor régen, az ősidőkben Isten igenis létezett!

- Ne viccelj, ez teljes képtelenség! Isten vagy van, vagy nincs, de ha nincs, akkor nem is volt, mert ha volt, akkor van is! Elvégre Isten azért isten, mert mindenható, tehát örökké él, s akkor meg sem halhat!

- Ez nem egészen így van. Én ugyanis azt hiszem, nem ugyanarról az istenről beszélünk! Ha isten alatt a világ teremtőjét érted, akkor persze igazad van. Ha a világot valóban teremtették, akkor valószínű, hogy teremtője most is él. De istennek nevezhetjük azt a lényt is, aki ugyan nem a világ teremtője, de az embernél sokkalta nagyobb hatalommal bír! Ez sokszor megtörtént az emberiség történelmében, hogy például a nagyhatalmú fehér embert istennek nézték a bennszülöttek, s bizonyos értelemben isten is volt, akkor a fehér ember, mert lehetőségei korlátlanabbak voltak!

- Nézd Szibilla, fogalmam sincs, hogy már miről beszélünk, ezért hadd kérdezzem meg: miről beszélünk mi tulajdonképpen?!

- Csak úgy társalgunk! - mosolygott a nő. - Nem mindegy? Nem szórakozni akartál? Ha inkább szeretkezni akarsz, Samu, csak szólj, a tied vagyok, ennyivel tartozom is neked, de azt hiszem, téged egyelőre úgyis a szellemi kalandok vonzanak inkább! Hát akkor hadd mondjam el neked egy érdekes elméletemet, ami évek óta foglalkoztat, és ez nekem is örömömre szolgálna, mert én sem beszélhettem eddig senkivel sem erről!

- Csak tessék, ráérek, igazad van!

- Hallottál már a Neander-völgyi emberekről?

- Természetesen!

- De azt biztos nem hallottad róluk, hogy agykapacitásuk nagyobb volt a mienkénél! Mert a mai ember agytömege átlagban mintegy 1450 cm³, az övéké ellenben 1500 cm³-es volt!

- Tévedsz, mert hallottam ezt is!

- Na hát, ez pedig érdekes ügy, nem?! Hiszen úgy illett volna, hogy a nagyobb aggyal rendelkező értelmesebbek legyenek a bolygó urai! De mást is mondok. Mindenki tudja, bár nem illik beszélni róla, hogy az emberiség az elcsökevényesedés irányába tart! Romlik a fogazatunk, a hallásunk, a látásunk is, bizony, egyre több a szemüveges, szaglása rég nincs az embereknek, még a kutyákhoz viszonyítva sem, pedig egy kutya is "szaglási vak" a farkasokhoz, tehát őseihez viszonyítva! A katonasághoz besorozott fiatalok legalább a fele alkalmatlan, s egyre gyakoribbak a különböző idegrendszeri bajok is! Hihetsz nekem Samu, mert orvosnak készülök, tanulmányoztam a kérdést! Gyakori a gerincferdülés, a lúdtalp, a keskeny medencéjű nők, akik nem képesek normális módon szülni! Terjed a cukorbetegség is!

De mást is mondok. Régen az ember is biztos képes volt a C-vitamin előállítására szervezetén belül. A kutya most is képes rá. Mi nem. Kiesett a genetikai kódunkból az ezt lehetővé tevő gén! Az emberiség sorvad, korcsosodik - még az agyunkat illetően is, amint ezt a Neander-völgyi leletek tanúsítják!

- Azok nem is voltak az ember közvetlen ősei, így tartja a tudomány!

- Csakhogy rosszul tudja. Szerintem legalábbis! Mert azt például nem tudják megmondani a tudósok, hogy ha nem tőlük származunk, akkor honnan! Idáig még egyetlen olyan ősembermaradványt sem találtak, amire azt mondták volna, hogy közvetlen ősünk! Minden leletet csak valamiféle "oldalágnak", "különálló fejlődési irányzatnak", ilyesminek neveztek! De ha minden lelet csak afféle unokafivérünk, akkor hol vannak az őseink?! S még ezek a meglevő leletek is milyen szánalmasan gyérek! Még éppen a Neander-völgyiek a legszámosabbak! Legtöbbször azonban csak egy-két állkapocsdarabot, koponyatöredéket találnak, s messzemenő következtetéseket vonnak le belőlük! Mindez csak két dolgot bizonyít: egyrészt, hogy fogalma sincs a tudománynak az ember származásáról, másrészt, hogy kiváló a tudósok fantáziája, amikor ilyen szánalmasan kevés leletanyagból olyan megdöbbentően élethűnek tűnő reprodukciókat álmodnak papírra! És még ez sem minden, mert minden újabb csontocska előkerülésekor újra meg újra átrendezik a "leszármazási sort"! Ekkora bizonytalanság csak a tudomány azon a területén létezhet, ahol még nem is jogos a "tudomány" szó, mert még semmit nem tudunk!

- Végül is mit akarsz bizonyítani?

- A leletek alapján csak egyvalami biztos: régen éltek olyan emberek, melyeknek agya nagyobb volt, mint a mienk. Most kisebb az agyunk. S jelenleg is minden jel arra mutat, hogy az emberiség korcsosodik!

- Ez merész állítás, hiszen az akcelerációról te is hallhattál Szibilla! A mai tizenévesek nagyobbra nőnek, mint őseik nőttek, nemileg is előbb érnek...

- Igen, és gyakori is a görbehátú közöttük! Különben sem jó jel az óriásnövés! Hiába nőnek nagyobbra, az agyuk ettől nem lesz nagyobb, ráadásul a dinoszauruszok is nagyra nőttek, s lám mi lett a sorsuk: kipusztultak! Csöppet sem tartom jó jelnek az óriásnövekedést!

- De miért kéne egy nagy állatfajnak okvetlenül kipusztulni? Hiszen az emberekre senki nem fog vadászni!

- A nagy méret nemcsak előnyökkel jár! Minél nagyobb egy állat, annál kisebb például a szaporasága! Az egér évente többször is képes alkalmanként akár féltucat utódot is elleni, a bálnák meg csak három-öt évenként egyet! Márpedig, ha valami katasztrófa puszta véletlenségből megtizedeli az efféle nagy állatok állományát, akkor emiatt nagyon nehezen szaporodnak újra el! S efféle katasztrófa lehet akár egy váratlan járvány is!

- Mégsem hiszem, hogy az ember holmi korcs lenne! Hiszen nyilvánvalóan sokkal okosabbak vagyunk, mint akármelyik majomfaj!

- Igen ám, de a majmok nem is őseink! Darwin sosem mondta, hogy az ember a majomtól származik. Ezt csak ellenségei terjesztették róla. Darwin csak azt mondta, hogy az embernek és a majomnak közös őse volt. Én azonban felteszem a kérdést: mi van, ha az egyik mégiscsak őse a másiknak?!

- A majom az embernek?

- Nem. Fordítva! Az ember a majomnak!

- Mit beszélsz?! - ámult Samu.

- Az emberszabásúak ősének 48 kromoszómája kellett, hogy legyen, mert ugyanennyi van a csimpánznak is, gorillának is, orangutánnak is! Nekünk embereknek csak 46 van. Ők szőrösek, mi nem vagyunk azok. Pedig a szőrzet hasznos, segít a hőszabályozásban. Tehát csökevényesedünk!

- Te azt mondtad, a majom az emberből származik! Pedig ezzel ellentmondasz a saját szavaidnak, hiszen, ha a majom tökéletesebb, akkor...

- Pillanat, mindjárt mindent megmagyarázok! Tegyük fel, hogy az ember valaha régen készen került le ide a Földre! Aztán itt fokozatosan elsatnyult. Különböző formái jöttek létre, elkülönült kis csoportocskák, melyek mind különböző irányokban "fejlődtek". Ez persze nem igazi fejlődés volt, hanem egyfajta elkorcsosulás. S természetesen mindegyik csoport másképp korcsosult el, más faj alakult ki belőle. A majmok megtartották a szőrzetet. Mi nem. Nekik az elméjük gyorsabban csökevényesedett, nekünk nem olyan gyorsan, de azért a mi agyunk is megkisebbedett.

- Úgy véled, a Neander-völgyiek voltak az ősök?

- Vagy azok, vagy valami azokhoz közel álló csoport. S nemcsak a ma élő majmok és emberek ősei, de az összes már kihalt ősember és ősmajomfaj ősei is! Ez megmagyarázza a viszonylag gyors "fejlődést" is. Elkorcsosodni sokkal könnyebb, mint kifejlődni, hiszen könnyebben megy valami tönkre, mint alakul ki! És nézd csak meg például a disznót! Az is csaknem olyan csupasz, mint mi vagyunk. Pedig őse, a vaddisznó, egyáltalán nem olyan csupasz, mint a házisertés! Mennyivel tekintélyesebb, nemesebb küllemű állat! Egy állatfaj igenis könnyedén elkorcsosodhat! Az indiánok egyik szent könyve, a Popol Vuh egyenesen azt állítja, hogy az özönvíz után az emberek majmokká lettek. Mi van, ha ezt szó szerint kell értenünk?!

- Szerencsére ez értelmetlen vita, mert az ember nem kerülhetett teljesen kifejlődve a bolygónkra, egyrészt mert nem volt honnan jönnie, másrészt mert ha mégis valahonnan ideérkezett volna, mittudomén űrhajóval, akkor fejlett kultúrát alakított volna ki, és nem zuhan vissza ősi állapotokba!

- Nono! - mosolygott huncutul Szibilla. - Azért érdekes megvizsgálni, hogy mit mondanak erről a legendák, mitológiák!

- És mit mondanak?

- Kezdjük mindjárt a kereszténységgel! A részletekkel nem foglalkozom, azok könnyedén megváltoznak az évezredek alatt. De a lényeg az, hogy a kereszténység azt mondja - de a zsidó hagyományok is - hogy az ember valami bűnt követett el, másképp akart élni, mint ahogy az Isten mondta neki, és ezért kiűzetett az Édenből, többé nem támaszkodhat Isten kegyelmére, s magára van hagyva, nyomorúságos állapotok közepette! Azt is kimondja a Biblia, hogy az ősi emberek sokkal tökéletesebbek voltak, például nem kínozta őket betegség, és tovább éltek! Tehát azt mondja a Biblia, hogy őseinkhez képest mi korcsok vagyunk!

De minden más nép mítoszaiban is hasonló utalásokat találunk: régen volt egy Aranykor, ami főleg azért volt jobb, mint a mostani, mert akkor az emberiség összhangban élt az istennel vagy istenekkel, de azután az emberek hibájából ez megromlott! S e boldog élet helyszíne nem a mostani világ volt, hanem Paradicsom, Éden, Elíziumi mezők, egyéb ilyesmi. A helyszínt lehet, hogy a Földre teszik, de megközelíthetetlen helyekre, már nem létező szigetre például. Azt mondják ezzel, hogy az ember régen nem ott lakott ahol most!

De a Biblia még tovább is megy. Azt mondja, Isten azért rakta az Édenbe az első emberpárt, hogy az Édenkertet gondozza. Régen tehát feladata volt az emberiségnek, míg most, jelenleg nincs! És ugye te is épp arról panaszkodtál, Samu, hogy csak értelmes tevékenységben leled örömödet?! Biztosra veheted, hogy a legtöbb ember ugyanígy van ezzel, legfeljebb kevesebb ideje van emiatt gyötrődni, mert idejének nagy részét munkára, létfenntartására kell fordítania!

- Tényleg úgy hiszed, hogy az embert Isten teremtette?

- Egy biztos: a legtöbb legendának mélyén valóságmag rejtezik! Így volt ez Trójával is, azt is mesének tartották míg ki nem ásták! S ha az embert valóban úgy csinálták, kifejezetten azért, hogy valamiféle felsőbb lénynek hasznára váljék, őt szolgálja, akkor most feladat híján csakis rosszul érezheti magát! S aki igazi vágyát ki nem élheti, pótcselekvésekhez menekül, tudjuk ezt jól a pszichológiából! Én az emberiség egésze szempontjából efféle pótcselekvésnek tartom a háborúkat is!

- Ez nagyon érdekes gondolatmenet, de teljességgel bizonyíthatatlan! Azt mindenesetre látom, hogy neked nem orvosnak kell menned, hanem filozófusnak!

- Gondoltam rá, de oda még nehezebb bekerülni, mint az orvosi egyetemre.

- Semmi az egész, pénzzel mindent el lehet érni! Csak szólok az intézőmnek, ő felajánl néhány milliót az egyetem támogatására, s közben elejt néhány kedves célzást, hogy egy kedves, tehetséges ismerősöm nagyon érdeklődik a Lét komoly kérdései iránt... Különben pedig az sem kell, hogy felvegyenek, elvégre nem szorulsz rá ösztöndíjra! Ha befizetik a tandíjat, manapság már a leghülyébbek is járhatnak akárhova is, te meg még csak nem is vagy hülye, sőt igencsak eszes! A megélhetésed miatt ne aggódj! Add csak ismét a csekk-könyvet, kiállítom az újabb csekket, mielőtt elfelejtem!

Szibilla már adta is. Samu most a változatosság kedvéért kerek egymillió dollárt írt.

- Ez sokkal szebb, kerekebb szám! - nevetett.

- Elképesztően nagyvonalúan bánsz a pénzzel! - csodálkozott Szibilla.

- Megtehetem. Egyetlen nap alatt tízszer ennyit jövedelmez az üzletem.

- Hát te az a Samu vagy?! - szaladt magasba Szibilla szemöldöke a váratlan felismeréstől.

- Lempó Sámuel, szolgálatára kedves hölgyem! - hajtott fejet Samu mosolyogva.

- Akkor már értek mindent! - nevetett Szibilla. - Hogy nekem mekkora szerencsém van! Te találtad fel azt az újfajta számítógépet!

- Azért nem az egészet, csak a csip alapötletét... - szerénykedett Samu.

- És azóta ezen az elven készül a világ minden számítógépe! Nahát! Hogy is nem ismertelek fel rögtön!

- Lám csak, ennyit ér a vagyon meg a tudomány! Egy közepes rocksztár ismertebb nálam! - mosolygott Samu, de cseppet sem kesernyésen. - Most már mindenesetre akármelyik egyetemre járhatsz, ennyiből telik rá! - bökött a csekkre. - De nem javaslom az orvosit. A te mitikus hajlamaiddal...

- Több ez szerintem mint mítosz!

- Nincs rá bizonyítékod. Vagy meg akarod találni az Édenkertet?

- Én nem találhatom meg, mert nincs pénzem űrhajóra.

- Hogyhogy?!

- Az Édenkert természetesen az égben van! Hiszen minden vallás és mítosz azt tartja, hogy Isten vagy az istenek az égben vannak! Még a görögök legendái a legföldhözragadtabbak, de ők is az Olümposz-hegy tetejére képzelik az istenek lakhelyét! S mert a vallások szerint az emberek ősei régen az istenekkel együtt éltek, ezért nyilvánvaló, hogy ha az isten az égben lakik, akkor az emberek lakhelyének, az Édennek is ott kellett lennie! Természetesen azt, hogy "az égben", nem kell szó szerint érteni, hogy valahol a felhők között. Ez csak annyit jelent, hogy valahol a világűrben, nem a Földön. Lehet például egy másik bolygó is. Megjegyzem, a hinduk legendái gyakran emlegetnek bizonyos "vimánákat", repülőszerkezeteket, melyek repülni tudtak. Szólnak a legendáik istenek háborúiról is, különben ebben nincsenek egyedül, az ősgermán eposzok, és sok más mítosz is regél ilyesmiről...

- Aha - mondta Samu, és nevetett. - Most mindjárt azt mondod, életed nagy vágya, hogy az ENSZ meghallgassa javaslatodat, miszerint nagy űrflottát kell építeni, és sorra járni a Galaktika bolygóit, mert az egyik bolygón okvetlenül ott az Édenkert!

- Ne gúnyolódj, kérlek! Semmi szükség erre! Az Édenkert természetesen nem a Galaktika ismeretlen mélységeiben rejtezik! Itt van a mi naprendszerünkben!

- Azt is tudod, hogy hol?

- Természetesen! Elég csak felnézni az égre egy jobbfajta teleszkóppal, s még bizonyítékot is láthatunk szavaim igazára!

- Ne tréfálj, ha lenne valahol Édenkert, már rég észrevették volna a csillagászok! Hiszen az Édenkert tele kell legyen növénnyel, s az zöld! Sőt, akkor ott oxigénes légkörnek kéne lenni, egyáltalán, légkörnek, és...

- Bocsáss meg, hogy közbevágok, de félreértesz! Én nem azt állítom, hogy a távcsővel az Édenkertet láthatjuk! A bizonyság mely látható, nem az Édenkertre vonatkozik. Azt én sem hiszem, hogy a valódi Édenkertet megtalálhatnánk. Az, sajnos, szerintem már rég elpusztult. Amire a bizonyíték vonatkozik, az nem más, mint az Istenek Háborúja!

- Nahát! Áruld már el, légy oly kedves, mi az a bizonyíték, mert fogalmam sincs, miről beszélsz!

- Feltételezem, hogy hallottál már a kisbolygóövezetről a Mars és a Jupiter között!

- Persze, kedvelem a sci-fit! De mire bizonyíték ez?

- Ez, és a Mars! Tudom, azt mondják, a kisbolygóövezet törmelékeiből soha nem alakult ki bolygó, a Jupiter gravitációja miatt. Na de mi van, ha mégis kialakult, s egy háborúban a lakói szétrobbantották? Vagy egy másik bolygó lakói?! Például a marslakók? Mert ha így történt, nem várhatod, hogy városromokat lássunk most a Marson a teleszkópjainkkal, hiszen ez talán évmilliókkal korábban játszódott le, s azóta mindent belepett ott a por! De az biztos, hogy a Mars nem mindig nézett ki így! Látjuk a nagy folyómedreket a Marson, az erózió nyomait, minden arra utal, hogy ott régen légkör volt és víz! Tengerek is, egy nagy tenger az északi féltekén mindenképpen! Most semmi ilyesmi! Érdekes ez: egy légkörét vesztett bolygó, ami nagy kozmikus katasztrófára utal, s egy széttört bolygó közvetlenül mellette! Nem gyanús ez neked, Samu?! Nem olybá tűnik neked is, hogy ez nagyon úgy néz ki, mint két háborús fél, melyek ragyogóan tönkreverték egymást?!

- Úgy véled, ha elrepülnénk a Marsra, megtalálnánk ennek a nyomait? Megtalálnánk az "istent"?

- Biztos, hogy nem a kisbolygók közé kell repülnünk! És igenis úgy vélem! Minden vallás szerint az égben van az Isten! A németek máig úgy szólnak döbbenetükben, hogy "Gott im Himmel!", azaz "Isten az égben!". Persze, élő istenre nem számítok. De maradványokra annál inkább! Azoknak a maradványaira, akik biztos nem emberek voltak, de akik megteremtették az emberi fajt a szolgálatukra! Csak aztán, hogy ők kiirtották magukat, az emberek elvesztették gazdáikat, s az emberiség magára lett hagyatva. Vagy az is lehet, hogy őseink maguk lázadtak fel, elvégre a Biblia pontosan ezt mondja!

- A Bibliát alig kétezer éve írták!

- Az mindegy, mert a hagyomány előtte akár millió éveken át járhatott szájról-szájra.

- Már sokszor terveztek emberes Mars-repülést, de pénzhiány miatt mindig elhalasztották... - töprengett Samu.

- De neked sok ám a pénzed! - nézett rá ravaszkásan Szibilla.

- Ez a feladat még az én pénztárcámnak is igencsak megterhelő! - ellenkezett a férfi. - És ha semmit sem találok...

- Találunk! - javította ki a nő. - Mert ez az egész az én ötletem! Remélem van benned annyi tisztesség, hogy magaddal viszel?!

- Nem viszlek. Én sem megyek. Nem hiszek az egészben!

- Mit kockáztatsz?! Jobb, ha éjszakánként lerészegedel?! Ha nem találunk semmit, legalább láttad a világűrt! Megkapod az újdonság, a változatosság örömét!

Sámuel egy ideig gondolkodott, és Szibilla nem szólt közbe. Végül a férfi felnevetett.

- Tudod mi az érdekes az egészben? - kérdezte.

- Mi? - kérdezte Szibilla.

- Az, hogy egyik ősöm finn volt, tőle kapta családom a Lempó nevet. Márpedig a Lempó név azt jelenti finnül: Ördög! Tehát én, az ördög, menjek az égbe, hogy megkeressem Istent! Nagyon jó! Haha!

- Megyünk vagy nem megyünk? - kérdezte izgatottan Szibilla, a türelmetlenség lázában égve.

Válasz helyett Samu felemelte a telefont, és az intézőjét hívta. Így szólt hozzá:

- Mindenekelőtt előre bocsátom, hogy nem őrültem meg, és nem is tréfálok, komolyan kérdezem: Mennyibe kerül egy űrhajó, ami képes elvinni mondjuk öt főt a Marsra, és vissza is hozna bennünket?

*

Ott keringett az űrhajó a Mars körül. Nagy volt, majdnem két kilométer hosszú, s jó száz méter széles. Ennek ellenére hasznos területe nem volt több, mint tízezer négyzetméter, tehát mintegy százszor száz méteres házacska, emeletek nélkül. A többi rengeteg hely ugyanis kellett az atomerőműnek, ami az energiát szolgáltatta - és a víznek.

Nem az ivóvíznek, azt máshol tárolták. Hanem az űrhajó meghajtását úgy oldották meg, hogy maga mögé az űrbe majdnem fénysebességre felgyorsított vízmolekulákat lő ki, s így a rakétaelv alapján az ellenkező irányba gyorsulhat.

Különböző ötletes mágnescsapdákkal elérték, hogy ha útközben a közelükben elhaladó kóbor meteorokkal találkoznak, azokat befoghassák, s feldolgozhassák a vízkészletüket, ez hasznos képesség, elvégre a világűrben gyakoriak a jégmeteoritok, de akkor is sok vizet kellett magukkal cipelniük. Ekkora űrhajó természetesen le sem szállhatott sem a Földön, sem a Marson, már eleve földkörüli pályán szerelték össze. De volt két űrkompja is, ami leszállhatott a Földre vagy a Marsra.

Ráment Sámuel majdnem minden pénze. Samu most negyven éves volt, és bizony nem jövedelmezett neki már sokat tőkéje kamata, mert alig maradt tőkéje! De a vállalkozásaiból még mindig bőségesen csordogált a bevétel, remélhette hát, hogy mire hazaér, újra a világ leggazdagabb emberének mondhatja magát.

Virág Szibillát sem így nevezték eddigre már, hanem úgy, hogy Lempó Sámuelné. Még gyereket is szült Samunak, de a kislányt nem hozták el az útra, a Földön hagyták gondos felügyelet mellett.

Végül is nem öten mentek el a Marsra, csak négyen. Velük volt Tímea, aki Szibilla barátnőjének mondhatta magát, és velük utazott Jeff Pitt, aki nem is magyar volt hanem angol, a NASA küldötte, s különböző titokzatos műszereket kezelt, amiket az Űrkutatási Hivatal erőltetett rájuk. Samu nem is nagyon tiltakozott ellenük, mert a műszerek nem foglaltak sok helyet, pénzbe sem kerültek, növelték a biztonságukat, sőt emiatt a NASA állta a költségek egy részét is. A beszélgetés akadályokba sem ütközött, mert Jeff Pitt kiválóan beszélt magyarul. A NASÁ-nak természetesen ilyen szakembere is akadt... Bár az űrhajó irányításával sok gondja sem Samunak, sem Jeffnek nem akadt, mert azt elvégezték helyettük az okos kis komputerek.

Ott keringtek hát a Mars körül, de odalent csak a szürke vagy vöröses porsivatagot látták, néha egy-egy kiszáradt folyómederrel. Édenkertnek bizony nyoma sem látszott. Ezen nem csodálkoztak, még Szibilla sem. Nem hitt benne, hogy élő Édenre lel, Tímea és Jeff pedig azt sem tudták, voltaképpen mi a célja Samunak és feleségének. Egy szót sem ejtettek az építés nyolc éve alatt a világsajtónak Szibilla elméletéről, mert nem akarták gúny céltáblájává kitenni magukat. Hisz már az is épp eléggé felborzolta a pletykalapok olvasóinak idegeit, hogy a botránykrónikások kiderítették Samu feleségének múltját! Ó jaj, mekkora csámcsogás indult meg erre: a világ leggazdagabb embere nem egy hercegnőt, nem is egy színésznőt vesz feleségül, hanem egy ringyót!

Nem hiányzott hát nekik, hogy még őrülteknek is tűnjenek mások szemében. Ráadásul maga Samu sem nagyon hitte, hogy bármi érdemlegesre is lelnek, efelől csak Szibilla volt meggyőződve. Samu csak úgy gondolta, ilyesmit még sosem tapasztalt, űrhajózik hát egyet.

Az út ugyan unalmas volt kissé, de elviselte a cél érdekében, hogy láthassa a Marsot. Most viszont határozottan több szórakozást remélt, mint az unalmas, kihalt táj. Nem is titkolta a csalódottságát.

- Ugyan már, drágám, le kell szállnunk! Kutatnunk kell, szerencsére van is hozzá felszerelésünk, radar, fúró meg minden!

- És hová szálljunk le?

- Hát ez jó kérdés! - ismerte el Szibilla.

- Szerintem repüljük körbe az egész Marsot, térképezzük fel a felszínét olyan alaposan, mint eddig még sosem, és azután dönthetünk a leszállási hely felől! - indítványozta Jeff.

- Ez mindenesetre bölcs javaslatnak tűnik - bólintott rá Samu.

Így is tettek, elkezdtek a Mars körül keringeni, az északi sarktól a déli felé spírális pályán közeledve, amikor egyszer csak figyelmeztető hangjelzést adott komputerük, s a képernyőn a következő szöveg jelent meg:

- "Legyetek üdvözölve, drága gyermekeim! A leszállási koordináták..." - majd az aláírás: "Gea".

- Ez meg mi a fene?! A földiek tréfája?! - kiáltotta döbbenten Jeff.

- Nem hinném! - szólt sápadtan Szibilla. - Tudjátok, nem szóltam róla, de mintegy tíz perccel ezelőtt leadtam egy üzenetet a rádión...

- Miről beszélsz?

- Tudod, Samu, arra gondoltam, végül is nem vagyunk marsiak, hanem vendégségbe jöttünk, illik udvariasnak lennünk! S ezért rádión engedélyt kértem a leszálláshoz, s azt is kértem, határozzák meg a leszállási pozíciót!

- De hát a Marson nincs élet! - kiáltotta Jeff Pitt.

- Abban nem lehettünk biztosak! S amint látod, igazam is volt, mert élet igenis van, sőt, értelmes élet!

- Félek! - szólalt meg Tímea. - Én kirándulni jöttem a világűrbe, kirándulni egy néptelen vidékre, és nem vendégségbe, ahol ki tudja, miféle lények élnek!

- Megnyugtató, hogy tudnak legalább magyarul... - mormogta Samu, majd így szólt:

- Úgy döntöttem, meglátogatjuk őket! Leszállok az űrkomppal, gondolom te is, Szibilla. Te, Tímea, ha akarsz, maradhatsz idefent!

- Nem, nem, egyedül még jobban félnék, akkor már inkább veletek tartok!

- És te, Jeff?

- Természetesen megyek!

Az űrhajót a megadott koordináta fölé pozícionálták, stacionárius pályára állították, hogy állandóan ama bizonyos pont fölött lebegjen, majd beszálltak az űrkompba, és ereszkedni kezdtek.

- Ki az ördög lehet az a "Gea"?! - kérdezte közben Jeff.

- Miért ördög, miért nem isten? - kérdezte vissza gúnyosan Szibilla.

- Csak költői kérdés volt! Úgyis meglátjuk!

- Ez igaz.

Ahogy kissé lejjebb ereszkedtek, alattuk mozogni kezdett a sivatag homokja, s kitárult előttük egy nagy kürtő. Mintha egy vulkán kráterébe kellene leszállniuk.

- Várható volt! - bólogatott Szibilla. - Nyilván a felszín alá költöztek a háború túlélői!

- Miféle háború? - kérdezte Jeff.

- Szerintem a Mars azért néz ki így, ahogyan, pusztulón, mert háborúba keveredett a Phaetonnal, ami a Mars és a Jupiter között keringett, s amely szét is tört a harcok során!

Jeff majdnem azt mondta erre, hogy "hülyeség", de aztán mégsem mondta, mert annak alapján, ami eddig történt, akár még az is kiderülhet, hogy Szibillának van igaza...

Űrkompjuk hatalmas, kietlen terembe ereszkedett le, mely mintegy száz méter mélyen lehetett. Felettük lassan bezáródott a nyílás, de sötét nem lett, mert a terem falain a távolban fényforrások kapcsolódtak be. Majd homokfelhő támadt körülöttük...

- Hogyan támadhat homokvihar a felszín alatt?! - kérdezte kíváncsian Tímea.

- Úgy, hogy egy csomó por behullott ide, amikor kinyitották a bejáratot, most ellenben levegőt fújnak be ide, hogy nyugodtan kiszállhassunk! - magyarázta Samu. - Ez afféle zsilipkamra lehet!

A homokvihar hamarosan elcsöndesedett, s a számítógép máris közölte velük, hogy odakint tökéletesen megfelelő légkör várja őket, épp olyan, mint a Földön.

- Akár űrruha nélkül is kimehetnénk! Még a hőmérséklet is kellemes, huszonöt fok! - mondta Szibilla.

- Még mit nem űrruha nélkül! És a sterilitás?! - ellenkezett Jeff.

- Szerintem, ha magyarul tudnak, tökéletesen ismerik a biológiánkat is! - válaszolta Szibilla.

- Ez akkor is megengedhetetlen kockázat!

- Gondolj arra, hogy először kerülünk kapcsolatba egy idegen kultúrával, s nem volna jó, ha gyávának néznének bennünket, főleg a szívélyes fogadtatás után! - csatlakozott feleségéhez Samu.

Ezen aztán Jeff is eltöprengett, s így végül mindannyian űrruha nélkül szálltak ki.

A levegő valóban kiváló volt, üde, friss, ózondús. Ahogy kiléptek az űrkompból, s körbejárták azt, a túloldali falon a távolban folyosót fedeztek fel. Másfelé nem is mehettek, arra indultak hát.

- Fogadóbizottság mindenesetre nem vár bennünket! - állapította meg Jeff Pitt.

- Neked semmi nem tetszik! - mondta erre Szibilla.

- Nem tehetek róla, gyanakvó embernek születtem, s igazán nem így képzeltem el az első kapcsolatot...

Hosszú folyosón mentek végig, és e folyosó egyre mélyebbre ereszkedett a felszín alá. A folyosó ráadásul meglepően széles volt, jó húsz méteres. Itt nem láttak világítószerkezetet, mégis fénylett minden, mert a folyosó falai mindenütt lágyan sugározták a fényt magukból. Efféle különleges anyagot még sosem láttak. Szibilla bátran megtapintotta a falat, s érintése puha volt, süppedős, s amikor elvette a kezét a faltól, csodálkozva kiáltott fel, mert kis ideig még a saját keze is világított az érintés után, egyre halványodva.

- Fogalmam sincs, mi lehet ez! - rázta a fejét zavarodottan.

Ráadásul ahogy haladtak egyre mélyebbre, mind erősebbé vált a fény. S nemsokára illatokat is kezdtek érezni, ezt is mind erősebben. Úgy vélték, gyümölcsillatokat éreznek, de nem tudták meghatározni, hogy miféle gyümölcsök is ezek. De nagyon étvágygerjesztőek lehettek.

Jó két órán át haladtak egyre mélyebbre, végül, mikor úgy becsülték, hogy legalább egy kilométerre lehetnek már a Mars felszíne alatt, a folyosó váratlanul véget ért, egy kanyar után ugyanis óriási barlangterembe értek. De ez aztán tényleg elképesztően nagy volt: olyan nagy, hogy nem is látták a végét. A tetejét igen, mert az is ezzel a furcsa fénylő anyaggal volt bevonva, s így bár ide a Nap sugara nem jutott be, de mégis nappali világosság kápráztatta el őket. Samu úgy becsülte, nem is egy, de jó két kilométer magasan lehet fejük fölött a plafon. Pedig nem is a terem legalján voltak, hanem egy erkélyfélére jutottak ki, s ezen kellett most leereszkedniük, még legalább kétszáz métert.

Közben az erkélyre itt is - ott is más folyosók nyíltak, de egyikbe sem tértek be, mielőbb a központi terem aljára szerettek volna jutni. Úgy vélték, ott várja őket a legtöbb látnivaló. Amit ugyanis felülről láthattak, erre vallott.

Alattuk a nagy termet valami furcsa tenger töltötte meg, ami egyáltalán nem kék volt, hanem narancssárga, helyenként türkizkék vagy citromsárga, néha egy-egy világoszöld buborék emelkedett fel a mélyéből, hogy a "tenger" tetején szétpukkadjon. Bár szél sem fújt, itt-ott enyhe hullámok futkároztak ezen a furcsa tengeren-tavon.

De ez a folyékony anyag nem töltötte be mégsem a termet, mert itt is, ott is belőle szigetek emelkedtek ki. E szigetek mind tökéletesen szabályosak voltak, kör vagy ovális alakúak, és valami furcsa rend szerint népesítették be a tengert. Nem voltak egyforma méretűek, de különösebben nagyok sem, a legnagyobb sugara sem haladta meg az ötszáz métert, de akadtak alig tízméteres sugarúak is.

E szigetek egyike sem volt magányos. Mindegyiket legalább egy másik szigettel vagy az üreg falával híd kötötte össze. Némelyik híd igencsak hosszú volt, akár kilométeres is, s olykor egy másik sziget fölött ívelt át. Hídtartó oszlopoknak nyoma sem volt, minden híd egyetlen ívben haladt, csak a két végpontja támaszkodott földre... Ha ugyan föld volt a szigetek anyaga. Samu magában elismeréssel adózott az építők ügyességének. Elképesztően könnyű és szilárd építőanyagaik lehettek, hogy ez a sok híd és a kupola nem roskad össze a saját súlyától!

A hidak maguk a legkülönbözőbb színűek voltak, kobaltkék, acélkék, zöld, sárga meg mindenféle, egyedül vörös, fehér és fekete hidakat nem láthattak. Viszont minden híd oldalán apró lámpásoknak tűnő fényforrásokat vehettek észre, melyeken minden észlelhető szabályosság nélkül fehér és vörös fények rohangáltak ide-oda a szigetek között, mint egy földi fényreklámon.

A szigetek sem voltak csupaszok. Azokon fények ugyan nem égtek, ellenben tele voltak a legkülönbözőbb növényekkel. Zöld fák és bokrok, sőt nemcsak zöld, de piros és kék levelű bokrok és fák is nőttek azokon, fű is... És nyilván még sok egyéb mindenféle is, amit innen a magasból nem láthattak.

- Ez maga lesz az Édenkert! - szólt izgatottan Szibilla, és valósággal rohanni kezdett lefelé, Samu alig bírta követni őt.

- Ne tréfálj, ez még csak nem is hasonlít ahhoz, amiről a Biblia ír! - szólt a feleségéhez.

- Tudtommal nem mellékeltek térképet vagy helyszínrajzot a Bibliához! - vágott vissza a nő. - Ez pedig egy csodálatos kert, igaz? Na hát, ne vitatkozz!

Leértek a galéria aljához. Lábuk előtt hullámzott a furcsa tenger, amiről csak azt lehetett biztosan tudni, hogy nem víz. Nem messze tőlük számos híd vezetett egyik-másik szigethez. Szibilla pillanatnyi habozás után megindult az egyiken előre.

- Vigyázz, hogy le ne potyogj, mert korlát nincs rajta! - figyelmeztette őt Samu.

- Ugyan már, elég széles! - legyintett Szibilla.

Samu követte őt, Samut pedig Tímea és Jeff Pitt követte, mert nem akartak egyedül maradni. Mindannyian nagyon igyekeztek megjegyezni eddigi útvonalukat, mert szerettek volna visszatalálni az űrkompjukhoz, márpedig látogatásuk színhelye mindinkább egy nagy labirintusra kezdett emlékeztetni.

- Lehet, hogy ez a járatrendszer behálózza az egész Marsot! - dörmögte Jeff. Nem tetszett neki, ami itt van. Már órák óta haladnak lefelé és befelé, s még mindig nem találkoztak az üzenetküldő titokzatos Geával, de még annak legalább egy kis szolgájával sem!

Jó tíz percet kellett gyalogolniuk, míg elérkeztek a legközelebbi szigetre. A híd alatt, talpuktól alig egy méterre, szelíden bugyborékolt a narancssárga óceán, de egyáltalán nem érezték forrónak. Igaz, a kezüket nem merték beledugni.

A szigeten aztán megálltak pihenni. Rájuk fért már ez igazán! A talaj egészen közönséges humusznak tűnt, rajta fű tenyészett. Nem egészen olyan volt, mint a földi fű, de meglehetősen hasonló. A híd nem betontalapzatban végződött, hanem eltűnt valahol a talajban, így azt sem tudták, nem mesterséges eredetű-e a sziget, s a híd közvetlenül a sziget talapzatából nő-e ki. Samu valószínűnek tartotta, hogy igen.

A parttól kissé távolabb a legkülönbözőbb bokrok és fák tenyésztek, igazán dúsan. Majdnem mindnek volt gyümölcse-termése, ilyen vagy olyan, a legkülönbözőbb alakúak, és roppantul étvágygerjesztően néztek ki.

- Éhes vagyok! Megkóstolom ezeket! - intett feléjük Szibilla.

- Elment az eszed?! Ne merészeld! - óvta őt Samu.

- Ugyan már! Ez itt az Édenkert, s ebben semmi káros nem lehet a számunkra!

- Nono! A Biblia szerint az egész emberiség minden baját egy nő torkossága okozta!

- Semmiféle tiltást nem kaptam, hogy ezt vagy azt ne egyem meg!

- Szibilla, nem tudom mi ez a furcsa hited az Édenkertről - szólt Jeff Pitt -, de ez egy idegen bolygó növénye, márpedig a Föld növényei között is gyakori a mérgező!

- Ezek nem mérgesek! - felelte Szibilla, azzal máris leszakított egy banánféleséget, és beleharapott.

- Nagyon jó, javaslom, hogy fogyasszátok ti is!

- Eszem ágában sincs! - rázta a fejét Jeff. - Lehet, hogy később hat a mérge!

- Egészen biztos vagyok benne, hogy minden, ami itt van, tökéletesen ehető, sőt, szerintem még azon növények is ehetőek, amelyek épp nem hoztak gyümölcsöt! Azok biztos később teremnek, vagy a levelük, száruk fogyasztható! Ami meg az Édenkertet illeti... Azt hiszem itt az idő, hogy elmeséljem neked, Jeff, az elméletemet! Eddig azért nem mondtam, hogy hülyének ne nézz, de azt hiszem éppen elég bizonyítékot kaptunk rá, hogy igazam van! - azzal elmondta neki is mindazt, amit azon az emlékezetes napon Samunak mondott el, végül így fejezte be:

- Ami azt illeti, azért engem is meglep mindez! Őszintén szólva csak romokra számítottam, nem valódi Édenkertre!

- És igazad is van, kedveském! - hallott hirtelen egy hangot. - Mindaz, amit itt láthattok, nem más, mint rom!

Szibilla kissé ijedten fordult meg, de senkit nem látott, aki beszélt volna hozzá, hiába nézett körül.

- Ki vagy? Honnan beszélsz? - kérdezte.

- Én vagyok Gea. És felesleges ijedezned, mert semmitől sem kell tartanod. Nem fenyegetnek veszélyek. És mindegy merre nézel, mert mindenütt engem láthatsz, bármerre is nézel, mert ez az egész itt körülöttetek mind én vagyok. Az összes sziget és az óceán is az én testem, s az is, amit épp az imént ettél meg, igen, az a gyümölcs is. De ne bánkódj, nem okoztál vele kárt nekem, valójában minden növény a szigeten kifejezetten azért terem, hogy ti emberek megehessétek. Beszélni pedig úgy beszélek, hogy a fák levelei meg a fűszálak úgy zizegnek, hogy értelmes szavakká álljon össze hangjuk.

Gea elhallgatott, időt hagyva nekik, hogy feldolgozzák a hallottakat.

- Egy bolygó méretű élőlény! - álmélkodott Tímea. - Mert ugye nemcsak ebből a teremből állsz?! - kérdezte.

- Persze, hogy nem - válaszolta Gea. - Számos terem van a Mars alatt, amiben vagyok, mert bár e termek roppant nagyok, még nagyobbakra nem lehet méretezni őket, mert akkor beomlanának.

- Honnan tudsz magyarul? - kérdezte Jeff.

- A Föld valamennyi nyelvét ismerem, megtanultam a rádió- és televízióadásokból.

- De hát ki vagy te? - kérdezte Szibilla.

- Pontosan az, akinek neveztél, amikor Jeffhez szóltál! Én vagyok Isten. Legalábbis az emberek istene.

- Bizonyítsd be! Tégy csodát! - követelte azonnal Jeff. - Ha Isten vagy, varázsolj nekem ide egy zsák dollárt!

- Ezt nem tudom megtenni.

- Akkor nem is vagy mindenható, tehát Isten sem!

- Nem mondtam, hogy mindenható vagyok. Azt sem mondom, most sem, hogy a világot én teremtettem volna. De én vagyok az az Isten, akiről legendáitok többnyire szólnak!

- És ez itt valóban az Édenkert?

- Annak egy kis része. Ami maradt belőle.

- Meséld el az igazságot a múltunkról! - kérte Szibilla.

- A lényegét kitaláltad, mintha igazi jós volnál. Valóban volt egy háború köztem és a Jupiter felőli szomszédom, a Phaeton között. Pedig én nem akartam háborút. De hogy megértsétek, előbb arról kell beszélnem, mi az emberiség életének az értelme.

- Olyan nincs! - kottyantotta közbe Jeff.

- De van. Azaz, volt, és lehetne megint! Ti ugyanis nem közönséges élőlények vagytok, hanem szimbionták. Ezért is kínoz örökké kielégíthetetlen vágy benneteket, azért sóvárogtok valami önmagatokon túli cél után, mert hiányzik nektek most az a kapcsolat, ami korábban megvolt nektek: kapcsolat az Egésszel! Jól látja ezt Szibilla. Minden vallásotok megteremtésénél ez a vágy munkálkodott bennetek. A puszta tény, hogy fajtátok hajlamos a vallásra, misztikára, azt bizonyítja, hogy szimbionták vagytok.

Én, Gea, nem vagyok egyedüli példány. Számosan vagyunk az én fajtámból a világűrben. Eleinte minden bolygón úgy indul meg az Élet fejlődése, mint a Földön is történt. De aztán vagy továbbfejlődik a bolygó Geává, vagy az örökös, fajok közötti harcokban kipusztítják magukat a lények, illetve ha ez nem is történik meg, a bolygó legkésőbb akkor elpusztul, amikor Napja felrobban vagy kialszik.

Természetesen, ha kialakul a bolygón Gea, akkor is elpusztul. Ellenben így már lehetőség nyílik utódteremtésre, ha Geának sikerül önmagából részt küldenie egy életre alkalmas bolygóra. E részt tekinthetitek petének vagy tojásnak is. Én is úgy jöttem létre, hogy egy másik Gea elküldte az ősömnek tekinthető petét ide a Marsra. A Mars akkor még sokkal alkalmasabb volt az életre, mint most, volt légköre és víz folyt a felszínén. Természetesen melegebb is volt, a vastagabb légkörtakaró miatt. S aztán én annak rendje s módja szerint kifejlődtem a petéből, mind nagyobb s nagyobb lettem, s beborítottam az egész bolygót.

