GAÁL MÓZES: VITÉZSÉG ÉS HAZA

BUDAPEST
STAMPFEL-FÉLE KÖNYVKIADÓHIVATAL
(Révai Testvérek Irod. Int. R. T.)

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2024
ISBN 978-963-417-596-4 (online)
MEK-24874

Drégely várának a kapitánya elkészült a halálra. A vár falai omladékok valának, a vitézek javarésze elhullt, Ali serege az ostromban el nem csüggedett. A szakálas ágyúk ontották a faltörő, emberölő golyókat és Drégely vára fölött a nap leáldozóban vala. Véres arca telve volt szánakozással.

Óh, hányszor látta ez a nap a drégelyi várnép halálmegvető vitézségét! Legaranyosabb sugaraival vont glóriát a Szondi feje fölé, csókolta lángajkával a vitézek páncélöltözetét, s hogy éjjel is láthassa az álmot nem ismerő őrszemeket, mérhetetlen nagy fényességét belelopta a csillagok szemébe, felöltötte szelid álarcát a holdnak és vigyázta a drégelyi várat.

Szondi tegnap a vár piacára hordatta minden marháját, éghető vagyonát. A máglya lángot fogott, feketés-szürke hamú éktelenkedik helyében. Skófium varrottas drága dolmánya, kincset érő nyerge, faragott lócái, messze földre hires ezüst-arany edénye, kupája belé van temetve az idomtalan hamúrakásba.

Hol vannak ménei? Azok az aprófejű, hosszú, karcsú nyakú harci paripák? Éles kardot forgattak szügyökbe, utolsót nyerítve rogytak le. Soha török nyereg, soha török vitéz nem töri meg hátukat.

És a kapitánynak kőből rakott házán még sem lobog fekete zászló! Nem sirnak a drégelyi vitézek, nem készül temetési zsolozsmára a várbeli pap.

Csak a belső teremben ül bánatos arccal két halavány fiú. Szőke fürtű ikertestvér, olyan gyöngék, olyan szépek, olyan szomorúak.

Az egyik lehajtja fejét a tölgyfa asztalra, a másiknak ujjai fáradtan pihennek a húros hangszeren, szemében pedig ott vesztegel egy köny. Mekkora fájdalom kellett ahhoz, hogy ez a könycsepp felerőlködjék a szempillájáig?

- Fiaim, öltözzetek fel! Elő a legékesebb köntöst, kössetek kardot az oldalatokra!

- Gyönge a kezetek, húr való azoknak. Útra készültök az Ali táborába. Megigérte, hogy gondotokat viseli.

- Jó urunk, jó atyánk, add nekünk a halált. Melletted pihenni legyen édes jutalmunk. Leterít egy golyó, az kell nekünk.

- Nektek élnetek kell árva madaraim, Ali sátorából röpüljetek el; menjetek szerte ez országban, énekeljétek: Aki magyar, szeresse a hazát; aki vitéz, forduljon a török ellen. Ti csak énekeljetek! A sasok harcoljanak, a fülemüle daloljon. Ezt akarom.

Felöltötte a két ifjú legszebb köntösét, sárga selyemmente, meggypiros nadrág, aranyrojtos kurta csizma és forgótollas nyest kalpag gyémántos boglárú, ékesítette.

Nézte őket Szondi, sokáig elnézte. Életének egyetlen öröme, boldogsága voltak. Árván hagyott fiai egy vitéztársának, kiket ő nevelt fel a maga kedvére. A harcos idők fegyvercsörgésének közepette szelid arcuk, beszédes kék szemük, lelkesítő daluk volt az erős vitéznek kedvrederítője.

És megszólalt a dal. A haldokló hattyú szebben nem énekel, kesergő pásztor sípjának a hangja nem reszket így:

Hallgatta Szondi hatalmas karjára támasztva fejét, hallgatta elboruló arccal és az érc páncél alatt olyan nehezen, sulyosan vert a szív, mintha a várkaput döngetnék buzogánynyal.

Csend volt a teremben, csupán a húrok beszédes zöngése remegett a levegőben, mint a sólyom körmei közé került énekes madárnak rimánkodása.

- Fiaim, nagyon szerettelek titeket. Azért esik nehezemre a szó most. Künn vár Ali szolgája, vele menjetek. Ali nem bánt, vitézi szavát adta reá, a vitézi szónak pedig van becsülete az ellenség előtt is. Hiszem, hogy van, kivánom, hogy legyen, ha a töröktől nem is várok hitet. Most ne sirjatok! Szondi nevelt fel a hazának, de nem a halálnak. Én itt maradok váram omladékán, eltemettet a török, ti pedig, ha majd embernyi emberré nőttetek, hagyjátok el Alit, és Magyarországnak legyetek vigasztalói, harcrabuzdítói. A hazát hagyom reátok örökségül. Most pedig jertek!

Odaborult mind a két fiú Szondi Györgynek a lába elé, átkulcsolták térdét, zokogtak.

Kitárta két karját a drégelyi kapitány és kebelére szorítá két énekes ifját, szemefényét. Ennek is, annak is megcsókolta fejét, meg a homlokát.

Olyan volt, mint egy ezeréves cser, melynek ágaira két madárka röpült, s a vén fa elfedi lombjaival, védve a széltől.

A drégelyi völgyben véres csata folyt. Maroknyi magyar kereste a halált, özönlött a török a nagy emberaratásra.

Avval az elkeseredett dühvel rohant a török ez utolsó küzdelemre, mely már hetek óta emésztette. Nincs irgalom, nincs kegyelem. Nem kellett se irgalom, se kegyelem Szondi vitézeinek. A kik azért sietnek a harcba, hogy meghaljanak, sulyos a kardjuk, félelmet nem ismer a szivök.

Miért nem volt ott egész Magyarország, az a siralmas Magyarország, melyet elhasogattak darabokra? Miért nem látták a magyar nemesek Szondi halál-harcát, hogy lelkök mélyéig megrendülve szent esküvést tegyenek: Soha egymás ellen nem húzzuk ki a kardot!

A drégelyi völgynek vércsatornái eredtek, a fű vérharmattól terhesülve mélyen lehajtotta fejét, a kóbor szellő elriasztotta a csatariadalom zaját más vidékre, hol a virágok kelyhében szelid bogár békésen ül.

Ember ember ellen veszi fel a harcot. Repülnek a lándzsák, sujt a szeges buzogány, ropog a puska, a karabély, villognak a kardok. Halálhörgés, nehéz testek zuhanása, ujabb csapatok lábadobogása, szitok, káromló szó ott egybevegyülnek.

Ali kedvében jár, aki leteríti. Harcban kipróbált janicsárok támadnak reá elülről, oldalról. Szondi fogadja nagy csatakardjával, ez a kard a leghűbb barátja, utolsó percéig ott marad kezében, aki pedig közelébe fér, nem megy tovább egy lépést sem.

Egy golyó találja balcombját a hősnek. Térdre roskad, de küzd tovább, mint a megsebesített oroszlán még szilajabb hévvel. Kardforgató karját másik golyó éri, ekkor baljába fogja a kardot, s még akkor sem adja magát meg. Utolsó erejét összeszedi és harcol.

Egy pillanatra megállanak visszariadva, mint hajdan Porsenna emberei a hídvédő Horácius Kokles láttára, aztán rárohannak, de egy távolabbról jövő golyó homlokába furódik a hősnek.

Tizen rohantak rá, hogy fejét levágják, póznára tűzzék, és Alit megörvendeztessék vele; de reájuk rivallt a törökök vezére:

- Egyik se bántsa a gyaur kapitányt. Allahra mondom, a nagy szultánnak nincs olyan vitéze, mint ez a gyaur volt. Hozzátok ide!

Ali megnézte arcát. Homlokáról a hősnek elsimultak a redők, ajkát összeszorította, talán azért, hogy utolsó lehelletével a fájdalomnak hangja ki ne röppenjen belőle. A kardot ki kellett csavarni kezéből. Ha az a kard megszólalhatott volna! Elmondotta volna: "Ne bántsatok engem, tegyetek melléje, temessetek el vele. A magyaroknál ősi szokás az, hogy a vitézt elkisérje fegyvere, lova, kutyája a másvilágra is."

Eltemették Szondit a szomszéd halom tetejében. Pap nem mondott áldó-szót fölötte, el nem siratta barátja, jó embere. Csak egy lobogó kopja állott őrt a sirhanton, az hirdette, hogy tövében hős nyugszik, aki véres csatában hullott el.

Ali táborában nagy vigasság vagyon. A hosszú ostromnak ülik áldomását. Kegyelmes a basa, arany piasztereket osztogattat szét a derekabbak között, szörbetet isznak a janicsárok, s mesélgetik vitéz tetteiket. Ki hány magyart ölt meg? Boszankodnak, hogy zsákmány nem akadt, hej pedig jó lovaik vannak a magyaroknak, de egyet sem találtak a várban.

Ali fényes sátorában zeneszó mellett táncolnak szép török leányok, hogy örömét lelje tündéri táncukban a hatalmas úr. Török énekes dicséri Alit:

- "Te vagy a nap fényessége, te vagy a szultánnak gyémántja! Reád néz csillagszemeivel a nagy próféta a paradicsomból. A te hiredet viszi a gyorslábú szellő, a te dicsőségedről énekelnek a költők napkelettől napnyugatig. Légy boldogabb, mint a fészkén ülő bülbül, virítson arcod, mint a rózsa. Nagy Ali! Dicső Ali!"

A táncoló leányok bámulva nézték a szép fiúkat, s mindeniknek reszketett a szive, hogy miért oly szomorúak.

- Apátok én vagyok, megigértem a gyaur vitéznek, Mohamed szakálára mondom, megtartom a szavam. Az én fiaim vagytok.

- Szépen énekeltek, úgy hallottam. A szép éneket én is szeretem, vegyétek elé a lantot, dicsérjétek Alit, a ki megtörte a gyaurok büszkeségét.

- Akinek a szive gyászol, annak nincs dicsérő hangja, csak könyje. Ó ne kivánd tőlünk, hogy most énekeljünk!

- Gyaurok vagytok, keményfejűek, de tudjátok meg, ha Ali parancsol, engedelmeskedni kell.

- Ha kedvemre lesz a dal, sátramba fogadlak, rabszolga lesi a kivánságaitokat, gyönyörűség lesz az életetek. Ali szeretni fog, és Alinak a kegye határtalan.

- Ha Ali százszor olyan hatalmas volna is, még akkor sem tehetne minket boldoggá. Adja vissza Ali a mi jó urunkat!

- A gyaur vezér nagy hős volt, tisztelem érte. Elásták, kopja van hantja fölé szúrva. Felejtsétek őt el! A dalt akarom hallani.

Egymásra nézett a két gyönge gyermek. Az a két hű kék szem tanakodott egymással egy pillanatig.

Azt mondták egymásnak: Ha most nem engedelmeskedünk, a gőgös Ali megölet, lelkünk szárnyra kél és fölkeresi az igazak honában jó urunkat.

- A dalt akarom hallani! - rivallt rájuk Ali és felhők tornyosultak homlokára, szemöldei összevonódtak.

- Hatalmas Ali, nézd ezeket a mi húrjainkat: elnémultak, nem ver ki hangot belőle ujjunk. Öless meg, ha tetszik, aztán temettess minket is jó urunk mellé.

És e pillanatban a két gyönge fiú megragadta hangszerének húrjait és lángoló arccal letépte.

A sátorban nem vala más hallható, mint a letépett húrok pattogása. Egyik megzendült, de a hang, mely abból kiszabadult, bántó, zavaró hang volt. Ali felugrott selyem vánkosáról, éktelen lett arca a dühtől, remegett ajka és gyilkos villámokat szórt szeme. Keble háborgott, s drágaköves markolatú kardját felragadva rárohant a két ártatlan gyermekre.

Olyan volt a két gyermek e pillanatban, mint két megdicsőült angyal. Ragyogott az arcuk, epedő vágy sugárzott ki szemeikből...

A bősz török visszahökkent, megbűvölte őt is ez a kimondhatatlan szeretet, csodálatos ragaszkodás. Kardját leeresztve elfordult tőlük és sötéten a földre szegezve tekintetét mormogta:

- Megfogadtam, hogy nem bántom... hiszen még gyermekek!... Szolga, vezesd vissza sátorukba. Kenyeret és vizet kapnak, ha panaszkodnak, megvesszőzöd.

Ez alatt pedig oda fenn a kopjás dombtetőn egy madárka énekelt altató, édes dalt, soha meg nem szünő szeretetről, hűségről, a síron túl ható háladatosságról.

Volt szive a török szolgának, akire Ali rábizta a két gyermeket. Öreg, barázdás arcú legény vala, kemény szavú, mogorva tekintetű. Értette a magyar szót, mert egyszer magyar fogságba jutott, s két esztendeig élt magyarok között.

- Kisérj el te is, meglásd nem maradunk sokáig. Se apánk, se anyánk nincs, senkink a világon. Csak megcsókoljuk a földet, hol ő pihen, aztán visszajövünk. Te jó vagy, jobb, mint Ali, eressz el... eressz el!

Hajlott is az öreg a könyörgő szóra, meg nem is. Sajnálta a rabfiúkat, félt szörnyen Alitól.

Olyanformán mutatott mindakét kezével a nyaka körül, hogy abból megérthették a fiúk, mitől fél.

Mikor a hold szelid arcával lemosolygott a néma földre és csak a zizegő-suhogó szellő, ez a fáradhatatlan álomba ringatója a virágoknak kóborolt, került-fordult a tájékon: útnak indult a két ifjú, s mindenütt nyomukban az öreg szolga.

Zümmögtek az éji bogarak, felrebbent az alvó madár, ha megrázták a lombokat mentökben.

- Gyorsabban!... gyorsabban! - susogták egymásnak, s az öreg alig tudott fel a dombon utánok törtetni.

Minél közelebb értek, annál inkább összeszorult szivök. Meg-megállottak, hogy lélekzetet vegyenek, üde volt a lég, fojtogatta mégis.

Ott állottak végre a kópjás hant előtt. Szótalanul letérdepeltek, imára kulcsolták kezöket és imádkoztak halkan.

Fejök felett a csillagos ég, köröskörül az éj csodálatos némasága, és hátuk megett a török szolga.

Az a halk ima lehatott a pihenő hőshöz, felszárnyalt a csillagokon túl trónusán ülő Mennybéli Atyához.

- Jó urunk, eljöttünk hozzád, búcsút venni. Holnapután Ali elvisz Budára magával. Rabok leszünk, de törökök soha. Te azt mondtad nekünk, hogy énekeljünk, de mióta itt hagytál minket, olyan nehéz az ének. Arra tanítottál minket, hogy szeressük a hazát, de mióta te nem vagy mellettünk, nincs nekünk hazánk.

- Ali megvesszőztet, ha szót nem fogadunk, de mi csak neked tanultunk szót fogadni. Ali haragszik, ha nem dicsérjük, de a dicsérő szó megdermed ajkunkon. Nem dicsérünk senkit, csak a mi kedves halottunkat. Nem születik többé olyan ember a világra.

És ekkor megzendült a néma éjben a két dalos madár bánatos éneke. A húrok jajgattak, mint az apát vesztett madarak, ha elhagyott fészkükre hiába várják a család fentartóját. Minden hang végig ringatózott a levegőben, mintha bölcsőben sirdogáló gyermek lenne, kit szerető dajka álomba akar ringatni.

Még sokáig elültek volna az ifjak a sirdombon, de az öreg szolga nagyon türelmetlenkedett, Ali haragjától szörnyen félt, és bár szive nagyon meglágyult a dal hallatára, a két árva fiúnak láttára, mégis megparancsolta nekik, hogy kövessék őt vissza a táborba.

Elbucsúztak a sirtól, aztán egymás nyakába borultak némán. A testvéri szeretetnek, a megosztott fájdalomnak szebb szobrát el nem képzelhetni, mint a két ifjú vala e pillanatban.

- Fogadjunk szót - biztaták egymást - azt akarta jó urunk, hogy szót fogadjunk.

És ettől az éjszakától kezdve a két ifjú hű, ragaszkodó, engedelmes fia lett a török Alinak.

Ali budai palotájában vigan folyt az élet. A hatalmas basa értette módját annak, hogy ne unja magát, mikor a még hatalmasabb szultán békét hagyott neki, s nem parancsolt reá, hogy foglalja el valamelyik magyar várat a Duna mellékén.

Majd hangos erdőn űzte a vadat a budai hegyek között, s utána nagy lakomákon derítette fel kedvét. Ilyenkor szivesen megizlelte a tüzes magyar borokat, pedig azt a Korán ugyancsak tiltja, de hát tehetett-e arról Ali basa, hogy a magyar hegyek szőlejének olyan csalogatóan édes, mámorító a nedve?

Majd palotájának legpompásabb termében összegyüjtötte udvarnépét és bolondjának mókáin mulatott.

Ez a bolond gyaur volt, de felcsapott a hatalmas basa kedviért töröknek, beszélt taliánul, irástudó volt, s a miatt, hogy mindenkit utánozni tudott, s már a pofája is maga volt a megtestesült furcsaság: szörnyen magára uszította a basa kegyelmét.

Apró szemei alig voltak elégségesek arra, hogy a napvilágból valamicskét meglásson, hanem ez apró szemek kárpótlásaul adott neki a jóságos természet olyan rémletes orrot, hogy azt a szegény bolond örökös teherként látszott magával hurcolni.

Valójában ennek az orrnak köszönhette, hogy Ali levétette lábairól a bilincset, mert a hatalmas basa pisze orrú volt, s teljes életében irígységgel nézte azokat, akiknek ebből a testrészből jóval nagyobb darab jutott ki, mint neki.

Ha rossz kedvében volt Ali, avval fenyegette a bolondot, hogy levágatja az orrának felét és a magáéhoz ragasztatja.

- Ne tedd azt, fényes ábrázatú basa, mert te avval a kicsinyke orral is a nagy szultán gyönyörűsége vagy, de én a csonka orrommal igen el találnám rontani a kedvedet.

Elnézegette a szótalan fiúkat, meghallgatta énekeiket, azokat is, melyeket Ali mulatságára, azokat is, melyeket a magok vigasztalására énekeltek a palotának egy félreeső szobájában.

A nagyorrú bolond, a ki mindig vigyorgott, és száját csufondárosan végig húzta, ha az agák és udvari nép előtt mókázott, ilyenkor a sötét, hosszú folyosón lehajtott fejjel állott, a szeméből pedig egy-egy titkos köny pergett ki.

Ugyan bizony ki hitte volna el, hogy Ali basának a bolondja sir, hiszen azt tartották volna legnagyobb bolondnak ezen a világon.

- Ne ijedjetek meg tőlem, hogy magyarul szólok, ne is áruljatok el senki előtt. Én is magyar vagyok. Csodálkoztok ugy-e?

- Az vagyok, és ha Isten megsegít, az is maradok. Most látjátok furcsa ruhám, még furcsább dolgom van: azokat röhögtetem, a kiket szeretnék mindennap százszor megfojtani. Csunya nagy orrom van, akkora szájam, mint egy jókora harcsának, a lábaim is csámpások, hát bizony arra születtem, hogy kacagjanak rajtam az emberek. Kacag mindenki, csak ti nem, jó fiúk. Áldjon meg titeket az Isten!

- Elcsiptek szépen, mikor a török Budavárát kurtán-furcsán, jól tudjátok hogyan, kézrekerítette. Török Bálint uramnak voltam a fegyveres szolgája. Az uramat elhivatta a szultán a táborba, soha onnan vissza nem tért, minket pedig akkor leptek meg a janicsárok, mikor eszünk ágában sem volt. Hej, ide s tova tiz esztendeje lesz már annak. Az orrom megtetszett Alinak, s így Isten után ennek az ormótlan nagy húsdarabnak köszönhetem, hogy nem üttette le a fejemet, Törökországba se küldött, hogy a szultán gyönyörködjék bennem, hanem itt tartott az udvaránál és megtett udvari bolondjának.

- Egyet se sajnáljatok engemet, hiszen nekem arany dolgom van. Fél tőlem mindenki, még a basa is. Ha megboszant, kifigurázom, félnek a török katonák, mert jaj nekik, ha görbe szemmel néznek reám. Van bőviben, a mit egyem-igyam, gyönyörűség minden napom, mindig kacagok, jó tudjátok azt is. Már az örökös vigyorgástól két nagy ránc ülepedett a pofámra. Jaj, fiúk, milyen bolond jó dolgom van nekem!

- Volt egy öreg anyám. Tudjátok, olyan csúf öreg asszony, a milyent ti eleget láttatok. Kérges tenyerű, meggörbült hátú banya, a sok robot, munka megtörte testét-lelkét. Én ezt a vén portékát igen szerettem. Azóta sok szép fiatal asszonyt láttam, soha egyik sem tetszett nekem úgy. Ezt az öreg asszonyt a szemem láttára szúrták le. Az én kezemen akkor már szíjj volt és nem tehettem egyebet, mint véresre haraptam az ajkamat. Egyik török katona meglátta és szembeköpött, anyámat pedig, a ki még felém terjeszté ki karjait, sziven döfte kardjával.

- Ez a katona itt van most is az Ali udvarában. Janicsár-aga lett belőle, Ali szereti. Őt tartja a leghivebb vitézének, de én gyülölöm... gyülölöm halálig. A mikor reá nézek, szeretném összevicsorítani a fogamat, szeretnék az arcájába harapni, mert mindig anyámat látom, a szegény öreg asszonyt, a mint oldalából foly a vér, s a karját felém tárja ki.

- Nem szomorú, jó fiúk, hanem bolond történet, hiszen látjátok, csak egy bolond mondja el; a bolond pedig nem lehet szomorú, a bolondnak nem szabad szomorúnak lennie, mert akkor elcsapná Ali, s befognák barom helyett az eke elé, hogy szántsanak vele a budai határon... Hahaha!...

- Ennek, hogy így beszélek, csak ti vagytok az oka. Mert nekem a sok bolondságtól eszembe se jutna visszagondolni a tizesztendős multra, de mikor hallom a ti szomorú énekléseteket, akkor úgy megtámadnak az emlékek, mint holmi éhes vadállatok. Látom a becsületes Verbőczi uramat, a makacs Török Bálintot, Prini Pétert, Majláth Istvánt, a kik megkeserülték a török barátságot, eszembe jut, hogy Buda, hol egykor Mátyás uralkodott, most a töröké, látom a pöffeszkedő agát, a ki megölte azt a vén asszonyt, és reszket dühömben a kezem, hogy le nem szúrhatom, mint egy veszett kutyát. A lelkem sír, és én félre rántom a szájamat: kacagok. Fiúk, higyjétek el nekem, igen nehéz dolog bolondnak lenni, ha az embernek egy kicsiny esze és egy bolondul érzékeny szive van.

- Én pedig szeretlek titeket az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak. Nektek az Isten adjon jobb sorsot, mint nekem adott. Ad is, mert nincs akkora orrotok és olyan széles szájatok.

A bolond elbucsúzott a két fiutól, s még az nap hallották dévaj kacagását, látták különös táncát, s míg az udvari nép röhögött, nekik a szivök telve volt részvéttel és szomorúsággal.

Míg Ali udvar-népével a vidéken kalandozott, a falvak jámbor lakóit háborgatta, avagy a béke dacára is egy-egy falvat kisarcolt, hogy kedvébe járjon a szultánnak, s minél több ajándékot küldjön a gyaurok országából: furcsa dolgok estek a budai palotának egyik félreeső szobájában.

A kard nehéz volt, a kar bizony hamar kifáradt, de a bolond nem győzött eleget csodálkozni a fiúk kitartásán. Úgy kipirult arcájuk, úgy kisugárzott szemükből a hév és buzgóság, hogy a bolondnak örömében repesett a szive.

A kardforgatás után következett az ökölvívás, hadd feszüljön meg izma a karnak, lábnak!

A kik Magyarországot be akarják járni, hogy énekeljenek a drégelyi hősről, azoknak az oldalára kard is való.

Nem volt a világon türelmesebb tanító, mint a bolond. Az oktatásban ki nem fáradott. Egy-egy fogást tizszer is megmutatott, s hunyorgatott apró szemeivel, ha a tanítványok eltalálták.

Megtanította őket a tőrrel való vívásra is. Ezt ő egy olasz ezermestertől tanulta, a ki Mátyás király idejében került ide gyermekkorában, s itt rekedett végkép.

- Lássátok fiaim, ha ti valaha nagyon megharagusztok valakire, egy ilyen vékony jószággal, ha jól irányozzátok, örökre elnémíthatjátok. Én ezt a szép jószágot csak a minap loptam Alitól. Sok van neki, nekem pedig egy sincs, ha elveszem - gondoltam magamban - nem rövidítem meg őt. Nekem erre igen nagy szükségem lehet.

Megmutatta a finom, hajlékony pengét, a míg a fiúk nézegették, nagyokat villámlott a két apró szem.

Ha ezt a pillantást felfogta volna a büszke aga, talán nem jutott volna eszébe, hogy kacagjon a gyaur bolondon?

Éjjelenkint, ha az álom kerülte a két fiú szemét, mindig csak arról beszéltek:

- Milyen jó lesz, ha olyan szabadon járunk-kelünk a szép magyar hazában, mint a vándormadár.

- Adnak mindenütt egy darab kenyeret, egy hörpintés vizet merítünk a patakból; hintenek szalmát a padlóra, ahol reánk szakad az éjszaka.

- Ali azt mondta, hogy még vár két holdtöltéig, akkor turbánt tesz a fejünkre, s nekünk is Mohamed vallása szerint kell élnünk.

- Török éneket kell tanulnunk, dicsérő éneket a padisáhról, hogy a sztambuli fényes ábrázatú úr megszeressen minket, mert Ali oda ajándékoz.

- Nem jutunk oda soha! Itt legalább hazánk levegőjét szívjuk, magyar szót is hallunk titokban, vigasztalónk, barátunk van a jó bolondban.

- Azt mondta volt, jó urunk, szökjünk el Alitól, ha majd erősek, nagyok leszünk.

Sötét éjjel borongott a budai váron. A mulatságban eltörődött basa puha vánkosán aludt; pihentek mind, még az őrök is. Távolról kakas-kukorékolás hallszék, az is sejtelmesen, alig kivehetőleg. Csak a két rab magyar fiúnak szivében virrasztott a gond, a tépelődés, mióta megfogamzott bennök a szándék, hogy megszöknek. Még nagyobb szorgalommal és kitartással tanultak mesterüktől lopva, hogy senki meg ne tudja.

- Mikor kivánjátok meg a nagy próféta paradicsomát? Nem olyan szép a tietek. Ha majd nagyok lesztek, megajándékoz Szulejmán biborszinű kaftánnal; gyöngygyel, aranyhimmel kivarrt papucsba dugjátok a lábatokat. Ha megszégyenül dalotoktól a bülbül, megirigyeli sorsotokat mindenki, úgy reátok árasztja kegyelmét a nagy úr.

- Még egy holdtöltét várunk, kegyelmes Ali, akkor történjék meg a te akaratod.

Azt fontolgatta magában Ali, hogy mekkora örömet szerez urának evvel a ritka ajándékkal. Szép két gyaur fiú, még szebb lesz török ruhában; az éneket, ha hizeleg, szereti Szolimán. Megemlékezik hű szolgájáról, a budai basáról is, haza rendeli és megteszi nagyvezérnek. Erre áhítoz ő már esztendők óta. Jó lesz budai basának a janicsár aga, Murad.

Még egy holdtölte, akkor megszaporodik két ártatlan lélekkel az igaz hivők száma.

- Akkor vigyázzatok reám, valamit mondani akarok nektek. Alit nyolcezer vitézzel Érsekujvár ellen rendelte a török császár, holnapután el kell indulni. Itt marad helyében az a jóságos aga, akit én olyan nagyon szeretek. Neki kell Budavárát védeni addig, míg Ali visszatér, ha aztán visszatér, nektek Sztambulba kell mennetek. Jól tudjátok.

- Ezt már okosan mondottátok, én sem akarnám azt. Jól ide figyeljetek. Megszökünk innen együtt.

- Az arcotok sima, karcsú a termetetek, lágy a hangotok, éppen jók lesztek törökleányoknak.

- Én maradok udvari bolondnak. Egy héttel azután, hogy Ali elment, visszasiet lóhalálában egy csausz és megparancsolja, hogy az udvari bolond kisérje el Ali két szép leányát a táborba, úgy parancsolja Ali. Én ezt mind elvégezem jó előre. Legyetek jó reménységgel és ne féljetek semmitől. Sok esztendeje várok már arra a pillanatra, hogy megszabaduljak. Eljön a pillanat, bízzatok bennem.

A két fiúnak minden tagja remegett az édes izgatottságtól. Nem gondoltak arra, hogy mi lesz tovább a sorsuk, ha megfogják, ha visszahurcolják Alihoz, ha megölik... Csak el innen, csak Sztambulba ne kerüljenek, csak beválthassák a Szondi sirján tett igéretüket.

Tüzes paripán rohant le biborvörös felhők közül Szondi, felragadta két árva énekes ifját a nyeregbe és rohant vissza a magasságba. Hallatszott mögöttük az üldözők riadalma, de ők oly nyugodtan ültek atyjuk mellett a nyeregben és énekeltek a drégelyi küzdelemről.

Ali rábízta Muradra a várat, a két gyaur énekes fiut, s megparancsolta a bolondnak is, hogy szerezzen sok víg órát az agának.

- Azt bízd reám, komám. Én az agának olyan órákat szerzek, hogy még a paradicsomban is folyton engemet lát a húrik mellett. Szeretem én az agát, jobban, mint ő gondolná.

A bolond csiptetett apró szemeivel, Murad pedig kegyesen mosolygott reá, s megigérte, ha sokat mulattatja, mindennap csak egy korbácsütést méret a talpára, de ha elunja magát mellette, akkor tizet.

- Kevesebbel is beérem én, ó agák legdicsőbbje, kire Mohamed vár az igazhivők paradicsomában.

Hetednapra jött a csausz s megparancsolta a bolondnak, hogy üljön lóra és kisérje el Ali két leányát az érsekújvári táborba, mert szomorú: látni akarja leányait, hallani akarja az ő bohóságait.

- Nem látsz, komám, holnap sem, talán holnapután sem, de mielőtt elmennék, ma éjjel egy furcsa nótát elénekelek neked és táncolok, ha úgy akarod. Most gondoltam ki, azért, hogy örömet szerezzek azért a sok jóért, a mivel irántam voltál. Hiszen naponkint csak egy korbácsütéssel tüntettél ki. Élj sokáig és árnyékozzon be tégedet Mohamed selyem szakála!

A bolond két szép nőiruhát vitt titkon az ifjaknak, a kik sietősen felöltötték. Bő volt a ruha, jól elfért alatta a görbe török kard.

- Legyetek készen. Visszajövök mindjárt, csak a kegyelmes agától veszek örök bucsút.

- Annál jobb, vajha mindig ilyen jó kedved volna, gyönyörűséges aga! Szeretném, ha abban a percben is, mikor a paradicsom kapuja kinyílik előtted, ilyen aranyos jó kedvvel haladnál befelé.

- Kezdem már. Engedd meg, hogy melléd üljek, úgy jobban füledbe hatnak a hangok. Tudod, így szokta Ali is.

- Elég volt! - ordított képéből kikelve Murad, s fel akart ugrani, de nem tudott, mert átölelte a bolond izmos karjaival, úgy magához szorította, hogy a lélekzete is beléje szorult. Aztán sziszegte a bosszú rettenetes szavait.

- Nem volt még elég, de nem sokára elég lesz, Murad. Te megölted anyámat, én most megöllek téged. Ennyi az egész. Tiz esztendő óta készülődöm, tiz esztendeig voltam e miatt a bolondotok, hogy közeledbe férhessek. Ha most a paradicsomba érkezel, mondd meg Mohamednek, hogy nekem ne csináljon helyet, mert én őt is csak hitegettem tiz esztendeig.

Az a tőr, melyet az ártatlan énekes fiúk nézegettek, belemerült markolatáig a Murad kebelébe.

Nem hallszott egy jaj-szó. Ott feküdt holtra vált arccal a puha vánkoson. Künn pedig megparancsolta a szolgáknak a bolond, hogy fel ne költsék Muradot, mert a ki édes álmát zavarja, azt gúzsba kötözteti.

A tele hold nyájas arcával oly barátságosan tekintett le a budai várra, mintha ott a világ legcsendesebb emberei aludnák az igazak álmát. Aztán hosszan utána tévedt tekintete annak a három lovasnak, akik bő köpenyeikbe burkolva vágtattak sebes dobogással az úton.

Mig a budai várban Muradnak a szolgái másnap arra vártak, hogy urok fölkeljen, a három szökevény magyar messze földön járt. Alinak legjobb lovait választotta ki a bolond, akit ezentúl becsületes nevén Kecskés Mártonnak szólítunk.

- Elfáradtatok-e már, édes fiaim? - kérdezte az ifjúkat, midőn a nap már feltette fejére gyémánt kövekkel kirakott koronáját és királyi fenséggel haladt trónusa felé, sokáig kell a jó öreg királynak mennie, míg leülhet trónusára, mert csak délben érkezik oda.

- A szomszéd faluban megállunk és pihenünk, ezt a ruhát is, ha lehet, fölcseréljük. Addig kigondolok valamit.

- Először is biró uram, adjon szénát meg zabot a lovaknak, nekünk pedig valami harapni valót teremtsen elő kelmed, meg három rend öltözetet, már olyant, amilyen kéznél van. Az árát megfizetjük török aranypénzben.

A biró eleinte úgy telve volt bámulattal és gyanakodással, hogy nem is ellenkezett, de nem is engedelmeskedett.

- Csak... hát... hogy furcsa világ van mostanság. Az ember azt sem tudja, kinek fogadjon szót: a budai basának-e, vagy a magyar királynak.

- Kelmed most se a budai basára ne gondoljon, se a magyar királyra, hanem arra, hogy a lovaink fáradtak meg éhesek, nekünk pedig ruha és valami harapni való kell. Magyar ember kelmed?

- Nem magyar ember, hanem tökfilkó. Fogja ezt az aranyat, és tegye meg, a miket mondottam.