Az egyik bolygóról a másikra történő peteszállítást végzik szimbiontáink - az emberek. Annyiból tévedett Szibilla, hogy ti nem lettetek úgy készítve szándékosan Isten szolgálatára, mindazonáltal a dolgotok eredetileg valóban a mi fajtánk szolgálata. Mert ne gondoljátok, hogy az Ember fiatal faj! Majdnem olyan idősek vagytok, mint az Univerzum, létrejöttetek egyidős az első Gea létrejöttével. Mert dolgotok főleg az, hogy a mi petéinket elszállítsátok egyik bolygóról a másikra, hiszen mi Geák nem hagyhatjuk el a bolygóinkat, túlságosan nagyok vagyunk ehhez. S már amaz első Gea petéit is emberek vitték szerte a világűrbe el mindenfelé. Ti ezenkívül arra is kell ügyeljetek, hogy elvégezzétek mindazt a bolygón, amit én (vagy más Gea) nem tudok egymagam megoldani. Rengeteg ilyen feladat van, minden munka ilyen, amihez mesterséges erőforrásokat kell igénybe venni, gépeket kell kezelni. Egyáltalán ne tartsátok önmagatokat alacsonyrendű szolgafajnak! Munkátok felmérhetetlenül értékes, ha egy bolygóról kipusztulnak az emberek, az ottani Gea sem élhet már soká, legfeljebb egy-két millió évet, ami szánalmasan kevés, mert normális esetben mi Geák mindaddig élünk, míg csak a Nap ki nem alszik, tehát sok-sok milliárd esztendőig! Egészen az Univerzum létrejöttétől kezdve párhuzamosan fejlődött az emberiség és a Geák faja, s mindketten úgy alakultunk ki, hogy már meg sem lehetünk a másik nélkül!

És mi Geák azzal viszonozzuk az emberek szolgáltatásait, hogy biztosítjuk számukra a lakhelyet, kényelmet, élelmet, és semmire nincs gondjuk. Ha mi Geák nem vagyunk, akkor pontosan az az emberek sorsa, mint a Földön is: kínlódniuk kell a szűkös élelemforrások miatt, harcolni egymással a fennmaradásért, és ugyanakkor unatkoznak, sóvárognak valami elérhetetlen után, mert nincs igazi céljuk!

- A Földön meghalt Gea? - kérdezte suttogva, megrendülten Tímea.

- Nem. A Földön soha nem is élt Gea!

- Mi történt akkor?

- Ebben a naprendszerben először nem a Mars népesült be, hanem a Phaeton. Nem ez volt az eredeti neve, de mindegy, ti e néven ismeritek. Oda került el elsőként egy Gea-pete. És...

- Bocsánat, de nem volt túl hideg az a bolygó? - kérdezte Jeff.

- Egyáltalán nem! Mi Geák rendkívül szélsőséges körülmények között is meg tudunk telepedni. Ha volna, aki elszállítja egy petémet a Jupiter Európa nevű holdjára a jégpáncél alatti óceánba, ott is kifejlesztené a felnőtt Geát magából!

- És az emberszolgák miként élnének meg ott?

- Eleinte ahhoz hasonló barlangrendszerben, mint itt van a Marson is, azután később talán a felszínen is élhetnének, megfelelő légkört teremtve. De akár az emberi faj is átalakulhat. Elképednétek, ha tudnátok milyen sokféle lehet az emberi faj! Ne higgyétek, hogy csak az az emberiség létezik, amit ismertek! De folytatom.

Tehát az első Gea a Phaetonra került. Minden rendben is ment jó darabig, kifejlődött szépen, emberei is megsokasodtak, és küldött petét a Marsra, így születtem meg én.

Azután baj történt. Megjelent a Gonosz. Nem kell semmi misztikusra gondolni: a Gonosz mindössze egy naprendszeren kívüli jókora meteor volt. Valóságos kisbolygó. És belecsapódott a Phaetonba. El kell mondanom, hogy az ott lakó emberek dolga az effélék ellen való védekezés, és volt is kellően fejlett technikájuk ehhez, de eleinte úgy látszott, nem fenyegeti veszély őket. Azonban a Jupiter közelsége miatt a kisbolygó letért a pályájáról, sőt még ketté is tört. Az egyik fele csapódott bele a Phaetonba, a másik tovább repült, majdnem eltalálta a Marsot is, de végül tovább repült, és a Földbe ütközött. Csinált is jókora katasztrófát, a becsapódási helyet ma is láthatjátok: a Mexikói-öböl az! Nézzétek csak meg alaposan a térképen, nyilvánvaló, hogy egy becsapódás során jött létre, a becsapódás során tört ott szét a szárazföld, hogy keleten kis szigetecskék alakultak ki a sok kidobott törmelékből!

A Phaeton rosszabbul járt. Kisebb volt, mint a Föld, és nagyobb darab csapódott bele. A kisbolygó széttörésére nem számítottak az ottani emberek, nem maradt már idejük védekezni! És e becsapódás következtében az ottani Gea elpusztult. Az embereknek is csak kis része maradt életben.

Természetesen ez nagy baj! Gea nélkül nem élet az élete az embereknek! Tudtam, hogy kötelességem egy petét küldeni nekik, hogy legyen újra Geájuk, meg is tettem volna, de még nagyon fiatal voltam, nem volt petém. Várni kellett még legalább tízezer évet, ami nekem nem is nagy idő, de az embereknek igen. Mikor már tudtam volna petét küldeni, kiderült, hogy elkorcsosultak, azt üzenték vissza, hogy jól megvannak ők Isten nélkül is, nem kell nekik pete!

- Aha, tehát rájöttek végre, hogy szabadon is lehet élni! - szólt nem minden elégedettség nélkül a hangjában Jeff Pitt.

- Ha a szabadság alatt azt értik, hogy Gea nélkül, akkor ezt megkapták - válaszolta Gea - de nem igazán szabadon, mert semmivel sem mentek ott jobban a dolgok, mint most a Földön! Egymásnak igenis szolgái voltak, még a rabszolgaságot is kitalálták, pedig soha ilyesmi nem volt, amikor még volt Geájuk!

Nekem azonban megvolt a petém, és ha nekik nem kellett, gondoltam, elküldöm a Földre, hadd fejlődjön ki! Ám amikor észlelték az űrhajó indulását a phaetoniak, elhatározták, hogy megakadályozzák az embereim küldetését, s ők maguk foglalják el a Földet. Nekik is voltak már űrhajóik, utánaeredtek az én űrhajómnak, elfogták, megölték a petémet, és tovább repültek a Földre. Más űrhajókkal pedig a Marson szálltak le, s engem akartak megölni, nehogy bosszút állhassak. Pedig eszem ágában sem volt bosszút állni, az nem a Geák szokása!

Az én embereim természetesen védekeztek, mert nem akarták, hogy megöljenek engem. A phaetoniak azt magyarázgatták nekik, hogy ők azért jöttek, hogy felszabadítsák őket az én zsarnokságom alól, csakhogy az én embereim egyáltalán nem érezték szolgaságnak az életközösségünket! De rosszabb helyzetben voltak, mert mi egyáltalán nem gondoltunk harcra, fegyvereink sem voltak, mindenféle sebtében átalakított szerszámokkal hadakozhattak csak, s úgy látszott, hogy a phaetoni emberek győznek. Már csak azért is, mert onnan újabb és újabb űrhajók érkeztek, kegyetlen harcosokkal.

Ekkor aztán az embereim megépítettek egy óriási fegyvert, egyfajta nagyon erős lézert, bár nem fénysugarat bocsátott ki, de a részleteket nem értenétek meg, ezért el sem mondom. S ezzel a fegyverrel sikerült a Phaeton bolygót darabokra robbantani, így megszűnt az ellenségeink utánpótlása. Sajnos azonban a háborút így sem nyertem meg, mert erre annyira kétségbeestek a nem a Phaetonon levő, s ezért életben maradt ellenséges emberek...

- Hát azokat nem lehetett volna elpusztítani azzal a csodafegyverrel? - kérdezett közbe Samu.

- Nem. Az a fegyver nem volt elmozdítható, kis célpontokra nem lehetett alkalmazni. Tehát ők úgy kétségbeestek, hogy biológiai fegyvert vetettek be ellenem. Pusztító járvány tört ki itt a Marson.

- De te életben maradtál - szólt Tímea.

- Én igen, mi Geák gyakorlatilag elpusztíthatatlanok vagyunk így. Nekünk nem árthat sem vírus, sem baktérium, sem más genetikai anyag, mert olyan tökéletes a védőrendszerünk. Legrosszabb esetben is csak kicsiny részeinket pusztíthatja el valami nagyon ügyes és rosszindulatú vírus, de mielőtt tovább terjedne a kór, azt a részt elszigeteljük és kidolgozzuk a gyógymódot. Hanem az emberek sajnos sokkal sérülékenyebbek! Normális körülmények között nem is szükséges, hogy ellenállóak legyenek betegségekkel szemben, mert nincs betegség, hiszen minden biológiailag aktív anyag belőlem, Geából jut hozzájuk, s természetesen ügyelek rá, hogy ne ártson nekik!

Én tehát életben maradtam, de minden ember meghalt, aki engem szolgált. Meghaltak a támadók is, a vírus őket is legyőzte. De én sem maradtam sértetlen, mert a Phaeton széttört darabjai közül nagyon sok csapódott be a Marsba, nemcsak a széttörés után közvetlenül, de még sok évezreden át, amikor a Jupiter gravitációja eltérítette egyik-másikat a pályájáról. Túl közel voltak e darabok ahhoz, hogy legyen időm védekezni ellenük, ráadásul embereim sem voltak, akik kezelhették volna a gépeket! Az emberek pusztulásával gyakorlatilag megbénultam. Csak csekély mértékű mozgásokra vagyok képes emberek nélkül, olyasfélékre, mint egy növény vagy egy lassúbb féreg, mint egy csiga. Embereim elvesztése azt jelentette számomra, mint egy embernek a két keze elvesztése jelentene.

A Phaeton darabjai annyira tönkrebombázták a Marsot, hogy a felszín az élet számára teljesen alkalmatlan lett. A Mars csaknem minden légkörét elvesztette, felszíne hideg lett, ez pedig azt jelentette, hogy én is iszonyatos sebeket kaptam, mert fő tömegem kilencven százaléka természetesen a felszínen volt. Ott volt az Édenkert, a felszínen! Az egész Mars üde volt, zöld, és számosan éltek rajta emberek. De azután csak én maradtam, nekem is csak bizonyos részeim, itt, a felszín alatt. Ez, amit itt láthattok, s jó pár másik terem, egymással kapcsolatban, de mindez akkor is csak kicsiny töredéke annak, ami valaha voltam! És így is napról-napra pusztulok. Ha valahol beomlik egy járat, nincs, aki kitisztítsa, nem áll helyre az összeköttetés az ottani részem és a többi között, s ilyenkor a kisebbik rész idővel mindig elpusztul. Hiába, emberek nélkül lehetetlen, hogy egy Gea el ne pusztuljon!

- De az emberek bezzeg élhetnek Gea nélkül! Mi emberek vagyunk a magasabbrendű faj! - kiáltotta diadalittasan Jeff Pitt. - Lám csak, a Földre érkezettek milyen gyönyörű kultúrát fejlesztettek ki!

- Elhallgass, nem tudod mit beszélsz! Árulók és lázadók utódai vagyunk! - kiáltott vissza Szibilla, és arca pirult a szégyentől.

- Igenis többet érünk, mint ez a Gea-izé, hiszen ez meg sem tud moccanni nélkülünk, olyan, mint egy termeszkirálynő!

- Ne feledd, hogy a rovarállamok dolgozói is elpusztulnak a királynő halála után! Ez a sors vár az emberiségre is! - szólt Samu is.

- Hülyeség! Először is, ha a méhanya meghal, a dolgozók nevelnek új méhanyát, tehát nem is igaz, hogy elpusztulnak! Másodszor, mi nem vagyunk rovarok, nincs szükségünk Gea-istenkére! Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a Föld elpusztuljon, semmi jelét nem mutatja a pusztulásnak!

- Ellenkezőleg! - szólt Tímea. - A Föld igenis a pusztulás felé rohan! Az emberiség sokat épített eddig, de kizárólag hegyeket: hullahegyeket és szeméthegyeket! Igenis, kéne egy felsőbbrendű tudat, ami megmondja mit tegyünk és mit ne tegyünk!

- Nem értek egyet veletek, de szerencsére ez úgyis meddő vita, mert a Földet nem fertőzte meg holmi Gea, ez a haldokló pedig mit sem számít, ha jönnek ide a földről telepesek, majd megölik, vagy addigra magától is elpusztul! Különben sem hiszem, hogy bárki is meg akarna telepedni a Marson, akár hagyhatjuk is neki, hadd éljen itt Gea amíg tud magában! Igenis a lázadóknak volt igazuk! Az emberiségen csak ne uralkodjon senki, valami idegen faj, amely kihasználja!

- Pedig a Földnek nagy szüksége volna Geára, csak tartok tőle, hogy nincs mód rá már, hogy visszatérjünk az Egészhez! - suttogta Szibilla.

- Van rá mód! - válaszolta Gea. - Tudjátok, a katasztrófa óta nem volt értelme petét termelnem, de egy petém régebbről még maradt! Ha akarjátok, odaadom nektek, s eljuttathatjátok a Földre!

- Mit érünk vele, ha hírét veszik a földiek, azonnal elpusztítják! - legyintett Samu.

- Nem kell, hogy tudjanak róla! Elég, ha bárhol titokban kirakjátok a Földre, akár sivatagba vagy a sarkvidékre is, de legjobban akkor érzi magát, ha trópusi tengerbe teszitek. Ott aztán hamarosan nagyra nő...

- És mindent felzabál! - ellenkezett Jeff.

- Egyáltalán nem! Semmit nem pusztít el, de mindent átalakít, bevon a saját életközösségébe! Ezáltal ő is gazdagodik, átalakul, és a földi Természet is!

- És mi lesz az emberekkel? - kérdezte Tímea. - Mi lesz a sok bűnözővel, a kábítószeresekkel, a hatalomvágyó politikusokkal...

- Amint kellően nagy területre terjed ki a születendő Gea hatalma, lesz elég ereje ahhoz, hogy ezeket meggyógyítsa! Ne feledjétek, ti is csak ugyanolyan emberek vagytok, akiket mi Geák évmilliárdok óta ismerünk! Biológiátok minden részletét tudjuk szabályozni réges-rég!

- A majmok is emberek? - kérdezte Szibilla.

- Igen. Akadt olyan darabja a széttört Phaetonnak, ami a Földbe ütközött, így pusztult el Atlantisz is. Azután sokáig nem volt magas civilizáció a Földön. Ekkor korcsosulhattak el úgy az emberek, hogy egy részük szinte állattá vált. Jól sejtetted ezt is!

- Nekem hiányzik több fogam, és néha fáj a hátam! Lehet ezen segíteni? - kérdezte Tímea.

- Persze! Ha megfürdesz a tengeremben itt a sziget körül, tökéletesen meggyógyít!

- Ez az örök ifjúság forrása? - kérdezte Samu.

- Az nem. Az emberek nem élnek örökké. A szaporodás ára a halál. De jó erőben, egészségben maradni a végső pillanatig: ezt mindenki megkaphatja, ha ember, és ha él Gea a bolygóján!

- És mi lesz azokkal az emberekkel, akik nem akarják majd Geát? - kérdezte Samu.

- A legtöbben akarni fogják. Hallom-látom a földi műsorokat: az embereknek elegük van az önmaguk teremtette világból! A többiek lassanként kipusztulnak. Gea ráér várni, neki száz év csak egy csekélyke pillanat! És kevesen lesznek, akik ne ismernék fel, hogy végre itt a nagy cél, az Ő szolgálata, amire születésük óta vártak! Hiszen ti emberek erre születtetek!

- De árulók ivadékai vagyunk - mondta Szibilla. - Lám csak, igazat mond a Biblia, hogy az emberiség bűnös, mert szabad akaratát helytelenül használta és el akart szakadni Istentől! Egyedül ott téved, hogy nem Isten űzte ki a Paradicsomból, hanem önmaga hagyta el!

- Aztán, ha akadnának olyan emberek, akik szívesen költöznek el ide a Marsra, azokat szívesen látom - folytatta Gea. - A régi emberek gépeinek egy része még megvan idelent, és tudom is, hogy hogyan működnek. Ezek az emberek itt élhetnének az Édenkertben, semmire nem lenne gondjuk, és segíthetnének abban, hogy újjáéledjek! Kitisztíthatnák a folyosókat, újra lehetne teremteni a Mars légkörét, megint lenne a felszínen víz, élet, Édenkert... Véget érne hosszas halódásom, s újra erőm teljességét nyerném el...

- Épp mi segítsünk neked, amikor az őseink ellened harcoltak?! - tört ki Jeff.

- Hidd el, bennem nincs harag! Én logikus lény vagyok, s ha érzek egyáltalán érzelmeket, az inkább a szeretet irántatok, hiszen szükségem van rátok!

- De nekünk nincs szükségünk rád!

- Az jöjjön, aki kedvet érez rá. Ha csak négyen-öten jönnek, már elszaporodnak, s addig bőségesen élek még amíg elegen lesznek ahhoz, hogy meggyógyítsanak!

- Ennyi hülye biztos akadna, de nem hiányzik az emberiségnek az, hogy vetélytársa legyen a Naprendszerben! - vágott vissza Jeff.

- Itt nem vetélytársi, hanem szimbiotikus viszonyról van szó - válaszolta Gea.

- Itt arról van szó, hogy az Emberiség megalázott szolganép lenne!

- Miért nem úgy fogod fel a dolgot, hogy én egy hatalmas növény vagyok, s ti emberek a kertész, aki gondozza a kertet mely neki táplálékot nyújt? Mi lenne a megalázó a kertész munkájában?

- A növények nem tudnak beszélni!

- Az miért megalázó rátok, hogy én tudok beszélni? Attól ti még nem felejtitek el a beszédet!

- Hát tudod, ha nem is megalázó, de az biztos, hogy én a mezőgazdasági dolgozók hivatását se tartom ám valami hatalmas karriernek!

- Pedig én szeretném elvinni a petét a Földre! Neked mi a véleményed, Samu? - kérdezte Szibilla.

- Én sem tartom rossz ötletnek!

- Én is szívesen segítek, hogy véget érjen az emberiség nyomorúsága! - szólt Tímea.

- Megtiltom! Nincs jogotok extraterresztriális biológiai anyagot behurcolni a bolygónkra, hogy ott megfertőzze és kipusztítsa az élővilágot! - pattant fel Jeff.

- Mi meg akarjuk menteni a Földet! - ellenkezett Szibilla.

- Ti az emberiség árulói vagytok! - azzal Jeff egy pisztolyt húzott elő a zsebéből.

Ebben a pillanatban megszólalt Gea:

- Itt jön az utolsó petém. Nagyon vigyázzatok rá, mert amilyen gyönge vagyok, nem tudok többet termelni egyelőre!

A narancssárga tenger felszínén jókora, méteres, korong alakú képződmény közeledett feléjük, a széléről lelógó rojtok csapdosásával úszott, úgy nézett ki, mint egy medúza.

Jeff feléje fordult és tüzelt. Többször is belelőtt a petébe, addig lőtt, míg csak volt töltény a pisztolyában. A petét számos helyen érte találat, s le is süllyedt a mélybe.

- Így ni! Akármi lesz is velem, a Föld megmenekült!

- Te rohadék! - kiáltotta Szibilla, a könnyeivel küszködve, sőt nem is maradt meg a puszta szavaknál, hanem nekiugrott Jeffnek, s ütötte-karmolta ahol érte. Az nem tehetett mást, egy jól irányzott ütéssel megszabadult tőle, és Szibilla felrepedt ajakkal rogyott a talajra.

- Te megütötted a feleségemet! - bődült el erre Samu, és nekiugrott most ő Jeffnek. Tímea is segített neki, s hamarosan mindhárman egy kupacban henteregtek az Édenkert szigetecskéjén. Kis idő múlva pedig bezuhantak a narancssárga tengerbe.

Ezt látva az épp feltápászkodó Szibilla ijedten kiáltott fel, de Gea megnyugtatta.

- Ne félj, ennél jobb nem is történhetett volna! Nem lesz baja a szeretteidnek!

S valóban, alig pár másodperc múlva Samu és Tímea előbukkantak a tengerből. Vizesek voltak, de sérülésnek nyoma sem látszott rajtuk.

- Hát Jeff? - kérdezte Szibilla.

- Nem tudom! - rázta a fejét értetlenül Samu. - Az egyik pillanatban még küzdöttem vele, azután már semmi nem volt a karjaimban!

- Jeffről én gondoskodtam! - hangzott Gea válasza. - Ő már nincs, és anyaga visszatért a Nagy Egészbe! Elviszitek hát a petét a Földre?

- De hát a petét megölte Jeff! - kiáltotta Szibilla.

- Ugyan már! Becsaptam őt. Az nem pete volt, amit látott. Az igazi pete itt jön!

S most a tengeren feltűnt egy emberfejnyi gömb, aminek belseje opálos fényt sugárzott magából.

- Köszöntelek benneteket! - hangzott a gömb irányából, amint partot ért.

- Te vagy a pete, amiből leendő Geánk születik? - kérdezte kissé óvatosan Samu. Valahogy nem ilyen petére számított. Egészen biztosan nem olyanra, amely beszélni tud. - Tényleg te vagy a pete?

- Igen.

- De tulajdonképpen ki vagy te: csak egy pete, vagy egy egészen kis Gea? - érdeklődött Tímea is. - Ki vagy te?

S Tímea kérdésére Szibilla válaszolt.

- Ő nem egyszerűen egy pete.

- Hát ki?

- Ő a reménység és az élet!

Vége

2000.04.14., 12:34 - 2000.04.18., 16:40

Téla-pók

- Hülye vagy! - jelentette ki magabiztosan a kisfiú.

- Te vagy a hülye! - vágott vissza durcásan a kislány.

- Nem igaz, mert te!

- De igenis nem én hanem te!

- Agyatlan tuskó!

- Aki mondja!

- Inkább aki azt mondja, hogy létezik Télapó!

- Igenis láttam!

- Igenis hülye vagy! Péniszfejű idióta!

- Szamár!

- A Télapóban csak a dedósok hisznek! De mindig is tudtam, hogy a lányok vízfejűek!

- Akkor te is vízfejű vagy, mert te meg az ufókban hiszel!

- Az más! Az olyan tudományos dolog!

- Ugyan miért?! - állt elé csípőre tett kézzel a kislány.

- Hát, mert izé... azok a világűrből jönnek! És igenis vannak, mert a tudósok is azt mondják, hogy számtalansok bolygó van, amin lehet élet! Az igenis tudományos, de a te Télapód vallásos ökörség, mint a Jézuska meg az angyalok!

- Ez ugyanaz! A te ufóid is az égen repülnek, és ott repült a Télapó is!

Most megszólalt egy halkszavú, szemüveges fiú.

- Csillapodjatok már! Mindjárt jön a tanárnő!

Ám azok nem hallgattak rá.

- Képzelődtél, vagy lehet, hogy ufót láttál! - mondta a kisfiú.

- Nem igaz! Ott repült a rénszarvasaival, és piros volt a ruhája!

- Szarvasok nem repülnek! Ezt minden normális ember tudja, illene, hogy tudd te is! Tízévesen még hisz a mesékben a Pamela! Buta liba! - kacagott.

- Pedig igenis ott repült, és nem volt ufó! Eddig én sem nagyon hittem benne, de igenis láttam épp az imént, és a szememnek nagyon is hiszek!

- Lárifári! Akkor én is láttam volna!

- Te bolond, a női vécé ablakából láttam!

- Én is akkor voltam vécén!

- De nem a nőiben! És biztos a kukacoddal játszottál!

- Ne beszélj így, mert megütlek!

- Aha, persze, az aztán könnyű, mi?! Az is olyan tudományos dolog?! Tessék, üss csak meg, de jól vigyázz, mert a bátyám karatéra jár!

- Az enyém pedig kendózik! De mindegy, nem verlek meg, taknyosokkal, hülyékkel nem verekszem!

- Betojtál, mi?! Pedig én igenis láttam, és mindjárt el is megyek hozzá!

- A Télapóhoz?!

- Igen, mert épp itt szállt le a kiserdő mögött a mezőn!

- Micsoda?! - ámult a szemüveges fiú.

- Á, csak hülyéskedik! - legyintett a másik.

- Most néztek, mi?! Pedig igenis leszállt! Sőt, szerintem lezuhant! Nagyon gyorsan szállt le! Már mentem is!

- Hé, mindjárt vége a szünetnek...

- Az nem számít! Lehet, hogy megsérült a Télapó, segíteni kell rajta!

- Állj már meg te...

- Hagyj békén! Gyere inkább te is, majd most meglátod, hogy igazam van!

- Megyek is, de az biztos nem a Télapó volt! - és már vette is a kabátját.

Követte őt az egész osztály.

Zbl Hrdmek utálta a munkáját. Most is amíg ott állt a nagy hómezőn, mögötte a kis facsoporttal, s fázósan toporgott egyhelyben, ősi átkokat mormolt a Galaxis nem is egy rég elfeledett nyelvén.

Ismerte ezeket az átkokat, ha nem is hitt bennük, elvégre eredeti szakmája archeológus volt. Jól értett a történelemhez. Nem is volt semmi baj, amíg be nem hívták katonai szolgálatra.

Ekkor kezdődtek a gondok, habár eleinte úgy tűnt, minden várakozáson felül jól alakul. Fegyver nem is került a kezébe, mert nem a Támadó Desszanthoz, hanem a Megelőző Csoporthoz osztották be, épp polgári végzettsége miatt. Úgy gondolták, épp neki való feladat a bennszülöttekkel veszkődni!

Egy gyönge pillanatában maga Zbl Hrdmek is így hitte. Hanem, amikor kiderült, miféle ocsmány bolygót kapott első küldetése helyszínéül, undorában majdnem lepetézett, pedig még fiatal volt, s nem kezdődött meg az első peteérési ciklusa sem. Ennek az ember nevű fajnak egészen elképesztő biológiája volt: hogy mást már ne is mondjunk, nem kívül, hanem belül voltak a csontjaik, tehát ott voltak a legkeményebbek, ahol erre semmi szükségük nem volt! Semmi kitinpáncél, s még a bőrük is csupasz, úgy néznek ki, mint valami levágott állatból kimetszett nyers húsdarab! Szánnivaló nyomorékok is, mert csak két lábuk és két kezük van, s a két lábon is alig van ízület, ide-oda dülöngélnek velük nagy sután, szinte úgy, mint valami felegyenesedett hernyó! S mert így a testük nagyon védtelen, elkövetik azt az undorító, hányingert keltő borzalmat, hogy testüket más állatokról lehúzott bőrökkel borítják be!

Zbl Hrdmek persze nem szorult rá ilyesmire. Kitinpáncélja tetejéről sűrű vörös szőrme nőtt ki, s ez jól szigetelte mindenféle külső hőingadozás ellen.

Jól szigetelte eddig. Bolygóján a leghidegebb teleken sem esett a hőmérséklet plusz öt fok alá, még a sarkvidékeken sem. De itt már most is mínusz hat fokot mutatott a hőmérő, s tudta, hogy ez még nem is számít a legkeményebb hidegnek.

De még ez is hagyján. Hanem az a szégyen, s az a kényelmetlenség, hogy nyolc végtagjából csak négyet használhat, kettőt kézként, kettőt lábként, a többit haszontalanul kell rejtegetnie a páncélzata alatt! Milyen megalázó! Persze ennek is megvan a haszna: nem fáznak...

S mindezt azért, hogy meg ne ijessze a bennszülötteket, amikor röpdös a fejük fölött, vagy bemegy a házaikba.

Nem mindig volt ez így. Eleinte a Holdon felállított bázison dolgozott tanácsadóként. Kényelmes munka volt ez, távol a terepmunkától, s ezért nem kellett innia azokat a borzalmas kotyvalékokat sem, amik megvédik itt a Földön a fertőzésektől. Csak aztán...

Csak aztán az a rohadt Galilei elkezdte vizsgálgatni az eget a távcsövével, s azóta nincs megállás, rohamosan fejlődik a bennszülöttek tudománya! Egészen elképesztő a tempójuk! Zbl Hrdmek fajánál kilencezer évig tartott, amíg eljutottak a robbanómotoroktól a maghasadásig, ezek az undorító emberek pedig kevesebb, mint egy évszázad alatt megcsinálták ugyanezt! Hihetetlen!

Nagyon megrémítette ez a Felső Vezetést is, odahaza az anyabolygón. Ha ez így megy tovább, nem másfél milliárd évbe telik majd az embereknek, hogy rájöjjenek a téráttevős hajtóművek technikájára, elég lesz nekik talán ötszáz év is ehhez! Márpedig, amilyen agresszív az emberi faj, nem szabad hagyni, hogy vetélytársukká legyen! Az embereknek nem szabad elhagyni a naprendszerüket, de lehetőleg még a szomszédos bolygókra se jussanak el! Elég baj az, hogy máris vannak műholdjaik!

S mert Zbl Hrdmek faja alapvetően természetvédő volt, nem akarták elpusztítani a Földet. A Megelőző Csoport kapta a feladatot, hogy lassítsák le a földiek fejlődését.

Ez volt az a pillanat, amikor Zbl Hrdmek úgy vélte, jobb lett volna a Támadó Desszanthoz kerülnie. Ott csak kétezer év a katonai szolgálat, és nem négyezer, mint a Megelőző Csoportnál, márpedig ilyen ocsmány helyen minden évszázad számít!

Igaz, ha jól végzi a munkáját, lerövidítik a szolgálatát. De egyelőre épp ellenkezőleg: terepmunkára küldték, mert ellensége, Szprt Dvlnek, hogy száradna ki minden petéje, feljelentette őt hanyag küldetésvégzésért! Kimutatta, hogy állítólag az emberek körében azért élénkültek meg a próbálkozások az űrtechnika fejlesztésére, mert Zbl Hrdmek és a csoportjába tartozók gyakran közlekedtek álcázás nélkül a Föld légkörében, s így az emberek láthatták őket, akiket aztán UFO-knak neveztek el!

Pedig nekik nem az a céljuk, hogy az emberek még hevesebben igyekezzenek a technológiák fejlesztésével, hanem épp ellenkezőleg!

Az óvatlanság igaz volt, de Zbl Hrdmek mégis jogtalannak érezte a lefokozást. Ki a pikkelytetű gondolta volna, hogy az embereknek alig ötszáz évvel a boszorkányüldözések kora után olyan fejlett tudományos világnézete lesz, hogy az űrrepülőgépeiket nem angyaloknak hiszik, mint régen, hanem annak, ami - űrjárműveknek?!

Ez azonban, ahogy belegondolt, érdekes ötletet nyújtott neki. Igyekezzenek az emberek gondolkodását újra vallásos irányba befolyásolni! Hátha sikerül feltámasztani a régi vallások, mítoszok világlátását!

Javasolta ezt a felsővezetésnek, ott javaslatát kedvezően fogadták - és ahelyett, hogy megbízták volna a program irányításával, kiküldték terepmunkára, hogy Télapót játsszon!

Ilyenkor sajnálta, hogy a különben nagyon divatos vörös színnel rendelkezik a kitinszőrzete. Ha zöld vagy kék lenne, nem őt küldték volna Télapónak erre az istenverte körzetre.

- Miért is nem Nyárapóban hisznek ezek az undok csupasz férgek! - gondolta. - Akkor mindjárt érdekesebb és elviselhetőbb volna az egész! Nem kéne ennyit fagyoskodni!

Megint topogott pár lépést, azzal odalépett a szán oldalához, s beleszólt a kommunikátorába:

- Mi lesz már, hogy horpadna szét a páncélotok! Nem hallottátok, hogy elromlott a kiberszarvas?! Jön már a szerviz?!

- Már úton vagyunk, ne aggódj! - szólt Szprt Dvlnek.

- De igenis aggódom! Mi lesz, ha idecsápol valakit a peterothadás?!

- Ne káromkodj! Sietünk!

- Nem úgy látom! Már legalább tíz perce szóltam, s még most sem vagytok itt! Pedig csak egy tüsszentésre vagytok, a Holdon, mi lenne, ha...

- Nyughass már! Más dolgunk is van, nemcsak a kiberszarvasod!

- Követelem, hogy vonják felelősségre a karbantartókat! Ennek nem szabadott volna megtörténnie!

- Nyugi! Már intézkedtem!

- Remélem is, ne csak velem szemétkedj!

- Ne fújd fel magadat, árt az ozmózisodnak! Csak a kötelességemet teljesítettem, amikor feljelentettelek! A csészealj már úton van, mindjárt odaér!

- Pukkadj meg! - üzente Zbl Hrdmek, és megszakította a vonalat.

Ebben a pillanatban hangokat hallott, s amikor megfordult, egy csoport kistermetű embert - gyerekeket - pillantott meg, amint az erdő fái közül kilépve őt bámulják döbbenten, csodálkozva, néhány bátrabb, elöl egy kis nősténnyel, még feléje is indult.

- Na tessék, még ezt is, kellett nekem kibújni a petéből! - mérgelődött Zbl Hrdmek. Még ötszázhét ajándékcsomag volt a szánban, mindössze alig két százaléka a normának, s már remélte, sikerül úgy szétosztania azokat, hogy nem kerül közeli kontaktusba emberi lényekkel. Ahogy a kislány dülöngélt feléje a hóban, Zbl Hrdmek arca minden lépésnél megvonaglott az undortól. Csak érjen véget ez az akció, alaposan fertőtleníti magát! Már az is rossz volt, amikor a múltkor minden óvintézkedés ellenére elkapta a leprát, alig bírták meggyógyítani, de akadnak még annál sokkal veszélyesebb betegségek is: egyik társa valami nátha nevű nyavalyát szedett össze, rájött az űrállomáson a tüsszögés, annyira, hogy egyszer csak szétrepedt a nagy erőlködéstől a haspáncélja, kifolyt a bele, gyomra, minden belső szerve, s már a legügyesebb kiberdokik sem tudták megmenteni! Iszonyú hely ez a Föld! Tényleg a vadaknak való!

- Ugye tényleg te vagy a Télapó?! - kérdezte óvatosan a kislány, amint közelebb ért.

- Hát persze kicsikém! - igyekezett jól bugyborékolni a borzalmas emberi hangokat Zbl Hrdmek, és közben úgy vicsorgott ahogy csak tudott, mert ismerte az emberek furcsa szokását, hogy ezt a visszataszító arckifejezést, amikor kilátszik minden foguk, mint a ragadozóknak, mosolynak nevezik, és barátságosnak tartják.

- Nekem is adsz ajándékot?

- Hát persze, tessék! - nyújtott át egy zacskót neki Zbl Hrdmek, kinyújtott csáppal, hogy minél messzebb maradjon a leánytól. Jaj, csak le ne tüsszentse őt a kislány!

- Köszönöm!

- Én egy sportkocsit kérek! - tolakodott most hozzá egy fiúcska.

- Az nem fér be a szánba! Nesze itt van neked is egy szabványcsomag! - adott neki egyet.

Erre több se kellett, az egész osztály odarohant, csak úgy ropogott a lábuk alatt a hó. S mindegyik ajándékcsomagért esdekelt. Némelyikük még a bundáját is meghúzogatta, és a fertőzés miatti aggodalomban Zbl Hrdmek izzadni kezdett az embermaszk alatt. Ez borította a fejét, ez volt az egyetlen ruhaféle, amit viselt.

- Menjetek távolabb kissé, megijesztitek a szarvasokat! - mondta, és gyorsan osztogatta a csomagokat. - Menjetek már haza, gyerekek!

- Miért szálltál itt le, Télapó? - kérdezte a kislány.

- Hát mert... mert a szarvasaimnak pihenni kell!

- Az ott miért nem mozog? - kérdezte a szemüveges kisfiú, s egy szoborként álló szarvasra mutatott. A másik öt vidáman topogott, de az tényleg teljesen mozdulatlanul ácsorgott.

- Pihen... - felelte Zbl Hrdmek, mert hirtelen semmi okosat nem tudott kitalálni. Ekkor hátulról épp a bundának tetsző kitinpáncélját ragadta meg egy fiú, s így szólt:

- Én gépfegyvert kérek, Télapó!

Ám hirtelen a páncélt kezdte el tapogatni.

- Milyen kemény és merev a ruhád, Télapó!

- Mert megfagyott! - találta ki gyorsan Zbl Hrdmek, s igyekezett hátrébb lépni a tapogatózó gyerekkezek elől.

Közben a szemüveges kisfiú a szarvashoz sündörgött.

- De hiszen ez is megfagyott, olyan kemény a bőre! - kiáltotta.

- Menjetek már haza, gyerekek! - kérte őket idegesen Zbl Hrdmek, mert arra gondolt, nem volna jó, ha itt lennének a kölykök, mikor megjön a szerviz.

S e pillanatban be is teljesedett az aggodalma. Odafent az égen feltűnt egy UFO.

Ha Zbl Hrdmek azt hitte, most megijednek a gyerekek, tévedett.

- Ugye, hogy igazam volt, és vannak ufók! - kiáltotta az egyik fiú.

- De Télapó is! - vágott vissza a kislány.

S ekkor a szemüveges kisfiú így szólt:

- Te ugye nem is vagy igazi Télapó?! Ugye most jöttél a világűrből?

Több sem kellett, az előző fiú rákontrázott.

- Hát persze! Biztos a szarvasaid sem igaziak, csak robotok, ugye?!

Zbl Hrdmek már nem tudott mást kitalálni, megmondta az igazat:

- Igen! És azért szálltam le, mert elromlott a kiberszarvas! És most ne álljatok itt, tünés, menjetek haza azonnal! Aki nem megy vissza a mamájához, arra megharagszom! - azzal, hogy kissé megijessze őket, a páncélja alól kinyújtotta másik négy lábát is, s ettől egészen úgy nézett ki, mint egy emberarcú, vörös pók.

Néhány kislány felsikoltott és futásnak eredt, a többiek viszont lényegesen több bátorsággal, s kevesebb sietséggel távoztak.

- Úgysem tudsz megijeszteni, ha fel akarnál falni, nem adtál volna ajándékokat! - kiáltotta oda neki az egyik fiú, mielőtt eltűnt volna a fenyvesben.

S még onnan nem is ment haza, hanem tovább leskelődött felé, ezt Zbl Hrdmek látta, de nem bánta. Csak ne legyenek a közelében! - és megrázkódott az undortól. Neki már úgyis mindegy, biztos, hogy megint megrovást kap, amiért a misztikus gondolkodást erősítő program lelepleződött, de hát ő akkor sem tehet róla! A karbantartók rontották el! Miért nem ellenőrizték le a kiberszarvast!

Persze akkor is megrovást kap. De legalább ne fertőzzék össze ezek a vonagló férgek, ezek az emberek!

* * *

Már egy héttel azután, hogy visszatért a holdbázisra, kellemes meglepetés érte Zbl Hrdmeket. Magához hívatta őt Szprt Dvlnek, s ezzel a hírrel fogadta:

- Nagy kitüntetésben részesedtél, barátom! Visszahelyeztek korábbi munkakörödbe, s kétszáz esztendővel mérsékelték a szolgálatod időtartamát!

- Hogyhogy?!

- Úgy, hogy sikerült helyrehoznod a korábbi hanyagságod következményeit!

- Nem értem! - borzolta fel a szőrzetét izgatottan Zbl Hrdmek. - Talán bizony már nem hisznek az ufókban az emberek? És mit tettem én?!

- Szerintem semmit - nézett rá gúnyosan Szprt Dvlnek -, szerintem csak szerencséd volt, de a Felső Vezetés másként gondolja! Az történt, hogy a gyerekek mindenfelé elfecsegték, hogy együtt látták a Télapót egy ufóval, de persze fogalmuk sem volt róla, hogy miért keltjük életre a mítoszaik, vallásaik alakjait! Ehelyett azt mesélik mindenfelé, és ezt sok vallásos csoport el is hiszi nekik, hogy Isten nemcsak a Télapót, de az ufókat is felhasználja a céljai érdekében! Olyasmiket beszélnek, hogy majd ha itt lesz a világvége, a jó embereket ufók viszik a mennybe, meg hasonlók... - és Szprt Dvlnek legyintett három csápjával is. - Mindez pedig azt eredményezi, hogy ezek után senki nem veszi majd komolyan az ufo-észleléseket, ha meg mégis, akkor vallási alapon építi be a hiedelemrendszerébe, s az UFO nem tudományos tény lesz, amiért meg kell gyorsítani a technika fejlesztését, hanem a vallásos hiedelmek része, mintegy átveszi az angyalok helyét! S így aztán ez az egész UFO-ügy kiválóan alkalmas rá, hogy megzavarja az emberek tudományos világképét, ahelyett, hogy erősítené azt! Hát, Zbl Hrdmek, a véletlen a segítségedre sietett!

* * *

Odalent a Földön még mindig tartott a mogyoróból, amit Zbl Hrdmek a kislány kezébe nyomott. Épp azt eszegette, s azzal a kisfiúval beszélgetett, aki eleinte nem hitt a Télapóban.

- Mit beszélsz?! Hogyhogy nincs Télapó?! - csodálkozott a kisfiú.

- De hiszen láttad te is, hogy az csak egy soklábú pók volt! - felelte a kislány.

- Nem értem! Te mondtad, hogy van, odamentünk, láttad is, ajándékot is adott...

- Á, az csak egy ufó volt!

- Nem mindegy, hogy Isten csak Télapót küld, vagy ufót is?!

- Nem. Az igazi Télapó nem így néz ki. És nem kell ufó ahhoz, hogy megjavítsa a szarvasát. Az a szarvas, az igazi, el sem romolhat, mert csodaszarvas!

- Nem mindegy? Hiszen semmi rosszat nem csinálnak, csak ajándékot adnak!

- Nem mindegy. Ezek valami rosszat akarnak. Olyanok, mint a cukros bácsi, akiről anyukám mesélt.

- Buta vagy!

- Az igaz, de majd megnövök és okos leszek! Professzor leszek, mert apukám azt mondta, hogy azok a legokosabb emberek, és rájövök, hogy mit akarnak ezek a téla-pókok! Csinálok majd én is ufót, egy nagy-nagy ufót, mert azt akarom, hogy mindenhová elmehessünk ahová ők...

S ekkor megszólalt a fiú:

- Tényleg buta vagy. Mert eszembe jutott valami! Egyszerűbb, ha meglessük, amikor leszállnak, és legéppuskázzuk mindet, s aztán elfoglaljuk az űrhajójukat! Én nagy tábornok leszek, és lesz sok-sok rakétám, s megvédem a Földet...

- De hiszen te azt mondtad, az ufókat Isten küldi! - mondta gúnyosan a kislány.

- Az mindegy. A Télapó legyen Télapó, az ufó pedig ufó, és ne keverje őket! Nem szeretem, ha becsapnak. Aki becsap minket, az nem akarhat jót. Ha nagy leszek, igenis elfoglalok egy repülő csészealjat! Akkor is, ha Isten küldi! Minket embereket az Isten se csapjon be...

Vége

2000.08.24., 12:30 - 2000.08.24., 14:43

Végítélet

Amikor Kvet megérkezett tutajával oda, ahol mérései szerint Atlan fővárosának kellene állnia, csak egy kis sziklaszirtet látott a végtelen óceán víztükréből kiemelkedni. Számított erre, mert napokon át olyan vizeken hajózott idefelé jövet, melyek helyén korábban szárazulatok húzódtak - falvak, városok, gabonaföldek - de most mindenütt csak víz és víz!

S mégis reménykedett. Hátha talál túlélőt a népéből, valakit, akárkit... még azt sem bánná, ha az olyannyira gyűlölt papok közül lelne túlélőre... nem bánja azt sem, csak atlani legyen...

Kvet azért gyűlölte a papokat, mert - mert valamikor ő is papnak tanult. Ám ott sok olyasmire rájött, ami enyhén szólva hazug színben tüntette fel a papságot előtte. Megtudta például, hogy nem az isten nyitja ki a szentélyajtót, hanem az előtte meggyújtott áldozati tűz melegétől felforrósodott víz gőzének ereje. Amikor tehát a papok azt mondják, hogy az isten örvend az áldozatnak, s ezért nyitja ki az ajtót - akkor hazudnak!

Számos effélére rájött Kvet, s ez megérlelte benne a felismerést: isten nincs! Sem egy, sem több!

Az efféle hitetlenekből mint ő, nagyon kevés élt Atlanban. Annyira kevés, hogy nem is találtak ki rájuk külön szót, mindazonáltal modern kifejezéssel élve nyugodtan materialistáknak nevezhetőek. Kvet maga úgy vélte, a világ egy anyagnak nevezett valamiből épül fel, s ennek a tulajdonságait tanulmányozni kell, hogy tudjuk, miféle elvek szerint működik. Mindazonáltal e törvényeket az anyag soha meg nem szegi, tehát csodák nincsenek!

Némelyek, akiknek elmondta a kételyeit, kinevették, mondván, hogy felesleges annyira bizakodni a tudományok mindenhatóságában, hogy Kvet szinte a tudományokat isteníti, mert a tudomány mostanáig még azt sem tudta eldönteni, hogy alapvető lényegét illetően a világ szellemi-e vagy anyagi! De Kvet rámutatott, hogy ellenfelei szóhasználatában aggályos az a szó, hogy "szellemi", mert nincs e szó jelentése pontosan definiálva. Azt mondta, a világ kétségkívül felépül valamiből, és ennek a valaminek ő az anyag nevet adta. Ő így definiálja az anyagot: az, amiből a világ felépül! Ennek törvényei vannak, amiket soha meg nem szeg! Ha a "szellemi" szó alatt azt értik egyesek, ami az anyaggal ellentétes, akkor tehát ők azt értik szellemi alatt, amiből a világ nem épül fel - épp ezért az tehát - a szellemi - nem is létezik!

Mások azt mondták neki, hogy előnyösebb hinni, mint nem hinni. Mert ha isten nincs, és hiszünk benne - nem történik bajunk. Ellenben, ha isten van, és nem hiszünk benne, akkor csúnyán pórul járhatunk! Ha ellenben Ő létezik, és hiszünk benne - jutalomban részesedünk, talán már evilági életünkben is, de a túlvilágon okvetlenül!

Kvet rámutatott az ezen érvelésben rejlő hibára. Szerinte ugyanis az is baj lehet, ha isten nincs, és hiszünk benne mégis: ekkor ugyanis lemondunk róla, hogy a Világ dolgaira, történéseire tudományos magyarázatot keressünk, mert hiszen mindenre van "magyarázat" készen, azonnal: az isten csinálja!

Ott is hagyta a papiskolát, mert - ahogy ő mondta - nincs bőr a képén ahhoz, hogy becsapja az embereket hazugságok híresztelésével!

Kereskedő lett inkább, járta a messzi országokat hajójával, mindaddig, míg be nem következett a nagy katasztrófa.

A katasztrófa az volt, hogy Atlan megsemmisült! Hogy miként, azt Kvet nem tudta. Óriási földrengés támadt, szökőár is volt, és bizony maga Kvet is alig-alig menekült meg. A hajója is elpusztult. Ő élte csak túl egymaga a katasztrófát a hajó utasai közül, s nyilván csak azért élhette túl még ő is, mert Atlantól nagyon messzire tartózkodott épp, azon a tájékon, amit manapság Afrika északnyugati partvidékének neveznek. S most egy jókora tutajjal egykori hazája fölé érkezett - lehet, hogy épp a legnagyobb templom maradványai fölött tutajozik, aminek a csúcsa, ha ugyan le nem dőlt, több ezer méterrel alatta nyugodhat a tengerfenéken, s ablakain halak és polipok úszkálnak ki és be!

Minden reménye cserbenhagyta, hogy talál még népéből túlélőt, és keserves sírásra fakadt. Csak úgy rázta a zokogás. Végül, amikor egy idő után lecsillapodott, levette fejéről a kalapját, hogy annak tarkóvédő lebernyegével törölje meg a szemét. A kalapot a kveszat madár tollai díszítették. Ez a madár volt Atlan jelképe. Nehézkes, lomha testű madár volt, rosszul repült, a legmagasabb sziklákon fészkelt, hogy onnan mélybe vetve magát tudjon szárnyra kapni, másképp nehéz testét önerejéből képtelen volt a magasba emelni. Gyönyörű, tűzvörös tollazatáért sokan szívesen vadászták, bár halálbüntetés fenyegette a kveszatot megölőket. Ennek tollait csak a nemesek viselhették. Kvet is viselhette, mert nemesi családból származott, sőt, a nevét is e madárról kapta. S most, hogy a kalapba tűzött tollakat nézte, az jutott az eszébe, valószínűleg a kveszat madárnak is vége! Atlanon kívül sehol máshol nem fészkelt, és lehetetlen, hogy innen eljusson akár a nagy keleti, akár a nagy nyugati földrészre, annál sokkal rosszabb repülő!

Pillantása rátévedt néhány borosflaskára. Az lesz a legjobb, ha jól leissza magát!

Kinyitotta az egyiket. Úgy döntött, annyit vedel míg csak pocsolyarészeg nem lesz, aztán tengerbe öli magát. Minek is éljen tovább, amikor egész népe megsemmisült?! Mielőtt az első kortyot lenyelte volna, még a tengervízbe öntött vagy fél korsónyi nedűt, afféle jelképes áldozatként.

- Nesztek, barátaim, nesztek ellenségeim! - mormogta. - Nem hiszem, hogy van bármi értelme is annak, hogy elpocsékolom értetek e jó bort, de azért tartsuk be az ősi szokásokat! Miért is ne, mindjárt követlek benneteket! Nem is sokára úgyis megtudom, ha esetleg tévednék, és mégis volna túlvilág! - azzal nagyot húzott a flaskából, majd így folytatta:

- Mindenképpen nekem van igazam, ugye tudjátok? Mert ha nincs isten, akkor nekem van igazam, hogy nem imádkoztam és nem áldoztam, ha viszont van, akkor is nekem van igazam, s ezt a túlvilágon jól az orrotok alá is dörgölöm: mert hiába imádkoztatok szorgalmasan, hiába áldoztatok neki, mit sem ért az nektek, mert úgyis meghaltatok! Fikarcnyit sem törődött veletek az isten, hogy milyen serények vagytok az imádkozásban, esze ágában sem volt megmentenie benneteket! Néven nevezve a dolgokat: le se szart benneteket! Hiába hittetek benne, semmi következménye nem lett annak!

- Már dehogynem, nagyon is fontos jelentőséggel bírt, hogy hittek bennem - épp ezért haltak meg! - hallott Kvet hirtelen egy hangot.

- He?! Mi?! Tessék?! Ki szólt?! - forgatta ide-oda a fejét döbbenten, értetlenül Kvet.

- Én szóltam, az isten!

- Semmit nem látok! Ki beszél hozzám?!

- Mondtam már: az isten! És minek is láthatnál, én több vagyok, mint a világ, én rajta kívül létezem, hogy is láthatnál!

- Nem hiszem, hogy létezel!

- Létezésem ténye szerencsémre független a hitedtől! - és az isten elkuncogta magát.

Kvet elkeseredetten rázta a fejét.

- Hihetetlen, még alig ittam két kortyot, s máris ennyire lerészegedtem volna?! Ajaj, lehetséges, hogy szeretteim elvesztése ennyire megőrjített?! Már képzelődöm is!

- Nem képzelődöl! Be is bizonyítom! - mondta neki az isten, majd Kvet azt vette észre, hogy az összes bora vízzé változott - nyilván, hogy részeg ne lehessen - s ráadásul nem is a tutaján van már, hanem egy elegáns kis hajó fedélzetén, ami nem akkora, hogy ő egyedül el ne bírná irányítani, de mégis nagyobb és biztonságosabb, mint régi tutaja. E váratlan csodák láttán Kvet csak pislogott ijedten. Igazán nem volt elkészülve semmi ilyesmire.

- De hát... de hát... - hebegte.

- Ugye, hogy vannak csodák? - kérdezte tőle az isten. - Ugye, hogy már hiszel nekem? Bennem?!

- Hát... izé... a... a tények elől nem zárkózhatom el... - nyögdécselte zavartan Kvet. Majd büszkén, hevesen, szinte támadóan bökte ki a következő szavakat:

- Na jó, rendben, gyerünk! Élvezd csak ki a hatalmadat! Állj bosszút, amiért eddig nem hittem benned, amiért nem imádtalak, tessék, ölj csak meg! Akkor sem vagyok hajlandó csúszni-mászni előtted! Igenis jogos volt, hogy eddig nem hittem benned, mert nem méltóztattál megmutatkozni előttem, semmi jelet nem adtál, hogy létezel - miért is hittem volna benned?! Hitetlenségem nem az én hibám, hanem igenis a tied, s így bár megölhetsz, de akkor legfeljebb még igazságtalanabbnak tartalak, mint eddig tartottalak!

- Eddig semminek sem tartottál, mert nem hittél bennem - mutatott rá a Kvet szavaiban rejtező ellentmondásra az isten, majd így folytatta:

- Különben sem akarlak megölni. Nem a halálodra, de az életedre van szükségem.

- Nem büntetsz meg a hitetlenségemért?! - csodálkozott Kvet.

- Nem.

- De hát a többiek hittek benned - mutatott az Atlant elnyelő mélységre Kvet - és őket mégis... vagy nem te pusztítottad el őket?!

- De igen.

- De hát ők hittek benned, én pedig nem, és mégis én maradok életben?!

- Épp azért kellett pusztulniuk, mert hittek bennem. Hittek, - s mégis rendszeresen megszegték a parancsaimat! Ezért állandóan bűnben éltek, márpedig aki bűnözik, az büntetést érdemel! Életmódjukkal fejükre idézték a végítéletet!

- De én nem vagyok bűnösebb, hiszen én még csak nem is hittem?!

- Nem, s épp mert nem hittél! Ha valaki hisz a létezésemben, az hisz abban is, hogy be kell tartsa valamely parancsolatomat. Ha ezt mégsem tartja be, akkor tudatosan ellene szegül akaratomnak, s ezzel követ el bűnt! Nem az adott tett végrehajtásával, például egy káromkodás kimondásával, hanem azzal, hogy szándékosan másképp él és cselekszik, mint ahogy azt a hite szerint én elrendeltem neki! Te viszont, Kvet, és még néhány nagyon kevés hitetlen, ti nem hittetek bennem, nem gondoltátok azt, hogy ez meg az a tett bűn volna, tiszteletlenség ellenem, amikor tehát azt megtettétek, nem lázadtatok tudatosan ellenem - s ezért nem is követtetek el semmi bűnt! És azt ne hidd, hogy a sorsod oly fölöttébb különleges - minden egyes nagy pusztulásnál ez szokott történni, hogy csak a hitetleneket hagyom életben, s azok halnak meg, akik hisznek bennem!

- Hogyan?! Hát többször is... többször is... - dadogott Kvet.

- Igen. Úgy van ez, Kvet, hogy időről-időre kiválasztok egy népet, s megpróbálom azt próféták, küldöttek segítségével az igaz útra téríteni. Az "igaz út" alatt ne azt értsd, hogy bennem higgyenek, mert nem az érdekel engem, hogy hisz-e valaki a létezésemben! Csak az, hogy olyan életmódot folytasson az a nép, amely elnyeri tetszésemet! Sajnos, mostanáig nem találtam olyan népet, amely képes lett volna követni azt a néhány nagyon egyszerű szabályt, amit szeretnék pedig, hogy kövessen: hogy tagjai ne lopjanak, ne öljenek, ne alázzák meg a gyöngébbeket, ne legyenek kapzsik, telhetetlenek, mohóak, hazugok... Attól kezdve, hogy az első küldötteim elmentek egy-egy néphez, mindig adok a népnek bizonyos időt, hogy megjavuljon. Aztán, hogy az letelt, s látom, hogy ez a nép is reménytelen, menthetetlen, - akkor mindenkit elpusztítok a soraiból, akit bűnösnek találok. Márpedig többnyire az a helyzet, hogy mindenki bűnös, aki hisz bennem. Egyedül a hitetlenek szoktak megmaradni, mint most te is! Mert ők, a hitetlenek azok, akik őszintén élnek, úgy, ahogyan azt belső meggyőződésük sugallja! Ők a tiszta szívűek, mert nem kell minden este azzal a nyomasztó tudattal ágyba bújniuk, hogy "jaj istenem, megint vétkeztem"!

Aztán e túlélők előtt megnyilatkozom. Akkor már ők is hisznek bennem. S elküldöm őket más népekhez, hogy ők legyenek az új próféták! Ez lesz a sorsod neked is!

- Nekem? - hebegte Kvet.

- Neked. Te is egy leszel prófétáim sorában! Sokfelé próbálkoztam már - egy Tiahuanakó nevű helyen, Mohendzsodaróban, Harappában, Bábelben, s még sokáig sorolhatnám az olyan helyeket, melyekről még csak nem is hallottál! De mindegyikre kénytelen voltam ráhozni a végítéletet, akár nagy katasztrófák, akár idegen hódítók képében! Igyekezz olyan prófétám lenni, hogy azon népnek melyhez elküldelek, ne ez legyen a sorsa!

- Merre kell mennem... uram? - kérdezte alázatosan Kvet.

- Nyugatra. Nagy kegyetlenségek folynak ott, Kvet - ezerszámra öldösik az embereket értelmetlen szertartások végeláthatatlan sorain át! Fordítsd a hajód orrát nyugatra, s mire odaérsz, meg is kapod az utasításaimat!

És néhány hét múlva Kvet kiszállt hajójából Közép-Amerika partvidékén. Fején lángvörösen villogott a kveszat madár tollbokrétája.

Vége

2001.08.19., 08:59 - 2001.08.19., 10:55

Májusember

Viktor egyre beljebb ért az erdőbe. Mindazonáltal még nem volt különösebben távol a falutól, amikor egy tisztásra érve megtörtént vele az. Az, amiben soha nem hitt. Megjelentek előtte...

Hogy kik? Nem az UFO-k. Nem azok, mert egy UFO, az nem más, mint azonosíthatatlan repülő objektum. Ezt jelenti az UFO-név, ami az angol szavak kezdőbetűiből adódó rövidítés. Itt pedig szó sem volt holmi repülőeszközről, de még objektumról sem.

Űrlényekről már annál inkább. Hirtelen vibrálni kezdett Viktor előtt a levegő, mintha egy rés támadt volna a térben, abból előugrott három borzalmas, zöldesbőrű, csápos szörnyeteg, Viktornak kiáltani sem maradt ideje, máris berántották a nyílásba - és ezután a nyílás eltűnt, bár ezt szegény Viktor már nem láthatta.

Elrablóival együtt egy furcsa szobába jutott, amiben különböző még furcsább szerkentyűk voltak találhatók, mindazonáltal a halálra rémült Viktor nem ezeket vette szemügyre leginkább, hanem elrablóit. Mindegyik űrlény jóval nagyobb volt nála, a legkisebb is három méter magas, pikkelyes, kúp alakú hüllőfejük volt, hosszú ormánnyal, melynek vége tölcsérszerűen kiöblösödött. Kezük nem volt, csak hosszú, izmos csápok, akadt ezekből nyolc is, bár mindegyik csáp végén volt öt-öt ujjszerű kisebb nyúlvány. Bőrük pikkelyes volt. Egyedül csak az nyugtatta meg kissé Viktort, hogy amikor a különben igazán nagy szája kinyílt az egyik elrablónak, abban semmiféle fogazatot nem látott. Ez okból remélte, hogy nem húsevőek!

Tény, hogy nem ették meg, de öröme, megkönnyebbülése igazán nem sokáig tartott! Mert elrablói néhány szót váltottak egymással valami hörrenő-morgó nyelven, miközben ketten is tartották kezét-lábát a csápjaikkal. A harmadik pedig hozott egy nagyjából emberalakú műanyaglapot, erre a másik kettő ráfektette Viktort - majd egészen egyszerűen hozzászegelték a két csuklójánál s bokáinál fogva! Viktor hiába üvöltött, semmit nem ért el vele, s hiába vonaglott, a szörnyetegek sokkal erősebbek voltak. Sőt még ez sem volt elég: mert amikor mindezzel végeztek a szörnyek, azután szétfeszítették a száját, valami fogószerűséggel benyúltak, és egyetlen mozdulattal kitépték a nyelvét!

Viktor természetesen rögvest elájult.

Mikor feléledt, még mindig a műanyaglapra volt szegelve, de már nem az előző helyiségben volt. Egy elegáns kis utca tárult szeme elé, ami akár valami kétszáz évvel későbbi emberi falucska utcája is lehetett volna: kedves kis kör alakú műanyagházikókkal, különös növényekkel, kerítésekkel. A háta mögé ugyan nem látott Viktor, de úgy gondolta, az egyik efféle ház kerítéséhez van erősítve a műanyaglap, amire rászegelték, valószínűleg a kaputól nem messze lehet. Előtte sok-sok olyasféle szörnyeteg mászkált az úton, mint amik őt elrabolták, némelyek holmi autószerű járműveken suhantak el, de senki nem törődött vele, bár némelyek megálltak előtte, s megnézegették. Azt is észrevette Viktor, hogy a szörnyetegek sem mind egyfélék: ugyanis kétfajta szörnyeteg élt errefelé, az egyik fajta volt a zöldpikkelyeseké, a másik fajta pontosan ugyanúgy nézett ki, csak éppen pirosak voltak a pikkelyeik.

Iszonyúan fájt Viktor keze-lába! A szája is! És kegyelemért sem könyöröghetett, mert hiszen nem volt már nyelve! S még mindez a sok kín sem volt elég, mert most észrevette, hogy amíg ájult volt, addig különböző drótokkal itt-ott átfúrták a testét, főleg kéz- és lábizmait, s e drótokkal mindenféle színes szalagocskákat kötöztek rá, amik lobogtak a hajnali szellőben. Némely testébe fűzött dróton azonban nem könnyű szalagok lógtak, hanem jó nehéz tartályok vagy éppen kosárszerű tárgyak, s ezekben volt valami; hogy mi, azt Viktor természetesen nem tudta.

Sok szörnyeteg jött arrafelé, és nem egy ezek közül még hosszasan el is ácsorgott a megkínzott, s többször elájuló Viktor előtt, fura, hörrenő nyelvükön élénken társalogtak egymással, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy segítsen Viktoron. Mindössze annyi történt, hogy néhány óra múlva egy piros pikkelyes szörnyeteg jött elé, és csaknem mindent kieszegetett a Viktorra lógatott tartályokból. Ez annyiból volt jó, hogy így már kisebb súly húzta Viktor izmait. De az üres tartályokat továbbra is lógva hagyták rajta.

Két teljes napig szenvedett a műanyaglapra tűzött Viktor, míg végre eljött érte a megváltó halál. De még akkor is hagyták ott lógni három további napon át, s csak akkor szedték le onnan, amikor már büdösödni kezdett. Ekkor műanyaglapostól együtt kidobták egy szeméttelepre.

Az a ház, ami elé Viktort állították, a Zrdcskk nép egy gyönyörűséges leányának a portája volt. A leányt úgy hívták, hogy Cs F, és messze kitűnt a többi leány közül azzal, hogy egészen aprók voltak a pikkelyei. Mindenki tudja: egy fiú akkor szép, ha a pikkelyei nagyok, de a leányoké csak legyen minél finomabb, kisebb! Természetesen Cs F pikkelyei is, mint minden nőé, pirosak voltak, amint a férfiaké zöldek. Igaz, az idős nők pikkelyei megkopnak, fakulnak, de Cs F ügyelt a külsejére, s óvta, lakkozta a pikkelyeit, legalább akkora gonddal, mint a Föld leányai a körmüket. Tette ezt annak ellenére, hogy a lakk nagyon drága volt a bolygójukon.

Megengedhette ezt a luxust, mert nemcsak szép volt, de jól is keresett! Néprajzkutató volt. Nem is minden hátsó szándék nélkül költözött ebbe a primitív kis faluba nemrég, remélte, hogy itt néhány ősi szokás nyomaira bukkan, s lám csak, igaza volt! Ilyen váratlan ajándékát a Sorsnak nem is sejtette! Alig lakik itt kis ideje, s íme, a Tavasz első napján máris azzal kedveskednek neki a falusi legények, hogy májusembert raknak a háza elé!

Nem is habozott, s azonnal cikket írt az esetről.

- A májusember állításának igen ősi a szokása, már az ókor vége tájékán felbukkan, amikor őseink még csak primitív űrhajókkal rótták a Kozmosz kietlen mélységeit, nem ismerve a téráttevős közlekedést. Akkoriban még mindenféle vallásos hiedelmek fűződtek ehhez a szép szokáshoz, a szerelem és bujaság istennője tiszteletére állították a májusembert a falvak főterére. Később már a legények külön-külön is állítottak májusembereket a szeretett leány számára, s minél izmosabb, nagyobb embert raktak a kapu elé, s mennél jobban feldíszítették, annál nagyobb dicsőség volt ez a leánynak! Bár évszázadok óta tiltott már e szokás, a természetvédelem szempontjait előnyben részesítve a néphagyománnyal szemben, de azóta sem tűnt el a vidékiek életéből teljesen, mint oly sok más hagyomány, talán épp azért nem mert tiltott, hiszen ami tiltott, az vonzó, s így a legények a felállítandó ember megszerzésével bizonyítják a kiszemelt nő előtt bátorságukat, merészségüket. Ami azt az ellenvetést illeti, hogy e szokás hozzájárul a primitív fajok kipusztulásához, ez az érv nem helytálló, mert a Föld bolygó népessége, ahelyett, hogy fogyatkozna, inkább katasztrofálisan növekszik, holott e bolygó a májusemberek legfőbb beszerzési területe. Én magam is kaptam az imént egy májusembert, s meg kell állapítsam, hogy igen kedves, barátságos szokás ez, amit kár volna veszni hagyni, s alárendelni az iparosodás és a rút anyagi érdekek elszemélytelenítő hatásainak! Tapasztalatból állíthatom, hogy semmi tolakodó heveskedés és agresszivitás nincs abban, amikor a falusi legények ekképp udvarolnak a lányoknak, sőt, még a májusember számára is megadnak minden tiszteletet, még ha az a maga primitívségében ezt nem is tudja felfogni! Mindazonáltal a legények tetteiben messzemenően megnyilvánul az Élet tisztelete, olyan aggályos gondossággal díszítik fel a májusember minden porcikáját...

* * *

Viktor természetesen nem tért haza, de hiánya csak egyvalakinek tűnt fel, ugyanis egyedül élt. Ez a valaki, aki hiányolta őt, Kati volt, a csinos, tizenhat éves leány, a falu szépe. Május elsején egész nap duzzogott.

- Ez igazán disznóság! Biztos voltam benne, hogy Viktor szeret, aztán tessék, felém sem nézett egész nap, sőt még májusfát sem kaptam tőle! Holott te azt mondtad, hogy láttad is őt tegnap az erdőbe menni! - förmedt tizennégy éves húgára, Krisztára.

- Igen, láttam az erdőbe menni! De talán rájött, hogy a fáknak esetleg nem tetszik, ha kivágják őket! - vihogott idétlenül Kriszta.

- Vagy elkapták őt az erdészek... - vélte az anyjuk.

- Remélem, ha elkapták is, nem lesz semmi baja! Igazán nem értem, mit vannak úgy oda amiatt a néhány májusfa miatt! Szerintem ezek kivágásával igazán senkinek sem okozunk semmi bajt! Sőt, talán még a fák is örülnek, ha szépen feldíszítjük őket, s így örömet okozhatnak...

Vége

2001.05.01., 10:56 - 2001.05.01., 11:53

Isten az égben

Nikosztratosz Atreidész Paianieusz egy utolsó, ocsmány, undorító, munkakerülő naplopó senki volt, ráadásul megrögzött alkoholista. Annyira az, hogy szép hosszú nevére sem emlékezett legtöbbször. Minek is, amikor a legtöbben csak úgy hívják, hogy Nikki! Szép ez a becenév. Kár, hogy ezek a "legtöbben", akik hívják, legfeljebb két-három ivócimborája. Mert Nikki bizony úgy lezüllött, hogy jószerivel minden barátja elhagyta. Athénba be sem mer menni, annyi embernek tartozik, de Korinthoszba is jobb, ha be nem teszi a lábát... Jaj, csak kibírja valahogy az Olimpiáig! Akkor talán akad egy kis potya pia valahol...

Szívesen álmodozott róla, hogy megnyeri az Olimpiát. A bajnokok évekig ingyen ihatnak bármely kocsmában! Hej, de jó lenne!

Néha beszélt az álmáról egy-egy cimborájának, de azok is kiröhögték. Jobban tenné, ha azon törné a fejét, miből iszik holnap!

Nem értették meg őt. És nem is szerették. Őt senki sem szereti!

Ezen tűnődött szomorúan Nikki azon a bizonyos napon is, az árokszélen ülve, s utolsó borosflaskáját kortyolgatva, aminek már alig volt az alján valami. Igen, őt senki sem szereti! Őt senki nem érti meg! Senki! Senki az egész világon! Minek is él, minek született a világra! Jobb lenne, ha végezne magával!

Meg is tenné, nem vitás - döntötte el -, de akkor lelke az alvilágba kerül, s az bizony nagyon unalmas! Ott sincs egyetlen korty pia sem! Hej, de rosszul rendezték be ezt a világot Zeuszék! Őnekik bezzeg könnyű, az isteneknek: ülnek az Olümposzon, s van mindig elég boruk, meg ambrózia, nektár, mittudoménmégmi...

- De engem senki sem szeret! - motyogta maga elé.

- Én szeretlek! - hallott hirtelen egy hangot.

- He?! - vált figyelmessé a tekintete. Erre igazán nem számított - majdnem kijózanodott egy pillanatra.

- Ne keress, nem láthatsz - és minek is látni, megmondom én neked Nikki, hogy ki vagyok: én vagyok az isten!

- Zeusz maga szól hozzám?! Hát lehetséges ez?!

- Nem, én nem Zeusz vagyok, csak úgy egyszerűen az isten! Tudd meg, hogy nincs több isten csak egyetlenegy, s az az egy én vagyok! És igenis szeretlek!

- Nem hiszem! Engem senki nem szerethet! Utolsó, züllött féreg vagyok... tavaly még a feleségemet és a lányomat is eladtam rabszolgának, aztán elittam az árát... Hej, de sajnálom! Ha nem teszek így, még megvolnának, milyen jól jönne az áruk most...! Mert ez a palack mindjárt kiürül...

- Szeretnél egy kis bort?

- Hajaj!

- Tessék, máris tele a palackod!

Nikki megnézte a palackot, hát csurig lett! Ez már döfi! Ez aztán a remek isten!

- Ó uram, tied a lelkem, testem, tied vagyok mindhalálig!

- Csak azt jegyezd meg, hogy én, az isten szeretlek! Azt szeretném, ha mindenki elégedett volna az egész világon! De én isten vagyok; nagyon másképp gondolkozom én, a mindenható, mint ti emberek; nemigen tudom, hogy mire van szükségetek. Úgy döntöttem hát, próbát teszek előbb egyetlen személlyel, s téged szemeltelek ki. Majd meglátom mi kell neked, s ha bizonyítottnak látom, hogy minden szempontból elégedett vagy, akkor így teszek másokkal is!

- De miért uram?

- Mert vágyom én is valamire: arra, hogy jónak tartsanak, hogy szeressenek az emberek, hogy szeressék az ő istenüket! Most mindenféle csúfságokat beszélnek az emberek az istenekről, s ez sért engem. Én szeretem az embereket, és azt szeretném, ha azok is szeretnének engem, ha viszontszeretnének! Érted már?!

- Azt hiszem... - motyogta Nikki.

- Hé, még valami mert fontos: jegyezd meg mielőtt elalszol, ha kell valami, bármikor a rendelkezésedre állok, elég, ha úgy kiáltasz fel, hogy "Isten az égben!"

- Jó! - motyogta Nikosztratosz Atreidész Paianieusz, azzal végigdőlt az árokparton, s máris hortyogott.

Mikor felébredt, úgy vélte, az egész csak szép álom volt. De mert nem volt itala, és iszonyúan fájt a feje, úgy döntött, kipróbálja, hisz nem veszíthet semmit! S felkiáltott, hogy "Isten az égben", mire máris ezt hallotta:

- Mondd csak, mi kéne!

- Egy palack déloszi bor!

- Tessék! - és a bor máris előtte állt.

- Izé... lehetne-e kérnem egy egész szekérre valóval?

- Hogyne lehetne! - s máris Nikki előtt állt a szekér, két hatalmas hordóval.

- Ez igen! Ez aztán az isten! Hű, de szeretlek, istenkém! Igazi barát vagy! - kiáltotta Nikki, azzal máris az egyik hordó alá feküdt, kinyitotta a csapot, hogy a bor a szájába folyjék...

Két hétig csak pillanatokra józanodott ki. Hanem egyszer azt látta, hogy csinos nő megy előtte az úton, és ez némi nemű nemi vágyat ébresztett benne. No nem nagyot, de úgy megfordult azért a fejében a gondolat, mi lenne ha... De hát egy részeg disznóhoz biztos nem menne hozzá a kicsike! Még egyetlen alkalomra se volna hajlandó... - és nagyot sóhajtott.

- Pedig milyen jó lenne vele! Isten az égben, hogy én mit nem adnék azért a csinos kis bestiáért!

- Semmit nem kell adnod érte - hallotta az isten hangját - megkaphatod ingyen is! Mármint, könnyedén, ha akarod. Ami kell hozzá, azt biztosítom neked.

- De én csak egy részeg disznó vagyok.

- Ha akarod, teszek róla, hogy ne kívánd a bort, sőt, utáld a gondolatát is. Aztán kaphatsz pénzt, lovat, mindent...

- Lehetséges volna?!

- De hát mondtam, hogy minden kívánságodat teljesítem! - és Nikki azon vette észre magát, hogy máris színjózan, teste tiszta, gyönyörű színarany fegyverzet villog rajta, a legdrágább kard ékíti az oldalát, gyönyörű paripa fújtat mellette, s hirtelen tudta, hogy ő nemcsak képes lovagolni, kardot forgatni, de épp ő messze környék legkiválóbb vitéze - még ha ezt eddig senki nem is gyanította róla! Jobban lovagol és nyilazik, mint az északi barbárok, akikről a régi primitív görög eposz-írók a kentaurokat mintázták, mert akkoriban a lovakat még nem ismerték...

És egy másik ló is áll mögötte, amely alig bírja vonszolni magát, annyira megpakolta a szerencsétlent gyémántokkal teli zsákokkal...

Remekül élt egy darabig Nikki, naponta más-más kiváló hetéra boldogította az ölelésével. Titkos istene még ahhoz is hozzásegítette, hogy győzhessen az Olimpián. Fél Görögország őt ünnepelte.

Aztán megtörtént a baj. Egy igen művelt hetérához került, aki beszélgetni kezdett vele, és Nikkiről szégyenszemre kiderült, hogy alig tud valamit a verekedésen és az ágybeli dolgokon kívül. Ostobább, mint az örömlány!

Beiratkozott egy híres filozófus iskolájába, és kért az istentől éles észt is. Megkapta. Olyan éles lett az esze, hogy napok alatt megtanult mindent, amit tudott a Mester, de ez már nem elégítette ki. Szerette volna, ha minden kérdésre tudja a választ, ami tanulmányai során felvetődött. Tudni akart még olyasmiket is, van-e varázslás, készíthető-e hétmérföldes csizma, fel lehet-e támasztani a halottakat, szülhet-e meddő nő gyermeket, lehet-e az embernek repülni... És mi sem volt egyszerűbb, mint, hogy megkérdezze erről az istent.

- Mindez lehetséges - hallotta a választ - bár nem minden lehetséges pontosan úgy, ahogy most elképzelitek! De lesz egy kor, amikor minden embernek lesz hétmérföldes csizmája, amivel száguldozhat, csak e csizmákat autónak hívja majd, s lesz számos fajtája, úgy mint Audi, Ford, Opel... Abban a korban a legtöbb meddő nő is szülhet gyermeket, és a halottak feltámasztása egészen mindennapos dolog lesz egy intenzív osztály nevű helyen, annyira, hogy már nem is az orvosok végzik legtöbbször, hanem a nővéreknek nevezett kisegítő személyzet! Repülni is tudnak majd, de nem repülőszőnyegen hanem sárkányrepülőn, és nem tüzes szekéren, hanem egy Boeing nevű gépen, bár tűz, az lesz abban is...

Ám az isten be sem fejezhette a magyarázatot, mert Nikki így kiáltott fel:

- Isten az égben, de szeretnék én abban a korban élni!

- Íme, kívánságod máris teljesült! - és Nikki azt vette észre, hogy egy emeletes ház hatodik emeletén áll, a korlátnak támaszkodva, s a sok-sok autó alant hömpölygő áradatát nézi. És istene kegyes volt hozzá, mert rögvest a fejébe rakta annak a kornak a nyelvét is, s idővel arra is rájött Nikki, hogy a gondos isten nyitott neki bankszámlát is, 36.4621596 milliárd dollárral. S amikor Nikki megkérdezte, miért épp ennyi dollárt adott neki, miért nem valami kerek számú milliárdot, istene azt válaszolta, hogy azért, mert ez nevezetes szám: ez a pí pí-edik hatványa!

Boldogsága azonban alig két évig tartott. Hiába lehetett meg mindene, hiába tobzódhatott a legelképesztőbb kicsapongásokban, mindezt megunta idővel. Akkor jöttek a különböző perverziók... De még azok is unalmassá váltak lassanként. E kor hiába kínált több lehetőséget a szórakozásra, mint az ókori Hellász, ezen lehetőségek száma is véges volt. Hanem megszületett Nikki fejében a gondolat: az egyetlen, amit nem lehet megunni, a tudomány művelése, főleg, ha ezzel elismerést is arathat!

- Isten az égben! Mindent tudni akarok, minden kérdésre ismerni akarom a választ, ami most foglalkoztatja a Föld tudósait!

- Máris, szeretett gyermekem! - hallotta istene hangját, s tényleg, máris tudta, miként kell meggyógyítani bármely rákfajtát... Mi a rettegett AIDS gyógyszere, sőt, megelőző oltóanyaga... miként lehet embereket klónozni... miként készülhet el a csillaghajó... Mikor jártak földönkívüliek a történelem során a Földön, és mit csináltak... Ki írta Shakespeare műveit... Mi a helyes sorrendje Nostradamus jóslatainak... Mi a Voynich-kódex megfejtése... Hová bújtak a még mindig keresett náci bűnösök, és azok is, akik már meghaltak és sosem kapták el őket... Hol van Rettegett Iván eltűnt könyvtára... Mi a megfejtése a krétai írásoknak... hol van elrejtve a templomos lovagok kincse... egészen pontosan mikor született Jézus...

És még temérdek dolgot tudott, annyi sok mindent, hogy azt sem tudta hirtelenjében, minek a lejegyzésével is kezdje, mi a legfontosabb.

Végül persze csak nekikezdett. Eleinte rengeteg csalódás érte, nem hittek neki, de szép lassan bebizonyosodott, hogy valóban neki van igaza, s mindenki őt ünnepelte.

De ebből is elege lett. Kiderült, hogy még ezt is meg lehet unni. Legnagyszerűbb találmányait ráadásul az emberek kicsinyes, önző célokra használták fel. Újabb és újabb, még hatékonyabb fegyverek készítésére... és különben is, mi ez a Föld, ez az ócska sárgolyó?! Amikor odakint várja őt a végtelen Világmindenség!

- Isten az égben! Tedd, hogy szabad akaratomból repkedhessek a csillagok között! Tedd, hogy minden világot láthassak, amit csak akarok!

Máris azt vette észre, hogy ott száguld a csillagok között, a fénysebesség sokszorosával, s pillanatok alatt oda repül, ahová csak akar. Látott kietlen bolygókat, forrókat és fagyosakat, gázóriásokat és jégóriásokat, holdasakat és gyűrűseket, s persze élettől nyüzsgőeket is. De hiába: néhány évszázad alatt ezekkel is betelt. Még ahol a lények nem is hasonlítottak az emberekhez, ott is hasonlóan zajlott a történelem. Háborúk, barbárság, gyilkosság, erőszak, szenvedés, nyomor, kevesek gazdagsága... Nikki már nem is undorodott ettől, egyszerűen csak mélységes csömört érzett, csömört és fásultságot. Az egész mélységesen reménytelennek tűnt.

- A teremtett lények sorsa kilátástalan! - állapította meg magában. - Nem tudom, hogy ugyan hol lelhetném fel az igazi boldogságot?! Talán a másik oldalon? Ha a teremtmények nem boldogok - akkor talán a Teremtő kell, hogy boldog legyen!

És így kiáltott:

- Isten az égben! Én akarok lenni az isten az égben! Én te akarok lenni!

- Lehetsz isten - hallotta az isten válaszát - de ne feledd: ha te isten leszel, én nem lehetek isten! Mert az isten hatalma abszolút kell legyen, korlátlan, végtelen, az isten ugyanis nem isten, ha nem mindenható! Korlátlan hatalmú lény pedig nem lehet egyszerre egynél több példányban, mert ha több volna belőlük, ellentétbe kerülhetne kettejük akarata, ami azt jelenti, hogy nem mindenhatóak! Hiszen, ha az egyik akar valamit, a másik az ellenkezőjét, ugyan melyikük akarata teljesül? A "nagyobbik istené"?! De hiszen akkor a kisebbik nem mindenható, tehát nem isten! Érted már?

- Értem, de mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy ha istenné teszlek magam helyett, én megszűnök, ami ugyan engem nem zavar, de többé neked nem segíthetek, többé nem teljesíthetem semelyik kívánságodat sem, mert te vagy az isten, neked kell boldogulnod, megtenned, amit akarsz...

- De hát ez nem számít, hiszen mindenható leszek!

- Jó. Te akartad. Legyél hát isten! - hallotta a választ... és a következő pillanatban máris tudta, tudta, hogy valóban ő az Isten!

Az egyetlen isten. És mindenható. Abszolúte. Totál. Nincs semmi, amit meg ne tehetne!

Ki is próbálta. Teremtett gyorsan néhány millió csillagot. Megszüntetett néhány galaktikát. Labdázott néhány fekete lyukkal, párba belehajigált egy-két fehér törpét... Csinált vagy ezermilliárd életre alkalmas bolygót, némelyiknél figyelemmel kísérte a törzsfejlődés első néhány milliárd évét...

Igen, egy darabig valóban boldognak érezte magát.

Aztán később mégiscsak elfogta egy furcsa hiányérzet. Nincsen ez mégsem jól! Kéne, hogy legyen társa!

De társa nem lehet. Megmondta az előző isten is. Korlátlan hatalmú lényből nem lehet egynél több. Vagy ha mégis, hát legfeljebb különálló világegyetemekben, amik egymás számára hozzáférhetetlenek, másképp amint többen vannak, kiderül, hogy nem korlátlan hatalmúak!

Akkor pedig... Akkor legalább olyan társak kellenének neki, akik ha nem is rendelkeznek az ő hatalmával, de ismerik őt, sőt: elismerik! Természetesen istenüknek ismerik el. De olyan istennek, akit szeretnek!

Hm... hogy is érhetné el a lények, a teremtmények szeretetét? Ó, hát világos! Jó életet teremt nekik!

Igen. Jó életet. De... ahogy Nikki felidézte magában régi emlékeit, rá kellett jönnie, hogy neki mindig, örökké hiányzott valami. Sosem volt felhőtlenül boldog, legfeljebb rövid időszakokra. Lám, még most, istenként is vágyik valamire: teremtményei elismerésére, szeretetére! Igen, hiába isten, nem tudja, hogy mi kell az igazi boldogsághoz! Lehet, hogy ő, mint isten mindenható - úgy tűnik azonban, ennek ellenére se mindentudó! Persze, akkor nem is teljesen mindenható, csak majdnem: mert egyvalamire nem képes: mindentudónak lenni! Nem ismer olyan varázslatot, amivel megtudhatná, miként lehet boldog minden egyes halandó lény!

Szerencsére nem is kell, hogy tudja. Könnyen lehet, hogy ő egészen mástól lenne boldog, mint a teremtményei. Hiszen ő már isten, ő már rég nem egy züllött iszákos, ő már nagyon másképp gondolkodik, mint a teremtményei! A megoldás azonban kézenfekvő, pofonegyszerű: meg kell kérdezni őket! Azok csak tudják, mitől boldogok!

Valaha a Földről indult el isteni útjára Nikki, így most egy pillanat alatt a Föld mellett termett újra, s lenézett rá. Még az időben is visszautazott, alig pár évezreddel későbbi pillanatba, mint amikor ő még nem volt isten. Milliszekundumok alatt kinézte magának a legnyomorúságosabb emberek egyikét, egy apja által többször megerőszakolt, éhező, beteges, tízesztendős bangladesi kislányt. Ez olyan nyomorú sorsban tengődik, hogy biztos rengetegszer ábrándozott róla, mi is az igazi boldogság!

S most Nikki halkan a fülébe súgta:

- Én vagyok az isten, szeretett gyermekem! És nagyon szeretlek téged! Minden kívánságodat teljesítem, mindet, tényleg, kivétel nélkül és azonnal!. Csak mondd ki, hogy "Isten az égben!", s amit akarsz, az máris beteljesedik!

Vége

2000.11.17, 20:34- 2000.11.17, 21:38

Gedeon bácsi

Gedeon bácsi hasonlított ahhoz a fodrászhoz, akit az ember a közismert magyar slágert hallgatva képzel maga elé. Komoly, őszes úr, aki nyájasan mosolyog a betérő kuncsaftokra. Mindamellett nem is nézett ki különösebben idősnek, csúnyának meg aztán végképp nem: valójában kifejezetten vonzó volt az arca, mondhatni fiatalos!

De mégsem lehetett volna nem gondolni a slágerszövegre, ha az ember vele találkozott: már csak azért sem, mert ő is, mint a slágerbeli Gedeon, fodrász volt!

Nem kizárólagosan női fodrász ugyan. Nyírt ő férfit is éppen eleget! De tény, ami tény, főleg nők keresték fel a "tollazatuk" ügyében, amiatt is, mert Gedeon nem akárki volt: ezüstérmes lett a Fodrász-világbajnokságon, a női fodrász kategóriában, s mindezt Párizsban!

Ó, Párizs! Az már aztán valami! Ott bizony tudni kell annak, aki érmet akar hazahozni!

Igaz, az aranyat más szerezte meg. De ez Gedeon magyar nővendégeit nem zavarta. Szidták a zsűrit, mint a bokrot, hogy csalás, hogy bunda van a dologban, már az is gyanús volt a szemükben, hogy az aranyérmes - egy francia lett!

- Ugyan ki mást is ítélhettek volna elsőnek Párizsban, ha nem egy franciát?! - ez volt az általános vélemény.

Tény, hogy Gedeon soha nem okozott csalódást a vendégeinek. Nem volt olyan lehetetlen frizura, amit gyorsan, ügyesen meg ne csinált volna. A haj az ő keze után nem töredezett, a hullámok tartósak maradtak, a festés nem mázolódott el, nem ragadt tőle össze a haj, a lakk csillogott, a bőr nem volt allergiás a szereire-kenceficéire, sőt, ami példa nélküli: nemcsak a hajat szobrászkodta széppé, de még az arc egyéb részeivel is foglalkozott, eltüntette a makacs szeplőket, pattanásokat, sőt még a ráncok sem maradtak olyan mélyek a varázslatos kezei után, mint annak előtte!

Ebben biztos segítette az, hogy mielőtt fodrásznak állt volna, évekig sminkmester volt a filmiparban.

Igen, Gedeonnal mindenki meg volt elégedve. Nagyon is!

Kivéve a feleségét. Vagyis inkább... második feleségét. Az első meghalt még Gedeon nagy párizsi sikere előtt, s második neje, Cynthia, igazi házisárkánynak bizonyult. Tulajdonképpen Gedeon igazán jól már első feleségével sem értette meg magát: a hajhoz értett, a nőkhöz nem. A kozmetikai szereket utolérhetetlen alapossággal tudta kiválogatni, de a feleségnek valót, azt nem. Voltak problémák tehát már az első házasságában is, de ez a második... ez aztán igazán a pokol volt a számára!

Cynthia magyar volt ugyan, de Párizsban élt. Mármint eredetileg. S mikor Gedeon ezüstérmes lett, mondhatni a nyakába akaszkodott, feleségül vétette magát, aztán...