Jutott a lovaknak abrak bőven, a három szökevény is kipihente az út fáradalmait.

A biró megtudta, kivel van dolga és csupa szivesség lett. A török ruhát fölcserélték paraszt szűrruhával. A két ifjunak levágta Márton a haját, s ez úgy kivette formájából mindkettőt, hogy a kerek, ócska posztókalap alatt nem egy könnyen ismertek volna rájuk a budai vár török szolgái és egykori ura.

Hamarjában nem tudta, hogy mit csináljon az orrával. Szivesen levágott volna belőle egy darabkát, de mégis sajnálta, hiszen születése óta viselte és nagyon hozzá szokott.

Hirtelen jó gondolata támadt. Megkérdezte a birótól, hogy van-e a faluban zsidó?

- Egy van, de az is már, hála Istennek, haldoklik. A mult hónapban fiát és lányát elfogták a törökök, s azóta nem lehet szavát venni.

Ennek az öreg zsidónak volt egy hosszú, nagyon elviselt, bokáig érő kabátja és egy sapkája. Magára öltötte Márton, a haját lenyiratta, csupán a füle mellett hagyott meg egy-egy tincset, azokat megkunkorította.

Addig a biró elásatta a török ruhát a temető árkában, szerzett egy rozoga szekeret, azt megrakta Márton ócska lim-lommal, a tetejébe egy-két kecskebőrt terített ki, aztán befogott két lovat, a harmadikkal megajándékozta a birót, a ki erősen szabódott, hogy nem kell neki a ló, még halálos veszedelmet hozhat reá.

A két török leány és egy török lovas helyett este felé csikorgó, vén szekerén a falu zsidója hajtott tovább. A szekéren két paraszt legény ült, a lovakat pedig az öreg zsidó kormányozta.

Csak az volt a különös, hogy a két ló sehogysem érezte magát jól a hitvány szekér előtt, a zsidónak pedig fertelmesen megnőtt az orra.

Ha most Ali basa szembejött volna evvel a nyomorúságos parasztszekérrel: vajjon megállította volna-e a zsidót, hogy megkérdezze: nem volt-e egy testvére, a kit elfogtak a törökök, s a ki mostanság Ali basának az udvari bolondja?

Az egri kapitánynak országszerte nagy volt a becsülete, a mióta dicsőségesen visszaverte a török támadást. - Nem bántották egyhamar ő kegyelmét sasfészkében, csak a vitéz kapitány szivén rágott a bú férge, mert látta, hogy sehogy sincsen jól úgy, ahogy van a hazában.

Lovas hiradók egyremásra rémítgették, hogy a török erősen terjeszkedik a túladunai részen. Palota, Veszprém, Kanizsa egymásután jutnak török kézre.

- Veszetthordta pogánya - mondogatta nagy keserűséggel Dobó uram - úgy kimar a hazánkból, hogy észre se vesszük.

Aztán, hogy abbéli bánatát elfelejtse, összegyüjtötte a környékbeli nemes urakat, s a kecskelábú, hosszú asztalok mellett elmulatott bújában. Egymást vigasztalták, egymást bátorították a magyar urak.

- Magyarnak magyar, mert úgy beszél, de inkább zsidó az, még pedig az aljából.

- Nem is azt akarja ő, hanem éjjeli szállást kér. Úgy mondja, messze útról jött, elfáradott.

- Ha már itt van, maradjon itt éjszakára, aztán menjen tovább Isten hirével.

- Hallgass meg előbb, Dobó István uram, - szólott a betolakodó zsidó, - aztán ha a szavam, meg a pofám megtetszik, itt tartasz te továbbra is.

- Ilyen orrot nem láttál te még, de hasznát is vettem. Fontos dolgot szimatoltam ki.

- Hát először is, parancsold meg ezeknek a jó uraknak, hogy kupa helyett vegyék elé a kardjaikat, a várbeli katonaság is üljön lóra, aztán adass alám is egy lovat.

- Harmad magammal. Te atyafi, - szólott parancsoló hangon egy mellette álló csatlóshoz, - küldd be a két fiút.

Megbarnult patyolat arcuk, vonásaik kifejezők lettek, megnőtt a hajuk is. A rongyos paraszt-ruha nagyon lerítt róluk.

- Apánkat nem ismertük, nevelő-apánk Szondi György volt, ez pedig a megszabadítónk.

- Szondi György! - kiáltottak az urak és felugráltak, hogy közelebbről nézzék a két fiút.

- Mi szöktünk el Ali palotájából. Megszabadulásunkat ennek az áldott jó embernek köszönhetjük, aki nem zsidó, hanem magyar ember.

- Bolond vagyok fiaim, az Ali udvari bolondja. Tiz esztendeig voltam az, tiz esztendeig kacagtattam a törököt, hogy aztán életemben egyszer én is kacagjak. Ülj lóra vitézeiddel Dobó István, mire a nap alászáll, derék zsákmányt ejthetsz. Amit még tudni akarsz, elmondom, ha majd visszajöttünk. Adass ruhát ennek a két gyöngyfiúnak, szerezz két hegedűt, hallgasd meg énekeiket, de csak akkor, ha lesz miért dicsérjen a lant.

- Nem kellene, hogy higyjek szavaidban, de hiszek mégis, atyámfia. Lóra vitézek, legalább nem rozsdásodik hüvelyébe a kardunk.

- Mi is megyünk veletek - ajánlkozék buzgón a két ifjú, - de Márton nem engedte.

- Mit hagyott reátok örökségül jó uratok, Szondi? Maradjatok itt fiaim, ha visszajövünk, várjatok készen szívmelegítő nótával.

Egy fél óra alig telt el, s már elindult Dobó törökvadászatra. Hej, veszedelmes vad volt az akkortájban. Magyarországon szörnyű módon elszaporodott. Nagy hasznára vált a hazának, aki pusztította.

Márton elbeszélte útközben, hogy a szomszéd erdőben pihent szekerével, midőn három török katonát vett észre, akik nyomban feléjök tartottak.

Jámbor zsidónak tartották őt, aki a vásárra készül. Megmotoszkálták a szekerét, de mert semmi értékes dolgot nem találtak nála, nem bántották. Megörvendettek, amikor törökül kezdett beszélni velök, s azt hazudta, hogy ő nagy ellensége a magyaroknak. Sokat zsarolják, kínozzák őt. A török katonák pedig elmesélték, hogy jaj az egri vár kapitányának, Dobónak, aki három esztendővel ezelőtt akkora szégyent hozott a török fegyverre.

Egy szökevény gyaur, holmi német zsoldos jó pénzért megigérte, hogy bejuttatja éjnek idején a török csapatot a várba.

Márton szörnyen örült, s fogadkozott erősen, hogy ő is velök menne, csak az egyik karja ne volna kitörve. Látta aztán a völgyben rejtezkedő csapatot is.

Otthagyta rozzant szekerét, a kecskebőröket és lim-lomokat, felült az egyik lóra, a másikra pedig felültette a két fiút, s úgy sietett tudtára adni Dobónak a törökök szándékát.

- Nekem ne igérj semmi jutalmat. Nincsen semmire szükségem, hanem fogadd jó szívvel azokat a fiúkat.

- Hé, vitézek, kerüljük meg ezt a mély árkot, aztán váljunk kétfelé. Ha egy nagyot füttyentek, szoruljunk összébb, valaki - úgy lehet - közénk szorul.

Márton jól megjegyezte a helyet. Csakugyan közbe fogták a jókora török csapatot, s kevés kaphatott egér-utat. Legdühösebben egy nem török ruhájú katona harcolt. Látszott rajta, hogy élve nem szeretne a magyarok kezébe kerülni. Mégis csak élve került fogságba.

Dobó megismerte. Egyik izgága, elégedetlen zsoldosa volt, ki két hónappal ezelőtt szökött meg.

- Nem ismerem ezt a szót, ha áruló ejti ki! - kiáltott reá sötét tekintettel Dobó. - Az árulóknak egy kegyelmet osztok - a kötelet. Ez a haza táplált, magyar adta a kenyeret neked, német, úgy hálálod meg, hogy török-kézre akartad játszani a várat és egykori bajtársaidat. Nincs undokabb állat az árulónál. Kössétek fel egy fára, legények!

Várta az egri várban a hazatérőket a karcsú két ifjú. Olyan szemrevalók voltak az apród-öltözetben, hogy gyönyörködve nézte őket Dobó Katica, a kapitány leánya is.

- Nem maradhatunk. A mi sorsunkat az a csillag vezérli, mely fejünk felett ragyog: jó urunk őrszeme. Azt mondta, énekeljünk a hazaszeretetről, a szabadságról. Énekelünk hát. Jól esik megfogadni szavát.

Hallgatták a visszatérő vitézek, és erős, nagy kivánság töltötte el keblöket, hogy a Szondi dicsősége jusson osztályrészül nekik is.

E szűk határok közé szorított földi életben olyan egy embernek a sorsa, mint az erőtlen bogáré: halad, röpköd, eltapossák - elfelejtik. Ó, de a ki hazájáért meghalt, azt dédelgeti a halhatatlanság tündére, fölébreszti siri álmából a költők dala; napsugárból szőtt, áttetsző alakja, mint a szivárvány feltünik az égen, s aki látja, gyönyörködve nézi.

Énekeljetek ti, drégelyi hősnek vándormadarai. A gyermek ajkán édes a dal, az ifjúság a lelkesedésé! Virágot fakasszon a tavasz, illatot hordjon a tavaszi szellő! Hizelgő szava a hősi dalnak lopózzék be a magyar vitézek szivébe, legyen a hazaszeretetnek felbujtogatója, testvérgyülölségnek elszenderítője, régi vitézségnek riadója.

A rügyfakasztó tavasz útnak indította Dobó István három vendégét. A nagy orrú zsidót bezzeg hamar megszerették az egri várban. Kérték a vitézek, ne hagyja ott őket, hiszen két hét alatt megöli a szomorúság.

Márton még összébb húzta szempilláit, úgy, hogy nem szökhetett ki szemeiből egy árva sugárka sem és azt mondta:

- Pajtásaim, elég volt már a kacagásból. Lássátok, az én fiaim nagyon szomorúak, nyomja a szivöket valami. Annak a fájdalomnak tudom az orvosságát: vándorútra kelünk.

Varról-várra ment a három jó barát. Mókázott az egykori udvari bolond, énekelt a két ifjú: a jó magyar uraknak kacagott az egyik szeme, de sirt a másik.

Szakasztott ilyen volt a sorsa Magyarországnak is. Egyik nap a tele serleg járta víg mulatozással, másik nap a kétségbeesés. A török lófark mind több és több várnak került az ormára, s jaj volt annak a vidéknek, mely török bég hatalmában állott.

Az öreg vitézek csak a multért lelkesedtek, a fiataloknak még az is ritkán jutott eszökbe, hogy a jövővel biztassák magukat.

És a két énekes ifjú lelkesedése sokat felrázott közönyösségéből, sokat megtanított újra remélni. Jótékony napsugár volt a hősi dal, könyet felszárító, bánatot elüző, szivet melegítő.

Olykor találkoztak egynehány rongyos emberrel, a kik deszka-bódéban, padláson, vagy a szabad ég alatt durva tréfákkal mulattatták a népet. Ezek a komédiások olyan keserűen kicsúfolták a hazában duló egyenetlenséget, a semmivel sem törődő, hitöket vagyonért elcserélő urakat. Bizony, a ki megértette, tanulhatott belőlük.

Cseprűrágó, bekormozott ábrázatú komédiások voltak, akik éheztek, fáztak, megaláztatást, boszantást eltűrtek, csakhogy mulattassák, oktassák a népet.

Ha ezer ember közül csak kettő is akadt, a ki megértette a tréfába burkolt komoly tanulságot: megbecsülhetetlen haszon volt ez is.

Az egykori udvari bolond hozzájuk csatlakozott, nem vetette meg őket, a két ifjú sem. Bevitték magukkal egy-egy várba, s énekeltek, játszottak az urak előtt.

A rongyos csapat tovább folytatta útját, mint a medve-táncoltatók járnak faluról-falura, mint a sátoros cigányok. Nem veszett el a jókedvük a siralmas időben, és szemébe kacagtak a nyomorúságnak. Nem féltek az urak haragjától, nem a töröktől sem. Ugyan ki bántotta volna őket?

Pénzök nem volt, fegyverök nem volt, nem loptak, orvul nem támadtak meg senkit: vándor-komédiások voltak, olyan kasza-kapakerülő haszontalan nép, a kik szeretik a magyar szót, magyar táncot, magyar nótát, bizony-bizony a hazát is egy kissé.

Megkérdezte olykor Márton, ha a hosszú vándorlásban elfáradva megpihentek valamelyik szegény faluban, barlangban, erdő szélén, az ifjakat:

- Jó Szondi apánk meg lesz velünk elégedve. Elvittük hirét szerte a hazában. Mindenki tudja a drégelyi esetet.

- No, ha ti nem untátok meg, én még annál kevésbbé. Folytassuk az utunkat. Nincsen apánk, nincsen anyánk, feleségünk sincs, testvéreink sincsenek, akik búsulnak utánunk. Ha aztán valahol úgy el találnék esni, hogy ti hiába fogtok költögetni, húzzátok le a bakancsomat, csiklandozzátok meg a talpamat; ha fel nem ugrom, ássatok egy patak partján gödröt, hengerítsetek belé. A patak locsogása legyen az altató nótám, ti pedig énekeljétek ezt, de vígan fiúk, bolond vígan:

- Mi pedig, kedves öregünk, csatában szeretnénk elhullani, hogy oda kerülhessünk, ahol jó apánk vár reánk. Nincs dicsőbb halál, mint az övé volt.

- Jerünk, fiúk, most egyenesen Szigetvárnak vesszük útunkat. Hallottuk a hirét Zrinyi Miklósnak. Nagyon szereti őt a török, ő is a törököt. Látogassuk meg!

Veszedelmes út volt az Szigetvárig abban a háborús időben. A túl a dunai részre erősen befészkelte magát a török.

Portyázó csapatok jártak a falvakban, hogy behajtsák az adót a bég parancsára. Ilyenkor nem igen volt tanácsos szembe kerülni velök, mert ha két-három szemrevaló ifjút megláttak, körülvették és fogságba hurcolták.

Az ilyen ifjakat aztán Törökországba küldték, és janicsárokat csináltak belőlük. Édes hazájuk ellen kellett később harcolniok.

Sokszor el kellett a három vándornak rejtőznie, mig egy-egy török csapat elvonul, mert hárman csak nem támadhatták meg.

- Százötvenezer emberrel jön az öreg Szolimán Magyarország ellen. Nem is Magyarország ellen, hanem főképpen Szigetvárt akarja elfoglalni, mert Zrinyi Miklós nagy szálka a szemében.

- Már átkelt az eszéki hidon és előre küldött hamincezer embert! A siklósi basa megesküdött, hogy mire a szultán odaér, láncra verve viszi elébe a gőgös gyaur basát.

- Zrinyi segítséget kéretett követeivel Miksa királytól. Rettenetes dolgok készülnek. Már napok óta hordják a várba az élelmi szereket és puskaport küldenek. Jaj az egész környéknek! A falvak lakosai a Duna felé huzódtak, mindenük prédául esik a töröknek.

Ezek a fenyegető hirek még inkább felbuzdították az ifjakat, hogy siessenek. Hiába intette őket a tapasztalt Márton óvatosságra. Nem fogott rajtok a szó.

- Repülni szeretnék, hogy most rögtön lássam szemtől-szembe Zrinyi Miklóst.

- Úgy képzelem őt, mint amilyen jó urunk volt: kemény vitéz, domború mellű, fekete szemű és sas orrú. A hangja mély és dörgő, súlyos a járása, jóságos a nézése.

- Nem beszél sokat, hanem, a mit mond, azt meg kell tenni. Nem búvik el házában, hanem ott van mindig a várfalon, szemben az ellenséggel. A ki őt látja, az nem lehet gyáva.

- Fiaim, térjünk jobbra, ott mély hegyi út visz, mellette az erdő. Nem láthatnak meg könnyen a törökök - figyelmezteté a lelkesülő ifjakat Márton.

Alig hogy a mély hegyi útba értek, mely keskeny volt, s alig két lovas haladhatott egymás mellett: lódobogás hallatszék hátuk mögött.

Gyorsan határozott, és szemei kimondhatatlan szeretettel valának az ifjakra szegezve.

- Fiaim, ti vágtassatok el. Már nincs messze a vár, ha Isten segít, ép bőrrel odaértek. Itt a kezem, rázzátok meg. Isten veletek!

- Menjetek Zrinyihez, védjétek véle Szigetvárt. Ha szerettek, teljesítsétek utolsó kérésemet, áldjon meg az Isten.

A két ifju nehéz szívvel vágtatott az erdő felé, Márton pedig visszfordult és várta a közeledő lovasokat.

Marcona legény volt, aki így szólott, az arcán egy kardvágás forradása. Erről megismerte Márton, hogy a budai basának egyik katonája.

- Csak húzd ki a kardot, Mehemet, - válaszolt ő is törökül - lásd én már az enyémet kihúztam.

- Megálmodtam. Ezelőtt tiz esztendővel együtt ettük Ali basa kenyerét. Nézd meg az orromat.

- Megsegített arra a gyaurok igaz Istene, most pedig téged szeretnélek megölni.

Márton a marcona török lovast rövid viaskodás után leterítette. A harmadikkal vette már fel a küzdelmet, midőn oldalról egy lándzsa furódott bordái közé, s lehanyatlott lováról.

Fejét levágták, csonka testét pedig ott hagyták a hegyi úton keresztbe fektetve.

Szegény magyar vitéz! Nem temet téged senki a patak mellé, nem altat el a víz locsogása, nem énekelik el bús-tréfás nótádat.

A tágas fegyver-teremben osztogatta Zrinyi Miklós a fegyvereket azoknak a környékbeli legényeknek, akik önkényt feljöttek a várba, hogy az őrséget szaporítsák.

Középtermetű, izmos férfiú volt, sűrű barna szakál borította állát és szemei nyilt tekintetűek valának, melyből szigorúság és jóság sugárzott ki.

- Aztán legények - mondotta harsány hangon - azt tudjátok, hogy bejönni még lehetett a várba, de innen egy könnyen el nem mehettek. Magasak a falak is, itt lesz ma-holnap a török, az pedig nem enged tovább.

- Két ifjú vitéz jött tajtékzó paripán - jelenté egy közvitéz - tégedet keresnek, nagy uram.

A nagyhirű vitéz megölelte az ismeretlen ifjakat, kiknek hire elhatolt hozzája is.

- Eljöttünk, hogy közvitézeid legyünk. Tanultuk a kardforgatást, értjük a lantpengetést; szolgálunk neked és a hazának mind a kettővel.

- Az Isten küldött, nemes fiaim. Míg a szigeti falak romba nem dőlnek, megvédelek titeket, megbecsüllek, szeretlek. Jertek az asszonyhoz, hogy mielőtt elmenne, ismerjen meg titeket.

A vár asszonya kegyesen fogadta, s a vitézek mind kezet szorítottak velök. A két ifjú szive olyan erősen dobogott, hogy a bordákat majd kiszakították. Maguk előtt látták a régen porladó Szondit. Ilyen volt ő is, mikor még a drégelyi várnak udvarát fölverte a harci zaj, csatamének nyihogása, s belevegyült a lármába ágyúdörgés, puskaropogás.

Akkor kérték jó urokat, hogy engedje őket is a harcba, de Szondi igen erősen szerette őket, nem akarta, hogy oly korán meghaljanak. Most már férfikort értek el. A gyönge fiúcskákból kardbiró ifjú lett. A miről zengettek hosszú éveken át meg-megujuló buzgósággal: eljött a tettnek ideje.

Lenn a vár udvarán összesereglettek a vitézek az őrtüzek körül. Hűs esti szellő pirosra csókolta arcukat, míg hallgatták az énekes ifjak bátorító, feltüzelő harci dalát.

A történelem azt mondja, hogy Szigetvárnak őrsége kétezerötszáz jó vitézből állott. Erősek voltak az új meg ó-városnak a falai, de a tömérdek török hosszú ostrom alatt lerombolta a falakat; a háromszázra olvadt őrségnek a belső várba kellett vonulnia. Zrinyi várta a királyi seregtől a segítséget, de hiába várta.

Az utolsó ágyúnak füstfellegébe burkolózva rohant ki halált osztva, halált keresve.

Ott voltak ők is. Az egyiket janicsár kard ölte meg, a másiknak oldalába egy spáhi lándzsája furódott.

A csatatéren elhullottak holtteteme fölött falánk hollók sötét csapata keringett; elkerülték a gyászos temetőt az énekes madarak.

Pedig úgy kellett volna, hogy eljöjjenek a fülemülék és elsirassák társaikat.

És odafönn a végtelen magasságban, az Isten trónjának zsámolyánál találkozik a két nagy hős, mindkettőnek babérkoszorú övezi homlokát, és találkoznak jó urukkal az énekes fiúk.

Ezer esztendőnél több ideje telt el annak, hogy mindaz megtörtént, amit elmondandó vagyok. Az idő járása gyors, pihenést nem ismer, csak halad előre, maga után hagyva a multat, röviden végez a jelennel, s megdönti a jövőnek titkát.

Krisztus Urunk születése után a kilencedik század közepe táján a magyarok Atel-közben laktak. Atel-köz annyit jelent: Folyó-köz. Négy folyó szelte keresztül azt a síkságot: a Búg, Nyeszter, Prúth és Szereth.

Tágas mezők buja füve, árnyas berkek folyampartja, úttalan erdőségek vadban bővelkedő rengetege kellett a magyarnak. A tüzes tekintetű fiúk iramló mének sörényeibe kapaszkodva vágtattak nyilsebesen a hűs folyó irányába, terelték a ménest, hangos szóval figyelmeztetve az elkalandozó fürge csikókat. Gyorsröptű nyilát neki feszíté a ruganyos idegnek a vadász, s a gyilkos élű vessző szügyén találta a menekülésre nem gondoló szarvast, majd ökölre kelt a torzonborz medvével, s megriasztotta az éhes ordast.

Az egymásra türemlő viz-habokat elkémlelte ritka türelemmel a halász, s meg-megbillenő hálóját erőteljes mozdulattal lódítá ki, hogy az ezüst pénzű halak nagyficánkolódva hullottak a partnak virágoshimű pázsitjára.

Békés nép ez az itthon ülő. Az erdők vadjainak, a viz halainak pusztítója csak, de lám a sátrak lakói nincsenek mind a ménesek és gulyák körül, nem vigyázzák a folyó tükrét, nem állnak lesbe az erdők sürűjében.

Merésztekintetű férfiak. Vállukról panyókára lóg le a kacagány, medve, párducz, farkasbőrből durván egybetoldozott tarka-jószág. Azt vélnéd, most húzták le a vadról, s azon hevenyében vetették diadalmi jelvényül vállaikra. Széles mellök kidomborodik, nincs azon durva vászoningnél egyéb, vaspáncél nem takarja, mert a szív, mely benne dobog, nem fél mérges nyilak érchegyétől, kifent élű kard ellen megóvja az a görbe kard, mely baloldalán csüng alá a vitéznek. Kezében görbe íjj, s hátán a puzdra, melyből sok nyílvessző hiányzik.

Hol van a nyílvessző? Szivében feledte az ellenségnek. Itt-ott gömbölyű hátú pajzs, szeges buzogány, hosszú nyárs látható. Veszedelmes jószág e két utóbbi, védőeszköz az első. Mig a balkéz serényen fölfogja a csapást, elébe pattan a merészen sivító nyílvesszőnek, addig a jobb kéz nyilat perdít; halálos csapásokat mér karddal, buzogánynyal, s nyilként messze hajítja roppant erővel a keményhegyű nyársat.

Nézzétek a vezért. Minő hatalmas alak. Sasszeme befutja a síkmezőt, s a bokrok rejtett homályába behatol. Szikrázik, ha indulat bolygatja szivét, ragyog, ha dicső harc után végig gyönyörködik vitézei során. Csigákban ömlik alá barna haja s verdesi vállait, acélból van minden izma, s a nemes mén reszket egész testében, ha ura oldalához szorítja kőkemény térdeit.

Álmos fia ő, harcban legyőzhetetlen Árpád, kit minapában választott közös vezérré hat törzsnek hat feje. Ő volt a hetedik törzsé, most első daliája magyar nemzetnek.

Nem kereste a hatalmat. Apját, az ősz Álmost, még az ázsiai hazában csodálatos álom jelölte nagy dolgoknak végrehajtójává.

Emese, Álmos anyja, ritka álmot látott, midőn szive alatt hordozta magzatát. Széles, hatalmasan zuhogó folyót szült álmában, mely csodálatos kanyarodással óriási földet kerített be.

A bölcs táltosok fehér lovat áldoztak másnap hajnalhasadtakor a láthatatlan istennek, megmosták forrás vizével a ló jonhát (szivét, nemesebb részét) s annak csodavonalaiból jósolták a bekövetkezendőt.

A táltosok a láthatatlan isten szolgái voltak, kik előtt lehullott a jövőt eltakaró titkos fátyol és olvashatókká váltak a sorsnak betüi.

Zoárd, a legbölcsebb, kinek magas homloka tiszta és ragyogó vala, mint a nap tündöklő tekintete, így szólott:

- Fiad fog születni Emese, ki mint az álmodban látott folyó elvezeti messze innen a magyart, új hazát vesz körül, annak határain megállapodik és onnan mutatja meg, hol kell a magyarnak hosszú hányódás-vetődés után letelepednie. Ez a halhatatlan isten akarata.

Ime sok év letelt azóta. Az ős-hazát odahagyta hét törzs Álmos vezérlete alatt, és hosszú hányódás-vetődés után Atel-közbe jutott. Álmos letette kezéből a vezérbotot, odaadták fiának, Árpádnak, kinél a sok derék vitéz között nem vala vitézebb, vezérségre méltóbb.

Minden nap új dicsőséget hozott a magyar névre. Hirök bejárta északot, nyugatot és délt. A görögök császára, bölcs Leo követséget küldött hozzájok, hogy szövetséget kössön velök, a bolgárok ellen.

Árpád elfogadta a szövetséget, mert tudta, hogy az ő népének, mióta az ős-hazából fölkerekedtek, harci kaland, véres babér, nyughatatlan élet a tetsző.

Most érkeztek meg zsákmánnyal terhelten a bolgárverő harcból. Simon, a bolgár fejedelem vert hadával életét alig tudta megmenteni, bölcs Leo öröme határtalan, a dicsőség új babéra övezte a magyarok homlokát.

Ott hagyta ménesét a csikós, gulyáját a gulyás, elveté hálóját a halász, sietett a lobogó sátrakhoz a vadász, hogy üdvözölje a harcból hazaérkezőket.

Megszólalt az öblös kürt és hangja végig rohant a messze síkságon, hol a hang elhalt, ott újabb kürt szólalt meg, s a négy folyó köze megtelt beszédes hanggal:

Boldog mosoly ül a nemes tekintetű asszonyok arcán, ugrándoznak a gyermekek, és ragyog szemök a hajadon leányoknak, kik a hazaérkezők között felismerték a szivökhöz legközelebb állót, nem az apát, hanem a leendő férjet.

Ritkaszép fegyverek, drága aranyserlegek, himzett ruhák hevernek halomba gyüjtve. Amott száz meg száz ökröt hajtanak, közös prédául, idegen füvön meghízott jószágok, panyókán vezetett kemény lábikrájú lovak, ijedten bégető juhok estek martalékul. Jut bőven a vezérnek és mindenik derék vitéznek.

Tüzes nedve idegen föld szőlővesszőinek. A szelid kanca-tej hadd maradjon az öregeknek; kik vért ontanak, azoknak vérpótoló, vérhevítő bor kell.

A bortól kedv éled, bátorság fokozódik, bánat elalszik, öröm arcra kipirul.

Sürög az asszony-nép, gyermekek hordják a száraz galyakat, fák recsegnek a fejszecsapások súlya alatt; az acél és kova szikracsókja lángra lobbantja a rőzsekötést, s nem sokára száz meg száz helyen ég vidám pásztortűz. Még fenn van a nap az ég peremén. Arca rózsapiros, vagy talán őt is a magyarok újabb dicsősége töltötte el meleggel?

Még nem bukkant ki a hold, rejtőznek vékony takaróik alatt a csillagok, mint a gyermekek, kiket a gondos anya, az ég, nem riaszt fel kegyetlenül álmaikból, hanem engedi, hadd aludják ki fáradságukat és álmodják végig édes álmaikat.

- Elő a legkövérebb tulkokat! - parancsolják a gazdák, s nyomban hallszik ökrök halálos bőgése, de az éles kés nem ismer irgalmat. Kövér falat kell az éhes vitézeknek, vidám áldomás várja itthon, hogy elfelejtsék a vérontást, csatariadalmat, hogy érezzék: minő nagy öröm otthon megpihenni.

Óriási nyársakon sülnek ízes combok, serceg az eleven parázsra ömlő zsir, s mohón felkap a láng, hogy a nyers húsba harapjon. Piros nyelve reá tapad a húsra, s az e sóvár érintéstől összébb zsugorodik, elveszti eleven vörös szinét, s inkább meghal, semhogy áldozata legyen. Sírva kéri a nyársforgató szelid asszonyt:

És a vitézek letelepednek a gyepasztal körül, hatalmas karjaikban megfeszülnek a vastag erek, a mint reá támasztják fejöket, néznek a lobogó tűznek ezer szemébe s beszélnek idegen országokról, egekbe nyúló hegyekről, széles folyamokról, ordítozó ellenségről, csaták riadalmáról. Arcuk kigyul és hatalmas mellökben dobog a félelmet nem ismerő szív.

Csak akkor komorul el arcuk s homlokukon végig vonul lassankint a bánat felhője, mikor egy-egy jó társuknak nevét említik, ki most az Atelközi nagy síkságon nem hever a tűz mellett, hanem valahol messze... messze, idegen hazában tápláléka hollóknak, vadaknak.

Csak egy-egy anyának tolúl a szemébe a fájdalom könyje, mig szorgoskodik az áldomás körül és aggódó tekintete néz gyakrabban hátra, hogy vajjon nem jön-e még, akit oly nehezen vár? Hol maradt a fiú?

Csoportokban megtelepedve hozzálátnak a lakomához. Mig esznek, kevés a beszéd. A magyar ember nem szokott mesélgetni, ha előtte az étel. Csak a mikor duzzadt tömlőkből agyag korsókba, zsákmányul ejtett ezüst meg arany serlegekben kézről-kézre járt a tüzes ital, akkor megeredt a tréfa, megeredt a szó. Ráértek a vitézek apróra elmondani kalandjaikat.

Majd kezébe vevé a fejedelmi Árpád a nehéz kupát és így szólott messzecsengő hangon:

- Hadúr megsegített, a bolgárok erejét megtörtük nehéz csatában. Hogy kié a dicsőség, ne vitatkozzunk a fölött. Megtette a magáét mindenki emberséggel. Láttuk Kejtel, Edömér, Kadosa, Ete vitézségét, segített Keve és Turul bölcsesége. Megtértünk sátrainkhoz földi jóval rakodtan, de nem tértünk mind vissza, kik a folyó-közi nagy síkságról hősi indulattal fölkerekedtünk. Nem látjuk a sötét ábrázatú Ögyek unokáját, Ond vejét: Homorát, nem a vastenyerű, gyorslábú Kemecsét; nincs közöttünk a vígszavú Kacsar, az édes énekű Judár. Sokan hiányoznak, kiknek hiányát érezzük. Alusznak ők a magas hegyek tövében, a zuhogó nagy folyam keleti partján, abból az álomból földi életre nem riasztja föl Ösöb tágtorkú tárogatója. Igyunk a búfelejtő tüzes italból és kérjük a fényárasztó napot, hogy mikor kibontja holnap a sugarakból szőtt ezüst sátortakaróját, az idegen földön elégetetlenül heverő magyar vitézeknek vigye el bucsúüdvözletünket. A gyermek nélkül maradt apák és anyák, a megsebzett hajadonok ne sirjanak, mert a vissza nem tértek dicsőséget szereztek, nem gyalázatot. A bölcs táltosok szava szerint: Rövid élet határait kinyújtja a végtelenségbe a harci dicsőség.

Áhítattal hallgatták a vitézek okos beszédű fejedelmöket, de voltak sokan, a kik a serlegbe, míg belőle ittak, egy-egy fájdalmas könyet hullattak.

Ösöb, a harmadik törzs feje elővette kürtjét, melyet ő maga készített egy hatalmas bölénynek szarvából és Kajtor fegyverkovács ezüst karikával foglalta be mindkét végén, belefújt, hogy altassa el a háborgó indulatokat, feledtesse a bánatot. Rengő hószakálla szeliden reá simult széles mellére és barázdás arcán mintha égi fény terjedt volna el. Tündérek kezesimítása érintette homlokát és a kürt szűk torkába lehelt hang zengő-bongó muzsikává lőn, midőn az öblös kürt másik felén kitódult.

A fűbe kuporodva hallgatta fia, a gyermek Lehel, s fekete szemei telve voltak bámulattal, kivánsággal, nyitva feledt ajkain keresztül szívta magába a csodás hangot, szíve fölmelegedett, és keze reszketett, mintha akaratlanul apja kürtje után akart volna nyúlni.

Ó ha ez a gyermek egykor embernyi emberré lesz, csodadolgokat mível a kürttel.

Majd énekmondó ifjú állott a középre és beszélt hol énekelve, hol megindult szapora nyelven, hősök tetteiről. Dicsőítette Árpádot, a fejedelmet, Hubát és Töhötömöt, névszerint a többieket mind, ki nem felejtve egyet sem az érdemesek közül.

A vérontó hősök szeme felcsillan, jól esik a dicséret jutalmául immár elfelejtett vitézi tetteknek.

A pásztortűz azonközben leszakad. A hamu ellepi a fel-felvillanó parazsakat s a körben heverő vitézek beszédes ajka ellustul. Kerülgeti az őket régóta elkerülő álom.

Virrasztó csillagok, őrködő hold tekintenek le reájuk, amint izmos karjaikat vánkosul fejök alá hajtva egyenkint álomba merülnek.