Aztán azóta is a vérét szívta, hogy miért nem csinált karriert. Jellemző volt a nőre, hogy magyar létére olyan nevet viselt, amiről nem is igazán lehetett tudni, miként kell kiejteni, a benne levő "y" miatt.

- Azt hittem, hogy nagy ember leszel, hogy viszed valamire, te meg ahelyett, hogy kint maradtál volna a művelt Nyugaton, hazajöttél ebbe a koszfészekbe, és éhbérért robotolsz! - mondta nemegyszer.

- De édesem, hiszen mindenki szeret, tisztel, becsül, és én is jól érzem magamat!

- Nincs egy rendes rongyom, amit felvehetnék...

- Tele a szekrényed bundákkal.

- De egyik sem igazán előkelő! Hermelinből például egy sincs!

- Minden évben kétszer is üdülünk, nyáron is, télen is...

- De sosem mentünk el még Tahitire! És a Kínai Nagy Falat sem láttam még soha! Te egy puhány, cél nélkül lézengő, akaraterő nélküli, tesze-tosza, hitvány ember vagy! Nem is tudom miért mentem hozzád! Én, akinek a szépségéért még valódi angol nemesek is versengtek! Azóta már saját helikopterem is lehetne! Neked meg még egy tisztességes autóra sem telik!

- Ez nem igaz! Telne rá, de minek, amikor nem érdekelnek a kocsik, jogsim sincs!

- Épp erről beszélek!

- De drágám, minek nekem kocsi, amikor itt a házunk földszintjén az üzlet?! Semmire nem tudnám használni, csak fizetném potyára a súlyadót meg az egyéb rengeteg mindenfélét rá!

- Nyámnyila, szürke kis senki vagy Gedeon, ha így gondolkodol! Bezzeg a Dezsőék már kiborgot is vettek maguknak!

Dezső Cynthia valamiféle ismerőse volt, akivel egy színházi estén akadt össze. És bár az előadás csak este fél hétig tartott, Cynthia csak háromnegyed éjfélkor ért haza, meglehetősen ziláltan (ezt Gedeon szakértő szemmel tudta megállapítani a hajáról, mert nejét a színházlátogatás előtt ő ékesítette ki egy valódi hajkölteménnyel). De Gedeon, bár nem volt sem ostoba sem vak, valóban kissé tutyimutyi volt, sokra becsülte a nyugalmat, békét, ezért úgy tett, mint aki mindkét szemére vak. Azóta is többször megtörtént, hogy Cynthiáért eljött Dezső a luxusautóján, s elvitte Gedeon feleségét valahová... persze csupa tisztességes helyre: múzeumba, könyvtárba, kiállításokra... állítólag. Gedeon nem tartott velük, s nem szólt semmit.

Ezt a kiborg-dolgot azonban már igazán fájlalta.

- Először is, Dezső, az egészen más eset, mert miniszter az apja, ügyvédnő az anyja, te mondtad! Ő maga pedig jól menő vállalkozó! Aztán...

- Te is kereshetnél annyit!

- Hát ha olyan nagyon akarnám, vehetnék én is kiborgot! Csakhogy én nem akarok egy élőhalottat beengedni a lakásba!

Házasságuk óta talán most először ejtette ki a száján Gedeon azt a szót, hogy "akarok". Meg is lepődött ezen Cynthia!

- Kit érdekel, hogy te mit akarsz?! Itt csak én akarhatok!

- De gondolkozz már kedvesem, mi a búbánatos nyavalyára használnánk mi egy effélét?! Hiszen ez csak egy hülye divat!

- Majd én megmondom, hogy mire használjuk! Ezentúl ő fogja mosni a fiad pisás lepedőit!

Gedeonnak ugyanis fia is volt, előző házasságából. Úgy hívták, hogy Sándor, s mert még kicsi volt, éppen tíz esztendős, ezért ő mindenkinek csak Sanyika volt.

Cynthia ezt is fájlalta.

- Micsoda közönséges név! Több ezer van belőle a telefonkönyvben! Ennél még a te idióta neved is jobb, Gedeon!

De Sanyikával nem ez volt az igazi gond, hanem, hogy rendszeresen ágyba pisilt. Érdekes különben, csak azóta, hogy Cynthia megérkezett hozzájuk! Azóta, már három éve, alig múlt el éjszaka szárazon. Előtte soha ez meg nem történt vele, sőt elsőben meg másodikban színjeles tanuló volt. Azóta azonban hármasokat is bőségesen hoz haza az iskolából.

Gedeon ebben is úgy tett, mint aki nem lát semmit. De legalább nem szidta Sanyikát.

Nem úgy, mint Cynthia.

- Igenis venni kell egy kiborgot! Akármit csinálok, az a rohadt kölyök állandóan mindent összehugyoz! Már az sem segít, ha gumibugyit adok rá, annyi jön belőle, mint a kerti locsolóból, kiszivárog azon keresztül is!

Egy darabig a sarkára állt Gedeon mégis, hogy nem kell kiborg. Ám egyik este Sanyika sírva szaladt hozzá.

- Apuci, én nem akarok kiborg lenni!

- Miről beszélsz fiacskám?

- Cynthia azt mondta, ha még egyszer bepisilek, kiborgot csinál belőlem!

- Hülyeség! Ilyesmi nincs!

- De hát a kiborgokat emberekből csinálják!

- Persze, de csak halott emberekből! Élőkből nem lehet!

- Hogyne lehetne! Tudom én, hogy az hogyan megy, mert mutatták a tévében: fúrnak egy kis lyukat a fejükbe, és beleteszik azt a számítógépes izét, ami attól kezdve irányítja őket! De én nem akarom, hogy a fejembe fúrjanak!

- Jaj fiacskám, ez nem ilyen egyszerű! Figyelj, elmondom, hogy miről van szó! Tudod, a számítógépek egyre okosabbak lettek, aztán sikerült elérni, hogy már mindenre képesek legyenek, amire egy ember! És akkor elkezdtek gyártani robotokat, amik olyasféleképpen néztek ki, mint egy ember, de a testük nem húsból volt, hanem fémből és műanyagból. De az emberek nagyon féltek a robotoktól, mert ezek sokkal erősebbek voltak, mint az emberek. És eleinte még sok hülyeséget is műveltek, baleseteket okoztak, nem gonoszságból ugyan, de mert nem volt tökéletes a programozásuk. Ezért hozták meg a MIT-et, ami a Mesterséges Intelligencia Törvénye, hogy mesterséges lényeket csak akkor szabad nem biológiai anyagból készíteni, ha az helyváltoztatásra képtelen! De mert okos háziszolgákra szükség van, ezért megengedték, hogy legyenek kiborgok: ezeknek emberi a testük, emberi anyagból, csak az agyuk egy részébe van beültetve mikrocsip, ami a személyiségüket alkotja. Ide, a homloklebeny helyére, mert itt lakozik az agyban a személyiség! A többi jórészt csak a test irányításához kell az agyban. Így tehát a kiborg - a kibernetikus organizmus - nem erősebb, mint az ember, ő is meg tud halni, csak éppen tökéletes szolga, mert csak a teste emberi, de az agyának lényege az egy egyszerű számítógép!

- Tehát igenis csinálhatnak belőlem kiborgot!

- Nem. A törvény szerint csak agyhalott emberekből lehet kiborgot csinálni, élőkből nem! És nekik is a homlokuk közepén aranyszínű karika látható, az a lemez, ami a beültetési nyílást eltakarja! Innen tudhatja mindenki, hogy kiborg az illető!

- Láttam én ilyet gyerekeken is!

- Hát persze, ha egy kisgyerek agyhalott lesz, belőle is csinálnak kiborgot, ha a hozzátartozók megengedik, sok pénzért persze, hiszen sokkal több kiborgra van igény, mint ahány felnőtt arra alkalmasan hal meg! Nincs ezzel semmi baj Sanyika, mivel a test emberi test, az ilyen is felnő felnőtt méretűre idővel. De te nem haltál meg, tehát nem is leszel kiborg.

- Akkor sem akarok az lenni, ha meghalok!

- Megígérem, hogy nem fogom megengedni!

- És ha elkap valaki, és mégis kiborgot csinál belőlem?!

- Ilyesmit nemigen mernek megtenni, mert a törvény szerint, aki ilyet tesz, azt magát is kiborggá teszik! Ne félj, nem leszel kiborg!

- De Cynthia azt mondta!

- Cynthia ostobaságot mondott, s most rögtön meg is tiltom neki, hogy ilyesmivel ijesztgessen téged! - állt fel Gedeon.

Sanyika álmélkodva nézett utána, mert apja nemigen mert még ellentmondani Cynthiának. És mintha igazolódtak volna a kisfiú rossz sejtelmei, mert mire Cynthia szobájába ért, Gedeon lényegesen kevesebb bátorságot mutatott fel.

- Idefigyelj Cynthia, nem kéne ilyesmivel ijesztgetned a gyereket!

- Milyesmivel?

- Hogy kiborgot csinálsz belőle. Hiszen ez úgyis lehetetlen! Alig tudtam megnyugtatni a szerencsétlent.

- Te átkozott hülye, van neked fogalmad róla, hogy mit tettél?! - csattant fel a nő.

- Persze. Megnyugtattam a fiamat!

- Nem! Hanem belerondítottál a nevelési koncepciómba, tönkretettél mindent! Igenis hasznos lett volna, ha jól megijed, mert akkor nem pisálja többé össze az ágyneműt! De a szobájában már a heverő is bűzlik, mint egy trágyadomb!

- Ez nem nevelési módszer, amit akartál, Cynthia, ez csak lelki terror, kegyetlenség, Sanyika majd' beszart a félelemtől, hogy néven nevezzem a tényeket!

- Annál jobb lett volna, akkor figyelt volna rá, hogy mikor engedi ki magából! Különben is, nem mindegy, hogy csak behugyozik vagy be is szarik?! - kérdezte metsző gúnnyal a hangjában a nő.

- Nekem nem mindegy.

- Akkor mosd te ezentúl a lepedőket, mert én nem fogom, az biztos! Esküszöm, hogy nem mosom ki, aludhat hugyosban ezentúl! Hacsak nem veszel nekem egy kiborgot!

- Nem bízom ezekben az élőhalottakban! Mi van, ha tönkretesznek valamit?!

- Annál jobban, mint a fiad vizelete, biztos a kiborg sem! Idefigyelj, ha nem veszel nekem kiborgot, holnap reggel kiakasztom az ablakba a fiad lepedőjét, hogy az egész utca megtudja a szégyenét!

- Ne! - sikoltotta ekkor Sanyika az ajtóban, azzal könnyes szemmel apjához rohant. - Apuci, kérlek, akkor mindenki engem gúnyolna az iskolában! Kérlek szépen, vegyél egy kiborgot!

És Gedeon természetesen megvette a kiborgot.

Megvette, bár jobb meggyőződése ellenére. Nem tetszett neki, hogy az emberekre annyira rászállt a haszonelvűség szelleme, hogy már holtukban sem lehet nyugtuk, már a holttesteikkel is üzletelnek. Ráadásul a kiborgot az áruház katalógusából nem is ő, hanem Cynthia választotta ki. Természetesen a legrondábbat, egy idős, legalább hetven év körüli nőt, csupa ránc arccal.

- Csak szolgának kell, nem arra, hogy a szeretőd is legyen! - vigyorgott gúnyosan Gedeonra.

- Neked bezzeg lehet a Dezső...! - gondolta Gedeon, de nem mondta ki. Inkább ezt kérdezte:

- Nem félsz, hogy ez az izé túl öreg, és hamar feldobja a talpát, s oda a pénzünk?! Mert ugye tudod, hogy ez igenis kerül annyiba, mint egy út Tahitire?!

Ezzel Gedeon nem mondott sokat. Valójában sokkal többe is belekerült a kiborg, ráment majdnem minden megtakarított pénze.

- Látszik, hogy nem értesz a kiborgokhoz! - legyintett Cynthia. - A kiborgosítás előtt generálozzák a hullákat, tehát ennek csak a bőre öreg és a vázrendszere, de a belső szerveit kijavították! A cég mindegyiknél legalább húsz éves működést garantál betegségek nélkül!

Megrendelték tehát a kiborgot, és Gedeon tulajdonképpen szerencsésnek mondhatta magát, hogy épp a csúnyát választotta Cynthia. Mert akadtak a katalógusban kiborgok csudaszép női testtel is, tizenéves lánykákból készültek is, amik az ő kiborgjának ezerszeresébe is belekerültek.

Időközben Sanyika, aki eleinte nem lelkesedett a kiborgért, valóságos kiborgszakértővé tanulta ki magát, és lelkesen magyarázgatta apjának, hogy mindegy melyik kiborgot veszik meg, mert a lényeget, az agyat illetően mindegyik egyforma, csak a testben van különbség. Azt kell megfizetni a sok pénzzel, nem a szellemi lényeget!

- Ezt honnét tudod? - kérdezte Gedeon.

- A Laci mondta! És ő biztos tudja, mert igazi számítógépbuzi!

- Mintha örvendenél neki, hogy lesz egy kiborgunk!

- Persze, tényleg jó, ha lesz, mert ha nem Cynthia mossa majd az ágyneműt, talán nem veszekedik majd annyit velem!

A papírok szerint a kiborg szállítása ingyenes volt. Mint kiderült, ez annyit jelentett, hogy a megadott napon csengettek, s mikor ajtót nyitottak, ott állt előtte a ráncos, ősz hajú hölgy, a korong alakú aranyfolttal a homloka közepén. Ő volt a kiborg.

Udvariasan köszönt, besétált, és bemutatkozott.

- Tiszteletem uram! - bólintott Gedeon felé. - Fogadja üdvözletemet, nagyságos asszonyom! - köszöntötte Cynthiát. - Szia öcsi! - paskolta meg Sanyika vállát. - Az én nevem Ojogonda, én vagyok az önök kiborgja! Tessék, a szállítólevél, a jótállási bizonyítvány, a használati utasítás uram! - adta át az egész paksamétát Gedeonnak. - Kérem a szállítólevelet szíveskedjék aláírni, s a megfelelő példányt azonnal postázom is az Rt-nek. A továbbiakban a rendelkezésükre állok, várom az utasításaikat!

- Izé... miért olyan furcsa a neved, hogy Ojogonda?! - kérdezte kíváncsian Gedeon.

- Azért, hogy már a névből is rögvest megkülönböztethesse bárki a magunkfajtát a teljesértékű emberi lényektől!

- Nagyszerű! Ez igen! - tapsolt elragadtatva Cynthia. - Illemtudó, tökéletes viselkedés, ez kell nekünk! Mosogass le!

- Bocsásson meg, asszonyom, de nem tehetem amíg a férje alá nem írja a szállítólevelet, s nem postázom azt! A programozásom nem engedi! Utána természetesen állok rendelkezésére!

- Aha, igen, persze, persze... mit vársz már ott Gedeon, te hülye, írd már alá, aztán hadd mosogasson le!

Gedeon aláírta. A kiborg elment, aztán visszajött, s mondani sem kellett neki újra, nekiállt mosogatni. Cynthia nézte egy darabig, de a mosogatásnak már a látványát is utálta, ezért aztán így szólt:

- Ha ezzel készen vagy, mosd ki a ruhákat, a fiam ágyneműit is, söpörj össze, mosd fel a követ, egyáltalán, takarítsd ki az egész lakást, pókháló se legyen sehol, szellőztess, fényezd fel a parkettát, rázd ki a szőnyegeket...

- Bocsásson meg asszonyom - vágott közbe a kiborg - de hadd kíméljem meg önt a hosszas felsorolástól, úgyis fennáll a veszélye, hogy valamit kifelejtene! Egyszerűbb, ha azt mondja, hogy komplett nagytakarítást óhajt!

- He?! - vágott értetlen képet Cynthia.

- Biztosíthatom róla, hogy tökéletes a programozásom a háztartási teendőket illetően! Hiszen ez a leggyakoribb használati területe a magunkfajtának! És én a legmodernebb típus vagyok, mindenre kiterjednek a háztartási ismereteim, a legritkább tisztítószerek hatásaira, alkalmazhatóságára is, és képes vagyok általános ismereteimet az önök lakásának konkrét körülményeire adaptálni!

- És, izé... nem fordulhat elő, hogy tévedsz?

- Asszonyom, én nem valami prototípus vagyok, vagy nullszériás gyártmány, tele hibákkal, a verziószámom 9.482, s fel vagyok szerelve nemcsak a kellő adatbázissal, de felturbózott erkölcsszilárdsággal, előnyöm továbbá a többcsatornás jellemkiegyenlítés, dinamikus hangulatkontroll, fokozott emocionális érzékenység a tulajdonos mikrokívánságai iránt, 1042 előre beprogramozott közösülési helyzet, veszélyhelyzetben automatikusan bekapcsolódó testőrfunkció, antennaként működő hajszálak, melyekkel a teljes televíziós és rádiós frekvenciatartományt képes vagyok fogni, a műholdas adásokat is, hiperérzékenység a tulajdonos egészségi állapota iránt, ami azt jelenti, hogy másodpercenként analizálom a közelemben levők pulzusszámát, a levegővétel frekvenciáját, s még számtalan egyéb paramétert, s veszély esetén értesítem a mentőket, de önmagam is teljeskörű orvosi ismeretekkel rendelkezem, tehát képes vagyok minden gyógyítási feladat ellátására, amit a környezet technikai felszereltsége lehetővé tesz.

- Ezt valóban jó tudni... de azokat az izé... közösülési helyzeteket elfelejtheted! Megtiltom, hogy a férjem kurvája légy! Nem feküdhetsz le vele, megértetted?!

- Asszonyom, ne haragudjon, de ha a férje megparancsolja, kötelességem engedelmeskedni!

- Hogyhogy?!

- A férje vett meg, tehát az övé vagyok! De biztosíthatom róla asszonyom, nem fogok kezdeményezni! És nem is hiszem, hogy kedvet kapna rám. Nem olyan a külsőm! Amennyire megítélhetem az emberi lények esztétikai ideáljait, én nagyon távol állok azoktól!

- Szóval Gedeoné vagy, mi?! A szakramentumát! - sziszegte Cynthia bosszúsan, majd belerúgott a mosogatóba.

- Jó! Akkor csinálj meg mindent! Én elmentem a Dezsőhöz! Kész legyél, mire megjövök, ne lazsálj! Sokba kerültél!

Ojogonda megcsinált mindent szépen, pontosan. S nemcsak akkor, de rendszeresen, minden nap. És nem került sokba a fenntartása sem, hiszen a teste emberi test volt, ugyanaz kellett neki, mint az embereknek, ráadásul nem válogatott. Megette bárkinek a maradékát, nem számított az sem, hogy ízletes-e az étel vagy odakozmált, bár ez nemigen fordult elő, mert Cynthia hamar rájött, hogy Ojogonda főzni is jól tud, s a kiborg zokszó nélkül elvégezte ezt a feladatot is. Soha nem volt baj a minőséggel. Saját bevallása szerint Ojogonda húszezer szakácskönyv teljes tartalmával rendelkezett, a legritkább kínai, brazil, olasz, vietnámi vagy bármi egyéb ételkülönlegességeket is képes volt elkészíteni, ha volt hozzá kellő nyersanyag.

Gedeon hamar megbarátkozott vele.

- Végül is csak olyasmi, mint egy idős házvezetőnő! - mondogatta a barátainak.

Cynthia is kedvelte, Sanyika meg éppenséggel rajongott érte. Apjának elárulta, hogy az első időkben Ojogonda zokszó nélkül mosta a pisis lepedőket, aztán később már be sem pisilt, mert Ojogonda menetrendszerűen felkeltette éjjel minden három órában, hogy pisiljen.

- Tudod apuci, neki nincs szüksége alvásra! - magyarázta a kisfiú.

Minden rendbejött hát, úgy tűnt, kivéve, hogy Cynthia még mindig sokat "Dezsőzött", ahogy ezt Gedeon nevezte magában, de ehhez a férfi már szinte hozzászokott. Hanem mégiscsak baj történt, méghozzá egészen váratlan helyről érkezett.

Úgy esett, hogy egyszer vacsoránál Sanyika hirtelen megszólalt:

- Anyuci, add ide kérlek a sót!

Azzal nem volt baj, hogy sót kért, annál inkább, hogy eközben nem Cynthiára nézett, hanem Ojogondára.

Ojogonda máris nyújtotta feléje a sót.

- Tessék, kicsim!

- Micsoda?! - csattant fel Cynthia. - Te úgy merészeled nevezni ezt a robotgépet, hogy "anyuci"?!

Sanyika szaporán kezdett el pislogni, mint aki pofontól tart.

- Én csak... én csak... - hebegte.

- Mióta akarom, hogy engem szólíts anyádnak, de bezzeg én neked csak Cynthia vagyok még most is! De ezt, ezt... ezt bezzeg megtisztelted ezzel a szóval! Ezzel, ami csak igazi embereknek jár!

- Asszonyom, esetleg ha kedvesebben bánna a gyerekkel... - kezdte Ojogonda, de Cynthia felcsattant.

- Elég ebből! Te engem ne oktass! Megtiltom, hogy még egyszer így nevezd őt, világos?! - kiáltott a gyerekre.

- Igen! - hebegte gyorsan Sanyika.

- És most hadd halljam, ki vagyok én neked?!

- Cynthia! - motyogta Sanyika.

- Nem! Én neked az anyád vagyok! Világos?!

Makacs hallgatás volt a válasz.

- Gyerünk! Ki vagyok én neked?!

- A... a... Cynthia! - mondta a kisfiú makacsul.

- Te dög! - rikoltotta Cynthia, és már lendült is a keze, hogy pofonüsse Sanyikát.

De a tenyere nem ért el addig. Útját állta Ojogonda keze.

- Bocsásson meg asszonyom - szólt tökéletesen érzelemmentes, tárgyilagos hangon - de ez nem jó nevelési elv! Az erőszak alkalmazása érzelmi konfliktusokban...

- Hagyjál! Mit merészelsz!

- Már elnézést, de említettem korábban, hogy a testőrprogramom vészhelyzetekben automatikusan bekapcsol!

- Csakhogy elfeledkezel róla te lyukasfejű bádogember, hogy erősebb vagyok nálad! - azzal Cynthia hirtelen ellökte Ojogondát, s az asztalt megkerülve Sanyikához ugrott.

Igen ám, de ekkor már Gedeon is a fiú mellett állt.

- Meg ne üsd őt, Cynthia!

- Micsoda?!

- Az lehet, hogy erősebb vagy, mint Ojogonda, de nem vagy erősebb, mint én!

- Nem érted, hogy gyűlöl engem?! Nem szólít anyának!

- Meg is van rá minden oka, hogy gyűlöljön. Hagyd békén! Miért bánt az téged, ha szereti Ojogondát?

- Aha! Szóval így állunk! - kiáltotta Cynthia, azzal be sem fejezve a vacsorát, elviharzott.

Három nappal később Dezső hozta haza.

Hazaérkezése után Cynthia nem említette a veszekedést, maga volt a megtestesült jóság, figyelem, törődés, még Sanyika iránt is, bár a fiú roppant gyanakvó volt vele szemben. De Cynthia jól viselkedett, szépen, előzékenyen...

Aztán egyszer csak azzal a javaslattal rukkolt elő, hogy Sanyikát kollégiumba kéne íratni, mert ott sokkal hatékonyabban tudna tanulni.

E javaslaton Gedeon is elgondolkozott. Bár az utóbbi időben némi javulás állt be fia tanulmányi előmenetelében, de valóban ráfért volna Sanyikára a több és hatékonyabb tanulás. S mint kiderült, Cynthia már mindent el is intézett, kinézte a megfelelő kollégiumot, beszerezte a megfelelő papírokat, és Gedeonnak csak alá kellett írnia azokat.

- Igazán nem mondhatod, hogy rosszat akarok a kölyöknek - mondta Cynthia - látod, nem sajnálom rá a pénzt, az ország egyik legdrágább iskolájába iratom be! Ha van benne legalább egy csöpp tehetség, ott majd kihozzák belőle a maximumot, a csúcsot! És nézd csak meg a képeket! Micsoda gyönyörű park! Hatalmas fenyők, szép virágok, játszótér, uszoda, sportpálya, minden... na, írd már alá, ha nem sajnálod a pénzt a saját fiadra!

Gedeon habozva forgatta a tollat a kezében.

- Igen, igen, szépnek tűnik...

- Hát akkor?! Mire vársz?!

- Sanyika biztos nem akarna elmenni itthonról.

- Na és?! Mi köze van neki ahhoz?! Hiszen csak jót akarunk neki!

- Persze, persze, nem is kétlem a jószándékodat... de engem is zavarna, ha elszakadnék tőle!

- Mindez a gyerek érdekében történik.

- Igen, persze... tudod mit, drágám, hagyd itt ezeket a papírokat, gondolkozom egy cseppet rajta, jó?

- Ezen nincs mit gondolkodni! Sanyika most közepes tanuló, de elsőben meg másodikban jeles volt! Lehetne megint jeles, ha nem ilyen ócska helyen tanulna, hanem elitiskolában, a legjobbak között, az ország legkiválóbb tanáraitól!

Ebben a pillanatban lépett be a szobába Ojogonda.

- Tessék a teája, uram! - hozta be egy tálcán a gőzölgő csészét Gedeonnak.

- Köszönöm, Ojogonda! - vette át azt Gedeon.

Ojogonda szeme körbejárt kettejükön, biztos a hangulatérzékelő receptorait dolgoztatta, szeme átfutott az asztalra kitett prospektuson is...

- Nevelőintézetbe akarják adni Sanyikát? - kérdezte aztán.

- Mi közöd hozzá! - csattant fel Cynthia.

- Miféle nevelőintézetbe?! - kérdezte döbbenten Gedeon. - Talán kollégiumba inkább!

- Ez nem kollégium, hanem...

- Hanem elitiskola! - szólt gyorsan Cynthia.

- Ez asszonyom nem elitiskola, sajnos önt súlyosan félretájékoztatták úgy látom! De hihet nekem, mert természetesen az oktatási intézményeket illetően is teljeskörű az adatbázisom, mégpedig nemcsak Magyarországot, de egész Európát illetően! Ezt az intézményt a különösen nehezen nevelhető fiúgyerekek részére hozták létre, az úgynevezett "súlyosan problémás" gyermekek számára, többnyire olyanok kerülnek ide, akik már életükben többször is próbálkoztak droggal, s van a hátuk mögött néhány kisebb bűncselekmény is, nem olyan súlyos, hogy a fiatalkorúak börtönébe kerüljenek, vagy ha olyan súlyos is, de amikor azt elkövették, még nem voltak büntethető korban. A szülő, aki beadja ide a gyermekét, a beadással vállalja, hogy az első két évben nem is fogja látogatni a csemetéjét. Ennek az az oka, hogy így a gyerek kiszakad a káros otthoni megszokások, hatások tömkelegéből. Ebben az iskolában szigorú kaszárnyaszellem uralkodik, és nem hinném, hogy Sanyikának jót tenne, hiszen érzékeny gyermek, az alvási rendellenességeit is ilyesmi okozza! És nem hiszem azt sem, hogy ehelyütt jobban nevelnék, mint itthon! Én szeretném határozottan lebeszélni önöket erről a tervükről! Még azt sem helyeslem, ha más kollégiumba adják, hát még ebbe, ami nem is kollégium hanem egy fegyház és egy katonai tábor keveréke!

És most felállt Gedeon, s a kezében úgy remegett a csésze, hogy a tea is kilötykölődött belőle. De a gondos Ojogonda sietve odanyúlt, s kiemelte azt a kezéből, majd a polcra helyezte. Gedeon észre se vette.

- Te! - bődült el falfehér arccal, és úgy meredt Cynthiára, hogy az életében először megijedt tőle, és hátrált egy lépést. Na, de több se kellett erre Gedeonnak! Ő most először érezte úgy, hogy fél tőle a felesége. Életében először volt úr a házában, ő volt most a Nagy, a Parancsoló, a Családfő, a Ház Ura! Felemelte a "kollégiumi" papírokat, és ezernyi kis darabkára szaggatta. Majd belerúgott a dohányzóasztalba, hogy az messze repült, és a felesége elé lépett, majd olyan gyorsan lekevert neki két kiadós frászt, hogy Ojogonda nem tudott időben közbelépni. Cynthia felrepedt ajakkal zuhant a sarokba.

- Te átkozott! Te be akartál engem csapni! Így akartál bosszút állni Sanyikán, mert az nem szólított téged, te vérszívó szörnyeteg, anyának! Te rohadék! - kiáltotta, s ismét meg akarta ütni Cynthiát, de Ojogonda elkapta a karját. De a kiborg nem fogott ki Gedeonon, mert erre belerúgott a nőbe. Cynthia felkiáltott, és odébb kúszott.

- Értsd meg, én csak...

- Te csak gyűlölöd őt!

- Olyan gyereket akarok, akinek én vagyok az édesanya!

- Akkor viselkedj is úgy!

- A gyerek dolga az engedelmesség! És ott igenis megnevelték volna! Jót tett volna neki! Én csak jót akartam!

- Te csak meg akartál fosztani a fiamtól!

- Gedeon, ne bolondulj meg, ez a gyerek egy hálátlan disznó! Jöjjön meg az eszed, adjuk be oda, és szülök egy gyereket, lesz közös gyerekünk, akit mindketten szerethetünk!

Ekkor megszólalt az ajtóban Sanyika.

- Apuci, én nem akarok kollégiumba menni!

- Látod Gedeon, még hallgatózott is!

- Ott csupa rossz gyerek van, és azok megvernének! Ott gyilkosok is vannak!

- Ne félj fiacskám, nem engedlek oda, bízhatsz bennem!

- Pedig igenis elpaterolom őt a háztól így vagy úgy! - állt fel Cynthia elszántan. - Ha te nem segítesz benne Gedeon, majd segít a Dezső, neki vannak kapcsolatai! És meg ne merj ütni, mert akkor orvosi látleletet vétetek fel, és feljelentelek, aztán mehetsz majd a börtönbe!

- Úgy! Szóval nem elég, hogy a lábad közét a Dezsőnek tartogatod, még a fiamat is... még őt is... - tört ki Gedeonból, és egyszerűen nem tudta szavakba foglalni, amit érez.

Majd megvillant a szeme, félrelökte Ojogondát, s mielőtt még Cynthia rájöhetett volna, hogy most az egyszer jobb volna menekülnie, mert nagyon túlfeszítette a húrt, Gedeon felemelte az asztalon heverő vázát, és teljes erőből fejbevágta vele a nőt. Cynthia egy hang nélkül terült el a padlón.

Ojogonda azonnal a nő mellé guggolt, de hiába élesztgette, pár másodperc után ezt kellett mondania:

- Rossz hírem van, uram! A felesége meghalt.

- Juj, de jó! - kiáltotta Sanyika.

Gedeon már korántsem volt ilyen felhőtlenül boldog.

- És... izé... most mi lesz?! Most... most...

- Most önt elítélik hirtelen felindulásból elkövetett emberölésért.

- És akkor... akkor...

- Büntetlen előéletű, nem hiszem, hogy négy évnél többet kapna. Én majd tanúsítom, hogy a felesége provokálta.

- De apuci, mi lesz akkor velem, ha te börtönbe kerülsz?! - sápadt el Sanyika.

- Majd... majd Ojogonda vigyáz rád, kisfiam...

- Sajnos nem tehetem! A törvény nem engedi, hogy gazda nélkül is éljenek kiborgok! Engem, mert a testemet kikapcsolni nem lehet hiszen az biológiai, valószínűleg elárvereznek, s a pénzt kapja meg, miután kiszabadult uram! Sanyikát arra az időre nevelőintézetbe adják majd.

- Nem akarok odamenni! - sírta el magát a kisfiú.

- Sajnálom kicsim! - simogatta meg őt Ojogonda. Majd hirtelen megszólalt:

- Bár talán van egy lehetőség. Milyen szerencse uram, hogy a maga nevére vásárolt, és nem a felesége nevére!

- Miért?

- Mert így az elsődleges kötelességem az ön szolgálata. Ráadásul így Sanyikát is szolgálhatom.

- Miről beszélsz?

- Felturbózott erkölcsszilárdsággal rendelkezem. És úgy ítélem meg, hogy e családban örökösen Cynthia szította a békétlenséget. Nem volna erkölcsös, ha most önnek és Sanyikának gondot okoznánk a bírósági eljárással Cynthia halála miatt. Ráadásul az ön megbüntetése nem támasztaná fel Cynthiát, tehát ezzel csak fokoznánk a bajt, mert az intézeti élet Sanyika emocionális nevelésében súlyos károkat okozna. És ez el is kerülhető, amennyiben ön most eléggé ügyes sminkmesternek bizonyul!

- Ha... ha esetleg arra gondolsz, hogy te és Cynthia... de arra még én sem vagyok képes, hogy belőled Cynthiát varázsoljak, Ojogonda...

- Ugyan már! Elég, ha hoz egy húsvágó bárdot, uram, azzal kiszedi a fejemből a csipet, aztán...

- Én már értem! - kiáltott fel mosolyogva Sanyika.

- De hiszen én nem vagyok sebészprofesszor!

- A pontosságnak semmi jelentősége. Tudok alkalmazkodni az aktuális idegi kapcsolásokhoz. Hiszen erre vagyok megalkotva!

* * *

- Tessék a reggeli teád, drágám! - hozta le a gőzölgő csészét a fodrászüzletbe Cynthia.

- Köszönöm! - vette át azt Gedeon, kissé remegő kezekkel. De azért bátortalanul a feleségére mosolygott, aki kacér pillantást vetett rá, és kilibegett a "hajműhely"-ből.

- Milyen ideges vagy most, drága Gedeon! - jegyezte meg az egyik hölgyvendég.

- Á, ez semmi, most már minden rendben van! - fújt egy nagyot Gedeon. - Hanem tegnap este!

- Mi volt akkor?

- Hát, izé... csúnya veszekedésem volt Cynthiával! Bevallom. Tudjátok, emiatt az átkozott kiborg miatt...

- De hiszen csupa jót meséltél róla!

- Én meg is voltam elégedve vele, de aztán eltört takarítás közben véletlenül egy vázát. Egy értékes vázát. És Cynthia úgy megdühödött, hogy erre felkapta a húsvágó bárdot, és fejbevágta vele. A kiborg meghalt. Pedig tudjátok, hogy milyen drága egy efféle, hölgyeim! És elkapott a méreg, ráripakodtam Cynthiára, és akkor aztán kitört a veszekedés... De most már minden rendben van.

- Veszel még egy kiborgot, Gedeon? - kérdezte egy másik nő, aki melírozásra várt.

- Ugyan, dehogy! Minek?! Hogy azt is agyonverje Cynthia?! Drága mulatság ez, meg különben is: fő a családi béke!

Odakint Cynthia minden szót hallott, s elégedetten bólintott. Gedeon pontosan úgy beszél, ahogy kell!

Sanyika odalépett hozzá.

- Mutasd az arcodat!

Cynthia lehajolt. Sanyika alaposan megnézegette, még meg is tapogatta, majd így szólt:

- Tényleg tökéletes! Nyoma sincs a beültetés helyének!

- Igen, apád kiváló munkát végzett. Nem hiába volt valamikor sminkmester. De most gyerünk fiatalúr, nyomás az iskolába, mert mindjárt elkésel!

- Máris! - kapta fel a táskát Sanyika, majd tétován megkérdezte:

- Nem kísérnél el, anyuci?

Vége

2000.10.26., 08:31 - 2000.10.26., 11:31

Az Ébresztők

A szerzetes nyugodt magabiztosságot érzett. Valahogy teljesen biztos volt benne, hogy ma végre sikerülni fog. Ma, igen, még ma el fogja érni végre a Megvilágosodást! Persze, annak a szónak, hogy "ma", nem biztos, hogy van bármiféle értelmes jelentése is a számára. Mindenekelőtt: hónapok óta egy sötét, ablaktalan szobácskában él, befalazva. Nem érzékeli az idő múlását. De nem is érdekli ez. Nem érdekli őt a külső fény, ő csak a saját Belső Fényére óhajt figyelni... de még úgy sem értheti a "ma" szót, hogy "a mostani ébrenléte alatt". Mert ébrenlét és álom már teljesen összekeveredett benne. Ez persze jogos is. Amit a többi ember ébrenlétnek tart, az csak káprázat az ő számára. Az egész Világ tulajdonképpen csak tünékeny álomkép, illúzió. Nem valóságos. De ő most fel akar végre ébredni ebből a káprázatból...

Mindenekelőtt elmondta egymás után háromszor a "hármas menedékformulát". Illett minden meditációt ezzel kezdeni:

Buddham saranam gacchami!
Dhammam saranam gacchami!
Sangham saranam gacchami!

Lábjegyzet: A Szerző megjegyzése: E novellában minden szanszkrit szöveget egyfajta angolos átiratban közlök.

Ezután pedig következett "Csenrézi hosszú mantrája". Bármilyen hosszú volt is ez, ő fejből tudta, folyékonyan mondta. A szanszkrit szavak gondolkodás nélkül törtek elő a torkából. Már figyelnie sem kellett rájuk, közben szabadon kószálhattak a gondolatai:

NAMO RATNA TRAYAYA
NAMO ARYA AVALOKITESHVARAYA
BODHISATTVAYA
MAHASATTVAYA
MAHAKARUNIKAYA
OM SABALAVATI SUDHANATASYA
NAMAS KIRIVANIMAM
ARYA AVALOKITESHVARA LAMTABHA
NAMO NILAKANTHA SRI
MAHAPATASAMI
SARVATODHUSUPHEM
ASIYAM SARVASADA
NAMA BHAGA
MABATETU TADYATHA
OM AVALOKI LOKATE
KALATI ESILI
MAHA BODHISATTVA
SABO SABO
MARA MARAMASI MASI RIDHAYUM
GURU GURU GAMAM
TURU TURU BHASIYATI
MAHA BASIYATI
DHARA DHARA DHIRINI
SVARAYA JALA JALA MAMA BHAMARA
MUDHILI EDYEHI
SINA SINA
ALASIM BHALASARI
BHASA BHASIM
BHARASAYA
HULU HULU PRA
HULU HULU SRI SARA SARA
SIRI SIRI SURU SURU
BUDHI BUDHI BUDHAYA
BUDHAYA MAITRIYE
NILAKANTHA TRISARANA
BHAYAMANA SVAHA
SITAYA SVAHA
MAHA SITAYA SVAHA
SITAYAYE SVARAYA SVAHA
NILAKANTHI SVAHA
PRANILA SVAHA
SRI SIDHA MUKHAYA SVAHA
SARVA MAHA ASTHAYA SVAHA
CAKRA ASTAYA SVAHA
PADMA KESAYA SVAHA
NILAKANTHE PANTALAYA SVAHA
MOBHOLISANKARAYE SVAHA
NAMO RATNA TRAYAYA
NAMAH ARYA AVALOKITESHVARAYA
OM SIDHYANTU MANTRA PATAYE SVAHA!

Bár mantrákat nem szoktak lefordítani, de ő nagyjából azért tisztában volt e mantra minden sorának jelentésével is:

NAMO RATNA TRAYAYA
Dicsőség a Három Drágakőnek! (Ez a Buddha, a Dharma és a Sangha, azaz a Gyülekezet...)

NAMO ARYA AVALOKITESHVARAYA
Dicsőség a nemes Avalokitésvarának, (Az Úrnak, aki kegyesen letekint ránk a Szabadság Világából)

BODHISATTVAYA
a bódhiszattvának, (a megvilágosodottnak)

MAHASATTVAYA
az együttérzőnek,

MAHAKARUNIKAYA
a könyörületesnek!

OM SABALAVATI SUDHANATASYA
Melynek szentségében menedéket nyerhetünk,
s aki megörvendeztetett bennünket az Igaz Tannal!

NAMAS KIRIVANIMAM
Aki a mi szentséges menedékünk.

ARYA AVALOKITESHVARA LAMTABHA
Az Illatos Föld nemes ura.

NAMO NILAKANTHA SRI
Kinek érdemdús szívében menedéket nyerhetünk a Tanban való hit által.

MAHAPATASAMI
Fényesen ragyog az ő tisztasága

SARVATODHUSUPHEM
és nyitott a könyörgéseinkre.

ASIYAM SARVASADA
A Hasonlíthatatlan

NAMA BHAGA
ki az ártatlanok menedéke

MABATETU TADYATHA
s az égi istenségek menedékének is mondható.

OM AVALOKI LOKATE
A menedék Avalokitésvarában

KALATI ESILI
az ő végtelenül könyörületes lótusz-szíve.

MAHA BODHISATTVA
A nagy bódhiszattva

SABO SABO MARA MARAMASI MASI RIDHAYUM
akinek virágkoszorús szíve a szabadság hazája!

GURU GURU GAMAM
A tények megmagyarázója,

TURU TURU BHASIYATI
a diadalmas szabadító!

MAHA BASIYATI
A nagy megmentő!

DHARA DHARA DHIRINI
A szabadság rettenthetetlen fényének birtokosa,

SVARAYA JALA JALA MAMA
Cselekedeteim gyakrabban érnek célt,

BHAMARA MUDHILI EDYEHI SINA SINA
a Tan és az ő temérdek esküje által

ALASIM BHALASARI
A Felébredés igéjét terjesztő király

BHASA BHASIM BHARASAYA
Az örömteli látvány hírnöke

HULU HULU PRA
Mindenek megtisztítója

HULU HULU SRI
A szív megtisztítója

SARA SARA SIRI SIRI SURU SURU
A Hírnök, a bátor, s az Istenek Itala

BUDHI BUDHI BUDHAYA
A Végtelen Fény Buddhája

BUDHAYA MAITRIYE
Az Eljövendő Buddha

NILAKANTHA TRISARANA
A mindent látó

BHAYAMANA SVAHA
A hírneves

SITAYA SVAHA
Aki célhoz érkezett,

MAHA SITAYA SVAHA
a Nagy Győztes,

SITAYAYE SVARAYA SVAHA
aki a szabadulás célját megvalósította,

NILAKANTHI SVAHA
akié az erények teljessége

PRANILA SVAHA
aki a csodálatra méltó

SRI SIDHA MUKHAYA SVAHA
aki elsajátította a legnagyobb szeretet képességét

SARVA MAHA ASTHAYA SVAHA
Aki mindent elért

CHAKRA ASTAYA SVAHA
az erők ura

PADMA KESAYA SVAHA
A vörös lótusz ura

NILAKANTHE PANTALAYA SVAHA
A mindenekfelett való erények ura

MOBHOLISANKARAYE SVAHA
ki a legisleginkább méltó tiszteletünkre!

NAMO RATNA TRAYAYA
Dicsőség a Három Drágakőnek!

NAMAH ARYA AVALOKITESHVARAYA
Dicsőség a nemes Avalokitésvarának!

OM SIDHYANTU MANTRA PATAYE SVAHA!
Bárcsak meghallgattatna e könyörgésem (mantrám)!

Persze, a buddhista mantrák nagyon tömörek - a fenti műfordítás csak egyfajta lehetséges értelmezése a szanszkrit szövegnek, nem pontos "műfordítása", ráadásul annak csupán legkülső, "világi", "profán" rétegét ragadja meg. De nem is ez volt az érdekes, csak, hogy a mantrázó mondja és mondja a szöveget, mert ez létrehozza agyában a megfelelő kapcsolatokat, s azok - a buddhisták szerint - visszahatnak az "atmanra", a "belső lényegére", "igaz Énjére"...

Folyékonyan, gördülékenyen mondta e mantrát a szerzetes, s amikor végre száznyolcadszor is elért a végére, megtörtént az, amire oly régóta várt! Behunyt szeme, "lelki szemei" előtt felvillant végre valami erős fénysugár. Ugyanekkor úgy érezte, tagjai előbb elnehezülnek... majd hirtelen könnyűvé váltak, de annyira, hogy már nem is érezte őket... nem volt többé teste... ám csak egy ideig. Mert hirtelen újra kezdte érezni, hogy van teste... és fáradt, nagyon fáradt!