A bokrokban megszólalnak édes szavú fülemülék és énekelnek csodaszépen, hogy a szendergő hősök tovább álmodjanak örökkévaló dicsőségről.

Gyönyörű berekben, hatalmas tölgyfa mellett, állott Zoárdnak, a legbölcsebb és legöregebb táltosnak nagy sátora.

Az öreg tölgy lombkoszorúja árnyékban tartotta, mikor a nap felfelé kapaszkodott az égboltnak magas hegyén. Csak egy-egy sugárszem hatolt át a sűrű lombokon, ha nyugtalan szellő meg-meglebbentette a széles leveleket. A sugárszemek ott ugrándoznak a sátor takaróján s kiváncsian kerülgették a nyilást, mintha üdvözölni akarták volna az ősz táltost, ki sok-sok esztendő óta üdvözölte nemzete nevében a fölkelő napot.

Az öreg táltos puha moh-ágyon feküdt. Nagy kék szemeit merőn szögezé a sátornyilásra és homlokán a mély redők összébb vonultak, fehér keze mellén pihent, a nagy szakállnak selyem párnáján.

Sok év hűtelenül elszárnyalt. Az Uralhegy dombos lejtőjén állott hajdanában sátra. Odajöttek békés atyafiai, hogy tanácsot kérjenek tőle, mikor pusztító vadak ellen indultak hajszára. Beteg marháikat ő gyógyította meg; senyvesztő kór ellen, mely a gyermekeket halomra gyilkolta, az ő imáját kérte száznyolc nemzetség. Álmot, aki látott, a bölcs Zoárdtól kérte magyarázatát, mert Zoárdot Hadúr jósló tehetséggel áldotta meg. Eljött a vándorló törzsökkel, hogy azt az új hazát keresse, melyről Emese álmánál titkos sejtelme támadt.

Látta a pásztoroknak vitézekké történt gyors átváltozását, és büszke volt a diadalokra. Csak az fájt neki, hogy sejtelme még mindig nem lett tisztultabb. Hasztalan nézett végig a sík mezőn, hol legelésző nyájak szelid kolompolása a régi hazára emlékezteté, hasztalan vigyázta az egen átvonuló felhőket, hasztalan hozták hirül a messze kalandról hazaérkező magyarok diadalát: Zoárdnak a lelkében nem volt meg a régi nyugalom.

- Nem ez a haza, melyről látomásom volt napkeleten. Messze van a messzehúzódó hegyek havas orma, melyre fáradt felhők szállanak pihenni? Hol van a széles folyó, mely kanyargó futásával előbb napkeletnek, majd délnek tart, hogy aztán tengerbe temetkezzék? Nem erről a hazáról volt nekem látomásom.

Ime hirtelen félrelebbent az ajtó nyilását eltakaró kemény szőtt vászon, s belépett egy daliás ifjú.

- Telepedjél mellém, Ete, már rég nem láttalak. Hallottam tegnap áldomásotok zaját. Vigan voltatok. A fiatalság az örömé, az öregeknek nyugalom kell. Csak az álmatlanság ne gyötörne.

- A hold sokáig nézett reánk, sok tömlőből kifogyott a tüzes ital, nagyapa. Ösöb megfútta a szelidebb hangú kürtöt.

- Árpád méltó fia Ögyek magzatának, Álmosnak. Beszélj a harcról, azért hivattalak. Nyugatnak indultatok, de délre kellett térnetek, arról jöttek az idegen császárnak követei.

- Csak két napig járó földön maradtunk együtt. Aztán három irányban folytattuk az utat. Kejtel észak felé vágott, hogy útra valót szerezzen, Edömér tovább ment nyugatnak, mi pedig a nagyobb rész Árpádot követtük, ki egy nagy hegylánc aljához vezetett.

- Nagy hegyláncról beszélsz messze terjedt úgy-e? Nem láttátok sem kezdetét, sem végét. Hó takarta ormát.

- Úgy van nagyapa, kifáradt a szem, míg tetejére ért, hiába kerülgettük jobbra is, balra is, végére nem értünk, mintha egy óriásnak kiterjesztett karja lett volna, mellyel egy más világot ölel át.

- Csodás nagy hegy... hó koronás... messze nyuló... Beszélj tovább, fiam, hallgatlak.

- Álmomban... ébren is látom gyakran, minden nap. Átmentetek-e abba a másik világba, keresztül a felhőkig nyuló hegyen?

- Balgatag vagy, gyermek, csodálatos erő néhol megszakasztja a hegyek sziklahátát, ketté roppantja, szűk ösvény vezethet keresztül, csak keresni kell... keresni! Megtalálja útját mindig a csüggedés nélkül kereső. Beszélj tovább!

- Kétszer megújult és megtelt a hold, mig a bolgárok földjére érkeztünk. Sikság az is, mint ez a miénk, de gazdagabb. Puhább a fű, lombosabbak a fák, töretlen erdő sűrűjében gyakoribb a vad. Nekem tetszett a föld. Foglyul ejtett bolgárok beszélték, hogy nem messze egy nagy folyó hömpölygeti vizét.

- Nagy folyó, mondod, nagyobb mint a miénk, és dúsabb halban, méltóságosabb a folyása. Arról a folyóról beszélj nekem.

- Neked még azt meg kell látnod, de én nem látom meg soha. Hallgass ide. Gyermek voltam még, a mikor dédapámtól, a bölcs Ugodtól a következő történetet hallám: Kétszáz esztendőnél több idővel előbb, az akkor volt, fiam, mikor ő gyermek volt, ide s tova több lesz négyszáz esztendőnél is, élt egy hatalmas király, a kit Etelének hivtak. Abból a fajtából való volt, a melyikből mi származunk. Eljött a keleti hazából, s itt nagy hegyek között, abban a másik világban telepedett meg. A nagy folyó közelében épített királyi várost és hatalmának nem szabott határt sem a fölkelő, sem a lenyugvó nap. Annak a földnek aranyat, ezüstöt rejt kebele, hegyek, halmok, igézetes völgyek, hatalmas rónaságok váltakoznak rajta, s minden támadástól védi a nagy-hegy, melyről beszéltél. Etele meghalt, fiai összemarakodtak, idegen népek osztoztak meg a gyönyörű földön. Ez a föld a magyarok öröksége, azt akarja Hadúr, hogy erre a földre vezesse a hét törzset és száznyolc nemzetséget Árpád. Nincs itt maradásunk, érzem, hogy nincsen.

- Gyermek, Hadúr nem űz tréfát halandó emberekkel. A fehér lovak jonhából olvasám ki. Úgy kell annak lennie.

- Akár maradunk, akár tovább megyünk, megérezi az ellenség fegyverünknek súlyát. Ha látta volna, nagyapó, Árpádot és Edömért, Kejtelt és Hubát a csatában és mindenkit, a ki erről a sík földről bolgárt verni felkészülődött: nem fogná el gyakori aggódás, hanem biznék a jövendőben.

- Senki sem bizik a jövendőben úgy, te balga fiú, mint Zoárd. Erős a hitem, hogy ennek a nemzetnek a hirét megismeri a világ, hogy a nyomát nem temeti el egy-két száz év, hanem erős gyökeret ver, kinő belőle terebélyes fa, ezer karjával nyulik a levegőégbe és a vihar lombkoronáját csak megtépheti, de a fát gyökerestül ki nem csavarja.

- Erősek és bátrak a bolgárok is. A városlakó, ékesruhájú görögök reszketnek tőlük. Simon, a vezér kiállott viadalra Árpáddal, s mondhatom, derekasan forgatta a kardot, de sokáig nem győzte, mert megszalasztott emberei őt is magukkal ragadták. Sok volt a zsákmány, tömérdek a görög császár ajándéka.

- Az erdőkbe menekült, ki szerét tehette, neki ment a nagy folyónak, és egyberakott gerendákon nagy nehezen átusztatott. Nagy volt a diadal.

- És egy ellenséggel többje van a magyarnak. A bessenyők, mióta elhagytuk a keleti hazát, mindenütt sarkunkban vannak, mintha a Gonosz-szellem, Hadúr ellensége, zúdította volna reánk, mert Hadúr szereti a magyart, de a Gonosz-szellem üldözi. Bessenyőhöz szereztük a bolgárt. Nő a dicsőség, nő a veszély. Baj lehet még ebből, úgy sejtem.

És az öreg táltos unokája erős vállaira támaszkodva fölemelkedett, lassú léptekkel kijött a sátorból, hogy üdvözölje a fölkelő napot, gyönyörködjék a gulyák és ménesek kolompolásában, lássa a fegyverforgatást tanuló ifjak serény mozdulatait, hadd felejtse el azt a sejtelmet, mely szivére nehezedett, hadd felejtse el... ha el tudja felejteni...

Árpád fejedelmi tanácsba hivatta össze a törzsek vezéreit. Gyorslábú hirvivője beszólott a sátrakba harsány hangon:

- Tanácsba hív Árpád, a fejedelem. Kond, holnap virradattal készülj útra, hogy a "Hadúr mezején" légy, az öreg tölgyfa mellett, a mint szokásos.

- Ott leszek, mondd meg a fejedelemnek. Mi dologban akarja meghallgatni szavunkat, hirvivő?

Végig járta nagy-sebes vágtatva mind a vezérek sátrait és meghívta mindeniket a fejedelmi tanácsba.

Egyik sem mondotta, hogy nem ér rá, mert a fejedelem szavának engedelmeskedni esküvel fogadott szent kötelesség.

- Ha öreg csontjai birják és kedve úgy tartja, látogasson el. Az öreget tisztelet illeti. Árpád kér és nem parancsol, ha Zoárdnak izen.

- Add hirül a fejedelemnek, hogy Zoárd is elmegy, ha négykézláb kellene is odavánszorognia, mint egy rokkant kosnak.

Mire a koronás nap fölnyitotta messzetekintő gyémántszemét, "Hadúr mezején" együtt voltak a vezérek.

Ott volt a széles vállú Töhötöm, a szőke Tas, a nyilait biztos kézzel röpítő Huba, a meggondolt beszédű Ond, az öreg Előd és az indulatos Kond.

Megérkezett nemsokára Árpád is, magával hozva Álmost, kinek bágyadt szeme immár tétova tekintetű volt és kezei a nagy kornak miatta reszkettek, hanem szive telve volt népe iránt szeretettel. Az ő tanácsát meghallgatták a vezérek és tiszteletben senkinek sem volt Zoárdon kivül annyi része, mint az Ögyek fiának, a száznyolc nemzetség első közös vezérének.

A lovak békésen legelésztek a harmatos réten, s olykor-olykor idegen szagot érezve felhorkantak nagyokat nyerítve, okos szemeikkel arra felé néztek, hol gazdáik állottak, s aztán tovább legeltek.

- A bölcs táltos sátora messze van innen, törődött agg - mentegeté Árpád a türelmetlen Kond előtt, eljön, úgy izente. Azért csak kezdjük el a tanácskozást, ha megérkezik, elmondjuk neki, miről van szó.

- Bölcs tanácsotokra van szükségem, azért ne vonjátok azt meg tőlem. A magyar nemzetet érdekli és ti pásztorai vagytok ennek a nemzetnek. Követet küldött hozzám a németek fejedelme, Arnulfnak hívják, nagy a birodalma, sok az alattvalója. Barátságát kinálja és szövetségre szólít fel.

- Háborúja van egy másik néppel. A nevét nem tudom az ellenségnek, de hiszen ki is jegyezné meg a földön élő sokféle népeknek a nevét. Igéri, hogy ő is segíteni fog, ha ellenség támad reánk.

- Igérni gyakran szoktak, igéretet megtartani ritkán - szólott a bölcs Álmos.

- A hadi zsákmány, amit ejtünk, mind a miénk és hét felszerszámozott nemes paripa, a hét vezérnek barátságra emlékeztető ajándékul. Vessétek latba tanácsadó szavaitokat! Elfogadjuk-e a felénk nyujtott kezet vagy ne? Segítsük-e a németek fejedelmét vagy ne?

- Szavam a fejedelmi tanácsban nem ér annyit, mint a tietek, mert a hatalmat, mellyel az ős hazában magatok fölé emeltetek, önként visszaadám. Fiamé az, vegyétek tanácsomat nagy jó akarattal, hahogy jónak találjátok, ne vessétek meg.

- Szólj bátran, nemes Álmos, - kiálták a vezérek - nagybecsű minden szavad, megfontoljuk és a szerint cselekszünk, ha mi is úgy vélekedünk.

- A németek fejedelme reátok szorult, mert nem bir az ellenséggel. Szükségben barátságot kiván, nem fösvény ajándékosztogatásban sem. Ha elfogadjátok, tiétek lesz a munka, az övé a béke, melyet e munka árán szereztek. Emberéletet sokat emészt a harc, s a száznyolc nemzetség sora gyérül, a fegyverbiró férfiak száma fogyton-fogy. Zsákmány nem pótolja az életet, a dicsőség olyan, mint Hadúr napjának sugárözöne: fénye néha vakító, meleg is, de örökké nem tart. Messze is van innen a németek országa, úgy hallottam a követtől, ki fiam sátorában pihen, és várja a ti határozatotokat. Messze van a német fejedelem, s mit ér igérete, ha reátok támadnak erősebb szomszédok. Ha szavának állana is, míg ideérkezik, vagy legyőztétek már az ellenséget, vagy az ellenség győzött le titeket. Az igéret szép szavaiban nem tudok hinni, vezérek. Azt mondom, küldjétek haza a követet s izenjétek meg a német fejedelemnek, hogy a magyarok tisztelik szövetségét, de nem fogadják el.

Az agg Álmos elhallgatott. Hallgattak a vezérek is, mintha gondolkozóba estek volna. Egyiknek-másiknak elkomorult az arca és az indulatos Kond rázott egyet a vállán. Nem is késett sokáig a szóval:

- Tisztelet, becsület Álmos, a te bölcseségednek, de azért én mégis amondó vagyok, hogy meg kell szorítani a felénk nyujtott kezet. Nagy becsület az akármely népre nézve, ha szövetségre szólítja fel egy hatalmas fejedelem. Elfogadtuk a görög császár barátságát, miért utasítanók el a németet? Jövendő sorsát nem láthatja senki, ha reá szorulunk mások segítségére, jobb ha kettőre számítunk, mint egyre. Nem bántuk meg, hogy segítségére siettünk a görögnek: kijutott a zsákmányból és dicsőségből busásan. Azért ne tanakodjunk sokáig, hanem hivassa ide Árpád az idegen hirvivőt, hogy tudja meg akaratunkat: elfogadjuk a szövetséget, s holnapután virradattal útra kelünk.

Töhötöm és Huba bólintott a fejével, Előd ugy látszék inkább Álmos tanácsa felé hajlik, Ond és Tas a földre szegezték tekintetöket, mintha küzdenének a kétféle gondolattal.

- Vezérek - szólott nyugalommal Árpád, a magyarok fejedelme - úgy látom megoszlik a szándék. Apám honmaradásra int, Kond sürget, hogy menjünk. Bölcsen beszélt apám, s míg szavát hallgattam, feléje hajlott szivem, de nem megvetendő az sem, mit Kond hozott fel. Ifjú nemzet vagyunk, fiatal még kezünkben a kard, kicsiny a hírünk, ismeretlen a nevünk. Meg kell mutatnunk messze földön is, hogy a Keletről jött magyar becsülésre méltó. Dicső tettek őrizik meg nevét a nemzetnek, ha nyájainkat békés mezőinken legeltetjük, gyönge ellenségnek tart mind a világ. Nosza én is azt mondom, fogadjuk el a német fejedelem szövetségét s mutassuk meg, hogy a szövetségre ő büszkébb lehet, mint mi. Süvítő nyilaink hirdessék, hogy a magyar félelmes ellenség, becsülje a magyart napkeltétől napnyugtáig minden nép, és tanulja meg, hogy nem pásztorokkal, hanem harckedvelő vitézekkel van dolga.

És Árpád szemei ragyogtak a dicsőség előérzetére. Fiatal volt még, telve buzgósággal, szomjuhozta lelke a fáradtsággal járó dicsőséget; telve volt a népe iránt való szeretettel és kivánta, hogy a magyar név mind a világ előtt tiszteletnek tárgya legyen.

- Elfogadjuk a szövetséget! - kiáltottak a vezérek, s maga Álmos is, a mint felbuzduló szép fiára tekintett, néma gyönyörűséggel szemlélte és bölcsesége fölött diadalmaskodott apai büszkesége.

- Hadd jöjjön az idegen követ - kiáltá Kond - tudja meg, nem fáradott hiába a magyarokhoz.

Messziről két lassan közeledő alak bontakozott ki a föl-fölszálló reggeli párázatból. Csontos, kemény lovon ült egy öreg ember, és a lovat kantáránál fogva vezette egy deli ifjú vitéz.

Hószakállával, méla tekintetével békét jött hirdetni, otthon maradást tanácslani, de már későn jött.

Bölcs szavait tisztelettel meghallgatták, de akaratukat meg nem változtatták. A gyorsan járó követ másnap avval az izenettel tért vissza urához, hogy Árpád, a magyarok fejedelme, üdvözletét küldi, jó vitézeivel lóra ült és nemsokára megérkezik segítségére.

Összegyült Hadúr mezején mind a száznyolc nemzetség tanácsba való férfia. Azok is, kik hadba vonulnak, azok is, a kik itthon maradnak a nyáj őrzésére, családok fenntartására vadat lőni, halat fogni, támadások ellen megvédeni.

Sok-sok ezer vitéz sereglett össze, hogy szemtanúja legyen az áldozatnak, melyet Zoárd mutat be Hadúrnak, hogy megtudja az áldozat jonhából, mit mutat a jövendő képe. Akarja-e Hadúr, hogy Árpád idegen földön hadakozzék?

Kond legszebb ménét választotta ki méneséből. Hófehér volt az, hátát nem törte meg nehéz testnek a terhe, fogait nem csattogtatta acél-zabla, oldalába nem vágódott vitéz sarkantyúja. Szilaj volt és tüzes, kövérre hizlalta harmatos fű, tiszta forrás vize oltotta el szomját s nem hallotta még csaták riadalmát. Ilyen áldozat tetsző a láthatatlan Istennek. Nem sajnálta Kond, önként ajánlotta fel, maga vezeté oda Zoárdhoz, hogy Etének éles kardja belemerüljön duzzadó szügyébe, mert az ősz táltos arra nevelte unokáját, hogy majdan utódja legyen Hadúr szolgálatában.

Egy domb tetején állott Árpád és körülötte voltak a törzsek vezérei. Arcukon meglátszott a türelmetlen várakozás. Nézték a patak partján lobogó szent tüzet, mely körül Zoárd segítői, a gyulák, szorgoskodtak. Hallották a fehér lónak rémült nyerítését, oda hatolt hörögése is.

A locsogó patak vize tisztára mosta a jonhokat, s úgy vitték azt a gyepen ülő táltos elé, hogy olvassa ki belőle Hadúr akaratát.

Hosszan nézte Zoárd, homlokára a redők összegyülekeztek, méla kék szemei kutatták a kanyargó vonalak titkát.

És ezalatt körüle halálos csend állott be. Mindenkinek reá nehezedett szivére a jövőnek bizonytalansága s még a legvakmerőbbek is érezték, hogy van felettük egy véghetetlen hatalmas lény, kinek pillantása intézi a jövendőt, kinek bölcsesége összetartja a világot, kinek akarata parancsol a meleget és fényt árasztó napnak, a gyümölcsöt termő földnek, az éjjeli sötétséget eloszlató holdnak, s millió meg millió apró csillagnak.

Minden arcról ezt a kérdést lehetett leolvasni. Ezt kérdezte minden pillantás, mely Zoárdot kereste.

A csöndességet csak az áldozati tűz szilánkjainak pattogása zavarta meg, s a bokrokban megbúvó madaraknak gondatlan csevegése.

Olyan volt az arca, mintha nem is ember, hanem túlvilági lény lett volna. Magas termete kiegyenesedett, gyönge hangja ércessé és harsánnyá változott. Egész nemzetnek szólott ez, Hadúr izenete volt a magyarokhoz:

- Hallgass reám Árpád, és hallgassatok reám hat törzsnek derék vezérei, hallgass reám nép. Nem én beszélek, hanem a láthatatlan Isten beszél általam. A jövendő dolgok tudója kedvét leli a magyarok vitézségében. Gyávákat halál fenyeget, a dicsőség sátorában csak a vitézeknek van heverő helye. Csatában szerencse kiséri Árpád fegyverét, békében áldás a népet. Messze földön megcsendül a kard, omlik sok jó vitéznek vére, szól diadalmi ének, harsog édes szavú kürt. Felleg nem borul a tiszta tekintetű nap elé és hálákat adhat a német fejedelem a maga Istenének, hogy a magyarokat hívta segítségül.

- Hadúr akarja! Hadúr akarja! Éljen Árpád, éljenek a vezérek! Csatára! Diadalra! Bölcs Zoárd szavát hallgassátok!

Az ősz táltos alakja ismét meggörnyedt, homlokára felhő borult. Tekintete végig révedezett az ujongó tömegen, s botját magasra emelé jeléül annak, hogy még van mondani valója.

- Tisztelet a fejedelemnek! Szerencse és áldás a népre! Elmondottam a láthatatlan Isten akaratát, ti úgy cselekedjetek, amint a vezérek elhatározták, de hadd mondjam el nektek, a mi régóta nyomja szivemet és rövid álmaimat gyakran elzavarja. Szeretem a nemzetet, azért szólok, féltem a nemzetet, azért szólok. A dicsőség, melyet magyar fegyver szerez, jól esik nekem. Volt idő, mikor ezeknek az erőtlen kezeknek is kedves teher volt a kard, és e szemek is megvigyázták útját az idegről lepattanó nyílnak. És mégis kimondhatlan aggodalom gyötör. Ez a föld nem a sokáig keresett haza, hol biztos otthont kell a nemzetnek találnia. A sátorok száma nem szaporodik, hanem fogy, a nemzet ereje nem növekedik, hanem gyöngül. Öreg vagyok, nincs okom félni a haláltól, de mig örökre lecsuknám fáradt szemeimet, úgy szeretném látni az igaz hazát, hogy leborulhassak arccal a földre és megcsókoljam azt, ha ebben a csókban örökre elszáll is lelkem, hogy folytassa útját tovább, mert a lélek soha sem hal meg. Nézzétek, a szemem elárulja, hogy fáj nekem ez a tudat, könny csepegett ki szememből. Öreg embernek a könny nem szégyen... Ne menjetek ti idegen földre harcolni idegen fejedelem javára, magatok kárára! A mit sejtek, bár ne teljesednék be soha... Iszonyú az, édes népem. Látok jajgató anyákat, kik megölt gyermekeik holttestére borulva kiáltozzák: "Hol vagytok vitézek? Hol vagytok apák? Hol vagytok férjek?"... Irtózatos romlás vár a népre. A sátrak helyét párolgó vér borítja, a legelőkről szétrebben ijedten a nyáj, nekivadultan száguldanak a lovak, s rengeteg erdőbe réved a békés marha. Nincs ennek a népnek maradása itt. Ha majd diadalmas harctól zsákmánnyal rakodtan visszatértek, nem találtok azokra, kiket elhagytok. Jajgatni fogtok, de jajgatástokat nem érti meg senki, mert a négy folyó vidékén nem találtok élő lényre. Akkor eszetekbe jut az agg Zoárd bús jövendölése...

A sok ember hallgatott. Egy csapat holló suhant végig a levegőben és fületsértő lármájuk fölhangzott:

Sokáig tünődött a medvebőrrel leterített moh-ágyon Árpád, a magyarok fejedelme.

Aggodalom lepte meg az ő félelmet nem ismerő szivét. Nem magáért aggódott, hanem népeért. A fejedelem őre a nyájnak, apja a népnek, számadással tartozik érte. Ha úgy lesz, a mint a jövőbe látó Zoárd jósolta: ki védi őt meg önnön vádja ellen? Zoárd sok időt élt, birja kegyelmét és ajándékát a láthatatlan istennek, szereti a népet; hamis dolgot nem mond, mert nincs oka reá, életét nem félti, mert a rövid idő, mely még elválasztja a haláltól, bizonytalan percnél, elröppenő óránál nem több.

A gyorslábú követ megvitte izenetét a német fejedelemnek. Ki érhetné utól, hogy visszavegye az adott szót? Az adott szó szent volt mindig a magyar előtt. Visszavonni gyávaság. Avagy ne menjen el a sereg és a nemzet szegje meg adott szavát? Az adott szó megszegése gyalázat.

Hadúr nem akarhatja, hogy az ő népe gyalázat árán meneküljön meg a veszélytől...

A nyitott sátor bejáróján keresztül nézett Árpád a csillagos égre, mintha azoktól a megmérhetetlen távolságban tündöklő szemektől, Hadúrnak gondoskodó szemeitől, akarna tanácsot kérni. A csillagok biztattak. Ki-kigyult a fény bennök és biztatóan ragyogott:

- Ne csüggedj néped miatt aggódó fejedelem! A láthatatlan isten bölcsen intézi sorsát. Emberi bölcseség csak egy-egy eltévedt fénysugara az ő végtelen bölcseségének.

- Aludjál... aludjál, magyarok fejedelme! Fáradt elmét, fáradt testet álom üdít édes keblén! Csendes álom szelid tündér, simítása vigasztalás, ringatása megenyhülés, suttogása remény-forrás. Pihenj. Árpád, pihenj... pihenj!

És ime a bohó álom képet festett lelke elé. Látta a küzdő magyarokat idegen hazában, mint egy rohanó felleg, úgy tódult ellenállhatatlan erővel a nagyobb ellenségre. Mennykövek csattogása volt a buzogány csapása, villám cikkázása a nyil sivítása. Miképpen a vetést ledönti a vihar, úgy hull az ellenség. Ki állana ellen az isten haragjának? És rohannak tovább, mint a megáradt folyó hullámserege. Hegyek tetején megpihennek, széles völgybe alászállanak, sík rónaság felett végig száguldanak. És ime egy madár röpül merészen ellenökbe, mintha azt mondaná: Hirdetője vagyok Hadúrnak, itt álljatok meg, itt szálljatok le. Az a föld, melyre ereszkedtek, az új haza. Erről beszélt a bölcs táltos Zoárd.

Halmok és völgyek szeliden váltakoznak, gazdag legelők sík tengere terül el a völgyben, nem látja határát emberi szem. Végig kígyózik rajta két folyam ezüst szalagja. Szőke vizű két hatalmas folyó. Olyan az egyik, mint valami szilaj csikó magas sziklákon, hegyhasadékokon táncolva ugrándozik le, széles jó kedvében kanyarodik jobbra-balra; hasonló rakoncátlan gyermekhez, ki nem találja helyét. És köröskörül, meddig a gyarló emberi szem határa elér, óriási hegy védi ezt a tündérkertet. Édesebb itt a levegő, üdítőbb a forrás vize, jobb izü a fák gyümölcse, magasabbra nő a fű... Az új, az igazi haza...

És az alvó fejedelem arcára reá sütött a hold, kiváncsian nézték a csillagok. Ugyan miért?

- Mert a komoly arc mosolygott boldogan. Az álom tündére nagy kópé. Elaltatja a gondot, elűzi a töprengést; egyik kezével simítja a redős homlokot, másik kezével az ajkat.

Induló félben voltak a magyarok. Száznyolc nemzetségnek sok derék magzatja. A kinek itthon kellett maradnia, annak vérzett a szive. Hajadonok sírtak, az anyák szive is reszketett, de nem mutatták. Az anyai szivet sok baj éri az életben, de éppen azért olyannak teremtette a láthatatlan isten, hogy sokat elbirjon.

Csodálatosan lágy és csodálatosan erős az anyai szív. Lágy az örömben, erős a szenvedésben. Az isten bölcs, tudta, hogy miért teremtette ilyennek az anyák szivét.

Árpád elment Zoárdhoz, hogy elbucsúzzék tőle. Ma reggel oda izent a táltos, hogy beszélni szeretne vele.

- Üdvözlégy sátramban, öcsém, nem szólítlak fejedelemnek, mert az igen hideg szó az én nagy szeretetemnek, amellyel hozzád vagyok.

- Ha fiadnak szólítanál, az legjobban esnék nekem, mert mindig ugy tiszteltelek tégedet, mint atyámat.

- Tudom... tudom. Látni akartalak még. Nehéz dolgok előtt az ellenségeknek illő kibékülniök, a jó barátoknak egymást megölelni és megcsókolni. Én tégedet többé nem foglak látni, sem téged, sem a többieket, akik veled vitéz próbára indulnak. Vezéreljen Hadúr! Álmos vállairól a tiedre tették a fejedelmi gondok súlyát. Erős a vállad, ép a szived, okos a fejed: megbirod. Én a nemzetet úgy szeretem, nézd ezt a fejet, ezt a szakállat! Mikor olyan barna volt a hajam és a szakállam, mint a tied most, akkor is úgy szerettem, akkor is úgy kértem Hadúrt, mint most, hogy legyen gondja erre a nemzetre. Makacs, büszke, erejében olykor elbizakodott a magyar, de a szive végtelenül jó. Ha reá parancsolsz: ellened szegül vad akarattal; ha szépen kéred: odaadja egyetlen lovát, ágyat vet sátrában s ő alszik künn a sátor előtt, hogy őrködjék álmaid fölött. Ó, viseld gondját jóban, rosszban ennek a népnek. Rólad a csillagokban dicső dolgok vannak megírva. Mi mind, kik körülötted vagyunk, elenyészünk, mint a gyámoltalan féreg, csak a te neved, a te emléked marad meg. Drága kincse, örökös hagyománya lesz a magyarnak, mert te vezeted be abba a hazába, melyről szólottam. Adjon Hadúr erőt neked, békességet és egymás iránt való kiapadhatatlan szeretetet a nemzetnek. Vigyázz, hogy meg ne bomoljék soha az egyesség, mely a magyart erőssé tette, mert ha megbomlik, a kettészakadt nemzetet utóléri az átok...

Árpád meghatottan hallgatta a bölcs szavakat, melyek úgy hangzottak, mint egy haldoklónak végrendelése.

A fiatal, széles vállú, nemes tekintetű fejedelem a reszkető öreget szivére szorította. Hű és igaz volt a szív, melynek dobogását Zoárd érezé.

A csontos, száraz kéz ott pihent a vasizmú tenyerében. A kézszorítás magyaros volt; kemény és meleg.

Ete is eljött Zoárdhoz, hogy elbucsúzzék tőle. Fiatal volt, szerette a harcot, nem tudott otthon maradni.

- Neked, fiam, nem szabad elmenned - szólott hozzá szelid, csaknem könyörgő hangon az ősz táltos.

- Különb is vagy soknál a hadba vonulók közül. Büszke voltam apádra, büszke vagyok reád. Eresztenélek könnyű szívvel, magam küldenélek bátorító szóval, ha nem kínozna most még százszor jobban a sejtelem. Lásd, törődött, gyámoltalan öreg vagyok, a szivemhez te állasz a legközelebb. Szeretném látni arcodat mindennap, szeretném hangodat hallani mindennap. Különös kivánságaik vannak az öregeknek, mint a nehéz betegeknek, jól tudhatod. A kivánságot zokon ne vedd, a kérést meg ne tagadd. Te maradj mellettem betegápolónak, légy őrizője az itthon maradottaknak, a kiknek - hidd el nekem - védőre van szükségük.

Ete komoran hallgatott. Bús volt a tekintete, nem merte arcát nagyapjára emelni, mert elkeseredés, dac fejeződött ki azon az arcon.

- Tudom, hogy nagy a kivánságom, de te sokszor mondád, hogy nagy a szereteted irányomban. A szeretet legyen élő, nem szavakban bujkáló, hadd lássam, Ete, szereted-e igazán apád apját, az öreg Zoárdot?

- Ha nem ismernélek, szót sem említettem volna. Anyád szelid és nemes lelkű asszony volt. Az ő emlője táplált tégedet, tudsz te is jó lenni. Légy az most, és árassza reád áldását a láthatatlan isten.

- Gyermek vagy még, míg férfikort érsz el, sok alkalmad lesz vitézi erényedet kimutatnod. Apád elhullott a besenyők ellen való csatában, anyádat gyilkos betegség korán elragadta. Egyedül maradtál te is, egyedül maradtam én is. Sok mondani valóm van még neked, el szeretném mind mondani, mielőtt a halál elnémítja ajkamat.

- Ha majd abban a másik életben találkozom apáddal, szülő édes anyáddal, elmondom nekik, hogy Ete nem volt hálátlan, Ete meghallgatta nagyapja kérését.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jelt adott Árpád az indulásra. Rengett a föld az elvágtató lovasok lába alatt. A szél lobogtatta kacagányaikat, s a békésen legelésző lovak hangosan nyerítettek a tágas mezőkön, mintha bucsúzni akartak volna ők is társaiktól.

Békésen folyt a négy folyó vidékén tovább az élet. Pásztorok terelgették a nyájat, halászok vigyázták kivetett hálóikat, reggeltől estig barangoltak nádasban, erdőben a vadászok, s míg puzdrájukból ki nem fogyott a nyilvessző, űzték a juhokra támadó farkast, holtra sebezték a garázda vaddisznót, s olykor bölénycsordát vertek fel az irdatlan rengetegben.

Esténkint a sátorok előtt pásztortűz égett, szólott a panaszos tilinkó, folyt a mese-szó. Találgatták buzgón, vajjon mit csinálnak, merre járnak a messze földön kalandozók?

Ete a bölcs Zoárd buzgó tanítványa lett. A harc után való vágyakodást elfojtotta benne a tudás-szomj. Hallgatta az agg táltos oktatásait és mint a kiszáradt föld mohón beszíja a jótékony esőcseppeket, úgy fogadta be szive az okos szót.

A felséges természetnek csodái előtt leborult áhítattal. A futó felhőben, a zuhogó záporban, a cikázó villámban, a földet megrázkódtató mennykőben, az életadó levegőben, a termő fűszálban, a rezgő kalászban megismerte a titkos erőt, melynek bámulatában soha ki nem fárad az emberi elme. Megtanulta a csillagok járását s az égnek tarka homlokáról olvasta az emberek sorsát.

Összegyüjtötte az otthon maradt ifjakat, s gyakorolta őket a vitéz dolgokban. Nyíllövésre tanította, lándzsahajításra, a kardnak gyors forgatására.

Azt mondta nagyapja, hogy ő nem csak betegápoló, hanem az otthon maradtak védője is lesz. Jöhet ellenség, no hát ne találjon csak gyámoltalan öregeket, félénk asszonyokat, tapasztalatlan gyermekeket.

Nap napra telt, hónapok mulását jelentette a holdnak gyakori fogyása, telése. Hír nem jött a hadakozók sorsáról, habár a türelem és várakozás hamar hűtelenek lesznek az emberhez.

Elmult az enyhe tavasz s beállt a fűhervasztó, kalászérlelő nyár. Mintha tüzet lehelt volna a levegő, oly tikkasztó lett a hőség. Millió meg millió szúnyog, apró legyek beláthatatlan tömege lepte meg a síkságot. Kínlódott állat és ember egyaránt. Kiszáradtak a tavak és a láthatatlan isten nem küldött esőt.

Nyughatatlan lett a bölcs Zoárd lelke. Sokat töprenkedett, és fölemelte hathatós szavát a Világfentartóhoz, hogy ne veszítse el nyomorultul a népet, mely mindig tisztelte nevét, félte hatalmát.

- Fiam... fiam, most következik a veszély - mondta egy este Etének, ki csüggedten ült mellette a moh-ágyon. - Nagy vihart rekkenő hőség előz meg. Gyüjtsd össze társaidat, hogy a gonosz óra készületlenül ne találjon. Keresd elő a sátor szögletéből jó kardomat, talán szükségem lesz reá.

- Megvédlek, nagyapa, ha reád támad a Gonosz szellem minden ördöge is. Te bízzál bennem!

- Ó ha az én sejtelmem most az egyszer nem teljesednék!... Ete, bár ne teljesednék.

- Ma nem húnyom le szememet, s tizenkét fiúnak tizenkét irányban virrasztania kell. Te dülj le nagyapa, neked ne zavarja meg álmodat aggódás. Pihenj és aludjál!

- A fölkelő napot ki fogja üdvözölni, fiam? Tedd oldalom mellé a kardot. Régóta feküdt mellettem. Jó kard, nemes acél a pengéje, nem lepte el a rozsda. Vajjon éles-e? Nézd meg, fiam!

- Olyan éles, mintha tegnap fenték volna ki. Most aludjál! Nézd, szelid a hold világa, tisztán tündökölnek a csillagok. Ne aggódjál.

Csöndes éj borult a nagy síkságra. A sátrakban és sátrakon kivül békésen aludtak az asszonyok, gyermekek és aggok. Az elernyesztő hőség után jól esett nekik a hűvös éj. Gond és aggodalom szenderítette el.

A legelőn csak olykor-olykor hallatszott mozgás, ha egy-egy ökör fölkelt, hogy aztán a másik oldalára feküdjék. Hallgattak a kutyák is, a napközben kiállott hosszú kín után felhasználták az éjszaka nyugalmát.

Bizony megcsal téged a te jóslatod, bölcs Zoárd. A nagy folyó mellett nem gyujtanak sehol vésztüzet, nem támadt éktelen kiáltozás.

Most áll be közepe az éjnek. A csillagok még ragyogóbbak, a hold tányéra tiszta.

Tűz lobbant fel, kiáltozások zavaros hangja száll tova a levegőben. Ott is tűz lobban fel, onnan is kiáltozás hallatszik. Amott is, azon túl is, köröskörül mindenünnen. Megszakasztja az éj csendjét egy pásztortülök tompa búgása, és a hirtelen szelid szellő hírhozója lészen ijedt sikoltozásnak.

Ete lovára kap. Bejárja hihetetlen gyorsasággal az egymástól távol fekvő sátrakat és fölriasztja álmukból az álmodozókat.

- Fegyverre, ki még birja a fegyvert, gyülekezzetek Zoárd sátora körül. Veszély van, de senki meg ne ijedjen! Asszonyok, gyermekek menjenek Hadúr mezejére!

Jönnek tizenkét oldalról egymás után száguldó ifjak, mindazok, kiket őrállással bizott meg Ete.

- Verjétek fel a távolabb fekvő sátrak gazdáit! Akik birják a kardot, küldjétek Zoárd sátorához, a többit Hadúr mezejére. Míg ideérnek a gazok: bessenyők, bolgárok, mert a bolgárok lesznek a többiek, mind a környékről összegyülhetünk. Siessetek barátaim! Siessetek!

Visszasietett aztán Zoárd sátorához, hogy felköltse gyöngéd szóval az öreget.

- Az asszonyokat és gyermekeket küldd a "Farkas-verem" felé, édes fiam. Rejtőzzenek el ott. Táplálja az erdő fáinak gyümölcse, védje a sziklabarlang, fedezzék el a sűrű lombok.

- Idegen nép is jött még más, Hadúrra, úgy nem lehetnek azok mások, mint a bolgárok.

- Én is azt hiszem. Maradj sátradban veszteg. Ide jönnek a fegyver-forgatók, innen együtt megyünk Hadúr mezejére. Körülveszünk téged, megvédünk utolsó csepp vérig. Hallod, közelednek már minden oldalról.

- Hallom messziről a vad ordítást! Jaj azoknak, kiket orvul ért a támadás!

Minden pillanatban újabbak érkeznek. Félig gyermekek, félig ifjak, deres hajú, megélemedett férfiak gyülekeznek össze. Távolról pedig mind éktelenebb lett a lárma, s a tördelt emberi hangok közé belevegyült megriadt mének hangos nyerítése, dobogott a föld, a mint vad futással iramodtak.

Ete húsz ifjat a legjobbak és legbátrabbak közül Hadúr mezejére küldött, hogy a rejtett erdei úton vezessék az asszonyokat, leányokat és gyermekeket a "Farkas-veremhez." Őrizzék a barlangot. Mielőtt föltetszik a hajnal, biztos helyen legyenek. Addig ne mozduljanak onnan, míg hírt nem vesznek tőle.

A sátrak kiürültek, csak a betegen fekvők maradtak veszteg és a jó magukkal tehetetlen aggok.

Felosztatta Ete hadértő ügyességgel. Félkör alakjában vették körül Zoárd sátorát. Komor volt mindeniknek arca, de félelmet nem árult el egyiknek a tekintete sem. Hiszen, aki életét féltette, az előtt nyitva állott a sík mező, szaladhatott volna, hogy egérutat vegyen. De a magyar előtt nem volt semmi oly utálatos, mint a gyávaság.

Kimérte a földi életnek határát a láthatatlan isten, hiába kerülgeti, az ember a határt el nem kerülheti.

Zoárd végigsimogatta fonnyadt kezével kardjának hideg pengéjét, és öreg szive megtelt régi vitézségének édes emlékeivel. Hogy jóslata beteljesült, nem emlegette áradozó szóval, hanem szemébe akart nézni bátran a halálnak. Magához intette unokáját:

- Ete, engem ne védj, hiába való a védelem. Utolér a halál, ha vasgyürűvel vennél is körül. Azt igérd meg nekem, hogy ha életedet megtartja e véres küzdelemben Hadúr, hatodmagaddal útra kelsz lóhalálban, hogy hírül vidd Árpádnak e gyászos esetet.

- Megteszem, nagyapa, de előbb hadd mérjem össze kardomat a tolvajként éjjel támadó gaz bessenyőkével és tudjam meg, bolgárokkal szövetkeztek-e valóban régi ellenségeink.

- Mondd meg Árpádnak, ha megsegít téged Hadúr, hogy láthatod még, mondd meg Zoárd utolsó szavait: Keresse túl a nagy hegyeken, merre már egyszer jártatok, ott keresse az új hazát. Megtalálja, erős a hitem, hogy megtalálja.

- Aztán, ha majd apáddal és anyáddal találkozom, elmesélem nekik, hogy Ete derék fiú. Most eredj utadra, reám ne gondolj se te, se a többiek ne gondoljanak. Az öreg ember lelke sárfészkétől búcsúzó fecske ősszel. Hirtelen fölkerekedik égi útjára... áldjon meg az Isten, áldjon meg jó fiam!

Megölelte unokáját, megcsókolta fejét, büszke homlokát, villogó két szemét és útra bocsájtá.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ete kétszáz ifjúval elébe ment a rabló bessenyőknek, bosszúért szomjazó bolgároknak.

Sok sátor lakóját megmentette a biztos haláltól és utat nyitott nekik a gyors menekülésre. Rettenetes bátorsággal űzte vissza a támadók csapatát. Kardjáról csurgott a vér, homlokáról az izzadság, de az elesettek, visszaűzöttek helyét betöltötték újak, szaporodott száma, tömörült sora a bessenyőknek. A magas fűvet letiporták a rohanó paripák, a szanaszét szórt gulyák, ménesek, juhnyájak. Jajgatás, átok, fenyegetés, halálhörgés pokoli lármává kavarodott össze, melyből messze kivált Ete érces hangja, amint biztatta ifjú vitézeit, s menekülésre nógatta a kétségbeesetten kételkedőket.

Hullottak az ifjak, fogyott a szám, de nőtt a bátorság pillanatról-pillanatra. Mintha ezer lelket öntött volna beléjök a halál angyala, mely felettök kiterjeszté fekete szárnyait.

Most egy öles termetű, vadarcú bolgár tűzött össze Etével. Nem csak buzogányának szeges feje, de véres volt arca, véres melle, véres meztelen karja könyökig. Vicsorította dühében fogát és sörényes fejét megrázta rettenetes daccal.

Ete melléje ugrott nemes paripáján, s mielőtt a bolgár lesujtott volna reá buzogányával, arcát kettéhasítá kardjával, hogy a vad bolgár lehullott lováról s fölötte táncoltak a viaskodó ifjak lovai.

Előkerült második, harmadik, hogy a vakmerő ifjat leterítse, de Etének karját megacélozta Hadúr, s nem volt bessenyő, bolgár, ki közelébe férkőzhetett volna.

Tizedmagával maradt még a kétszáz közül, az ellenség pedig tódult elé, mintha a föld ontotta volna ki sötét kebeléből. Ekkor intett Ete és megsarkantyúzva gyors lovát, visszaszáguldott Zoárd sátoráig. Követték a társai, és mint a felbolygatott méhraj, úgy zúdult utánuk a bessenyő, bolgár. Rettenetes viadal folyt az ősz táltos sátra körül. Maga Zoárd fölemelkedve, a vén tölgyfának vetette hátát és kardját reszkető kezébe fölemelve várta a viadalt.

Nem embernek, hanem hazajáró léleknek tetszék ebben a pillanatban, kit a halálos álomból felrázott népének segélykiáltása.

Mig szemével a küzdőket kiséri, folyton Etét keresi, az ő nemes unokáját. És méla tekintete sugárzik büszke örömtől, amint meglátja. Hadúrnak magának megdobbanna a szive, szemlélve a kétségbeesett viaskodást, Ete hősiességét.

- Fiam... fiam! - kiáltja reszketve az agg, menj, teljesítsd utolsó kivánságomat!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A hajnal rózsás arca kipirult messze keleten. Véres volt a sík mező is. Vérharmatot izzadott a fűszál és a virágoknak gyönge szirmai meghajlottak.

Ébredett a fényárasztó nap. Sugarai beözönlötték a mezőt és reáborultak a vén tölgy aljában fekvő Zoárdra. Fehér volt arca, kezében görcsösen szorongatta a kardot, melyet vér nem szennyezett be. Mellét aludt vér lepte. Éles kard nyitott útat szivéhez.

Az a jó szív, mely a magyar nemzetért oly nemesen dobogott, csöndes volt; az ajkak, melyből a bölcseség szava oly sokáig csörgedezett, elnémult; a méla kék szemek, melyek az ég csillagainak titkos betűit olvasták, örökre elrejtőztek a fáradtan lecsukódó szempillák alatt.

Hanem a lelke felszárnyalt a mérhetetlen magasságba Hadúrhoz, hogy számot adjon földi sáfárkodásáról.

Amott napnyugot felé hat vitéz vágtat habzó ménen. Harcban kimerültek, véres az arcuk, ruhájuk. De azért csak vágtatnak tovább-tovább.

Csodálatosak a gondviselő Istennek rendelései. Hontalanná tesz egy dicső nemzetet, hogy kényszerítse jobb hazát keresni. Messze... messze a kéklő nagy hegy integet:

- Erre vedd útadat bolygó nemzet, téged várlak hazatérő Árpád. Itt nem bánt bessenyő, bolgár, itt tegyen erőssé az egyetértés, vitézség, testvéri szeretet!

Ösöb, a hires kürtös, visszavonult a harcokból. Kivette a részét, mig csontjai birták. Segítette Árpádot az új haza elfoglalásában, s megelégedett a Tisza mentén osztályrészül kapott szép mezővel. Háznépestül itt éldegélt táplálva lelkét a mult idők emlékével.

Öreg szemeit nagy gyönyörüséggel legelteté termetes fián, a széles vállú, barna ábrázatú Lehelen, kiben megelevenedett az apának tüzes lelke, dalra fogékony szive, bátorsága. Kürtszó mellett nőtt fel. A pásztortűz melege nem hevíté úgy fel soha arcát, mint a kürt harsogása. Mintha arra teremtette volna Hadúr, hogy kebelében zengő húrok pendüljenek meg szünetlenül.

Kerülte a lármás mulatozókat, mikor renyhén lakomáztak s elrejtőzött a sürű nádasban, hogy kilesse hangját a bölömbikának, hallgassa kerepelését a gólyának, felriasztó krúgatását a szürke darúmadárnak. Tetszett neki a vércse vijjogása, amint zsákmány után kémlelve hasítja a levegőt. Pacsirta éneke, fülemile panaszkodó sirása megreszkettették kebelében a zengésre teremtett húrokat.

Isten kegyelméből való költőnek született, ki szépen sorjába rakott szavak helyett hangok bűbájos koszorúját teremti. Azért szerette oly nagyon Ösöb.

Úgy nevelte, hogy hős és kürtös legyen belőle. A tilinkós pásztor végigheveredik az eleven gyepen s kedvét leli magakigondolta nótákban, ám ha gyilkos ordas, éhes medve fenekedik a nyáj ellen; tarisznyájába rejti a tilinkót s marokra szorítva görcsös botját szembe száll a rablóval.

Lehelnek gyakran félre kellett tennie az édes szavú kürtöt, hogy előrántsa kardját, s bizonyságát adja vitézi mivoltának.

Történt aztán, hogy a halál elküldötte egy éjszaka sötét szolgáját Ösöbhöz.

- Készülj, öreg, eleget éltél már. Várnak reád szolgáid a másvilágon. Minden csatában küldöttél jó sokat előre, hogy legyen, aki megtöltse serlegedet, felkantározza lovadat, vigyázzon rád, ha meglep az álom.

Ösöb azt mondta, hogy jól van. Elkészült már, nincs miért készülődnie.

Mert csodálatos dolog az, hogy sok ember megérezi végpercének közeledését. A jók és egyenes lelkűek szépen elintéznek mindent, s aztán jóéjszakát kivánva maguknak, elszenderednek a sokáig... nagyon sokáig tartó álomba; a nyugtalan lelkűek és gonoszak elkezdenek reszketni és görcsösen kapaszkodnak az életbe. Rimánkodnak kesergő vénasszonyok és gyámoltalan gyermekek gyanánt:

- Halál, hagyj még ezen a földön! Lásd, neked nincs olyan nagy szükséged reám, én pedig kimondhatatlanul jól érzem magam itt.

Ösöb leheveredett a puha moharra, melyet Lehel betakart medvebőrrel s aztán magához intette fiait, leányait.

- Gyermekeim, én most itt hagylak titeket. Rakjatok kemény bükkfából magas rakást, s azon égessétek meg a testemet. Ne sirjatok oktalanul, mert az rajtam úgy sem segíthet már. Hanem a helyett ti, fiaim, szerezzetek becsületet a mi családunknak; ti leányok, neveljétek gyermekeiteket úgy, amint anyátok titeket nevelt. Most elmehettek. Te, fiam Lehel, maradj itt, hozzád van még egy-két szavam.

Ösöb fölemelkedett és hosszú ideig szótalan gyönyörüséggel nézte legkedvesebb fiát.

- Te gyermek, téged nagyon szeretlek. Mindig a legjobban szerettelek. Ne vegye tőlem rossz néven Hadúr, ki azt parancsolja minden apának, hogy egyformán szeresse gyermekeit.

- Én a kegyelmed szeretetét sohasem vettem hiába, nem éreztettem bátyáimmal, testvéreimmel, hanem megbecsültem.

- Tudom, fiam. Nem szemrehányásképpen mondottam, ne vedd olybbá. Tartogatok valamit neked már esztendők óta, nem tud róla senki, csak hű szolgám Balajtár. Az a te örökséged. Ha eltakarítottátok hamvaimat, szólj neki, ő odaadja neked.

- Drága kincs az, melyért irígyelni fognak téged, de az emberek irígységét soha föl ne vedd. Senkit úgy meg nem illet, mint tégedet. Fölér sok ezer ékes, jól kifent karddal. Hiredet neki köszönheted majd, legjobb barátod lesz, örömödnek örvendője, bánatodnak vigasztalója. Hanem szomorú jóslatot hallottam - és a jóslatok teljesedni szoktak, ha a bölcs Hadúr kedves táltosa mondja.

- Hallgass ide! A szőke, nagy folyam nyugati partján kalandoztam. Sok foglyot hajtottunk haza. Egyik öreg térdre hullott előttem és életéért könyörgött. Kiáltoztak a vitézek, hogy ne hallgassak a szavára, de én megsajnáltam, odaajándékoztam neki az életet, mely nála már úgy sem tarthatott soká.

Tovább mentünk onnan, de utánam lopózott az öreg két napi járó földön, s hozott magával farkasbőrbe csavarva valami ajándékot. Feldicsérte, hogy nagyon régi, nagyon drága, nagyon szép. A Duna jobb partján hajdanában egy nyugati nép lakott, mely pompás városokat épített kőből, kényes és tudákos volt: rómaiaknak nevezték. Ezt a drága jószágot római mesterember csinálta. Értett a dolgához.

- Eltaláltad, fiam, kürtöt hagyok, melynek mását nem látta még emberi szem.

- Zoárd, a dicső táltos, ki elpusztult a bolgárok és bessenyők támadásakor Atel-közben, jósolt nekem rólad. Akkor még nem láttam ezt a kürtöt, de meg volt az én régi ezüstveretű, széphangú kürtöm. Igy szólott Zoárd:

- Fiadnak, Lehelnek, tartja fenn Hadúr a legnagyobb dicsőséget. Az ő torka zengő játéka lészen a tündéreknek és a hadakat intéző istennek. Kürtje lesz utolsó barátja, kivel az életben beszél, s bizony rettenetesebb fegyvere a kardnál.

- Apám, én nem találok rosszat a bölcs táltos jóslatában. Halálról, ha szólana, mely korán lever lábamról, attól sem félnék, csak hadd töltsem dicsőségben azt a rövid életet.

Ösöb elhallgatott. Úgy tetszék, mintha még valami nyomná a szivét, mintha egyebet is jósolt volna legkedvesebb fiáról a bölcs Zoárd; de hogy látta őt, hogy hallotta szavát: megtántorodott hitében a lelke és elhallgatta a többit.

- Vedd át örökségedet, s haladj útadon fiam. Légy Árpád nemzetének hű vitéze, Árpád fiának, a gyermek Zsoltnak, védője, ennek a drágán szerzett hazának pedig rendíthetetlen fia! Hadúr segítsen! Áldó szavam kisérjen!... Neked szerencsét, nekem jóéjszakát!

Balajtár, Ösöb leghivebb szolgája, elvezette Lehelt a rekettyebokros ligetbe, s ott megmutatta a helyet, hová szekrénybe zárva elásták a drága kürtöt.

Senkisem tudta, csak ő, senkinek sem mutatta volna meg, csak Lehelnek. Hozzá láttak a munkához. A nagy követ, mellyel a földet lenyomtatták volt annak idején, közös erővel félrehengerítették s mintegy öt lábnyi mélységben reábukkantak a vasládára. Kopogott, csattant az ásó, mikor fedeléhez ért. Kihúzták közös erővel és Lehel kinyitotta.

Az állatbőrbe csavart hatalmas tülök láttára nagyot dobbant szive, gyorsan kibontotta burokjából és nézte bámuló szemekkel. Elefántcsontból készült, öblös tülök volt, melynek oldalára különös formájú szárnyasokat vésett valami hozzáértő mesterember, közepe táján pedig rohanó vitézek nyilat röpítettek futó ellenség után.

Belenézett üregébe, hol a hang kanyarodva ütődik a falakhoz és megszázszorozott erővel tódul ki, hogy megrezegtesse a lomha levegőt és tovább-tovább küzdjön csodálatos útján.

Lehel megölelte a drága jószágot, mintha kicsiny gyermek lett volna, kit pléhtrombitával lepnek meg, fából faragott karddal.

- Légy kisérőm harcban, felderítőm a pihenés napjaiban! Légy harsogó továbbadója csatariadómnak! Önts bátorságot a csüggedezők szivébe! A mikor te megszólalsz, reszkessen az ellenség, örüljön a magyar. Megbecsüllek téged, apám ajándéka, drágább léssz előttem a kifent élű kardnál, a hegyesvégű dárdánál, a szépen formált pajzsnál. Ha lefekszem éjjeli nyugodalomra, téged is fejem mellé fektetlek, szép kürtöm!

Vajjon nem mondja-e a lelkesülő vitéznek, hogy ő sem lesz hűtelen barátja soha. Ellesi minden óhajtását, felfogja minden érzelmét; recsegő, riasztó, bömbölő lesz a hangja, mikor csatára buzdítja a magyar népet; édes, lágy, mint a virágokat ringató szellőé, ha a fájdalomnak vagy szerető aggódásnak ad kifejezést.

Ettől az időtől kezdve Lehel, kürtös Ösöb derék fia, Zsolt fejedelemnek, a magyar nemzetnek szemefénye lett. Mikor a dicsőségre vágyakozó fejedelem megunva a renyhe tétlenséget kalandos hadjáratra szólította fel a nemzetet, és a négy folyam minden partjáról siettek a szőke Duna mellé, hol Zsoltnak fejedelmi sátora állott: Lehel vezér egy csekély emelkedésű dombra felállva próbára tette az örökségbe kapott kürtöt.

Hadd itélje meg az egész nemzet, hogy méltó fia-e a hires Ösöbnek a kürtfúvásban.

Ott állott a közelben az ifjú Zsolt, a nemes Bulcs és az oroszlán erejű Botond. Egy-egy oszlopa az ifjú fejedelem hatalmának; harmadik maga Lehel, kit a nemzetgyülés rendelt Zsolt mellé, hogy oktassák a jóban, támogassák bölcs tanácsaikkal.

Szerte-széjjel a sík mezőn a vitézek tarka tömege nyüzsgött hangos szót váltva, s kiváncsian várakozva a kürtpróbára.

- Tisztelet, becsület Ösöb nemes fiának, de nem hiszem, hogy túl tenne az apján a kürt-fuvásban. Nehéz mesterség, bele kell tanulni hosszú próbálgatással.

- Bizom Lehelben. Őt Hadúr arra teremtette. Mikor ökölnyi gyermek volt, órákig elkürtölt, markából tölcsért formálva. Ékes füttye volt a gyermeknek, tiszta mint a rigóé és erősebb annál is. Bizom benne.

Nem hang volt az, mely csiklandozza a fület, hanem beszéd. Megértette mindenki, mikéntha a kürtből kiröppenő lehellet magával hozta volna az emberi nyelv csodálatos tehetségét.

- Árpád nemzete, értsd meg az én szavamat! Szólok, Ösöbnek hű fia, hozzád! Csatába viszen Zsolt, csatába viszen; hír terem ott és harci dicsőség. Akinek élete drága nagyon, maradjon a sátrak alatt, maradjon az itt! Akinek a szive nyugtalanul ver, s epeszti kivánság, fel harcra velünk! Kurta az élet, kevés az öröm, s fenn várnak apáink hős lakomára! Jaj, kit a gyáva földi örömnek nyüge lefog! Homloka sárral van begyalázva, s reszket apái szine előtt. Harci dicsőség: vérpatakokban száguldani gyors paripákon, küldeni szolga gyanánt előre száz idegent, koponyákat szelve keresztül; harci dicsőség kell a magyarnak, marha tömérdek, sok hadizsákmány. Rettegje hatalmunk mind a világ. Pattanj paripára, szélszárnyain el, hős Zsolt akaratja, fejedelmi parancs. Ellen ki szegülne? Gyáván ki maradna? Csatára! csatára! csatára magyar!

És a mint fútta Ösöb nemes fia, Lehel, oly némaság lepte meg a morajló tömeget, mintha hamvából csodálatos módon Ösöb támadt volna fel, hogy még egyszer megfújja kürtjét.

Mikor elhallgatott, kitört a felháborgatott tenger érzelem. Zúgott a levegő a kiáltozástól, a pányvához kötött lovak megriadtak, a dombhoz közel állók pedig odarohantak Lehelhez, pajzsukra emelték és hordozták körül folyton kiáltva:

Nagy tisztelet volt ez. Fejedelmeket szoktak pajzsra emelni. Ámde Zsolt nem irigyelte Leheltől. Fejedelem volt ő is, fejedelme a kürtfúvásnak.

Kalandos útra, zsákmányszerző hadjáratra vitte Zsolt magyar seregét. Túl a szőke folyamon, az erdős, bérces szomszédországon túl nagy terület földön idegen nép lakik. Kőből épült, erős házaik, magas tornyú templomaik vannak. Mikor harcba keverednek, testüket nehéz páncélöltözettel födik be, ormótlan sisakot raknak a fejökre és oly ügyefogyottan mozognak, mintha igába fogott barmok volnának.

Ámde sok az aranyedényök, legelőiken kövér tehenek, csontos, nagy lovak ménesekbe, gulyákba terelve becses zsákmányul kinálkoznak.

Ezt a földet járták nagy kedvvel, a vitézi életnek változatos örömeit kereső magyarok.

Zsolt megirígyelte őseinek hirét, s vágyakozott arra, hogy róla is énekeljenek az énekmondók csodálatos dolgokat. Nem volna különben méltó arra, hogy Árpád fiának szülessék.

Botond az erős karú, Lehel az édes szavú, Bulcs a buzogány-forgató kalauzolták az idegen földön. Jól tudták ők a járást, mert míg a bölcs Árpád el nem tiltotta, hogy számbavehető ok nélkül ne kalandozzanak, sokszor megtették már.

Ott, a hol a szőke folyam kicsiny patakká fogy, s árjai nem zuhognak sziklák medrében, hanem szelid sikságon siklanak végig, megállott a magyarok serege.

- Itt váljunk három felé - tanácsolta Bulcs. - Fél ez a nép amúgy is tőlünk, kár mutogatnunk, hogy olyan sokan vagyunk. Fölvert gulyákon megosztozva csekély lesz egynek az osztályrésze. Háromszor akkora, ha három irányban haladunk előre. Mire a hold megújul, itt találkozunk, hogy egyesülve hazatérjünk és megörvendeztessük az otthon maradottakat.

- Bölcs a beszéded, Bulcs, vezér - válaszolt Zsolt, az ifjú fejedelem. - Te indulj délnyugatnak, Lehel a sereg harmadrészével tartson nyugatnak, Botond, meg én éjszaknyugatnak vesszük utunkat. Igyunk áldomást bucsuzóul! Ha úgy akarja Hadúr, találkozunk itt.

- Áldomást igyunk. Hej, meglehet soknak halotti tora lészen az! - szólott mély, dörgő hangon az erős karú Botond.

Lehel vidámabb hangra terelte a beszédet s a kézről-kézre járó öblös kupát magasra emelve szólott messze csengő hangon:

- Vitéz társaim, ki előbb jut oda, hova már Álmos, Árpád és apáink elérkeztek, mondja meg nekik, hogy utódaik nem feledkeztek meg dicső példáikról. A mi kardunk is éles még, belőlünk sem űz csúfot az ellenség. Ősöbnek, az én apámnak, vigye hirül, hogy szépen szól és hatalmasan a drága kürt. Bizony megbecsülöm annak az emlékét, aki adta, azt is, amit adott.

A lassankint szétfoszló reggeli ködből kibontakozott a három sereg. Csillogó szemű daliák serege volt az; bátorság és szerencsét próbára tevő vakmerőség indította útnak.

Lehel maga mellé intette Bors fiát, Csetét, s megparancsolta neki, hogy huszad magával siessen előre, puhatolja ki a környéket, s merre falut lát, avagy hegy tetejére épült várat, siessen tudtul adni.

Csete kiválasztotta a szinét-javát embereinek és sebes vágtatva előre ment. Lehel szemmel tartotta mindaddig, miglen egy erdőben eltüntek.

A nap már magasan állott az égen, midőn Csete két embere a tulsó halom tetején felbukkant. Az egyik körülnézve magasra emelte kardját jeléül annak, hogy valamit lát.

Két idegen volt, kik a dombtól mintegy kétszáz lépésnyire folydogáló patak partján kis juhnyájat őriztek.

Csete intett, s a következő pillanatban már nem vala látható senki a dombon.

Négy magyar vitéz megkerülte a két idegent, s mielőtt menekülésre gondolhattak volna, elfogta. A juhok megrémülve összebujtak, két vedlett szőrű kutya pedig erősen ugatott a lovasokra.

Volt kalauz, de ki veszi ezeknek a szavát, s ha vehetik is szavát, ki érti meg azt a különös nyelvet?

Lehel vallatóra fogta kézmozdulatokkal, de ezekből a két jámbor pásztor csak annyit érthetett meg, hogy a torkukat összeszorítják s aztán egy kötél segítségével felakasztják, no meg azt is, hogy erre is út, arra is út, mindenfelé út.

Nem boldogulhatott sehogy. Végre kezébe adatta mindakettőnek a botját és oda tuszkolta a juhokhoz, hogy hajtsák.

A juhok engedelmeskedtek, a pásztorok pedig nagy kényszerűségből halálfélelemmel szivökben haladtak a nyáj után.

Ők sem hajtották soha ilyen szomorúan haza a nyájat. Hanem a juhok lassankint beletörődtek a helyzetbe és nyájasan kezdettek egymással beszélgetni, sőt még a jóizű füvet is meg-megkóstolgatták.

A két kutya mérgesen nézett a szörnyű lovasokra és sehogysem tudták megérteni, hogy miért kell nekik ilyen szokatlan időben hazatérniök.

Mély völgyben feküdt a falu. Néhány fából összetákolt ház volt az egész. A házak is messze állottak egymástól, mintegy rejtőzve hol egy fának árnyékában, hol egy bereknek közepén.

A lakosok rémülve futottak el, ott hagyva mindent a váratlan vendégeknek, kiktől nem sok jót vártak.

Ez alatt a nap éppen az ég közepéig jutott el. Izzó sugarai lehelték a meleget, s a szunyogok és apró bogarak kedvökre röpködtek a levegőben, kínozva a szegény lovakat.

- Itt megpihenünk, fiúk. Van elég árnyék. Kóstoljuk meg izét a juh-húsnak. Öljetek le annyit a nyájból, a mennyi tetszik. Aztán nézzetek körül, hátha valami inni valóra találnátok a faluban. Ha nem víz, hozzátok ide. Adjatok a húsból az elfogott atyafiaknak is, mert bizony megszolgáltak érte. Azután pihenjetek egyet, s ha kürtöm hangját halljátok, ugorjatok talpra, hogy tovább menjünk.

Öt napig tartott ez így. Sok falu csendjét megháborították, a lakosok, ha idején észrevették, kereket oldottak, hanem ökör, ló, juh szép számmal jutott zsákmányul. Ráadásul még egy papot is elfogtak, ki nagy szorultságában elárulta, hogy ő érti a nyelvöket, mert hosszabb ideig magyar fogságban volt.

Ettől kezdve jobban eligazodtak. Gazdagabb falvakra támadtak. Szaporodott a zsákmány, szaporodtak a foglyok.

Végre a harmadik héten megtudták, hogy nem messze egy tölgyerdő szélén kolostor áll. Gazdag barátok laknak benne, kiknek a pincéjében hordó számra van arany és ezüst, sok drága marha.

Erős épület volt a kolostor, jókora fal vette körül. Hanem a falakhoz nem állott senki, hogy megvédje. Akkor sem mutatkozott élő lény, mikor a kapuhoz értek. Lehel megdöngette a kemény tölgykaput, s megparancsolta a fogoly papnak, hogy kiáltsa be:

- Hé, papok, nyissátok ki a kaput szép szerével, mert ha nem, behasogatjuk, s akkor jaj nektek!

- No... no! Csak lassan! - felelt belülről valaki szörnyű rekedtes hangon. - Ne igen hasogassátok bizony azt, mert nem ti csináltattátok.

- Nyitom már... nyitom! - fapapucsok kopogása, gerenda-zuhanás hallatszott, s a hatalmas tölgykapu fölnyilt. A ki fölnyitotta, ott állott durva szőrkámzsában födetlen fővel, mezítláb és rémségesen vigyorgó pofával.

Akkora feje volt, hogy annál nagyobbat még Lehel nem látott, hanem a szemei annál apróbbak. Orra olyan vörös vala, mintha vérbe mártotta volna, nagy lapos fogai és vastag ajkai arra mutattak, hogy szivesen eszik, ha van mit. Vörös orra annak a bizonysága vala, hogy az italt sem veti meg.

- Keresztény atyámfia, azt kérdezi tőled a magyar vezér, hogy minő névre kereszteltek?

- Hallod-e pogány vezér, engem Heribáld névre kereszteltek és ide való vagyok.

- Azért mert nincs tisztességes sarum. Ezt a facipőt most hamarjában kaptam a lábamra ni?

Lehelnek tetszett ez a hóbortos barát s nyomban megparancsolta, hogy bánjanak vele emberségesen, mert ugy látszik nincs helyén az esze.

Heribáld vezette a magyarokat a kolostorban, de ott bizony nem találtak semmi értékes dolgot, mert Engilbert, a szerzetesek főnöke mindent elvitt magával, ami arra érdemes volt.