- Nem sikerült! - gondolta csalódottan, s, hogy fáradtságát elűzze, megdörgölte a szemét. Érdekes módon még mindig látta a Fényt szemhéjain keresztül. S most, hogy szemét megdörgölte, az ki is nyílt, s ekkor látta, hogy tévedett, mert igenis sikerült, sikerült elérnie a Felébredést, a Megvilágosodást... szó szerint megvilágosodott, mert immár nem a szerzetesi cellájában van, hanem egy orvosi szobára hasonlító teremben, s egy vakító fényt adó lámpaerdő világít rá, arcára, közvetlen közelből!

S hirtelen megértett mindent. Mindent. Eszébe jutott az összes, eddig blokkolt emlékkép. Heves mozdulattal csapott a magasba a karjával, odébb lökve a lámpaerdőt.

- A jó kurva életbe, már megint átvertek! Ismét átbaszták az agyamat azok a kibaszott Ébresztők!

Legszívesebben tört-zúzott volna dühében. A falon függő digitális órára nézve úgy látta, legalább három hónapot vettek el az életéből. Majd pillantása tovább vándorolt az óra melletti ablakra, hogy kipillantson rajta. Tekintete elé lepusztult, háború sújtotta tájék tárult. Mindenfelé vörös vagy szürke hamuhegyek, néhol fekete lávává olvadt talaj, itt-ott egy-egy házrom. A magasban kormos vagy épp szintén vöröses színű felhők úsztak, melyek miatt félhomály borult a tájékra. Növényzet sehol egy szál sem. És tudta azt is, éjszakánként sok helyütt a radioaktivitástól izzanak a rommezők.

Kinyúlt, s lenyomott néhány billentyűt. A számítógép tette a dolgát, s eltávolította combjából az intravénás tápláláshoz szükséges katétereket. Zoltán most felállt, s az ablakhoz botladozott. Nehezen ment neki a járás a sok hónapos tétlenség után, mert izmai legyengültek, bár felfekvés ellen védő, puha vízágyon heverészett. Szerencséje volt e szempontból: a Túlélők nemzedékének legtöbb tagja számára nem volt biztosított az efféle ultraluxus gondoskodás, amíg a Szimuláció világába belemerülhetnek, hogy meneküljenek a szomorú valóság elől... Így ők aztán természetesen nem is tölthettek Odabent hónapokat, csak egy-két napot, legfeljebb egy hetet. Azután egy ideig Idekint kell időzniük, hogy újra feltáplálják, regenerálják magukat, előkészítendő a testüket egy újabb Utazásra...

Néhányan helytelenítették a menekülésnek e módját. Olyasmiket hangoztattak, hogy kötelességeik vannak a való világgal szemben. Olyasmiket is mondtak, hogy minden utazás a Szimulációba lelki sérülések kockázatának teszi ki az embert. Zoltán kipillantott az ablakon.

- Pedig ez a legokosabb, amit tehetünk! - gondolta. - Álmodjunk amíg lehet, egyszer úgyis lesújt ránk a nagy büdös Valóság! E maréknyi túlélő álmodjon amíg lehet, álmodjon szépeket, aztán, ha véget ér az életünk, az Emberiség kihal, s nem is lesz kár érte!

Megcsörrent a hívásjelző. Mielőtt meggondolta volna, akar-e társalogni, intett, hogy fogadja a hívást, s az automatika bekapcsolta a hívót, kivetítve a képét a mennyezeti monitorra. Zoltán megismerte az illetőt: az Ilona nevű leány volt, aki az "Ébresztők"-nek nevezett csoport valamiféle vezető beosztású tagja volt. Mögötte megpillanthatta a csoport több más tagját is, némelyiket ismerte is név szerint. Ilona mögött állt az "Anraku" becenevű férfi, aki egyesek szerint az egész "Ébresztő-mozgalmat" kitalálta. Mondhatni ő volt a főnök.

- Gratulálok, megint beleszartatok a szórakozásomba, meglopva az életemet! - förmedt rájuk mérgesen Zoltán.

- Miért kezded már megint, ha egyszer ezt már ezerszer is megbeszéltük? - kérdezte unott hangon Anraku.

- Ezeregyedszerre is ragaszkodom a nézetemhez, hogy ehhez nem volt jogotok!

- Most ragaszkodol hozzá tehát, hogy tényleg elmondjuk ezeregyedszerre is az indokainkat?!

- Nem - legyintett Zoltán fáradtan, s újra kinézett a kietlen atomsivatagra. Tudta ő jól, mi Anrakuék véleménye. Épp csak nem értett egyet velük!

A "Hatórás háborúban" ahogy nevezték az Eseményt, a Világ túlnyomó többsége elpusztult. Lényegében minden elpusztult, ami a bolygó felszínén volt, csupán néhány tucat épület, s egy-két kivételesen szerencsés falu illetve városnegyed maradt többé-kevésbé épen. Ezek majdnem mind kiváltságos milliomosok fészkei voltak, akik idejekorán felkészítették ingatlanaikat megfelelő védőfelszerelésekkel - sugárzásvédelemmel, atomvihar-eltérítő erőmezőkkel, némelyek ellenrakétákat is telepítettek, vagy egyszerűen mély bunkereket ástak maguknak és családtagjaiknak... ők életben maradtak. Akik nem voltak ennyire gazdagok, mind elpusztultak, illetve kisebbik részük iszonyú sérüléseket szenvedve félőrülten bolyong a pusztulásra ítélt tájékon. Nem fogják soká húzni, meghalnak a betegségeikben, nyomorékságukban, vagy épp simán és egyszerűen éhen. Bár élelem épp juthatna nekik - mire a Pusztulás bekövetkezett, az ellátórendszerek 25%-a már a világűrbe lett telepítve, s ezeket nem rongálta meg a háború. E kapacitás sokszorosan elegendő a túlélők számára. De senki nem fog befogadni egy túlélő nyomorékot a házába, hogy holmi cifra fertőzést ragasszon rá...

Nemcsak a kiszolgálórendszerek voltak a világűrben, hanem a világ legnagyobb komputerrendszere is. Ez is épen maradt. Tulajdonképpen ez vezényelte le az egész atomháborút. Két ilyen komputerrendszer is akadt, az "övéké" és az "ellenségé". Az "ellenség" soraiból mindenki elpusztult, aki e szuperszámítógépet kezelni tudta volna, az ő oldalukon azonban életben maradt teljes 1 fő számítógépszakértő - ő maga, Zoltán. A Pusztulás idejében már kísérleti stádiumban volt egy világszimulációs játék. A Pusztulás után hát ő egyesítette a maguk komputerrendszerét az Ellenség számítógépes kapacitásával, s a kettőn elindította a Szimulációt. Ebbe belépve az ember ideiglenesen elfeledkezhet a Valóság kilátástalanságáról, mert valóságos emlékei blokkolva vannak a szimuláció idejére. S a szimulált világ eseményei gyorsan peregnek - ami ott egy év, az a Valóságban pihenő testük számára csak néhány nap, legfeljebb néhány hét!

A túlélők szinte minden idejüket a Szimulációban töltik azóta is. Nagy ajándék ez nekik! Azóta például nincs öngyilkosság. Minek haljon meg valaki bánatában, ha elmenekülhet a Valóság elől egy szebb, jobb, érdekesebb, s egyáltalán, még élő, létező világba?! Zoltán nem is egy, de sok tucat köszönőlevelet kapott a Szimulációért, melyekben megírták neki, hogy a levél írója egyedül amiatt nem lett öngyilkos, mert az utolsó pillanatban megtudta, hogy beindult a Szimuláció! Ezek életét ő maga, Zoltán mentette tehát meg!

De Anrakuék, a magukat Ébresztőknek nevező csoport azt akarja, hogy állítsa le, kapcsolja ki a Szimulációt! Azt mondják, az nem szolgálja az Emberiség érdekét, mert akik elmenekülnek a Valóság elől, azok nem foglalkoznak az újjáépítéssel!

- Mi a francokat akarsz te itt újjáépíteni! - legyintett az ablak felé Zoltán, nem is dühösen már, csak szomorúan.

- Nem olyan lehetetlen ez, persze türelem kell hozzá. S ha a Szimuláció helyett erre állítjuk át a szuperszámítógép kapacitását, talán hamar talál mindenféle jó módszereket a folyamat felgyorsítása érdekében - válaszolta Ilona.

- Akkor is. Mindenkinek joga van eldönteni, álmodni akar-e vagy a Valóságban vegetálni. Nincs jogotok ezt megtiltani!

- De hiszen nem tiltunk meg senkinek semmit. Mi mindössze élünk a Szimuláció lehetőségeivel. Nem tilos, hogy ott bárki kitaláljon egy új vallást, ugye?! Nos, mi kitaláltuk a buddhizmus nevűt! Ismétlem, nem tilos, de ha tilos volna, akkor sem tehetnél ellene semmit! S úgy látszik ennek tantételei kellően vonzóak! Te is bedőltél már neki sokadszorra! Mindenáron "fel akartál ébredni" - hát felébredtél! S el vagyok szánva rá, addig kísértünk téged, míg csak be nem adod a derekadat, s ki nem kapcsolod a Szimulációt, Zoli, mert a jelen helyzetben az sokkal többet árt, mint használ! Sőt, személy szerint rád is óriási szükségünk van, hiszen te vagy az egyetlen igazán profi komputerszakértőnk!

- Aha. Na idefigyelj! Nem fogsz kibaszni velem, tündérkém! Most azonnal visszamegyek a Szimulációba, de úgy szabom meg a születési feltételeimet, hogy semmiképp se lehess hatással rám! Nem fogok bedőlni semmi agyalágy vallási propagandának, nem akarok majd "felébredni", megfoghatatlan leszek a szellemi agymenéseitek számára! Olyan ateista környezetben születek meg, hogy reménytelen lesz minden igyekezetetek! És külön teszek róla, hogy ne hasson rám egyetlen ismert buddhista mantra sem! - azzal bontotta a vonalat, visszafeküdt a vízágyra, lenyomott néhány gombot a billentyűzeten...

- Mutasd, hol születik meg! - kérte Ilona Anrakut. A férfi keze szapora táncba kezdett a billentyűzeten.

- Közép-Európa, Magyarország, a szocializmus éveiben. Minden tele vallásellenes propagandával. Államilag támogatott ateizmus, materializmus. Értelmiségi, ateista szülők. Attól tartok, ez valóban reménytelen eset, Ilona.

- Talán mégsem - tűnődött el a lány.

- Mire gondolsz? Ennek hiába fogsz bármi vallást prédikálni, nem fog beugrani semmi újdonsült szektába, ráadásul arrafelé nincsenek szerzetesrendek sem. A buddhizmust is csak mint távolkeleti egzotikumot ismerik.

- Igaz. De ne feledd, nemcsak a vallás lehet nagy hatással valakire.

- Hát?

- Nemde ő maga nevezett el most az imént engem úgy, hogy "tündérke"?! Ez adott nekem egy ötletet.

- Nem fog tündérekben hinni. Hiába is próbálsz megjelenni előtte tündérként.

- Nem kell megjelenjek előtte. Épp ellenkezőleg! Az a lényeg, hogy örökre elérhetetlen maradjak a számára. Figyelj, Anraku, te úgy lépj be a Szimulációba, hogy buddhista pap leszel, de magyar anyanyelvvel. Majd tartod vele a kapcsolatot az Interneten át, személyesen felesleges.

- Hát jó, bár sok sikert nem jósolok az ügynek... és te?

- Én egy tragikus sorsú énekesnő leszek... ez tetszeni fog nekem, mert úgyis elegem van már abból, hogy ilyen meg olyan szerzetesnő vagy apáca legyek!

- De hiszen Zolival ellentétben mi mindig úgy megyünk be a Szimulációba, hogy emlékezünk arra, kik vagyunk mi itt kint, idekint, a Valóságban!

- Akkor is uncsi mindig vallásos buzgómócsingnak lenni. És most nem is kell. Én énekesnő leszek. Tudom, hogy Zoli imád bizonyos típusú zenéket. Hát én teszek róla, hogy kifejezetten épp abban a stílusban, amit ő annyira szeret, csodálatos életművet alkossak. Erről előbb-utóbb tudomást fog szerezni. De elég sokára, mert arrafelé ahol ő született meg, még fejletlen a számítástechnika, én pedig tőle távol születek majd meg. Mire tehát megtudja, hogy létezem, én már halott leszek. Vagyis elhagyom a Szimulációt és idekint leszek újra. S ekkor figyeld csak meg, minden vágya az lesz, bárcsak találkozhatott volna velem...

- Aha, kezdem már átlátni a tervedet!

- Akkor cselekedjünk! Te légy szerzetes, aki majd tanácsokkal látja el Zolit, én meg... Azt hiszem Izrael jó lesz...

S így pár pillanat múlva megszületett a Szimuláció Izraeljében "Batsheva Ofra Haza bat Shoshana", akiből - a szimuláció helyi ideje szerint - már kevesebb mint húsz év múlva nagy sztár lett.

Ofra Haza (Héber : עפרה חזה, IPA [ʕafˈraːʔ hazˈzaːʕ] ) 1957. november 19 - 2000. február 23) népszerű izraeli énekes volt, színésznő és nemzetközi hírű művész. Származására nézve jemeni eredetű zsidó, aki a családjába a legfiatalabbnak, kilencedik gyereknek született Tel Aviv szegénynegyedében, Hatikvah-ban. Jemeni eredete sok izraeli számára nagy büszkeség forrása. Hét nővére és két bátyja volt. A hangja mezzoszoprán, a vájtfülűek közeli-hibátlan tonális minőségűnek mondják. Hihetetlenül könnyen vált a különböző zenei stílusok közt. Nagyon valószínű, hogy a zene történelmében kifejezetten neki volt a legtöbb harmonikus felső felhangja - néhány dal esetén egyenesen 32-t ért el, mint pld az 1988-as Shaday nevű albumának "Love Song" című számában.

A többnyelvű Haza képes volt rá, hogy hagyományos és kereskedelmibb éneklő stílusok között váltson anélkül, hogy kockáztatná a hitelességét. A zenéjében vegyítette a keleti és nyugati hangszerelés elemeit. A siker nem maradt el Európában és Amerikában sem; az énekeskarrierje alatt sok platina- és aranylemezt gyűjtött be.

Karrierje korán elkezdődött. Tizenkét és fél évesen Haza csatlakozott a helyi színházi színtársulathoz, és Becálél Aloni menedzser meglátta a kivételes éneklő tehetségét. 19 évesen már ő Izrael első pop hercegnője, és a zenei újságírók a "kelet Madonnájaként" emlegetik.

Csodálatos dalokat énekelt, rengeteget alkotott rövidke kis életében...

Rövidke életében, mert 42 évesen meghalt. A férje ugyanis AIDS-sel fertőzte őt meg.

1997 július 15-én Ofra Haza ugyanis összeházasodott Doron Ashkenazi üzletemberrel. Közös gyermekeik nem voltak. Ashkenazi 2001 április 7-én, szombaton drogtúladagolás miatt halt meg.

Ofra egy hozományvadász áldozatául esett. NEM AKART férjhez menni, de a családja állandó pszichikai nyomás alatt tartotta, mert szerintük "illett" már, hogy egy nő az ő korában férjhez menjen. Ashkenázi pedig vadászott rá, állandóan üldözte. Végül hozzáment. Ashkenázi EKKOR MÁR AIDS-ES VOLT, de ezt Ofra elől eltitkolta. Kellett neki a pénz, mert hiába volt gazdag, de kábítószerfüggő volt, kokainista, a kokain meg az egyik legdrágább kábítószer. Ráadásul súlyos adósságai is voltak az üzleti életben. Bizonyság erre, hogy később Ashkenázi kokain túladagolásban halt meg. Ofra szegény úgy tudta meg a valót, hogy a férje nem sokkal házasságuk után abortuszra kényszerítette őt. No most egy férj nemigen szokta abortáltatni első gyermekét (igaz, más nőtől volt már két gyereke). De Ashkenázinak nem volt érdeke, hogy kitudódjék az ő fertőzöttsége, márpedig ha Ofra szül, a gyereket megvizsgálják, s ez kiderül. Ofra nyilván nem akart abortálni - egy mélyen hívő zsidó nőről van szó, akinek vallásos küldetéstudata volt (ez utóbbi egy csodával határos módon túlélt repülőgépbalesetéhez kapcsolódik). Alig van száma, ami nem Elohimről szól... szóval egy ilyen nő nem megy abortálni, akkor sem, ha megverik. De úgy lehetett, hogy ekkor a férje közölte vele, hogy a gyereknek is jobb, ha nem szüli meg, mert úgyis AIDS-es lesz... ez törhette meg Ofra akaratát. De az a nő egy hős, mert ekkor sem kezdte még el sajnáltatni magát a világ előtt... Ellenben nem sokkal a halála előtt beszélt Alonival a menedzserével, akivel Ashkenázi parancsára korábban megszakította a kapcsolatát. A beszélgetés alapján valószínű, hogy Ofra a válást fontolgatta. Erről nyilván a férje is tudott. Ekkor történhetett, hogy Ashkenázi - egy orvossal összeszövetkezve - beadatott Ofrának valamit, amitől súlyos tüdőgyulladást kapott, ami AIDS esetén tuti halál. Mindenesetre a férj nem nagyon bánkódhatott a neje halála miatt, mert már Ofra halálának napján kiürítette a felesége teljes bankszámláját...

Zoli a maga részéről teljességgel kizártnak tartotta, hogy Ofra Haza önhibájából fertőződött meg. Hiszen egy mélyen hívő zsidó nőről van szó, ne felejtsük el, akinek ráadásul küldetéstudata van. Méghozzá kétszeresen: zenei küldetéstudata és vallásos küldetéstudata! Ilyen személyiség részéről matematikai képtelenség, abszurdum és nonszensz, hogy lefeküdjék bárkivel is házassága előtt, vagy hogy azután megcsalja a férjét. Ráadásul Aloni, Ofra menedzsere, aki pedig gyerekkora óta ismerte őt, határozottan úgy nyilatkozott, hogy Ashkenázi volt az első és egyetlen férfi Ofra életében.

Zoli nem tudott se héberül, se angolul, de ha valami érdekesnek tűnő, Ofráról szóló cikkre bukkant a Világhálón, akkor nem sajnálta a fáradságot a szótárazásra, és lefordította azt. Így tudta meg azt is, mi volt az az élmény, mely előidézte Ofra küldetéstudatát.

Egy alkalommal Ofra a Libanonban harcoló katonáknak énekelt. A műsor után egy ködös, párás, viharos éjszakán menedzserével egy kis repülőgéppel igyekeztek vissza Tel-Avivba. Ofra így mesélte el a továbbiakat: "Kb. 10 perce voltunk úton, amikor villámcsapás érte a gépet. Elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, körülöttem halálos csönd, koromsötét, és csak ezeket a szavakat hallottam: »Ofra, szállj ki, szállj ki!« Én meg azt feleltem: »Micsoda? ...Ugorjak??? Szó sem lehet róla. Nem vagyok én James Bond...« Csak később tudatosult bennem, hogy lezuhantunk, s a gép összetörve a földön fekszik." Ennek ellenére nem félt a repüléstől. "Valóságos csoda volt, hogy csaknem sértetlenek maradtunk. A bordáim zúzódtak és egy hónapig nem tudtam járni. Egy a millióhoz az esély, hogy túléljen hasonló katasztrófát valaki!... A baleset után világossá vált számomra, hogy mindannyiunknak feladatai vannak az életben... A zene nemzetközi, mindenki megérti. S az én küldetésem ezen a földön a béke szolgálata. Ezért nem szerelmes dalokat énekelek, hanem régi életbölcsességeket próbálok meg tolmácsolni."

Zoli hangyaszorgalommal gyűjtögette az Ofráról szóló híreket, hírmorzsákat, s ebből a fenti tragikus történetet rakta össze magának. És igazán halálosan beleszeretett a rég meghalt művésznőbe. Még öngyilkosságra is gondolt, s tulajdonképpen csak amiatt nem tette meg ezt a végső, visszafordíthatatlan lépést, mert akkor még nem volt meg neki Ofra Haza összes zeneszáma, márpedig nem akart úgy meghalni, hogy nem hallgatja meg a Drágaság összes dalát, teljes életművét. Végül azonban csak sikerült beszereznie minden zeneszámot, bár ehhez fel kellett vennie a kapcsolatot azzal a zsidó rabbival is, aki bent volt Ofránál a kórházban, a nő halálakor. Annak megvolt Ofra minden száma. Így Zoli beszerezte magának még Ofra kiadatlan albumát is.

És hallgatta, hallgatta e zeneszámokat napokon, heteken, hónapokon át...

Zoli igazán kínosan érezte magát. Persze virtuális önmaga, szimulációbeli önmaga szenvedett, de ez nem segített rajta, mert természetesen fogalma sem volt róla, hogy ő épp egy szimulált világban van. Annyi biztos, hogy nagyon is nem tetszett neki e szimulált világ. Nem felelt meg neki a Világ azon sajátossága, hogy mire rátalált arra a nőre, aki - úgy vélte - megtestesíti számára a nőkben elképzelhető legnagyobbfokú Tökéletességet, addigra e nő már visszafordíthatatlanul halott. Nagyon halott. Több mint hét éve halott volt már, mikor tudomást szerzett egykori létéről!

- Nem sikerült, Anraku! - írta az e-mailt a Világhálón megismert buddhista szerzetesnek. - Akárhogy is recitálom Csenrézi hosszú mantráját, csak nem sikerül kapcsolatba kerülnöm Ofrával!

- Mert Ofra csak kleshák tömkelege. Ne a mulandó testi burokra koncentrálj, hanem a szellemi lényegre, arra, ami benne örök!

- Próbálok. Érdekes élményben volt részem ezzel kapcsolatban épp tegnap. Éjszakai műszakban voltam, és váratlanul olyan érzésem támadt, hogy nekem meg kell írnom a saját mantrámat, de nem ám Amitabha buddhához, hanem a női princípiumhoz!

- És megírtad?

- Meg. Így hangzik:

Mantra a női princípiumhoz

Szolgáljon e mantra minden lény javára.

Tárához, a Könyörületeshez,
az Avalokitésvara könnycseppjéből születetthez,
ki felismerte, hogy nincs külön női és férfi dharma,
ki a hozzá folyamodókat meghallgatja!
Kit majdnem minden nép ismer,
ha más és más neveken is -
ő Amateraszu Ómikami,
ő Ukkó,
ő Dévi és Kuan Yin,
- s a Napba Öltözött Asszony,
ha én gondolok reá.
Hozzá szól e mantra,
a Hasonlíthatatlanhoz,
a Világ Világosságához,
a Világ Megvilágosítójához!
Hozzá, ki Amoghasziddhi pradnyájaként
Amitábha női princípiuma.
Hozzá szólok, ki ott rejtezik
a bazsarózsa virágjában,
a lótusz kelyhében,
s a Hold fakó, ezüstös tányérjában!
Hozzá, ki a Tér Görbületén túlról
óvja a lényeket!
Kinek aranyhaja a földig ér,
mindent ad, de semmit se kér!
Hozzá fordulok,
ki felölti bölcsen
bárkinek s bárminek alakját,
s tanítja mindenkinek értelméhez szabva
az Örök Törvény foglalatját!

Dicsőség annak, aki nem hal meg soha!
Dicsőség Tárának,
az Oltalmazónak,
ki naponta megment ezreket,
fogadalmát el nem feledve!
Dicsőség mindenkinek,
kikben a Te benső lényeged
oly erősen nyilvánul meg,
hogy azt még én is képes vagyok felismerni!

Ó, Tára!
A Három Ékszer nevében
arra kérlek,
hallgasd meg kéréseimet!
A mélységből kiáltok Hozzád,
ki a világ Végességén túl,
a Végtelenség tökéletességében élsz,
hogy ezernyi kezed egyikét
kiterjeszd fölém!
Fátyol mögül kiáltok,
de kezed elhúzza a fátylamat.
Mélyből kiáltok, de te magasan ülsz,
az anyagból kiáltok,
de te anyagtalan vagy,
s a Nap is csupán jelképed neked.
Űzd el a kétségeimet,
melyekből számos akad,
s engedd, hogy megpillantsam
ragyogó orcád
legalább egy röpke időre,
amint az igazság fényét árasztja!
Engedd, hogy szeresselek
ebben az életemben is,
hiszen kellett, hogy korábban is ismerjelek már,
téged, te Végtelen Gyönyörűség!
Tedd, hogy érezhessem:
velem vagy,
hogy tudatában legyek jelenlétednek
életem minden pillanatában.
Érezni akarom, hogy szeretsz,
hisz te vagy az,
ki szívedet osztod szét
milliónyi lények közt,
hát hadd legyek én is egy közülük!
Szólj hozzám,
hogy meghallgathassalak!
- Volt valaki, és már nincs! -
mondja a hitetlen.
Hát adj nekem hitet,
hogy ne így gondoljam,
s remélhessem,
még ha úgy is ér véget ez az életem,
hogy számos klesha terhel,
de van időm a fejlődésre,
s egyszer majd méltó leszek Hozzád!
Világosítsd meg elmém,
hogy rájöjjek az okokra,
és elkerüljem azt,
ami botor, oktalan!
Engedd, hogy meglássalak
Téged, mint Lényeget
minden egyes nőben,
hogy így jobban tisztelhessem őket!
Ébressz fel örök álmomból!
Tedd, hogy napról-napra
jobbá és jobbá váljak,
s ne lankadjon bennem a buzgalom
a további Tökéletesedésre!
Fogadd el szívemet hajlékodul,
s költözz belé örökre!
Adj megfontoltságot,
adj önuralmat,
hogy elkerüljem a helytelen beszédet!
Csillapítsd le indulataimat!
Keltsd fel bennem a képességet,
hogy különbséget tudjak tenni
igazság és valótlanság,
őszinteség és hazugság között!
Ne engedd,
hogy belesüppedjek az érzékiségbe!
Adj nekem türelmet, sok-sok türelmet,
hiszen csak az türelmetlen,
ki azt hiszi,
ez az egyetlen élete van,
s emiatt mindent ebbe kell belezsúfolnia.
Jelenj meg nekem
legalább álmaimban,
s mutasd meg nekem a helyet,
ahol végre pihenést nyerhet
a Sors Kereke által űzött
fáradt vándor!
Igen, igen, arra kérlek,
a Buddha, a Tan és a Gyülekezet nevében,
hogy térj vissza hozzám
legalább álmaimban,
ezzel is megkönnyítve
hozzád vezető nehéz utamat!
Óvj meg attól,
hogy irántad való rajongásomat kihasználva
neveddel és alakoddal visszaélve
megtévesszenek engem
gonosz démonok!
Ne engedd felednem,
hogy csak az az enyém örökre,
amit megtanulok,
mert minden más mulandó!
Ne hagyj majd sokáig kóborolnom a Bardóban,
hanem irányíts el Hozzád
amintcsak ez lehetséges!
Aranyhajad rengetege
vonjon fátylat körém,
elrejtve engem
a Világ gonoszsága elől!
Vesd rám ragyogó pillantásod,
olvaszd fel meleg tekinteteddel
szívem jegét,
de légy velem türelmes,
hisz te is tudod,
a jéghegyek sem olvadnak el rögtön.
Kopogtass ajtómon,
hogy beereszthesselek!
Ébreszd fel rejtett képességeimet,
hogy hasznomra váljanak,
és így én is mások hasznára lehessek!
Taníts meg a helyes meditációra,
hogy könnyebben kerülhessek közel Hozzád!
Légy nekem a hajnali friss levegő,
és az légy nekem,
ami a sivatag vándorának
az oázis üde, szomjoltó forrásvize!
Hogy is önthetném szavakba mindazt,
amit irántad érzek?!
Adj nekem ihletet,
irányítsd nyelvemet,
ha gondolataimat szavakba kívánom önteni!
Vezess a valótlanságból a Valóságba, (Asato ma Sad gamaya,)
a sötétségből a Fénybe, (tamaso ma Joytir gamaya,)
a halálból a Halhatatlanságba! (mrityor ma Amritam gamaya!)

Tára, Tára, Szitatára!
Te, ki mindenkinek úgy jelensz meg,
ahogy az a legmegfelelőbb neki,
te, kié a Tisztaság fehérsége,
s a Természet zöldje,
- te mindezt megteheted!
Amint a Nap is részrehajlás nélkül
ontja sugarát
királyra és koldusra,
akképp a te végtelen szereteted is
kiárad
okosra és butára,
szépre és csúnyára
egyaránt,
hát hadd kapjak belőle
egy kicsinyke részt
én is!
Égesd le rólam a tökéletlenséget!
Adj erőt, hogy fogadalmaimhoz hű tudjak maradni!
S ha majd elhagyom e testet,
mely porrá omolva
az enyészeté lesz,
várj majd engem a Nap Kapujában,
sugárözöntől körülölelve,
vesd reám megbocsátó mosolyod,
s kezemet fogva vezess át rajta,
át a te illatos világodba,
ahol végre mindent megértek,
oda, ahol örökre, örökké,
mindörökkön-örökké
együtt leszünk!

- Nagyon szép mantra - válaszolta Anraku - ez tényleg a te saját mantrád, mantrázz hát ezentúl ezzel!

- Igen, tudd meg, hogy amíg írtam, többször is sírva fakadtam, s most is megtörtént ez velem, most, hogy olvasom!

- Ez annak a jele, hogy e sorok nagy hatással vannak rád, eljutottak az Atmanodig! Használd hát, hogy kapcsolatba kerülhess Tárával, a benned élő istennővel!

- Úgy lesz!

És Zoli mondta és mondta a mantrát... s nem is sokára újra megjelent neki a nagy Fényesség... az orvosi lámpa fénye.

- Hát ez nem lehet igaz, hogy már megint...! - morogta.

Alig tolta el a feje fölül a lámpát, csiripelni kezdett a hívásjelző. Vételre kapcsolt.

- Ez már mindennek a teteje, hogy a gyász érzését használjátok fel arra, hogy... - üvöltötte a mikrofonba, még mielőtt Anrakuék megszólalhattak volna. De nem is kellett megszólalniuk. Mert ahogy Zoli pillantása a monitorra tévedt, benne akadt a mondat, dühe lecsillapult, s átadta a helyét a csodálkozásnak, sőt a csodálatnak. Mert íme, a képernyőn megpillantotta Ilonát, az ő Tündér Ilonáját, más néven Tárát, az istennőt... aki természetesen épp úgy nézett ki, mint a Szimuláció-beli Ofra Haza. Persze, hogy úgy nézett ki, mindig is olyan volt, szimulációbeli alakját eredeti önmagáról mintázta. Elég szép nő volt ehhez... Épp csak most olyan ruhában is volt, amilyenben őt a képeken Zoli, mikor még a fiú is a Szimulációban volt, a legjobban szerette látni: hófehér, lepkeszárnyú ruha, melyben igazán istennőien mutatott!

- Még mindig bánod, hogy Felébredtél?! - kérdezte tőle a lány. - Hát nem azért akartál-e Felébredni, hogy együtt lehess nagy szerelmeddel, Ofrával, vagy legalábbis - sőt pláne! - a te istennőddel?! Hát tessék, itt vagyok!

- Na de... na de...

- Remélem nem állítod, hogy becsaptalak! Akit kerestél, íme itt van! Egy másik Világba akartál jutni, ahol Ő él, s íme, ezt elérted!

- Na de... na de...

- Csak ennyit tudsz mondani?!

- De akkor is becsaptál. Hiszen te nem szeretsz engem.

- A Szimulációban is csak te voltál az, aki szeretted Ofrát. Azaz, mit számít ez?!

- Sokat. Én azt akarom, hogy Ofra szeressen engem.

- De hiszen ez csak rajtad múlik.

- Hogy érted ezt?! - kérdezte Zoli feltámadó reménységgel a szívében. Tagadhatatlan volt önmaga előtt, hogy ezen szimulációs utazását nem úszta meg súlyos érzelmi sérülések nélkül. Hiába ébredt fel, amit ott átélt, az a mély szerelem nem olvadt semmivé.

- Ezt úgy értem - válaszolta neki Ilona - hogy nekem nagyon megfelel, ha valaki istennőnek tart. Én boldogan leszek a te istennőd. De természetesen csak addig, amíg valóban istennőként bánsz velem. Márpedig remélem tudod, hogy egy istennőnek vita nélkül engedelmeskedni szoktak!

Zoli nagyot sóhajtott.

- Értelek. Győztél, Istennő! Teszem, amit parancsolsz.

- Nem kell, hogy parancsoljak. Az a legkevesebb, hogy egy istennőnek a puszta kérését is vita nélkül teljesítik.

- Teljesítem. De ugye remélhetem, hogy az én istennőm ebben a világban is sokat énekel majd nekem?!

- Hát persze, miért is ne?

- Akkor gyere, s kérlek énekelj azonnal, énekeld el első dalodat nekem ebben az új világban!

- Elénekelem, ha valóban teremtesz nekem egy új világot. Márpedig tudod ugye, mit kérek!

- Tudom. Gyere át hozzám, szerelmem! Mire ideérsz, már ki is kapcsolom a Szimulációt, Ilona! Tündér Ilona...

- Örülök neki. Bár bevallom azt hittem, sokkal nagyobb fájdalommal a hangodban közlöd majd velem e döntésedet, mondhatni behódolásodat.

- Miért is sajnáljam a Szimulációt! Hiszen, ha eljössz hozzám s velem leszel, akkor sosem akarok majd eltávozni abból a Világból, melyben Te vagy nekem!

- Te aztán tényleg nagyon belémszerettél!

- Igen. S így, általad, megszerettem már ezt a valóságos Világot is, hiszen, hogy saját mantrám végét idézzem, ez az a Világ, ahol te meg én örökre, örökké, mindörökkön-örökké együtt leszünk!

Vége

2008.10.14., 09:25 - 2008.10.14., 17:03

C-64

Mint a mesékben. Igen, éppen úgy kezdődött. Volt egyszer egy C-64-es...

Vagyis inkább egy Commodore-64 nevű úgynevezett "personal computer". Akkoriban, amikor bedobták megmérettetésre a piacra, igazi óriásnak látszott: 64 kilobájt RAM, 3 csatornás programozható hanggenerátor, külső RS-232 adatátviteli csatorna, egyszerre 8 sprite mozgathatósága, ezek átfedhetőségéről külön célcsipek gondoskodnak, ütközésüket egymással és a képernyőre kirakott objektumokkal a megszakításrendszeren át lekérdezheti a boldog programozó... Csodálatos játékprogramokat írtak rá! Persze az akkori mércével mérve csodálatosakat. Megnyerte az "Év számítógépe" díjat is.

Nem is csoda, ha annyira kedvence lett mindenkinek, főleg a gyerekeknek, annyira, hogy már nem is eredeti nevén emlegették, úgy, hogy Commodore-64, hanem amolyan becenevet adván neki, csak így: C-64.

Volt tehát egyszer egy C-64-es.

Igen. Volt. Mert úgy látszik a számítógépeknek is megvan a maguk életútja: születnek, élnek (vagy inkább szolgálnak?) és végül... ha nem is meghalnak, de kimennek a divatból.

Úgy tűnt pedig, hogy a C-64-es legyőzhetetlen. Hogy ha nem is ő lesz a jövő számítógépe, de legalábbis annak prototípusa. Egyetlen kissé komolynak tekinthető ellenfele volt csak a piacon, a Sinclair ZX-Spectrum, de ezt is könnyedén lekörözte, nem utolsósorban azért, mert annak eredetileg csupán 48 KB RAM-ja volt.

És mégsem az történt, amit hinnénk, nem hozott a megjelenése hosszú távú áttörést! Igaz, a Commodore cég kirukkolt egy Amiga nevű számítógéppel, de egyáltalán nem sikerült olyan széles körben elterjeszteni, mint a jó öreg C-64-est. Először is: lényegesen drágább volt amannál. Persze, hogy az volt, többet tudott! Aztán meg, bár e gépet is "kommodorék" gyártották, de nem volt kompatibilis a C-64-essel: egyetlen azon futó program sem futott az Amigán.

S amíg a cég az Amigát ajánlgatta, bizonygatva, hogy az milyen jó, közben szép csendesen felnövekedett a vetélytárs: az IBM számítógépek PC-je!

Eredetileg egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Olyan volt ez, mint amikor talán kétmillió évvel ezelőtt az oroszlán szemügyre veszi az erdőből a szavannákra kikukkantó majmot: mit árthat ez nekem?!

De a majomból ember lett... a PC-k is tovább fejlődtek... nem volt rajtuk eredetileg hangkártya - hát idővel lett! És nem három, hanem sokkal több csatornás. Megszínesedtek a képernyők is, és nem 16 színük lett, mint a C-64-esnek, hanem akár 16 millió is. A műveleti sebesség drasztikusan növekedett... lett hozzá CD-olvasó, DVD-lejátszó, meg mindenféle egyéb bizgentyű, még egér is. És az emberek vették, mint a cukrot.

Milyen érdekes, hogy ezt a gépet választották, s nem az Amigát, amikor pedig az a piacra bukkanása pillanatában már rengeteg olyasmit tudott, amit a PC csak jóval később! Egyetlen elfogadható magyarázat van erre: az, hogy az emberek nem bíztak a Commodore cégben! Abban nem bíztak, az IBM-ben azonban igen!

Ugyan miért?! Hiszen az első igazán jó számítógépet, a C-64-est a Commodore dobta a piacra, és az Amiga is egy tényleg, valóban, igazán nagyszerű számítógép volt!

A válasz talán ott keresendő, hogy az emberek annyira nagyon megkedvelték a C-64-et. Ami olyan igazán jó számítógép volt... és az emberek látták, hogy az Amiga is egy "oltári jó" számítógép. Éppen csak az volt a gond, hogy a két számítógép architektúrája köszönőviszonyban sem volt egymással. A vásárlónak dönteni kellett a kompatibilitáshiány miatt, hogy melyiket választja! És képzeljük csak el, hogy valaki, aki már igazán jól "bedolgozta" magát a C-64-es világába, van rengeteg programja, nagy fáradtsággal megtanulta a programozását, esetleg még Assembly-szinten is, - nagyobb gépre akar áttérni! És ott az Amiga, de ha azt megveszi, akkor dobhatja ki az ablakon a teljes tudását, a programjairól már nem is beszélve!

A Commodore cég rákényszerítette a vásárlóit, hogy döntsenek: Amiga vagy C-64! És a legtöbb vásárló ezt egyszerűen nem tudta megbocsátani neki. Ha a C-64 nem lett volna a kezdet kezdetén olyan "csúcsszuper-jó", akkor talán az Amigát választották volna. De mert olyan jó volt, az emberek hihetetlenül megszerették. S amikor mégis bekövetkezett az elkerülhetetlen, hogy már egyszerűen muszáj volt nagyobb gépre áttérniük, mert a technika rohant mellettük - nos, akkor emlékeztek rá, hogy nekik azért kell szinte elfelejteniük számítógépes múltjuk egy nagy és boldog korszakát, mert a Commodore cég nem törődött a kompatibilitással. És ezt nem bocsátották meg neki. Nem bíztak már benne! S mert nem akartak önmaguknak még egyszer ekkora lelki törést okozni - így inkább "átnyergeltek" egy másik cég termékeire.

Ez lett az IBM. Ami ügyelt a kompatibilitásra. Annyira, hogy az már-már a programozhatóság rovására ment, mert a DOS operációs rendszer, az összes előző verzió funkcióit megtartva, csak egyre nőtt és terebélyesedett, már-már bizánci bonyolultságot érve el...

Ez a történet azonban nem erről szól.

Hanem arról, hogy nemcsak a C-64-es volt egyszer, de egy ügyes amerikai üzletasszony is. Ő pedig úgy gondolta, kár lenne nem kihasználni azt a nosztalgiát, ami a régi C-64-es irányába megmutatkozik! Mert létezik ilyen nosztalgia, nem tagadható, hiszen nem is egyfajta C 64 emulátor jelent meg az IBM PC-k világában, amiken így a régi C-64-es programokat futtatni lehetett (legalábbis a többségüket), és ezeknek óriási sikerük lett!

Az amerikai hölgy úgy gondolta, arat ő még ennél nagyobb sikert is! Gazdag volt, hát megtehette, hogy nekiállt saját számítógépet tervezni...

Az új gép külsőre nem hasonlított a régi C-64-re. Sokkal inkább volt ez is PC mint C-64 - de csak külsőre! Ami a belsőt illeti, ott...

Ott új volt és régi. A lényeg ugyanis az volt, hogy gyakorlatilag minden program futtatható legyen rajta, ami a régi C-64-en.

Az új gép, aminek stílszerűen a NEW-64 nevet adták, ezt el is érte. A C-64 ugyanis az ő 64 KB memóriájának első 256 bájtjából nem használta mindegyiket. Amatőr programozók írtak ugyan programokat, melyek ezeket a bájtokat is igénybe vették, de többnyire ezeket senki semmire nem használta. A NEW-64 ebből igénybe vett mindössze 2 darabot... ezekbe, ha más és más számokat írtak, akkor a memória címgenerátora máris más és más 64 KB területet "látott"... azaz, mert az első 256 bájtot speciálisan kezelte, ezek változatlanok maradtak, így egy-egy "lapozással", ahogy a folyamatot nevezték, újabb és újabb 65280 bájtot érhetett el a programozó. (Ez így jön ki: 64 KB - 256 byte).

Az összes programozható memóriaterület így máris 4080 megabájtra emelkedett! Ez pedig bőven elég mindenféle elképzelhető feladatra, akár játékprogram legyen az, akár komoly alkalmazás, hiszen ez majdnem 4 gigabájt!

És meg lett őrizve a kompatibilitás, hiszen csak az a két nyomorult bájtocska lett feláldozva! Az összes régi C-64-es programnak jóval több mint 999 ezreléke változtatás nélkül futhat a gépen, de ami nem fut, általában azt is könnyen futtathatóvá lehetett tenni egy kicsinyke "műtéttel", hiszen csak azt a két címet kellett bennük átírni.

Ezenkívül... a C-64 nem használta fel a 8 bites processzorok által értelmezhető összes lehetséges 256 kód mindegyikét. Rengeteg kód volt, aminél egyszerűen semmit nem csinált. Ezek közül egyetlenegyet szintén felhasznált a NEW-64. Az ezzel a bájttal kezdődő több bájtos utasítássorozatok különböző remek utasításokkal bővítették ki az utasításkészletet. S így egy sokkal "ütőképesebb" kódrendszer született, ami ugyanakkor mégis tökéletesen képes volt kezelni a C-64 régi programjainak utasításait is.

A képi megjelenítéssel még egyszerűbb volt a helyzet: egyszerűen kellett csinálni egy olyan videokártyát, ami mindent tud, mint a C-64 régi megjelenítője, és mindazt ugyanúgy is tudja, de emellett még sokkal többet is tud! Nos, megcsinálták. S így lett ez a hanggenerátorral is. És került a gépbe CD olvasó, A-drive, egér, merevlemez, és sok minden más is. Az ezekhez szükséges portcímeket az újonnan megvalósított lapozással elérhető "magas memóriaterületek" 1-es lapjára helyezték el, bár annak tizedrészét sem töltötték ki, de sebaj: így van lehetőség a későbbi bővítésre!

És persze hozzá lehetett kapcsolni a C-64-nél megszokott floppymeghajtót is, sőt, akár a televíziót is. Mindent úgy, mint a régi szép időkben...

A NEW-64 eszméletlenül nagy sikert aratott! Egyrészt annak, hogy végre úgy tűnt, visszajött az emberek régi szerelme, a C-64, csak éppen megújulva, megfiatalodva, másrészt persze az új tulajdonságok miatt is.

Mindez azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy a számítógéppiacon már igencsak kiizmosodott IBM típusú PC-ket kiüsse a nyeregből. Ezért megtették azt, amit a vetélytárs nem tett meg! Vagyis: kiadták az összes "programozási titkot"! Azt nem, hogy mit hogyan kell gyártani, de azt igen, hogy mit, mikor, milyen portcímen, hogyan kell programozni! Nem volt tehát akadálya annak, hogy a megszállott programfejlesztők, a lelkes amatőröktől a profikig jó programokat írogassanak a NEW-64-re, melynek jósági fokát kizárólag saját képességeik határolják be, és nem a dokumentációhiány!