Egyik magyar vitéz nagyot csapott egy baltával a hordó abroncsára. Lepattant az nagy recsegéssel.

- Hohó, pajtás, kiáltott megrémülve Heribáld, egyet se bántsd a hordót. Nem csak ti szeretitek a bort, hanem mi is. Aztán, ha ti ezt megtalálnátok inni, hova lennénk mi a szomjuságtól, ha ti majd elmentek?

Mikor pedig belefáradtak a kutatásba, megtelepedtek a kolostor udvarán, a közellevő réten tüzet gyujtottak és lakomához láttak.

Heribáld nem sokat kérette magát, hanem közéjök ült, s ugyancsak fogyasztotta a frissen sült borjúhúst, nagyokat hörpintett abból a borból, amit a magyarok hoztak magukkal és kupákban adogattak körül.

Lehel vezér jó kedvében reá parancsolt a két papra, hogy énekeljenek, hadd hallja minő a hangjuk.

A két pap a sok bortól fölhevülve siralmas rekedtséggel, de nagy buzgósággal énekelt, mert hiába, Heribáld cseppet sem bánta, hogy a kolostorban maradt, s igen derék embereknek tartotta a magyarokat, kik nem számítják meg, hány kortyot húz a közös kupából és hány darab csontról rágja le a húst.

Másnap egy kis csapat magyar érkezett a kolostorba. Messze földről jöttek szomorú hírt hozva.

- Elfogták Zsoltot a németek! Botond hivat sürgősen, hogy kiszabadítsátok a fejedelmet.

Lehel összegyüjteté embereit, s a két papot ott felejtve, sietett Botondhoz.

- Hé, magyar vezér, ha még egyszer erre felé vetődöl, Heribáld szivesen lát.

Botond és Lehel alkuvóba ereszkedtek Henrik német királlyal, a kit elneveztek a németek Madarász Henriknek. Igértek sok véka ezüstöt, mit zsákmányul ejtettek olasz földön, odaigérték az elfogott keresztényeket mind, csak Zsoltot adja ki.

Henriknek nem kellett sem ezüst, sem fogoly, hanem békesség kellett, azért így szólott a magyar vezérekhez:

- Kiadom Zsoltot, ha esküszóval megfogadjátok, hogy kilenc esztendeig nem teszitek lábatokat ellenségképpen arra a földre, melynek én vagyok az ura. Megfizetem addig az adót, ajándékban sem leszek fösvény, csak békesség legyen közöttünk.

Nehéz föltétel volt, erős gondolkozóba estek a vezérek, de mind az egész nép nevében megadták a németek királyának azt, a mit kivánt, mert Zsoltról, a fejedelemről vala szó. Hogy is térhettek volna haza, Lehel, Botond és Bulcs, Zsolt nélkül, mikor a nemzetgyülés, mig kiskorú vala, rájok bízta Árpád fiát?

Haza jöttek nagy elkeseredéssel. Kilenc esztendei békesség nehéz kenyér volt a magyarnak, de szavukat adták a vezérek és a magyar sohasem játszott könnyelműen az adott szóval.

No bezzeg megadták ennek a békességnek árát a délnyugatra lakó olaszok. Nem telt el egy esztendő sem anélkül, hogy Lehel, Botond vagy Bulcs el nem látogatott egy kis veszedelemkeresésre.

Év-évre telt. A sík hazai földön szaporodott száma a sátraknak, mind több és több fegyverforgató ifjú vágyakozott próbára tenni erejét. Az otthonülés igen nehéz mesterség volt a magyarra nézve. A tűz, nyugtalanság unszolta őket el hazulról, hogy aztán drágábbnak tessék a két folyó vidéke, ha kemény csaták után hazatérnek megpihenni.

A holdújulást ébredő, növekedő reménnyel várták, a hideg téli napok alatt pedig élesíték kardjaikat, nyilakat faragtak, volt dolga a fegyverkovácsoknak remekelni szép és erős fegyverek készítésében.

- Majd megkeserüli a német ezt a hosszú békét! - fogadkoztak a vezérek - ámbátor Zsolt nem nagyon sürgette immár nemzetét bosszúálló hadjáratra.

Nem félelemből maradt otthonülő, hanem gondoskodásból. Csak kijutott neki is Árpád bölcseségéből, s jól meghányta-vetette elméjében, hogy a magyarnak egyébre is kell gondolnia a kalandozásnál.

Szólott is Lehelnek meg a többi vezéreknek, de azokban felforrt a vér és türelmetlenség.

- A halnak viz kell, a vadnak erdő, a magyar nem lehet el harc nélkül, fejedelem - mondá az erőskarú Botond.

- Gyalázat szennye ne száradjon a nevünkön, fejedelem, amig karjainkban erőt érezünk! - kiáltott fel kürtös Lehel. Addig él a magyar, mig becsületje van, addig van becsületje, mig félnek tőle szomszédjai. Nekem a német ne legyen soha barátom, nem is lesz. Arra való ez a kürt, hogy csatariadót fújjak rajta; ha itthon ülünk, bedugom a keskenyebb felét és ivóedényül használom.

- A jövő tavaszszal lejár a kilenc esztendő - tevé hozzá Bulcs. Megtartottuk emberséggel, amit igértünk, nem vethet szemünkre semmit a németek királya. Megkérdezzük tőle, van-e valami panasza ellenünk?

- Majd elmegyek magam - ajánlkozék Lehel, - hogy figyelmeztessem őt az adófizetésre, míg szép szóval győzzük.

- Rossz a hír - fogadá Zsolt jó hivét, - látom homlokodról, kiolvasom szikrát szóró szemeidből.

- Meggyalázott a német szavaival, de lemossuk vérével, fejedelem. Kértem a köteles adót és azt felelte hegykén: "Ezentul nem kapjátok." Úgy hát fegyverrel visszük el busásan megtetézve. "Jöhettek, ha úgy tetszik, készen várlak." Eltűrjük-e ezeket a szavakat, azt kérdem én?

Zsolt hallgatott és hallgattak a vének. Fájt nekik is a dölyfös felelet, de arra gondoltak, hátha nem ok nélkül beszélt így Henrik, a németek királya.

- Fejedelem, te hallgatsz, mire magyarázzuk némaságodat? - kérdé fölhevülve, de a tiszteletnek hangján Lehel.

- Vezérek, gondolatok szállották meg szivemet. Három hónapig voltam Henrik király foglya, s ez alatt megtudtam róla, hogy mindenki bölcs embernek tartja. Esze parancsol a vérének. Nem tudom, mit tett kilenc esztendő alatt, mig békét hagytunk neki, de nem hiába szabta azt a kilenc esztendei békességet váltságom dijául. Nem állok útjába szándékotoknak, menjetek hiveim, toroljátok meg a sérelmet, de én megvallom, nem sok jót várok.

- Fejedelmi szavakat mondottál, Árpád fia, - viszonzá Lehel - óvatosságod méltó fejedelmi voltodhoz, ám engedd meg nekünk, hogy megmutassuk a gőgös német királynak, hogy sem szavaitól, sem magától nem félünk.

Zsolt beleegyezett, s a három vezér, kiket a harcolási kedv, boszúálló kivánság ösztökélt, összegyüjtötték a vitézeket és mentek arra a kilenc év óta nem látott földre, hol a német király uralkodott.

Bizony, ti derék, vitéz vezérek, a hősiesség olykor nem elég, hogy erőt vegyünk ellenségeinken! Kár nektek oly kevésre becsülni Madarász Henriket, s fontolóra nem venni a fejedelem szavait. Nem ért volna még nagyobb gyalázat.

Nézzétek az erős várakat, melyek sziklák tetején épültek azóta! Madár, ha fölrepül oda, titeket elgyötrő fáradtság juttatna a falakig, s azon fölmászni nem csekély feladat.

Sok volt a német, nem mind gyalogos, hanem fürge lovas csapatokkal vegyes. Az okos Madarász Henrik - úgy látszik - jól felhasználta a békének kilenc esztendejét.

Nem lomhán mozgó, könnyedén tőrbe csalható ellenség vala immár, hanem ügyesen felállított, jól beosztott és harcra derekasan begyakorolt sereg.

Bulcs támadott s a németeket visszaszorította, majd pedig rendesen használni szokott cselfogásból, váratlanul meghátrált, visszafutamodott, hogy maga után csalja a vérszemet kapó ellenséget.

Nem mozdult a német, hanem két szárnya a lovas csapatoknak félgyürű alakjában terjeszkedett, majd összébb szorult s két oldalról támadt egyik Lehelre, másik Botondra.

A német király kitanulta a magyarok cselfogását és nem ő, hanem a vezérek jutottak kelepcébe.

Iszonyú mészárlás következett. Mindenik magyar egy-egy oroszlán vala, de három oldalról megtámadva nem sokáig tartotta ki.

Bizony megfutamodtak. Ott veszett a tábor, s maguk a vezérek jónak látták elhagyni Henrik országát.

Kilenc év alatt elkészült a német, hogy méltóképpen fogadja a magyarok ellenállhatatlan seregét.

Fájt irgalmatlanul a lecke Lehelnek, ki a hadjárat megindításának lelke vala és háborgott indulatban vakmerő szive. Komor és magába zárkózott lett, s attól a perctől nem fújt szilaj tűzzel jó sokáig kürtjébe.

Nem találta helyét sehol. Szerette volna, hogy soha ne kerüljön Zsolt szeme elé, mert bántotta az a gondolat, hogy megérdemelné a szemrehányást:

Pedig Zsolt nem fogadta szemrehányó szóval azokat a vezéreket, kiknek sok diadalát, fogságból való kiszabadulását köszönhette.

- Nincs kard, mely csorbát ne fogna. A dicsőség is szeret néha gazdát változtatni. Ne bántson titeket, hogy egyszer felülkerekedett rajtatok az ellenség, ideje volt már, hiszen olyan sokszor tapadtatok a homlokára. Ej, Lehel, hol hagytad a hangodat?

- Belerekedt - fejedelem - ebbe a kürtbe. Nincs lelkem hozzá, hogy kirázzam belőle. Szeretném, ha valaki fejbe csapna vele. Úgy gondolom, elég kemény, nem a kürt, hanem a fej bánná meg. Szégyenlem magamat.

- Derék mesterem, nem ismerek reád, miért adod fejedet az áldatlan búsulásnak?

- Mondd inkább, hogy elkényeztetett a dicsőség, s hogy most hátat fordított nekünk, magadat okolod. Nem méltó hozzád ez az elkedvetlenedés.

- Csak addig éljek, mig német vérben fürösztöm kardomat, német koponyát roncsolok össze szeges buzogányommal. Ösöb apám arca - tudom - elfordul tőlem és nem ismer reám apai büszkeséggel. Ott kellett volna maradnom az idegen földön, nem pedig hazatérnem. Hej, nagy dicsőség elesni a csatában... nagy dicsőség. Lásd, jó fejedelem, kedves Zsolt öcsém, olyan gondolatok bogarásznak néha a fejemben, hogy nekem nem lesz valami örvendetes végem.

- Ne gondolj a végre, Lehel. Hosszú még odáig a te útad, hosszú és érdemekben gazdag. Ha majd unokáink unokái elbeszélgetnek rólunk, nem lesz utolsó a te neved, nem lesz legkisebb a te dicsőséged.

- Szeretném, ha azt mondanák rólam, hogy semmit sem szerettem úgy, mint a magyart, semmit sem gyülöltem úgy, mint a németet. Érzed-e te azt néha Zsolt, hogy szeretnél minden magyart a szivedre ölelni! És mindeniknek azt mondani: testvéreim, mi olyan kevesen vagyunk, olyan messze eljöttünk keleti hazánkból, nincs sehol barátunk, csak megalázkodó, ellenünk agyarkodó ellenségünk, azért szeressük egymást, biztassuk egymást, ne hagyjuk el egymást!

- Ha érezem-e? Ne kérdezd azt tőlem, Lehel, hallgass arra, amit szived mond, az enyémnek mása az. Sokszor jut eszembe, a mit apám mondott, mikor haldoklott. Nem voltam több tíz évesnél: "Fiam, csak egy gondolatod legyen: a nemzet; csak egy akaratod: az egyetértés; csak egy kivánságod: a szeretet."

Lehel visszavonult háza népének körébe. Keveset beszélt, s idejének legnagyobb részét vadászattal töltötte el. Nyila hány futó vadat terített le? Éles kése hány vadkannak mélyedt a torkába: ki tudná megmondani?

Éjszakára is sokszor egy-egy barlangban vonta meg magát, s mig fenn az égen a szelid hold bujkált, őt kerülte a békéltető álom.

Fagalyakat tördelt, tüzet csiholt a kovadarabból acélkésének fokával és mig a szárazágak vörös szint váltottak pattogva kanyarogva, ő gondolatban idegen földön járt, futó németet üzve, s áldomás serlegét magasra emelve.

Sokszor fölváltotta a tavaszt gyümölcstermelő nyár, ezt meg a hószakálú tél. A derék Zsolt is elköltözött Árpádhoz és a többi honszerző apákhoz. Botond gyakran betört a délen lakó görög császár országába és vitéz tetteiről csodákat meséltek, Bulcs a Dráva és Száva környékén tanyázott, mintegy őrködve a hazának déli határán, csak Lehel nem fújt néma kürtjébe huszonkét hosszú esztendeig.

Hivatta magához, mert fontos dologban kiván vele szólani. Azt is izente, hogy lesz oka örülni, csak siessen.

- Összemarakodtak a németek, jó hivem Lehel. Hallgass meg, aztán szólj! Követet küldött Konrád herceg, Ottónak, a királynak, ki magát császárnak cimezteti, veje és tulajdon fia Ludolf, több más főemberrel. Megunták a császár uralmát, meg szeretnék őt fosztani a hatalomtól, s ezért minket hivnak segítségül. Mit tanácsolsz?

- Hogy mit tanácsolok? Üljön lóra minden magyar és fojtsák vérébe a németet. Előbb Ottót seregével, aztán a többit. Jól teszik, ha marakodnak, hadd gyöngítsék egymást, nagyon jó ez nekünk. Hadúr mégis megsegíti az ő népét. Dicsőség Hadúrnak. Mit tanácsolnak a többiek?

- Ki ezt, ki azt. Megoszlik a szó és szándék. Kikben nem lobog nagyon a buzgóság, azok azt mondják, hogy maradjunk itthon, ne avatkozzunk a német császár dolgába, végezze maga.

- Mások azt mondják, amit te, hogy most kell orrára koppintani a gőgös németnek.

- Adósaik vagyunk, fizetnünk kell. Úgy kivánja a magyar becsület. Nemcsak Henriknek tartozunk, hanem Ottónak is. Gyalázat volna elszalasztani az alkalmat, mikor ők hivnak, ők nyomják kezünkbe a kardot, biztatva, hogy csak üssük, ahol találjuk. Mondjanak akármit a többi vezérek és mondjon akármit a nemzet, nekem engedd meg fejedelem, hogy menjek a magam embereivel. Akármit végezett felőlem Hadúr, szemébe nézek a halálnak. Engedj el engemet!

Üdvözöllek fejedelem, téged is Lehel. Szerencsének kell mondanom, hogy látlak.

- Jó időben érkeztél Bulcs vezér, vártunk reád, aminthogy várunk Botondra, és a többi nemzetségfőre.

- Hogy üzeneted vevém, útnak indultam rögtön, mert drága előttem apáink eskütevése és a fejedelem kivánsága parancs, melynek minden magyar, ha még akkora legelőnek és nyájnak ura is, engedelmességgel tartozik.

- Segítségünket kéri a német császár veje, apósa ellen. Keveredjünk-e idegen emberek buzdítására harcba, vagy maradjunk itthon békességben?

- Amig a magyar hű marad apáihoz, addig harcban kell élnie; az erdők vadjainál dicsőbb táplálék a dicsőség és jó emlékezet.

- Csorbát ütöttek fegyvereinken azok, kik ellen hivnak, menjünk tehát: ez az én tanácsom.

- Az enyém sem lehet más - kiáltja közbe dörgő hangon Botond, ki akkor lépett a fejedelmi sátorba.

- Mind halálig, vagy még azontúl is, mert nem hiszem én azt, hogy a más világon békesség van ember és ember között. Ember örökké marakodik az emberrel, mint az erdők vadjai a közös zsákmány miatt. Minap két ordas vicsorgatta fogát egymásra az erdőmben egy hosszúfülű nyúl miatt. Úgy intéztem el közöttük a dolgot, hogy egymás után mind a kettőt agyonütöttem, aztán ők is meg a nyúl is az enyém lettek. Miért ne nézhetnők mi is ordasnak a németet, menjünk, üssük agyon. Sok hasznunkra nem voltak, mi sem tekinthetünk reá soha nagy szeretettel.

- Mondottam, hogy nincs itt egyéb választás, Árpád unokája. Hamvainkat nem őrizik utódaink, nevünkre szégyenbélyeg sül, ha most kitérünk az alkalom elől. Maradj te veszteg, őrködj az itthon maradókon, a munkának dandárát bizd reánk. Velünk lesz Hadúr, mert azt nem akarhatja, hogy az ő népe túrja a földet, mint reszkető rabszolga, s fejet hajtson a dölyfösök előtt. Most, ha nem mutatjuk meg a németnek, hogy győzzük erővel, bizony átlépi folyónk határát, s ő torolja meg mindazt a sok gyalázatot, mellyel az idők folyamán garmadával elhalmozták apáink, elhalmoztuk mi. Attól ne félj, hogy a nemzetgyülés másképpen határoz, itt vagyunk mi hárman, s itt van ez a régóta hallgató kürt, ha belefúvom lelkem nagy haragját, még a gyáváknak is lángra lobban vérelhagyta arcája. Ó, ha most száz karom és száz éles kardom volna, magas kazalt raknék darabokra vagdalt németekből, hogy legyen máglya, melyen majd testemet nagy búsan, tudom, - megégetik barnaképű, embernyi-emberré nőtt magzataim. Hivd össze nemes fejedelem a nemzetet és tedd szóvá a dolgot, hadd induljunk minél előbb, mig ott a civakodás tüze, mely hirtelen szokott felcsapni, le nem lohad, ki nem alszik.

- Legjobb vitézeim, legbizalmasabb tanácsadóim vagytok ti, vezérek, reátok gondoltam, mikor apám udvarában fakarddal tanultam a vágásokat, a ti dicsőségetekre szomjaztam - miért ne vallanám be, - felpezsdül bennem a vér, ha látom szemetekben a vakmerőséget és mégis aggódva gondolok erre a hadjáratra, pedig nem kérdeztem meg Etét, az érdemes agg táltost, badar álmokra sem adok, melyek rosszat jósolnak, hanem dicső apám utolsó szavaira gondolok. Ő intett a vaktában való kalandozástól, pedig fiatal korában - úgy mondá - ebbe telt legnagyobb gyönyörüsége. Ám mindegy, elfogadom tanácsotokat, rátok bizom a csatába kivánkozók vezérletét, hozzon dicsőséget vagy újabb gyalázatot, titeket ne érjen vád még akkor is. Hivjátok össze a nemzetgyülést!

Szólott a fejedelem s a három oroszlánszivű hős fölkiáltott tüzes indulattal:

Ottó, a németek császára, kemény ember volt. A mire egyszer kimondotta, hogy ezt én úgy akarom, annak úgy kellett lennie. Hatalmát nem osztotta meg senkivel, lett légyen az fia, veje avagy a leghatalmasabb német úr.

A császár akarata, szigorúsága bántotta a nagyravágyó Konrád herceget, ki büszkén mondogatta, hogy kár az ő apósának olyan nagyra tartania magát, mert hiszen ő is olyan hires apáktól származott, s nem egészen méltatlanul jutott ahhoz, hogy a császár leányát adta hozzá feleségül.

Konrád herceg úgy gondolkozott, hogy elég ideig uralkodott fölöttük Ottó, illendő volna már, ha neki is kijutna a hatalomból, neki is, meg sógorának, Ludolfnak, no meg a többi hatalmasoknak. Majd megosztoznak azon a nagy országon egyelőre többen is. A ki majd győzi, az marja. Ha megoszlik az erő, könnyebb boldogulni.

Konrád erősen bizott a magyarok segítségében, kiknek vitézségét nem egyszer volt alkalma bámulni. Nem átallotta, hogy nemzetének ellenségeivel szövetkezzék, csakhogy gonosz szándékát megvalósítsa.

Csupán eszközül kivánta fölhasználni a magyarokat, hogy ő hatalomhoz jusson, aztán majd lerázza a nyakáról, ha kell szép szerével, ha lehet erővel.

Sereget gyüjtöttek az összeesküvők: fiú az apa ellen, vő az ipa ellen és mind a hányan voltak, alattvalók a törvényes király ellen. Csakhogy az effajta rossz terv nem gyakran szokott sikerülni. Ők bizony túlbecsülték a maguk erejét s nem vetettek számot avval, hogy Ottó, habár öreg, jobban ért a had mesterségéhez, mint ők valamennyien.

Megtudta a császár, hogy mi van ellene készülőben. Nem vesztegelt sokáig, hanem nagy gyorsan talpra állította seregét, s ő maga kezdette a támadást. Volt nagy riadalom az összeesküvők között, ami bátorságuk volt, az is hamar cserbenhagyta, s a helyett, hogy bátor emberek módjára életüket is kockára téve, megütköztek volna, bűnbánó alázattal lába elé borultak és életükért rimánkodtak.

Ott térdelt Konrád is nagy alázatossággal s fogadta, hogy ezentul hűséges alattvalója lesz Ottónak.

- A te bűnöd a legnagyobb, herceg, - mondá a császár - te voltál a bujtogató, a viszálkodás magvának vakmerő elhintője. Téged sújt kegyelmem dacára a legnagyobb büntetés. Ha majd az általad támasztott háborúnak vége szakad, elveszem hercegi címedet, mert nem méltó arra az ura ellen áskálódó alattvaló.

- Sajnálom, hogy jogot adék neked leányom kezével arra, hogy apádnak szólíthass. Ám hagyjuk ezt. Hirül hozák kémeim, hogy keleti szomszédunk, a magyar jő három sereggel. Te hivtad őket?

- Árulást nagy gonoszsággal tetéztél, Konrád. Menj, térítsd vissza, ha tudod, de mert nem tudod, hallgasd meg parancsomat. Az első sorban kell küzdened, hol legjobban dühöng a csata. Ezt az árulást hősiességgel kell lemosnod. Úgy akarom!

A magyarok hada közeledett. Nem három sereg volt együtt, hanem csak kettő. Botond északnak csapott a Majna vidékére, hogy így még nagyobb területet tartsanak rettegésben, Lehel és Bulcs együtt maradtak, egyenesen napnyugatnak tartva.

Csapatok sorakoznak, hanem Konrád hercegnek táborára sehogy sem akadnak. Aligha nem cselt vetettek a németek.

Ők soha életökben hazug szót ki nem ejtettek a szájukon, azt hitték, nem is vitéz az, ki nem szavahihető.

Egy mély völgyben töredék német csapatot fogtak körül. Már messziről fehér kendőt lobogtattak és nyugodtan bevárták a közeledő magyarokat.

- Sehol. Úgy szétriadt, mintha pehelyből lett volna, melyre nagyot fútt Ottó, a császár.

- A császár kengyelvasát tartja, mint valami csatlós. Megadta magát és kegyelmet kapott.

- Jól látod német, bár holnapig a ti derék Konrádotok ne látná meg a fölkelő napot. Vitézek, szedjétek el a fegyvereiket, legyen gondotok rájuk, hogy egérútat ne vehessenek.

Piszkos, sötét-barna felhők gyülekeztek az égre, melyek csakhamar összeverődtek és megeredt az eső. Az erdő fái zúgtak, s alázatosan hajlongtak az ágak, reszkettek félelmökben, mert a fergeteg szél-karjával megbontja, széttépi a legszebb lombkoronát, s ha dühében nem korlátolja felsőbb hatalom, tövestől kicsavarja a földbe kapaszkodó gyöngébb fákat avagy derékban kettétöri.

Föl-fölhorkantak a lovak és a félhomályban erősen hegyezték füleiket, majd fölriadva a menydörgés hallatára ágaskodtak, miglen lovasaik vastérde oldalukba nyomult, s báránynál szelidebbé változtatta.

- Gonosz idő, Bulcs. Erősen megharagudott a világot kormányozó isten, hogy ilyen szaporán szórja mennyköveit.

- Vizes éjszaka szakad reánk, csak derüs hajnalra virradjunk - felelé Bulcs, s összébb vonta kacagányát.

- Maradjunk itt, majd elválik, meddig tart az isten haragja. Most úgy rémlik, mintha oszladoznának a felhők, hajtja a nyugtalan szél. Kár, hogy a hold gyenge ahhoz, hogy fölszárítsa a füvet, ha ugyan kedvére szolgál ma éjjel kiülni a levegőég homlokára.

- Szeretném, ha itt volna Botond is. Nem félelem szól belőlem, hanem a kivánság utána. Lehet, hogy többé nem találkozunk e földi életben.

- Csak felvillant előttem a mult. Sok nehéz próbán osztoztunk hárman. Ezen, ha túlestünk, többé nem hagyom el a haza földjét. Hej, miért is van az, hogy az ember gondolata úgy hozzá tapad egy-egy darab földhöz, mikor föld csak föld, ezen is fű nő, azon is; itt is van erdő elég, ott is; viznek sem érezni hiányát. Miért hisszük, hogy a miénk mindeniknél szebb? Nem érezted te is, Lehel, hogy kimelegedik az arcod, ha a mi nagy folyónk partján állasz, s a sik mezőn végig szalad tekinteted?

- Megtelik a szivem hangos örömmel és szó ki nem mondhatja, milyen sok mellette az érzésem. Nekünk rendelte azt a földet a magyarok istene, abban hiszek én. Sok vérünkbe került, meg kell hát becsülnünk. Hej, vajjon az utánunk következők megértik-e ezt a mi szeretetünket? Nem adják-e oda holmi jöttment idegennek isten nevében s tovább állanak más földön szerencsét próbálni? Úgy áldja meg őket az isten, amint megbecsülik.

Ezalatt elvonultak a felhők, s a sötét égen megjelentek az aprószemű csillagok. Félénken tünedeztek elő, mintha anyjukat kereső gyermekek lettek volna, kik útat tévesztettek s most nem találják a nyájas tekintetű holdanyát.

Pedig ott van ni, most bukkant elő, s maga köré gyűjti az apróságot, hogy megvigasztalja. Bezzeg ragyognak nagy örömtől a csillag-gyermekek szemei.

A vitézek tüzet gyújtottak. Itt is - ott is fellobogott a hosszan gomolygó füst nyomán, s jótékony melege elűzte a kedvetlenséget, melyet az eső idézett elő.

Hevenyében készített nyársakon csakhamar juh és ökörcombok sültek, s az erdő megtelt vidám beszéddel, harsány kiáltozással.

A két vezér sorra járta a tüzeket s buzdítá az embereket, hogy csak vigadjanak kedvökre, lesz még sokkal több módjuk benne, ha leszámoltak a némettel.

Letelepedtek a vezérek is a főbbekkel, s hozzáláttak az estebédhez, melyet az alatt elkészítettek a szolgák. Tüzes bortól megeredt a tréfa, s lágyabb érzelmekre fogékonyabb lett a szív.

Visszaemlékezett Lehel dicső apjára, ki a négy folyó vidékén a bolgárverő harcból megtérőket mulattatta édes kürtszóval. Gyermek volt ő még akkor, kicsiny fiú, de el nem nyomta az álom, hanem hallgatta édes gyönyörüséggel.

- Vedd elő csodaszép kürtödet - társam; buzdítá Bulcs - rég nem hallottam, bizony reá éhezett a lelkem. Fújj bele az én kedvemért, ha téged nem fog el a kivánság.

- Megteszem a te szavadra, megtenném akkor is, ha belőlem nem kérőznék ki sok panaszos-bús érzés, hű fegyverestársam. Hallgass ide, és hallgassatok ti mindnyájan. Soha úgy tele nem volt a szivem, mint e pillanatban.

Leakasztá válláról a hatalmas kürtöt, lesimította róla a nedvességet nagy tenyerével, s ajkához illeszté a keskenyebb felét.

Szó benn akadt a többiekben, midőn halk hang érdeklé füleiket, melynél tisztábbat csak a fészkén ülő madár torka adhat, mikor jóéjszakát kiván fáradt társának.

Beszélt ismét a kürt a maga csodálatos hangján. A kinek szive volt, magyar szive, annak meg kellett értenie minden hangját, ha még oly halk, még oly reszkető vala is.

- Idegen hazában elfog nagy-erős vágy utánnad te édes, hazai sík mező! Hallom a gulyáknak víg kolompolását, hallom a ménesek lábadobogását, hallom a pásztornak ostorpattogását! Sátor ernyőjében megvonulva ülnek farkasbőrrel takart földön gyermekeink. Rólunk beszélgetnek, minket emlegetnek, haza várnak újra. Nem fogolycsapattal, nem drága edénynyel, nem cifra fegyverrel, nem sok ritka nyájjal kivánnak ők látni, hanem ép erőben. Ó édes hazánk te! Szellős sátoraink! Jóizü füve a tágas legelőknek! Két siető folyam, dombok, erdők, völgyek! Mily nagyon szeretünk, ha idegen földön pásztortüzek mellett reátok gondolunk. Oda nem adnánk a görög, német császár minden ezüstjeért, minden aranyáért, e kerek nagy földnek egész birtokáért.

Mig szólott a csodás kürt, a fészkeken ülő madarak fölébredtek és hallgatták. Talán azt találgatták, hogy micsoda új, bűbájos hangú madár kereste fel erdejöket, hogy éjjeli óráján még édesebb álomba ringassa őket?

- - A pásztor-tűz szikrái hunyó-félben voltak. Mint a kis gyermek, kinek a nagyanyó tündérmesét mond: ki-kinyitották vörös szemeiket, de csakhamar lecsukódott hamvas szempillájuk.

A vitézek hallgattak és Lehel letéve a kürtöt a fűbe, reáhajtá fejét s úgy szenderült el.

Aludjál, csaták híres költője, aludjál édesen, Lehel vezér! Ki tudja, lesz-e ennél több éjszakád, melyből fölébreszt a hajnalnak koránkelő tündére?

A Lech vize véresen zuhog alá, partján temetetlen hullák hevernek egy napi járóföldre. Reggel még két büszke ellenség állott egymással szemben, most az egyik megfogyva bár, de győztesen ül diadalmi tort, fut a másik, hogy messze keleten a reménykedő otthon maradottaknak megvigye a második gyalázatnak iszonyú hirét.

Kérdezzétek meg Lech vizétől, kérdezzétek meg a nagy mezőtől? Számítsátok meg a holttetemeket. Nincs ott kevesebb magyar, mint német, de több volt az élő és harcoló német, mint a magyar.

Rettenetes harc volt az. Kora hajnalban kezdődött, s mindaddig tartott, mig Lehel és Bulcs mellől elhullottak a vitézek, s ők állottak szembe a nagyobb erővel. Nem kellett egymást biztatniok, tudták, hogy itt csak dicső halálról lehet szó.

Rájok uszítá Konrádot páncélos katonáival, hogy kerítse kézre azt a két rettenetes magyart. Nagyobb diadal lesz az, hogy ha ők mondják ki rájok a halálos itéletet, nagyobb gyalázatára a magyarnak, véres boszúból eddigi tetteikért.

Megrohanták a két oroszlánt a farkasok és végre is legyürték. Emberi hatalom ki nem menthette őket.

Megkötözték szidalmazó szavakkal becsmérelve és úgy vitték elébe a császárnak, ki hideg kegyetlenséggel mérte végig s azt kérdeztette tőlük, hogy micsoda halált választanak.

- A halál megválasztásában is teljék neked kedved, németek császára. Nekünk mindegy.

- Büszkék vagytok, úgy látom, pedig a hollók már a fejetek felett kárognak - ingerkedék Konrád herceg.

Lehel reá vetette tekintetét. Vad és boszút rejtő vala a tekintet, de nem fogta fel élét Konrád, mert ugyan miért félne ő a megkötözött magyar vezértől, kinek a számára immár állítják fel az akasztófát.

A német császár és német urak körülvették Lehelt és Bulcsot, hogy szemtől-szembe lássák, miképpen viselik magukat szemben a szégyenletes halállal.

- Németek császára, egy kivánságom volna, azt teljesítsd; ha van benned emberség.

- Szeretnék még egyszer belefújni a kürtömbe, hogy elbucsúzzam az élettől. Neked avval nem ártok, magamnak pedig jól esik.

- Megengedem. Vegyétek le kezéről a kötelet, adjátok át a kürtjét. - Hallottam, mester vagy a kürtfúvásban, szeretném magam is hallani.

Levették Lehel kezéről a kötelet és átadták kürtjét. Közelebb jöttek a német urak. Konrád herceg éppen melléje állott, olyan távol, hogy Lehel kinyujtott karral elérhette.

Lehel megsimogatta drága kürtjét és nézte rövid ideig. Búcsút vett tőle. Talán, ha nem látták volna a németek, az ajkához is szorította volna, mert hiszen olyan drága emléke, olyan hű barátja vala.

Csatariadó volt az, harsány és szivet indulatba ejtő. A hang, mint röpülő sas emelkedett a levegőbe és betöltötte a holt tetemekkel borított mezőt. Egy haldokló magyar, kinek testéből még nem szállott el a lélek, fölemelkedék és sápadt arca kigyuladt, mert azt hivé, hogy győzött a magyar. A bucsuzó lélek megkönnyebbülten szállott el.

Csodálkozva hallgatták a németek, előre hajtotta Konrád is fejét és egészen elmerült a csodálatos szép hangok hallgatásába.

Lehel arca lángolt, szemeiből haragos lelke szikrázott ki, s hirtelen megragadva jobbjával a sulyos kürtöt, villámgyorsan oda sujtott vele Konrád fejére, s a megszakadt tárogató végső szava halálhörgés volt, melyet Konrád herceg kebeléből csalt elő.

- Te hivtál ide, német, hogy megcsalj. Megfizettem érte, eredj előttem a másvilágra, hogy ott szolgálj nekem! - kiáltá Lehel s a felháborodott német urak között úgy állott, mintha ő lett volna itélő-birájuk.

Lehel és Bulcs vezérről így szól a krónika. Szégyenletes halállal multak ki idegen földön. Hét szál magyar érkezett haza hirmondóul a seregből. Botond vezér nagy haragjában irtóztató pusztítást vitt véghez s úgy tért haza, de már későn bánta, hogy nem maradt együtt két vezértársával.

Kellett. A népeket fentartó Gondviselés bölcs intése vala ez, hogy abba hagyva a kalandozásokat, tegye erőssé országát, s alapítsa meg jövendőjét.

A Balatonnak nyájas mellékén, hol szelid halmok, mint egy-egy pihenő kotló, közel szomszédságban üldögélnek, hol a megriadt őz gyorsan iramodik áttörtetve a lombos bokrokon, s tart annak a sötét, nagy erdőnek irányába, melyről gyermekeket riasztó meséket költöttek sok száz esztendőn keresztül: fáradt lovon ballag egy vitéz.

Nagy útat tett Esztergomtól a Bakony környékéig, sokszor kellett megállapodnia s az útba ejtett sátrak lakóinál kért ételt magának, kicsapta lovát a fűre, hogy tovább mehessen.

István, a magyarok fejedelme, küldte a somogyi vajdához nagy erős parancscsal. A somogyi vajda messze földön hires: vakmerő és dacos, büszke a nevére, elbizakodott a hatalmára. Kupának hivják.

István már három évvel ezelőtt megparancsolta, hogy a keresztény papokat, kiket Piligrin küldött, a püspök, fogadják mindenütt emberséggel. Beszéljenek a papok bátorságban a néphez. Szelid a papok beszéde és bölcs; isten, a keresztények istene, szól ajkaikról. Hirdetik az embereknek egymás iránt való felebaráti szeretetét, a békében való munkálkodást.

Hanem a magyar nyakas. Szelid beszéd nem mindig fog rajta. A fejedelem, mig szükségét látta, tudott biztatni és kérni, hanem kifogyott a türelme. Parancsol most és jaj annak, a ki a fejedelem parancsának ellene szegül.

Kupa vig társaságban örül napjainak. Ha nincs dicsőségtermő harc, járja vigadozás. Okosabbat úgy sem tehet mostanság a magyar.

- Hej, vitézek! - kiált magasra emelve a billikomot - melyiketek feje kivánkozik keresztvizre, hadd öntöm rá ezt a viznél drágább nedvességet?

- A lenyirt fejű idegenek nem vetődtek azóta az én földem tájékára, mióta kettőt csúfszemre kikötöttem, s a többit fegyveres szolgáim szétkergették.

- Bezzeg pártjukat fogja Géza fia. Nem tudom mi szállotta meg nagy buzgóságában?

- Ráolvastak a bűbájosok. Megijesztették a pokollal. Eltérítették a magyarok istenétől, mintha ezeknek a kámzsás németeknek különb istenök volna a mienknél. Építtet templomokat, rakat tornyokat, összecsilingeli a jámbor embereket, hogy hallgassanak idegen papolást. Minek az? Táltosainkat üldözteti, s áldozatra szánt fehér lovainkat elvéteti, ha módjában van. És azok, akik udvarában elhenyélik a napot, nem győzik dicsérni a gyerkőc fejedelem jóságát.

- Gyengeség az, Kupa, nem jóság. Régi vitéz hirünkből ma-holnap kiforgat, s mezitláb futkosó koldus-barátokká változtatja át a magyart.

- Géza kezdette ezt az alakoskodást. Neki jutott eszébe, hogy felesége kedveért becsődítse szép földünkre az idegen papokat. Asszony munkája. Eh, türje az, akinek felcserélték a szivét egy birkáéval, a vérét pedig kicsapolták s helyébe savót eresztettek. Én nem türöm.

- Kezünkbe akarnák nyomni a keresztet, hogy azt megcsókoljuk, s attól a pillanattól kezdve kenyérrel dobjuk vissza azt, aki kővel dobott reánk. No, bizony, majd szeretni fogjuk, a ki epénket felforralja, s ökrünkkel kináljuk meg, aki juhainkat felebaráti szeretetből megdézsmálta. Bolond beszéd az ilyen, nem bölcseség. Miért forduljunk el attól az istentől, ki megsegítette apáinkat, mikor a régi hazából ide jöttek egy szál karddal, hogy ezt a jó darab földet vérükön megváltsák. Tartsa meg a német magának a maga istenét, meg vagyunk mi a magunkéval elégedve. Félünk tőle, mikor haragjában megrázza az eget és földet, megijeszt, ha sistergő menyköveit szórja a nagy magasságból és reánk villant szeme nagy fényességével.

- Istvánt is a német feleség puhította meg. Mondják, hogy Gizella nagyon kegyébe vette a papokat, s nem néz jóindulattal a magyarra.

- Hagyjátok a keserves felpanaszlást, pajtások, mi maradunk azok, akik voltunk és nincs olyan hatalma a magyar fejedelemnek, mellyel eltántoríthatna. Mondom nektek: a vas kemény, de keményebb annál az én akaratom. Jobb nem vagyok, mint István, de - ami istenünkre mondom - rosszabb sem!

- Éppen jókor jön. Küldd be szolgám. - Megint reám izen, mint a minapában. Hadd halljuk!

- Szólok, amint a fejedelemtől hallám a szót. Nem teszek hozzá semmit, nem is veszek el belőle semmit. Megelégelte makacsságodat, megelégelte az intést. Halld fejedelmi parancsát: Mire a hold újra megtelik, hirét akarja hallani a te megtérésednek. Jó példát adott ő, követték a nemzet főbbjei, csak te szegültél ellene akaratának. Ha úgy nem cselekszel, mint ő rendeli: elveszi jószágaidat, s hontalan leszel e hazában; ha szabadon nem bocsátod keresztény rabszolgáidat, rabbá leszel magad. Utolsó szava ez hozzád Istvánnak, a magyarok fejedelmének.

Komoran hallgatta Kupa. Változatlan maradt arcának kifejezése, csak homlokán vonultak összébb a redők, csak szemeinek sötét pillantása lett fenyegetőbb.

- Adjátok oda a tülköt, hadd igyék. Kiszáradt szegénynek a torka a hosszú papolásban. Megfelelek én is neked; neked, hogy az is értsen belőle, a ki hozzám küldött nagy jóakarattal.

Hallgattak a vitézek mind. Nagy várakozásban voltak, hogy mit felel a vezér a fejedelemnek. Érezték, hogy a mit ő mond, az lesz sorsuk. Nohát csak ki a szóval. Nincs itt megalkuvás.

- Látod-e, hirmondó, ezt a szépen rovott, cifra botot. Magam faragtam somfaágból, hajlékony, de sulyos, meg is száradt annak rendje és módja szerint. Szúrd be a földbe, s ha holdtölteig bokor lesz belőle, akkor az én fejemre is ráöntheti István fejedelemnek udvari papja a keresztelő vizet, addig nem. Ha a felhők felett ragyogó nap ketté szakad, s a fele ide hull a lábam elé: akkor elhagyom szépapjának, Árpádnak az istenét, addig nem; ha a fejedelmi ház lábra kel és mind egész háznépestül a Bakony közepébe vándorol, mire a nap első sugarai megérintik sátram oszlopfáját: akkor én még buzgóbb hirdetője leszek az ő istenének, addig nem. Ha pedig el akarja tőlem venni jószágaimat, amit sem ő nem adott, sem szépapja az én szépapámnak ingyen való jóakaratából: ám jöjjön és próbálja meg elvenni. Mondd meg neki ezt, hirmondó, ezt izeni Kupa, semmit egyebet. Igyunk vitézek!

- Megfeleltél emberül, Kupa; a mit mondottál, helyettünk is mondottad. Hitünket reá, hogy egy talpalatnyi földet sem adunk oda magunk jószántából, hahogy fegyverrel támad ránk, kihúzzuk mi is a kardunkat.

Az ifjú fejedelem nemes szivében nehéz gondok viaskodnak. Még nem érte el a harmincz esztendőt, s már agg bölcseség szegődött hozzá. Nem a csaták dicsőségére áhítozik, mint nagyapja és többi ősei, idegen népek kincse nem biztos örökség, több azon az átok, mint az áldás. Népéről kell gondoskodnia, mint a pásztornak a nyájról, hogy szét ne rebbentse éhes farkasok csordája.

A szomszédokkal való marakodás erőt emészt, rablóvágyat éleszt, kincsszomjat táplál. Beszélnek egy hatalmas népről, mely ezen a földön élt, s egyébre sem gondolt, mint zsákmánygyüjtésre. Felhalmozott sok kincset, azt őrizte, mint a mesebeli sárkány, de meg nem őrizhette. Hatalmasabb ellenség jött, a kincsgyüjtő népet véres csatában megölte, sánccal védett kincstárukat megrabolta. Hol van most az a nép? Sehol...

Dicsőségre megsegítette a magyart a magyarok istene gyakran, de meg nem oltalmazta nehéz csapásoktól. A német királyok fegyvere megállította útjokban többször, s hogy nem legyőzhetetlenek, kétszer kellett siralmasan megérniök. Tanulságnak jó volt, tanuljon is belőle a magyar.

Krisztus szelid vallása hirdeti a békét. Mind a világ ezt vallja. A szomszéd népek istene, sok milliónak egyedül való istene miért legyen más, mint a magyaré? A napot, holdat, csillagokat, a levegőt, vizet, tüzet ez az isten kormányozza, a világot fentartja. Igazságos és jó, mindenható, erős, félelmes és irgalmas. Megváltatta szent fiával az embereket. Gyermekének tekinti az embereket mind, nem nézve arra, hogy ki gazdag, ki szegény, ki erős, ki gyönge, ki hatalmas és ki ügyefogyott.

A munkásságot, türelmet, szelidséget parancsolja ez az isten. Művelje földjét a magyar, építsen hajlékot, legyen családjának fenntartója kezemunkájával; védje meg, ha kell idegenek ellen, s becsülje meg édes sajátjaként. Lássa gyümölcsét a maga fáradozásának és ne áhítozzék a máséra mohó kivánsággal. Legyen erős, de igazságos; vegye ki részét az örömből, de ismerjen mértéket.

Mind ennek forrása ott van a keresztény vallásban. Jámbor papok példaadása, türelme, munkássága buzdítja mindenfelé a népet és a bölcs rábeszélés nem marad eredménytelen.

Ember embertársát jobban megszereti, magával egyenlőnek tartja: felebarátjának tekinti.

- István fejedelem asszonyszóra hallgat, idegenek majmolója akar lenni. Félti a hatalmát, melyet eddig meg kellett osztani a vezérek sarjadékaival. Ha majd a magyar is meghajtja térdét az új isten előtt: vége a szabadságnak. Szent a fejedelem szava, áruló az, a ki szembeszáll vele, hogy régi jussát védje. Azért nem kell az új vallás, ha jobb is, szebb is, igazabb is a réginél.

- Sem intő szavad, sem fenyegetésed nem használ, őt a pogány istentől el nem téríted, uram.

- És nincs egyedül. Három hosszú asztalt körülültek a hívei, nem utolsók a magyarok között. A túl a dunai földnek sok híres vitéze. Esküt tettek fülem hallatára, hogy Kupa mellől nem tágítanak.

István arca, az a nyugodt és jóságos arc elkomorult. Megháborgatta a harag, a sértett méltóság érzete támadt fel szivében. Büntetlen nem szegül ellene a fejedelmi parancsnak senki. Ha rosszat akarna a fejedelem, ám térítse észre a nemzet, ha kell fegyver hatalmával; de ha jót akar, jaj annak, a ki dacosan azt mondja: csak azért sem.

- Kupa ellenségem - figyelmeztetett már reá boldogult apám, kinek bölcs szavát gyakran semmibe sem vette. Irígye a fejedelmi hatalomnak, mert azt hiszi, hogy ő arra méltóbb volna, mint Árpád unokái. Ej, tudom, hogy gőgös szivét nem csak az új vallás terjedése bántja. Törnie kell, ha nem akar hajolni!

Ezek a gondolatok foglalkoztatták Istvánt, s tetté érett benne csakhamar a szándék. Hivatta Wencelint, az udvarában élő német lovagot, kire a fejedelmi sereg vezérletét bizta volt, hogy parancsot adjon neki sürgős készülődésre.

- Vitéz lovag, nem idegennek, hanem magyarnak tekintelek téged, mert mikor ide jöttél feleségem kiséretében, önkényt felajánlottad szolgálatodat nekem. Szereted nemzetünket, a miénk lettél, mutasd meg, hogy vitézséged méltó szép hiredhez. Gyüjtsd össze a fejedelmi hadat, vezesd a somogyi vajda ellen!

- Régóta várom az alkalmat - felelé Wencelin, hogy próbáját adjam irántad való hűségemnek, fejedelem. Elhalmoztál kegyeiddel, részt adtál ebből a szép földből, mely hazámmá lett, testvérévé tettél legjobbjaidnak. Meg fogom hálálni. Kupa ellen kétszeres örömmel megyek. Nemcsak a te ellenséged ő, hanem az enyém is.

- Gyülöl, mint idegent. Félvállról néz reám, pedig a többiek, kik nála semmiben sem alábbvalók, mindig megkülönböztettek a jövevényektől, mert látták, hogy nem urat cseréltem csupán, hanem hazát is, melyet szeretek és a magaménak tekintek. Volt vele már összeszólalkozásom, s öklét dühösen fölemelve megfenyegetett. Akkor azt mondottam neki: egy szál kardra mindig készen talál, ha valamivel megbántottam. Itt a leszámolás ideje.

- Nem örömmel küldelek, vitéz, isten látja lelkemet. Szeretném, ha Krisztus szelid vallásának elterjesztése nem kerülne magyar vérbe. Drága az, hidd el, mert kevesen vagyunk. De meg kell lennie.

- Nemcsak a magyar, de más nemzet sem válik meg szivesen ősi vallásától, fejedelem. Hosszú és nehéz küzdelem ára szokott lenni, gyakran sok ember életébe kerül, de mikor egy nép jövendőjéről van szó, olcsó az ilyen áldozat...

A Bakony rengetegét választotta csendes tanyájául az öreg remete. Ki volt az apja, volt-e családja, honnan szakadt erre a tájékra: senkisem tudta. Az erdő vadjai nem bántották, mert izmos volt agg kora dacára, no meg ő sem vette üldözőbe egyiket sem. Dió, eper, szeder, vadalma, vadkörte, s amit adott a bőkezű természet jóvolta, ezek táplálták őt. Mert csodálatosan kevéssel be tudja érni az ember, ha nincsen sok vágya.

Két száraz fagalyat jól-rosszul összekötözött, formálván belőle egy igénytelen keresztet, azt feltűzte a barlangja előtt levő dombocskára és imádta előtte térdre borulva a mindenható istent.

Nézte a remegő őzikét, amint a patak vizétől csörtető zajra felriadva neki iramodik; nézte a zsombék hátán nyüzsgő hangyákat, a fák lombos ágain vidáman éneklő madarakat, a faleveleken mászkáló bogarakat: és dicsérte az Urat, az ő nyilvánvaló bölcseségét áhitattal szemlélve.

Menydörgés meg nem remegtette, hatalmas fák hirtelen recsegése, csodálatos erőtől való lezuhanása félelemmel szivét el nem töltötte.

Ez a jámbor remete éppen a kereszt előtt térdelt, midőn kürtrivalgás, ágak recsegése zavarta meg mindennapi áhitatosságában.

Közelebb ért a zaj. Sokan lehettek, mert mind újabb meg újabb hangok vegyültek a levegőbe.

- Vitézek indulnak a király táborába, valami csatába sietnek - vélekedék ismét és tovább rebegte hálaadó imáját.

- Jó helyen járunk! Amott térdel az istentagadó. Úgy látszik most is az istenével beszélget! - kiáltá egy érdes hang, s nyomban három ékes ruhájú lovas bukkant fel a remete háta megett.

- Ez a papok egérútra segítője - uram! Mikor parancsod szerint elűztük minap, itt veszett nyoma. Hiába faggattuk, nem akart tudni róluk, pedig legjobb paripádat tenném egy ócska sarura, hogy ő mutatott nekik elvezető útat, mert jobban ismeri az erdőt, mint a legkitanultabb farkas.

- Majd kivallatom őt - szólott haragos arccal és szikrázó szemekkel Kupa, a somogyi vajda.

- Lóháton vagy te, kevesebb fáradságodba kerülne, de ha úgy tetszik, közelebb járulok.

- Szegény ember keresztje az, úri idegen, mert urat mutat a fegyvered és ruhád.

- Azt mondom én is, hogy nem magad fajtájával állottál most szóba. Ha vadállat módjára élsz is itt, hallhattad hirét Kupának.

- A világon élők istenét, a kinek fia, az Üdvözítő megváltotta a világot: téged is, engemet is, mindenkit.

- Azt az istent, ki a világot teremtette és fentartja, ki egy szavával a világosságot és sötétséget elválasztotta egymástól; aki él és uralkodik mindörökkön örökké. A legkisebb fűszál, a leggyarlóbb bogár, a leghatalmasabb ember mind semmi előtte; egyik napról a másikra tengődik, s élete fonala akkor szakad meg, mikor ő akarja.

- Wolfgang, a szelíd pap, ki idegen országból jött hirdetni az isten igéjét.

- Most már kibeszélted magadat, hadd beszéljek én is. Eredj a halomra és húzd ki onnan a keresztedet!

- Még akkor sem, hatalmas Kupa. Sok a vitézed, erős vagy magad, én pedig öreg: hanem ahhoz a kereszthez nem nyulok.

- Ha százszor parancsolod, sem húzom ki, mert kiolvasom a szemeidből, hogy nincs vele jó szándékod? Szentségtelen a kezed, gonoszul ne érintsd.

- Megállj, fiú! Testemmel védem, életemmel oltalmazom. - És az öreg megragadta a szolga lovának kantárát s visszarántotta.

- Üss a fejére, ha nem fog rajta a szó - kiáltá Kupa vérbeboruló szemmel.

- Csak üss, fiú! Nézd, nem fedi semmi a fejemet, csak egynéhány fehér hajszál. Csak üss!

A szolga kihúzta kardját, hogy reá sujtson a remetére, de valami rettegés szállotta meg szilaj szivét, nem mert lesujtani.

- Üss, ha mondom, rabszolga, mert darabokra vagdallak! - ordított Kupa rettentő haraggal.

A szolga lesujtott kardjával a remete fejére, a ki térdre roskadt, de kezéből nem ereszté ki a ló kantárát. Kiömlött a vére, s alácsorgott homlokára, fehér haja, mintha hirtelen láng csapta volna meg: vöröslött.

Szemeire homály borult, de ajkán a testtől búcsúzó lélek utolsó szavai ott lebegtek. Erőtelen, tompa volt a hang, a közelébb ugrató Kupának szivébe nyilallott mindenik. Nem merte torkába fojtani a haldoklónak, mozdulni sem mert a szilaj vezér, hanem állott a remete előtt mintegy földbe gyökerezve.

- Testem felett tiéd az erő, büszke somogyi vajda. Szolgád kardja jól talált... Tisztességes munkát mégsem végzett, mert erőtelent erős, dicsőség nélkül verhet le. Nem maga jószántából tette, hanem a te parancsodra. Nem átkozlak érte, elbizakodott Kupa. Az Üdvözítő arra tanította az embereket, hogy ellenségeiknek megbocsássanak... Elvakult elméd gonoszságra bujtogatott... Legyen neked a te akaratod szerint... De vigyázz, gőgös vajda, nem mindenben teljesedik a te akaratod... Az a kereszt ott a domboldalon diadalmaskodik fölötted... Ám eltörheted, szilánkjait elszórhatod, legyőz mégis, mert övé az igazság, tiéd a vakság; övé a szeretet, tiéd a gyülölség; övé a jóság, tiéd a gonoszság; övé az alázatosság, tiéd a hivalkodás... Vigyázz, Kupa, ez az óra, mely engem az én uramhoz elszólít, halált hirdet neked, iszonyatos halált!... Menj, törd darabokra a fakeresztet, ha örömet okoz az neked, de van-e arra hatalmad, hogy a szivekből kiirtsd a Megváltó szeretetének elhintett magvait?... Büszke erődet megtöri még nagyobb erő, hatalmadat megdönti még nagyobb hatalom; csontjaidat elporlasztja a mulandóság és szétszórja az idők viharja. Nem marad belőled egyéb, mint rossz emlékezeted... Magas tornyú templomok emelkednek majd ott, hol most úttalan erdők homályában rejtőznek előled az igaz hitnek papjai. Büszke sátrad helyén város épül, s a magasságbéli istennek szól áhitatos zsolozsma... Emeld föl kezedet az isten ellen, vakmerő, hogy lesujtson reád büntető villáma! Aki ismeri szived minden redőjét, az itéljen feletted, ha jót tettél életedben, ha rosszat... Uram, igazak istene, fogadd be jámbor szolgádnak hozzád siető lelkét! Amen!

A remete fuldokolva mondá utolsó szavait s arccal előre bukott, hanem a ló kantárát még akkor sem ereszté ki dermedt ujjai közül.

- Sok szó rekedt még az öregbe, mind reám zúdította. Most már valahára elhallgatott. A keresztény papok megtanítják híveiknek a beszéd mesterségét... Ej, szolgám, miért nem rántod ki kezéből a kantárszárat?

A szolga megrendülve szállott le a lóról, közelebb lépett a holttesthez, de nem mert hozzá nyúlni. Rettegés szállotta meg szivét, mert a remete szavai folyton a fülébe zúgtak és olyan bátortalanná lett, mint a gyermek, ki rosszat cselekedett, s nem akar másodszor is úgy tenni.

- Gyávaság lepett meg, gazfickó! - ordított rá Kupa s maga is leugrott, hogy megmutassa: miképpen kell teljesiteni parancsolatát.

Megragadta a kantárszárat s húzta maga felé, nagyot rándult a holt remete karja, mintha tiltakoznék az erőszak ellen.

Kupa kirántotta kardját és levágta egy sújtással a kezet, aztán odadobta a szolgának:

- Vidd haza emlékül, hogy úgy féltél tőle, te hitvány. Ennek a szent öregnek szerencsét hozhat még reád az öt újja. Becsüld meg!

A pogány vezér darabokra tördelte a keresztet, mely a domb tetejébe vala szúrva s olyan ártatlanul állott ott, mint egy védtelen gyermek kiterjesztett, esdő karjaival.

Ó te hatalmas somogyi vajda, milyen nagy vitézség kellett ahhoz, hogy ez öreg remetét megfoszd életétől, s azt a keresztet összetörd! Nehéz útadnak, merész szándékodnak dicső kezdete ez. Álmodozol dicsőségről, hatalomról... csak tovább... tovább ezen az úton... Vezet vakság, istápol a gonoszság... Ugyan minő lesz a jutalom?

Alszik az utolsó rabszolga is, ki nehéz munkában vesződött egész nap, mikor a fényárasztó nap idegen földre ontja sugarait, s helyébe kerül a hold sötétséget szelidítő, nyájas világával. Zümmögő éjjeli bogarak libbennek a fák levelei között s egy-egy megkésett vad keres óvatosan éjjeli nyugalmat bokrok között bujkálva. Alusznak mind a pogány vitézek, kik Kupához csatlakoztak, hogy István fejedelemmel dacoljanak az ősi vallásért. Nem hatalom kell nekik, hanem tisztelet Hadúr iránt. Az üldözött táltosok becsülete, fehérló-áldozat, napnak, holdnak, csillagoknak régi tisztelete; régi erényeknek, magyar vitézségnek fölelevenedése, mert az új vallás, melyet terjesztenek idegen földről becsődített papok, megöli a vakmerőséget, lelohasztja a kalandozási kedvet.

Miért hánykolódik álmatlanul a medvebőrön? Haragos kebelének mi verte fel nyugalmát? Sejti talán, hogy Hadúr nem segíti a megválasztott fejedelem ellen, kit nem erőszak, hanem a nemzetnek közös akarata emelt fejedelemségre?

Fél István bosszuálló haragjától, kinek táborában nagyhirű vitézek küzdenek? Vezérök Wencelin, az a messze földön híres vitéz, ki bejött Gizellával, István feleségével s azóta éppen olyan úr ezen a földön, mint a kik Árpáddal bejöttek hazát szerezni.

Kupa összeszorítja öklét s úgy fenyegeti az idegent, ki előtte megjelenik az éj homályában. Nem fél tőle, aminthogy nem fél senki emberfiától a somogyi vajda. Kitől is tanulhatott volna félelmet? Örökségképpen szállott reá a vitézség és erő őseitől, öröksége volt a mértéktelen szenvedély, melynek soha parancsolni nem tudott, de nem is akart.

Az a nagyszakálú remete miért néz reá folytonosan merev tekintetű szemeivel? Azok a szemek mit kutatnak arcán, szivében? A homlokára száradt vér miért tünik fel Kupa előtt olyan borzalmasnak?

Nem gyermek ő, ki a megölt bárány láttára összeborzad és arcát ijedősen eltakarja. Látott vért omlani patakokban és lát ezután is, soha meg nem borzadt, pedig nem egy jó pajtása oldalát fúrta át szeme láttára életölő, hegyes dárdának érchegye.

Látott öreg embert is végvonaglásában, öregebbet annál a bolond remeténél. Jajgatott az is, átkozta az embereket s káromló szavakkal bucsúzott el a világtól.

Emlékezik a szavaira, emlékezik a tekintetére. Azok a szavak ott motoszkálnak, mint a hangyák, fejében és nem tudja kiverni sehogy; azt a tekintetet látja akkor is, midőn szemét behunyva, arcát a földhöz szorítja tehetetlen dühvel.

- "Nem marad belőled egyéb, mint rossz emlékezeted!"... - zúg fülébe az irgalmatlan szó.

- "Magas tornyú templomok emelkednek majd ott, hol most úttalan erdők homályában rejtőznek előled az igaz hitnek papjai."...

- Megölöm mind őket... mind... mind! Földig rontom a hajlékokat, hol papjaitok hitegetik a magyart... Én mondom ezt, én Kupa.

- "A ki ismeri szived minden redőjét, az itéljen feletted, ha jót tettél életedben, ha rosszat!"

- Ki az, a ki szivembe láthat?... bolond öreg. Nem ismerek olyant. Teszem azt, a mit akarok, nem tartozom vele magamon kívül senkinek számadással!... Hebehurgyaság a sok szó... Nem mentett meg körmeim közül a te hatalmas istened és nem menti ki a többit sem, kit kézrekerítek...

- "Uram, igazak istene, fogadd be jámbor szolgádnak hozzád siető lelkét."...

- Csak siess öreg, siess, hogy előbb érj oda, mint a többi, kiket utánad küldök. Jaj annak, ki hatalmamba kerül... El innen az útból öreg... félre a siránkozással, aludni akar Kupa, ne tartsd hiábavaló sok szóval!...

Megmozdul valami a szomszéd bokorban. Talán egy madárka esett ki fészkéből, az okozta a zajt.

Kupa fölugrott, s addig nem nyugovék, míg ki nem kutatta, hogy nem rejtőzik-e valaki a bokor mögött. Maga sem tudta miért, de félt, hogy titokban ólálkodnak ellene.

Távolról bagolyhuhogás hallatszék. Ez a gyászos madár retteg a fénytől s abban leli gyönyörűségét, hogy az álmatlanokat bántja hangjával. Babonás félelmet ébreszt fel, figyelmeztet a halálra, hirmondója gonosz szellemeknek, kik egy-egy reves fa mellett éjjeli találkozóra gyülnek össze megrontani az embereket.

- Utálatos bagoly, mért nem hallgatsz - dörmögte fogai között Kupa, s visszafeküdt a medvebőrre, hogy megbirkózzék még egyszer az álommal, evvel a rettenetes szörnyeteggel. Győzze le őt valahára - kivánta Kupa, s mulattassa más képekkel, mint az ébrenlét.

Hiába!... A fák tetejére halványszürke fátyolát felkötötte már a szürkület tündére. Ébredeztek édes szendergéseikből a fészkek madarai. A fák lombos feje mind élesebben vált ki a homályból, s keresztül az ágakon áramlott a világosság. Majd halvány rózsapiros csikok, mint egy cifrálkodó leány hajában a szalagok, húzódtak végig az ég karimáján, s hirdették, hogy a nap sem késik már sokáig.

Kupa ekkor hunyta le szemeit, de nem sokáig maradott hű az ő zord lelkéhez az ártatlan álom. Elriadt tőle, messzeszállott a gyönge hajnali szellővel...

- Nem kell irgalmazni papnak, s a papok hallgatóinak. El kell fojtani csirájában az ősi vallásnak veszedelmét. Templomok tetejére vessetek üszköt, földig lerontsátok, hogy hire-hamva se légyen az idegenek mesterkedésének!

Ezt a parancsot adta ki Kupa. Nem veszett kárba a szó, mert azok, akik zászlója alá gyülekeztek, parancs nélkül is megtették volna.

Miérthogy a szeretet vallása fegyverre szorult? A fegyver nem ismeri a belátásnak, engedékenységnek eszközét. Magyar támad édes testvére ellen és nincs, a ki fölemelje tiltó szavát, fülébe dörögje a nemzetnek:

- Megállj magyar! Tedd le a kardot, drága az élet, mert hiszen olyan kevesen vagytok. Félre a gyülölséggel, melyet elhintett sziveitekbe irígység, elvakultság, elhamarkodottság. A harag fellobban, az indulatnak, ha gátat nem emeltek, elsöpör árja titeket is.

Maroknyi nép, faluba összeverődött földmivelők, harcból kifogyott fegyverbiró férfiak, asszonyok és gyermekek vegyest isten szabad ege alatt hallgatták a papnak oktatásait, megerősödve ifjú hitökben, midőn rájuk tört Kupa serege.

Ott a hevenyében emelt szószéken megfojtották a papot, s a szent buzgalommal védelmére sietők egyenként elhullottak kardjuk csapásai alatt.

A zsolozsmák lágy hangját a halállal tusakodók hörgése váltotta fel, s a keresztény gyülekezetnek egy-egy megmenekült bujdosója maradt, ki jajveszékelve vitte hirül, merre útja vezetett, hogy jaj azoknak, kik az igaz istent imádják.

- Csak előre, vitézek! - biztatta Kupa, kinek a vér látása még inkább fokozta dühét. - Jónak igérkezik az aratás. István fejedelem a napokban nem jó reggelre virrad.

- De nem ám, sem ő, sem becézett hivei. Megmutatjuk neki, hogy apja eltért a helyes ösvényről, mikor megnyitotta országunkat az idegenek előtt.

- Magyart a magyarnak tette ellenségévé, hogy két isten között kell választaniok.

- Miért bántotta Hadúrt? Ő vessen magára, ha rossz véget ér - toldotta meg izgató szóval Kupa, s intett, hogy tovább induljanak.

- Vezér! - jelenté sebtiben egy előre küldött kém, - az erdő szélében, mely amott látszik, keresztény imaházra bukkantam. Ha kivülről látod, nem néznéd annak, de én benne voltam.

- Egy pap biztatta hangos szóval a népet, hogy István fejedelem nagy jóvoltát érezteti a keresztényekkel. Ne féljenek senkitől, mert akit a fejedelem vesz oltalmába, az nyugodtan hajthatja le fejét.

- Ezt mondotta, vagy ehhez hasonlót. Csak törte jól-rosszul a nyelvünket, mert nem volt magyar, kilátszott papi mivoltából.

- Sokan, s kivül is számosan várakoztak, mert nem fértek mind be a fa-házba, mit ők idegen szóval templomnak neveznek.

- Vezess hát oda, hogy meghazudtoljuk a pap igéretét s a fejedelem biztató szavait.

- Vezér, hadd mondjak valamit - szólott közbe Szömöre, a táltos. - Ne vedd zokon jóakaró szavam.

- Küldj előre titkos utakon néhány jó vitézt, hogy a népet elriasszák. Miért folyjon annyi vér. A papokra kell vadászni és a megátalkodottakra. Asszony és gyermek, ha félrevezették hitegető szóval, nem vétett ellenünk. Tedd meg, ha akarod!

- Nem akarom, Szömöre. Erős fogadást tettem, hogy elpusztítom mind, akit kardom hegye elér. Miért hallgattak a rossz beszédre, hadd keserüljék meg. A keresztény anya fölneveli gyermekét, s keresztény lesz abból is a mi unokáink nagy veszedelmére. Ki kell a sebet égetni, hogy tovább ne terjedjen a nyavalya.

A táltos elhallgatott. Ismerte Kupának indulatos természetét, miért ingerelje haszontalan szóval?

Az egyszerű fa-ház jól-rosszul összetákolva védő födelét a keresztények fölé terjeszté, óvta eső és szél ellen. Intő jele volt a haladó időnek, hogy a sátrak alatt tanyázók verjék mélyebbre a cölöpöt, a cölöpre fektessenek keresztbe hatalmas gerendákat, rójják gondosan egybe, hogy hirtelen támadó vihar szét ne szedje, építsenek ne csak az Úr számára, hanem a maguk használatára is állandó lakásokat.

Minő riadalom támadt a templom körül, midőn odaérkezett Kupa és minden oldalról körülvette.

Pap és ájtatos népség ki akartak tódulni a keskeny ajtónyiláson, de rájok mordult Kupa.

- Egy tapodtat sem ki! Hányjátok kardélre, aki menekülésre gondol. Tördeljetek száraz galyakat, s hordjátok három halomba e ház körül. Sötétedni kezd, világosság kell nekünk.

- Szent az isten háza, gonosz a kéz, mely tűzcsóvát vet reá. Gondolj lelked üdvösségére, vakmerő! Tiéd az erő, miénk az igazság.

- No, ha tiétek az igazság, hát csak tartsátok meg! Énekeljetek tovább kedvetekre! Én csak arról gondoskodom, hogy meg ne fázzatok.

Pokoli gondolat volt. A vak gyülölség sugalta Kupának, hogy ott elevenen égesse meg a keresztényeket.

- Hallgass reám, nagy úr, mert annak látszol, és a keresztények ellenségének. Könyörgő szóm van hozzád.