Különben ebben is a C-64-es hagyományokat követték. Akkoriban a Commodore cég is közreadott minden dokumentációt, még a ROM-listát is. A NEW-64 tervezői most ugyanígy tettek.

Hatalmas sikere lett az új gépnek! A NEW-64-ből már a piacra dobás utáni első hét végén több mint napi kétmillió példány fogyott! Hamarosan bekövetkezett az, ami Amerikában elképzelhetetlennek tűnt: hiánycikké vált, amire a jelentkezőket előjegyzésbe kellett venni, mert a gyárak nem bírták a termeléssel követni a megnövekedett keresletet!

Persze ez csak egy ideig tartott, aztán újabb gépsorok és gyárak beállításával sikerült kielégíteni az igényeket...

Mindenki arról beszélt, az új gép azért aratott ekkora sikert, mert olyan nagyszerű újdonságokat vezetett be, mint a feljavított képernyő, a nem angol európai nyelvek támogatása és hasonlók. És olyan vakok voltak az emberek, hogy csak néhányuknak tűnt fel, hogy itt valójában a régi nosztalgikus érzések meglovagolásáról van szó. Az meg éppenséggel senkinek nem szúrta ki a szemét, hogy egy talán ennél is fontosabb ok az, hogy a cég közreadott minden dokumentációt, s így az emberek bizalma alapvetően megnövekedett a gép iránt. Tudták, hogy így ők is írhatnak bármikor programot, s nem kényszeríti rájuk a maga kiismerhetetlen termékeit egyetlen nagy mamutcég, mint a PC-gépek esetében a Microsoft.

Az különben nem sokáig bírta a NEW-64 rohamát. Három esztendővel a NEW-64 piacra lépése után a PC-piac látványosan összeomlott, már mindenki csak NEW-64-et vásárolt, aminek oka lett az is, hogy e gépeken megjelentek az első PC emulátorok. Márpedig a Microsoft PC alapú programokat írt. Igaz, megpróbálkozott NEW-64-es programok írásával is, de... de eleinte lebecsülte az új vetélytársat, s amikor észbekapott, már késő volt, sokan megelőzték a NEW-64 szoftverfejlesztésben. És különben sem vásárolta senki a programjait, mert nem bíztak a Microsoftban, aki most sem volt hajlandó közreadni a forrásprogramok listáit. És minek is drága pénzen megvenni a Microsoft programokat, amikor tele van a piac a lelkes megszállottak jobbnál jobb ingyenes programjaival!

Ez volt a második aranykor.

Persze az amerikai hölgy és csapata nem hagyta abba a fejlesztést. Hamarosan piacra dobták az új számítógépet is, aminek merészelték a NEW-65 nevet adni, majd jött a NEW-66... De mindegyik kompatibilis volt a régi NEW-64-el, csak épp egy csomó újdonságot is tartalmazott. És írtak külön operációs rendszert is, meg mindenféle más "cuki" programot, amiknek a jól bevált hagyományok szerint közreadták a listáját is. És amikor elérkezett a NEW-64 megjelenésére következő tizenötödik tavasz, addigra már a régi PC gépeket sehol sem lehetett látni, régi raktárak mélyén porosodtak-rozsdásodtak, s bárki boldog lett volna, ha akár kilóra is megveszik tőle. Így volt ez különben még a NEW 64-el is. Az is elavult eddigre. Eddigre már a NEW-78 uralta a piacot, ami mindent tudott, amit a NEW-64, s persze, amit a kis C-64, csak éppen sokkal több újat is. Ebben például már holografikus vetítő is volt, ami az akkoriban terjedőben levő holofilmeket le tudta játszani.

De még mindig futottak rajta a C-64-re írt ősi Pacman játékok is...

És ekkor történt, hogy megjelent a piacon a NEW 79! Amit mindenki óriási türelmetlenséggel várt már hónapok óta, mert a cég titokzatoskodott, és azt mondta, hogy óriási meglepetés lesz a kedves vásárlók számára!

Hát lett is. Teljesen megváltoztatták a régi architektúrát, méghozzá azért, mert mégsem lett elég a rég oly nagynak tűnő majdnem 4 GB memória. S emellett egészen más hangkártyát tettek bele, ami már tetrafónikus volt, külön célcsip gondoskodott róla, hogy a számítógép alkalmas legyen a cybersex-perifériák kezelésére is, a masinát kalibrálni lehetett a tulajdonos hangszínére, és így mások szóbeli utasításának nem engedelmeskedett, be sem kapcsolt... ehhez persze jó beszédanalizátor kellett, de sebaj: volt az is benne! S volt természetesen ujjlenyomat-azonosítója is, mert a tervezők amolyan mindenes házikomputernek szánták, ami még a mostanában terjedő robotkutyát is helyettesíti. Olyan apróságok, hogy a virtuális valóságba írt programok még sokkal színesebbek és élethűbbek voltak általa, már egészen természetesek, ugyebár!

S mindez rengeteg memóriát igényelt, hihetetlen műveletvégző sebességet... s ehhez sokkal célszerűbb volt egy egészen új architektúrát kifejleszteni, mint a régit toldozni-foltozgatni.

Megcsinálták, és kiválóan működött. Éppen csak az volt a baj, hogy ezen már nem működtek a régi C-64-es programok! A NEW-64-re írt programok sem. Vagyis...

Vagyis ez így nem egészen igaz ilyesformában. Gondoltak a tervezők az efféle problémákra. Volt a gépen egy kétállású kapcsoló, "Új" és "Régi" felirattal, ami alapállapotban az "Új" állásban állt, s amit ha kézzel átpöccintett a kedves felhasználó a "Régi" állásba, akkor az új gép egészen pontosan úgy működött, mint az elődje, a NEW-78! S ekkor minden régi program tökéletesen futott rajta, még az öreg C-64 játékok is.

Úgy gondolták, ezzel ki van húzva az architektúraváltás méregfoga. Haladhatnak a korral, s aki nosztalgiázni akar, annak is megvan az öröme!

Nem így történt.

Úgy tűnt pedig kezdetben, hogy minden nagyszerűen alakul. Vették a gépet szép számmal, először mert nem tudták, hogy mit vesznek, azután meg azért, mert bizonyos alkalmazásokra egyszerűen nem akadt más alternatíva. De hiába vették, mert hamarosan kiderült, hogy a cég még egy ponton szakított a hagyományokkal: ezúttal nem adta ki a gép felépítésének és alapprogramjainak teljes dokumentációját! Bizonyos lényeges trükköket megtartott magának, hogy a legjobb programokat ő maga írhassa, és adhassa el később a többmilliárdos piacra... ami nagy haszon, ugyebár!

E belső titkok jelentős részét természetesen idővel felderítették a hackerek, buzgó amatőrök, de azért mégsem az összeset, s amit felderítettek, annak felderítése is időbe tellett, s ez az idő tiszta, pénzben kifejezhető nyereség volt a cégnek. Úgy tűnt, minden kiválóan alakult a számára. Óriási a profit, és senki meg nem kérdőjelezheti az egyeduralmát a piacon, amit akar, olyan feltételeket diktálhat minden fogyasztónak!

Holott nem telt el három esztendő sem, és már gyülekezni kezdtek, igaz, még láthatatlanul, a viharfellegek...

Egyszerűen kezdődött pedig. Úgy, hogy egy fiatalember, bizonyos Sam, meglátogatta a barátját, Haraldot. Nagy munkában találta őt. Harald mellett ugyanis egy ismeretlen férfi szorgoskodott. Mindketten a műhelynek berendezett legnagyobb szoba mélyén ücsörögtek. Mindenfelé kibelezett számítógépeket lehetett látni, amiket drótok kötöttek össze, de nemcsak a NEW-sorozat számítógépei voltak ott, hanem jó néhány ősrégi PC számítógép is.

- Hát te mit csinálsz itt?! - tátotta el a száját Sam, aki soha még szerelni nem látta Haraldot.

- Ismerkedj meg a barátommal! Ő Peter - válaszolta Harald, és bemutatta őket egymásnak. - Peter elektromérnök. Ketten együtt nagy fába vágtuk a fejszénket! Ő végzi a szerelgetéseket, mert tudod ugye, hogy az én kezemben úgy áll a forrasztópisztoly, mint nyolcvanéves aggszűz apáca kezében a ló nemiszerve... Az enyém ellenben az ötlet, és a szoftveres rész. De nagy a munka, s ezért is hívtalak téged, mert te is jó programozó vagy! Csatlakozhatsz a projecthez!

- De hát miről van szó?

- Új számítógép kifejlesztéséről.

- Micsoda?!

- Hallhattad! Elegem van abból, hogy ezt a NEW-79-est nem használhatom ki tetszésem szerint! Bezzeg az előző gép, az igen! Éppúgy mint a C-64-es! Amire azok hardverileg képesek voltak, ami egyáltalán benne rejtezett a ládájukban, azt mind kihasználhattam! De itt a cég titkolódzik, megtart magának mindenféle információkat... s én ezt kurvára utálom! Meg azt is, hogy az összes régi programom, amit írtam, használhatatlan! Csak akkor használhatom, ha kézzel átkattintom azt a kibaszott kapcsolót! Kézzel! Fúj! Miért nem szoftveres vezérlést alkalmaztak?! És még ha ebbe bele is törődöm - ez esetben nem használhatom a gép új lehetőségeit! Akkor mi a francnak vásároltam meg, azt mondd meg nekem! Na tehát, én kitaláltam, azt hiszem, egy újfajta csipet, ami mindent tud, mint a régi NEW-78-as, de még azt is tudja, amit a NEW-79-es - csak éppen sokkal gyorsabban, és nem kell kapcsolgatni!

- Harald, biztos vagy te abban, hogy valami aprócska trükk, amit a gyártó nem közölt, nem kerülte el a figyelmedet? Mert akkor oda a kompatibilitás!

- Nem érdekel a kompatibilitás. Ugyanis én nem a NEW-sorozattal foglalkozom. Csalódtam a cégben, nem bízom már benne! Én a PC gépekről beszéltem!

- Micsoda?!

- Bizony ám! Mostanában nagy a nosztalgia irántuk. Nem is csoda: már senki nem gyártja őket, tehát volt idő felderíteni az összes titkukat, és ismerjük el, akadtak azért egészen jó programok is rajtuk!

- Remélem nem a Windowst fogod emlegetni...

- Azt éppen, hogy nem... de azért akadtak jó programok, te is tudod! Például a Linux... Az én csipem mindenben kompatibilis lesz ezekkel, de annál sokkal jobb, mert beleépítek egy csomó mindent, amit a NEW-78 és a NEW-79 is tud! Sőt, akad néhány teljesen saját ötletem is... egyelőre a csipem szoftverszimulációja van készen, s most teszteljük Peterrel, hogy az egyes utasításkódoknál valóban ugyanazt végzi-e, amit ezeknek a vén PC-knek a csipjei!

- És ha valóban azt teszi?

- Akkor igyekszem kipumpolni nagybátyámból annyi pénzt, hogy legyártassam a csipet, s aztán mienk a világ! Meglovagoljuk a nosztalgiát, s nem is kétlem, hogy óriási lesz a siker, mert az emberek utálják, ha átverik őket, mint azt tette a NEW-Project vezetősége! Képzeld csak el, Sam: Minden, minden régi PC program futni fog a gépen, és még sokkal többre is képes lesz! És közreadunk minden dokumentációt is, hogy aki akar, maga is írhasson programot... megjósolom neked, piacra lépésünk után tíz évig sem kell várni, és a NEW-sorozat gépeivel már mind csak régi raktárakban vagy a szeméttelepeken lehet majd találkozni! Mert jegyezd meg: az emberek rohadtul utálják, ha átverik őket! Ebbe bukott bele régen a Commodore cég is, és most teszek róla, hogy belebukjon ez az új társaság is! Visszatér a PC gépek aranykora!

És ez pontosan így is lett.

Vége

2001.08.04., 07:21 - 2001.08.04., 09:18

A későn jött figyelmeztetés

LÁTSZÓLAG minden a legnagyobb rendben volt. A Behemót békésen keringett az LVA-125-P jelű bolygó fölött, stacionárius pályán. Radarcsápjai figyelmesen tapogatták körbe a környező világűrt, legfőképpen azonban magát a bolygót, azon is kitüntető figyelmet szentelve annak a különleges pontnak amelyről nézve ő, a Behemót, mozdulatlanul lebegett az égen, hisz a stacionárius pálya tulajdonságai révén a Behemót ugyanakkora sebességgel kering, mint ahogy a bolygó forog tengelye körül, vagyis nem mozdul el a bolygó egy pontja fölül. Éppen úgy, mint a műholdak.

S ahogy a műholdakat, úgy a Behemótot sem lehetett látni odalentről, a roppant magasság miatt. De bezzeg látott ő vagyis inkább a fedélzeti számítógép, az Agy mindent, még a piciny, kétmilliméteres homoki bogárkákat is, olyan érzékenyek voltak a berendezései!

Odalent azonban tökéletes volt e pillanatban a mozdulatlanság.

Mégis, hiába volt látszólag minden a legnagyobb rendben, békében és nyugalomban, ettől sem Agy, sem útitársai, védencei, az emberek nem hagyták megtéveszteni magukat. Nem azért jött ide a Behemót, hogy hagyja magát valami csellel legyőzni! Elvégre ő, a Behemót hadiűrhajó volt, olyan elképesztő erejű fegyverekkel, melyek másodpercek alatt képesek finom porrá zúzni akár egy több kilométeres kisbolygót, vagy elgőzölögtetni egy beltengert. Most is éberen figyelt mindenre odafent az űrhajóban Agy, mind a hetvenhatmillió-néhányezer elektromágneses frekvencián amelyen a világűrt és a bolygót tapogatta, de tényleg sehol semmi rendellenességet nem tapasztalt.

Márpedig valami mégiscsak volt itt, ami veszélyes az emberekre, hiszen egy expedíció nem tért innen vissza! Igaz, az nem olyan űrhajóval jött, mint a Behemót. Az amolyan kirándulóhajó volt, tulajdonképpen tehát nem is igazi expedíció, s így űrhajója sem hadiűrhajó. De azért nem akármilyen berendezésekkel dicsekedhetett, s mégis, most odalent, a bolygó felszínén gazdátlanul áll a Candy, s igaz, hogy ennek komputere, mellyel Agy könnyedén felvette a kapcsolatot, azt jelezte, hogy az űrhajó sértetlen, integritása kifogástalan, mégis, azt is közölhette, hogy lakatlan, ember egy szál sincs benne. S eddigre Agy segítségével azt is kideríthették a Behemót tudósai és katonái, - Candy Agyának adatai alapján - hogy miután a Candyt elhagyták a kutatók, kétszer is történt próbálkozás arra, hogy illetéktelenek behatoljanak a Candyba, igaz, ezek sikertelen próbálkozások voltak.

De mi történhetett az emberekkel?!

Tekle, a Behemót parancsnoka, legszívesebben megtiltotta volna, hogy kirándulóhajók, turisták, szerelmespárok, kivándorlók és más hasonló civilek a világűr még felderítetlen zónáiba csámborogjanak. De hát az ilyesmi nem tőle függött, s még ha megtiltják is, amióta az űrhajók könnyen megszerezhetőkké váltak, úgyis lett volna, aki fittyet hány a tilalomra. Az embereket vonzotta az újdonság, a veszély, bár az is igaz, hogy a veszély inkább csak képzelt volt. A világűr óriási szektorát derítették már fel eddigre, s ebben semmiféle idegen értelmes életet nem találtak, még barátságosat vagy közömböset sem nemhogy gonoszat, bár alacsonyrendű növényi és állati életformák bőségesen burjánoztak. Néha ugyan valóban nem tért vissza egy-egy hajó, de ennek legtöbbször épp a hajó meghibásodása volt az oka nem a világűr veszedelmei, vagy afféle emberi meggondolatlanság, indokolatlan hősködés, vakmerőség, mint amikor például a Libbenővel útrakelt baráti társaság közelről akarta megszemlélni a napkitörést, aztán persze rosszul jártak... És még ehhez is az kellett, hogy szándékosan kikapcsolják a fedélzeti számítógép biztonsági programját, ami megakadályozta volna az efféle hülyeségeket...

Az is előfordult, hogy amíg a szülők aludtak, a gyerekek ültek a pilótaülésbe, és egy másik űrhajó gyermekeivel versenyezni kezdtek, melyikük az ügyesebb navigátor, s persze ehhez akadálypálya kellett - miért is ne épp a kisbolygóövezetet választották volna hát röpdöséseik színhelyéül?! S úgy nem izgalmas az egész, ha az Agy lézerfegyverei elporlasztják a közeledő kisbolygókat, akkor ki sem kell azokat kerülni, így a gyerekek kikapcsolták a védelmi rendszert itt is. Az eredmény előre látható volt: eggyel kevesebb űrhajó tért haza!

De itt, a Candynál ilyesmi nem történhetett. Az űrhajó sértetlen, s azóta minden űrhajót felszereltek egyfajta lopásgátlóval, mely többek között a gyerekeknek sem hagyja, hogy megbirizgálják, kikapcsoljanak rajta valamit, s persze ez az esetleges idegen lények ellen is biztonságot nyújt, bár olyanokkal még senki nem találkozott. S íme, most ott áll lenn a bolygón a Candy, legénység nélkül, és bár csak megszokásból, minden eshetőségre küldtek az időben vissza nem tért űrhajó után hadiűrhajót, Tekle parancsnok most nagyon örült neki, hogy a Behemót méltó a nevéhez és rendkívüli erők felett rendelkezik. Nagyon úgy nézett ki, hogy most valami határozottan izgalmas sőt veszélyes dologba tenyereltek bele.

- Készítsétek útra az űrkompot! És senki ne feledkezzék meg arról, hogy változatlanul harmadfokú készültségben vagyunk! - adta ki a parancsot.

Persze hiába beszélt Tekle többes számban, a parancs tulajdonképpen nem az embereinek szólt, hanem Agynak. Aki hallotta is azt számtalan mikrofonján keresztül, és pillanatok alatt el is végzett mindent, ami kell. Igazság szerint Agy olyan okos volt, hogy emberre az egész Behemóton alig volt szükség, az ember itt voltaképpen csak amolyan huszonhatodrangú tartalékalkatrész szerepét töltötte be - még maga a parancsnok is - méghozzá olyan alkatrész, kisegítő "biológiai szerkezet" szerepét, mely fölöttébb megbízhatatlan, ugyanis silány teljesítményt nyújt és könnyen meghibásodik. Jellemző, hogy Agy maga is rég elő akarta készíteni útra az űrkompot, de mielőtt erre kiadta volna a parancsot Tekle, előbb a parancsnok még jó öt percig bámulta a képernyőn a bolygó szép kék légkörét - mintha abban reménykedne, hogy azon észrevesz valamit, ami Agy figyelmét elkerüli!

Hárman szálltak be az űrkompba: maga Tekle parancsnok, és két másik férfi, akik a Loblo és a Csollé neveket viselték. Az űrkompot szintén számítógép vezette célba, a Candy közelébe, neki is volt hát Agya, alig valamivel kisebb kapacitású, mint a Behemótot ellenőrző Agy, egyébként meg "békeidőben" természetesen Agy részegysége volt, kisegítő feladatokat oldott meg. S természetesen állandó rádiókapcsolat volt közöttük.

Az, hogy a parancsnok elhagyja a hajót, nem volt szabályellenes, sőt: illett, hogy példát mutasson embereinek, no meg lehet odalent akármi is, és akkor bizony a parancsnok szakértelmére, helyzetfelismerő képességére van szükség!

Semmi nem akadályozta meg lejutásukat a bolygó felszínére. Az űrkomp, mintha csak egy gyakorlórepülésen lenne, olyan simán landolt mintegy száz méterre az űrhajótól. Közelebb is repülhetett volna, de a Szabályzat tiltotta azt. És harmadfokú készültségben voltak. Maga Agy vigyázott rá, hogy a Szabályzat minden pontja betartassék, és Tekle nem holmi kivagyiság lázától égő suhanc volt, esze ágában nem volt kikapcsolni Agy biztonsági programját. Ehelyett újra felvette a kapcsolatot a Candy Agyával, s amikor az továbbra is azt jelezte, hogy minden rendben, kiszálltak a terepjáróból, és megközelítették az űrhajót, kibiztosított sugárfegyverekkel. S természetesen talpig űrruhában, habár a bolygó légköre lélegzésre alkalmas volt, és errefelé még növényeknek sem volt nyoma, mert a Candy egy sivatag homoktengerében szállt le annakidején.

Mindeközben Agy szépen átvette a parancsnokságot Candy Agya felett. Ilyesmire nem gyakran nyílt módja, pedig nagyon szerette. Candy kisebb kapacitású volt, mint ő, gondolkodása is lassúbb, mellette Agy nagynak, hatalmasnak érezte magát, érezte mérhetetlen fölényét. Valami olyasmi tölthette el érzelemvilágát, mint amikor egy nagyon okos és erős hős pátyolgat egy szép, de gyönge és butácska leányzót.

Felderítette Candy adatbázisait, különös tekintettel a bolygóra érkezés utáni eseményekre, s mire Tekle, Loblo és Csollé odaértek Candy bejáratához, Agy már közölte is velük kutatásai eredményeit:

- Candyt minden ember szabályosan hagyta el, helikopterrel repültek egy innen mintegy három kilométerre levő bozótoshoz, és ott leszálltak. Azután más hír nem érkezett róluk. A helikopter vezérlőrendszere azonban ott is észlelt illetéktelen behatolási kísérleteket, még többet is, mint itt, huszonhét alkalommal!

- Minden ember elhagyta hát Candyt? - kérdezte Tekle.

- Igen, mind az öt fő! - erősítette meg Agy.

- Akkor azt hiszem itt nem sok keresnivalónk van - mondta a parancsnok -, de azért a rend kedvéért mégis megnézem Candyt belülről is! Agy, nyisd ki a bejáratot!

És Agy engedelmeskedett.

Tekle azért nézte meg belülről is Candyt, mert a lelke mélyén nem bízott Agyban, de más szerkentyűkben sem. Tulajdonképpen azok közé tartozott, akik állandóan az úgynevezett "emberi tényező" fontosságát hangsúlyozzák. Tekle érzelmeivel maga Agy is tisztában volt. Haragudni nem haragudott - egyszerűen képtelen volt haragra, ilyennek alkották meg - de mérhetetlenül csodálkozott rajta. Hiszen neki, Agynak már az is bizonyítéknak tűnt Tekle nézeteinek téves voltára, ami itt, az LVA-125-P bolygón történt! Lám csak, az emberek valahová eltűntek, ki tudja mi történt velük, Candy Agya pedig ép és sértetlen!

Mindazonáltal bármire gyanakodott is Tekle, odabent a Candyban igazán semmire nem bukkant, ami fontos lett volna, s mégis elkerülte volt Agy figyelmét. Ezért aztán nem tehetett mást, vállat vont, kiment ismét az űrkomphoz, társaival együtt beszállt, s máris repültek a bozótos felé. Oda, ahol a Candy legénysége eltűnt.

A koordinátákat természetesen Agy tudta, s magát az űrkompot is ő vezérelte célba. Tudta ugyan vezetni azt mindhárom utasa, de Agynak ez mégiscsak sokkal könnyebben ment, biztonságosabb volt ez így, s Agy maga sem nagyon szívesen bízott ilyesmit a megbízhatatlan emberi lényekre. Tudta, hogy ő azért van, hogy ezeket a törékeny teremtményeket megóvja, és határozottan kényelmetlenül érezte magát, ha bármit is ők, az emberek csináltak, ami csak kicsit is veszélyesnek látszott. Tulajdonképpen már azt sem szerette, hogy Tekle és két társa lement a bolygóra. De semmit nem tehetett, első és legfontosabb kötelessége a parancs teljesítése volt. Az viszont határozott örömmel töltötte el, hogy legalább az űrkompot ő vezetheti és nem Tekle teszi azt. Mert ha a világűrben vezeti egy ember az űrkompot, az még csak hagyján. Az űr, az üresség, az a semmi, ott veszély nemigen fenyegeti. Igazság szerint alig van veszélytelenebb helye a világnak, mint a kietlen űr. Na de egy űrkompot a bolygón, a légkörben vezetgetni, az már teljesen más dolog! Figyelni kell mert közel a talaj, aminek nekiütközhetnek, figyelni kell az állandóan fenyegető szélrohamokra, esetleges madárrajokra, a célpont is közel van, fontos a pontos navigáció, a pilótát elvakíthatja a Nap fénye... Nem, nem, jobb, sokkal jobb, ha ezt ő, Agy csinálja!

S persze Agy ismerte is a képességeit. Az űrkompot nem igazán arra tervezték, hogy ilyen kis, három kilométeres ugrándozásokat tegyenek vele egy bolygón, be sem kapcsolhatta főhajtóműveit, de a segédfúvókákkal Agy mégis kitűnően megoldotta a feladatokat. Pillanatok múlva már ott is álltak a bozótos mellett. Tőlük száz méterre - Agy a pontos adatot is ismerte: 100.289 méter - várakozott az eltűnt ötfős baráti társaság helikoptere.

A helikopter a bozótos közvetlen közelében porosodott. Tőle nem messze, igazán szinte a szomszédságában, halkan, finoman hajladoztak a növények ágai a lágy szellőben. A sisakmikrofon hűen közvetítette Tekle fülébe a finom sustorgást. Majdnem olybá tűnt a parancsnoknak, mintha odahaza feküdne egy szép erdei tisztáson, és ott hallgatná a fák neszezését. Mindezt az érzést azonban csak a hang okozta, mert a látvány ellentmondott ennek. A bozótos növényei ugyanis nem fák voltak, azaz, nem olyan fák, amiket ő megszokott. Inkább óriási, mintegy négy méteres fűszálakhoz hasonlítottak, zöld volt a száruk is, de felül, úgy három méteres magasságban "törzsük" kiszélesedett, s ebből mindegyik növénynél pontosan három ág nyúlott ki, ezen ágakról pedig jókora vörös gyümölcsök lógtak le, nagy mennyiségben. Kifejezetten étvágygerjesztőek voltak, mintha csak piros almák lennének.

Na már most, akkoriban az emberiség igazán nagyfokú jólétben élt, de épp ezért mind újabb és újabb élvezetekre sóvárgott. S bár a sok-sok megvizsgált bolygón számos növényfajt fedeztek fel, egyik sem termett olyasféle gyümölcsöket, amik vetekedhettek volna mondjuk az almával, mert vagy ártalmasak voltak az idegen bolygók növényei-gyümölcsei, vagy íztelenek, esetleg kifejezetten rosszízűek. S így aztán a tudományos ismeretek gyarapodásán túlmenően az űrrepülések tulajdonképpen semmiféle módon nem növelték az emberiség jólétét, azt az egyet kivéve természetesen, hogy a kalandra vágyódóknak jóféle kóborlási lehetőséget nyújtott a világűr számos tájára. Akadt is nem egy igazán népes csoport, akik azt követelték, hogy hagyjanak fel az emberek az űrrepüléssel, mindenféle űrrepüléssel, és az egész emberiség minden energiáját fordítsa inkább az anyabolygón való mind kényelmesebb berendezkedésre - esetleg talán még a saját naprendszerében röpdössön, de ne távolabb, úgysincs annak semmi haszna! S így az űrrepüléspártiak nagyon igyekeztek valami olyasmit találni, amivel bebizonyíthatják, hogy igenis hasznos az űrrepülés. Jelentős díjat is alapítottak az ilyesmit felmutató ember jutalmául: megígérték, hogy szobrot emelnek neki, húsz métereset, színaranyból!

Nem csoda hát, ha mindhármuk eszébe az jutott a növények megpillantásakor, hogy ilyen szép gyümölcsöket még sosem láttak, bárcsak kiderülne róluk, hogy ártalmatlanok és még finomak is!

Na de elsődleges céljuk mégiscsak az volt, hogy az eltűnteket megleljék, vagy legalábbis rájöjjenek, hogy mi történt velük. S végeredményben harmadfokú készültségben voltak, márpedig mindenféle készültség nélkül sem lehet csak úgy beleharapni egy idegen bolygó növényébe - saját bolygójukon is akad mérges növény nem egy!

Mindenekelőtt hát odaballagtak a helikopterhez és megvizsgálták azt. De amiképpen a Candy, úgy a helikopter is sértetlen volt. Környékén semmiféle nyom. Erre, a sugárpisztolyt lövésre készen tartva, beléptek a bozótosba is, és átvizsgáltak egy több száz lépés sugarú környéket, de itt sem találtak semmit. Se embert, se állatot, kivéve néhány kicsi gyíkszerű állatot, és több olyasmit, ami leginkább talán rovarokra emlékeztetett, de nekik az űrruhában természetesen semmiféle ártalmukra nem lehetett.

Úgy tűnt, egyelőre megfeneklett a küldetésük. Visszatértek az űrkomphoz, hogy megbeszéljék-megvitassák a további teendőket.

- Légifelderítés kellene a bozótos fölött! - javasolta Loblo. - Elküldhetnénk a Candy helikopterét, csak úgy ember nélkül, Agy irányíthatná, hogy fürkésszen át mindent! Ha van odalent emberhez hasonló méretű élőlény, az infravörös kamerával biztos megtalálja!

- Ez igaz - válaszolta Csollé -, de nem hiszem, hogy ennyi idővel később még életben maradhattak! Márpedig ez félsivatagos vidék, és semmi reményünk rá, hogy megtaláljuk a holttestüket. Annak nincs hőkisugárzása, és a homok rég belephette, mármint a csontjaikat, mert a húst biztos megette itt valami állat vagy rovar!

- Akkor nem, ha űrruhában voltak - ellenkezett Loblo.

- Ezek?! - fújt megvetően a parancsnok. - Hiszen képesek voltak mind egyszerre elhagyni az űrhajót, ami borzasztó hanyagság, sőt úgy tudom nem is voltak igazán képzett űrhajósok csak valamiféle baráti társaság! Szerintem, amint megkapták a légkörelemzés eredményeit, boldogan hagyták hátra a kényelmetlen űrruhát! Nem, sajnos én sem hiszem, hogy megtaláljuk a holttestüket.

- Na és ha életben vannak? - kérdezte Loblo.

- Ugyan miként?

- Úgy parancsnok, hogy ha ezek a gusztusos gyümölcsök ehetőek, akkor nem haltak éhen, sőt még szomjan sem, mert hiába félsivatagos a vidék, eléggé lédúsnak látszanak!

- Igen, ez természetesen nem elképzelhetetlen, de ne feledd, hogy akkor visszatértek volna előbb a helikopterhez, aztán a Candyhoz, majd haza! Vagy ha nem is haza, egy másik bolygóra! Mindenesetre nem tűntek volna el.

- Sőt, még holmi illetéktelen behatolási kísérletek is voltak! - jegyezte meg Csollé.

- Ez mind igaz, de még ha fel is fedezünk egy idegen intelligenciát amely be akart hatolni a helikopterbe és az űrhajóba, akkor sem biztos, hogy az megölte a Candy legénységét, lehet, hogy csak elfogta őket, márpedig az, hogy életben vannak-e még, nagy mértékben attól függ, hogy van-e itt a számukra megfelelő táplálék! Javaslom, hogy vizsgáljuk meg a gyümölcsöket, akkor mindjárt némileg többet tudunk majd! Sőt, ha finom és persze ártalmatlan gyümölcsre bukkanunk, annak odahaza is nagyon örvendeznének! Óriási felfedezés lenne!

A javaslatot, mert jobbat nem tudtak kitalálni, elfogadták. Hoztak néhány gyümölcsöt vizsgálati célra. A vizsgálat maga természetesen nem volt nehéz: mindössze abból állt, hogy azt betették a VÉMEK nevű készülékbe, amelynek neve ezt jelentette: Vegyszer És Méreg Ellenőrző Készülék.

Ez a készülék nem Agy valamelyik részegysége volt, hanem kis hordozható masina, hogy ha valakit baj érne egy bolygón, elszakadna Agytól, akkor is tudhassa mi az, amit bátran megehet és mi az, amitől jobb, ha óvakodik. Az elemzés természetesen teljesen automatikus volt, s a VÉMEK kis idő múltán máris közölte velük az eredményt:

»A gyümölcs egészségre ártalmas anyagot nem tartalmaz. Rendkívüli módon akadályozza az öregedést.«

Ez volt ám csak a váratlan hír! Igencsak megörült ennek Loblo, Csollé és Tekle, de még a Behemót legénységének többi tagja is, akik odafent az űrben követték figyelemmel az eseményeket.

- Egy gyümölcs, ami lassítja az öregedést! Hohó, micsoda felfedezés! Mennyire megörülnek ennek otthon! - kiáltotta Loblo.

- Nem lassítja hanem akadályozza! - mondta a mindig precíz Csollé.

- Az ugyanaz.

- Nem, tulajdonképpen nem ugyanaz!

- De igenis ugyanaz, mert a különbség csak annyi, mint amikor a rossz gyerek a kútba szarik aztán, amikor lelepleződik azzal védekezik, hogy "Én nem szartam a kútba, csak a kávájára, s aztán egy bottal belepiszkáltam!"

- Eh, hagyjátok már! - szólt rájuk a parancsnok. - Hiszen mit sem ér az egész ameddig nem tudjuk, hogy egyáltalán fogyasztható-e! Hisz még az is kiderülhet, hogy olyan az íze, mint a kininé! Keserű! Vagy esetleg émelyítően büdös! Mert a szagát, azt ugye nem érezhetjük az űrruhában!

- Ez igaz, de mindjárt elválik - kóstoljuk meg! - indítványozta Loblo.

- Én nem bánom - mondta Tekle - de előbb küldjük ki a helikoptert automatikus felderítésre ahogy javasoltad, Loblo! Elvégre mégiscsak van egy főcélunk, amiről nem szabad elfeledkezni!

- Máris intézkedem! - hallották a sisakmikrofonban Agy hangját, s a következő pillanatban máris beindult a Candy helikoptere és elszállt a bozótos felett.

- Amíg a légi felderítés be nem fejeződik, valóban nemigen van más dolgunk! - mondta a parancsnok. - De azt így sem kockáztathatjuk meg, hogy csak úgy űrruha nélkül kicammogunk a bolygóra! Hozzunk inkább be néhány gyümölcsöt, sterilizáljuk, aztán majdcsak kiderül, hogy milyen az íze! Remélem megbízható a VÉMEK, és...

- De parancsnok, a legújabb konstrukció! - vágott közbe szörnyülködve Csollé.

- Jó, jó, tudom, ismerlek, te mindig a technika kritikátlan csodálója voltál, de én akkor is azt mondom, hogy az embert semmi sem pótolhatja! Na de ezen ne is vitatkozzunk, azután, hogy ilyen hihetetlen elemzést produkált a VÉMEK, valakinek úgyis vállalnia kell a kísérleti nyúl szerepét!

Behoztak egy jó adag gyümölcsöt az űrkompba, sterilizálták, majd már végre űrruha nélkül vehették azt szemügyre, kézbe foghatták, s meg is szagolgatták. Valami nagyon üde, hamvas illata volt, félúton az őszibarack és a sárgadinnye között. Végül Loblo nagy bátran beleharapott.

- Mmmm, nagyon finom! - mosolygott. - Olyan... olyasmi, mint a szilva és a kivi keveréke, de mégsem egészen!

- Aha, most már sokkal többet tudunk róla! - nevetett csúfondárosan Csollé. De azért ő is gyümölcsöt fogott a kezébe, s evett belőle. Tekle is követte a példáját. S annyira ízlett nekik, hogy nem is egyet befalatoztak.

- Hé, fiúk, hozzatok fel nekünk is a Behemótra, jó?! - hallatszott a rádióból. - Mi sem akarunk hamar öregedni!

- És kíváncsiak vagyunk az új ízre is! - mondta egy másik láthatatlan hang.

- Jó, jó, viszünk mindannyiótoknak legalább egy darabot! Aztán majd haza is kell vinni jópárat, tehát ha visszatértünk a Behemótra, lejöhettek egy kis gyümölcsszüretre! - nyugtatta meg őket a parancsnok. - Most mindjárt ki is megyünk amíg Agy végez a felderítéssel, és...

Ebben a pillanatban Agy hangja szólalt meg a fülükben.

- Bocsánat, de mintegy két kilométerre innen a bokrok között emberi lény mozgását észleltem!

- Emberi lényét?! - hökkent meg Tekle, és Agy ismét megállapította, hogy az emberek igencsak logikátlanok. Hiszen épp most mondta, hogy emberi lényt érzékelt, minek ezt újra megkérdezni?! De engedelmesen megismételte.

- Emberi lény mozgását érzékeltem.

- Nem igazán hittem benne, hogy életben vannak! - mondta meg becsületesen Tekle. - Szállj le a helikopterrel, s hozd ide! - utasította Agyat.

- Már megtörtént a leszállás! - közölte Agy. Erre ugyanis nem kellett külön parancs neki. Tudta, hogy az előző expedíció embereit megkeresni jöttek ide, s az emberi lények védelme különben is automatikus programja volt. - Már úton van ide, tizenöt másodperc múlva megérkezik! - tájékoztatta őket.

Erre aztán mindhárman ismét űrruhába bújtak, s kiléptek az űrkompból. S íme, mire kiértek onnan, már le is szállt a helikopter, kinyílt az ajtaja, s abból kilépett egy... egy kisfiú! Olyan hat-hét éves forma lehetett. Űrruha nélkül volt. Sőt, nemcsak űrruha nélkül, de anyaszült meztelenül! Amint megpillantotta őket, feléjük tartott. Vidáman mosolygott.

- Végre egy túlélő! Legalább nem volt teljesen hiábavaló az utunk az expedíciót illetően sem! Hősként ünnepelnek majd bennünket odahaza, a gyerekek mindig érzékenyen érintik az emberek lelkét! - mondta Tekle. Az űrruha miatt természetesen csak társai hallották mit mond, a fiúcska nem.

- Nem lehetett sok megpróbáltatásban része, ha így vigyorog! - jegyezte meg Csollé.

- Ugyan már, bármi történik is, te is örülnél, ha megmentenek, a boldogságtól ilyen az arca! És nem vigyorog csak mosolyog! - ellenkezett Loblo.

- Úgy van! Nem tudhatjuk mi történt vele és a többiekkel amíg el nem mondja! - állapította meg a parancsnok. - Az mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy nemigen élhetnek errefelé veszélyes baktériumok és vírusok, mert kicsattanóan egészséges, legalábbis így látszatra! Vigyük azért be mielőbb, akkor már beszélhetünk is vele! Úgyis jó lenne tudni, legalább a ruhái hová tűntek... És érdekes ez! Nem tudok róla, hogy lett volna gyerek a Candy utasai között...

A fiút, aki nem is mutatott semmiféle ellenkezést, betessékelték az űrkomp fertőtlenítő helyiségébe, mert mégiscsak a biztonság az első, befújták fertőtlenítő oldattal, majd miután meg is szárogatták forró levegővel, beengedték a belső helyiségbe. Addigra már ők hárman is levették magukról az űrruhát.

A fiú be is lépett, amint lehetett, s persze azonnal észrevette az asztalon a piros gyümölcsök halmát. Rögvest elsápadt.

- Maguk eszik ezt a gyümölcsöt?! - kiáltotta köszöntés helyett.

- Persze, miért ne ennénk? - kérdezte vissza rosszat sejtve Tekle. - Hiszen a VÉMEK azt mondta, hogy...

- Mindegy, hogy mit mondott az a hülye gép! Ne egyék ezt a vacakot mert úgy járnak, mint mi!

- Hogyan?! - kérdezte mindegyikük.

- Úgy, hogy ettünk belőle és azóta folyton fiatalodunk! És a saját űrhajónk és helikopterünk sem engedett be, mert gyereknek nézett bennünket! Még a ruháimat sem hordhattam, mert nagyok lettek rám!

- De... de... - nyögte sápadtan Csollé.

- Azonnal térjenek vissza a hajójukra amíg még engedelmeskedik maguknak a vezérlőmű! Ha most ettek csak az imént belőle, akkor van még körülbelül másfél órájuk, azután ugyanolyan gyerekké válnak, mint én! Az elején a folyamat nagyon gyors... Hihetnek nekem mert én vagyok a Candy kapitánya!

- Induljunk azonnal! - adta ki a parancsot Tekle.

- Igen, az jó lesz! Talán odahaza az orvosok tehetnek valamit! - motyogta Loblo.

- Hát ennyit a nagy felfedezésről és az aranyszoborról! - motyogta Csollé. S bár külseje még nem változott meg, hangja szokatlanul magas volt. Vékony, ijedt gyerekhang...

Vége.

1999.03.27.

Sci-fi

A férfi igyekezett nem tudomást venni az egész testét szaggató kínról. Csak azért is végigcsinálja! Fog ez menni, csak akaraterő kérdése az egész! Különben is: ezen túl kell legyen. Méghozzá itt és most. Sokkal rosszabb lenne, ha most félbehagyná, s később újrakezdené.

Előrehajolt és szemét is behunyta, hogy jobban koncentrálhasson. Homlokán megfeszültek az erek, halántékán gyöngyöző verítékcseppek jelentek meg...

S íme, kitartásának végre meglett a jutalma! A sikert tapasztalván a férfi hátradőlt és nagyot sóhajtott. Ez az! Végre! Most már minden szép és jó... bár... egy aprócska mozzanat még hiányzik a Tökélyhez. Na de az már igazán semmiség... - azzal oda se nézve a magasba nyúlt, s megtette azt a bizonyos mozdulatot.

A következmény nem váratott magára. Mert mintegy hősiessége s roppant erőfeszítése jutalmaként, valóságos győzelmi fanfárként harsant fel odalent a mélyben a diadalmas vízöblítés...

Vége

2008.01.22., 17:45 - 2008.01.22., 17:51

A kívánság

Történt egyszer az Idők Végtelenségében, hogy megkereste apját, az Úristent, a Világmindenség Korlátlan és Szuverén Urát az ő Fia. És Isten Fia ezt mondta:

- Sokat gondolkodtam én az emberek sorsán, Atyám! És én bizony igenis minden alkalommal arra a következtetésre jutottam, hogy bizony az embereknek joguk van úgy élni ahogy szeretnének. S ha Te, Atyám, valóban oly mélységesen szereted őket, mint azt hirdeted, akkor illendő volna nem törvényeket szabnod nekik, hanem egyszerűen csak teljesítened a kívánságaikat, természetesen csak azokat, amiknek a teljesítésére ők maguk képtelenek. Ugyanis nem az emberek kiszolgálásáról, csak segítésükről van szó!

- Szeretett Gyermekem, ez reménytelen, mert az emberek sajnos azonnal olyasmiket kívánnának, hogy a másik embernek menjen rosszul a sora, sőt: öljem meg a többieket!

- Hát akkor csak azokat a kívánságaikat kéne teljesíteni, amik nem másokra, csak önmagukra vonatkoznak, s másoknak nem ártanak.

- Ez is reménytelen, mert a legtöbb ember túl ostoba ahhoz, hogy értelmesen éljen a lehetőséggel.

- Ezt nem hiszem!

- Jó, a kedvedért teszek egy próbát. S hogy ne vádolhass csalással, nem is valami ostoba bunkót szemelek ki. Nézd csak ezt az embert, ő püspök, több diplomája van, komoly, tudós személy, számos idegen nyelvet beszél, s már nem is valami bohó ifjonc, mert ötvenhat esztendős! - azzal Isten hirtelen testet öltött a püspök előtt, amikor az egyedül volt, magas, daliás emberi testet, sugárzott a fény az Úr alakjából, s így szólt a püspökhöz:

- Én vagyok a te Urad és Istened! Végtelen szerencsében van részed, halandó: Kérj bármit, ami nem árt másoknak, s én azonnal teljesítem a kívánságodat!

- Nem hiszem el! Takarodj! Te az Ördög vagy és meg akarsz kísérteni!

- Én valóban az Úr vagyok.

- Nem hiszem el, nem éltem én annyira szent életet, hogy erre érdemes legyek! Te az Ördög vagy, de nem adom el neked a lelkemet!