- Ha éltünkre törsz, elégedjél meg az enyémmel. Én vagyok a nyáj pásztora, ártatlanok vagyunk mind, de ha te Krisztus szelid vallásának gyülölője vagy, úgy töltsd haragodat rajtam. Hadd menjenek hiveim békességben haza, velem tégy, a mit akarsz.

Hallgatott Kupa komor lélekkel. Eszébe jutott Szömöre kérése és ingadozott szándéka.

- Jól van, pap, elmehetnek híveid, sőt elmehetsz magad is, ha ti magatok romboljátok le azt a házat és hozzánk csatlakoztok, hiveid visszatérnek Hadúrhoz, vagy, amint ti nevezitek: a pogány bálványhoz. Nos, megteszitek?

A pap visszatért a templomba, s hallszott harsány hangja, melyet nemsokára tompa zúgás, lelkesült kiáltás szakított félbe:

- Gyujtsa reánk a templomot, öljön meg, de istenünket meg nem tagadjuk soha... soha!...

- Jól van, jól... Csiholjatok tüzet, hadd lobogjon a láng, hadd piruljanak meg azok az ordítozók. Rajta vitézek!

A fölhalmozott száraz galyak mohón fölfogták az eleven szikrát, sűrű füst gomolygott fel három oldalról, tüzes üszköket vetettek a lapos tetőre, s az alkony homályát vöröslő fény világította meg.

A lángok beleharaptak a száraz gerendákba, s mintha tüzet lehelő sárkányok lettek volna, tovább-tovább csúsztak, mindig hosszabbra öltögetve nyelveiket.

Benn pedig imádkozó hangok vegyültek egybe, majd ének zendült meg, melyet az égő gerendák ropogása, szikrák pattogása meg nem szakított.

Mikor a tető beomlott, jajgatás váltotta fel az éneket, szivettépő sikoltás, de ha volt is, ki hallja, nem volt, aki szánakozzék.

- ... A te véghetetlen irgalmasságod, jóságod forrása ki nem apad soha, mindenható isten! Szent fiad mondá a keresztfán: Uram bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek...

Komoran szállott le a sötétség. Csillag nem tündökölt az égen, s felhőbe takarózott a hold. Csak a szél süvített és élesztette, mint egy gonosz szellem lehelete az elerőtlenedő lángot. A hamvas gerendák meg-meg csillantak, mintha vigyorogtak volna a szél érintésére.

Ma Veszprémnek hívják azt a várost, melynek határán megállapodott Kupa fölszaporodott seregével. Vakmerősége még fokozódott, s dühének határt nem szabott józan belátás. Kecsegtette magát diadallal, gyönyör fogta el szivét, ha arra gondolt, hogy szembeállhat Wencelinnel, s hirmondóul csak annyit hagy meg István seregéből, ki tudtára adja, hogy a félelmes Kupa Székesfehérvár felé vette útját s akár magát a fejedelmet sem kiméli.

Nem ijedt meg a hirre, hogy erősebb a királyi sereg. Ha erősebb, annál jobb, érdemes dolog lesz megmérkőzni vele. Nem mondhatja senki, hogy Kupa olcsó győzelmet aratott.

Elbizakodott a pogány vezér, az elbizakodottság pedig nem jó tanácsadó. Hadúr szolgálatában támadt a keresztények ellen, s utóvégre Hadúr akaratával sem törődött sokat.

Kétszer is lelkére beszélt neki Szömöre, hogy mielőtt harcra bizná szerencséjét, tudakolja meg Hadúr akaratát.

- Hadúrnak kötelessége, hogy minket segítsen, öreg, hiszen érette bonyolódtunk ebbe a véres munkába. Hagyjuk most az áldozatot. Idő-vesztegetés volna, most a királyi seregre legyen legfőbb gondunk - válaszolá nyersen.

- Hadúr az első mindenben, Kupa. Rossz útra tévelyedtél, ha ezek a könnyű elmével mondott szavak nem a Gonosz szellem sugallata benned.

- Kivánnám, ha úgy tudná meg az ősvalláshoz szító sereg, hogy a te rendeletedre történik. Te szólítottál fegyverre, te járj jó példával elül Hadúr tiszteletében.

- Ne oktass, táltos, hanem mutasd be Hadúrnak az áldozatot, engem pedig sok beszéddel ne háborgass!

- Ridegek a szavaid és sértők, Kupa! Tudd meg, Szömörével nem ilyen hangon szoktak beszélni. Elnyelem szavaid mérgét, mert tudom, hogy indulataid uralkodnak feletted. De annyit mondok, hogy szándékod teljes tisztaságában kezdek kételkedni. Nem Hadúr tisztelete vezérel tégedet, hanem a személyes gyülölség. Ha senki meg nem mondotta neked, megmondom én. Most pedig megyek végezni tisztemet.

A pillantás, melyet utána vetett a sötét tekintetű Kupa, minden szónál érthetőbben elárulta, hogy Szömöre elevenére tapintott a pogány vezérnek.

- Meglágyult agya az öregnek - sziszegé fogai között - azért hadar össze tücsköt-bogarat.

Szömöre bánatos szívvel készülődött az áldozatra. A feje fölött szakadozottan lebegő felhők alakja rohamosan váltakozott, mintegy jelképezve az emberi dolgok változandóságát. Mert ezen a földön csak az emberi gyarlóság örökké változatlan. Egyébben nem bizik a bölcs.

Előhozták a fehér lovat. Csillag volt a homlokán, hegyezte füleit s meg-meghorkant, előérzetében talán annak, hogy percei meg vannak számlálva.

Tisztán csörgedezett a vékonyka ér, fák és bokrok sűrűjében szerényen elrejtőzve. A bokrokban szárnyaikat lebocsátva ültek a madarak, egy-kettő alant keringett, mert fölszállani a mindinkább boruló levegőég határa felé nem kivánkozott egyik sem.

Összébb tömörültek a felhők. Egy-egy kékes-vörös vonal villant meg távolról, majd tompa rázkódás rengett végig a földön.

- Haragszik Hadúr!... suttogtak a gyulák (Szömöre szolgái). Nem alkalmas idő ez áldozatra.

- Nem az idő kivánja, hanem a kényszerűség. Vond ki kardodat, Bojtor, s merítsd a ló szügyébe.

Nyihogott, szűkölt a fehér ló és reszketett minden porcikája. Az áldozati tűz lángja csapongott, ide-oda hajtotta a hirtelen kerekedő nagy szél. Egy-egy égő fagalyat fölkapott és ragadta magával.

Bojtor nem merte kihúzni kardját. Tétovázva közeledett az áldozatra szánt állathoz és ime e pillanatban rettentő morgás, dübörgés rázkódtatta meg az eget és földet, kapálózott a ló, Bojtor pedig egy jajszó nélkül elterült a földön.

A fehér ló irtózatos erővel kitépte magát a szolgálattevő gyula erős kezéből s elrohant szemök láttára, lobogó sörénye olyan volt, mintha nyilsebesen úszó fehér fátyol lett volna...

Szömöre lehajtotta fejét és ősz pilláját fájdalmas köny nedvesíté meg.

Hosszú élettel ajándékozta meg Hadúr, de nem tapasztalt még ilyent. Apja, a nemes Ete, sem beszélt több ilyen esetről.

- Ha megbántotta valaki Hadúrt, miért sujtja az ártatlant láthatatlan kövével?

Nem méltó már többé reá a magyar, hogy így elfordul tőle. Átkot hord méhében ez a véres harc, s azoknak száll fejére az átok, a kik legtöbb vért ontottak...

A fejedelem vezére, Wencelin, körülvétette két oldalról a pogány magyarokat. Jó előre megfontolt tervét hajtotta végre, mert ő sok nehéz csatában próbálta már meg eszét és erejét.

Ismerte Kupát, nagy vitézségét kevésre nem becsülte, de tudta jól, hogy a csata elrendezése nem erős oldala. Egy szál karddal, ormótlan fejű buzogánynyal kitesz magáért akárki ellenében, de sokat fontolgatni nem szeret.

Igy eshetett meg, hogy a jóval nagyobb fejedelmi sereg három oldalról egyszerre támadott a pogány magyarokra.

Kupa a derék hadat vezette Wencelin ellen, a két oldalra pedig két legvakmerőbb emberét: Edelényt és Bölöjtét állította.

És hajrá, százszor is egymásra csaptak szilaj robogással. Egyik sem volt gyáva, egyik sem volt kevésbbé lelkesült, egyik sem csüggedett el. Mind a két sereg magyarból állott, a magyarnak pedig ugyan kell-e az élet becsülete árán?

Kétszer visszanyomta Kupa Wencelint, s a jobbik szárnyon is diadalmi kiáltás hangzott fel, mert Edelény áttörte a keresztény magyarok sűrű tömegét s arra kényszeritette, hogy ember ember ellen vegye fel a harcot.

Itt is, ott is halomban hevert az elesettek hullája, s akárhány még a földön fetrengve is vérhányó ajakkal hörgé:

Kupa szüntelenül Wencelint kereste, azt a gőgös idegent, ki miatt elhagyta Istvánt, a kinek dicsősége bántotta őt.

Mig szikrázó kardját összecsattogtatta a reá támadókkal, mint a sebzett bika búgta hatalmasan:

- Uszítsátok reám a vezéreteket, miért bujdosik előlem nagy gyáván. Vezér vezér ellen, ez a tisztes harcnak a rendje.

- Nem előled rejtezik Wencelin, hatalmas somogyi vajda, nem látod őt, miként oszt titkos parancsokat pihent vitézeinek, int a szomszéd dombra, mely hátatok mögött van? Nem látod, mint lopódzik egy jókora csapat amott a bokrok megett nagy félkör alakjában? Nem a domb aljába sietnek, hogy kényelmesen leheveredjenek, hanem, hogy újabb veszélyt hozzanak reád...

Edelényt visszaszorították, s hiába ökleli lándzsájával a reá rohanókat, mint szarvával a felbőszített bika, már oldalba szúrták hegyes élű karddal, s jobb karját megsebzé gonosz nyíl.

- A fejedelem becsületéért, az Üdvözitő hiteért csak előre jó barátaim! Be kell törnünk a poklok kapuit, vagy elhullunk itt... Csatára!

Megpillantja Kupa és elönti arcát haragos láng, kivillan szeméből emésztő gyülölete.

- Téged kereslek, sehonnai lovag. Bujkálsz előlem, mint a gyermek, kit veréssel fenyegetnek, de hiába bujkálsz, mert addig ezt a véres mezőt el nem hagyom, míg le nem terítlek, mint az erdők éhes farkasát.

- Otromba szavakba öltöztetett haragod nem árthat nekem, pogányok kolomposa, azért ne dobáld a szavakat és ne öltögesd nyelvedet reám.

Vér lepte már kezét a szilaj Kupának, megizzadt a több óráig tartó viaskodásban, el is fáradt, de mihelyt megpillantotta méltó ellenfelét, csodálatos módon megújult ereje.

Mint mikor két tigris egymásba mélyeszti gyilkos körmét és tágra nyitva nagy száját véres fogait összecsattogtatja s lesi az alkalmas pillanatot, hogy egymás torkába harapjon: olyan féktelen haraggal mérték össze kardjaikat. Jó kard volt mind a kettő, nemes pengéjű acél, súlyos és vértől csepegő. Csorbát ütöttek egymáson, de nem férhettek a testhez.

Ágaskodtak a lovak, mintha egymással akartak volna diadalra kelni uruk jóvoltáért, mardosták a zablát és szájuk fehér habot túrt.

A két vezér újra összecsapott, de hiába. Mestere volt mindkettő a harcnak, a nehéz kard könnyelmű náddá változott kezükben, mely engedelmeskedett minden mozdulatuknak.

Kupa türelmetlen lett. Vakmerően támadott, közelébe akart férni Wencelinnek, hogy baljával megragadva lováról letépje s ott a földön birokra keljen vele, s megfojtsa, ha másképpen nem bir vele.

E pillanatban nyíl furódott jobb karjába, s megbénulva kiejté kezéből a kardot.

Wencelin kardja pedig lecsapott a védtelen fejre, a ló félre ugrott s Kupa lezuhant magával tehetetlenül a földre.

A büszke somogyi vajda éppen olyan néma halott lett, mint legutolsó vitéze, kit legelőször ért halálos csapás.

Négy felé szelt testét az ország négy tájékán magas póznára tűzték és kihirdették a fejedelem szigorú parancsát:

- Mindenki keresztelkedjék meg, engedelmeskedjék a fejedelem parancsának, mert így jár a makacs és ellenszegülő.

Igy kellett annak történnie, te nagyralátó somogyi vajda. Akármilyen erős, hatalmas egy ember, útját nem szegheti a világot meghódító eszmének. A pogányok bálványai porba omlottak, a keresztények templomai magasba emelkedő tornyaikkal hirdetik a kereszténység eszméjének nagy diadalát.

II. Endre magyar király nagyon elkényeztette a főurakat. Nagyra nőtt alatta a gazdag izmaelitáknak is a szarva. A főurak reátették kezöket a gyöngébbek birtokára, s ha aztán egy-egy szép darab földre, avagy terjedelmes erdőre azt mondották: "Ez az enyém", jajgathatott gazdája.

Az igazság gyönge lábon állott és lehullott szeméről az a bizonyos kötelék, mellyel vakká tették a bölcs királyok, hogy itéletét kimondja a leghatalmasabb úr fejére is, ha megérdemelte.

Endre király nem bántotta a főurakat, szemet hunyt a zsaroló izmaeliták uzsoráskodása előtt, mert akárhányszor ezek a jó pénzkufárok segítették ki égető szükségéből.

Magyarország kellemes tartózkodó helye volt a hatalmasoknak. Olyan szabadon garázdálkodtak, amint nekik tetszett, s oly hamar megszokták az uraskodást, mintha örök időktől fogva így lett volna. A nagy bölcseséggel irásba foglalt törvényeket arany pecséttel megterhelve elrakták a királynak üres kincses kamrájába. A betűk olyan mélységesen tudnak hallgatni, ha nincs holmi izgága ember, aki megbolygatja és hangot ad a néma igazságnak.

No hiszen ne igen akadjon ilyen nyugtalan vérű ember, mert bizony megkeserüli holta napjáig. Jaj annak, aki ellenségévé teszi a sok hatalmas urat, a fölkapaszkodott, pöffeszkedő pénzkufárokat!

Szive volt annak az embernek, nemes és jó szive, mely vérzett láttára a tömérdek nyomoruságnak, a középsorsú nemesek siralmas helyzetének, a nép inségének, a magyar haza szerencsétlenségének.

Ezt a vakmerő embert Bélának nevezték, Magyarország királya volt, Endrének legidősebb fia.

Az apja egy kézre dolgozott a hatalmasokkal, mert félt tőlük, ő felfogta ügyét az elnyomottaknak, mert sajnálta őket. Apja alatt koldussá lettek milliók, hogy egynehány pompásan meghizzék s büszke várában dacoljon akár a koronás királlyal is, ő pedig azt akarta, hogy a milliók ne éhezzenek, hiszen a mellett az az egynehány is vigan élheti világát. Apja alatt a királynak nem volt egyebe, csak a koronája és a neve, mindakettőt a nemzet adta neki, de ha a főurak erősen buzgólkodtak, el is vehették volna tőle bármely pillanatban; ő azt akarta, hogy a magyar király első és leghatalmasabb embere legyen országának s ne féltse koronáját; ne csak nevét, de őt magát is hódolattal emlegessék.

Béla többet is akart. Elővette a nagy bölcseséggel irott törvényeket és azt mondotta:

- Az igazság ne legyen holt betű, hanem eleven hatalom. Be kell kötni szemét, pallost kell egyik kezébe adni, másikba mérleget. Vissza kell őt ültetni birói székébe, hadd itéljen: osszon igazságot, jutalmazzon, védjen vagy büntessen. Előtte hajtsa meg fejét a legnagyobb és legkisebb, a leghatalmasabb és legügyefogyottabb, maga a király is tisztelje, mert az igazság mindenek felett való.

Azok a büszke urak eleinte nem akarták komolyan venni az ifjú király buzgóságát.

- Fiatal még Béla, erősen megkörnyékezték a koldus nemesek, ellenünk bujtogatták, de majd eszére térítjük mi. Megmutatjuk neki, hogy Magyarországnak a királya csak a mi segedelmünkkel ülheti meg bátorságosan a trónt. Eszére térítjük mi őt, csak legyünk türelemmel.

Felgyülekeztek az országgyülésre avval a szándékkal, hogy majd szemébe mondják az ifjú királynak:

- Jó lesz velünk barátságban élned, hagyj békét törvénybe foglalt jussainknak. Mi nem bántunk téged, te se háborgass minket!

Nagyot néztek, mikor a tanácskozó teremben a királyi trónuson kivül egyéb széket nem találtak.

- Hm! Eddig nem így volt. Mi is ülhettünk, ha országos ügyben tanácskoztunk a királlyal. Nagy megaláztatás ez, bizony nagy gyalázat!

Mikor az ifjú király megjelent, a büszke fejeket meg kellett hajtaniok, mert fején Szent István koronája ragyogott és ez a korona tiszteletet parancsolt.

Ámde háborgott szivökben a megalázott kevélység. A darázs-fészek megbomlott, zúgtak, zsibongtak egymást nyugtalanítva.

Szólottak az új törvények. Mindenik egy-egy tüzes üszök volt, mely a darázs-fészket fölzúdította.

A kinél bitorolt jószág van, záros határidő alatt adja vissza békés úton jogos tulajdonosának. Ha a törvény szavának nem engedelmeskedik, elveszti minden birtokát.

- A kincstári jószágokat mulhatatlanul vissza kell adni, mert azokat Endre király nem adományozhatta senkinek.

Összenéztek megzavarodott méltatlankodással az urak, epéjök felforrott, de ajkuk néma maradt, mert ki merne nyiltan szembe szállani a törvény szavával, ha azt a koronás király megerősíti.

Mikor a gyülésnek vége volt, s haza felé szállingóztak, akkor tört ki az elfojtott indulat.

Törvény ide, törvény oda, maradunk a mellett, ami eddig volt. Csak rajta, próbálja meg akárki fia elvenni tőlünk, amit Endre királyi jóvoltából nekünk ajándékozott. Megvan róla a királyi ajándéklevél, rajta az ország pecsétje. Százezer új törvény sem csorbítja az ősi jussot. Ha a király újjat húz velünk, ám húzzon. Nem mi adjuk meg az árát. Becézze hebehurgyán a koldus nemeseket, azok vegyék körül az udvarát, de ne is számítson reánk, ha majd szüksége lesz országának harcos népre. Reánk ne számítson!

A darázs-fészek zúgott, háborgott. A haragos főurak ellenségeivé lettek a királynak, ellenségeivé a hazának a miatt, hogy mértéktelen hatalmukon csorbát akart ejteni, védelmébe vette az igazságot.

Az indulat rossz tanácsadó, a magaszeretet és hatalomvágy sok nemes érzésnek megrontója.

Te igazságos, méltóságos Béla, szelet vetettél és vihart fogsz aratni. Országod javát akartad, vajjon a szennyes indulat nem okozza-e országod pusztulását?...

A Rima jobb partján szerény udvarház állott. A Rugacs-családé volt már nagyidő óta. Endre uralkodása alatt történt, hogy Bertalan, az udvarház gazdája két éves fiacskáját egy öreg nőtestvérére bizva, ő maga követte királyát Jeruzsálembe, hogy az Üdvözítő sirjáért harcoljon.

Fogadást tett volt erre, mikor áldott emlékű felesége halálos betegen feküdt.

A kis csecsemő a bölcsőben sirt, a jó anya pedig vivódott a halállal, Rugacs Bertalan pedig felfohászkodott az istenhez:

- Uram, tartsd meg a feleségemet, vagy ha bölcseségednek úgy tetszik, hogy őt elszólítsd oldalam mellől, tartsd meg a gyámoltalan fiucskát, hogy legyen a családnak folytatója, nevemnek fentartója. Fiad szent sirjához zarándokolok pogányölő kardommal, ha meghallgatod könyörgésemet!

Az anya meghalt, a fiú életben maradt és a becsületes férfiú elment adott szavát beváltani.

A fiúcska nőtt gondos felügyelete alatt az öreg néninek. A kis birtok nem gyarapodott, de nem is fogyott. A szorgalmas jobbágyok művelték, hűségesen beszállították a terményt és nem zúgolódtak soha, mert senki sem zsarolta, senki sem irigyelte tőlük az őket megillető részt.

Hanem a szomszéd, a gőgös és nagy birtokú Paczolai Jónás megkivánta a Rugacs-birtokot. Szép erdő tartozott ahhoz, sok volt a vad abban az erdőben és a nagy úr szeretett vadászni.

Elment Endre királyhoz, esküvel erősítette, hogy Rugacs Bertalannak, ki Jeruzsálemben meghalt, nem maradt törvényes utóda. Bitang jószág a Rugacs-birtok és éppen ott van az övé mellett. Legyen kegyes a jó király, adományozza neki!

Endre kiállíttatta a királyi ajándéklevelet s megörvendeztette vele Paczolai Jónást. Azt nem tudta a jószivű, gyönge király, hogy koldussá tett egy szegény árva fiút, a 12 esztendős Rugacs Ádámot.

Paczolai elvette a birtokot, hanem a házat kegyelemből meghagyta az öreg asszony birtokában.

A fiú felnőtt, Béla herceg szolgálatában derék katonává lett, nemcsak katonája, de barátja is a hercegnek.

Paczolait még Endre király uralkodása alatt fölkereste büszke várában és kérte szép szóval, hogy adja vissza neki apai örökségét. Igazságos öröksége neki az, a nagy urnak pedig törvénytelen jószága.

Paczolai nagy hetykén végig mérte, az ajtóra mutatott ujjával s elfordult tőle.

És ekkor a bátor ifjú vállánál fogva megragadta és nagy erővel megrázva újra szembe állította a főurat.

- Kegyelmed ne fordítsa a hátát, ha magyar nemeshez szól, az arcát akarom látni, a szemébe akarok nézni, onnan olvassam ki: van-e igazsága vagy nincsen?

- Te hetyke legény! Elpusztúlj szinem elől, mert véredben gázolok, ha száz pártfogód van is!

- Pártfogóm a becsületes juss. Törvény ad jogot, nem a hatalom. Kimondotta a király, hogy vissza kell adni a bitorolt jószágokat. Hallotta kegyelmed is, követelem hát, értse meg: követelem!

- Ide ne közeledjék, akinek drága az élete - riadt fel nemes büszkeséggel Rugacs, - ketté hasítom a fejét, akárki fia legyen is!

A szolgák visszahőköltek, mert mindenik drága jószágnak tartotta az ép fejet.

És maga a nagy úr emelt kardot, reá rohant az ifjúra, de ez nem hátrált meg, hanem csapást csapással viszonozott. Már vérzett Paczolai, midőn a szolgák felbátorodva uruk példájától, hátulról reá vetették magukat a küzdő ifjúra és leteperték.

Ekkor egy szép hajadon leány rohant be sikoltva, a nagy urnak legkisebb leánya, Piroska és térdre borulva kérte apját:

- Ne... ne... apám, vér ne szennyezze be azt a kezet, melyet én mindennap megcsókolok! Kegyelmezz az idegennek!

- Pusztulj innen, leány! Szövőházban a helyed... Nem leszek gyilkos. Vessétek a vár börtönébe. Ott marad, mig én akarom.

Rugacs egy pillantást vetett a remegő leányra. Hosszú és fájdalmas volt az a pillantás. Hála és szeretet néma beszéde volt.

A homályos börtön falait zöldes penész borította. Dögletes volt a levegője. Nem becsületes vitéznek, hanem gonoszaknak való.

Rugacs nem átkozódott hiábavaló szavakkal, melyeket a tömör falak hallgattak volna csak. Tűrt és sokat... sokat gondolkozott. Napjában százszor is feltünt lelke előtt annak a szép leánynak képe, a ki könyörögve térdelt a gőgös nagy úr előtt. Azt hitte, nem is volt földi lény, hanem tündér. Hallott ő már mesét gyermekkorában az öreg nénitől. Mondotta, hogy a jó tündér segítségére van azoknak, akik vitézül küzdenek a gonoszak ellen, akiknek nem csak bátorságuk, hanem igazságuk is van.

- Mi, Béla, Magyarországnak isten kegyelméből királya, parancsoljuk és rendeljük neked nemes és nemzetes Paczolai Jónás, hogy Rugacs Ádám hivünket, kit igazságtalanul elfogattál, fej- és jószágvesztés alatt bocsásd szabadon. Nemkülönben parancsoljuk neked, hogy a Rima mellett levő Rugacs-birtokot mulhatatlanul add vissza urának.

Kereste az árulót, aki hírül vitte Béla királynak a várában történteket. Rendre vallatta a szolgákat, kiket a rab őrizetével megbizott, de nyomára nem jött a titkos jó barátnak.

Fölhozták az ifjút. Megviselte a két hónapi rabság, arcáról elszállott az életpirosság, szemei alatt sötét karikák rajzolódtak gyötrelmes éjszakák, komor álmok jeleiként. Reá emelte nyilt és nemes tekintetét a vár urára, ajkát összeszorítva várta az itéletet. Nagy most a hatalma, tehet vele azt, amit akar. Erős a vár fala, messze van a királynak büntető keze.

- Nagyot vétettél ellenem, ifjú. Kezemben van az életed. Gondolkoztál-e arról oda lenn?

- Tudom, mi várhat reám, ha te vagy a birám, Paczolai Jónás. Hogy megöletsz, abban nem kételkedem. De hallgasd meg utolsó szómat, vésd jól a szivedbe.

- Az ügyefogyottak megnyomorgatója voltál teljes életedben. Jutalmazzon meg érte az isten! Lelkednek legédesebb kivánsága vala szaporítani jószágaid számát úgy, amint a kinálkozó alkalom magával hozta. Örülj mezőidnek, legelőidnek, erdeid vadjának, termőfölded gyümölcsének! Jutalmazzon meg lelkiismereted szava. Ha most kezeimen nem volna ez a bilincs, nem támadnék reád, hogy megtoroljam a rajtam elkövetett gyalázatot, hanem elkerülném váradat, elkerülnélek tégedet, mert hogy magyar nemes ember rosszabb legyen az úton leskődő fosztogatónál, sohasem hittem. Minden jó magyarnak egyformán gyalázata az. Öless meg Paczolai, csak egyet engedj meg. Hadd köszönjem meg leányodnak a jóságát. Nem látott soha előbb, s könyörgött hozzád, mikor szolgáid orvul letepertek, hogy ne ölj meg. Oda lenn a sötét börtönben sokszor gondoltam reá. Tündérnek láttam. Mondd meg neki, egy magyar vitéz áldotta utolsó percében... Nincs több mondani valóm. Készen vagyok.

- Beszélek én hát. A király azt akarja, hogy szabadon bocsássalak, visszaadjam neked a jussodat. A király parancsolja, de ha nekem úgy tetszik, nem hallgatok a parancsra, visszadobatlak oda, a honnan előhoztak, s mire igazságot tenni idejönne a király, te már nem volnál az élők között... Nem úgy cselekszem. Engedelmeskedem a királynak, szabadon bocsátlak, visszaadom azt is, a mi az apádé volt, de egy föltétel alatt: boszúálló kezet reám ne emelj, s a király haragját föl ne támaszd ellenem. Megesküszöl-e erre? Mondd a királynak, hogy Paczolai Jónás nem bánt veled igazságtalanul. Erre is tégy esküt!

- Esküt teszek, hogy boszút nem állok, esküt teszek arra is, hogy a király haragját ellened föl nem idézem, de azt tőlem a király nem hallja meg, hogy te velem igazságosan bántál.

A büszke főúr lesütötte szemét, hallgatva állott a rab ifju előtt. Lelkében megszégyenült előtte. Az igazságnak csodálatos hatalma van még akkor is, ha ellenünk fordul.

Ismét hallgatott és gondolataiba mélyedt. Vizsgáló szemeit az ifjura veté, hosszasan nézte.

- Kemény fejed, nagy akaratod van... a karod is erős lehet,... beszélni is tudsz értelmesen - - - Ördögadta, fiu, tetszel nekem... Sajnáltalak volna, ha valami nagy bajod lett volna nálam. Hanem a leányomra ne gondolj, azt jó előre megmondom. Jó széles Magyarország, isten velünk!

Paczolai lassan, nehéz léptekkel eltávozott. Még egyszer hátra fordulva igy szólott:

- A szolgák leveszik kezedről a vasat, előhozzák a lovadat, aztán mehetsz! Amit mondtam, a mellett maradunk.

A börtönőr bejött, levette a bilincset. Ott maradt a helye az ifju kézcsuklóján, sok ideig emlékeztető karperecz gyanánt. Most hát szabad. Mennie kellene, hogy minél előbb elhagyja ezt a várat, hol durva erőszak csaknem életétől fosztotta meg, de nehezen esett a távozás. Látni szeretett volna még valakit. Azt a kedves arcú leányt, a ki könyörgött érette. Csak azért szerette volna látni, hogy azt mondja neki:

- Apád nagyot vétett ellenem, de elfelejtem, mert reád gondolok, szép hajadon-leány, jólelkű tündér!

És a mikor kiléptetett lovával a vár kapuján, visszafordult még egyszer, s úgy rémlett, mintha egyik ablakban látta volna azt a leányt.

Rugacs visszatért a király szolgálatába. Kérdezte Béla kedvelt hivétől, hogy mi bántódása volt a gőgös Paczolainál? Elmondta, hogy egy éjszaka habzó lovon egy hirnök érkezett udvarába, másnap bekéreződött hozzá és tudtul adta Rugacs Ádám sorsát. Nem mondta meg ki küldötte, pedig, hogy nem maga jószántából jött, azt meg lehetett látni rajta. Szolga volt vagy olyasmi.

Rugacs szivében fölelevenedett képe annak a könyörgő leánynak és abban az édes gondolatban ringatózott, hogy nem küldhette más, mint a jó tündér.

Hogy miért küldte, ha csakugyan ő küldötte, azt nem kérdezte. Hiszen úgy szól a mese, hogy a tündérek nem élhetnek jó tett nélkül.

Kérte a királyt, hogy az ő hűségeért feledje el most az egyszer Paczolait, ne tegyen róla szót. Teljesítette a királyi parancsot, visszaadta a jószágot, nincs miért vádat emeljen ellene.

Béla teljesítette kivánságát. Amúgy is sok baja volt a nagy urakkal. Dacosan visszavonultak a királyi udvarból, váraikba zárkóztak, s nem törődtek országos ügyekkel. A haza dolga a királyé - mondogatták - nem a miénk. Lovainknak, ha elég széna terem, magunknak bőséges gabona és bor: mi gondunk legyen más. Zajos éjszakákon át víg pohárszó mellett csak eltelik az élet. Névnapokat ülünk, lakodalmat lakunk, áldomást iszunk és kergetjük a vadat csalitos erdőben. Uralkodhatik tőlünk bátran a király, kidobatta székeinket a tanácsteremből, no jól van, tanácskozzék belső embereivel, nekünk, ha nem használt, nem sokat árthat.

Hej, fájt ez a nemes szivű királynak, fájt nagyon, ha nem is mutatta. Mikor együtt volt jó hiveivel, a két Forgách-csal, Rugacscsal, Ernyeivel, Kécsivel, panaszkodott nekik, hogy elfajul a magyar. Maga hasznát leső, király hatalmával dacoló lett a főnemes. Országvédője helyett henye élet után mohón kapkodó, nem jóakaró urát, hanem ellenségét látja Szent István utódjában, s míg a népet lelketlenül sanyargatja, agyarkodik a törvény ellen.

A király szomorú igazságot mondott és a vitézek nem védhették honfitársaikat, mert nem volt mivel védniök.

Magyarország egén apró foszlányfelhők uszkáltak céltalanul, de számuk napról-napra szaporodott. Ilyen apró felhő-darabokból szövődik össze az eget rázkódtató, földet elárasztó viharos förgeteg.

Innen indult el évekkel előbb többed magával. Akkor Béla biztatta, hogy csak menjenek, most Béla fogadta királyi kegyességgel.

- Ismersz-e, fölséges Uram? - szólott a remete megállva alázattal Béla előtt.

- Ismerlek, Julián, nem az arcodról, hanem a hangodról. Hol vannak utitársaid? Csak magad érkeztél vissza?

- Csak egyedül jöttem. Megviselt fagy és hőség, puszták forró homokja, tikkasztó levegője, megtámadott ragályos nyavalya. Hű társaim, a derék Bernát, a jókedvű Pelbárt, a bölcs tanácsú Dagobert és a széles vállú Szalézius elmaradtak tőlem. Egyenkint temettem el őket. Az utolsónak, Bernátnak, magam ástam körmeimmel sirt. Nehéz utam volt, felséges királyom.

- Annak, amiket láttam, kettős ábrázata van. Örömet jelent az egyik, nagy szomorúságot a másik.

- Találkoztál-e az ős hazában maradt magyarokkal? Beszélj az ázsiai hazában hagyott testvéreinkről. Élnek-e? Rájok találtál-e?

- Megtaláltam őket. Magyar vendégszeretettel, testvéri hű indulattal fogadtak. Boldogok ők és tiszta életűek. Tágas mezőkön legeltetik juhaikat, ökreiket. Vannak gyorsan futó lovaik; bölcs öregek tanácsára hallgatnak és sokszor megemlékeznek könyező szemekkel testvéreikről, kik szép reménytől sarkalva nyugatra mentek új hazát keresni. Nyomuk veszett azóta. Ki tudja mi lett velök?... Elmeséltem nekik, hogy bujdosó testvéreik szép hazára találtak s immár háromszáz esztendeje ide s tova hogy megtelepedtek. Voltak dicső vezéreik, bölcs királyaik. Megmondottam nekik, hogy a mostani királyt Bélának hívják, hogy ő is derék elődeink nyomdokában halad. Nem dicsértelek érdemeden felül, felséges uram, mind igaz volt, amit beszéltem. Testvéreink áhítattal hallgatták szavaimat és olyan boldogak valának, hogy messze idegenből rokonüdvözletet hallottak.

- Bár ne volna mit mondanom, magyarok királya; kivánnám, hogy ne volna. Veszély fenyegeti országunkat, nemcsak a miénket, de mindazokét, kik a Volga folyótól nyugatra laknak. Nagy fergeteg készül Keleten. Millió meg millió ember képébe öltözött vadállat fenekedik reánk. A vad tatárok (mongoloknak is szokták nevezni), készülődnek világbontó háborúra. Erejöktől bujtogatva, diadalmas rabló-támadásaiktól elkapatva főkhánjuk a világ ura akar lenni. Így hagyta örökségül a rettenetes Themudsin, ki a tatárokat hatalma alatt egyesítve népeket hajtott igába, véresre festé útját, merre csordáját vezette. Oktáj, a mostani főkhán, Európára veté tekintetét, és mi útjába esünk, ha megindul a tatár engedelmeskedve ura parancsának. Fordítsa el e veszélyt országunkról a mindenható isten!

Béla szomoruan hallgatta. Hihetetlennek tetszett eleinte, de Julián arcának ünnepélyes komolysága és a jóslatszerű hang, melyen mondá, megdöbbentette a királyt.

- Elmondám, uram, királyom, a jót is, rosszat is. Bölcseséged legyen országunk és nemzetünk védője. Nehéz időkben van leginkább jó királyra szükség.

- Bár igazad volna, jámbor szerzetes. Sokan vannak, kikben szeretnék bizni, de nem tudok. De hagyjuk ezt. Pihend ki fáradalmaidat királyi udvaromban, s ha megerősödtél, járj körül az urak váraiban s mondd el nekik is azt, amit nekem elmondottál. Jó lesz a nemzetet úgy a jóra, mint a rosszra előkészíteni.

Béla király lelkét napról-napra jobban megszállották a gondok. Julián szavai belevésődtek szivébe, s bármennyire szerette volna, hogy mesének tartsa, az aggódás édes testvéreül hozzá szegődött és nem hagyta pihenni.

Maga köré gyüjtötte egy nap leghivebb embereit: Rugacsot, a két Forgách-testvért, Dömét, az Aba-nemzetség derék sarjadékát, Ernyeit a főlovászmestert, és elmondta nekik, hogy mi bántja, mi nyugtalanítja.

Igyekeztek azok, hogy kiverjék uruk fejéből a hiábavaló aggodalmat, biztosították őt hűségükről. Rugacs esküre emelte jobbját és felkiáltott:

- Mig egy csöpp vér foly ereimben, a tiéd az, jó királyom. Tiéd vagyok életben, halálban. Isten engem úgy segéljen!

A többiek is megesküdtek és Bélának, Magyarország aggódó királyának köny gyült a szemébe:

- Jó hiveim, nem az én életemet féltem, hanem a hazát. Ha csak fele volna az uraknak olyan derék, mint ti vagytok, azt mondanám: hadd jöjjön a tatár, készen várjuk. Tudjátok mi a baj, éppen olyan jól tudjátok, mint én. Azon kell segitenünk. Egyetértés, egymás iránt való szeretet kell, mert e nélkül gyönge a leghatalmasabb nemzet is. Ezen segítsünk, ha tudunk.

A király hivei lecsüggesztették fejöket. Érezték, hogy a királynak igaza van, s ez az igazság fenyegette Magyarországot.

Várhat-e jót a nemzet, melynek leghatalmasabb fiai nem törvényes uruknak, hanem esküdt ellenségöknek tekintik a koronás királyt?

A haza egén úszkáló foszlányfelhők gyülekeztek, tömörültek, sötétedtek; az ilyen felhőkből támad eget megrázkódtató, földet elárasztó viharos förgeteg.

Rugacs megkérte a királyt, hogy engedje őt haza egy kis időre a királyi udvarból. Rég nem látta már a családi házat, az ő öreg nénjét, aztán egyéb dolga is volna.

A Rima partján csöndes világ volt. Dolgoztak a jobbágyok panasztalan türelemmel, vasárnaponkint elmentek a harmadik faluba, hogy isten igéjét hallgassák, aztán kiültek gunyhóik elé és beszélgettek. A szegény embernek kicsiny gazdasága, kicsiny gondja van és mégis nagyobb teher olykor a szegény ember kicsiny gondja, mint a nagy urak nagy gondja.

Rugacs szerette a jámbor népet. Mig porban játszó gyermek volt, gyakran elszökött az udvarház nagy udvaráról és napestig játszott a paraszt fiúkkal. Hol ő verte meg őket, hol pedig azok szalasztották meg őt. Olyankor megfeledkeztek a jobbágy-fiúcskák arról a különbségről, a mi nemes és paraszt között van. - A melyik erősebb, az kerekedik felül.

Jól esett a rövid pihenés a csöndes Rima partján. Hallgatta a jegenyefák levelének szelid suttogását és úgy gondolta, hogy meghalt édes anyja mesél neki, akit ő soha sem látott, a kinek a hangját sohasem hallotta. Mormolva, csevegve ölelkeztek egymással a Rima patakának szelid fodrai, s a viz tükrében egy tündért látott, a ki intett neki, szomoruan-vigan nézett reá és hirtelen eltünt. Mintha mostoha kezekre bizott árva leány lett volna, kire szigoruan ráparancsoltak, hogy el ne mozduljon hazulról, mert asztallábához kötik. Pedig a szegény leány epedve várja a megszabadítóját, a mesebeli királyfiút.

A Rima vize bohókás tündérek tanyája. Még az erős szivű Rugacs Ádámnak is jól esett a partján üldögélni, mikor már a csillagok fölütötték ezüst koszorús fejöket, mintha táncba gyülekező menyasszonyok lettek volna.

Azért is szerette Rugacs vitéz a Rimát, mert a mellett a vár mellett folyt el, a hol ő börtönben ült, a Paczolai Jónás rétjét szeli keresztül. Talán ebben a tiszta patakban fürdik alkonyatkor Paczolai Jónás hajadon leánya.

Ej, te szegény vitéz, hogy te nem tudtad elfelejteni a két könyörgő szemet, az esdeklő hangot!

Nem mondta-e akkor a gőgös nagy úr, hogy széles föld Magyarország, hanem a leányomra ne gondolj!

Miért ne gondolna? Hiszen a jó kereszténynek szabad mindennap imádkozni, s az imádságba miért ne foglalná be nevét annak a szép és jó leánynak?

- Vitéz vagyok, becsületemmel könnyen nem játszom, van a miből megéljek, szégyent a te úri familiádra nem hozok: add hitvesül hozzám a leányodat, ha ő is úgy akarja.

Elgondolta, de nem tette meg, mert büszke volt a lelke neki is, az elutasítás nagyon fájt volna.

Eljárt vadászni a nagy úr birtokával szomszédos erdejében. Csak egyszer szerette volna látni, távolról csupán, aztán visszatért volna a király udvarába.

Amint barangolt céltalanul, mind közelebb jutott a nagy úr birtokához, már mesgyéjén állott a maga erdejének. Hangos segítségkiáltást hall, s recseg-ropog a száraz galy mögötte, mintha viaskodók alatt töredeznék.

A nagy urat látja, amint egy termetes vadkannal küzköd, már a földön hever s a szörnyű állat csattogó agyarát neki akarja feszíteni.

Mint egy fiatal tigris, oly gyorsan veti magát a vadra és két hátsó lábánál rettenetes erővel megragadva ellódítja, s vadászkésével a földre zuhanó állatot torkon szúrja.

Sivít az, habos vér ömlik szájából és véres agyarát összecsattogtatja, majd kilóg vörös nyelve és szemeinek dühös villanására éj borul.

- Megsérült-e kegyelmed? - kérdezi Rugacs, a földről fölemelkedő Paczolait.

- Az oldalomba döfött a bestye vad. Se baj, most fáj egy kicsit, holnap már csak csiklandását érezem. Kemény dög volt. A te karjaid, öcsém vasból vannak... Hadd lássam az arcodat!

A nagy úr arca elkomorult. Pillanatig szótalanul állott, mintha viaskodnék egy láthatatlan hatalommal. Ez a láthatatlan hatalom a büszkesége volt. Majd megemberelte magát, az ifjú felé nyujtotta jobbját:

- Ami elmult, már elfeledtem. Magyar ember ne legyen haragtartó magyar ember iránt.

Rugacs szó nélkül közelebb lépett és a gőgös Paczolai reá támaszkodott. Úgy haladtak lassan az erdei ösvényen.

A madarak ágról-ágra ugrándoztak és vidám énekük belopózott a szívbe. A fák levelei enyelegtek a csintalan széllel s a magasra nőtt fűszálakon siető bogarak mászkáltak, napi munkájokat végezve, napi kedvtelésöket keresve. Egy-egy megriadt nyul nekiiramodott s hatalmasokat ugorva menekült. Mert nem kergette senki.

Egy javakorán már túllevő nagy úr s egy izmos derék ifjú lépegetett az ösvényen. Ellenséges szándék nincs egyiknek sem a szivében. Kezet szorítottak, s akivel a magyar kezet szorít, annak nem rosszakarója.

Rugacs el sem ment a nagy úr várából sem az nap, sem másnap. Nem eresztette Paczolai.

Együtt ürítettek serleget, együtt vadásztak. A gőgös úr napról-napra jobban megszerette az ifjút.

- Teringettét, - mondogatta, - hogy is bánhattam veled eleinte olyan kutya módra? Láthattam volna, hogy ki vagy? Akkor szembe szállottál velem, s ha nem segítenek a szolgák, ketté hasítod a koponyámat.

Estebéd után a nagy úrnak hajadon leánya is ott maradt velök és hallgatta csillogó szemekkel az idegen vitéznek lelkes szavait.

A hazáról beszélt és a nemeslelkű királyról. Julián meséjét mondotta el, s mikor a főurak ellenséges indulatáról emlékezett meg, kigyúlt méltó haragtól az arca, s vádolta őket, hogy nem szeretik a hazát, nem szeretik a nemzetet.

Ó milyen szép volt a hazájáért lelkesedő ifjú! A kevély főúr, ki Endre király idejében sokat megfordult az udvarnál, rázogatta fejét, de szive még is vonzódott az ifjúhoz, szavait eleinte szépeknek, később igazaknak is tartotta.

Piroska, a szelid leány, estéli imádságához a következő fohászkodást csatolta:

- Uram, őrizd meg őt is, hiszen nincsen sem apja, sem anyja; nincs senkije, csak egy jó királya, szerencsétlen hazája és vitéz kardja!

A foszlányfelhők addig-addig gyülekeztek, mig fergetegszülő, sötét felhővé tornyosodtak. Amit a jámbor szerzetes mesélt, irtózatos valósággá változott. Koronáját és országát vesztő király futott Bélához, népének romja kisérte. Kuthen volt és 40,000 kún harcos, mind háznépestül. Tatárcsorda lepte el országát, népölő csatában legyőzte őt, s hogy életét megmentse, hazánkba jött. Kérte Bélát, hogy fogadja be.

Béla király szives barátsággal fogadta a kúnokat, nagy tisztelettel a szerencsétlen Kuthent. Bölcsen is tevé azt, nemcsak emberszeretőleg.

Ha jön a tatár, segíti őt az ótalomba vett Kuthen egész népével. Olyan nehéz időkben bűn volna megvetni a támogató kezet.

Magyar és kún megélhetnek barátságban egymás mellett. A sík Alföldön, a Tisza és Duna között van elég hely, hadd üssék fel ott sátraikat: övék a rét füve, a folyó hala, szántsanak, vessenek, érezzék magukat otthon.

Ámde rossz szemmel nézték a főurak. A király ellen való gyülölségök ujabb táplálékra lelt. Ha eddig bántotta őket az, hogy Béla nélkülök boldogul, most boszankodtak a miatt, hogy a jövevény kúnok a király kegyébe férkőztek.

- Úgy... úgy, csak becézze drága kúnjait! - zúgtak-búgtak elkeseredett hangon - hadd becézze és hordozza ölében. Melengesse a kigyókat, mellőzzön minket!

- Azért szerezték őseink a hazát, hogy jött-ment idegenek dúskáljanak örökeinkben. Tehetik, mert kiterjesztette fejök fölé védő karját a magyar király!

- Rémítgetnek mesével, hogy fenyeget a tatár. Jöjjön, ha úgy tetszik és táncoltassa meg a királyt drága kúnjaival. A mi kardunk benne marad hüvelyében, ha százszor ránk izen is Béla király, hogy siessünk zászlai alá.

Torzsalkodó hatalmasok! Hát ennyire elvakított a gőg és oktalan gyülölet, hogy a hazának és nemzetnek ellenségeivé váltatok? Ezt hagyták-e reátok örökségül azok a vakmerő, vitéz ősök, kik Árpádot közös akarattal fejedelemmé választották? Bizony gonosz ördög szállott meg, epévé változtatta bennetek a hazaszeretetet, civakodássá az egyetértést; a békesség szelid galambja marakodó, véres szemű ölyvvé lett.

Minél közelebb jött a pusztulás órája, annál elvakultabb lett a magyar. Nem is hitték utoljára, hogy a tatár be akar rontani hazánkba. Nevetséges mesének tartották, melyet a király talált ki, hogy rémítgesse őket, mintha sötétben sivalkodó gyermekek lennének.

- Nálam maradsz, öcsém! Van a királynak elég kúnja, azok harcoljanak, ha szükség lesz reá. Pedig nem lesz, jól tudom én azt.

- Bolond vagy. Hanem azért szeretlek téged, és mert szeretlek, nem engedlek el.

- A leányomat neked szántam feleségül. Övé lesz minden birtokom, pedig ő birtok nélkül is fölér egy királyi koronával. Ha apja nem volnék, akkor is azt mondanám. Nos, mit szólasz?

A szép, szelid Piroska lángoló, majd hirtelen elhalványult arccal állott Rugacs Ádámmal szemben.

Szegény, kis galambszive úgy dobogott, hanem a szemében csodálatos fény tündökölt.

- Leányom - szólott az apa - nézd meg jól ezt az ifjút és felelj a kérdésemre úgy, amint szived sugalmazza.

- Tudnál-e szabad akaratodból hűséges, szerető hitvese lenni ennek az ifjúnak?

- Ezt nem neked kell kérdened, hanem neki - szólott egyszerű, szelid hangon a leány.

Véghetetlen szomorú tekintetét Piroskára veté Rugacs Ádám és meg-megreszketett hangja, mig beszélt.

- Hogy legdrágább vagy szivemnek, szóval sohasem mondottam, de szemem elárulhatta, Piroska. Rossz nem vagyok sem mint ember, sem mint vitéz. Apád megtisztelt szeretetével, te megtiszteltél jóakaratoddal. Soha sem fizethetem vissza jóságotokat. Itt maradnék holtom napjáig mellettetek, hogy megmutassam egész életemmel, mennyire adósnak érezem magamat. Ha szived hajlandóságával megajándékoznál, isten oltára előtt fogadnék sirig és siron túl tartó hűséget... De nem tehetem még. Van egy még nagyobb adósságom. Tartozom a hazának és a királynak. Ellenség ront reánk. Milliók életét fenyegeti, az apádét, a tiédet és szerte a hazában minden honfitársunkét. Oldalamon kard függ, karjaimban erőt érzek, vitéznek neveznek, becsül a király, szólít a haza nevében, és nekem mennem kell, ha azt nem akarom, hogy szemeimet ki ne süsse a szégyen, homlokomra bélyegét ne üsse a gyalázat; mennem kell, mert nem tehetek szivem sugalma, vérem indulatja, lelkem egyedüli óhajtása ellen. Szeretlek oly tisztán és nemesen, mint korán elhalt anyám, csatában elhullt apám szent emlékét, de mennem kell, mert nem állhatnék melléd lelkiismeretem furdalásával, naponkint megborzadva gyávaságom tudatától...

Az erős, hatalmas vitéz lehajtotta fejét és kiomlott szeméből a fölkorbácsolt lelkiszenvedésnek könyzápora.

Paczolai megrendülve állott előtte, leánya pedig, büszkén fölemelt fejjel, sugározó arccal, lángoló szemekkel.

- Azt mondom, - szólalt meg csodálatos tisztaságú hangon a leány - hogy ez az ifjú, ez az én jegyesem, hallgasson szive sugallatára, a segélyért kiáltó haza hivó szavára. Menj, te drága, nemes ifjú! Menj, Ádám, vezéreljen a Szűz Anya, oltalmazzon és hozzon vissza a Mindenható!

És e pillanatban a szomszéd hegy mögül kibukkanó nap sugáresője beáradt az ablakon, a gyémántsugarak szikrázva körülfogták a leány alakját, mintha a Mindenható örök szeme, a szeplőtelen nap, csak őt akarta volna látni.

Paczolai tördelt hangon ölelte keblére leányát és fiát (fiának tekinté már), az ifjúnak mellére simult a szőke hajú leány szép feje.

- Készüljetek legények mind a hányan vagytok, készüljetek, holnap indulunk Pestre, a király táborába!

Fut a szél minden irányában egy-egy királyi hirnök. Véres kard van a kezében. Bekopogtat kora reggel, a nap delelő órájában, késő este és éjfélkor szerény nemesi udvarházak, sziklacsúcsokra épült várak kapuján és szól hol harsány, hol rekedt hangon: Béla, Magyarország királya, küld. Veszélyben a haza. A tatárok közelednek. Hédervári Dénes a vereckei szoroshoz ment, hogy visszatartóztassa. Fegyverre hát minden nemes, főúr, közrendű, ifjú és középkorú! Fegyverre, a ki szereti hazáját, nemzetét! Félre a gyülölséggel, veszély és pusztulás nem a királyt, hanem a hazát és nemzetet fenyegeti. Fegyverre! Gyülekezzetek Pest alá, ott várja hű alattvalóit a király!

A magas várak dölyfös urait vig lakománál találja. Összegyült sokhelyt az úri familia. Lakodalmát lakja a legidősebb fiú. Kering a serleg, ürülnek a nehéz billikomok, a vedrekbe serény szolgák friss bort töltenek. Amott várnak a pecérek egész falka kutyával, mert nagy vadászatra készül az úri társaság. Hangos lészen az erdő, remegő a vad, csaholnak a futó kutyák, hatalmasan szeli a levegőt betanított sólyom-madár. Szép asszonyok lengő ruháikban, gyors lovaikon kisérik a vadászokat. Tréfa járja, öröm és boldogság napokon, heteken át.

A hirnököt megkinálják borral, végig hallgatják mondókáját. Csak egy-egy félénk szivű leánykának dobban meg erősebben a szive és sáppad el arca, hanem a mulatozó urak nagyokat kacagnak.

- Elég tág Magyarország, elférnek rajta a tatárok is, ha a király helyet tudott szorítani a drága kúnoknak, miért ne fogadná be a tatárt. Egyik olyan, mint a másik. Egyébiránt, ha Magyarország csakugyan veszélyben volna, az is a király baja, ő lássa. Eddig nem törődött velünk, most se zavarja kedvteléseinket. Azért csak rajta! Táncra perdüljön a fiatalság! Rövid az élet, föl kell használni minden percenetet! Előre pecérek! Küldjétek a hajtókat, serényen! Hol vannak a csatlósok? Pompás az idő! Nagyszerű lesz a hajtás! Fogadjunk, hogy én terítem le a legderekabb mackót!

- Eredj tovább egy házzal siralmas hiradó, ne rontsd el a mulatságot. Laknak a szomszédban is emberek, azokat boszantsd csácsogásoddal, ne minket!

A szegény nép fölveri az erdők vadját, szolgálja a szokott fáradtsággal az urak mulatságát. Töri a földet kapával, hasítja a barázdákat ekéjével, jár úr dolgára és boldog, ha szájából ki nem kopik a falat, ha kegyelmes ura deresre nem huzatja, hogy talpára veresse az igazságot. Boldog, ha vasárnap vagy sátoros ünnepeken templomba mehet megvigasztalódni, búbánatot, robotmunkát, nehéz életet felejteni...

Rohannak a királyi hirnökök, reászárad a vér kivont kardjukra, eltikkadnak a hőségben, megáznak az esőben, kidül alóluk az agyonfárasztott paripa. Várról-várra mennek, nemesek kuriáit el nem kerülik, de szavaiknak süket fül, érzéketlen sziv a hallgatója.

Eljut a hirvivő Paczolai Jónás várába is. Törődött, agg kapus szól le az őrtoronyból:

- Beeresztelek, ha pihenni akarsz. Egyébért hiába jöttél. Nincsenek itthon.

- Én is azt mondom. Elment mindenestül. Leányát, a legjobb és legszebb kisasszonyt, elvitte a Nyulak szigetére jámbor apácák közé, maga pedig táborba szállott.

- Megszorult az ország, nem a király. Az ötödik ló dült ki alólam, tizenhat napi járó földet bejártam és csak három igaz magyarra találtam.

- Az isten jó, de a magyar urak elvetemültek. Nevükön szárad a gyalázat, ha a tatárok temetővé változtatják az országot.

Hédervári Dénes vérrel borítva, seregének romjaival futott Pestre. A vereckei szoroson áttört a tatár. A Kárpátok ős erdejét negyvenezer fejszés irtotta éjjel-nappal, hogy Batu khánnak félmillió embere akadálytalanul haladhasson előre.

- Vége mindennek! - szólott elfuladó hangon a nádor. Beláthatatlan a tatár sereg. Nem emberek, hanem ijesztő rémek. Csontos nagy lovaik versenyre kelnek a széllel. Apró szemeik vadállati kegyetlenségtől csillognak.

Béla király biztató szavakkal fordult a Pesten táborozó sereg vezéreihez. Bizakodott a kúnokban, kiknek a királya parancsot adott ki, hogy minden fegyverfogható kún gyülekezzék a magyar király táborába. Ott várja őket kiséretével.

- Becsületes annak, aki becsületesnek tartja. A kún nem védi másnak a hazáját.

- Két napi járó földre a tatár! Bekalandozzák a vidéket. Több csapat erre felé tart. Holnap már Rákos mezejére érkeznek.

- Hadd jöjjenek - buzdult fel rettenhetetlen bátorsággal a hős kalocsai érsek, majd szeme közé nézünk.

Újabb hírnök jött, Vácról küldötte Frigyes osztrák herceg, azt izente, ne féljen Béla, segitségére jön.

Jött is, de minő csapattal. Kényes, diszruhába öltözött német urak voltak, kik nem harcolási szándékból, hanem magamutogatásból jöttek. Látni akarta Frigyes, hogy mennyire reászorult a magyar király, a kinek ő sohasem volt barátja, sőt uralkodása elején a pártos főurak biztatására, fegyvert fogott ellene, hogy koronájától megrabolja.

De hát a szükségben barátot láttat velünk a reménység az ellenségben is.

Béla eléje ment örvendő szívvel a gőgös osztrák hercegnek, hogy megköszönje szomszédi szívességét.

Hanem a Pesten táborozó sereg még mindig csekély számú volt. Csekély számú s fegyelmezetlen.

Minden zászlós úr parancsolt a maga embereinek, akár értett a hadvezérséghez, akár nem, a maga tanácsát tartotta legjobbnak.

Megérkezett Kálmán is, a király öccse, Horvátországnak hercege. Hős volt tetőtől-talpig, leghívebb alattvalója királyi bátyjának.

Béla szivében kezdett a reménység éledezni. Hátha mégis megszállja a dacos urakat az igazi veszély láttára a jobb belátás, szivökre veszik a haza sorsát, hátha a nemzeteket fentartó isten megsegíti a magyart.

Másnap csakugyan Pest alá jött a tatár. Portyázó csapat volt. Vakmerően közeledett, mintha számba sem venné a magyart. Ugrin gyors elhatározással reá támad a vakmerőkre, mert a harci tűz fellobogott benne. Összecsap magyar és tatár. Az ellenség rövid ideig ellenáll, majd hátat fordít és futásnak ered.

Gonosz szándékú hátrálás volt ez, de az első sikertől elkapott Ugrin nem ismerte a tatárok cselfogását. Neki ugrat, nógatja katonáit, hogy csak rajta, üldözzék a gyáva csordát, öljék le, akit utól érnek irgalmatlanul.

Süppedékes, mocsaras helyre érkeznek. A csontos, nagy tatárlovak könnyű terheikkel keresztül gázolnak, de az üldöző magyarok nehéz fegyverzete alatt benne reked a kátyús talajban a ló. És ekkor villámgyorsan több oldalról megtámadják a visszaforduló és rejtekben ólálkodó tatárok Ugrin csapatát. Boldog, aki menekülhet. Maga Ugrin néhány bajtársával nagy nehezen kivágja magát, de a legnagyobb rész nyomorultan ott vesz.

Ez alatt Frigyes herceg emberei kézrekerítenek egy ólálkodó tatárt, beviszik nagy diadallal Pestre hadi zsákmányul. A tatár bevallja, hogy kémkedni jött, nem is tatár, hanem kún.

Ez kellett még a kúnokat gyülölő magyaroknak. Az elégedetlenség nyilt lázadásban tört ki, s hasztalan csitította, békéltette őket a király, sürű tömegekbe verődve halálra keresték a kúnok királyát, Kuthent.

- Ágra vele! Akasszátok fel a kém-királyt! Öljétek meg gonosz családostul, mert ő hivta nyakunkra a tatárt! Alázatosan könyörögve jött be, hogy nyomába jöhessen a tatár! Semmi irgalom, semmi kegyelem!

És megtörtént a gyülölség sugalta gonosz tett. Kuthent családjával, hű embereivel együtt leöldösték.

Későn érkezett már Rugacs egy erős csapattal, hogy megvédje a dühöngők ellen.

- Gonoszak, elvakultak, ti! - kiáltott szörnyű haraggal a hős. Boszútok áldozatának vére rajtatok és családaitokon szárad örök gyalázatul. Kicsavartátok negyvenezer kemény harcosnak kezéből a kardot, mellyel Magyarországot akarták védeni köteles hálából. Ez a vér, melyet kiontottatok, szaporította dühös ellenségeitek számát negyvenezerrel. Az elvakított indulat a leggonoszabb tanácsadó. Szégyen és gyalázat!

A kúnok Pestre igyekeztek, de mihelyt meghallották, hogy mi történt királyukkal és a nép előkelőivel, barátból ellenséggé válva, reá támadtak a magyar falvak lakosaira s pusztították tüzzel-vassal. Egy részök sietett a tatár hadhoz csatlakozni, hogy a gonosz erővel közösön irtsák a hitszegő magyart.

Mikor látta, hogy komoly a veszedelem, kényes kiséretével visszament országába s magára hagyta Bélát, hadd boldoguljon a tatárral, ha ugyan tud.

Szerencsétlen, meghasonlott nemzet, árva haza te, kit édes fiaid cserben hagytak: mi lesz veletek?

Miért is kivánja azt az örök igazság, hogy egyesek büneiért millióknak kell meglakolnia?

A Sajó partján, a muhi rétnek tágas sikján ütött tábort a magyar sereg. Nem telt ki több Árpád egykori hires nemzetéből, mint hatvanötezer harcos.

Szekérsánccal vették magukat körül, gyámoltalanul összetömörültek, mintha ölyvtől félő gyámoltalan tyúkok, ordasoktól rettegő juhok lettek volna.

Nem volt vezér, a kinek bölcs szavára hallgattak volna, aki elrendezte volna alkalmatos helyen, hogy a tizszerte nagyobb ellenség ereje megtörjék a természet akadályain.

Elbizakodottak voltak az urak. Kicsinylették a tatár ügyességét, nem adtak vitézségére. Addig is, mig harcra került a dolog, tréfálóztak sátoraikban, mulattak, felöltötték ékes ruháikat és tetszelegtek egymásnak.

A Sajó vize egykedvüen folydogált alá. Neki mindegy volt, kinek a vérétől piroslik majd. A parton álló fák egykedvüen bólintottak sürű lombjaikkal, nekik mindegy volt, kinek a holttestét fedezik be majd árnyékukkal.

A ponyvához erősített paripák nyerítettek, mintha már vérszagot éreztek volna, s nyughatatlanul hegyezték füleiket minden neszre.

A király leghivebb emberei között szótalanul állott az esthajnal biborában. Homlokán árny ült, szemeiben kialudt a reménynek utolsó sugara is.

Kálmán herceg szorgoskodott az őrszemek felállításán, Rugacs portyázó csapatával most tért vissza.

- Rosszul, királyom. A tatár sasszeme belátja egész táborunkat a halomról, őt elfedezik a fák. Miért is kellett nekünk ezt az átkozott mezőt kiválasztanunk?

- Úgy akarták az urak, tudod, hogy hajthatatlanok, ha valamit fejökbe vettek. Láttad-e Batu seregét?

- Csak az őrszemeket. Hosszú a vonal, gyürűalakú, szem a végét el nem éri. Fekete pontoknak tetszettek. Az alkonyat köde megfosztott a tiszta látástól. Legyünk jó reménységgel, királyom, amit elmulasztottunk a táborhely okos megválasztásában, visszapótolja vitézségünk.

- Elfáradtál, uram, vonulj vissza sátorodba. Lásd, a nap is bucsúzik. Pihenj, kérlek!

A király hivei unszolására bevonult sátrába, de az álom, a gondok és aggodalmak szemfedője, elpártolt tőle. Csüggedt lelke, mint a megláncolt rab, rémlátások miatt hányódott.

- Csak akkor érzem, hogy milyen hitvány, gyönge anyagból való az ember, ha reá gondolok, apám. Valami azt súgja bennem, hogy őt sem én, sem te ezen a földön meg nem látjuk. Hanem ott fenn, túl a csillagokon.

Egy csillag hullott le a mérhetetlen magasságból. Nagyot lobbant és fényvonalat húzva az égtől le a földig, kialudt.

- Ha úgy adná az isten, hogy apám valamiképpen megszabadul, mondja meg Piroskának: a vőlegénye várja őt. - Mi az ott, hej, őrszemek, vigyázzatok! A holdfénye áruló, sötét, mozgó pontokat látok arra a folyó partján. Vigyázzatok, s ne késsen jeladásotok, ha szükség volna reá.

- Átjöttek a tatárok a Sajón! Három oldalról közelednek, nyilaik a táborig hatnak! Fel! fel! alvó magyarok!

Zűrzavar támadt, leirhatatlan kapkodás. Az álmaikból fölvertek futkostak lovaik után, sebtében magukra öltötték levetett ruháikat. Kapáltak, nyihogtak a lovak és nem volt emberi hatalom, mely rendet tudott volna teremteni.

Elszégyenkezett a nap arca, midőn első sugarai áttörtek a hajnali ködös párázaton és látta a magyarok ügyefogyott összevisszaságát.

Csak a király körül tömörült érc-erős fal. Rugacsnak volt gondja urára. A két Forgách, a nemes Döme, a hős Ádám, ki Lengyelországból származott, Detrik, a komor tekintetű, védték Bélát.

A tatárok sorai megnyiltak álnok készséggel a vakon rohanó magyarok támadása előtt, hogy oldalról nyílzápor rettentse vissza, s minden oldalról tatár fogja körül. Nem sereg sereg ellen, hanem ember ember ellen vette fel a harcot.

Gazdátlan paripák száguldottak keresztül-kasul a sik mezőn, a földön heverők hulláitól meg-megriadva, horkantak; csapatokba tömörülve, száz helyen folyt az élet-halál harc.

- Menekülnöd kell, jó uram! Itt a halálnak van rettentő aratása. Ha elhullunk mind egy szálig, csak te ne légy áldozat, - szólott esdekelve Rugacs. - Reád szüksége van a hazának, reánk senkinek sincs. Az irgalmas istenre kérünk!

És menekültek mind. Közbe fogták Bélát és vitték ki a halál torkából.

Iramodott utánok a legnagyobb tatár csapat. Tudták, hogy nagy úr, talán maga a király az, kit magukkal ragadnak.

Árkon, bokron, sziklatetőn, mély völgyeken, sötét erdőkön át rohantak. A közelükbe nyomuló tatárokkal szembeszállott egy-két vitéz, hogy útat nyerjen a többi. A tatár nem fáradt ki az üldözésben, a hősök a királymentő önfeláldozásban. Magasan állott már a nap s ők folyton rohantak. Már csak öt maradt meg a nagy kiséretből: Ádám, a lengyel vitéz, Döme, a két Forgách és Rugacs. Kiesett Ádám, elesett Döme. Futottak... futottak.

Hab verte ki a lovak zabláit, szakadt az izzadtság lóról és lovasról. Megrokkant a király lova, lezuhant. Forgách, az öregebbik, odaadta a magáét, ő pedig bevárta az üldözőket. Majd öccse követte bátyja példáját és csak Rugacs maradt Béla mellett.

- Neked nincs, jó királyom! Amott nagyot kanyarodik az út, kétfelé válik. Ismerem jól a helyet, erre felé lakom. Tarts jobbra, elrejt az erdő, megtévednek üldözőid, s nyomodat vesztik. Az erdőben barlang van, reá kell találnod. Az isten megsegít. Szállj le a lóról, már reszket a térde. Vedd az enyémet. Két óra útra birja még. Tartson meg az isten a magyar hazának!

A király tovább vágtatott, Rugacs bevárta az üldözőket. Hatan voltak csak.

Egyenetlen volt a küzdelem, de sokáig tartó. Rugacs ereje megszázszorozódott, mert tudta, hogy drága urának, a magyar királynak, életéről van szó. Fogaikat vadállat módjára vicsorgatva támadtak a tatárok, de egynél több nem férhetett közelébe a magyar hősnek, oly ügyesen forgatta lovát.

Hármat már leterített, a negyedikkel most végez, de nyíl furódik szemébe, elsötétül előtte a világ, lováról lehanyatlik, s elhaló ajkán két név jelenik meg, bucsúzó lelkének suttogása:

A Nyulak-szigetén szelid arcú, halavány szerzetesnő imádkozik. Tiszta homlokára sok szenvedést jegyzett fel az idő, hanem szivében mennyei békesség honol.

Imádkozzál halavány arcú leány, a te imádságod üdvösséget szerez a meghalt apának, reménységet visz a reád váró vőlegénynek.

- Volt egyszer egy nemes vitéz, ki nagyon szerette a hazát, a királyt és a vitézi becsületet. Megkinálták hű feleséggel, nagy gazdagsággal, boldog élettel. A király csatába hivta, hogy a hazát védje. Elment, mert parancsolta a vitézi becsület. Küzdött a hazáért, meghalt a királyért...