- Nem is kértem a lelkedet! Semmit nem kérek! Ez is bizonyítja, hogy én vagyok az Isten! De most már mondd gyorsan mit kívánsz! Jól gondold meg a választ, mert egyetlenegy kívánságod van csak! Bármit kérhetsz, ami nem árt másoknak, de csak egyetlenegyet, és amit kérsz, azonnal teljesedik, s nincs mód a kívánság visszavonására!

A püspök töprengeni kezdett. Jaj csak el ne rontson valamit! Izgalmában még a verítéke is kigyöngyözött a homlokán. Végül valami csak eszébe juthatott, mert felcsillant a szeme. Nyilván valami komoly dologra gondolt. De annyira komolyra, hogy amikor szája szólásra nyílt, ezt kérdezte:

- Nem szeretném, ha megharagudnál rám a szerénytelenségem miatt, ezért kérlek szépen téged szeretett Istenem, hogy nyugtass meg felőle: Valóban úgy gondoltad, hogy bármit kérhetek, tényleg abszolúte bármit?!

- Igen. Úgy gondoltam - válaszolta Isten, azzal azonnal eltűnt a püspök elől, s visszatért égi lakhelyére.

- De hát nem is teljesítetted a püspök kérését! - csodálkozott Isten Fia.

- Hogy is ne teljesítettem volna.

- De hiszen ki sem mondta még, hogy mit akar!

- Már dehogynem! Arra kért, hogy erősítsem meg, hogy valóban bármit kérhetett volna. Én az igazsághoz híven azt mondtam, hogy valóban úgy gondoltam, hogy bármit kérhet, ezzel teljesítettem a kérését, mert megkapta a választ! És ezen ne csodálkozz drága Fiam, mert jó előre kihangsúlyoztam neki, hogy alaposan gondolja meg a választ mert csak egyetlen lehetősége van! Na ugye, hogy az emberek túl ostobák ahhoz, hogy a váratlan lehetőségekkel okosan éljenek! Hiába, a legtöbb ember csak akkor cselekszik logikusan, ha már minden egyéb lehetőséget kimerített! - sóhajtotta az Úr.

Vége

2003.10.13., 10:40 - 2003.10.13., 10:58

Szimuláció

E4 elkeseredetten nézte a képernyőt. Mellette ült apja és anyja. A testvérei is.

- Ez nem lehet igaz! Ezek a barmok odafent mindent elrontottak! - kiáltotta, és bánatában még a könnyei is kicsordultak.

- Mit sírsz te nyámnyila?! - ripakodott rá édesapja.

- És csak ne merd szidni a Szimuláció alkotóit! Messze nem elég a te tudásod ahhoz, hogy megítéld őket! - pirongatta édesanyja, ha szelídebb hangon is.

- Az lehet, hogy nem vagyok olyan okos, mint ők...

- Nemcsak lehet, hanem biztos is, hogy nem vagy olyan okos! "Odafent", ahogy te mondtad, csupa A kategóriájú fej ül, legfeljebb néhány B található még ott, mi meg csak az E kasztba tartozunk! Te meg ráadásul kölyök vagy még! Mit értesz te az ilyesmihez!

- Elég sokat, mert programozónak készülök, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy megint elbasztak mindent! Nem kell ahhoz Szimulációtervezőnek lenni, hogy megítéljem, rossz a történet!

- Ne beszélj rondán! - szólt rá dühösen az apja.

- Jé, E4 érzelgős lett! - gúnyolódott vele bátyja, E3.

- Fogd be a szádat! Igenis sajnálom azt a nőt odabent! - és a képernyő felé intett, ahol az aznapi rész utolsó képkockája állt kimerevítve. Gyönyörű fiatal nőt ábrázolt, szépséges feketehajú teremtést, halványbarna bőrrel, kissé már domborodó hassal, látható volt hát, hogy néhány hónap múlva szülni fog. Előtte erős, jóképű fiatalember állt, a vőlegénye. És még jól emlékezett rá mindegyikük, mi volt az utolsó elhangzott mondat:

- Csalódtam benned, Mária! Tisztességtelen nő vagy! Az enyém bezzeg nem akartál lenni, de valaki másnak már odaajándékoztad ártatlanságodat! - és a férfi vádlón mutatott a nő hasára.

A nő arca sápadt volt a rémülettől. De hogy mit válaszol, nem lehetett tudni, mert itt megszakadt a vetítés, s ez volt kiírva a képernyő aljára:

- Folytatás a jövő héten!

- Remélem, megöli a nőt ez a József! - dörzsölte a tenyerét elégedetten E4 apja, E-A-825. - Imádok gyilkosságokat látni! Ez hoz változatosságot az életbe!

- De én sajnálom őt! Hiszen nem tehet semmiről! Nem tehet róla, hogy megerőszakolták! Semmiről sem tehet! Igenis nem volt tisztességtelen!

- Ugyan már fiacskám, ez semmit nem jelent! Senki nem hisz majd neki! És ebben a barbár törzsi társadalomban, ameddig eljutott most a Szimuláció, még nagyon komolyan veszik a vérségi leszármazást. A nőnek vége, de nem is bánom, nagyon helyes ez így, ez az izgalom! Igen! A József megöli most a Máriát, aztán a Mária rokonai megölik a Józsefet, erre József törzse vérbosszút akar, egymásnak ugrik a két társaság, és máris itt egy ragyogó, izgi kis barbár háború! Imádom a barbár háborút! És tudod te is, hogy ez lesz, tudhattad előre mert hisz közvéleménykutatás folyt, hogy milyen irányba kanyarítsák a Szimulációt, s a legtöbben a háborúra szavaztak! Én is.

- De én nem!

- Kisebbségben maradtál, kölyök, viseld el! Különben is, mi mást vártál?! Méregdrága egy efféle Szimuláció! Négy teljes galaxishalmaz minden részecskéjét fel kellett használni, hogy modellezni tudjuk egy nem is különösen nagy galaxis részecskéit, gondolhatod hát, hogy a Szimuláció csakis a többség óhaját szolgálhatja! Szerintem zseniálisak voltak a Szimulációmérnökök, hogy ilyen csekély beavatkozással elérték a kívánt hatást, a háborút! Elég volt mindössze tíz embernek azt sugallani, hogy erőszakolják meg azt a kódorgó nőt ott az árokparton, azt a Máriát, és íme, alig derül ki, hogy várandós, máris kész a háború!

- Még nem tört ki.

- Nyugi, kitör az a következő részben! Amint lezajlik a következő számítási ciklus a Szimulációban, meglátod, kitör!

- De én nagyon megszerettem Máriát. Nem bánom, ha lesz háború, bár jobb lenne, ha nem lenne, de ha lesz is, Mária maradjon életben!

- Gondolod, hogy a te óhajod többet ér, mint a világegyetem hétszáz kvintillió értelmes lényének akarata?! Mind arra szavaztak, hogy ugorjon egymásnak a két törzs!

- De apám, hiszen ezek ott a Szimulációban valóságosan létező értelmes lények! Szenvednek, szeretnek, önálló akaratuk van!

- Valóságos ám a tököd, fiacskám! Attól, hogy az alakjukat a mienkéről mintáztuk, még nem kell szentimentálissá válnod velük szemben! Csak azért döntöttünk az emberi forma mellett, hogy jobban megértsük az érzelmeiket! De ezek akkor sem valódi érzelmek! Ezek csak bitmintázatok az óriáskomputerben!

- Igen, de ők nem tudják ezt!

- Még jó hogy! Ki sem deríthetik, nincs eszközük rá, hogy ők csak szimulációk! Hiszen minden egyes elemi részecske állapota szimulálva van külön-külön! Így az igazi, a tökéletes! De éppen ezért nem is valódiak. A valódiak mi vagyunk.

- Számukra az a világ valóság, és önmagukat is valóságosnak érzik!

- Ezen most ne vitatkozzunk. Eredj a szobádba inkább, és csináld meg a leckét, mert ha rossz jegyet hozol az iskolából, akkor páros lábbal rúgom szét a seggedet, sőt, nem engedem meg azt sem, hogy a Szimuláció következő adását végignézzed!

- Igen, papa! - válaszolta lehorgasztott fejjel E4, és felment a szobájába.

- Érzelgős! Kispisis! - szólt utána vihogva, gúnyosan bátyja, E3.

E4-nek esze ágában sem volt a leckéjével foglalkozni. Már csak azért sem, mert már régen kész volt a házi feladat, de ezt nem kötötte apja orrára. Ehelyett azonnal saját számítógépe elé ült, bekapcsolta, és bejelentkezett a Hálózatba. Majd ő megmutatja mindenkinek! Igen! Megmutatja, de meg ám! Tojik ő közvéleményre meg minden egyébre! Különben is élete nagy célja volt, hogy mire felnő, átminősíttethesse magát az E kategóriából az A-ba. Igen, az az igazi, az A! Abban vannak az igazán nagy fejek, a Legértelmesebbek, a Világ Urai!

Ők irányítják a Szimulációt is...

Persze, ha nemes is az elhatározás, a megvalósítás már igencsak nehéz. Kölyköket nem engednek be a Szimulációba. A Hálózaton bolyonghat ugyan kedvére, de amint a Szimulációra rá akar csatlakozni, rögvest jelszót kér tőle a Világkomputer. Gyerekeknek pedig nem adnak efféle jelszót. Természetesen. És ezzel még maga E4 is egyetértett. Ha ő lenne, aki eldönti az efféle jogokat, ő se adna kölyköknek efféle jelszót. A legtöbb kölyök felületes, csak a hülye szórakozásoknak és a mának élő idióta. Még szép, hogy nem érdemelnek jelszót. Nem olyanok, mint ő, E4. Igaz, neki sincs jelszava sajnos...

No igen... csakhogy ne felejtsük el: Van neki egy édesapja is! Édesanyja is! És nekik már van jelszavuk!

E4 tökéletesen tisztában volt vele, hogy tilos használnia szülei jelszavát. Elvileg tudnia sem lett volna szabad. Nem is mondták meg azt neki a szülei, de már régóta kifigyelte...

Természetesen minden felnőttnek olyan jelszava volt, ami illeszkedett kategóriájához. Egy E osztályú ember jelszavával nem lehetett megtenni mindent, amit egy A osztályú jelszóval. Egy A kategóriájú személy például akár az egész Szimulációt is újraindíthatta volna, a világ teremtésétől, indíthatta volna az egészet az Ősrobbanástól. Egy E osztályú személy, ha rákapcsolódott a Szimulációra, legfeljebb a fák ágait hajladoztathatta, kis szellőket gerjeszthetett, apró tárgyakat pakolhatott ide-oda, tehát kopogó kísértetet játszhatott mondjuk régi kastélyokban, de nem jelenhetett meg az Úr Angyalaként, hogy megakadályozzon egy háborút. E4 tudta, ha meg akarja menteni Máriát, igen nehéz dolga lesz, hiába lopta el apja jelszavát. Kicsinyek a lehetőségei.

És mégis: biztos volt benne, hogy meg tudja csinálni! Ebben pedig az lesz a segítségére, hogy oly nagyon primitív József személyisége. E4 tudta, bármennyire kedveljék is a nézők Józsefet, bármilyen szép legyen is a külseje, a férfi egy tuskó. Egy tahó. Nem is lehet másmilyen, ha intelligensebb volna, nem akarnák épp vele megöletni Máriát, hogy így kirobbantsák a törzsi perpatvart azon a félsivatagos vidéken az állattenyésztő hordák között.

E4 elmosolyodott. Ahhoz, hogy a nagyfejek, a Szimulációmérnökök elérjék a háborús konfliktust, alaposan be kellett avatkozniuk. Tíz férfinak kellett azt sugallaniuk, hogy erőszakolják meg Máriát. Azért ennyinek, hogy a nő egészen biztosan várandós legyen. Ez elég jelentős beavatkozás!

Neki nem lesz erre szüksége, tudta. Okosabb, mint azok. Mindössze E kategóriás létére okosabb, mint az A-sok. Legalábbis ezen a téren.

Már kérte is a jelszót a komputer. Beütötte édesapjáét, s fejére helyezte a Csodasisakot. Máris a Szimulációban találta magát. Persze őt senki nem láthatta, hacsak nem akarta. De hiába akarta volna, E kategóriásokat nem engedett megjelenni a gép.

Ellenben beszélni beszélhetett. S most ott állt láthatatlanul Mária mellett. Lehalkította hangját, úgy, hogy egészen biztosan senki más ne hallja, csak a nő, József végképp semmit ne hallhasson, s ezt súgta a rémült nő fülébe:

- Mondd, hogy te hű maradtál hozzá! A gyermek nem bűn gyümölcse benned, hanem égi adomány: ő lesz Isten Fia!

Mindenki kíváncsian várta a Szimuláció folytatását. Előre élvezték a kitörő háború vérontásait, az izgalmas jeleneteket. S íme, alig indult el, Mária arcáról eltűnt a rémület, ajka sejtelmes mosolyra nyílt, és...

És József mindent elhitt menyasszonyának. Tudta E4 ezt előre. Az efféle primitív személyiségek babonásak, hiszékenyek, s József még megtiszteltetésnek is érezte, hogy menyasszonya Isten Fiát szüli majd meg.

Nem tört ki a háború, sőt József feleségül vette Máriát. Hiába tombolt a dühtől az Univerzum hétszáz kvintillió értelmes lénye, akkor sem tört ki a háború.

E4-et természetesen leleplezték, de ebből semmi baja sem lett. Hiszen egészen jelentéktelen módon befolyásolta csak az eseményeket: még csak nem is befolyásolta Mária szabad akaratát, pusztán egy tanácsot adott neki!

Zseniális ötletéért előléptették D fokozatúvá, vagyis kasztot ugrott, s így saját apját is megelőzte. Akit mellesleg pénzbüntetésre ítéltek, mert nem őrizte kellő gonddal a jelszavát. De ezt végeredményben még az apuka se bánta, büszke volt inkább a fiára.

* * *

Y8492 elégedett arccal dőlt hátra a képernyő előtt.

- Ugye mondtam neked barátom, hogy nem büntetik meg a kölyköt?! Nem is tagadhatod, hogy megnyertem a fogadást!

Barátja, PL-7779 bólintott.

- Igen, ezt a fogadást megnyerted! De ne feledd, az én ötletem volt, hogy egészen csekély változtatással meg lehet akadályozni, amit a Szimulációnkban levő hetven kvintillió értelmes lény többsége akar, mindössze annyit kellett tennem, hogy megkedveltessem a kölyökkel az ő Szimulációjuk Máriáját! Nem hitted, hogy elég egyetlen ember érzelmeit megváltoztatni ehhez, s mégis igazam lett! Az a fogadás pedig sokkal jelentősebb annál, hogy megbüntetik-e aztán a kölyköt!

- Készségesen elismerem! De nem is csodálkozhatsz rajta barátom, elvégre te állandóan a Szimulációval szórakozol, én meg csak néhanapján ereszkedem le az efféle primitív szórakozásokig.

- Nem is biztos, hogy olyan primitív! - szólt tűnődve PL-7779. - Mert gondolj csak bele! Mi megteremtettük ezeket odabent a Szimulációban. Ők megteremtették a maguk Szimulációját, benne azzal a Föld nevű bolygóval ahol ez a Mária-eset is játszódott... Mondhatod, hogy mindez játék. De mi van, ha nagyon is komoly, mert esetleg mi is csak egy Szimuláció vagyunk?!

PFC-512 a térdére csapott.

- Igazam volt! Tudtam, hogy még ebben a számítási periódusban felmerül bennük ez a gondolat! - és kimerevítette a képernyőt, amin jól látszott Y8492 csodálkozó arca, ahogy barátjára mered.

Vége

2000.03.28., 15:42 - 2000.03.28., 17:16

A papucsférj

A férfi, akit a barátai csak Lacinak neveztek, szomorúan szállt ki a kopterből. Ám nemcsak szomorú volt, hanem dühös is. Úgy becsapta az ajtót, hogy az egész repülőszerkezet belereszketett, majdnem kitört az ajtó ablaka is.

- A rohadt dög! - gondolta. - Évek óta gürizek, mint egy állat, és nem képes megadni azt a nyomorult fizetésemelést!

Ám dühe azon nyomban lelankadt, sőt félelembe csapott át, amint meglátta a verandán reá várakozó feleségét. Élete párja nagyon határozott asszony volt, és ráadásul négy kilóval nehezebb is, mint ő.

- Remélem sikerült! - fogadta az asszony köszönés helyett.

- Nézd drágám, hidd el én igazán mindent elkövettem...

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem kaptál fizetésemelést?! - kérdezte vésztjóslóan az asszony.

- Esküszöm mindenre, ami szent, többször is célozgattam rá, hogy többet érdemlek...

- Hülye! Állat! Idióta! Te nyámnyila, pipogya, tesze-tosza semmitérő húgyagyú barom! Hányszor mondtam neked, hogy ne célozgass, hanem mondd meg neki határozottan! Állj elé, csapj az asztalra, és mondd meg, hogy otthagyod, mint üstökös a Naprendszert, ha nem ad több pénzt!

Laci szomorúan vont vállat. A nő nem érti, hogy ez nem megy úgy. Hiába jó szakember, más jó szakemberek is vannak. És most nagy a munkanélküliség. Ráadásul tele vannak az újságok szabadúszó mélyűrfizikusokkal, akik önálló vállalkozóként bárkinek készítenek személyre szabott hiperhajtóművet. Nem rúgathatja ki magát, mert akkor lenne csak dühös a felesége is! De hogyan értesse ezt meg vele?! Oly sokszor próbálta már!

A nő tovább veszekedett.

- Nincs egy rendes rongyom, amit felvehetek, bezzeg a szomszédék már a hibás génjeiket is kicseréltethették! Mikor lesz neked arra pénzed, Laci, hogy befizess engem a génszervizbe, mi?! Hogy a magad génjeiről ne is beszéljek! Soha, mi?! Neked előbb az agyadat kéne generáloztatni ehhez, másképp soha nem lesz elég bátorságod, hogy kiállj az igazadért!

- Igazán, aranyoskám...

- Bezzeg a nagybátyád már a harmadik extragalaktikus bolygót vette meg, a feleségének pedig egy egész törpecsillagot ajándékozott a születésnapjára! Én még egy nyavalyás fekete lyukat sem kaptam tőled soha!

Laci lehajtott fejjel kullogott be a házba. Nehéz ez nagyon, nehéz! Tulajdonképpen igazán nem keres rosszul, átlag fölötti a jövedelme, csak éppen nincs benne a nagymenők bandájában, a felső kétmilliárdban! Mégis, hiába minden, mert bármennyit hozzon is haza, felesége mindig elő tud hozakodni Bezzegékkel! Mindig van egy Bezzeg Ez meg Bezzeg Az, akinek szebb, jobb, drágább Akármije van, mint nekik!

- Bezzeg a testvéred még hőstettet is képes végrehajtani az asszonyáért! - beszélt tovább a felesége. - Úgy bizony! Részt vett a Hősök Hosszú Hajrájában, és számos veszélyes vad trófeájával tért vissza onnan! Ki is akasztotta mindet a szoba falára, az egyiket pedig a koptere orrára rakta dísznek! Mindenki láthatja mekkora hős! De te egy nyámnyila, pipogya fickó vagy, egy seggdugasz, aki talán még a lézerpisztolyról is azt hiszi, hogy seggtörlésre való!

- Ezt azért mégsem kellett volna mondanod... - tiltakozott bágyadtan Laci.

- Azt mondok, amit akarok! De tudd meg, hogy számítottam rá, hogy megint semmi hasznodat nem veszem, megint elbaltázod a fizetésemelést, és előre felkészültem rá! Most én veszem kezembe a dolgokat! Sőt, már meg is tettem! Tudd meg, hogy befizettelek téged is a HHH-ba, te is részt veszel a Hősök Hosszú Hajráján!

- Micsoda?! Hogy én?! De hát...

- Értesz az űrrepüléshez, a lézert pedig te is tudod kezelni, nem nehéz az! Trófeát akarok! Minden barátnőmnek van már valamilyen extragalaktikus trófeája, csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy veled vert meg a sors, te eddig még semmit nem hoztál nekem! De jól vigyázz, nem valami idegen baktériumot akarok, hanem olyat, ami méltó énhozzám! Most célozgass majd, a vadászaton, ne a főnököd előtt!

- Az összes kvazárra, egyetlenem, én csak tervezem a hiperhajtóműveket, de nem vagyok képzett pilóta!

- Azért küldelek szervezett túrára te tuskó! Megkapod az összes koordinátát! Különben sem küldelek a mélyűrbe csak ide a közelbe, a szomszédos galaktikába! Az tele van mindenféle fura biológiai kotyvalékkal! A szabadságodat már elintéztem, ne aggódj! Két ciklus múlva indulsz, és ellenkezést meg ne halljak! Nehogy trófea nélkül gyere vissza!

- Értsd meg, nem szeretek vadászni...

- Hallgass már el vagy fenékbe rúglak! Nem tűröm, hogy szégyenben hagyj a barátnőim előtt! Tudd meg, még csak nem is kérek tőled olyan sokat, nem egynek közülük már húsznál is több zsákmány díszlik a hálószobájukban! Takarodj a garázsba, és ellenőrizd le a csészealjat, mert vagy azzal repülsz vagy a lábam segít hozzá!

Nem volt veszélyes a repülés, még izgalmas sem. A betáplált koordináták alapján a számítógép pillanatok alatt elkormányozta Laci repülőcsészealját a célbolygóhoz. Laci érdeklődve vizsgálgatta a képernyőn. Nem tudta előre, hová kerül, mert véletlenszerűen dőlt el a sorsolás során, hogy a Hajrán résztvevők közül ki melyik egzotikus bolygót kapja. A szervezők csak azt garantálták, hogy minden bolygón él trófeának alkalmas zsákmányfaj.

A bolygó tipikus volt, ezt mutatták a műszerek: nem túl meleg, nem túl hideg, oxinitrogén légkör, szinte majdnem olyan, mint otthon. Ettől függetlenül persze egészen más életre lehetett elkészülve Laci, mint saját bolygóján.

Izgatottan merült bele a bolygó légkörébe. Kiélesítette a fedélzeti fegyvereket. Még sosem vadászott, de most nagyon sikerrel akart járni. Feltétlenül kell, hogy hazavigyen valami trófeát, mert rossz még csak rágondolni is, mekkora veszekedést csapna az asszony, ha csak kidobta volna a drága pénzt a Hajrára, és erre ő nemcsak nem nyer, de még csak trófeát sem szerez! Muszáj, hogy találjon valami dögnagy akármit, lelője, tartósítsa, és a nő elé tegye! Lehetőleg valami rémséges szörnyeteget, valami iszonyút, igen, valami ilyesmit, amivel dicsekedhet a barátai előtt!

Akkor legalább egy darabig őt is békén hagyja az örökös szekálással, akkor talán a fizetésemelést sem fogja szóbahozni néhány hétig. Sikerrel kell járnia!

S íme, ahogy csendesen a tengerpart felé suhant csészealja, egyszer csak jelzett a számítógép. Zsákmányra alkalmas állatot talált! Sőt, nem is egyet, mindjárt egyszerre kettőt!

Laci izgatott lett. Ha kis szerencséje van, mindkettőt elkaphatja, s hím és nőstény lesz! Egyszerre mindkét nem! Ez lenne az igazi!

Szemügyre vette az adatokat. Ez az! Igen! Megvan! Igazi szörnyetegek, hatalmasok, nagyok! A kisebbik példány is teljes hatvankét kiló, a nagyobbik pedig nyolcvanhárom! Ekkora behemót szörnyekkel nem sok vadász dicsekedhet! És milyen torzak! Ezektől aztán rémüldözhetnek majd a nők, ha a felesége meghívja őket ebédre! Hiszen ezeknek csak két lábuk van, és a végtagjaik is milyen mereven, sután mozognak! Bezzeg a szájuk akkora, hogy akármikor képesek lennének őt egészben lenyelni!

La Ci, akit barátai csak Lacinak neveztek, izgatottságában egészen világoszöldre változott. Mind a húsz csápja rátapadt a csészealj vezérlőgombjaira, és éles kanyarral megdöntötte azt, hogy a vadállatok fölé kerüljön. A túlterhelés szinte belelapította az ülésbe, egy pillanatig teste a sokszorosát nyomta saját súlyának - nyomhatott talán két kilót is a szokásos két deka helyett. De nem bánta. Mindent az asszonyért!

A lézerfegyvereket a két vadállatra irányította...

Odalent a görög tengerparton a szerelmespár ebből mit sem vett észre. Egymással voltak elfoglalva, nem a közeledő UFO-val. Illetve... Tekintve, hogy a nap ezen szakaszában sok szúnyog nyüzsgött arrafelé, időnként azért oda-odacsaptak...

Vége

2000.03.27., 15:49 - 2000.03.27., 16:40

Paraziták

NAGY VOLT az izgatottság a bázison. Annyira, hogy még Uo, a nagytekintélyű professzor is abbahagyta a Jupiter nézegetését, pedig ez kedvenc szórakozása volt. Az ő naprendszerükben egyetlen gázóriás sem akadt. Éppen emiatt szerette volna, ha ideküldik a Sol rendszerbe megfigyelőnek az itteni primitív fajhoz.

Vagy fajokhoz? Mert éppen erről folyt most a vita. Tulajdonképpen egy vagy két értelmes faj él a Földön, a harmadik bolygón?!

- Csillapodjatok, ez a viselkedés nem méltó egy kutatóhoz! - intette beosztottait, és leghosszabb csápjával megkocogtatta az asztalt. Gyakran kocogtatott, annyira, hogy azon a helyen már egészen elszarusodott csápján a bőr. Persze, ez a kortól is lehetett, legalább részben. Elvégre Uo már a tízezredik évén is túl volt, ami még az ő fajuknál is tisztes kornak számított.

A teremben levő kutatók elcsendesedtek. De csak kis időre, mert ezután felugrott egy Ua nevű ifjú reménység, s így kiáltott:

- Igenis egyetlen értelmes faj él a Földön! Minden jel erre mutat! Bátorkodom felhívni a tisztelt jelenlevők figyelmét arra a nem elhanyagolható tényre, hogy hiába nevezik magukat úgy, hogy férfiak és úgy, hogy nők, de van közös nevük is, az, hogy emberek, ezenkívül a külsejük is tökéletesen hasonló! Sokkal hasonlóbb, mint a mi népünkben némelyikünk külseje!

- Az elnevezés nem sokat jelent! Ez olyan mintha azt mondanád, hogy mi egy faj vagyunk a bélférgekkel, mert nekünk is és azoknak is van közös nevünk, az, hogy állatok! - vágott vissza Oueia, és izgatottan hadonászott mind a harminckét csápjával.

- És az alkati hasonlóság?! - kiabálta a bosszúságtól sárgára vált testtel Ua. De erre a megjegyzésére már többen is nevettek. Eioia ki is mondta a véleményét:

- Ez tudóshoz méltatlan érv volt, Ua! A mi bolygónkon is számtalan különböző faj él, melyek külsőre nagyon hasonlítanak egymáshoz, de semmi köze egyiknek a másikhoz! S a Föld ráadásul olyan bolygó, mely különösen gazdag az efféle párhuzamos fejlődési sorokban! Nem egy fajba tartozik a delfin és a cápa, pedig mennyire hasonlítanak! Ragadozók is, tehát életmódjuk is hasonló! Hasonlít egymáshoz a lábatlan gyík és a kígyó! Akár még egy nagyobb gilisztát is összekeverhetünk esetleg egy kisebb kígyóval! Hasonló a méh és a darázs, az egér és a patkány, s még sok más állatfaj! Hasonlít továbbá a nőkhöz és a férfiakhoz a majmok nem egy csoportja, de azt már nyilván te sem mondod, hogy az is egy fajba tartozik velük!

- Azt nem! De a férfiak és a nők, az szerintem igenis egy állatfaj! Gondoljatok csak bele! Kétségbevonhatatlan tény, hogy mindegyikük értelmes lény!

Ezen azonban már Uo is kénytelen volt mosolyogni. Neki ugyan nem illett véleményt nyilvánítania, csak a vita korrekt menetére kellett ügyelnie, de most mégis így szólt:

- Természetesen jogában áll minden kutatónknak kifejtenie és érvekkel alátámasztania véleményét, de nem gondolod Ua, hogy kissé merész feltevés az, hogy a férfiak értelmes lények lennének?!

- Én még azt is kétlem, hogy a nők értelmesek lennének! - kottyantotta közbe Eioia.

- Na de ott az a számtalan bizonyíték, a városok, gépek, már űrhajóik is vannak, ha kezdetlegesek is...

- Ez nem jelent semmit, ezt készíthette egy másik értelmes faj is, aki azóta elhagyta a bolygót, vagy lehet, hogy mindkét állatfaj, a nők is és a férfiak is, csak az igazi értelmes lények szolgái, s az uraikkal még nem találkoztunk, mert azok a bolygó belsejébe húzódtak, ami a fejlődés azon primitív fokán ahol jelenleg ők állnak, kétségkívül sokkal biztonságosabb! Néhány milliárd évvel ezelőtt mi is ott éltünk!

- Ez is merész feltételezés! - szólt most Uo. - Véleményem szerint újabb bizonyítékok felmerüléséig maradjunk a klasszikus véleménynél, hogy a bolygón él egy értelmes faj, s ez vagy a nők, vagy a férfiak, vagy, esetleg, mindkettő. Pontosabban, az, hogy a férfiak értelmesek, egyelőre vitatott. Természetesen, ha bebizonyosodik, hogy ők és a nők egy állatfaj, akkor el kell fogadnunk azt a nézetet, hogy értelmesek is. Egyelőre azonban nem ezt mutatják a bizonyítékok. Áé, sorold fel a különbözőségre utaló tényeket!

Áé fontoskodva lengette meg csápjait, és hogy jobban figyeljenek rá, a csápok végét lila színűre változtatta. Mindig is kedvelte a feltűnést, de meg kell hagyni, értette a szakmáját, ezért is lett ő a főbiológus.

- Számtalan tény bizonyítja, hogy a férfiak nem tartoznak egy fajba a nőkkel! - kezdte. - Ezek közül a legfontosabb az, hogy nem képesek gyermeket szülni!

- El kéne ismerned Ua, hogy ez döntő érv! - nézett rá az ifjú reménységre Uo.

- Nem ismerem el! - rázta meg a csápjait Ua. S mert nem egy, nem kettő, de vagy tíz csápot is megrázott, ez komoly ellenkezés volt. - Ha ugyanis külön fajt alkotnának, ugyanakkor nem képesek szaporodni, akkor már rég kihaltak volna! Szerintem tehát a puszta tény, hogy élnek még a Földön férfiak, arra utal, hogy egy fajúak a nőkkel! Tudjátok, komolyan megvizsgáltam a kérdést, s arra a következtetésre jutottam, hogy náluk másképp zajlik a szaporodás, mint minálunk! Mert nálunk ugye egyesüléskor kicserélődik a genetikai anyag mindkét félben, ha én netán egyesülnék a tiszteletre méltó Uo-val, akkor mindkettőnknek születne gyermeke, s e gyermekek mindegyike hordozna magában tulajdonságot belőlem is, és Uo-ból is! Ez így nagyon jó, kényelmes, de csöppet sem szükségszerű, hogy mindenütt így legyen! A Földön szerintem úgy alakult ki a szaporodás, hogy némely egyedek specializálódtak az utódkihordásra, s ezek a nők! A férfiak csak a genetikai anyag továbbadását végzik, s emellett dolgoznak, biztosítják a nőknek a megfelelő kényelmet a szaporodáshoz és gyerekneveléshez! Hogy egy fajúak még ettől a nőkkel, arra az is utal, hogy a nők nagyjából felerészben szülnek férfiakat és nőket is! Gondoljatok csak bele barátaim! Egy efféle berendezkedésnek számtalan előnye lehet, például az, hogy a specializálódott egyed jobban meg tud felelni a feladatának, a szülésnek, s több kényelemben lehet része neki is meg a gyereknek is, hiszen a nem szülő hím is az ő biztonságának növelésére fordíthatja energiáit!

Hallgatói fanyalogva hallgatták. Nem úgy tűnt, hogy meggyőzte volna őket.

- Ez teljes képtelenség! - szólt Áé. - Mint biológus mondom neked, hogy ez képtelenség! Ha ez így lenne, az katasztrófa volna a társadalom részére! Ez esetben ugyanis a férfi igyekezne a nőt megakadályozni abban, hogy más férfiakkal egyesüljön, hogy ezáltal saját biológiai produktumát, génjei elterjedését maximalizálja, s ezáltal a nő elveszítené szabadságát! S ugyan, hogy is működhetne egy társadalom, hogyan fejleszthetne ki fejlett civilizációt, ha a népesség fele elnyomott?! Ilyen helyen a nők ellenségüknek tekintenék a férfiakat mert elnyomják őket, a férfiak harcolnának egymással a nőkért, mindenki ellensége lenne mindenkinek, s az egész faj rövid időn belül kiirtaná önmagát, vagy úgy lecsökkenne létszáma, hogy a többi faj és a természeti csapások végeznének a maradékkal! Ráadásul, ha így lenne ahogy mondod, akkor ebből az következne, hogy sem a férfiak egymással, sem a nők a nőkkel nem lennének képesek utódot nemzeni, ami jelentősen lecsökkentené a fajon belüli változatosságot, ez pedig a népesség túlzott homogenizálódásához vezetne, ami megint csak a faj életképességét rontja! Ilyen fajnál a faj fele, a férfiak, feleslegesen fogyasztja a táplálékot, biomasszája haszontalan luxus, nehéz teher a fajon, amire semmi szükség! Az ilyen fajt kiszorítanák azok a fajok, amelyek úgy szaporodnak, mint mi, amelyek tehát változatosabbak, és ahol épp a szaporodási forma miatt tökéletes az egyedek közötti összetartás, béke, segítőkészség! Hiszen nálunk legfeljebb tudományos nézetek fölött lehet vita az egyedek között! De amit te mondtál... Ez nem működőképes konstrukció, Ua! Ez agyrém, merő képtelenség, már ne is haragudj!

- Na de nem tagadható, hogy a Földön léteznek férfiak! S mert maguk nem bírnak egymás közt szaporodni, mégiscsak így kell legyen ahogy mondtam! És igenis értelmes lények, kezelnek gépeket, beszélnek, láthattuk ezt a filmjeikben!

- Nekem megvan erre a magam magyarázata! - szólt Áé.

- És mi lenne az?

- Egyszerű! A férfiak igenis külön faj, nem egy faj a nőkkel, de nem is közönséges állatok, hanem - hanem paraziták!

- Hogyhogy?!

- Olyasféleképpen, mint a bélférgek! Csak azoknál messzebb jutottak a fejlődésben! A pontos részleteket persze nem ismerem, de úgy vélem, e bolygón nagyon lassan alakulhatott ki az értelmes élőlény, a nők faja, mérhetetlen időbe telhetett míg kiemelkedett az állatvilágból, talán évmilliárdokba is. Eközben természetesen fejlődtek parazitáik is, alkalmazkodtak hozzájuk. Na már most, azt ugye tudjátok, hogy némely állatfajnak elképesztő tehetsége van a mimikrire, hogy hasonuljon egy másik állatfajhoz! A nők parazitái, a férfiak, természetesen egyre hasonlóbbá kellett váljanak a nőkhöz külsőben, mert ha leleplezték őket, meghaltak!

- Ennek semmi értelme, hiszen nem ülnek a férfiak a nőknek sem a testén, sem belsejében! - ellenkezett Ua.

- Nem is! Ők másra használják a nőket!

- Mire?!

- Önmaguk szaporítására! Ez épp olyan, mint amikor a különben szintén földi madár, a kakukk, más madár fészkébe rakja a tojásait, hogy az költse ki őket! A férfiak egyre kevesebbet szültek, s a végén teljesen elvesztették az önálló szaporodás képességét, hiszen a paraziták úgyis hajlamosak az elcsökevényesedésre, csak a szaporítószervük s annak némely függelékei maradnak meg! A férfiak tehát arra specializálódtak, hogy utódaikat a nők neveljék fel, ezért rendszeresen beletojják magvukat a nőkbe, s az így kénytelen megszülni a férfiak utódait is! Láttátok ti is, milyen hosszú a férfiak tojócsöve!

- De hiszen a nők nőket is szülnek!

- Persze, másképp ki is pusztulnának! De nem a férfiak miatt szülnek nőket, látjátok ti is a filmekben, gyakran szeretkezik nő a nővel! Nyilván abból fogannak a nők! De a fiúgyermekeket is felnevelik a nők. Ennek oka szerintem ugyanaz, amiért a fészektulajdonos madár sem löki ki a kakukkfiókát: nem ismeri fel, hogy nem a sajátja! Ezért is kell tehát, a mimikri miatt, hogy a férfiak hasonlítsanak külsőre a nőkhöz! Igyekeznek is, látjátok, számos férfi éppoly hosszú hajat növeszt, mint a nőknek van, körmeiket is lakkozzák, ezek, a férfiak legsikeresebbjei, akiket transzvesztitáknak neveznek, már annyira hasonlítanak a nőkhöz, hogy még saját férfitársaik egy részét is megtévesztik, akik tévedésből velük párosodnak a nők helyett!

- De ha a nők igazán értelmes lények lennének, észrevennék, hogy ez a parazitafaj élősködik rajtuk!

- Úgy hiszem, csak nem régóta lehetnek a nők értelmes lények! De igazad van, értelmes faj természetesen rá kell, hogy jöjjön, ha ennyire kihasználják őket, s épp mostanában kezdenek a nők rájönni, hogy a férfiak ingyenélők, paraziták! Gondoljatok csak rá, vannak az úgynevezett nőmozgalmak, akik nyíltan hirdetik, hogy meg kell szabadulni a nőknek a férfiak zsarnokságától! De nehéz a dolguk, mert a férfi veszélyes parazitafaj, testileg is erősebb a nőknél, és hogy mindenáron biztosítsa utódai felnevelését, általában ráakaszkodik egy nőre, hogy terrorizálja, megfélemlítse, ezt mondják úgy, hogy a férfi a nő férje! De igenis rájönnek majd a nők, hogy parazita élősködik rajtuk, s megszabadulnak tőlük, csak még nagyon a folyamat elején vagyunk!

- Nem hiszem! - rázta meg csápjait Ua. - A férfiak is értelmesek, beszélni tudnak, dolgoznak, építenek, kutatnak!

- Ne tévesszen meg a látszat, fiatal barátom! Amit látsz, csak ügyes utánzási képesség, azt csinálják, amit a nőktől látnak, hogy le ne lepleződjenek! Közeli rokonaik, a majmok is kivételes utánzási képességről tesznek bizonyságot! Hidd el, a férfiak egyszerűen majmolják a nőket! És igazán leleményesek a cselvetéseikben! Például amikor bele akarnak petézni egy nőbe, virágot visznek neki, hogy azt szagolgassa a nő, s így ne érezze meg az ő kellemetlen férfiszagát, attól ugyanis könnyen lelepleződhetne! A férfi, az teljesen más állatfaj, mint a nő! De van más bizonyítékom is.

- Halljuk! Mert amit eddig elmondtál, ne haragudj, de csak érdekes eszmefuttatás!

- Több annál, mert még nem találkoztunk fajjal, ami olyan furcsán szaporodna, ahogy te vetetted fel, de tudjuk jól, hogy leleményes paraziták igenis léteznek! De halld a bizonyítékaimat, melyek alapjaiban döntik össze gondolatmenetedet, Ua!

- Mi hát az érved?

- Az, hogy ha valóban úgy lenne minden ahogy te mondtad, ha valóban egy fajba tartozna a férfi a nővel - nos, akkor nem viselkedne vele úgy, ahogyan látjuk! Mert úgy ahogyan a férfi bánik a nővel a Földön, úgy csak akkor bánhat egy állatfaj egy másikkal, ha ellensége vagy a parazitája! Gondold csak el! Hányszor látjuk, hogy egy férfi akkor is belepetézik egy nőbe, ha az nem akarja?! Úgy hívják ezt, hogy megerőszakolás! Gyakran több férfi teszi meg egyszerre! Ez értelmetlen volna, ha úgy menne minden ahogy te mondtad, de teljesen logikus egy parazitafaj részéről! Hiszen a paraziták nem szoktak törődni a gazdaállat véleményével és érdekével, és itt pontosan azt csinálja a férfi, mint amikor a darázs belepetézik egy hernyóba, nem törődve azzal, hogy ezáltal a hernyónak fájdalmat okoz! Aztán, a férfiak, láttuk, gyakran verik a nőket. Ez mindenképpen arra kell utaljon, hogy nem értelmes lények, mert ha a nőkkel egy fajba tartoznának, akkor belátnák, hogy ezzel maguknak is rosszat tesznek, hiszen értelmes lény nem öli meg a vele egy fajba tartozót! De akkor sem értelmes lények, ha paraziták, mert egy parazita nem károsítja szükségtelenül a gazdaállatot, hiszen azzal saját életfeltételeit csökkenti! A férfi tehát akár így, akár úgy, de nem értelmes lény! Ha viszont a nő értelmes lény, a férfi pedig nem értelmes lény, akkor ez csak úgy lehetséges, ha külön fajba tartoznak! Legvalószínűbb tehát, hogy a férfi nem értelmes lény, és emellett egy különösen veszélyes parazitafaj! Hiszen egészen biztos, hogy nem úgy van ahogy te mondtad, Ua, mert a férfiak nem biztosítanak kényelmet az utódaikat kihordó nőknek, mint ahogy utaltál e lehetséges előnyre, ez nem így van, látjuk, mert a nők is dolgoznak, sőt, többet dolgoznak a férfiaknál, és gyakran nehezebb munkákat is, mint a férfiak! A férfiakból a nőknek semmi hasznuk! A férfi kihasználja a nőt, pontosan úgy, mint egy parazita! Igazi áldás lenne a nőknek, ha megszabadulnának ezektől az undok élősködőktől!

Ua nem értett egyet e megállapítással, de leszavazták. A szavazás végeztével pedig Uo felemelte mind a harminckét csápját, sárgán villantotta fel, hogy mindenki figyeljen rá mert fontos bejelentésre készül, s így szólt:

- Népünk nagy, nemes küldetése, hogy segítsük és gyámolítsuk a fejlődésben levő civilizációkat, elősegítvén így az Értelem terjedését az Univerzumban! Ezennel megbízom tehát a tudóscsoportot, hogy dolgozzon ki megbízható és gyors módszert arra, miként pusztíthatjuk ki mielőbb a férfiak faját a Földről, a nők veszélyeztetése nélkül, hogy ezáltal megsegítsük a nőket, megszabadítsuk őket e kellemetlen parazita további zaklatásától, s így ezután nyugalomban, békességben fejlődhessenek tovább, hogy immár semmi nem fertőzi kultúrájukat!

Uo apó népe okos, sokat tudó nép volt. Egyetlen hónap sem telt el, s nem élt férfi a Földön.

Nagyon csodálkoztak, hogy egyetlen évszázaddal később megszűnt bolygónkon az értelmes tevékenység. Alig akarták elhinni, hogy férfiak nélkül kihalt az emberiség - a nők is. Eleinte úgy vélték, a férfi ezek szerint mégsem parazita hanem szimbionta lehetett, de aztán mégis Ua, az ifjú reménység álláspontja győzedelmeskedett. Ua igazán nagyon híres lett.

Mindez azonban már nem segített a kipusztult emberiségen...

S az sem segített, hogy Uo-t leváltották, mert hibájául rótták fel, hogy elsiette a civilizációsegítő beavatkozást. Súlyos műhiba volt ez a főnökei szerint!

Uo azonban igazságtalannak érezte a vádat. S amíg a Jupitert nézegette, elutazása előtt utoljára, dühösen villogtak csápvégei:

- Én csak jót akartam! Nem én vagyok a hibás! Valóban nem! Igazán nem! Hanem azok a nyavalyás férfiak! Azok a hibásak! Igen! Azok tévesztettek meg az érthetetlen viselkedésükkel! Hát minek kellett verniük a nőiket, mi?!

Vége

2000.03.30., 14:23 - 2000.03.30., 15:47

Talált Tárgyak Osztálya

Tűz Jakab a repülőtéren dolgozik, a Talált Tárgyak Osztályán, mindenféle elhagyott esernyők, kézitáskák, tükrök, napszemüvegek, szatyrok, kabátok között. Csinos fiatal felesége van, míg ő maga már 40 éves. Jakab iszonyúan féltékeny. Felesége nemcsak csinos, de ráadásul keleti szépség is, nagy, ferde szemekkel, hosszú hajjal, aki színésznő is szeretett volna lenni, de a féltékeny Jakab nem engedte. És talán nem is ok nélkül volt féltékeny, mert alig lépett be aznap reggel az irodába, máris csöngött a telefon.

- Halló, Talált Tárgyak Osztálya! - vette fel a kagylót.

- Szia drágám, Éva vagyok a feleséged! Csak azért hívlak, mert már nem vagyok a drágád!

- Mit beszélsz?!

- Amint elmentél otthonról, elmentem én is! Elegem van ugyanis a féltékenységedből! Tehát már nem is otthonról hívlak, kár keresned! Soha nem megyek vissza! Pá! - és Éva letette a kagylót.

Tűz Jakab lelke egy merő izzó zsarátnokká változott. Legszívesebben hazarohant volna, de minek?! Éva már nincs otthon! Végül felhívta a rendőrséget, és bejelentette a felesége eltűnését.

- A felesége neve? - kérdezték tőle a telefonban.

- Cirmos Éva!

- Életkora?

- Húsz év.

- Mikor tűnt el?

- Ma reggel.

- Sajnálom, de eltűnést csak 48 óra elteltével fogadunk el bejelentésre!

- De hát addig akármi is történhet az én cicuskámmal!

- Sajnálom, de ez a szabály! - hallatszott a válasz, és letették a kagylót.

Jakab iszonyúan dühös lett, de semmit nem tehetett.

Igen ám, de amikor Éva elment, nyitva felejtette a lakásajtót, és azon át kiszökött az utcára Leila, a perzsamacskájuk. Ott kóborolt ide-oda, végül feltűnt a sarki rendőrnek a csinos jószág, ami gazdátlannak nézett ki. A rendőr nagy állatbarát volt, ezért megfogta a macskát, s bevitte a közeli rendőrőrsre. Szívesen megtartotta volna, de nem merte, mert egy efféle állat nagyon értékes, s ha felismeri a gazdája, még megvádolhatják lopással is, őt, a rendőrt! Felhívta hát a közeli repülőtéren a Talált Tárgyak Osztályát, gondolván, hátha valami gazdag turista vesztette el az állatot.

- Talált Tárgyak Osztálya! - mordult bele a kagylóba dühösen Tűz Jakab.

- Itt Bulldog Bódog főtörzsőrmester beszél, a kerületi rendőrkapitányságról! Önhöz kell leadni a talált cuccokat, ugye?

- Igen.

- Hát akkor készüljön fel, mindjárt viszek önnek egy cicát!

- Mi?! Tessék?! Hát megtalálták?!

- Meg, uram! Hiába, az én sasszemem, az én mesteri szimatom mindig megérzi, ha valahol bűzlik valami! Azonnal ráéreztem! Hogy úgy mondjam, rögvest, amint arra néztem, így szóltam: Tyű a mindenit, macskaszagot érzek! De azon csodálkozom, hogy éppen a magáé! Én csak le akartam adni az önök Osztályára, megőrzésre, amíg jelentkezik a gazdája!

- Még mit nem! Én vagyok a gazdája! Én vagyok az ura!

- Tudja igazolni valamivel a tulajdonjogát? Hiszen ez egy értékes állat!

- Hát valóban elég nagy állat, hogy elszökött tőlem, lesz is hozzá egy-két keresetlen szavam, de kérem azért ne beszéljen így róla! Szeretem őt!

- Persze, persze, elnézést! Nem akarok belegázolni az érzéseibe, én is nagy állatbarát vagyok! Tehát tudja igazolni a tulajdonjogát?

- Még szép, hiszen be is jelentettem az eltűnését! Úgy hívják, hogy Éva. Cirmos Éva! Kérdezze csak meg tőle!

- Drága uram, ne tréfáljon velünk! Nem képes beszélni!

- Mi?! Csak nem történt valami baja?! Talán balesetet szenvedett?!

- Dehogy, dehogy, nyugodjon meg uram!

- Akkor miért mondja, hogy nem tud beszélni?!

- Miért, önhöz talán beszélt?

- Naná, be nem állt a szája, nyivákolt egyfolytában, mindig csak követelődzött, sőt, minden apróságért veszekedett, fújt, egyszer még karmolt is... Ajaj, igazi házisárkány az én Cirmosom! De szeretem őt. Hajaj, de még mennyire, hogy tud beszélni! Különben is, minek néz maga engem?! Azt hiszi egy süketnémával élek?! Nagyon is kifejező az én aranyoskám, pláne, ha dühös!

- Én bizony nem értek az ilyesmihez uram, de cirmosnak eléggé cirmos, bár a csuda tudja... Én inkább valami keleti fajtának nézem!

- Igen, igen, ő lesz az, ő, ő, ő, pontosan! Nagy, ferde szeme van... és a bundája is olyan hosszúszőrű...

- Valóban! - szólt megnyugodva a rendőr.

- Tehát megtalálták! És már ilyen hamar?! Jaj, de nagyszerű! Pedig azt mondták, hogy nem is foglalkoznak az ügyemmel!

- Kérem, én nem is tudtam arról, hogy bejelentette volna, és valóban nem foglalkozunk efféle állatok... elnézést, kedvencek kutatgatásával, de hogy úgy mondjam merő véletlenségből kiszúrtam ahogy ott kóborolt a szerencsétlen az utcán, gazdátlanul! Olyan szánalmas látvány volt, olyan elveszettnek tűnt! Ahogy ott kóborolt csapzottan a hideg téli reggelen, a lucsokban... Na, mondom, elcsábítom, megcirógatom, megdédelgetem... És mondhatom, jött egyetlen füttyentésemre! Elvittem a kapitányságra, bár tartottam tőle, hogy megszidnak, amiért elhagytam a posztomat, de első az életmentés, és ha hagyom, hogy ott mászkáljon az autók között, még elüti valamelyik... És itt a kollégák nagyon barátságosan fogadták! Megvizsgáltuk tetőtől-talpig, semmi baja, megnyugodhat uram, sőt, még csak nem is karmol, mint azt maga mondta! Biztos rosszul bánt vele. Igazán, nagyon szelíd jószág! Még akkor sem volt vele semmi baj, amikor megfürdettük!

- Mit csináltak?!!! - képed el Jakab.

- Megfürdettük! Muszáj volt, mert tiszta lucsok volt, egy utcasarki lotyó tisztességesebben néz ki, mint ahogy ő, nekem elhiheti, sok ilyet láttam már!

- Úgy érti, hogy nem egyedül fürdött?!

- Na de drága uram, ön tényleg azt hiszi, hogy képes lett volna egyedül megtisztálkodni?! Pláne azután, hogy annyit fázott odakint?! Gondoljon csak bele, ma reggel mínusz tíz fok volt! Teljesen el volt gémberedve a szerencsétlen! A bundája is totál átázott...

- Biztos valami nagy baj történt vele, ha így nézett ki!

- Az könnyen lehet!

- De hát nem kérdezték meg tőle?!

- Értse már meg, hogy egy efféle nem beszél! Vegye úgy, hogy egy szót sem akart kinyögni!

- Ráismerek! - sóhajtotta Jakab. - Mindig olyan makacs volt...

- Egyáltalán nem! - tiltakozott a rendőr. - Sőt, nagyon rendesen, barátságosan viselkedett. Idefigyeljen uram, úgy veszem ki a szavaiból, hogy maga nagyon rossz viszonyban van vele! Lehet, hogy azért is szökött el! Mondja, okvetlenül ragaszkodik hozzá? Mert én szívesen eldajkálgatnám ön helyett!

- Mit beszél?! Hiszen én vagyok az ura!

- Ugyan kérem, az efféle cicuskák önérzetesek, mindig ahhoz mennek, aki tetszik nekik! És itt a rendőrőrsön mindenki megszerette! Már akkor megtetszett mindenkinek, amikor olyan hősiesen tűrte a fürdetést!

- Magasságos Úristen, hát többen is részt vettek a fürdetésen?!

- Persze, mindenki odavan érte! Beraktuk a kádba, jó samponos vízbe, kimostuk a lucskot a szőréből...

- Csak nem bundástól fürdették meg?!

- De drága uram, miről beszél maga?! Csak nem képzeli, hogy túlélte volna, ha lehúzzuk róla a bundát?! Mondja, biztos, hogy jól érzi magát?!

- Hát, nem egészen! Bár az kissé megnyugtat, hogy bundástól fürdött! Furcsa ugyan, de tudom róla, hogy kedvelte a különlegességeket! Gondolom, a bunda ugyan tönkremehetett, kár érte, de így mégiscsak illendőbb...

- Nyugodt lehet, a bundának abszolúte semmi baja! Amikor kiemeltük a kádból, gondosan megszárítottuk, hajszárítóval, a legrejtettebb zugait is, nehogy meghűljön, és mondhatom, igazán nagyon élvezte! Dorombolt, szinte nyögdécselt az élvezettől, gondolom, ilyen élményben még soha nem volt része! És olyan szép, és olyan barátságos, hogy a fiúk itt az őrsön nem győztek hálálkodni nekem, milyen pompás játékszert találtam nekik, egymás kezéből kapták ki a hajszárítót, hogy ők is egy kis élvezetet szerezzenek a cicusnak! Igazán hálás kis jószág, ott hentergett előttünk az asztalon, hol a hátára, hol a hasára fordult, szinte mutogatta, hogy most hová szeretné kapni a meleg légáramlatot!

- Hát ez már azért mégiscsak hallatlan! Mit művelnek maguk odabent az én drágámmal!

- Mit, mit, most mit van úgy oda, én találtam, mi vakartuk ki a koszból, miért is ne játszhatnánk el vele! Főleg, ha ő is élvezi! Ennyi élvezet jár nekünk is és neki is! Csak nem sajnálja tőle?! Miféle ember maga, mondja?!

- Én csak... izé...

- Idefigyeljen, hallja-e, nincs is már kedvem bevinni magához! Maga gyanús nekem! Maga szinte féltékenykedik a cirmosra!

- Naná, még szép, hogy féltékeny vagyok! Amikor hallom, hogy miket művelnek vele!

- De amikor olyan szépen dorombol! Egy kandúrnak sem fújta még így a nótát, azt hiszem! És olyan hálás is, úgy néz ránk! Főleg azt szereti, amikor a füle tövét simogatom, meg a combja belső oldalát! Most is azt teszem amíg önnel beszélek! Ilyen remek kis bestiám még sosem volt, pedig van otthon belőlük három is! Nahát, most meg az ujjamat nyalja hálája jeléül! Mondja, tényleg nem akarja nekem adni?

- Elég legyen ebből! Azonnal hozza ide! - őrjöngött Jakab.

- Csak nyugi, nyugi! Előbb még megetetjük. Úgy látom éhes szegény. De már nem sokáig! Megbeszéltük a fiúkkal, hogy igazi csemegével kedveskedünk neki! Nyugodjon meg uram, igazán jó kezekben van a cicuskája! Úgy látom az egyik kollégám épp most készül arra, hogy megcumiztassa! Ez nagyon fog tetszeni neki, látom már!

- Mit akarnak csinálni vele?!

- Megcumiztatni! Nagyon szeretjük az effélét, tudja, ez olyan meghitt, jó kapcsolatot teremt a két szerető lény között! Azt hiszem nem is viszem el önhöz, míg legalább egyszer mindegyikünk meg nem cumiztatja, hisz minek is nem vigyázott rá jobban! Sőt, adunk neki még kolbászt is! Hé, ott van még?!

De Tűz Jakab eddigre már elájult.

Vége

2000.03.18., 08:20 - 2000.03.18., 12:30

Légy hős!

Ott feküdtek ők a bokrok, virágok és magas füvek közepette, édes kettesben, senki nem volt körülöttük, aki megzavarhatta volna magányukat. Csak ők ketten voltak, s felettük a végtelen kék ég. Egymást átölelve tartották, s egyikük, a magasabbik, az erős, már számtalanszor kérte társát:

- Légy az enyém kedves!

- Eszem ágában sincs! - hangzott a válasz.

- Ne légy ilyen durván elutasító, kérlek! Ha te tudnád, hogy mit érzek...

- Tudom! Feszülsz attól, amit belém szeretnél helyezni! De engem már a mamám is mindig óva intett attól, hogy érdemteleneknek nyújtsam magamat!

- A szándékaim a lehető legtisztességesebbek! Szeretlek téged, imádottam! Te olyan bájos vagy, kecses, karcsú, olyan szép formás kis fejed van...

- Na tessék, még sértegetsz is!

- Én?! Hát én?! Ugyan mivel sértettelek volna meg?!

- Azzal, hogy azt mondod, kicsi a fejem!

- De ha egyszer tényleg az!

- Tudd meg, hogy én mindig nagy fejet szerettem volna magamnak!

- De amikor nekem tetszik a kis fej!

- De nekem nem tetszik!

- Ne veszekedjünk drágám! Olyan vagy, amilyen, de én szeretlek, imádlak, megőrülök érted!

- Akkor sem leszek a tied.

- Pedig bármire képes lennék érted úgy szeretlek! Nélküled az éjjeleim üresek és szürkék! Gyűrűzz velem!

- Gyűrűzzek, és épp veled?! Haha! Egy kis simogatás, az még hagyján, de hogy gyűrűzzek?! Hiszen már a mamám is mondta...

- Tudom, tudom! De én szeretlek!

- Az a te bajod. Én megfogadtam, hogy csak azzal gyűrűzök, aki igazi hős! Veled aztán biztos nem! Hogyisne! Híred-neved semmi, igazi senki vagy, aki egész nap csak a földet túrja! Bezzeg a... De hagyjuk! Nem is mondok példákat! Mégis, ha csak rágondolok, mekkora hírességek élnek a közelünkben, s épp te szeretnél gyűrűzni velem...! Á, te csak hazudozol, hogy mindenre képes lennél értem, valójában semmi más nem jár a fejedben, csak hogy megkaphass! Semmit nem érek neked!

- Ne beszélj így kérlek, komolyan mondtam, amit mondtam!

- Akkor tessék és tedd is meg! Bizonyítsál! Légy hős!

- De mit tegyek neked kisédes?! Mivel bizonyíthatnék?!

- Mi sem egyszerűbb annál! Látod itt előttünk a Nagy Szürke Sivatagot?! Kelj át rajta!

Udvarlója eddig csak a vágytól remegett, de most már a hirtelen jött félelemtől is. Nem messze tőlük, alig néhány lépésre, ott húzódott a Nagy Szürke Sivatag kezdete. Csak a kezdete, mert a végét semerre sem lehetett látni. Fogalmuk sem volt róla, hogy létezik-e egyáltalán vége.

- Nem tudod, hogy mit beszélsz! Még soha senki át nem ért a Nagy Szürke Sivatagon! Olyan már akadt, aki pár lépésre beléhatolt és vissza is tért, de az is súlyosan megbetegedett, mert a forró kövek összeégették! De olyan, aki átért volna, még nem született!

- Most nem is lehet olyan forró, mert nemrég esett az eső.

- Ez a kis víz hamar felszárad! Ráadásul a Sivatagban mindenféle vadállatok is kószálnak, ide hallani, amikor bömbölnek, morognak! Ha a forróság nem is végez a vakmerő vándorral, a vadállatok igen!

- Pedig ennél jobb időt úgysem találhatsz az induláshoz, ha egyszer rá akarod szánni magadat valóban, és nemcsak engem ámítasz!

- Kedveském, ugye nem akarsz a halálba küldeni?

- Megint sértegetsz! Én csak azt akarom, hogy hős légy! És nemcsak azért, hogy büszke lehessek rád, hanem azért is, hogy te magad is büszke lehess magadra! Tehát a saját érdekedben! Nagy vagy és erős, ha valakinek sikerülhet, az te vagy! Képzeld csak, hogy mennyire tisztelne mindenki! És igen, ha ezt megteszed, akkor gyűrűzök veled. De előbb nem. Ha engem akarsz, légy hős!

- Jó! Én tényleg szeretlek! Bebizonyítom neked, hogy érted valóban mindenre képes vagyok! Megyek drágám! Már indulok is! - és hogy mielőbb átérjen, még azelőtt, hogy a sivatag kőrengetegéről felszáradna az utolsó csepp nedvesség is, nekilódult, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott.

Szerelmese nézett utána amíg látta, s gúnyos mosollyal ajkán csóválta a fejét.

- Az ostoba! Hiába nagy, esze annyi sincs, mint egy galandféreg petéjének! Nem gondol rá, hogy még ha át is ér valahogyan, akkor sem gyűrűzhet velem, mert én itt vagyok, a Sivatag innenső oldalán, és eszem ágában sincs megkockáztatni egy átkelést! Az meg kizárt dolog, hogy vissza is érjen! De úgy kell neki, mindig is utáltam!

Intett a háta mögé.

- Most már jöhetsz drágám! Nem kell félned ettől a nagy behemót mamlasztól!

S bátorító intésére az egyik bokor mögül máris mellésietett igazi szerelmese, aki ugyanolyan kicsi, szinte girnyó volt, mint ő maga...

A nagy, jó tizenöt centis vaskos földigiliszta elszántan igyekezett az úttesten előre. A szürke aszfalt kellemetlenül égette testét, mert a hajnali zápor minden kis vízcseppjét felszárította már a kelő Nap.

- Igenis átkelek! Igenis hős leszek! Szeretem őt! Mindent megteszek érte! - gondolta. - Valahogyan csak kibírom amíg átérek! Csak szörnyetegek ne jöjjenek...!

Ekkor remegni kezdett lába alatt a Nagy Szürke Sivatag kőrengetege. A remegés mind erősebb lett.

A távolból nagy teherautó közeledett...

Vége

Babona

A tömeg dühösen, izgatottan vette körbe a Fehérek kis csoportját. A Fehérek tömegében szinte eltűnt a merénylő.

Mindent betöltött a méltatlankodás.

- A nyomorult! Gyilkos! Hogy tehetett ilyet! Megölni a Szürke Urak egyikét!

- Majd most megkeserüli! A Fehérek ellátják a baját!

- Az biztos is! Az ilyenekkel mindig ez szokott történni: kivégzik, a testét pedig felhasználják tápláléknak!

- Meg is érdemli! Hogy lehet ilyet tenni! Rátámadni a saját népéből valóra!

- Pláne a Szürke Urakra! Hiszen mindenki tudja, hogy rajtuk múlik az Állam léte: ha ők nem lennének, mi is elpusztulnánk!

- Ez csak ostoba babona! - kiáltotta feléjük a rendőrök gyűrűjéből a merénylő. Meg is lódult, hogy kiszabaduljon, de nagyon szorosan vették körül, ez nem sikerült neki, sőt még szorosabban tömörültek össze mellette. Már egészen eltűnt a rendőrök hagyományosan fehér egyenruhája mögött. A bámészkodók immár semmit nem láthattak belőle, hamarosan szét is oszlott a tömeg.

A merénylő azonban maradt, a rendőrökkel együtt. S rögvest ott a helyszínen meg is kezdte a kihallgatását a Fehérek parancsnoka. Elvégre az ügy nagyon sürgős volt!

- Te megölted a Szürke Urak egyikét! - hallatszott a vád.

- Igen, és büszke vagyok rá! - vágott vissza dacosan a merénylő.

- Ostoba! Te valami mutáns korcs lehetsz, ha még azt sem tudod, hogy ez a legnagyobb bűnök egyike! A Szürke Urak nélkül az egész Államra pusztulás vár!

- Te vagy az ostoba! Ez csak rút babona! Cseppet sem tartom mutánsnak magamat, de még ha az volnék is: legfeljebb olyan mutáns, aki értelmesebb, mint a ti oktalan fajtátok! A Szürke Urak egyáltalán semmit nem dolgoznak, csak ücsörögnek szép nyugodtan Odafent, kényelmesen, s közben röhögnek rajtunk, az egész népen! Teljes mértékben ingyenélők, nemhogy nem használnak az Államnak, de kifejezetten károsak, mert csak pazarolják az élelmet, az energiát!

- Ez lázító beszéd!

- Csak elmondom az igazat, amit mindenkinek tudnia illenék! Én merem kimondani, amit látok, és ezt látom! Ugyan mi hasznot hajtanak nekünk a Szürke Urak, ezt mondd meg! Csak egyetlenegy valamit mondj, ami hasznosat tesznek!

- Fenntartják az Állam létét! Irányítanak! Nélkülük anarchia törne ki!

- És az olyan rossz volna?

- Az anarchia egyenlő a pusztulással!

- Ez nem igaz. Az anarchia a tökéletes szabadság állapota, amikor mindenki azt tesz, ami jólesik neki!

- Nekem az egész Államot kell szolgálnom, tehát megöllek!

- Megölhetsz, de akkor rosszul végzed a kötelességedet! Ha megölsz, azzal nem az Államot szolgálod, csak a Szürke Urakat! Mert a Szürke Urak kizsákmányolják a népet, az Állam polgárainak nagy része pedig a nép tagja, s nem a Szürke Urak egyike! Igenis én szolgálom hát a többség jólétét és nem te, én, amikor igyekszem megszabadítani ezektől a semmitérő zsarnokoktól a nép gyermekeinek tisztességesen dolgozó millióit!

- Magad is elismerted, hogy a Szürke Urak irányítanak!

- Ilyet én nem ismertem el, de ha irányítanak is, azt csak a maguk érdekében teszik! Te talán nem tudnál tovább élni úgy, hogy nem kapsz tőlük parancsokat?!

- Végül is... végül is igen.

- Na látod! És én is. És mindenki más is!

- De nélkülük elpusztul az állam.

- Ez a legocsmányabb babonaságok egyike! Ezt csak ők, a Szürke Urak terjesztik, hogy ezzel is a hatalmukat erősítsék! Hogy ne merjenek rájuk támadni, mert hisz különben könnyedén elpusztulnának, képtelenek védekezni, gyöngék, elpuhultak az örökös tespedésben! Minden zsarnok mindig arra hivatkozik, hogy hatalma szükséges, mert nélküle sokkal rosszabb lenne! De ennek véget lehet vetni, csak a tiszta észben kell hinni, és nem a babonaság mocskában!

- A Szürke Urak létének lényege, az ő feladatuk olyasmi, amit mi nem tudunk felfogni a magunk korlátozott eszével!

- Ez csak misztikus zagyvaság! Le a misztikával! Józan ésszel minden megérthető, ami valóság, a többi pedig nincs, hazugság, tehát káros! Jöjjön el a Tiszta Ész uralma! Éljen a szabadság!

A Fehérek vezetője elgondolkodott, majd végignézett az osztagának a tagjain. Legényei igyekeztek közömbös arccal álldogálni, de azért látszott némelyikükön, hogy legalábbis bizonyos mértékig szimpatizálnak a lázadó eszméivel.

A tiszt elgondolkozott. Valóban, tulajdonképpen mitől is olyan biztos benne, hogy a Szürke Urak bármi hasznosat is tesznek a közösségért?!

S hirtelen így szólt:

- Jól van! Meggyőztél! Gyerünk legények - intett a csapatának - induljunk, és szabadítsuk fel a népet a Szürkék zsarnoksága alól!

* * *

Az orvos sokáig tanulmányozta a leleteket, majd tekintetét az előtte ülő aggódó nő arcára emelte.

- Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel, asszonyom!

- Csak nem rák?! - kiáltott fel a nő.

- Nem. De nem kevésbé rossz! Az ön férje egy súlyos autoimmun betegségben szenved. Ettől vannak a skizofréniás tünetei is. Sajnos jelen pillanatban még nem tudjuk gyógyítani e betegséget. Arról van szó, hogy az immunrendszere, a saját fehérvérsejtjei ellenségnek nézik a saját testi sejtjeit, főleg az agysejteket, és egyre pusztítják a szürkeállományt. E betegség sajnos gyakoribb, mint hiszik! A férje egyre inkább el fog butulni, s végül beáll a halál.

- És semmit nem lehet tenni?!

- Nos, éppenséggel adhatunk olyan szereket, melyek gyengítik az immunrendszer aktivitását... De ez sajnos azzal jár, hogy így a férje védtelenné válik a legkülönbözőbb fertőzésekkel szemben! Hiába, a fehérvérsejtekre végül is szükség van, ők a sejtrendőrség, hogy költőien fejezzem ki magamat... Csak az a baj, hogy most nem tudják megkülönböztetni az ellenséget a baráttól. Pedig e lázadásnak nem lesz jó vége. Ha elpusztítják az agyat, ők is elpusztulnak, meghal az egész szervezet... - és az orvos tehetetlenül tárta szét a karját.

Vége

2000.10.17, 06:54 - 2000.10.17, 07:48

Reinkarnáció

Nagy úrból talán több száz is akad a telefonkönyvben. Az a Nagy úr azonban, aki nem egyszerűen csak Nagy, de NAGY, így, csupa nagybetűvel, olyan csak egyetlenegy volt az egész világon. Az a bizonyos Nagy úr, aki feltalálta az örök életet!

Vagy legalábbis majdnem. Mert sajnos ez az örök élet olyan örök élet volt, hogy ezek után is elkerülhetetlenül meg kellett halnia idővel mindenkinek!

Ugye milyen szomorú? Csakhogy mégsem szomorkodott senki Nagy úr felfedezésének hírét megtudván, sőt épp ellenkezőleg! Mert a halál rémisztő lehet - de nem ám akkor, ha az ember teljesen biztos - hogy stílszerűen fogalmazzunk: "holtbiztos" - lehetett benne, hogy ő igenis okvetlenül újjászületik majd!

Ráadásul úgy, hogy új életében mindenre emlékszik előző életéből, amire csak akar!

Az egyetlen, ami talán hibának volt nevezhető a nagyszerű felfedezésben, az az volt, hogy még okvetlenül ebben az életben kellett eldönteni, hogy milyen emlékekre emlékezhessen az illető reinkarnálódó egyed a majdani új életében. Bár dönthetett úgy is, hogy minden emlékét meg akarja tartani.

No igen, és még valami, még egy valami hibádzott a tökéletességhez: az új módszer nem mindenkinek adatott meg! Éspedig azért nem mindenkinek, mert bődületesen drága volt.

Nagy úr eredetileg számítógépes szakember volt, plusz agysebész, az idegélettan professzora. És rájött arra, hogy az ember lényegileg nem más, mint egyfajta információcsomag. Persze nagyon sok információból áll, ám ami a tulajdonképpeni tudatát, a lényegét adja, az az összes információhoz képest csekélység: nem más, mint az emlékei! Ha sikerülne a biológiai testét reprodukálni, s abba átplántálni az emlékeit, akkor már készen is volna az új ember, aki azonban egyben a régi is!

Az új test létrehozható az eredetiből klónozással. Létrehozható volna, pontosabban - ha engednék! De nem engedélyezték, mert sokan kísérleteztek klónok előállításával, akiket aztán feldaraboltak volna átültethető testrészekért. Pedig a klón, az ugyanúgy érző ember, mint bárki más!

Nagy úr megoldotta e gondot azzal, hogy kidolgozott egy technikát arra, hogy olyan klónokat hozzanak létre, akik lényegében agy nélküliek. Csak a puszta test, a személyiség befogadására képes agy nélkül!

Ez új utakat nyitott a szervátültetésekhez, de Nagy úr céljaira nem volt megfelelő. Ha nincs agy, mi fogadja be a régi ember emlékeit?!

Ekkor jött nagyszerű ötlete: létrehozott egy kristályszerű memóriatárolót, ami gigantikus információtömeget volt képes tárolni. Ebbe bele lehetett táplálni bárki teljes személyiségét, s Nagy úr, azaz az általa alapított társaság képes volt ezt a létrehozott klón fejébe beültetni úgy, hogy ott agyként funkcionáljon, s irányítsa a teljes testet! S mert a klóntest szabályosan csecsemőként születik meg, s e csecsemőbe ültetik be a kristályt, ez szó szerint igazi újjászületés, csecsemőként kezdve az új életet, természetesen nem igazi, csak nevelőszülőknél. Ezt az apró tökéletlenséget is vállalni kellett. De hát aránylag úgyis elég sok árva gyerek nő fel nevelőszülőnél, s mindenesetre ez egy új élet!

A módszer rémisztően drága volt. Meg kellett fizetni a klónozást, a drága, űrben növesztett kristályt, az emlékek rögzítését, a nevelőszülőket... no és persze az emlékek kiolvasása az eredeti agyból nem ment másként, mint úgy, hogy azt sejtről-sejtre apránként megölik, igaz, fájdalommentesen. Ez úgy történt, hogy bement a megfelelő intézetbe az ember, ott elaltatták - aztán már csak a kristályban ébredt fel az, amit akár léleknek, akár tudatnak nevezhetünk. De csak rövid időre: addig, míg a kristályra rácsatlakoztatott számítógép sorra minden emlékét fel nem idézi neki, hogy eldöntse, melyeket akarja megőrizni új élete során, és mi az, amit mint felesleges információszemetet, törölni akar!

Hogy ez miért volt megadva, mint lehetőség? Nos, ennek nagyon praktikus okai voltak. A kristályaggyal létrejövő új ember annál gyorsabban tud tanulni, minél nagyobb szabad agykapacitása marad. Minek őrizgessen tehát felesleges, haszontalan emlékeket, amikor ezt a helyet az agyában jobbra is használhatja?! Arról már nem is beszélve, hogy tudjuk, sok neurózis, idegbetegség okai különböző káros emlékek, lelkiismeretfurdalások, megaláztatások - sokat is kínlódnak a pszichológusok ezeknek a javítgatásával. Most itt a jó alkalom: ami nem kell, ami fáj, azt egyszerűen ki kell dobni, nem átvinni az új életbe, és kész!

Nagy úr is megöregedett végül. Sokáig elkerülte a halált, de kilencvenhatodik éve vége felé bizony megbénult már mindkét lába. Ideje volt belátni, hogy bizony őérte is eljön hamarosan a Nagy Kaszás, - hacsak el nem szökik előle egy új, fiatal testbe!

Miért is ne?! Most kipróbálhatja saját találmányát, amiről eddig különben számtalan nagyszerű visszajelzést kapott, rosszat pedig egyet sem! És ha valaki, hát ő aztán sokszoros milliárdos volt, épp a saját találmányából. Neki aztán igazán volt pénze erre!

S emiatt aztán egy szép napon befeküdt a megfelelő szerkezetbe, ott elaludt - s felébredt testetlen kristályként, hogy szortírozni kezdje az emlékeit.

A számítógép legelőször azt kérdezte meg tőle, magától értetődően, hogy mostani személyi adataira akar-e emlékezni új életében. Tehát tudni akarja-e, hogy ő Nagy úr volt, itt és itt lakott, s egyéb efféle hivatalos adatokat.

Nagy úr elgondolkozott. A törvény úgy rendelkezett, hogy a kristályagyú "újjászületett" emberek új egyedeknek számítanak, akik nem állnak jogfolytonossági viszonyban a korábbi "meghaltakkal". E rendelkezés jogosságát sokan vitatták, hiszen így egy gazdag bűnöző is megmenekülhetett büntetése elől, mert nem büntethették, ha nem ismerik el a jogutódi mivoltát vagy épp személyi folytonosságát korábbi önmagával, de az volt az értelme ennek, hogy így nem is örökölhetett! Márpedig rengetegen féltek a gazdag emberek rokonai közül, hogy máskülönben sosem örökölnének a gazdag papa vagy nagybácsi vagyonából, mert az testről-testre költözik, vagyona csak egyre gyarapodik, de ő maga sosem méltóztatna meghalni! Ők, a rettegő örökösök, vagyis inkább örökös-reménységek érték el e törvényt.

Nagy úr tehát döntött. Felesleges, hogy emlékezzék rá, hogy ő Nagy úr volt! Ha emlékezne is a nevére, a világ nem ismerné el, hogy az ő érdeme volt e találmány létrehozása, nem adnák oda neki mostani nagy vagyonát sem. Ha pedig ez így van, de ő ugyanakkor emlékezik erre, akkor csak felesleges kényelmetlen érzelmeket ébresztene benne a vágy a soha meg nem kapható nagy vagyon iránt, meggyűlölné az igazságtalan világot és az emberiséget, és hát kinek volna az jó?! Nyilvánvaló, hogy az egyetlen okos dolog, ha minden emléket töröl kivétel nélkül, amik bármiképp is megkeseríthetnék új élete boldogságát!

Nem kellenek tehát személyi adatok. Nem kell a neve (úgyis kap új nevet), nem kell személyi száma, korábbi lakcíme, s emiatt az sem, hogy mennyi pénze volt, hogy milyen találmányai voltak, - semmi ilyesmi nem kell.

Következő nagy csoportkérdés volt a rokonoké. Akar-e emlékezni valamelyikre az élő rokonok közül?

A válasz erre adódott az előző válaszból. Nem kell a rokonokra emlékezni, mert akkor kiderülne, hogy ő Nagy úr volt valaha. És hát a rokonok úgysem adnának neki abból a vagyonból, amit örökölnek utána! Csak gyanakodnának rá, hogy azért látogatja őket, hogy pénzt pumpoljon ki belőlük! El kell feledni őket, így lesz ez a legjobb neki is, de a rokonoknak is!

Akar-e emlékezni meghalt rokonaira? Például feleségére, akit szeretett?

- Nem - döntötte el Nagy úr. Aki meghalt, végleg, azt ő sem képes feltámasztani. Még most is fáj a szíve hű feleségéért. Tisztességgel megőrizte az asszony emlékét egy életen át, de többet nem kívánhatnak tőle! Nem cipelheti örökösen magával ezt az emléket életek hosszú során át, csillapíthatatlan bánatnak! Új életében is lesz biztos elég bánat, új bánatok, az elég lesz neki! Törölni minden fájdalmas emléket!

Úgy mellékesen Nagy úr írt néhány sci-fi regényt is. Akar-e emlékezni rá, hogy ezek az ő alkotásai? És akar-e emlékezni a tartalmukra?

- Nem - döntötte el. A szerzői jogokat úgysem kaphatja meg, ráadásul tudja, hogy ezek nagyon jó művek! Persze, hogy azok, ő írta ezeket! Nyilvánvaló, hogy jónak tartja mindegyiket! Márpedig mekkora élvezet lesz ezeket elolvasni, ha valaha véletlenül a kezébe kerülnek ezek! Ettől a rendkívüli élménytől elesne, ha meghagyná emlékeiben a művek tartalmait. No meg, ha nem tudja, hogy egykor ő írta ezeket, akkor azt hiszi majd, hogy valaki más alkotásai, s ez arra inspirálja, hogy alkosson új, jobb könyveket - s így remélhetőleg létre is hoz még nagyszerűbb alkotásokat majd az új életében! Ráadásul így az eddigi alkotások emlékeitől nem nyomasztván, lehet, hogy irodalmi munkássága új utakon, új irányokba indulhat majd el! Mindenképpen csakis hasznára válhatik tehát, ha irodalmi munkásságának minden emlékét kitörli a fejéből!

Barátokra akar-e emlékezni? Könnyű volt a válasz rá, hogy nem. Véletlenül még köszönne valamelyiknek, aztán ott a magyarázkodás, hogy ez a kis csecsemő ugyan honnét ismeri ezt a meglett embert - jobb elkerülni a bonyodalmakat!

Akarja-e tudni - kérdezte a számítógép -, hogy Nagy úrként nagy tehetsége volt az idegsebészet és a számítástechnika iránt?

Nem, nem akarja tudni. Felesleges. Úgyis kiderül majd az ez irányú tehetsége gyerekként, de az is lehet, hogy új környezetben felnevelkedvén, valami egészen más tehetsége is megnyilatkozik! Például egészen szépen tud fütyülni, ki tudja, talán nagyszerű zenei tehetsége is van, lehet, hogy más pályára kerül az élete és kiváló muzsikus vagy zeneszerző lesz! És miért is ne éljen le úgy is egy életet, hiszen annál változatosabb az életsorozata, minél többféle életpályát kipróbál és végigél! Felesleges előre eldönteni, hogy márpedig ő a számítógépeké és kész, holott ha emlékezne rá, hogy e téren dolgozott korábban, akkor biztos, hogy újra e pályára lépne!

Akar-e emlékezni gyerekkori emlékeire?

Nem, nem akar emlékezni ezekre. Hiszen csakis kétféle emléke lehet: jó és rossz! A rossz, hogy például egy erősebb gyerek megverte, felesleges, mert csak bánatot okoz neki. A jó emlékek pedig azért nem kellenek, mert akkor örökösen ezekhez viszonyítja az új életében vele történő jó dolgokat, s ez helytelen, mert ebből is csak bánata származhat, ha például nevelőszülei nem szeretik annyira, mint régi szülei, ha nem dicsérik meg annyira egy jó osztályzatért, ha... ha akármi efféle lesz! Tehát felesleges!

Felnőttkori emlékei is feleslegesek. Ezek túlságosan szakmaiak, kitalálná belőlük, hogy ő egykor Nagy úr volt!

Már csak egyetlen egyvalamiről kellett döntenie. Akarja-e, hogy új életében emlékezzék rá, hogy ő nem újszülött ember, hanem egy reinkarnált, vagyis akarja-e tudni, hogy ő újjászületett személyiség, akinek volt már egy előző élete?

Nem, nem akarja ezt sem tudni! Minek? Hiszen most döntötte el, hogy egyáltalán semmi emléket nem akar magával vinni új életébe, mert azok feleslegesek! Ha ez így lesz, de tudja, hogy ő újjászületett, akkor egész új életén át kínozná a vágy, hogy megismerje előző életének körülményeit, s ezt a szenvedést, ezt a kielégíthetetlen sóvárgást felesleges elviselnie, ebből csak kára, baja származna, haszna nem! Tehát nem kell ezt sem tudnia! Semmit nem kell tudnia!

A számítógép szenvtelenül vette tudomásul, hogy Nagy úr minden emlékét töröltetni kívánja. S a program befejeződésekor valóban teljesen tisztára ki is pucolta Nagy úr memóriakristályát.

Igen ám, de most el kellett döntenie, hogy miként, mikor, hogyan hozza létre a felesleges emlékektől megtisztított Nagy urat! Ám logikai egységei érdekes dolgot jeleztek neki: Nagy úr az új változatban, tehát tiszta tudattal, emlékek nélkül máris létrejött, méghozzá nem is egy példányban, tehát nem kell hozzákezdeni az újraalkotásához!

Ennek alapja Nagy úr, a számítógép alkotója azon döntése volt, hogy az ember nem más, mint az emlékei, egyfajta emlékcsomag. Mivel Nagy úr minden emlékét töröltette, ezért emlékcsomagja logikailag nem lett más, mint az üres halmaz, halmazelméleti fogalmakkal kifejezve az eredményt. Márpedig a matematikának alaptétele, hogy minden üres halmaz egyenértékű, egyforma.

Igen ám, de bármi gyermekre igaz az, hogy amikor megszületik, akkor nincs semmi emléke sem! (Persze nem a kristályagyú klóngyermekekre kell gondolni). Tehát minden egyes, szabályosan létrejövő gyermek, mint személyiség, megfelel annak, akiként Nagy úr újjá akart születni! S mert a világon néhány másodpercenként mindenképpen létrejön egy gyermek, a reinkarnációs számítógép közreműködése nélkül is, ez azt jelenti, hogy minden néhány másodpercben megszületik az új, emlékek nélküli Nagy úr!

A számítógép, logikus gép lévén, belátta, hogy semmi tennivalója, és felesleges létrehoznia Nagy urat.

Csakhogy szegény számítógép nagy bajba keveredett! Mert neki az a dolga, hogy Nagy urat létrehozza. És a törvények értelmében csak egyetlenegy példányban hozhatja létre! Na már most, ha nem hozza létre, akkor megszegi alkotója parancsát! Ha létrehozza, akkor nemcsak egy Nagy úr lesz, akit ő hoz létre, de nagyon sok más is, akik maguktól születnek. Ha nem hozza létre, ugyanez a helyzet, akkor is lesz nagyon sok, magától születő Nagy úr!

A számítógép kétségbeesetten törte mikroprocesszorait, hogy ebből a paradoxonból kiutat találjon, de hiába. Egyre sebesebben gondolkozott, e kérdés boncolgatására irányítva minden kapacitását, végül központi egységei túlmelegedtek, és kiégett minden fontosabb áramköre.

Próbáljunk mi emberek segíteni szegény számítógépnek!

Ha nem hozza létre Nagy urat, akkor Nagy úr nem születik újjá, tehát meghalt, végleg, mindörökre. Ugyanakkor most bizonyítottuk be, hogy Nagy úr még akkor is meghalt, ha a számítógép újjáteremti, mert az ember lényege az emlékei, Nagy úr tehát abban a pillanatban meghalt, amint úgy döntött, hogy minden emlékét törölteti! Nagy úr tehát garantáltan, visszavonhatatlanul megsemmisült mindörökre!

Igen, de hogyan semmisülhet meg az, aki naponta ezerszámra születik a világ legkülönbözőbb pontjain?! Nagy úr tehát elérte az örök életet épp azzal, hogy mindörökre megsemmisítette magát?! És ha Kis úr vagy bárki más is úgy dönt, hogy ő is törölteti minden emlékét, akkor ők is elérik az örök életet, és egyformák lesznek Nagy úrral?!

Azt már talán mondta valaki, hogy a halálban mindenki egyforma. Egyformák vagyunk az örök életben is?!

Mert ha igen, akkor az örök élet egyenlő az örök halállal.

Cicuska

Hajnika 4 éves kislány. Anyukájával él egyedül, akit Vivinek hívnak, mert apukája meghalt. Édesanyjának már régebb óta udvarol Farkas úr, mert szeretne beköltözni Vivi szép lakásába. Sikerült is meghívatnia magát vendégségbe. Vivinek azonban eszébe jutott, hogy elfogyott a cukor, pedig Farkas úr csakis cukrozva issza a kávét, ezért leszaladt a boltba. Farkas úr, amint Vivi mögött becsukódott az ajtó, a telefonhoz ugrott, és tárcsázni kezdett.

- Mit csinálsz bácsi? - kérdezte tőle a kis Hajnika, akinek még azt sem mondták meg, hogy mi a bácsi neve.

- Telefonálok! Nem gyerekre tartozik, menj ki! - szólt rá szigorúan Farkas úr.

Hajnika ki is ment, de az ajtó mögött hallgatózni kezdett, mert kíváncsi volt. Persze csak Farkas úr hangját hallotta. Mégpedig ezt:

- Szia cica, hogy vagy?

- Persze, hogy én is jól! Na, hogy telt az éjszakád? Remélem nem doromboltál más kandúroknak?

- Épp azért kérdezem, mert ismerlek már, cicuskám! De tudod, ha megcsalsz, megharaplak! Elvégre én vagyok a Farkas!

- Te csak ne fenyegetőzz nekem a karmaiddal! Megmondtam, hogy nem szeretem Vivit, de kell a lakás!

- Hát persze, hogy szeretlek! Meg vagy elégedve a bundáddal? Ugye mennyire szeretlek?

- Nem, nem, értsd meg, kiscicákról még nem lehet szó! Amíg meg nem szerzem ezt a kéglit, addig nem lenne hely ahol nyugodtan nyivákolhatnának!

- Igen, szívecském, én is nagyon várom már a pillanatot, hogy újra dorombolj nekem! Imádom, amikor simogatlak, és még a hátadat is felpúposítod közben a gyönyörtől!

A kis Hajnika elképedve hallgatta az ajtó túloldalán a beszédet. Majd papucsot húzott, leszaladt az utcára, bement a boltba, megkereste édesanyját, s így szólt hozzá:

- Anyu, anyu, gyere gyorsan! - és még a karját is megrángatta.

- Mit keresel itt?! Hát nem megmondtam, hogy kicsi vagy még, nem mehetsz ki az utcára egyedül?!

- De gyere gyorsan, mert nagy baj van! A bácsi megőrült!

- Mit beszélsz?!

- Azt mondta a telefonba, hogy ő egy farkas, hogy téged nem szeret, ráadásul mindezt egy cicának!

Vége